ELTE regénykorpusz

Mig a jegyváltási öröm tartott, és a mig nemcsak a fényesen kivilágitott termek , hanem az arczok is valamennyien ragyogtak, mindaddig sem Adél grófné sem Rózsay Félix előtt nem tünt föl oly borzalmasnak az a sötét árnyék, mely a Viktor és Oszkár közt lefolyt botrány óta megjelent, és nem akart eltünni többé.

A vidám zaj, s a rég óhajtott látvány, hogy Oszkár és Clarisse jegyet váltanak egymással, mámorossá tette őket, és ugy érezték, hogy ha ez a nehéz feladat sikerült nekik, akkor sikerülni fog az is, hogy az Oszkár és Viktor közt támadt viszályt kiegyenlitsék.

Hisz az egész játék alatt megszokták már az embereket ugy mint érzéseiket puszta eszköznek tekinteni.

És mióta Rózsaynak sikerült becsületet vásárolni pénzért, azóta nem tekintette a becsületbeli ügyeket oly kényeseknek, hogy bármily körülmény közt ne vélt volna mentő eszközt találni a pénzben.

Igy tartott ez hajnalig, mig csak az utolsó lámpát ki nem oltották, s mig az utolsó vendég el nem ment.

De mikor ez megtörtént, és a kastélybeliek megint csak magukra maradtak, és látták már derengeni a hajnali fényt is, és nem sokára a fölkelő napnak világossága mellett tekintettek szét maguk körül: akkor egyszerre csak oly furcsa érzés fogta el őket, hogy szinte fázni kezdtek tőle.

Érezték, hogy a nappali világosság mellett egészen más szemekkel nézik azt, a mit az éjjeli világitás kápráztató fénye mellett láttak.

És mert más szemekkel nézték, tehát másképen is látták.

És most folyton nagyobbodva lépett előtérbe az a sötét árnyék, melyet a mámor perczeiben alig vettek észre.

És minél közelebbről nézték, annál jobban megijedtek tőle.

Adél grófné, fáradt lévén és kimerült, hálótermébe vonult ugyan a hajnali órák felé , - de mikor egyedül volt, kinzó viziók lepték meg, és érezte, hogy szemére nem jöhet álom.

Nincs gyötrőbb, mint a kifáradt idegek izgatottsága.

A lélek ilyenkor folytonos elkábulás és folytonos fölijedés közt hányódik, és pihenni sehol sem tud.

Mint galamb kit az ölyv üz, ugy repdes a gondolat, ugy repdes az érzés, s nem tud menekülni.

A jegyváltás megtörtént.

Az akadályok a legnagyobb erélylyel és erőfeszitéssel legyőzettek; s most ime uj akadály merült fel, és ez sokkal kényesebb, sokkal válságosabb az előbbinél.

Adél grófné sokat hallott a férfiak közti lovagias ügyekről, sok párbaj részleteibe volt beavatva, de olyan esetre, hogy két gentleman egymást arczul üsse, nem emlékezett.

És ugy tünt föl neki, hogy ez nagyobb sértés minden egyéb sértésnél, és hogy a férfiak az ilyen sértés után csak a halálban találnak engesztelést.

Halál! borzasztó fogalom az élet örömeinek közepette, mikor is az ember egészen megfeledkezik a halálról.

Adél grófné ugy érezte, mintha az ágy selyem takarói közt kigyó feküdnék mellette az ágyban.

És rémülten szökött ki ágyából, és nem tudott oda vissza feküdni többé.

A kereveten hánykolódott azután sokáig, és gyakran ugy rémlett neki mintha Táray grófnak gunyos kaczaját hallaná.

Ah ! mit nem adott volna egy órai álomért! - s nem tudott elaludni.

Adél grófné pihenésénél azonban nem kevésbbé volt izgatott és álmatlan a Clarisse pihenése.

Az ő lelke is egészen föl volt zaklatva az éjjeli események által.

Pedig arról a mi Viktor és Oszkár közt történt, még nem tudott semmit.

Amennyire gyülölte Viktort Clarisse, mikor látta, hogy Viktor homlokon csókolta Margitot, s amennyire jól esett féltékenységének, hogy kitölthette bosszuját Viktoron, mikor Oszkárral jegyet váltott: annyira megváltozott Clarisse érzése Viktor iránt a jegyváltás óta, s a mit eddig csak játéknak vélt most egyszerre nagyon komoly szinben látta.

Viktor már a jegyváltás előtt eltünt, s nem mutatta magát többé.

S ez idő óta Clarisse folyvást Viktorral foglalkozott.

A szerelem delejességével megérezte, hogy Viktornak valami nagy bánata van, és ez a sejtelem Clarisset is bánatossá tette.

S ki előbb a féltés gyülöletével vádolta be saját szive előtt Viktort, most egyszerre csak mindenben menteni kezdte, és önmagát itélte el.

Clarisse a jegyváltás előtt lehetségesnek érezte a házasságot Oszkárral, de a jegyváltás óta ez mindig nagyobb lehetetlenségnek tünt föl előtte.

Életében először foglalkozott komolyan önmagával , és életében először ijedt meg önmagától.

Nem tudott elaludni, és ugy érezte, hogy felébredt.

A kastélybeliek közül a bál után csak Frigyes aludt jól; de nem soká aludhatott.

Már 7 óra felé kopogott ajtaján Viktor, és addig kopogott, mig Frigyes belátta, hogy e kopogás nem fog megszünni mig csak ajtót nem nyit, s azt is, hogy e kopogás mellett neki tovább aludni lehetetlen.

A mint szemeit kinyitotta, és constatálta önmaga előtt, hogy ébren van (elismervén azt is, hogy rettenetes álmos ,) azonnal tudta, hogy a kiméletlen kopogó senki más, mint Viktor.

» Jó jó !« orditott dühösen.

» Hallom ! « aztán mielőtt kinyitotta volna az ajtót, még egy nagyot nyujtózott, és elgondolta , hogy milyen boldog volna ő, ha ő lehetne az a macska, a ki Mahomet próféta talárján aludt el, s a kit a próféta véteknek tartott felkölteni, s hogy föl ne költse , levágta talárjáról azt a részt, melyen a macska feküdt, és ugy ment el csonka talárral a - hegyhez.

Boldog macska! - sóhajtott egy szörnyü ásitás alakjában, s aztán álomtól bódultan felszedelődzködött, és kinyitotta az ajtót.

A kinyitott ajtón Viktor lépett be, de olyan arczczal, hogy Frigyes szeméből rögtön kiment minden álom , s ugy felébredt mintha már 12 órát aludt volna.

Viktor nem köszönt, s nem ült le.

Csak járt fel-alá.

Frigyes meg volt győződve, hogy igy járkált fel alá egész éjjel.

És a mint Viktorra nézett ő maga is meg volt hatva .

Mert hát a becsület és lovagiasság iránt Frigyesnek is teljesen ép érzéke volt:

» Én e házban nem maradhatok tovább - szólt végre Viktor egészen elváltozott hangon, - de addig nem mehettem el mig veled nem végeztem.«

» Hová akarsz menni ?«

» Magam sem tudom.

De érzem, hogy e házban nem maradhatok.

Nem lehetek vendége annak , a kinek hát meg akarom ölni.«

» Ez természetes, de azért nem szükségszerü.

Meg kell gondolnod, hogy a párbaj nem történhetik meg botrány nélkül, ha rögtön eltávozol.

Mert igy az öreg Rózsay folyvást ügyelni fog fiára, s képes lesz minden eszközzel megakadályozni a párbajt.

Ismerem őt.

Ismerem az e fajta embereket.«

» De hát maradhatok -e itt? itéld meg !«

» Én azt hiszem jobb lesz ha maradsz.

Tudod, hogy tárgyalnunk kell az ügyet.

Folytonos összeköttetésben kell állanunk veled.

Ha távol vagy, ez nagyon meg van nehezitve, s feltünővé válik.

Itt a fődolog ugy is az, hogy a párbaj megtörténjék.

A mi addig történik, egészen másodrendü.

Értem, hogy neked az itt maradás nagyon kinos; de mégis azt tanácslom, hogy maradj.

Az iránt nyugodt lehetsz, hogy Oszkárral a párbajig találkozni nem fogsz.

Nem szükséges, hogy szobádból kijöjj.

Oszkár nem is fogja tudni, hogy itt vagy.

És ha netalán a párbaj már holnap csakugy történhetik meg, hogy ugy Rózsayval mint az asszonyokkal elhitetjük, hogy ügyeteket kiegyenlitettük, akkor föltétlenül szükséges, hogy itt maradj.

És ha el is mennél, akkor is el kellene jönnöd, hogy búcsút végy a nőktől.

Azért minden tekintetben jobb ha itt maradsz.«

» Clarissenak már irtam, - s Adéltól nem akarok elbúcsúzni.«

» Claríssenak irtál? s megirtad neki a mi történt ?«

» Abból a mit irtam megértheti.

Mire levelemet elolvassa, én már nem akarok e házban lenni.«

» Félek, hogy utánad megy, s még nagyobb botrány lesz belőle.«

Viktor sötét gúnynyal kaczagott fel.

» Utánam jő? ne félj tőle.

- Ő már Oszkár menyasszonya.

Ő és Adél együtt fognak imádkozni az Oszkár életéért.«

» Nos! ha igy vagy meggyőződve, akkor miért irtál neki ?«

Viktor lesütötte szemét, zavartan állt, s aztán tompán morogta:

» Mert szeretem.«

Frigyes nem tehetett e válaszra semmi megjegyzést, mert ajtóján ujra kopogás hangzott: »Ki az ?« kérdé Frigyes, boszankodva, hogy valaki megint háborgatja.

De kivülről nem jött válasz, csak uj kopogás.

Frigyes nem volt felöltözve, s Viktort kérte meg, hogy nézze meg ki van az ajtó előtt?

Viktor fölnyitá az ajtót, s halottsárga arcza egyszerre lángvörös lett.

Mert Clarisse állt az ajtó előtt, - gyorsan magára szedett pongyolában, s kezében a Victor levelével.

Arcza halavány volt s ajkai remegtek és szeme könnyezett.

» Clarisse ön itt ?« kérdé meglepett hangon Viktor, és zavarában épp ugy állt mint az ajtófélfa, melyhez hirtelen odatámaszkodott.

Látta Clarisse kezében a levelet, melyet rövid idő előtt ő irt neki, de most ha fejét vették volna akkor sem tudta volna megmondani, hogy mit irt abban a levélben.

Csak azt sejtette, hogy olyat irt, a mit csak arra számitva irhatott meg Clarissenek, hogy nem fog vele találkozni soha többé .

S azt hitte, hogy Clarisse későn fog kelni, s csak ha felkelt, akkor fogja elolvasni Viktor levelét, és akkor Viktor már nem lesz a kastélyban, s Clarisse nem fogja őt feltalálni.

Ilyen számitásra volt épitve a levél, és ez a számitás most egyszerre keresztül van huzva.

Clarisse előtte áll, s a levél felbontva ott van a kezében.

Most már nem lehet eltagadni azt a mit a levélből Clarisse kitalálhat.

Zavarában Viktor csak a levelet nézte Clarisse kezében, s azt sem vette észre, hogy a Clarisse ujján nincs már az a gyürü, melyet az éjjel huztak arra, hogy eljegyezzék vele Oszkár menyasszonyának.

» Mióta szobámba tértem, nem aludtam semmit.

Éreztem, hogy valami borzasztó dolog történt a mit nekem nem mondtak meg.

Hallottam mikor meghagyta komornámnak, hogy levelét adja nekem át, mihelyt felébredek.

Rögtön becsengettem a komornát és levelét elolvastam.

Nem tudom hogyan öltöztem fel, nem tudom ki mondta meg nekem, hogy ön itt van Frigyesnél.

Igy jöttem ide, mert beszélni akartam önnel.

Tudni akarok mindent !«

Clarisse félig suttogva beszélt; Frigyes csak azt tudta megitélni, hogy női hangot hall, de nem ismert a Clarisse hangjára.

Hirtelen magára vett egy felöltőt, s az ajtó felé ment.

A mint meglátta Viktort és Clarisset egymással szemben állni , elkomolyodott.

A frivolitás kialudt szivében, és fölcsillant a valódi érzések nemessége.

» Lám! ezek egymást mégis igazán szeretik !«

- És nem fojthatta el a szégyen érzetet, hogy mindazokban a mik eddig történtek ő is részes volt.

De hát mit ér mindez?

Elkésett!

- Már azon a mi megtörtént nem lehet segiteni.

Rosz a nevelés .

» Csak meghalni tudunk hiba nélkül, de élni nem !«

Morogta, és visszavonult, - hagyta Clarisset és Viktort az ajtó előtt, hogy magukat egymás előtt kibeszéljék, és gondolkozott a párbaj feltételeiről.

Az egyik valószinüleg halva marad.

» Már mindent tud !« szólt akadozó hangon Viktor.

» Ön az Oszkár menyasszonya, és én a ki azt hittem, hogy ebbe bele fogok nyugodni, most érzem, hogy nem tudok belenyugodni.

Ezért távozom innen.

És nem akartam találkozni önnel, mert egész éjjel Oszkárral láttam önt mulatni.

Azt hiszem ezeket irtam meg önnek, - s ezeket most szóval is bevallhatom.«

» Ezeket is megirta, de irt mást is.

Azt is irta hogy akár marad életben akár nem, ön többé velem nem találkozhatik soha.

Mert ha ön maradna életben anyám sohasem tudná megbocsátani önnek, hogy megfosztotta őt milliomos vejétől.

Mit jelentenek e szavak ? tudni akarok mindent.«

Viktor lesüté szemeit, és nem felelt semmit.

Clariss merőn vizsgálta Viktort, és szemei lázasan lobogtak.

Aztán olyan hangon, mint mikor a delejes alvók valami rémes dolgot jósolnak, igy folytatá:

» Ha ön nem válaszol, akkor megadom én a választ.

Önök Oszkárral vivni fognak.

Vivni fognak életre-halálra.

Oszkár meglátta ugyanazt a mit én megláttam.

Meglátta mikor ön, a kit én szeretek, megcsókolta azt a leányt a kit Oszkár szeret.

És ha én, a ki szerettem önt, tudtam önt gyülölni ezért, mennyivel jobban gyülölhette önt ezért Oszkár, a ki önt sohasem szerette.

Önök találkoztak a jelenet után, mert hisz Oszkár őrülten futott el oldalomtól.

Most már minden tisztán és világosan áll előttem.

És önök halálosan megsértették egymást, és most nem gondolnak másra csak a halálra .

Ugy -e igy van? tagadja hát hogy nem igy van !«

Viktor nem tagadta.

De nem tudott a Clarisse szemébe tekinteni.

Ekkorára Frigyes is felkészült legalább annyira, hogy megjelenhetett egy nő szeme előtt, és sietve beavatkozott.

» Az istenre kérlek Clarisse, távozz el innen !« - meg találna látni valaki, és félre magyarázhatná !«

- »Mit törődöm én a magyarázatokkal !« kiáltá Clarisse daczosan, s nem mozdult.

» De hát mit akarsz itt ?«

» Mit tudom én? - sohajtá Clarisse.

Olyan vagyok mint egy őrült !«

És sirni kezdett.

Frigyes belátta, hogy ily hangon nem beszélhet Clarisseszal és vigasztalni kezdte.

Biztositotta arról, hogy semmi baj sem lesz.

Szidta Viktort mint szeles bolondot, s jót állt arról, hogy ő fogja eligazitani a dolgot.

Csak Clarisse is okos legyen, és el ne rontsa.

Clarisse nem akart távozni, vagy csak azzal a feltétellel, hogy Viktort látni fogja még, és Viktor nem fog a kastélyból eltávozni.

Frigyes csaknem becsületszavára fogadta, hogy igy lesz.

És ekkor Clarisse nagyobb kitörés nélkül, melytől pedig alig tudta visszatartani magát, szobájába vonult, és egyedül maradván sirt hangosan és keservesen.

Viktor, a ki az izgatottságtól már ugy is el volt csigázva, Clarisse távozása után ledobta magát egy karszékbe, és sokáig nem tudott hangot adni.

Frigyes leverten folytatta öltözködését, melyhez ezuttal inasát be sem szólitotta, hanem maga szolgálta fel magát, mintha inasa sem lett volna.

De azért nem csapta el inasát, mint Diógenes, a ki poharát eldobta mint fölöslegest, mikor azt látta, hogy valaki a tenyeréből ivott.

Végre, mikor már a nyakkendőjét kezdte kötögetni, akkor fordult a tükörtől Viktor felé, s igy szólt: »Hány órakor akarod, hogy Oszkárt fölkeressem ?«

Viktor fölrezzent; Oszkár nevére fölujult minden gyülölete és bosszusága, és a dühtől fátyolozott hangon válaszolá: »Azonnal !«

» Jó ,« - mondá Frigyes, és látszott rajta, hogy töri a fejét valamin.

De nem az eljárási módok felett gondolkozott ő, mert hisz neki az eféle dolgokban nagy gyakorlata volt, hanem - miután tegnap csak futólag és felületesen ismerte meg az esetet, - szeretett volna bővebb felvilágositásokat nyerni, hogy eljárásában minden teendő iránt tisztában lehessen.

De feszélyezve volt Viktorhoz kérdéseket intézni , mert érezte, hogy ilyen sebhez hozzá érni, a legnagyobb fájdalmat okozza.

Viktor azonban megsejtette Frigyes tünődését, és segitett rajta.

» Az esetet tudod.«

- Szólt Viktor közbe-közbe ajkait harapva.

» Én neked utasitásokat nem adok.

Te egészen a magad belátása szerint intézkedel.

Te magad legjobban fogod tudni mily keretben mozoghatsz, s mi az a határ melyen tul nem léphetsz .

Bocsánatkérési, vagy más békülési kisérletekbe nem egyezem bele.

Ha tudsz találni oly módot, hogy egyik félre a halál bizonyosan legyen, azt legjobban szeretném.«

Frigyes egészen elkészült öltözékével, és arczáról a tünődő vonások is eltünedeztek.

» Az eset tehát az a mit én is tudok, - mondá határozott hangon.

- A sértés kétségtelen.

Enyhitő körülmények ez ideig előtted nem lebegnek.

Te teljes elégtételt követelsz.

És ügyedet én rám bizod.

Ezzel a dolog miköztünk be van végezve.

És egyelőre neked nincs más szereped, mint engedelmeskedni nekem.

Az első a mit tőled kivánok az, a mit már előbb hangsulyoztam, hogy a kastélyban maradj.«

Viktor gyanakodó arczczal tekintett Frigyesre.

» Mért kivánod ezt tőlem ?«

» Érzékem sugja, hogy ez helyedben a leghelyesebb.

Az elégtételt botrány nélkül kell elintéznünk !«

» És nem a legnagyobb botrány az, ha én a kastélyban maradok ?«

» Nem mondom én, hogy az Oszkár társaságát keresd, és vele villásreggelizz, vele ebédelj !«

» Elég, hogy vele egy levegőt szivok.«

» Hát legalább csak azt tedd meg, hogy távozásodat, ha már mindenkép menni akarsz, nem teszed feltünővé.«

» Ezt megigérem.«

» És a kastélytól messzire nem mégy.«

» Csak a szomszéd faluba.«

Frigyes elgondolkozott, aztán lábával toppantva felkiáltott: »Ostoba helyzet !«

Viktor még Frigyes szobájában, küzdve magával, hogy a kastélyban maradjon vagy eltávozzék? (noha Frigyes csakhogy Clarisset távozásra birhassa, az előbb csaknem becsületszavával kötötte le, hogy Viktor a kastélyban fog maradni ,) mikor egyszerre csak belépett a Frigyes szobájába Adél grófné, s utána Clarisse egészen kisirt szemekkel.

Adél grófné ingerült volt, és halavány mint a fal.

Ő rajta is meglátszott a nagy benső izgalom, s látszott, hogy ő sem hunyta le szemét az éjjeli események óta.

Innen volt, hogy szokatlanul korán kelt, s először is Clarisset kereste fel.

A mint Clarissehez belépett, azonnal belátta, hogy Clarisse mindent tud, s ez annyira idegessé tette, hogy minden szó nélkül Frigyeshez futott.

Clarisse utána.

Adél grófné a mint megjelent Frigyesnél, dorgáló hangon támadt a férfiakra.

» Mondtam ugy -e hogy a botránytól őrizkedjetek!

Most megvan.

- Koczkán áll minden !«

Frigyes pártját fogta Viktornak és fatalistikus nyugalommal felelte:

» Mi nem okoztuk: most már ki nem térhetünk.«

Viktor szükségét érezte, hogy visszaadja Adélnak, a ki kész volt önző érdekeiért áruba bocsátani Clarisse szivét, - legalább részben a kölcsönt, s vad haraggal kiáltá: »Egyikünknek meg kell halni.«

A mi alatt azt kellett érteni, hogy: a te szép terveidből pedig nem lesz semmi.

» Meg kell halni !« - kiáltá Adél, a ki érezte a fulánkot Viktor szavaiban.

» Könnyü kimondani, könnyü meg is tenni.

De melyik haljon meg ?«

Clarisse a szenvedélytől és szerelemtől áradó hangon szólt közbe:

» Haljon meg Oszkár !«

Adél merőn nézett leányára, s megdöbbenve kérdé:

» De mi lesz akkor a házasságból ?«

» Semmi!

Ugy sem lesz belőle semmi!

Én nem leszek Oszkár neje soha!

Én Viktort szeretem.

És most hogy az ő élete veszélyben forog, nem tudok játékot üzni szerelmemből!

Nem tudom alárendelni anyám nagyra vágyásának !« igy kiáltott Clarisse , aztán Viktor keblére borulva könnyektől fuldokolva folytatá: »Érzem, hogy szeretlek !

- Féltelek!

Ha meghalsz én is utánad halok.«

Viktor átölelte Clarisset, és elérzékenyedve sóhajtá: »Oh Clariss !«

Frigyes, bár maga is meg volt hatva, de tudta, hogy ily helyzetben az érzelgés a legrosszabb tanácsadó, s érdes hangon szólt:

» Ne olvadozzatok!

Itt a szenvedély csak ronthat.

Bármi történjék, Clariss, anyádat compromittálnod nem szabad.

A societást már harczra hivtuk.

A gyülölet harsogó gunykaczajjá válnék, ha fiaskót csinálnánk.«

» Köszönöm, kedves Frigyes.«

Rebegte Adél hálálkodó hangon, s nagy grácziával nyujtotta kezét Frigyesnek.

De Frigyes érdes hangja csak fokozta Clarisseban a szenvedélyt, s annál is inkább , mert Viktor még mindig ölelve tartotta őt:

» Mit nekem a gunykaczaj!

Én szeretek!

Most látom, hogy mily rút, alávaló lett volna Oszkár nejévé lenni, mikor én Viktort szeretem !«

Szólt Clarisse, és nagy szerelme , melyet oly soká lábbal taposott, csaknem őrjöngővé tette.

» Csendesedjél.

Elintézzük a dolgot.«

Csendesité Frigyes Clarissét, de mindhiába .

Clarisse kétségbeesett hangon kiáltá:

» Nem igaz!

Ők vivni fognak és Oszkár megöli Viktort.

Az isten igy fog megbüntetni minket !«

Frigyes kaczajt erőltetett, de a kaczaj sehogy sem sikerült neki.

Ezen ő maga is dühbe jött, és haragosan kiáltott Clarissera:

» Bolond gyermek!

Igazán pirulok.

Felejted, hogy ki vagy ?«

Adél grófné szintén sietett nagy elegantiával adni kifejezést indignatiójának:

» Valóban azt hittem eddig, hogy Clarisse az én leányom.«

Clarisse lesujtó pillantást vetett anyjára, és igy fakadt ki:

» Én is azt hittem, de mindketten csalódtunk!

Hiu, kaczér, nagyravágyó, bünös leány voltam eddig, azt hittem lehet játszani a szerelemmel; azt hittem a sziv lehet silány eszköz.

Most érzem, hogy csalódtam.

Ha Viktor meghal, nincs számomra boldogság a világon !«

Viktor átszellemülve nézte Clarisset, és fájdalmasan sóhajtá:

» Oh Clariss! ha a halál küszöbén nem állanék, én is tudnék felelni szavaira !«

De már a Viktor ellágyulása komolyan felbőszitette Frigyest.

» Hogyan! tán pityeregnél?

Ha félsz a haláltól, megvivok én !«

Viktor érezte, hogy erőre van szüksége, és kiszakitva magát Clarisse karjaiból, igy kiáltott:

» Elég! isten önökkel !«

És azzal elrohant hátra sem nézve.

» Nem! nem eresztelek !« kiálta Clarisse kétségbeesve és Viktor után szaladt.

De Frigyes megragadta kezét.

» Csitt!

Ha nem akarsz élni, öld meg magad.

Vonulj kolostorba ha tetszik; de mig a világban élsz addig nem szabad elárulnod, hogy gyáva kis lelkü vagy !«

Adél hasonló hangon támadt leányára:

» Ha méreg kell, itt hordom gyürümben.

De ez az utolsó lépés.

Ott még nem vagyunk.«

Frigyes nem engedte szóhoz jutni Clarisset:

» Eredj szobádba és sird ki magad! - de ne essél kétségbe.

Bizzál bennünk.«

Clarisse megsemmisülve zokogott, és panaszos hangon ismételte:

» Mért nem születtem szegény paraszt leánynak !«

És elment szobájába, hogy sirjon.

De nem tudta magát kisirni!

Adél grófné, egyedül maradván Frigyessel, mindenképen ki akarta fejezni, hogy mennyire megbizik ő Frigyesben, és mily sokat vár tőle, de Frigyes nem igen látszott bizni abban, hogy ő az Adél grófné nagy bizalmának meg tudjon felelni.

Adél esze mindig azon járt, hogy miként lehetne a dolgot ugy elintézni, hogy Adél terveire semmi hatással ne legyen az; Frigyes előtt pedig már nem lebegett más , minthogy botrány nélkül lehessen kilábolni belőle.

Teljes pessimismusát nem árulta ugyan el Adél előtt, mert bizonyos volt benne, hogy a dolgok fejlődése lassankint szét fogja tépni Adél grófné illusióit is, de meglátszott az arczán, hogy nem a támadásra, hanem a visszavonulás fedezésére gondol.

Adél grófné észrevette ezt, de nem árulta el, mert ő küzdeni akart a végsőkig, és még mindig bizott abban, hogy ármánynyal és furfanggal jó irányt adhat a rosz fordulatnak.

Ő még mindig azt hitte, hogy csak emberekkel van dolga, és nem gondolt arra, hogy a játékba a végzet is beleszólt már.

És e szerint akármilyen kérdést intézett Adél grófné Frigyeshez, akármily tanácsot kért tőle, a válasz sohasem lehetett sem biztató, sem kielégitő.

Adél grófné nem akart más kibontakozást látni, mint azt, hogy Oszkár nőül vegye Clarisset.

Frigyes pedig nem tudott más kibontakozást látni, minthogy Viktor agyonlőjje Oszkárt, vagy Oszkár lőjje agyon Viktort.

Mert az emberek kaczagását csak egy szomoru catastrófa némithatja el, - és a blamage melybe eddig vakon belementek, csak vér által mosható le.

És nagyon természetes, hogy mivel Frigyes oly dolgokra épitett melyeknek szükségkép be kellett következniök, sokkal nyugodtabb volt mint Adél, a ki oly dolgokba bizott, melyek minden valószinüséggel ellentétben álltak.

Voltak pillanatok , mikor ez Adél előtt is tisztán állott, és ilyenkor fejéhez kapott, és agyvelejének idegszálait érezte lepattogni öntudatáról.

De a mint magához tért, annál nagyobb elszántsággal rohant tovább számitásainak utvesztőjében.

Csak előre menni! mindig előre! - ez a képtelen vágy hajtotta, ámbár maga sem tudta, hogy hova jut és mindig visszakerült oda a honnan elindult.

Mikor látta, hogy Frigyessel nem boldogul, az öreg Rózsayhoz sietett, a ki már akkor szintén felkelt volt, és minden áron a fiával akart beszélni.

De Oszkár nem eresztette magához.

Nem eresztett magához senkit csak Somkövyt, a ki a bál végezte óta folyvást mellette volt, de az egész idő alatt szótlanul.

Oszkár a mint szobájába ért, az ablakhoz állt , fölhúzta a függönyt, és szétnyitotta a redőket.

Ugy állt némán és mozdulatlanul órák hosszán át, mintha a hajnalt nézte volna.

Az égen lassankint eloszladoztak az éjjeli párák, megjelentek a tüzcsíkok a keleti láthatáron, ezek mindég följebb haladtak az égen, s minél föllebb haladtak annál inkább elváltoztak.

A tüznyelvekből lassankint rózsaszinü hullámok lettek, oldalt part gyanánt kékes és violaszinü szegélylyel, a szürke égbolt lassankint átlátszó azúr lett, és a hajnal-csillag halványodva tünt el , mig végre kibujt a földből a vörös tányér, mely a világ teremtése óta egyformán jő fel, és egyformán megy le, s melyet ugyan ilyennek látott Ábrahám, és egész ókor, és minél feljebb ment a vörös tányér, annál kevésbbé nézhetett beléje a szem.

- Mindez az Oszkár szeme előtt történt, - de Oszkár, habár tekintete erre volt irányozva, nem látott ezekből semmit.

Somkövy egy karszékben ült, és szivarozott.

Koronként a szivar kék füstjét bámulta, és ez igy tartott késő reggelig.

És mégis ők, a kik ily szótlanul voltak egymás mellett, jobban értették egymást, mintha minden gondolatukat megmagyarázták volna egymásnak.

A szeretet a maga delejességével tisztábban látja a szivet a szivben, mint a szavak tükrében.

Nemes és erős lelkü jellemek csak addig izgatottak, mig a bizonytalanság előtt állanak.

Mihelyt a bizonyosság föllép, akár legyen az rosz, akár jó, mihelyt a végzet kényszeritő hatalmát érzik, hogy végrehajtsák azt a mit kikerülniük lehetetlen: onnan kezdve többé nem töprengenek, nem panaszolnak, nem szitkozódnak, hanem teszik a mit tenni kell, és borzasztó nyugalommal várják a minek jönnie kell.

Hogy mit kellett volna tenni, vagy mit nem kellett volna tenni, hogy kikerültessék azt, a mit kikerülni czélszerü lett volna?

- Ki foglalkozik már ezzel, ha megtörtént a minek nem kellett volna megtörténnie?

- És kivált ha valaki fatalista, és azt tartja, hogy mindannak a mi megtörtént, szükségképen kellett történnie.

Somkövy fatalista volt.

De e mellett valódi gentleman is.

Tisztán látta a becsületbeli tartozást, és nem riadt vissza a legszomorubb leszámolástól sem.

De azért, ha olykor-olykor Oszkárra nézett, szive mégis elcsavarodott.

Ilyen nemes , ilyen jó, ilyen szép, ilyen mély kedélyü fiu, és ime ez volt róla megirva!

Nemsokára léptek hangzottak a folyosón.

A léptek közeledtek, és már a mellékszobában voltak, Somkövy hirtelen felugrott, és kiment, nem annyira azért, hogy az érkezőt fogadja, mint inkább azért, hogy Oszkárhoz be ne eressze.

Az érkező az öreg Rózsay volt, a ki ugy látszik aludt valamit, mert szemei dagadtak voltak az álmosságtól.

De arczán az is meglátszott, hogy alvása kárba veszhetett, mert nagyon rosz álmai lehettek.

És hogy megnyugvást szerezzen magának, mindenekelőtt fiát kereste fel, hogy jól kiveszekedje magát vele, noha az engedelmes jegyváltás után inkább elégedettnek kellett volna lenni vele.

A mint az öreg Rózsay Somkövyt meglátta, vörös lett dühében mint a pipacs, mert Somkövyt tartotta minden baj okozójának, s elfelejtett neki köszönni.

Somkövy sem köszönt, hanem megvető pillantással fogadta, és hideg nyugalommal bezárta maga mögött az ajtót.

» Oszkárhoz akarok bemenni !« kiáltá durván Rózsay.

» Oda nem mehetsz be.

És ha be is mehetnél, nem tanácsolnám neked.

Kiméld legalább most, ha eddig nem kimélted.«

» Nem fogadok el leczkét senkitől! - hanem én akarom megleczkéztetni még egyszer azt a fiut, a ki eszeveszettül ön romlását okozza.

De tudom, hogy nem a maga fejétől teszi .

Tudom kik azok a kik szitják benne a daczot és a könnyelmüséget.

Te is egyike vagy ezeknek.

Pedig megigérted, hogy nem izgatod ellenem.

Most már legalább tudom mit tartsak szótartásodról.

Irás nélkül ezentul nem hiszek neked.«

Ezeket oly sértő hangon, oly otromba arczkifejezéssel károgta Rózsay, hogy Somkövy kedvet érzett a Rózsay saját kastélyában kidobni őt a fia szobájából.

De nem vesztette el hidegvérét, és csak ennyit felelt: »Most már nincs helye többé semmiféle vitának.

Kérlek viseld magad nyugodtan és férfiasan.«

» Eressz hát a fiamhoz.«

» Nem eresztelek, mert még jobban fölizgatnád.

Azt hiszem te is be fogod látni, hogy a helyzet a lehető legkomolyabb.«

» Én nem látok be semmit.

Én csak azt tudom, hogy semmiféle bolondságot nem fogok megengedni, inkább megbotozom.«

De már erre Somkövy minden türelmét és önuralmát elvesztette.

Fenyegetőleg előre lépett, villámló tekintettel nézett a Rózsay szeme közé, s igy szólt: »Én pedig azt mondom neked, hogy ha valami pimaszságot akarsz elkövetni, én botozlak meg téged, ha kell minden cseléded szemeláttára.

És ha azt hiszed, hogy nem tartom meg a szavamat, hát irást adok róla.«

E hang, de még inkább a Somkövy tekintete és jobb kezének határozott mozdulata annyira imponált az asszony természetü Rózsaynak, hogy hátra huzódott, és veszekedő kedve egyszeribe eltünt.

Kezdte érezni, hogy a helyzet csakugyan komoly, és tréfálni nem tanácsos.

És panaszos, csaknem siránkozó hangon kiáltott fel: »De az mégis csak szörnyüség, hogy nem akarsz beereszteni engem a fiamhoz !«

» Most nem eresztelek be.

Későbben beszélhetsz vele.

De most ne izgasd.

Annak pedig a minek történnie kell, utjába ne állj, mert az meg fog történni akár akarod, akár nem .

És minél inkább ellenzed, annál komolyabb következmények származhatnak belőle.«

Rózsay mindig nyugtalanabb lett, s mindinkább kétségbeesett.

A Somkövy arczáról oly dolgokat olvasott le, melyektől vérét fagyni érzé.

És minél inkább érezte Somkövy erélyét, annál jobban érzé a saját tehetetlenségét.

Képzelete mindinkább féket vesztett, és félelme szárnyakat adott balsejtelmeinek.

Ilyen helyzetben találta őket Frigyes gróf, mikor ünnepélyes arczczal belépett hozzájuk.

» Adél grófné várakozik reád.

Kérlek siess hozzá.«

Szólt a belépő Frigyes, hogy Rózsayt távozásra birja, és Somkövyvel egyedül maradhasson.

» Megyek! megyek !« nyögdelte Rózsay, a ki Frigyes láttára még inkább elvesztette önuralmát.

» A grófné okos és ravasz, megint fog valami kisegitő módot találni ! « gondolta magában Rózsay, és indult.

De mielőtt kiment volna, a gyávaság siránkozó hangján kérte Frigyest, hogy ne csináljanak a dologból valami ostobaságot, mert ő nem fogja türni.

Nem ismerik őt, hogy mire képes.

Frigyes biztositotta, hogy itt csak a szükséges felvilágositások fognak megtörténni, s egyéb semmi.

Rózsay teljesen nyugodt lehet.

Mikor Rózsay eltávozott, Somkövy nem várta be, hogy Frigyes szóljon, hanem ő szólt először.

» Tudom miért jön, - mondá, - de én már vártam.

Oszkár engemet kért fel, hogy ügyeit képviseljem.

Minden elégtételre kész.«

» El voltam készülve reá, s tudtam, hogy ez iránt nem lesz semmiféle nehézség.

De tekintve a helyzetet, tekintve az éppen tegnap megtörtént jegyváltást, nem lehetne -e Oszkárt arra birni, hogy enyhitő körülményeket engedne meg ?«

» Én nem képzelem, hogyan lehetne a megtörtént dolgot enyhiteni ?«

» Ah! sokféleképen.

Ezzel azonban távolról sem akarok arra czélozni, hogy a fegyveres elégtételtől eltérhetnénk.

Mert hisz ebben az esetben bárminő enyhitő körülmények sőt még maga a bocsánat kérés sem hárithatná el a fegyveres elégtételt.

Ennek meg kell történnie.

De a fegyveres elégtétel sokféle lehet.

Mihelyt van módunk a sérelmet magyarázni, mindjárt válogathatunk a fegyvernemek, és a feltételek közt.

Ha azonban az olyan sérelmet, mint a milyen a szóban forgó, nem magyarázhatjuk, akkor csak egy feltétel lehetséges, és ez a halálos elégtétel.«

» Félek, hogy nem marad más hátra.«

» Én nem félek tőle, mert ha igy kell tenni, hát legyen.

De nézetem szerint a segédnek még akkor is az enyhitő körülményeket kell keresnie, ha eleve ugy hiszi, hogy azokat nem fogja megtalálni.

A kisérlet is valami, s a mi fő, szecundánsi kötelesség.«

» Legyen szives világosan formulázni gondolatát.«

» Jobban szerettem volna, ha ön megértette volna formulázás nélkül is, mert az ilyen dolgokat formulázni kényes is, bajos is.

Enyhitő körülmények alatt azt értem, ha például ön - és ehhez nem is kellene felhatalmazást kérni felétől, - arról volna meggyőződve, hogy Oszkár a sértést olyan lelki állapotában tette, melyben ő maga sem tudhatta mérlegelni, hogy az általa elkövetett sértésnek milyen jelentősége van .

Bizonyos önkivületekben a szenvedély kényszeréből sokszor teszünk olyat, a mit hideg számitással meg nem tennénk.

Egyszóval az iránt kellene tisztába jönnünk, hogy miként qualifikáljuk a tegnapi sértést.

Azt mondjuk -e róla, hogy lázas fellobbanás eredménye, vagy azt, hogy tudatos, akaratos, és kiszámitott sértés ?«

Somkövy természetesnek találta Frigyes okoskodását, és minden habozás nélkül felelte:

» Ha ön hajlandó enyhitő körülmény gyanánt tekinteni azt, hogy Oszkár lázas és izgatott állapotban támadta meg báró Tenkeyt, ezt el kell ismernem sőt bizonyitom.

Én voltam mellette, én láttam nála fejlődni a düh rohamát, s én nekem nem sikerült őt visszatartanom attól, a mit fájdalom végrehajtott.«

» Megengedi, hogy e nyilatkozatát ugy tekintsem, mint felvilágositást ?«

» Méltóztassék bárminek tekinteni, csak magyarázatnak nem.«

Frigyes bámulva nézte Somkövyt.

Ilyen merevségre nem volt elkészülve.

Somkövy komolysága ellenállhatatlanul imponált neki, s érezte, hogy neki, mint kihivónak rendkivül kell vigyáznia minden szóra a mit kiejt, nehogy ugy tünjék fel, mintha kevesebb elégtételt kérne, mint a mennyit kinálnak.

Más körülmények közt Frigyes még Somkövynél is merevebb lett volna: de ez esetben szivesen lépett volna Somkövyvel bizalmasabb viszonyba; s a nehézség az volt, hogy ezt még csak meg sem kisérthette , mert a visszautasitás oly bizonyos volt.

Frigyes nem tehetett mást, ha az utolsó szót rögtön kimondani nem akarta, mint azt, hogy bejelenté a kihivást, és még egyszer fölkérte Somkövyt, hogy kérjen felvilágositást felétől az iránt, hogy ütéssel akarta -e megsérteni báró Tenkeyt, vagy mivel nem talált dühében a sértésre más eszközt, azért ütötte meg?

- E kérdésre kért hivatalos választ, mert e választól tette függővé az elégtétel mérvét és feltételeit.

Somkövy késznek nyilatkozott azonnal meghozni a választ, de Frigyes időt engedett neki délig, s köszönt, és távozott.

Arra számitott, hogy délre Oszkár annyiféle befolyás alá kerülhet, hogy legalább annyit beismer, hogy beszámithatatlan állapotban ütötte meg Viktort, mert ez esetben nem kellene kimondani föltétlenül, hogy egyiknek halva kell maradni.

Az igaz, hogy igy is agyonlőhetik egymást, de ez már a végzet dolga.

Nincs kizárva, hogy élve maradhatnak.

A mint Frigyes kilépett Oszkár szobájából, a folyosón már szemközt találta Rózsayt és Adél grófnőt, a kik épen ő hozzá siettek.

» Nos ?« kiálták mindketten a mint Frigyes szemközt állt velük, és arczukon olyan elképpedt vegyüléke ült a kétségbeesésnek és a reménynek, hogy Frigyes, daczára a komoly pillanatnak, csaknem elmosolyogta magát.

» Nem beszélhettem fiaddal «, - mondá Frigyes, tévutra akarván vezetni Rózsayt, - »de szeretném ha te szólanál vele először.«

» Ezt én is szeretném !« sopánkodott Rózsay, - »de ez az őrült kölyök nem bocsát magához.

Somkövyvel őrizteti magát.«

» Ez a mi rosz csillagunk ,« suttogta Adél grófné sötét arczczal.

» A nyomorult gazember !« fakadt ki Rózsay.

» Én nem is tudom, hogyan tűröm meg saját házamban a legnagyobb ellenségemet.«

» Erről szó se legyen most !« - szólt közbe Frigyes, aki csak a botránytól irtózott .

» Somkövyvel nem szabad észrevétetni semmit.

Ne goromba légy, hanem erélyes.

Ne lármázz mint egy asszony, hanem beszélj határozott hangon.

És beszélj fiaddal, mert kell, hogy valaki hatással legyen rá.

Neki okvetlenül bocsánatot kell kérnie Viktortól.

Ezt követeld tőle, s ha nem segit kérd a legérzékenyebb hangon.

Kérlek siess hozzá azonnal.«

Rózsay rögtön ugrott és futott fia szobája felé, habár a háta borsódzott a találkozástól.

Ajtó nyilt és eltünt.

Frigyes és Adél a zárt folyosón sétálgatva várták Rózsay megjelenését.

Adél grófné váltig ismételte: »Ha te nem volnál itt édes Frigyesem igazán nem tudom mit csinálnék !«

» Szerelmes bolondok !« dörmögte Frigyes lehorgasztott fejjel.

» De hogy a helyzet komoly, azt én is belátom.

Legjobban félek Rózsaytól, a ki a milyen gyáva, képes compromittálni mindnyájunkat.«

» És hiszed -e, hogy Oszkár bocsánatot fog kérni ?«

» Ezt nem hiszem, de talán legalább lehetővé fogja tenni, hogy enyhitsük a párbaj feltételeit.

Ezt nem Viktorért ohajtom, hanem ti értetek.«

» Köszönöm Frigyes!

- Ah mint bámullak, hogy nem veszited el nyugalmadat !«

» Bárcsak Viktor se vesztette volna el !«

» Ah! csak addig várt volna legalább, mig Oszkár nőül vette Clarisset.

Aztán nem bántam volna ha másik héten agyonlövi.

Gyülölöm ezt a pöffészkedő sihedert.

De most lehetetlen agyonlőni.«

» Ha pedig Oszkár lövi agyon Viktort, Clarisse bolondul meg, s te vagy meglőve.«

» Iszonyu !«

» Ha a párbaj feltételeket nem sikerül enyhiteni, én tán amerikai párbajt inditványozok.

Igy nyerhetünk egy évet.«

» Ez pompás gondolat !«

És ettől uj reményt kapva üzték füzték tovább gondolataikat , mig azalatt Rózsay a leghevesebb szóváltásba eredt Somkövyvel, a ki még mindig nem akarta Rózsayt beereszteni fiához.

Végre Oszkár kilépett a szobájából, és megállt apja előtt oly sápadtan és oly kisértetszerüleg, hogy Rózsay visszahökkent, és torkán akadt a szó.

Somkövy maga is zavarba jött a mint Oszkárt váratlanul megjelenni látta .

Érezte, hogy ez áldozat Oszkártól, és ezt az áldozatot Somkövyért hozta.

Feledve Rózsay előbbi gorombaságait, rögtön meghatva közeledett Oszkárhoz, és rámutatva , komoly, s szemrehányás nélküli hangon kérdé a meghökkent Rózsaytól: »Hát nem látod rajta, hogy terhére vagy? - nem látod, hogy csak magányra van szüksége.

Nem látod milyen beteg ?«

Rózsay szemeibe könyek gyültek; szivében föltámadt az apai érzés.

Természetének gyávasága, melyet csak a dacz és hiuság tudott megkeményiteni, most olvadozóvá lett a meghatottság érzékenységében, és feledve, hogy bocsánatot jött követelni Viktor számára, csaknem ő maga kért fiától bocsánatot.

De Oszkár halvány arcza oly visszautasitó volt, hogy.

Rózsay még bocsánatot sem mert kérni tőle.

Tompa, rezgő , fátyolozott hangon, mely még tulajdon apja előtt is idegenszerünek tünt fel, csak ennyit mondott: »Kérlek hagyj magamra !«

Ezután feleletet sem várva, támaszkodott Somkövy vállára, és szobájába visszament.

Rózsay egyedül maradt.

Előbbi meghatottsága most ismét dühre forrt fel.

A tehetetlenség érzete fölzaklatá szivében a kétségbeesés bőszültségét.

Ilyenkor az ember kész még a falnak is neki menni.

Igy akart Rózsay is berohanni a másik szobába fia után, de a küszöbön meggondolta magát, s levette kezét a kilincsről.

Azt gondolta magában, hogy hiszen majd beszél ő Oszkárral később.

Sejtette, hogy ezuttal ugy sem végezhetett volna vele semmit.

Visszaemlékezett az arczára és a tekintetére.

Aztán öklével fenyegetett valakit (bizonyosan Somkövyt ,) s haragos lépésekkel kirohant a folyosóra.

» Nos «? - kérdék Adél és Frigyes, a kik még mindig a folyosón sétáltak, s válasz nélkül is látták, hogy Rózsay semmi jót sem végzett.

» Őrült vad bolond ! « kiáltá Rózsay, mintha nagy jelenete lett volna fiával, és a végletekig ment volna vele.

» Nem szól, és nem is hallgat senkire !«

» Sejtettem! ez baj !« szólt Frigyes és csettentett ujjaival.

De Adél grófné ideges lett, és rátámadt Rózsayra.

» De hát semmi hatalma sincs fölötte? mi lesz ebből ?«

Rózsayt erre a támadásra elfutotta a pulykaméreg, és gyanuval fogadta a Frigyes ujjainak csettentését is, mely fegyverzajt juttatott a Rózsay eszébe, igy fakadt ki:

» Mi lesz ebből?

Hát az lesz, hogy felpakolom, és elviszem ezer mértföldnyire, és aztán üthetik a nyomát !«

» És a házasság ?« kiáltá Adél grófné az indignatió és elborzadás vegyes hangján.

» És ha agyon lövik ?« viszonzá Rózsay a börzei ravaszságnak ijedten számitó arczvonásaival.

» Nem kell a kérdéseket bonyolitani ,« vágott közbe Frigyes.

» Itt csak az a czél, hogy a kikerülhetetlen párbaj föltételeit enyhiteni lehessen.«

» Az lehetetlen !« lármázott Rózsay.

» És ha mégis !« kiáltá Adél grófné, s ugy látszott, mintha reményekre jogositó ötlete villant volna.

» Nos? nos ?« faggaták a leleményes grófnét.

» Én azt hiszem, ha szenvedélye csillapodnék, dühe is alább hagyna.«

» Ennyit én is tudok !« - ellenkezett Rózsay.

- »De hol a csillapitó ?«

Adél grófné szemében ujra sátáni fény lobbant.

» Eljön ma az a leány ?« kérdé.

Rózsay nem tudta felfogni a grófné gondolatmenetét, s boszankodva válaszolt : » Gondolok is én arra !«

» Pedig ez a fő !« - erősité Adél grófné.

- »Mert ez a leány okozott mindent.

Ha Oszkár találkozni fog vele, - ha szerelme, mely talán gyülöletbe csapott, át fog menni a megvetésbe, vagy ha másként elégül ki, a láz bizonyosan csökkenni fog.«

» Bár igy lenne !« - sóhajtá Rózsay, s bár nem sok reménye volt, nem utasitotta vissza a grófné tanácsát.

Hisz ugy is 50 ezer forintjába van már.

Ily nagy ár megérdemelne egy kis sikert.

» Csináljuk hát ugy, hogy legyen Oszkár alkonyatkor a kerti pavillonban.«

» A kerti pavillonban ?« kérdé Frigyes, kellemetlen arczczal, mintha kifogásolni akarná.

» Ott !«

» Az lehetetlen ,« - sugta Rózsaynak Frigyes.

- »Én is éppen akkor fogok ott találkozni valakivel.«

Rózsay elborzadva nézett Frigyesre:

» És te ráérsz ilyenre ily körülmények közt is ?«

» Eh! hát micsoda körülmények ezek?

Én légyottomat el nem engedhetem !«

Adél grófné ismerte Frigyest, és gondolta, miről van szó, azért nem volt a sugdosásra kiváncsi.

Mig azok suttogtak, ő kegyes fejbólintással fogadta Rigó Alfréd Elemér köszönetét, a ki hódolatát tenni jött, és lábujj hegyen nagy alázattal közeledett a beszélgetők felé.

» Tedd máskorra !« esengett Rózsay.

Mire Frigyes épen mondani akarta, hogy ez nem tőle függ, megpillantotta Rigót, és azonnal elhatározta, hogy engedni fog Rózsay kérésének.

» Rögtön elintézem ! «, mondá - és maga is örült, hogy mai légyottjától megszabadulhat.

S ezzel Rigóhoz sietett.

» A lehütött szerelem a legbiztosabb ventillátió !« mondá Adél grófné, bátoritó hangon , s karját Rózsay karjába füzte.

De e pillanatban Rózsay még egy főrangu hölgy kezének érintése iránt is közönyös tudott lenni.

Frigyes a folyosón sétáltatta Rigót, ki épen a bájos barna menyecskétől hozott izenetet.

Azt izeni, hogy még szerelmesebb Frigyesbe, mint tegnap.

E szerint tehát mindenesetre el fog jönni, mihelyt alkonyodik.

Frigyes nagyuri non chalanceszal vágott közbe: »Menjen kérem, és mondja meg neki , hogy én is szerelmesebb vagyok beléje ma mint tegnap, - de arra kéretem, hogy szerelmét növessze még holnapig, mert ma nem tőlem függő akadályok miatt csak ugy találkozhatunk, ha ő fogad el engem.«

» Ez lehetetlen! - a penzionátus kapitány.«

» Itt pedig az alkonyi órákban Oszkárnak lesz légyottja Margittal szintén a kerti pavillonban.«

Rigó Alfréd Elemér arcza egyszerre rőfnyi hosszu lett.

» Oszkárnak Margittal ?« és olyat nyelt, mintha egy kőszikla csuszott volna le a torkán.

» No igen! - no mi lelte? ejnye beh nagy szemeket vág! - ne mókázzon, hanem siessen és végezze a mit mondtam, mert különben kiesik a grátiámból !«

» Megyek, megyek !« hebegé Rigó.

- És még hajlongott, de nem ez nem volt köszönés .

Aztán a grófi pártfogó jelenlétében a fejébe csapta a fövegét, és olyan furcsán iramlott el, mintha megbolondult volna.

Frigyes nem tudta mire vélni e váratlan fordulatot, de nem is törte az eszét rajta .

Oda ment Rózsayhoz, s egészen hangosan jelenté ki előtte: »Minden rendben van.

De most sietek, mert Viktorral kell beszélnem.«

Rózsay Frigyes után futott:

» Te Frigyes én adok Viktornak százezer forintot, ha«

Rózsay nem folytathatta tovább, mert Frigyes ugy lenézte, hogy Rózsay már hasonfekve képzelte magát.

» Minek tartasz minket ?« kérdé Frigyes, és e kérdésben tetőtől-talpig büszke és előkelő arisztocrata volt.

Rózsay alkudozni kezdett:

» Hát legalább azt tegyétek meg, hogy ne töltsétek golyóval.«

» Hanem zöldborsóval ?« kérdé Frigyes, megvető gunymosolylyal.

» Hát gentleman vagy te ?«

» Az apa sohasem lehet gentleman, ha egyetlen fia életéről van szó.«

Frigyes nem reflectált erre, hanem másra tért: »Kisérd szobájába a grófnőt, és várj be, mig oda jövök.«

Onnan kezdve, hogy Rózsay utoljára kisérletté meg bejuthatni fiához, onnan kezdve Oszkár folyvást iróasztala mellett ült, és vagy irt, vagy iratait rendezgette .

Leveleket csomagokba szedett, lepecsételte.

Némelyiket többször elolvasta , arczképeket nézett, és néha merengés közben mélyen felsóhajtott.

Somkövy néha eltávozott mellőle, de csakhamar visszatért.

» Rendben van minden ?« kérdé egy izben Oszkár Somkövyt.

» Rendben.«

Felelé Somkövy.

És mindjárt délután találkozott Frigyes gróffal, s rendbe hozott mindent.

A kiegyenlités lehetetlen volt.

Enyhitő körülmények egyik részről sem adattak.

Frigyes amerikai párbajt ajánlott, de Somkövy nem fogadta el.

A sértés nyilván történt, az elégtételnek is nyilván kell megtörténnie.

Frigyes a sok sikertelen ajánlat után elvesztette türelmét és most már ő lett merev és követelő.

Követelte, hogy a párbaj másnap kora reggel vontcsövü pisztolyokkal történjék meg.

15 lépés indulás és 5 lépés barriere.

És addig lőnek, mig az egyik talál.

A mi azt jelenti, hogy az egyik halva marad.

Somkövy hidegen hajtá meg magát.

Mindenbe beleegyezett, s visszament Oszkárhoz.

Nem volt izgatott, mert érezte, hogy ennek meg kell történnie, - de meg volt hatva.

Szó nélkül közeledett Oszkárhoz, és mikor Oszkár fájdalmas mosolylyal nézett reá , melyben épp oly sok nemesség, mint a mennyi szeretet ült, Somkövy leborult rá és gyöngéden átölelte.

Aztán igy szólt hozzá: »Ha atyád szólani akarna veled, fogadd el őt!

- Lásd, ő mégis csak atyád !«

» Nem akarom neki megneheziteni a válást! ne tudja, mit veszit bennem !«

» Ej! a válás még nem is oly bizonyos.

Isten kezében a jövő.

Én nem esem kétségbe.«

» Én sem!

- De kétségbe esném, ha tovább kellene élnem.

Oh! ez a csömör halálos !«

» Ugy láttam, atyád megbánta már, a mit tett.«

» Késő! - de hagyjuk abba.

Ma estig nyugodt akarok maradni, mert szükségem van a nyugalomra.

Ez iratokat te rád bizom.

Nem végrendelet, hanem nehány megemlékezés .

Csodálatos az emlékezet! - a sirig elkisér.«

Délután Rózsay csakugyan találkozhatott fiával, s Oszkár elfogadta őt.

Rózsay kétségbe volt esve.

Sőt átkozódott, de Oszkár vigasztalta.

» Minden jóra fordul !«

- Ennyit mondott, többet nem, de ezzel a vigasztalással csak még jobban kétségbeejtette Rózsayt.

Ő meg mindig csak azt hajtotta, hogy ha a párbaj szerencsétlenül végződik, ő nem éli tul.

Olyan volt, mint a vizbebukott, a ki uszni nem tud.

Kézzel-lábbal dolgozik, de mindég csak mélyebbre száll.

Végre már tudott uralkodni magán, s mivel Oszkár előtt nem mert kitörni, elhivta Somkövyt a maga szobájába, s igy támadt rá:

» Hát te is azt akarod, hogy megöljék a fiamat ?«

Somkövy erősen végignézte Rózsayt, s igy felelt: »Én akarom?

Boldogtalan ember! te ölted őt meg !«

» Ha én rajtam állna, nem vivna párbajt.«

Védekezett Rózsay, mintha valakit az életben csak fegyverrel lehetne megölni.

» Talán rajtam állt, hogy ne vivjon ?« kérdé szemrehányó hangon Somkövy.

» Rajtad bizony! ha senkisem szekundálna neki, sohasem vivhatna párbajt.

Ha én törvény volnék, mindig a szekundansokat akasztatnám fel.«

» Ugy -e?

Tudjátok fitogtatni a lovagiasságot, s a becsület szabályait, mig önzésetek nincs fenyegetve!

- De mihelyt rólatok van szó, rögtön filosófokká lesztek!

Mért nem voltál filosóf akkor, mikor belekergetted fiadat oly házasságba, melyet a józan ész elitél, a filosofia pedig kigunyol ?«

» Mert boldoggá akartam tenni !«

» Boldoggá?

- Szégyeld magad!

Ez okozta fiad vesztét.«

» Te okoztad azt azzal, hogy ide jöttél.«

» Tudd meg hát a valót.

Én azért jöttem ide, hogy Oszkárnak segédkezet nyujtsak, szive szerint keresni a boldogságot.

Ő lelkéből gyülölte a frigyet, melyet számára te kötöttél, s hogy minél kevesebb alkalmat adjon a vitatkozásokra, bevégzett ténynyel akarta magát kiszakitani abból.«

» De hát miért nem beszéltetek a szivemre?

Szép szóval mindent el lehet érni!

Nem vittem volna végletekig a dolgot.

Hisz lásd! ha meg tudnám akadályozni a párbajt azzal, hogy nem kényszeritem többé Oszkárt a házasságra, azt is megtenném.

Ennél többet nem lehetek !« igy kiáltott Rózsay és csaknem sirva fakadt.

» Késő!

Most már nem a mi akaratunk dönt.

Oszkár lelke föl van dulva.

Ő a halált keresi: s ha meghal, vére te rád vall.«

Rózsay szivreható hangon jajdult fel: »Megőrülök!

- Elveszteni egyetlen fiamat!

- Ti tigrisek, vadállatok! - ti gyilkoljátok őt meg!

Nem szánnálak mindnyájatokat kiseprüzni.

De mégis! van talán mód arra, hogy eligazitsuk a dolgot.

Hisz hány embert fölpofoznak a világon, s mégsem viv párbajt.

Mért nem viszik az ügyet a törvényszékhez ?«

Somkövy haragosan utasitotta rendre Rózsayt: »Valamint soha sem volt, ugy most sincs érzéked a helyzet iránt.

Térj magadba s légy erős.

A párbajnak meg kell történnie.«

» Hát halasszátok legalább addig, mig vérük kihül.«

» A párbaj halasztása sohasem hüti, hanem csak jobban heviti a vért.

Jobb minél előbb tulesni rajta.«

» S mikor vivnak ?«

» Oh! legkorábban holnapután.«

» Hazudsz! ők holnap vivnak.

De én is résen leszek.

Följelentem a csendőrségnél .

Mindnyájatokat befogatlak.«

» Kitelik tőled.

De czélt nem érsz vele.

A bajt csak komolyabbá teszed azzal.

Aztán mit mondana a »societás« ha egy Rózsay megretirálna!

Kitörölnének a kaszinóból !«

» Mit nekem a societás, a kaszinó! - vigye el mindenestül az ördög !«

És ezzel leborult egy pamlagra és hangosan zokogott.

Somkövy köszönés nélkül távozott el tőle.

És ettől kezdve a kastély olyan lett, mint az olyan ház, melyben haldoklik valaki .

Mindenki egy borzasztó catastrófa előérzete alatt áll, lábujjhegyen jár, fejét földre csüggeszti és csak suttogva szól.

És mindenki félve gondolt az éjszakára.

Ábrányi Kornél

Régi és uj nemesek : Eredeti regény

A bökkenö.

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Ábrányi Kornél

Régi és uj nemesek : Eredeti regény

A bökkenö.