Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Komáromi János
Nagy leányka, kis legényke
Keletkezés ideje
1930
Fejezet
22
Bekezdés
2039
Mondat
3909
Szó
38374
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
VII. (CONSILIUM ABEUNDI.)
Talán nem veszi tőlem tulzásnak senki, ha azt állitom, hogy az én János fiamnál nyughatatlanabb öt éven aluli legényke kevés van e teremtett földön.
Ezt nem apai büszkeség mondatja velem, mert előzetesen megfontoltam kijelentésem sulyát.
Csak éjszaka nyugszik el, ám akkor sem véglegesen.
Imé, a multkor is mi nem történt vele!
Feleségemmel ülünk ketten az ebédlőben, ugy féltiz körül este.
Egyszer tompa zuhanás hallatszik be a hálószoba felől s önkénytelenül fölfigyeltünk.
Pillanatnyi csönd állt be utána.
De a következő pillanatban már átvert hozzánk az Ágnes nénje kétségbeesett sikoltása:
- Anyukám, János leesett az ágyról!
- Mi az? - fordulok az asszonyhoz.
Feleségem elsápadva néz reám:
- János leesett az ágyról...
S már futottunk is mindketten a hálószoba felé.
Jánost azonban nem találtuk sem a kiságyában, sem a szőnyegen.
Ágnes, aki nagyobbacska kisasszony már, boglyas hajjal ült a fekvőhelyén s magánkivül magyarázott:
- Felébredtem, mert hallottam, hogy valaki leesett az ágyról...
Gondoltam, hogy János esett le, azért kiáltottam anyukának.
- És most hol van? - kérdeztük egyszerre mindketten.
Ágnes álmos szemmel válaszolt:
- Talán elbujt.
Mert amikor szóltam hozzá, nem mondott semmit, csak kaparászott a földön, aztán mászott valamerre.
És mormogott magába valamit...
Jánost szerencsére sikerült fölfedezni rövidesen.
A kiságya alatt hevert, egészen bent a falnál, labdába gömbörödve s édesen aludt a csupasz parketten.
Miután másként nem tudtuk megközelíteni, ugy kellett kihuznunk a lábánál fogva.
Amikor végre egészében kint volt az ágy alól, annyit dörmögött félálmában:
- Haggyál békét nekem!
Mert még álmában sem tud egyhelyt maradni.
Délutánonkint ugyanis harcokról vagyok kénytelen mesélni neki, mert addig nem nyul az ozsonnakávéhoz, amig végig nem hallgatott egy csatajelenetet, amelyben különösen az ágyuk szólnak őrjöngve .
Éjszaka aztán maga is résztvesz az ütközetben, miközben harsány vezényszavakat kiáltoz...
Mindazáltal nem az ágyuk imponálnak neki elsősorban, hanem a lovasalakulatok.
Egy-egy csatarészlet után reámnéz:
- Ugye, apukám, a huszálok szenkitől sze nem félnek?
- A huszárok a világ legelső katonái! - mondom rá meggyőződéssel.
Eltünődik maga elé s később hozzáteszi még:
- Én isz huszál leszek!
Ennek a lovas-szellemben való akaratlan nevelésnek azonban következményei is vannak, amelyek tetemes kiadást jelentenek.
Mert ha magyar királyi huszárnak készül valaki, természetszerüleg nem járhat civilben.
Először tehát megvettem neki a hegyes kis huszársipkát, miután a karabélya már megvolt.
A huszárló is felkantározva vár a nap minden szakában, hogyha üt a pillanat, bármikor nyeregbe vághassa magát János és nekivágtasson az ellenséges lovasoknak.
Legutóbb uj kardra volt szükség, mert a régi kicsorbult s csak ócskavasnak számitott már .
Bizony, került ez elég pénzembe énnekem!
Ám akkor elémállt egy napon János és megütközve szólt:
- Apukám, én mégsze nem vagyok huszál!
- Már mért ne lennél huszár?
- Azélt, apukám, - és nyelt egy nagyot, - melt nincen szalkantyum...
Nem vethettem ellene semmit, mert mint régi cs. és kir. katonának illik tudnom , mi az előírásszerü öltözék?
Szónélkül fogtam hát a János kezét, autóbuszra ültünk, bementünk a Belvárosba s ott egy boltban megvásároltuk a sarkantyut .
Nyomban föl is verték a cipője sarkára.
Ugy jöttünk aztán hazafelé, csörgő léptekkel, nem minden hetykeség nélkül.
Ebből a militarista-szellemű nevelésből azonban nagy zenebona keletkezett .
Éspedig az óvodában.
Mint tudni fogják egyesek, Jánost legutóbb - minden tiltakozásom ellenére - német óvodába iratta be az édesanyja.
Suttyomban lázitani próbáltam, hogy csak azértse tanuljon németül egy szót se, ám János fokonkint beletört az igába.
Egy napon nagy szivfájdalommal hallom, amint német versikét mond fel az édesanyjának:
Vei vill untel di Szoldáten,
Del musz hábn ejn Gevel,
Del musz hábn ejn Gevel!
Azaz: aki katonának akar felcsapni, legyen puskája...
Katonadal tehát.
Ez mégis megvigasztalt.
- S mit jelent az, amit mondtál, kisfiam? - fordultam hozzá nem minden szorongás nélkül.
János karikára-nyilt szemmel nézett reám:
- Egy szót sze nem éltek belőle, apukám!
Ez még jobban megvigasztalt.
E militarista jellegü nevelésnek azonban, mint már emlitettem, csakhamar megmutatkozott a szörnyü hatása.
Mert néhány nap mulva olyan ütközet tombolt az óvoda egyik termében, amilyenről még könyvekben sem olvastunk, mióta csak óvodák vannak a világon.
Az előzmények, sajnos, elkerülték figyelmemet.
Pedig ha óvatosabb vagyok valamivel, észre kellett volna vennem, hogy János nagy előkészületeket folytat titokban.
Tudniillik két óvodás-kollégájával akart leszámolni egyszersmindenkorra: Fekete Pistával meg Duszik Miskával.
Egy reggel, mikor a leány kézenfogva vezette az óvoda felé, magamnak is jókor akadván dolgom ugyanabban az utirányban, véletlenül alig néhány lépésre mentem utánuk.
Láttam ekkor, hogy János magávalviszi a karabélyt (amely dugóra lő ), ám a dolognak nem tulajdonitottam különösebb jelentőséget.
Gondoltam, majd visszahozza ebédre.
Ebédre azonban karabély nélkül került haza.
Ezt is csak később tudtam meg, amikor már nem lehetett visszacsinálni többé a dolgokat.
Másnap reggel láttam, hogy magával viszi a lovassági-kardját.
De valami dolgom akadt aközben s elfelejtettem elővenni, minek cipeli a veszedelmes támadó-eszközt?
Pedig ekkor nagy bajok voltak már s János program szerint hajtotta végre precizen kidolgozott tervét, anélkül, hogy csak egy szóval is célzott volna reá előttünk.
Igy érthető aztán, ha idehaza csak akkor riadtunk fel, mikor az óvoda egyik helyiségében már lezajlott a nagy verekedés.
Rombolással és kardcsattogással vegyest.
Az ellentétek ugy kezdődtek, hogy Fekete Pista meg Duszik Miska hadseregbeli nézetdifferenciákon kapott össze Jánossal, aki nyomban kardot rántott .
Állitólag konstatálták róla, hogy sohasem lesz belőle huszár, csak megvetni-való bakancsos.
Mert a huszár lovon ül, ő pedig gyalogszerrel jár az óvodába.
János azt vitatta ezzel szemben, hogy lesz lova, mert nagyanyja odaigérte neki az egyik csikót a gazdaságból, de várni kell, amig paripa lesz a csikóból s ő is csak akkor mehet huszárnak az önkéntesi esztendőre, ha cserkész volt már előbb.
Fekete Pista és Duszik Miska azonban csak mosolygott ezen az ügyefogyott magyarázaton.
Nem minden cinizmus nélkül.
Hogy mi történt ettőlfogva, talán sohasem sikerül rekonstruálni.
Amire befutott hozzánk az első hirhozó, János mindenkit kivert már az óvodából.
Még a lányokat is.
Másnap délben azután, hogy magávalhurcolta a kardot is, a leány a rendes időben ment érte, hogy hazahozza ebédre.
Ám öt perc mulva lihegve jött vissza és toppant be az ebédlőbe.
- Hát János hol maradt? - néztem rá kiváncsian.
- Nagyságos ur, kérem szépen, - szipogott a leány, - Jánoskát a német kisasszony meg az igazgató ur bezárta egy órára...
- Bezárták?
S ugyan miért zárták be?
Illetlenkedett talán?
A leány, aki minden alkalommal a János pártján van, most is védeni próbálta:
- Nem illetlenkedett, kérem szépen, csak összevert mindenkit.
Hát most be van zárva egytől-kettőig.
Minek tagadnám: ujjongani szerettem volna.
Elvégre én is verekedtem valamikor , csatázván vig vagdalkozás közt a tomasovi erdők alatt.
De nem árultam el magamat, hogy föl ne zaklassam mégjobban az anyjukat.
Mert az édesanyja is fölfigyelt a szomszéd szobában s falfehéren jött át az ebédlőbe:
- Az Istenért, mi történt?
- Semmi, nagyságos asszony, kérem szépen, csak ottmaradt egy kicsit a Jánoska , mert igen sok fiut összevert...
Az anyjuk ebben a pillanatban izgatottan kezdett föl- és alájárkálni az ebédlőben s kétségbeesve tördelte a kezét.
Hogy mit csináltak most az ő egyetlen fiával?
Akkorára bejött a hálóból az Ágnes nénje is, aki egyébként állandó nézeteltérésben van Jánossal.
Most azonban, hogy értesült öccse nyomorult sorsáról, szivszaggatóan sikoltott fel:
- Jaj Istenem, milyen éhes lehet, szegény!
Az ebédlőben félig teritve volt már, de abban a pillanatban elmaradt a tálalás.
A leány megtörten állt a sarokban, anyja és leánya pedig könnyezni kezdett .
Szegény János!
Szegény János!
Unni kezdtem már ezt a nyavalyás állapotot s foghegyről vetettem oda:
- Nincs abban semmi!...
Én is ültem »egyes « -ben s mégis itt vagyok!
Elvégre fegyelem is van!
Erre csattant csak az asszony:
- Még maga beszél?
Maga az oka mindennek, mert mindig csatákról beszél neki !
Elrontotta azt az ártatlanságot!
Nem szóltam vissza, mert rájöttem régen, hogy asszonnyal ereszkedni vitába : egyértelmű a fikcióval.
Az anyjuk különben az asztalhoz ült le akkorára s két könyökére támaszkodva, megsemmisülten meredt az üres tányérra.
Ágnes tért először magához.
Elémállt s mialatt nagy szemei televoltak könnyel , összetette a kezét:
- Apukám, menj el érte és hozd haza!
Szegény János, milyen éhes lehet!
- Jó, - s már nyultam is a kalapom után.
- Elmegyek, de csak azért, hogy megtudjam, mit csinált?
A büntetést pedig csak hadd ülje le a fráter!
Utóvégre is nem rughatom föl egy intézet rendszabályait!
S mentem.
Az uccán szerettem volna fölkiáltani.
Minek tagadnám: hősi emlékek ágaskodtak bennem.
Ámde amit a németkisasszonytól kellett hallanom, magamat is megdöbbentett.
Az excesszus sokkal riasztóbb arányu volt, semmint gondolni lehetett volna az első pillanatban.
Volt ott kavarodás, de milyen!
- Az egész ugy kezdődött, - magyarázta a németkisasszony -, hogy Jánoska olyfoku aggresszivitást árult el, ami eleddig páratlan a maga nemében...
Ugy oldalaslag pártját próbáltam fogni Jánosnak:
- S mi lehetett a közvetlen oka, kisasszony?
- Még nem látunk tisztán, - mondta a fiatal óvónő.
- Már raporton is volt a három fődelikvens, ámde János merőben más szinezettel adta elő a tényállást, mint Fekete Pista és Duszik Miska.
Kiderült aztán, hogy a két nagy vetélytárs állitása szerint ők azt a megjegyzést kockáztatták meg mindössze, hogy a huszárság - mint fegyvernem - előkelőbb a gyalogságnál.
Ezzel szemben János igy adta elő védekezését a raporton:
- Igazgató ul, kélem szépen.
Fekete Pista meg Duszik Miszka aztat monták, hogy nem vagyok huszál, cak bakancosz.
Pedig szalkantyum isz van!
A verekedés részletei szinte hajmeresztők.
Különösen egyes fázisaikban.
Eszerint, amikor Fekete Pista azt állitotta volna, hogy János csámpás baka-mivoltra aspirálhat legfeljebb, János először ellökte őt magától.
Ám ekkor nem nyult még sem a dugóspuska, sem a kard után, mely ütközet-eszközöket előzetesen csempészett be az óvodába.
Fekete Pista azonban nem nyelte le szónélkül, hogy őt meglökje valaki s ezért megragadta a János kabátját.
János abban a szempillantásban ugy sujtotta mellbe Pista barátját, hogy Pista elvágódott, fejével a szekrény élének zuhant, annyit kiáltott: jaj! s attólfogva harcképtelenné vált...
Ám ugyanakkor Duszik Miska rohant a Fekete Pista segitségére, hátulról kapaszkodott bele Jánosba, hogy elgáncsolván őt, földhöz teremtse.
János azonban egyet lökött magán, amitől Duszik Miska terült el , rátérdepelt s adott neki vagy hármat...
De akkorára kavarodás lett minden!
Mennybéli Úristen, mi kezdődött ottan!
A kislányok sikoltozni kezdtek, hogy agyonütik egymást a fiuk, mialatt a fiuk két táborra szakadva csapkodták egymást.
Egynéhányan János mellé ugrottak, hogy vele együtt köszörüljék ki a huszárságon esett csorbát, a többség azonban Fekete Pista meg Duszik Miska pártjára állott.
Voltak pillanatok, amikor öten is csüngtek Jánoson, aki kifeszitvén a két lábát, lihegve rántott magán egyet , amire lepotyogtak róla dühödt ellenfelei...
Akkor váratlanul fegyvert rántott : baljába a puskát kapta meg, jobbjában pedig a kard csapkodott és zengett.
Ám ellenfelei is előkotorták a dugaszban tartott esernyőnyeleket, lineákat .
Valóban el lehet mondani, hogy itt csődöt mondott minden kulturfölény és kappás-perfektum.
Olyan sikoltozás, kiáltozás és lábdobogás volt az óvoda terme , hogy ehhezképest enyhe konszolidációs-folyamat lehetett a Nibelungoknak és Attila hunjainak pajzsdöngető acsarkodása...
Akkor egyszerre benyitott a németkisasszony s öt perc mulva már raporton álltak valamennyien.
Az igazgató előtt.
Megtudván a szörnyű részleteket, azt kérdeztem a kisasszonytól:
- Sokáig marad bezárva?
- Kettőig, kérem.
Az igazgató ur kijelentette, hogy példát kell statuálni.
- Helyes, helyes, - szóltam rá meggyőződéssel.
- Mindenben osztom az igazgató ur álláspontját.
Ujabb két percen belül benyitottam az igazgatói irodába.
Az igazgató ur még akkor is fel volt dulva s ahogy beszélni kezdett, meg-megrándult a szájaszéle:
- Szerkesztő ur, husz éve áll fenn jóhirü intézetem, de ilyenmérvü kihágás még sohasem fordult elő nálunk...
Bizalommal kérném, sziveskedjék kivenni a fiut.
A raporton ugyanis szemembe mondta, hogy legközelebb hátbaveri Szabolcsi Gézát is , mert verekedés közben a lábába rugott s még nem adta vissza neki...
Kissé meghökkenve néztem rá az igazgató urra:
- Másszóval: consilium abeundi-t ajánl...
- Igenis, - mondta udvariasan, de keményen az igazgató ur.
- Az intézetből való csöndes eltávolitásról van szó.
Elbucsuztam, hazajöttem.
Itthon még mindig ugyanugy találtam mindent.
Az asztal félig tálalva, az asztal mellett az anyjuk ült, csöndesen sirdogálva.
Ágnes nénje pedig fel-felszipogott olykor.
- Istenem, Istenem, milyen éhes lehet!
Nem szóltam semmit, csak jártam az ebédlőben föl és alá.
Öt perccel két óra előtt utasitottam aztán a leányt, hogy menjen érte.
...Negyedórán belül megjöttek.
De Jánosra alig lehetett ráismerni.
Ahogy belépett, szippantott egyet az orrán s odaszólt az anyjának:
- Mi lesz ma ebédle?
De akkor rákiáltottam:
- Hapták!
Vigyázz-állásba csapta a sarkát s egyenesbe merevedett...
A haja szét volt turva , pirinyó nyakkendője a füle alá csuszott föl, két gomb hiányzott a kabátjáról s kabátjának egyik ujja félig le volt szakitva.
Olyan volt külsőre, mint egy kis bojnyik!
Szigoruan néztem végig:
- Mért verekedtél?
Felvágta a fejét konokul:
- Azélt!
( ...Egyszerre torkomon akadt a szó, mert egy régi-régi emlék ütött szivén .
Olyanka lehettem csak, mint ő most, mikor az édesapám legjobb komáját verte ki a házból, mivel legjobb komája sértő célzást engedett meg magának az édesapám vendéglátó gavallériájára.
Miután legjobb komáját vágta ki a kapun az öreg , rámnézett:
- Láttad?
- Láttam, kedves apám.
Csavart egyet a bajuszán:
- Azért!
Most a fiam is ugyanugy felelt, mint a nagyapja.
Valamikor harminckét esztendővel előbb.
Ezért rendültem meg ...)
Ujabb öt perc mulva ebédnél ültünk már mind a négyen.
Édesanyja fel-felsóhajtott még, mert nagyon a szivére vette, hogy az ő egyetlen fiát annak rendje szerint kicsapták az óvodából, Ágnes nénje szipogott még olykor, János pedig ugyanakkor villáját döfte bele a húsba.
Aggasztó fesztelenséggel.
Eszében sem volt már a dulakodás, mint igazán jelentéktelen epizód...
...A világ minden kincséért nem gondolt volna reá, hogy alapjában megbélyegzett alak, akiből - az előjelek után itélve - soha rendes polgára nem lesz a hazának...
Nem gondolt volna reá, hogy uriember kezet aligha foghat vele a jövőben...
Mi az neki?
( 1928.)
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE