Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Lajos
A fekete kutya
Keletkezés ideje
1880
Fejezet
7
Bekezdés
1226
Mondat
2260
Szó
25370
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
VII.
Ha valaki valami bűntől fél, s nincs ereje visszalépni, nehéz nyomást érez a lelkén , rendesen egy angyalkát imádkozik az égtől, hogy az megőrizze.
Be sokat is kiállt Gábris Marcsa a miatt a fekete kutya miatt.
S még többet most , midőn csakugyan egy nagy bűn szántszándékos kivitelének részességéhez már egészen közel állott.
Olyan régen nem imádkozott már.
És most mégis eszébe jutott.
Egy angyalkát kért az égtől, hogy az megőrizze, megvédje.
Ugy reggel nyolc óra felé találkozott Rossz Pállal, ki azt kérdezte tőle:
- Hallod -e Marcsa?
Vajjon nem oldózik -e el annak az embernek a bocskora?
Lesz -e elég bátorsága megcselekedni, a mit elvállalt?
- Hogyne; ha én biztatom! - felelt mosolyogva.
- No hát biztasd!
Bujjatok el a gróf kukoricájában az ut tulsó oldalán.
Légy ott mellette folyvást.
A menyecske a fejét rázta:
- Az nem lehet.
Szörnyedve tette utána:
- És aztán mikor a dologra megy, ott maradjak egyedül.
Nem lehet.
S nem is merek magam hazamenni.
- Miért?
- Mert félek.
- Mitől?
Még azt kérdezte a rosszlelkű: miért? mitől?
A menyecske lesütötte fejét.
- Azt nem mondhatom meg! - s tette utána kedvetlen, lassú, kicsinált vontatással: - Inkább ne legyen belőle semmi.
Rossz Pál ur hallgatott egy pillanatig, de azután gyorsan, hirtelen azt mondta neki:
- No hát majd haza kisérlek én.
Elmegyek veled a találkozásig.
Onnan pár lépésnyire elválok tőled, mert másnak, mint neked, nem szabad látni engem.
Azután ha magad maradsz, eljövök értted.
Értetted?
Jó lesz -e igy?
Ha jó lesz -e?
Majdnem felkiáltott a menyecske örömében.
Hiszen épen csak ezt várta, csak ezt az egyet várta, akarta.
Most már beteljesedve látta előre is minden óhajtását, szándékát, boldogságát , bosszúállását.
Hogy fogja elárulni, hogy fogja elkiáltani magát:
- Fogjátok meg!
Ez a gyujtogató!
Ez maga a gyujtogató!
Milyen öröm, milyen diadal lesz az neki.
Ezt azután el sem tagadhatja.
Kezében lesz minden bizonyíték ottlétele által.
Nem fogja sem magát elveszíteni, sem mást csak azt az egyet.
S mikor a rókát a veremben látja, a kit szeret, az is meg fog neki bocsátani.
És azután este mégsem igy történt a dolog.
Mikor Dorka Jancsi, kinek a nélkűl is nem valami nagyon inye szerint való volt, a mire rászánta magát, a mint tőle a tallóra kiindult, meglehetősen borsódzott a háta ; az első kiáltásra eldobta a csóvát s jónak látta amugy isten igazában nyakába szedni a világot s futott eszeveszetten a dűlő hosszán át az ember előtt, a ki az ut tulsó oldalán levő kukoricásból ugrott utána s elkeseredetten űzőbe vette.
Marcsa nem hallott egyebet, csak egy parányi zajt.
Valami kis madár suhant -e a kukoricaszár levelei között.
Vagy valami távoli kiáltás volt -e az, nem tudta meghatározni.
De nem volt ideje sem megrettenni az egyedülléttől.
Rossz Pál szavát tartotta, megérinté vállát hátulról és titkosan sugdosott a fülébe , mintha maga a sátán lett volna:
- Valami árnyékot látott.
Valami madárrepülést hallott.
Megfutamodott a haszontalan.
És izgatott sürgetéssel folytatta s meglökte karját:
- Most már eredj te!
Most már menj te.
S kinálta a másik csóvát neki.
A menyecske eltávolította a kezét s a másik karjára mutatott.
- Látja, hogy nem lehet.
- A patvarba!
Hát miért hoztad el ezt a gyermeket?
Kikapta a kezéből dunnástól.
Letette a földre.
A menyecske fanyar, megátalkodott mosolylyal felelt:
- Épen azért hoztam el, hogy megőrizzen, hogy semmi földi hatalom ne kényszeríthessen.
Rossz Pált a düh fogta el.
- No hát, már most én is mondok egyet.
Jó ezt tudnod - beszélt az ember izgatott , dühös sietéssel - s ezt tartsd jól is eszedben.
Mondtam ugy -e hogy én is tudok rád valamit.
Nevettél.
Hát tudod -e, mit tudok?
Azt, hogy muzsika nélkűl is nagyon szépen tudsz táncolni, csak a föld birja, hogy le ne szakadjon.
Most már ezt azután jól tartsd eszedben, hogy a titoktartás kölcsönben esik.
Elrohant onnan gyorsan, a menyecske pedig réműlve futott utána.
Most, most hagyja magára a könyörtelen, mikor épen a kisértetet, a rémet nyakára idézi.
És most, mikor épen mindent nyerni hitt, akkor egyszerre el van veszve minden.
Midőn azt hitte, hogy most már a kezei között tartja, akkor látja, hogy hiába nevetett fölötte, hiába érezte kárörömét: ő a rabja, megkötött rabja ez embernek, nem az ő neki.
Egészen megkábult, megfeledkezett még az kalangyáról is, mely őrzi.
Kitörtetett a kukoricás közűl.
Látta azt az embert futvást futni a tallón az asztagok felé; egy pillanatig látta , azután elveszett előtte a sötétben.
Magára maradt.
Ekkor a homlokához, szivéhez kapott döbbenve.
Az a kis ártatlan lélek eszébe jutott.
Szivét a félelemben kínos, édes érzéssel meleg vér hullámozta be nagy sürgetéssel .
Érezte, hogy nagyon szereti, mindenekfölött ezt a kincset szereti legjobban.
Soha sem érezte még ugy, mint most, hogy ez mindene e hitvány világon.
Eszébe sem jutott visszariadni a sötétségtől és annak rémeitől, csupán az járt eszében, az járt szivében, a kit bolondúl, bűnösen magára hagyott.
Sietett vissza a kukorica közé.
Csörtetve, törtetve, mitsem törődve, ha hallja is valaki.
Nem birta megtalálni a helyet, a hol elébb állottak.
- Oh nagy istenem! - kiáltott föl, kezeit tördelve.
- Kétségbeesem.
Meghalok, ha meg nem találom.
E pillantásban egy nagy láng csapott föl a magasba, gyorsan bevilágította a tájat messzire és minden tárgyat, melyet a menyecske, a hol állott, maga körűl látott.
Egyik pillantásban nagy öröm, a másikban döbbenés, szorongás szállotta meg.
Erőt vett magán, visszafojtá még lélekzetét is.
Izgatottan, remegve, de óvatosan , mint a rettegő vad, vissza-visszatekintgetve, kutatott, keresgélt nyomról-nyomra és százszor is visszatért arra a helyre, melyen már azelőtt járt és nem tudott a gyermekre ráakadni.
Kínos verejték verte ki magát homlokán.
És nem birt szabadulni abból a bevilágított bűvkörből, melyben kóválygott, melynek hátterét, hová már a világosság nem hatolt, sötétség képezte.
Ugy rémlett előtte , mintha ott már mély árkok tátongtak volna előtte s zárták volna el utját.
- Oh istenem!
Hiszen itt kell lenni.
Talán csak nem tévedtem el.
Ment jobbra, ment balra, ment hátra, s világosság csak arról az oldalról terjengett a tűz felől, a merről jött.
Jobbra, balra és előtte a homályba vesző körben a sötétség kezdődött.
Árok itt, árok ott, árok mindenfelől.
És nem mert tulmenni ezeken az árkokon, melyek a bűvkörnek számtalanszor bejárt utjait határolták.
Oh, ezek az árkok.
Ezek az átkozott árkok egészen megzavarnak.
Azt hitte; pedig a szive, lelke nem eresztette onnan.
Itt kell lenni.
Hiszen itt volt, bizonyosan tudom, hogy itt.
Oh, hála az égnek, ugy van, hiszen a kosár is itt van.
A kosár ott volt, de a gyermek még sem volt ott.
Most valami kis tárgyat látott felé piroslani egy fekete tömeg alól.
Elborzadt.
Önkénytelen behunyta szemeit.
Azután még kezeit is szemére vonta, hogy ne lásson.
Irtózatos volt csak gondolni is.
Ugy rémlett neki, mintha a kis gyermek dunnája lett volna az.
S a rém, a kisértet, az üldöző, az örökké soha meg nem szűnő üldöző, a fekete kutya ült volna rajta a gyermek helyett.
Ádáz, elszánt bátorság villant meg szivében.
A mit még soha sem mert életében , megadta neki az anyai sziv haragra gerjedése, felriadt féltése.
Szembeszállni a rémmel, a szörnyeteggel, a halállal, a pokol minden veszedelmével.
Szemei szikráztak, ökleit nekifeszíté, dobbantott, rárivalt kétségbeesetten és rohant felé, hogy összetépje.
S a látomány elsuhant, eltűnt előle.
A dunnát, melyen már a szörnyeteg feküdt, nem is érinté kezével, midőn üresnek látta , bosszúsan odább rugta.
Azután kezeit kétségbeeséssel arcára csapta, és futott erre, futott arra, azaz futott volna egészen messze onnan, még a világból is, ha tudott volna menekülni onnan, ha birt volna megválni attól a helytől.
Amott messze, ordító, lármázó emberek, bizonyosan a gyujtogatót keresik.
A haját, a kebelét tépte.
A bevilágított bűvkörből, mely most már még szűkebbé vált neki, még sem birt szabadúlni.
És most már tudta, érezte, hogy a szive nem ereszti onnan.
Megállt, leereszté karjait, kezeit összekulcsolta és sirt, zokogott keservesen.
Irtózatos kínt állott ki.
Érzé, hogy a szegény Pista sorsa fogja utólérni.
Közel van ahhoz, hogy ugy járjon.
Milyen régen nem gondolt rá, azóta soha, és most e kínos percben még neki is meg tudna bocsátani és mindenkinek a világon, csak kedves kis gyermekét még egyszer élve szivéhez ölelhetné.
Térdeire rogyott.
Ekkor a háta mögűl oda tartotta neki valaki a gyermekét.
Az asszony elkapta tőle és százszor összecsókolta.
Azután pedig lehajolt és megcsókolta a gyermeket visszaadó kezet.
Gyárfás apó szokott önhitt mosolyával, melynek szemrehányását ezuttal némi megindulás enyhítette, szólott hozzá szeliden:
- Látod, ugy -e, elhiszed most már, ugy -e, hogy ha én akarom, nem lehet mozdulni onnan, a mely helyet, a mely földet pálcámmal körűlkanyarítok.
Most már nem mondta neki:
- Hát kend mit keres itt a maskarájában?
Mi baja van velem?
Mit akar velem?
A kezét szorongatta szeretettel.
- Oh, az isten hozta, édes öreg apó!
Az felelt jószivű, szelid leckéztetéssel:
- Látod!
Ugy -e hogy megszelíditettelek.
Ugy -e ráakadtam a szived nyitjára.
Marcsa forrón a keblére szorította gyermekét.
- Megbolondultam volna, ha ezt az édest, ezt a drágát elveszítem.
- S tudod -e, hogy ha valami jó ér még a világon, azt annak köszönheted, hogy ezt a gyermeket ugy szereted.
És most határozottan, komolyan kérdezé:
- Eszedre fogsz -e most már térni?
- Oh, csak az isten oda segítene.
- Segíteni fog.
S folytatta a meghajolt, megtört bűnös előtt:
- Látod, mennyi bajt, mennyi zaklatást, mennyi gyötrelmet szereztél magadnak.
Mennyi kínt, mennyi fájdalmat álltál ki.
Akarod -e azt mind még továbbra is?
- Nem akarom, nem akarom, - felelt szörnyedve és összetett, esdeklő kezét felé nyujtva, nyögé kínos rimánkodással: - Vegye vissza rólam átkait.
Szabadítson meg attól a rémítő kisértettől, melyet reám küldött.
- Magad teremtetted azt? - felelte az öreg Gyárfás, - s csak magadon áll, hogy attól megszabadulj.
A menyecske szomorúan csóválta a fejét:
- Nem áll magamon! - szólott fájdalmasan.
- Én nem okoztam soha senki szerencsétlenségét, ha okozta, maga okozta; én nem okoztam, nem akartam a halálát senkinek, ha okozta, a véletlenség okozta.
Én mind tudom ezt, tudom bizonyosan.
A jó isten is látja, hogy igazat beszélek.
Mégis ugy fáj mind a két eset szivemnek.
S a fekete kutya mégis kisért, mint a gonoszt, a gyilkost, s nincs többé nyugodalmam soha.
Az öreg megfogta a kezét.
- Hátha nem szeretnéd, nem ölelnéd meg többször azt az embert, kinek hasonlóan csak boldogtalansága lennél egész életedben, mert első feleségének árnyéka csak közöttetek áll mindig.
Ha tudod, hogy az a szerencsétlenség nem teremti meg neked az örömet.
Hanem a helyett szereted ismét azt a szegény embert, a ki gyermekednek atyja .
Gondolkoztál -e azóta erről vagy egyszer, hogy okosan cselekednéd.
A menyecske sohajtva megcsóválta fejét.
- No látod.
Ha nem gondolkoztál eddig, most már hát gondolkozzál.
És akkor megszabadítalak kisértetedtől.
- Gondolkozom.
Igérem, hogy gondolkozom.
- Miért is ne gondolkoznál.
Most már célt értél.
Ezen az emberen, a ki minden szerencsétlenségednek okozója volt, meg vagy bosszúlva, meg leszel bosszúlva.
Nem ugyan te általad, hanem a saját keze által belevitte magát a bajba, melyből nem szabadulhat.
Ezt soha sem heveri ki.
Most hát hallgass ide.
Beszéljünk okosan, mit kell cselekedned.
- Hallgatom!
- Feladod a törvénynek azt az embert, te adod fel, nem más.
Annak ugy kell lenni .
Mert te tudhatod legjobban, hogy téged akart és te általad egy más, a berendelés és munkavesztés által kétségbeesett embert megfizetni, rávenni a gonosz cselekedetre .
Ugy -e igy van?
No látod.
Ugy -e, ezt is tudom?
Tudom, mert láttam.
Abban a szerencsétlen baromban, ha nem volt is annyi erő, hogy előre elárulja a gonosz szándékot, mégis volt annyi becsületesség, hogy bár majdnem a végső pillantásban, de mégis magába szállott.
Eldobta a csóvát.
Irtózva megfutott a gonosz cselekedet elől .
Ugy -e, igy volt?
No látod.
Ezt is tudom.
Mert láttam.
Azután az a gazember téged akart a gonosz tettre kényszeríteni.
Azt is tudom mivel.
Lelkeddel.
Lelked titkával .
Ezt is tudom.
S mikor azután te is megtagadtad, felgyujtotta ő maga a saját asztagjait.
Ugy -e igy volt?
Látod, ezt is tudom.
Mert láttam s látta rajtam kivűl más is, s a mit három élő tud, látott, azt senki el nem tagadhatja.
Mikor ezt a beszédet elvégezte, utána tette:
- Pontosan igy kell ezt elmondanod az utolsó szóig, a mint a szájadba adtam.
És akkor meg foglak attól a kisértettől szabadítani.
A menyecske szorongva, rettegve szabadkozott:
- Hogy tegyem?
Rémítő, irtóztató bosszúval fenyegetett.
Pedig ártatlan vagyok abban a dologban és mégis el fog veszíteni.
- Hát azt elnézed, mikor majd ezért a dologért szintén ártatlanokat akarnak büntetni.
- Kit akarnának? - kérdé aggodalmasan.
- Kit? - felelt az öreg szomorú mosolygással.
- Azt a szegény embert, a ki a helyett hogy ezredéhez ment volna, egész nap a határt bujkálta; ezt a szerencsétlenséget is te hozod a fejére.
A menyecske szivéhez nyult s bátran felemelte homlokát:
- Azt nem nézném el.
Nagyon rossz, háládatlan lennék én akkor.
- Pedig az már igy lesz.
Én tudom.
Mert én mindent tudok, mindent látok, mindent gyanítok és nem szoktam csalatkozni soha.
Hiába, ezt az embert igy is, ugy is te már ugy sem fogod megölelhetni többé, párja nem lehetsz soha.
- Nem is azért.
Hiszen megigértem már.
Elszakadok tőle.
Megsiratom, azzal vége.
Nem is azért.
Csak olyan emlékezetben nem akarok maradni nála, hogy örökké átkozzon.
S ha az a gazember engem bajba kever, hiába mondanám, még csak azt sem hinnék el rólam , hogy nem akartam.
Izgatottan, majdnem kétségbeesve folytatá:
- Ha én szólok, ha csak egyet szólok, az az ember engem a tömlöc gyászos fenekére taszít.
Olyan bűnért, melyet nem is cselekedtem.
Ki segít akkor rajtam?
- Ne félj.
Nem taszít a tömlöc fenekére.
Megelőzöd, a törvény tekintetbe veszi, hogy azt, melyet nem is cselekedtél, lelked nyugalmáért magad vallod be.
A büntetést az igazi bűnös kapja.
Téged megdorgálnak.
- Oh, apó!
A gyujtás esetétől nem félek én.
A másikról beszéljen... ott nyugtassa meg a lelkemet.
- Rájövök!
Azt mondta neked az az ember...
A menyecske izgatottan átvette a szót:
- Azt mondta: tudom, hogy szárazon, muzsika nélkűl is szépen tudsz táncolni, csak a föld birja, hogy le ne szakadjon.
Értse meg apó!
Rám akarja fogni, hogy az a szomorú eset nem véletlen szerencsétlenség volt, hanem készakarva, szándékosan cselekedtem .
Pedig igy is eléggé nyomja a lelkemet; ennek a kisértete üldöz, ez öl, ez veszít el ugyis, ha meg nem szabadulok tőle.
Elveszek kétszeresen.
Lelkemben és a tömlöc fenekén ártatlanúl.
Elgyengűlt, kimerűlt.
Nem birták többé a lábai.
- Látod, látod.
Senki se jönne arra a gondolatra, ha te annak az asszonynak az urát nem szeretted volna meg.
Még magad sem jöttél volna arra a gondolatra soha.
Az öreg a fejére tette a kezét.
- Ugy kell tenned, leányom, a mint mondtam, a mint parancsoltam.
És akkor meg foglak szabadítani mindentől.
- Mindentől? - kérdezé a szegény gyötrődő asszony s reménykedve veté fel rá szemeit .
Aztán feltartá kezét, mintha esküdni akarna és mély megindulással rebegé: - Akkor mindent igérek, öreg apó.
Gyárfás apó szeliden, édesen mosolygott rá és szeretettel, mint már régen, nagyon régen nem.
- És kérdezed -e, hogy hát a szegény Pista szeret -e még, gondol -e még rád, vár -e még rád, meg fog -e bocsátani?
- Kérdezem!
A menyecskének két nagy könycsepp gördűlt le arcán, az a vad, az a szilaj tigris ott ült lábainál, szeliden és vágyva tekintgetett, óhajtó örömmel, mint egy fészkét kereső madár.
- No hát édes lányom.
Nyugtasd meg magadat; annak a szerencsétlenségnek, annak a szegény asszony halálának még csak véletlenségből sem lehettél okozója; mert öt-hat öl magas part, melynek tetején mint országúton máskor kocsik járnak keresztűl, bizony egy gyenge asszonyszemély alatt le nem szakadhat, ha még a szent Dávid táncát járná is.
Kinevetik ott meséjével azt a rossz embert.
Megnyugodhatik ezen, édes lányom , mindenki.
A menyecske szomorúan sóhajtott.
- És mi hasznom lesz ebből nekem, ha elhiszi is, megnyugszik is benne mindenki , büntelenűl nem bűnhődöm is, de ha az én lelkem nem nyugszik meg benne.
Az öreg apó biztatva tekintett szemébe.
- Akkor majd elhiszi azt, a mit most mondok!
A menyecske sóváran leste minden szavát, az utolsó reményt.
Az öreg biztos nyugalommal mosolygott:
- Marcsa!
Hiszen nem is állhattál ott a szegény menyecske fölött, ki a part legmagasabb része alatt ásott, mert akkor annak a lovasnak, ki épen akkor a part magasára ugratott fel az országuton paripájával, a háta mögé kellett volna kerűlnöd , pedig te a szemébe akartál nézni, szembeállni akartál vele, s ha mégis valami különös erő szakította le azt a partot, ugy inkább hihető, hogy egy megugratott paripa...
Marcsa egyszerre felsikoltott örömében.
Homályos tapogatózását, melyet a döbbenés, félelem most is, akkor is összezavart , mihelyt határozott irányt nyert, az emlékezés tiszta fényessége világította be.
- Ugy van, A szemébe mosolyogtam.
Felugratott lovával a part magasára.
Pár ölre állott felettem.
Még felfelé kellett néznem, még a szoknyám is megakadt egy csipkebokorban.
Oh édes istenem!
Ajkai vonaglottak.
Szeretett volna sirni, kiabálni, beszélni sokat, sokat.
Nem tudott.
Összecsapta kezeit.
Térdeire rogyott.
Elébb az istennek, azután az apónak mondta:
- Köszönöm!...
Arcának teljes ragyogása, teljes ifju színe visszatért.
Nem birt örömével.
Nyugodtan , félelem nélkűl nézett a világra.
Olyan szép, olyan gyönyörű volt ez a hasadó hajnal , mint már régen, nagyon régen.
S mégis mennyivel szebb ez is ott a kék Mátra alatt, mikor a dús harmat ködében fürdik az ébredő völgy.
Oh, milyen más világ, más boldog élet, milyen más, könnyebb levegő van ott.
Illatoznak -e még a bikkvölgyi erdők?
Hol a két aranyvessző felnőtt , nyilik -e még a gyöngyvirág és ibolya a szajlai kerek völgyben?
Istenem!
Hogy eszébe jut szép fiatalsága.
Olyan szépen mosolygott az a kis gyermek ott a karján és olyan szépen énekelgettek azok a kis pacsirták odafenn a magas egekben.
- Megyek öreg apám, mindenhová, a hová parancsolja.
Mikor az öreg Csikojtó batyucskáját kibontották s legjobban nevettek volna a kosár, a dunnácska és a tajtékpipa-tok fölött, akkor lépett oda Gábris Marcsa, biztosan , nyugodtan, minden félelem nélkűl, még talán kevélyen is egy kicsit, ha csak most is hetykeségnek nem nézték azt az emberek.
Nagyon szép volt most, mindenkinek megállt rajta a szeme, szája.
Szépen is fel volt öltözve.
De volt ott olyan is, a ki nagyon elhalványodott erre a megjelenésre.
Mivel pedig az okosak a kinevetett szegény öreg Csikojtót már majdnem elkergették bolondságaival együtt, szóhoz sem hagyták volna már jutni, kivált mikor olyan még bolondabbakat kezdett beszélni: hogy annak a pipatoknak a pipájának a szára ott kandikál ki annak a bizonyos urnak a zsebéből, csak ki kellene kérni és belepróbálni ; - épen jókor érkezett.
Csak elcsodálkozott Csikojtó bácsi, milyen jó prókátora akadt.
Gábris Marcsa épen olyan hangon kezdte, a mint Gyárfás apó kivánta:
- Hadd legyek hát én az okos, a ki mindent megmagyarázok.
Ah! hogy hevítette, hogy tüzelte a bosszúnak gyönyörérzete amaz ember ellen, a ki miatt annyit szenvedett.
Elbeszélt mindent.
Legfőképen azt is, hogy rajta kivűl még két tanú van, a ki a dolgot látta.
Ki hallgatta volna ezt boldogabban s ki örűlt volna annak jobban, mint a szegény Terka; majdnem a nyakába borult örömében annak az asszonynak.
Marcsa rá is mutatott, mint egyik tanúra, mindjárt az öreg Csikojtóra.
Az hüledezett mindenre, a mit beszélni hallott, de legjobban azon, mint tudhatja azt Gábris Marcsa, hogy ő is látta a dolgot, mikor még ezt rajta kivűl eddig nem tudta senki; csak most akart nagy feneket kerítette beszédében odaérni, ha az embert szóhoz hagyták volna jutni.
Különben gyanította, hogy mindez a csodálatos embertől jön.
Nem hiába tanította az meg, hogy mindent összeszedjen, a mit a kukoricaföldön talál s mikor azt mondta neki : minden este a kukoricaföld belső sarkától lesse, hogy kel fel a holdvilág Rossz Pál asztagjai fölött.
Nem csinált egyebet, mint hogy a gyujtogatót lesette vele ez oldalról, mig ő másfelől vigyázott.
Mégis csak csodálatos fogásai vannak annak az embernek.
Csakugyan ördöge van annak , hogy ezt is előre tudta.
Nem hiába nevezte ő azt el csodálatos embernek.
Azután megérte azt az elégtételt is az öreg Csikojtó, hogy az ő meséjét is szinről-szinre meglátták az emberek.
A csodálatos embert.
A törvény elvégezte a többit.
Dorka Jancsi mindent vállalt, hanem, a mint látszik, a jövendőről akart egy kicsit gondolkozni, a hatvan forintot nem akarta sehogy sem vállalni.
Az is különben csak a Rossz Pál kára - gondolta magában.
- Gavallérnak akarta magát mutatni s azt mondta : ha tette volna, csupán egyedűl a menyecske kedvéért tette volna meg; de meggondolta a dolgot, megbánta.
Elhitték -e neki, hogy lelkébe szállt, hogy becsületesen gondolkozott, hogy készebb lett volna meghalni - a mint mondá - mint azt a bűnt elkövetni; s nem tudta, adjon -e fel valakit, voltaképen kit is kelljen hát feladnia?
Elég az hozzá, ki tudta magát mosni.
De mégis hiába kérezkedett, hiába rimánkodott, még csak egy napra sem eresztették haza.
Legyen legalább ez a büntetése: elkisérték azonnal ezredéhez.
Hát Gábris Marcsa?
A sok lelki gyötrelmet, hogy előre megszenvedett, elfogadták -e elég büntetésűl?
Tekintetbe vették -e azt, hogy dacára ama kényszerűségnek, mely alatt amaz alávaló ember rémítgetése miatt állott, mégis bátorsággal birt azt feladni , rávallani?
Ki tudja?
Annyi bizonyos, nem látta többé senki ezen a vidéken.
Az öreg Csikojtónak maradt fel róla az a meséje, hogy látta, mikor elvitte az ördög .
Akár megesküszik rá.
Látta, hogy kézen fogva vezette el.
Oh, az a bolondos ördög, az a csodálatos ember még ezután is folyvást tovább űzte vele játékait, egész a kukoricatörésig.
Mikor a csőszgunyhót bontogatta, és hogy ujra kévékbe kösse, szépen összeszálalta a földön a zsúpmarkokat: hát csak egy kendő-csomó akad a kezébe, mely a fedelékbe volt bedugva.
Ugyan van -e benne vagy egy pipára való dohány ?...
Nem volt biz abban, hanem volt benne hatvan forint.
Tyhü, szedtevette.
Hisz ez az ördög pénze.
Hanem azért, lett legyen az az ördögé vagy akárminemű potentáté ezen a világon, mégis bevándorolt az rögtön nagy vigan az üres dohányzacskóba.
A bodor pipafüst rózsás felhővé kerekedett a feje fölött.
- No most beszéljen már ha tud - az öreg Matusné.
* * *
Bizony már törték a kukoricát mindenütt, sőt több helyen már le is törték egészen , meg is fosztották, mire a szegény tartalékosok Boszniából hazakerűltek.
Be szép holdvilágos esték voltak azok.
Fosztottak a leányok és a nótájuk elhallatszott messzire.
Parázs Pali ott jött visszafelé, azon az uton, melyen elment, a kukoricaföldek mellett.
És egyszer csak, a mint ott fosztogatott Tera, hátulról befogta a szemét.
S mikor kibeszélték magukat, Pali azt mondta rá:
- Látod, az isten akarta igy.
Csak azért, hogy összekerüljünk.
Gábris Marcsát a világért sem hozta volna elő.
Hanem Terka előhozta.
- Szegény, szerencsétlen asszony.
Ne haragudjék rá, Pali bácsi.
Ne átkozza meg.
Nagy jót tett velem.
Én istenem, de rossz is voltam, hogy ugy haragudtam rá.
De azt gondoltam felőle, mindig hajtott rá a lelkem, pedig hiszen nem is akarta.
- Mit nem akart?
Nem is tudta, miről van szó.
- Azaz hogy még csak véletlenségből is nem ő volt az oka!
- Minek nem volt oka?
Terka nem felelt, csak fecsegett tovább jókedvűen, a mi most olyan jól esett neki:
- Itt volt búcsúzni.
A kis gyermeke a karján.
Megkérlelt bennünket, bocsássuk meg, ha valamit életében vétett ellenünk.
Hogy vétett volna?
Este volt már.
Hiába marasztottuk.
Az öreg apja megfogta a kezét, elvonta magával.
A mikor látta, hogy megöleljük, megcsókoljuk, megsiratjuk, azt kérdezte tőle: »No édes lányom, látod -e még a fekete kutyát ?«
Marcsa azt felelte vigan: »Nem látom, kedves öreg apám.«
Aztán elmentek.
Szép csillagos ég ragyogott fölöttük, mikor mentek.
Olyan gyorsan , olyan vigan mentek el, és én mégis ugy megsajnáltam szegényt.
( Vége.)
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE