HETEDIK FEJEZET,
melyben a költő megénekli Korpa János tanyáját, a csiszlikekkel vívott harcokat, Március Idusát s tavasznak és szerelemnek nyílását.
Sajátságos, minő fantáziája van az embereknek.
Egyszer csak, úgy február vége táján, arról kezdtek suttogni egyesek, hogy Korpa vizsgára készül az exegézisből.
Korpa János, mikor füléig jutott ez a hír, éppen pipázott s a pipaszár, mint azt az elekciós költő is megénekelte, csaknem félaraszra húzta le a száját.
Sok bölcsesség közt mosolyogva, ennyit dörmögött rá:
- Hívságos dolog a túlhajtott diligencia.
Némi alapja pedig mégis csak volt a széles körben elterjedt suttogásnak.
Történt eszerint, hogy Korpa a Kürtben üldögélt s szóbeszéd közben azt a merész kijelentést tette, hogyha nagyon akarná, két hét alatt tudna annyit az exegézisből, mint az előadó tanár.
De nem teszi, fűzte hozzá, mert nem sok értelme van az erőlködésnek.
Ezzel szemben csodálatát fejezte ki a Kelet filozófiája iránt.
De minek is az erőlködés?
Minden dolog mulandó...
- Egyedül és kizárólag az az indus fakír imponál nekem, - folytatta az eszmetársítást, miközben kettőt szippantott a száron, - aki görcsbe kunkorodva a púpját nézi vagy hetven esztendeig...
Ebből a kijelentésből kerekedett aztán a diákpletyka, hogy Korpa János valamelyik idősebb barátjától állítólag kölcsönkérte volna az exegézis kompendiumát.
Korpa János egyébként a második emeleti folyosóról tartott lefelé egy jókor-délután, amikor Koch János, a főpacal, éppen a karcer ajtaját nyitotta ki félpillanatra s egy korsó vizet nyújtott be valakinek.
Kíváncsiságból Korpa is bekukkantott s nagy lelki megnyugvással tapasztalta, hogy az egyik Cugéber-fiú gurnyaszt odabent a III. B-ből, akit Görénynek hívtak társai .
Mert ha valaki elnyeri példás büntetését, mindig megkönnyebbülten lélegzünk fel, hogy hála Istennek, sújt még az igazság karja...
Görény is ült a sarokban egy töckön, a négy csupasz faltól környékezve, melyekre ötletes jelmondatokat jegyeztek fel mindazok, akik több nemzedék során már nyögtek odabent.
Ült ott Görény a földön, maga alá húzott lábbal s a szemközti sarokba meredt.
Korpa, úgy a foga közt odaszólt a tekintélyes főpacalnak:
- Mi történt, János bácsi?
- Kihágás, - adta meg a szűkszavú felvilágosítást Koch János.
- S meddig marad az ipse?
- Kenyér nélkül, vízen, négy óra.
Az Alma Mater falain belül fegyelemnek kell lenni, - fejezte be kurtán Koch János és becsukván az ajtót, nem szólt többet, hanem elindult az igazgatói iroda felé, hogy jelentést tegyen a delikvens lelkiállapotáról.
Amint azt is el lehet várni olyan személyektől , akik hivatalos állást töltenek be.
Korpa János továbbment, mert szándéka volt, hogy fölkeresi Tengely Orbánt , akit már vagy két napja nem látott s gondolta ebből kifolyólag, hogy Tengely valami vidéki táncmulatságra ruccant ki.
Lefelé haladva a lépcsőkön, egy mendur futott vele szembe, de ahogy meglátta Korpa Jánost, földig hajolva emelt előtte kalapot.
Korpa - szokás szerint - biccentett:
- Szervusz, barátja a lencsének!
Ám ugyanakkor feltűnt neki, hogy látásból mintha ismerné már ezt a kerekképű lencsést.
Megállt, a pipát is kivette:
A mendikáns egészen megzavarodott a kitüntető megszólítástól:
- Barla Jóska I. B. osztálybeli tanuló vagyok, kérem szépen.
- S hogy vágott be a félévi kalkulus? - nézte végig Korpa.
- Mindenből jeles, kérem szépen.
Korpa János - tetszése jeléül - megcsóválta a fejét:
- Bene, amice, bene.
Sic itur ad astra!
Barla Jóska Tengely Orbán úrtól is hallotta már egyszer ezt az elismerő mondást s a szíve kalapált, hogy most imé Korpa úr is rápazarolt néhány leereszkedő szót.
Korpa János különben továbbhaladt már ekkor, Barla Jóska pedig utánabámult egy darabig s szédülettel gondolt arra az időre, mikor ő is ilyen nagy diák lehet s úgy félvállról szintén odaszólhat majd egyik-másik mendurnak:
Persze csak annak, aki szorgalmánál fogva rászolgál a megszólításra...
S továbbsietett fölfelé, hogy a másodikemeleti folyosón benyisson abba a kamarába, amely éppen Korpa úrnak volt a tanyája.
Két mendur lakott itt a hatalmas emberrel s Barla Jóska beszélni szeretett volna az egyikkel, ki osztálytársa volt, mivelhogy megakadt a számtandolgozat egyik példájánál .
Szeretett volna hamar túlesni rajta, hogy Tatár Miskáékhoz már kész munkával mehessen át ozsonnatájt.
Az északi sarokszobába benyitott hát, visszafogott lélegzettel.
Mert látta ugyan, hogy Korpa úr éppen eltávozott valamerre, mindazonáltal a tisztelet annyira áthatotta a nagytekintélyű ember puszta gondolatára, hogy most is csak sompolyogva mert bebújni az ajtón.
Kitárult hát előtte a Korpa János tanyája!
Az a kamara, melyben a híres ember gondolatot szokott cserélni önmagával, amelyben pipázott s ha viszont elbúsult valamin, némi enyhülésül kieresztette szilaj mellhangját, hogy lent az utcán összecsődültek a járókelők...
Korpa János szobája így írható le:
Az asztal fölött lámpa fityegett, de olyan magasan, hogy a mendurhadnak, ha meg akarta gyujtani, székre kellett felkapaszkodnia s e lámpának pléh-kalapja félre volt csapva.
Úgy vakszemre.
Akárcsak a Korpa Jánosé, ha tünődözött, vagy ha a Kürt felé indult el egymagában...
Az asztal lapján annyi betűfaragás, hogy három nap alatt sem lehetett volna elolvasni .
Egymáson keresztül és kasul, egymás alá szorítva, vagy harántirányban .
Legalább két nemzedék próbálgatta ki a bicskáját ezen az asztalon .
Leánynevek voltak egytől-egyig s bizonyos, hogy tavasz nyílásán s őszi hervadás idején faragták a legtöbbet, mert a trillák és gödék ilyenkor szoktak elszállni gondolatban valami kislány ablakáig...
De hova lettek azóta az egykori kislányok!?...
Rozsdától szeplősre mart mosdókészség tántorgott a sarokban, mindjárt amellett a faláda, aprófával tele.
De aprófával volt kitömve mind a három ágynak az alja is.
Két pántozott ládika állt egymás mellett: a két mendikáns ruháival s összes hazai készségeivel , míg a Korpa János ládáján félkilós lakat csüngött.
A kulcs a lakatban volt ugyan, de ahhoz a lakathoz emberfia úgy sem mert volna hozzányulni.
Volt még egy háromlábú fogas is odabent s azonfelül egy nagy pipa, mely a Korpa ágyán hevert.
A pipa még füstölt, tehát csak az imént tehette le Korpa úr , miközben szundított kevéskét az ágyon.
Az ágy feletti szeglet-részben lombfűrész volt tapasztalható, amellyel valamelyik tisztelője lephette meg egykoron Korpa Jánost.
Az állvány pipatórium céljait szolgálta s ezúttal is négy pipát lehetett észlelni odafent.
Suvikszfeketére volt kiszíva mind a négy.
Az állványka cifrázatai úgy tűntek föl, mintha a szú teméntelen kicsi lyukat rágott volna bennük, össze-visszafúrva a füsttől patinás cirádákat .
Ám közelebbről megkonstatálva, rájött az ember, hogy légypettyekről van szó csupán, semmi másról.
Korpa János két mendurja, ahogy belépett Barla Jóska, éppen pogácsát pofázott.
Az egyik lencsés pakkot kapott hazulról s most kúrálta a másikat .
Szétállt a fülük, úgy ettek.
Jóska leült, őt is megkínálták.
Barla Jóska kissé vontatottan evett s többször is nógatni kellett, amíg hozzányult egy pogácsához.
Mert eszébejutott, hogy ő már aligha kap több pakkot hazulról s így nem lesz módjában visszakurálni a barátait.
Szelíd meleg volt odabent.
Miután szalonnáztak is volna s bekattantották a bicskát, először a napi-eseményekről kezdtek beszélgetni, majd hozzáláttak hármasban, hogy közös erővel megoldják a másnapra megadott számtan-dolgozatot.
Amint megállapodtak egyszer, az egyik mendikáns felkuncogott.
Barla Jóska ráemelte komoly szemét:
A lencsés továbbkuncogott:
- Azt, hogy tegnap este, amikor már ágyba feküdtem, Korpa úr egy jó dolgot beszélt el Pecsenye úrnak, aki éppen meglátogatta őt.
Igen nagyon nevettek s én is nevettem tőle a paplan alatt.
Nem hallottátok?
A másik kettő kíváncsian figyelt föl:
Kiderült aztán a következő, állítólag szórul-szóra megtörtént eset.
A latin-görög professzor úr, ugyanaz, aki Thukididesz tíz sorával az Akadémiát is kisegítette egyszer súlyos zavarából és akinek egész lénye át volt itatva az Iliász fegyverben zörgő szellemétől, mellesleg plántatermesztéssel is foglalkozott.
Persze csak szerényebb keretek között, a háza mögötti kiskertben.
Lőn ennélfogva, hogy amint hazament volna egy délben, a csirkék kikaparták néhány gyenge növevényét.
A professzor úr erre, aki akkor is Hektor és Akhilleusz pajzsdöngető párharcát forgatta elméjében, e szavakkal zúdult a feleségére:
- Terka!
Fékezd tyúkjaidnak ádáz düheit!
Ifjú plántáim mind kikaparvák!
A két mendikáns eltátott szájjal nevetett, Barla Jóska szomorkásan mosolygott.
Az eset tagadhatatlanul nem volt hétköznapi, amelynek időpontja tavaly tavaszig nyúlt vissza.
Korpa János mindenesetre úgy beszélte el Pecsenye Pálnak, mint hitelt érdemlő történetet.
Ahogy kedvükre nevették magukat, újból összebújtak a számtandolgozat felett .
De alig haladtak valamit, amikor Kóréh Laci rontott rájuk.
A hideg kicsípte az arcát, lihegett:
- Jóska, szobavizsgálat van a Fellegvárban!
Barla Jóska hirtelen nem értette, miről is van szó voltaképpen?
Kóréh Laci erre ledarálta izgatottan, hogy Buza tanár úr, meg Kiss Elek tanár úr épp az imént vizitáltak náluk a Héczén.
Megnézték a tiszta meg a szennyes ruhát , sorbavették a könyvek helyét s éber figyelmüket nem kerülte ki még a szalmazsák sem.
Hálistennek, mindent rendben találtak!
A veszedelem híre hamar kipattant s behatolt a szomszéd udvarok kamaráiba is, mire az elszánt mendurok egy-két szempillantás alatt ragyogó rendet rögtönöztek a szétdúlt szobákban.
Mert volt eszük a menduroknak, de a tanár uraknak még több !
Ennélfogva ahelyett, hogy a szomszédos kamarákat tekintették volna meg , látszólag hazafelé indultak el, ám a főiskola előtt nekivágtak a Fellegvárnak, merész egyenesben.
Mert a vizitálás csak úgy lehet érdemleges , ha rajtaütéssel történik, mikor az ádáz mendur álmában sem gondolna reá .
Kóréh Laci tehát azért szaladt föl, hogy idejében megadja a vészjelet.
Barla Jóska kapta a számtani füzetet, meg a sapkáját s az iskolakerten át hazatrappolt.
S szerencséjére a legutolsó pillanatban.
Mert mialatt a Fellegvár lépcsőin sietett fölfelé, az egyik elsőemeleti kamarából éppen a Buza tanár úr szeliden korholó hangja hallatszott ki.
Hármat-négyet szökött a vörös téglákon s szívdobogva állt meg a szoba közepén.
Azt sem tudta nagy zavarában, mihez fogjon.
Hirtelen felcsapta a láda fedelét, de - úgy szemre - mindent rendben talált benne.
Aztán a Fehér úr ágyán igazított valamit kapkodva.
A könyvespolchoz ugrott..., de akkor már hallotta is a lépések csoszogását fölfelé.
Kopogtattak.
Barla Jóskának torkán fult a szó.
Aztán csak benyitott Buza bácsi s utána Kiss Elek tanár úr:
- Isten hozta tanár úrékat! - makogott Jóska s nem mert megmoccanni.
Buza tanár úr először meghordozta szemeit a szobában és akkor Jóskán állt meg:
- No Józsi, hát hogy- s- mint?
- Köszönöm szépen a kérdésit tanár úrnak, megvagyok.
Tessenek helyet foglalni, kérem szépen.
Kiss Elek tanár úr leült s nyomban maga elé terített egy jegyzetes könyvet .
Barla Jóska sejtette, hogy a tanár úr abba fogja írni a beírandókat s alig tudta leplezni szorongását.
Buza tanár úr ellenben állva maradt s így szólt Jóskához:
- Mi van abban a ládikában, te Józsi?
- A tiszta fehérneműm, kérem szépen, - felelt vigyázz-állásból.
S beható vizitálás következett, melynek tartama alatt a legjelentéktelenebbnek tetszhető körülmény sem kerülte el a tanár urak éber figyelmét.
Megnézték az ágyat, kíváncsiak voltak, hol tartja az írószereit , megkérdezték, ki mos reá, vannak-e gyakori látogatói s ha igen, meddig szoktak ittmaradni?
Mert mendurnak este kilenckor ágyban kell lenni és jaj volt annak a kósza lencsésnek, akit Koch János főpacal a takarodón túl csípett el valamelyik sarkon, vagy talán éppen egy kiskocsma előtt ólálkodva!
Az olyan fikának helyesebb lett volna meg sem születni.
Mert János bácsi fölöttébb őrködött a főiskola tekintélyén s a saját dignitásán.
Mindent rendben találtak.
Buza tanár úr ugyan kíváncsi lett volna még, miféle idegen könyvek sorakoznak a polcon s mint olvasmányi tárgyaknak nem romboló-é a hatásuk, de Barla Jóska megadta a felvilágosítást:
- A Fehér István elnök úr könyvei, kérem szépen.
- Értem, értem, - mondta maga elé Buza tanár úr s csak épp hogy átfutott néhány kötet hátcímén.
Egy jogászelnököt széleskörű mentelmi-jog véd, ezt a tanár urak is jól tudták.
- Hát rendben van minden, - jegyezte meg Buza bácsi s elmenőben kezet adtak neki mind a ketten.
- Csak továbbra is előre!
S ahogy ezt mondta, sok jóakarattal nézett végig a mendikánson.
Elmentek aztán s megfontolt lépéseiket sokáig lehetett még hallani a lépcsőkről.
Barla Jóska egyedül maradt s kicsit meghatotta az elismerés, amelyben nem először volt része a tanár urak részéről.
Közeledett az ozsonna ideje s indulni kellett volna Tatár Miskáékhoz, de azért maradt még.
Néhány hasábot vetett a tűzre, majd odament a széles ablakhoz s ölbeeresztett karral kinézett a város fölé, a sürvedő szürkületbe.
Mert kint alkonyati színek kezdtek elősompolyogni.
Hamufelhők csüngtek toronyalacsonyan s a lapos háztetőkön varnyúk gubbasztottak.
És Barla Jóska - gondolatban - hazaszaladt néhány pillanatra.
Azóta, hogy utoljára látta az édesapját, alig tudott hazulról valamit.
Az apja egyszer írt neki zárt-levelezőlapot, hogy húzza a napokat, meg az igát , de a testvérkékről nem tudott újságot ő maga sem, mert hófúvás van most a hegyek közt.
Farkasok ijesztenek a dűlőutak mentén s mindennap elfogyasztanak egy-két tótot, aki a fehérségben sikító országútra merészkedett ki.
Azóta az apjától sem kapott semmit, mintha a vonatok is elakadtak volna odafent...
És míg vackorsorsán jártatta mendureszét , édesanyjára gondolt s csak lecsuklott a feje.
Jó sorsa volt a jogászelnök mellett, nem panaszkodhatott.
De azért, különösen eleinte, nagy félelmeket állt ki az édesanyja esetleges látogatása miatt.
Mert tudta, hogy még halottan is be fog nézni Patakra, legalább egyszer.
Késő estéken, mialatt Fehér úr a barátaival időzött el valamerre, vagy talán Mária kisasszonynál maradt el vacsorautánra, a Fellegvár toronyeresztékei nyöszörögni kezdtek a szilajodó szélben s Barla Jóska akadozó szívvel fülelgetett kifelé, hogy nem közeledik-e valami suhogó neszben?
Egy havazó estén aztán, miközben összehúzódva félt az ágyban, csakugyan eljött az édesanyja.
Bizonyos, hogy csak ő lehetett.
A lámpa lehúzva pislogott, tűz égett a kályhában s a Fellegvár teteje recsegett a szélben.
Barla Jóska félig aludt már, amikor arra neszelt föl , hogy valami suhogást hall a lépcső felől, ahogy csak az asszonyok szoknyája suhan meg...
Aztán úgy rémlett neki, hogy odakint - igen óvatosan - a kezét ráteszi valaki a kilincsre.
Félálmában is érezte, hogy szörnyethal a rémülettől.
Aztán nyílt az ajtó s belépett rajta nesz nélkül az édesanyja .
Nem változott semmit, csak az arca volt halovány.
Igen halovány...
Odalépett az ágy fejéhez és sokáig nézte a szendergő mendikánst.
Mert Barla Jóska még ebben az állapotában is érezte, hogy nincs egészen magánál, hanem mintha aludnék félszemmel.
Alig valamit, csak úgy rezzenésszerűen...
De azért a foga meg-megkoccant a túlvilági félelemtől.
Az édesanyja pedig állt ezalatt a fejénél s nézte őt ki nem mondható fájdalommal.
Egyszer aztán lehajtotta a fejét s zokogni kezdett csöndeskén.
A fojtott sírásra Barla Jóska is felébredt s ébrenszemmel is látta ekkor az édesanyját, amint nesztelenül elhúzódott tőle, aztán az ablaksarok felé hátrált, miközben keszkenője csücskével a szemét törölgette.
A mendur már teljesen magánál volt s jól látta az édesanyja karcsú alakját, de akkor már sáppadni kezdtek a körvonalai.
Aztán belefoszlottak a semmibe.
Nem is látott többet azontúl.
Azon az éjszakán sokáig reszketett.
És csak akkor tudott elaludni nehezen , mikor a paplan alatt összekulcsolta a kezét s elsusogta a Miatyánkot.
Az édesanyja nem kereste föl többet, de Barla Jóska nagy félelmeket állt ki minden estén.
Mert Fehér úr rendszerint csak éjfél körül nyitott haza.
Különben is nagy események játszódtak le ezalatt, amelyek sok izgalommal töltötték el a tanulóifjúságot s a vihar, amely február vége körül szabadult ki egy estén, maga alá temette a Barla Jóska kicsinyke búját is.
Egy késő februári estén ugyanis megkezdődött a csiszlikekkel való ütközetek sora.
Úgy indult, hogy Stüszit, a daliás főszavalót, aki mindig panyókásan járt , egy éjszaka fejbeütötték hátulról s a délceg Stüszit vérébe fagyva szedték föl azután.
Tudni kell, hogy Stüszinek farkas-setétje volt, minélfogva alkonyattól-virradatig semmit sem látott e teremtett világból.
De mert Stüszi megszokta, hogy vacsora után némi eszmecserére benézett a Kürtbe , minden estén egyedül kellett hazabotorkálni a vak utcában.
Barátai, akik éjféltájban elfelé készülődtek, hívták magukkal, hogy majd hazavezetik, ám Stüszi korainak találta még az időt s inkább maradt egyedül, miközben bizonyára szavalásra alkalmas költeményeken tünődözött.
Mikor aztán ő is felállt egyszer, odakint olyan setét volt, mint a dehec, de Stüszi megindult azért nagy elszántsággal s olyképpen, hogy tíz ujjával kitapogatta a kapukat, meg a házak ablakait.
Ám a legtöbbször még így is eltévedt, dacára , hogy a kapuszámolásban valóságos fejnaturalista volt.
Ilyenkor aztán az előtt a ház előtt, amelynél végleg belezavarodott a további számolásba , betapogatta magát az udvarba, az udvari ablakon bezörgetett s Krisztus sebeire rimánkodott a jámbor keresztyéneknek, hogy keljenek föl s vezessék őt hazáig, mert reggelig megveszi a hideg.
A felzörgetett jámbor keresztyén minden alkalommal felöltözött, majd enyhe szemrehányások közt haza vezette Stüszit.
De azért másnap este megint beült a Kürtbe, még alkonyat előtt s éjfél elmult régen, amire fölkerekedett volna egyesegyedül.
Ennek természetszerű következménye lőn, hogy újfent csak betapogatózott valamelyik kapun s az Isten szerelmére kezdett könyörögni, hogy ne hagyják őt gyalázatosan kint pusztulni, hanem vezessék haza.
Egy éjszakán megint a kapukat tapogatta végig a szavalóbajnok, mikor egy csizmadialegény úgy sujtotta tarkón az ólomgombú bikacsökkel, hogy Stüszi panyókástól eldűlt a járdán és ottmaradt, mint egy halott...
Lett ebből aztán, ami még nem volt!
Stüszi a főiskolai kórházban feküdt izzó fejjel, nagy-magatehetetlenül , amikor másnapra valóságos zendülés rohanta meg a kollégiumi folyosókat, meg az összes gárdákat a Héczétől a Hustáczig.
Kavarogtak a tantermek s - a mendurokat kivévén - készülődött mindenki, mert kémek jelentése szerint a suszter-, fazekas- és bőrcserzőlegények sem maradtak tétlenül ezalatt .
Korpa János megvizsgálta tűzoltóparancsnoki gerundiumát, Pecsenye Pál vén buzogányt kerített valahonnét, napvilágra jöttek az összes boxerek s mint megtörtént dolgot rebesgették a lencsések, hogy Séra valami módon (talán az ablakon) befúrta magát a régészeti gyüjteménybe s egy halom Rákóczi-szablyát emelt ki onnét a hadjárat tartamára.
Valóban, estetájt sok nagydiákot lehetett látni, amint kardosan csörömpöltek el a kollégium előtt s a vörös Cziczu, ahogy megpillantotta őket a boltajtó mögül, ijedten zárta be az üzletet.
Megérezte, hogy a mai nappal lezárult a pacifista korszak...
Mert e naptól fogva minden estén álltak a gyalog-közelharcok.
Kilenc óra után nagy kiáltozások voltak hallhatók a Fellegvár mögül, vagy a várkert alól s a kardzörgést meg a görcsösbotok suhogását olykor egy magányos dörrenés verte át az éjszakában.
Jajgatások keltek az éjszaka sűrűjében s nem egy sebesült maradt hátra.
Mert a csiszlikek is sok elszántság közt verekedtek s többször is ők támadtak.
Keserű harcok voltak!
A télutó végső napjaiban zúgó hóviharba keveredett a város, de a förgeteget is túlkiáltották a harcosok torkai, meg a buzogányok pörölycsapásai.
Rút fenekedések közt kapták meg egymást, ahol érték.
Sérának például két helyen is befakasztották a fejét.
A harc annyira elmérgesedett, hogy már napközben is nyugtalanították egymást .
Egy délután elékapták valahogy a csiszlikek vezérét, akinek olyan marhaerő volt az izmaiban, hogy tavalyelőtt két vállra fektette még az itt táborozott cirkusz erőművészét is, egy Tokajba való fiakkerost - és ahogy elékapták , leverték a lábáról és sujkolni kezdték a fütykösökkel meg a fringiákkal...
A szerencsétlen üvöltözni próbált, dehát annyi volt a rovásán, hogy szó sem lehetett irgalomról.
Éppen a református esperes lakása előtt számolták a botokat a nyomorulton.
A nagytiszteletű úr széttárt karral sietett elő a házból:
- Atyámfiai!
Vérébe ölitek egy ártatlan felebarátunkat!
Nem hallgattak a nagytiszteletű úrra.
Suhogva dolgoztak a botok s vér szivárgott a havas gyalogjárón.
Utolsót rúgtak a csiszlikvezéren s otthagyták.
Sokáig húzódtak még az ütközetek és kisebb csetepaték.
A mendikánsok vacsora után bezárkóztak a kamarákban és csak félhangon mertek beszélni az eseményekről, melyekkel szemben tehetetlenül álltak a professzor urak is .
Mert a tekintély védelméről volt itt szó, mely az elődökről csorba nélkül szállt át a mai nemzedékre...
Folytak a harcok s az érettebb elmék már azzal a gondolattal kezdtek foglalkozni, hogy fegyveres erő beavatkozása iránt fordulnak a hatósághoz, amikor végül sikerült fegyverletételre kényszeríteni a csiszlikek elszánt tömegeit.
Egy márciusi napon ugyanis haditanácsba ültek össze Korpa, Pecsenye, Bunkó, Topa Péter, Patzok, Séra, Tengely Orbán , Osztricza és a többi nagyok s a vita eredménye gyanánt még aznap estén általános támadásra rendelték ki az akadémistákat, a trillákat és gödéket , úgyszintén a nyurgább termetű fikákat és lencséseket s ugyanezen az estén egyetlen átkaroló mozdulat révén a Bodrogba szorították be a csízeket.
A jeges vízben lubickoltak és hápogtak aztán, mint a potykák.
Nagy szorongattatásukban kegyelmet kértek.
Megkapták, annyival inkább, mert abban az időben fenyegető intelmek érkeztek az ifjúság vezéreihez is .
Legutóbb a közigazgató írta ki a feketetáblára, hogy aki továbbra is kardot ránt, consilium abeundi-val fog sujtatni.
Erre mégis csak békét kellett kötni, a csiszlikek döntő vereségével.
Most már bizonyos volt, hogy jövő télig meglapulva maradnak.
Hanem akkorára tavaszodni kezdett.
Ibolyanyitogató szél suhogott már a Királyhegy meg a Megyer felől s az utcai ablakokba a tavalyi virágokat kezdték kirakosgatni a kislányok.
Minden diák gyöngyvirágot tűzött a szíve fölé...
Egy ilyen tavaszi délutánon, amikor megint szellő cirógatott a hegyek felől , Barla Jóska kinyitotta fellegvári lakása ablakát, hogy friss levegőt bocsásson be.
Maga is az ablaknál maradt s ahogy lenézett egyszer, úgy tetszett neki, mintha az iskolakert kőfala mentén Mária kisasszony közeledett volna egymagában s éppen a Fellegvár felé.
Megremegett.
Mert karácsony óta, mikor a csókot kapta, nem látta a kisasszonyt.
Örült, hogy most megpillanthatta.
A kisasszony ugyanakkor föltekintett s ahogy észrevette a mendikánst, intett neki.
Barla Jóska mosolyogva bólintott, hogy megértette.
Kapta a kalapját s szívrepesve futott le a lépcsőkön.
Csak a szép leány előtt állt meg, piros arccal:
- Kezét csókolom, Mária kisasszony.
Úgy-e, hívni teccett?
- Hívtalak - s idegesen harapdálta a száját.
- Mondd csak, itthon van-e Fehér úr?
- Arra gondoltam, te Jóska, hogy meg lehetne-e nézni a szobáját?
De úgy, hogy senki se tudja meg.
- Csak tessék utánam jönni - ajánlkozott készséggel a mendikáns.
- Most úgy sincs idehaza senki, én pedig nem fogom megmondani sohase.
A leány maga elé nézett, hogy megtegye-e?
Aztán gyors elhatározással a mendikáns után indult s lihegve sietett fel a lépcsőkön.
Mintha titkos találkozóra sietett volna.
Ahogy fölért s benyitott, megállt és körülnézett a szobában.
A szekrénykén észrevette a saját fényképét.
Elfordult:
- Mondd csak, Jóska, mikor járt itthon utoljára Fehér úr?
- Tegnapelőtt, kérem szépen.
Annyit mondott csak, hogy disznótorba hivatalos Szerencsre vagy hova is, hát hogy vigyázzak mindenre, amíg odalesz.
A leány fürkészve figyelte a mendikánst, hogy nem füllent-e?
- S nem mondta, mikor jön haza?
- Azt mondta, kérem szépen, hogy tegnap estére megjön.
Vártam is rá sokáig .
Ma estére talán itthon lesz...
- S nem hallottad, kikhez ment?
- Nem tudom, Mária kisasszony.
Fehér úr az ilyet csak akkor szokta megmondani, ha jókedvibe van.
Most pedig csakúgy morgott rám...
A leány megsimogatta a mendikánst, miközben mosolygott:
- Most mindenkire fuj.
Reám is.
Reméltem pedig, hogy itthonkapom a nagyságos urat.
Te, Jóska, de el ne áruld valakinek, hogy ittjártam.
No megállj! - és toppantott.
Körülment a szobában s mindent megnézett.
A polc előtt belelapozott néhány könyvbe, az ágy takaróját felhajtotta, mindenre kíváncsi volt.
Aztán az éjjeliszekrénykéről elvette a fényképet s a muffjába dugta.
- Kérem szépen, Mária kisasszony - szólt nagy aggodalommal Barla Jóska - igen kikapok Fehér úrtól, ha nem lesz meg a fénykép...
- Akkor csak gyere hozzám, majd adok én neki!
Aztán ha nagyon találna faggatni, mondd meg Fehér úrnak, valaki azt üzeni neki, hogy fénykép csak annak jár, aki megérdemli...
- Ezt én nem mondom meg, kérem szépen, mert magamra haragítanám Fehér urat.
A leány mosolygott a mendikáns komoly ijedelmén.
Még egyszer körülnézett:
- Csinos szobátok van, hallod-e!
Most pedig remélem, haza fogsz kísérni.
- Igenis, Mária kisasszony - hajtotta meg magát Barla Jóska.
Alkonyat felé Kóréh Laci s még néhány mendurtársa kíséretében a Bodrogparton kószált Barla Jóska s elijedt a tengervizen, mely elöntötte már a Fazekas-sort is.
Nagyon sokan szorongtak a part meredekén s találgatták , hogy reggelig az áradás nem szakítja-e át az Ó-Bodrog töltését?
Dühösen csapkodott az ár s mialatt elnyelte Kis-Patak szélső házait, az Ó-Bodrog gátján számtalan ember dolgozott a szakadásig.
Óceán volt a vidék!
Vajdácska tornya úgy látszott a Berek mögül, mintha a templom hasig állt volna vízben .
A Bodrog közepén kidomborodva rohant az áradás.
Ekkor történt volna, egyesek látták is, hogy a folyó menekülő sodrában egy keskeny csónak kezdett bukdácsolni.
Azok szerint, akik látták az istentkísértő vállalkozást, Tengely Orbán, Bunkó és Süveges ült a csónakban s miközben kifeszített karral eveztek Kis-Patak felé, csintalan nótát fujtak lelkesen.
Bunkó vitte a prímet, akit tavaly azért intett meg egyízben az Akadémiai Szék, mert kedvezőtlen hírét költötte a tápintézeti babcsuszpájznak.
Pedig a Bunkó által terjesztett tréfa mindössze annyi volt , hogy a konviktusban főtt paszulyt állítólag elásta egyszer az egyik iskolakerti bokor alá s a paszuly néhány nappal rá - Áron vesszejeként - kihajtott...
Ott repült most a csónak a sodor legtetején s a parton ácsorgó tömegből állítólag többen látták Gutmán urat, amint oldalt állt s halkan imádkozott a Tengely Orbán, Bunkó és Süveges életéért.
Tartoztak neki.
Barla Jóska ezen az alkonyaton, amint a Bodrog-part felől egymagában sietett a konviktus irányába, a Szemere-utcában hirtelen fölfigyelt.
Alig néhány lépésre két nagydiák haladt előtte s a hangjukról megismerte, hogy az egyik Czompó Simon úr, az Ifjúsági Közlöny felelős szerkesztője, a másik pedig hű társa a szerkesztésben: Orémusz úr, a színügyi rovat referense is egyben .
Fehér Pistáról meg Mária kisasszonyról folyt köztük a szó, elég fesztelenül .
Barla Jóska fülhegyezve figyelt oda s megtudta ilyenformán, hogy a joghallgatók multheti bálján Fehér úr táncra kérte föl a kisasszonyt, a kisasszony azonban - mert neheztelt valami miatt - azzal húzódott vissza , hogy már másnak ígérkezett oda...
A jogászelnök, úgy is mint a bál elnöke , sarkonfordult, reggelig más lányokkal mulatott viharosan s azóta feléje sem nézett a Fodor-háznak...
Czompó Simon sok kárörömmel folytatta:
- Nem is sejted, barátom Orémusz, mekkora lenne a morális elégtételem, ha ez a kényes hölgy végleg kiadná az útját ennek a grasszáló alaknak!
- Magam is remélem most már - fűzte hozzá Orémusz.
Ám a két reménytelen szerelmes ezúttal is csalódott.
Szinte katasztrófálisan.
Azon az estén hazatért Fehér Pista, feltünő jókedvben.
Jóska éppen a könyveit rakosgatta el s azon volt, hogy egy zártlevelezőlapon értesíti apját sorsa és állapota felől.
Akkor nyitott be Fehér úr, kissé csatakosan:
- Szervusz, Jóska!
Mi újság?
- Semmi újság, kérem szépen.
Jóska egy pillanatig habozott.
De aztán Mária kisasszonyra gondolt, akinek meggyötört sorsán többször jártatta az eszét ma este.
Annyit mondott:
- Senki se kereste Fehér urat.
Fehér Pista valami új nótát próbált eldúdolni, amelyet most szedett föl vidéken s levetvén nagykabátját, az ágyra dobta.
Egyszerre csak lehajolt az ágy mellett s abbahagyta a nótát.
Csönd támadt.
Barla Jóska fölnézett a levélírásból s akkor nagyon megijedt.
Mert az ágy mellett fölemelkedve állt már Fehér úr s női hajtűt forgatott az ujjai között.
Aztán közelebb lépett az asztalhoz:
- Jóska, ki vesztette el itt ezt a hajtűt?
Jóskának remegett a szája, de nem válaszolt.
Fehér Pista a mendikánshoz lépett s magához emelte az arcát:
- Eddig még sose hazudtál nekem.
Ki járt a szobámban?
Barla Jóska kifeszítette a mellét s szembenézett az elnökkel:
- Azt én sohase mondom meg Fehér úrnak!
- Nono - ütődött meg Fehér Pista s mosolyogni kezdett a mendikáns harcias magatartásán.
- Született gavallér vagy.
S aztán, ha nem vagyok indiszkrét , miért nem mondod meg sohase?
- Mert meg van tiltva, kérem szépen.
- Vagy úgy!
Ezer bocsánat... - s a szekrénykére pillantott véletlenül.
- Most már tudom.
Mária kisasszony tehát visszavette a fényképét.
Hogy merte?
Felkapta a nagykabátját, zsebredugta a hajtűt, az ajtónak indult:
Barla Jóska csüggedt fejjel maradt vissza, hogy minek is keverik bele az ilyen szerelmi titkokba?
Aztán folytatta a zártlevelezőlapot, miközben szipogni kezdett.
Mert sajnálta a kisasszonyt.
Késő este lett, amire mindennel elkészült.
Megvetette az ágyát.
A kollégium órája kilencet vert s már éppen el akarta fújni a lámpát, hogy lefekszik .
Akkor jött vissza Fehér úr.
Még jobbkedvű volt, mint amikor először tért haza.
Kabátját felakasztotta , aztán a Mária kisasszony fényképét vette elő a zsebéből s visszatette a szekrénykére.
Fölnevetett:
- Abszolut lovag vagy, Jóska, ezt már kénytelen vagyok elismerni.
Barla Jóska drukkolva ült az ágya szélén.
Fehér Pista fel és alájárt a szobában:
- Most pedig beszéld el nekem elejétől végig, mit csinált idefent Mária kisasszony s miről társalogtál vele?
Nyugodt lehetsz, lovagi fogalmad nem köt többé.
A kisasszony azt üzeni, hogy fölold minden titoktartás alól...
Barla Jóska belefogott hát.
Fehér Pista kíváncsian hallgatta s többször felkiáltott:
- Micsoda egy ádáz mendur vagy te!
Ahogy a végére ért volna Barla Jóska, a jogászelnök megbarackolta:
- Jól van, öreg.
Most pedig figyelj ide nagyon.
Holnapután lesz Március Idusa...
Tudod, mi az?
- Nemzeti ünnepély, kérem szépen.
- Eltaláltad.
Aznap este táncmulatság lesz a városházán.
Másnap délután , uzsonna előtt, elszaladsz a várba, ott egy igen szép virágbokrétát rendelsz az üvegházban, a kertésznél, a bokrétát elviszed aztán Mária kisasszonynak .
Itt a pénz, ez a korona külön a tied.
Megértetted?
- Most feküdj le, nekem még egy kis dolgom van.
Szervusz!
Feltűrte a prémgallérját s fütyörészve haladt le a lépcsőn.
Harmadnappal március Idusára virradt.
Ezen a napon puha szél szokta megsimogatni a kollégium falait, a kollégium előtt pedig már jókor délelőtt ünnepi külsőben csoportosultak a diákok.
Nemzetiszín-kokárda nyilt ki most is minden diák szíve fölött, mások Kossuth-ruhában feszítettek.
Mindenki reménykedett valamiben, mint amaz emlékezetes napon.
Ezzel a reggellel kezdődött a tavasz.
Barla Jóska is ott botorkált a többiek között mámoros lélekkel.
Helyes kis csokor virított a gomblyukában, melyet Mária kisasszony küldött át neki tegnap este, lovagi szolgálatai fejében.
Zúgó fejjel nézte végig a nap zajos ünnepségeit.
A mendurok tömegében ott nyujtogatta nyakát a kálvinista templomban, midőn is a szénior a szószékről könyörgött az Úrhoz, hogy bocsássa meg a mi vétkeinket, mint mi is megbocsátunk a németnek.
Ezt ugyan már nem mondta, de úgyis hozzágondolta mindenki áhítatos szívvel.
Délre javított koszt volt a konviktusban, délután ünnepély az imateremben, mely alkalommal a nap jelentősége méltattatott ünnepi beszédek, szavalatok, ének- és zeneszámok keretében.
Mialatt lent a teremben asszonyok, leányok legyezgették magukat, a mendurok és nagyobb fikák a karzaton nyomták egymást s lelkesedtek a forró levegőben.
Olyan volt, mint az álom...
Stüszi még gyengélkedett ugyan, mióta fejbeverték a csiszlikek s így nem állhatott ki a pódiumra, de kiállt helyette Osztricza.
S eldörögvén az ünnepi ódát, olyan hatást kavart fel, hogy negyedóráig éljeneztek, odafent pedig lábával dobolt a sok mendur, hogy csaknem leszakadt a karzat.
S ugyanakkor felhangzott követelőn:
Mert csak természetes, hogy az óda díját (háromszor öt forintot) ezúttal is Czompó Simon szerkesztő vitte el.
Czompó nem sietett elő mindjárt, nehogy tolakodónak gondolja valaki, de mikor már a mennyezet is belerengett a hívó kiáltásokba, kijött a pódium széléig, némileg közönyös arccal, mint akit az egész nem érdekel túlságosan s meghajtotta magát unottan.
Aztán blazirtan húzódott vissza, mint a költők általában...
Barla Jóska kigyúlt szemmel csapkodta a tenyereit.
De csak akkor szakadt fel a láz, midőn egy hazafias melodrámát adtak elő, melybe betéteket énekelt a vegyeskar.
Száz-száz torok kiáltotta a tanár-dirigens nevét:
- Éljen Bathó!
Éljen Bathó!
A kiváló dalszerző meghajtotta magát szerényen, de mivel éppen maliciózus kedvében volt, visszakiáltott a dübörgő tüntetésre:
- Miből?
Mi- i- i- bő- ő- ő- ől?
Csodálatos volt minden.
A kórust viharosan ünnepelték.
Barla Jóska csak annyira tudott visszaemlékezni, hogy mikor a kifelé hömpölygő közönség közt szédülő fejjel ott támolygott ő is, éppen Bathó tanár úr mellé sodródott el .
A tanár urat éppen meggratulálta valaki, mire a tanár úr megingatván széles homlokát, nagy lelkiharmóniában ennyit mondott:
- Van benne valami, testvér.
Mert tudni kell, hogy három nagy Jánosa volt eddig a főiskolának: Comenius Ámós János, Bathó János és Koch János.
Akik hallották, akaratlanul felkuncogtak.
Mert Comeniusról, a pedagogiarháról köztudomású volt, hogy róla írta Csécsy: "ez a nagy kóborló legjobban szerette Magyarországon a pecsenyét, bort meg a kenyeret."
Koch Jánost viszont a kollégium főpacali minőségében tisztelték a mendikánsok.
Az ének- és zenetanár úr fanyar hangulata azonban érthető volt.
Mert bármennyire tombolt is a közönség a vegyeskarnak, csalhatatlan fülével kiérezte, hogy a tenor II., a mindenki által gúnyolt cibere-fach egyes tagjai fejhangon, azaz fisztulában vitték a dallamot.
Ezért még ott helyben eltökélte a tanár úr, hogy legközelebb alaposan szétvág a ciberében.
Mámorban ment el az egész nap.
Este bál volt a városháza dísztermében s vacsora után az ádáz mendurhad is ott lábatlankodott a lépcsők körül, meg a nagykapuban, hogy hátha belekukkanthatnak valamit a táncterembe.
Barla Jóskának két lencséstársával sikerült a bejáratig lopnia magát s leesett a szája attól a mennyei fényességtől, amely odabent ragyogott.
Kájzerben serénykedtek a rendezők, szépséges kisasszonyok jártak karonfogva és mindig körbe a táncosaikkal, csillogó lámpák ontották a fényt s egyszer csak megpillantotta Fehér urat is, amint frakkos öltönyben sietett át a termen , kutatva a szemével, mintha keresett volna valakit.
Széles nemzetiszínszallag volt átkötve a vállán.
Mosoly volt mindenki odabent.
Az emelvényen ott fészkelt Jónás Jancsi teljes bandája.
Már cincogni kezdtek a barna fiúk, a cimbalmos egyszerre csak dobolni kezdett a cimbalmon s akkor fergeteges erővel feldörgött a Rákóczi-induló.
Barla Jóskán forróság ömlött el, de még nem ért rá magát elcsodálkozni sem, amikor Jónás Jancsiék ráfrittyentettek az első csárdásra.
A párok hirtelen a cigány elé futottak össze s aprózni kezdtek, ki kötekedve és kecsesen, ki mélán andalogva.
Ott hegyezett Tengely Orbán is egy szőke hölggyel és ha fordult sebtiben, a kájzer repkedve sepert a légben.
Egy preparendistát is látott, amint kissé oldalt, a zugoly felé rúgta a padlót keserűen és egymagában.
A kavargásban felbukkant félpillanatra Czompó szerkesztő is a monoklijával, cipőhegyig eleganciában .
Nyegle fejtartással cibálgatta táncosnőjét.
Citerázott a cimbalom, sírt a kisbőgő s amikor felszökött a hangulat s egyesek már felkiáltottak: hej-haj ! és zsebkendőiket lebegtették a prímás előtt, - az ördög tudná honnét , honnét nem, - de az egyik sarokrészen csak feltünt váratlanul a segédjegyző Legenyéről.
És úgy, amint jött, felkapott a gardedámok sorából valami nagynénit s megpenderítvén maga körül kétszer, összecsattantotta bokáit háromszor és noha botfülű volt a segédjegyző, tehát abszolut zenei hallás hijján, viharos kedvben kurjantott:
- Cifrázd Jancsi, tallért adok!
Barla Jóska odavolt a bűvölettől, különösen a fránya vicenótárius kackiás mivoltán.
De akkor megfogta valaki a gallérját:
Koch János bácsi volt, a főpacal, aki ezúttal is óvatosan surrant be, hogy nem akad-e odabent is egy-két becsúszott lencsés, miután a többieket rég hazazavarta a lépcsőről, meg a kapuból.
Barla Jóska megijedt, de nagyon , ahogy maga előtt látta János bácsit.
Aztán behúzott nyakkal kezdett szaladni hazafelé.
És csak sokára tudott elaludni ezen az éjszakán.
Másnap délután nagy virágcsokorral igyekezett a Fodor-ház felé.
Benyitott az előszobába, de senki nem jött eléje.
Kissé várt, aztán nagy-bátortalanul a szalonba nézett.
Senkit sem látott odabent.
Hirtelenül csend visított fel a fülében s olyan érzése volt, mintha mindenki meghalt volna a házban.
Erre még ügyetlenebbül megnyomta az ebédlő kilincsét.
Ahogy bedugta volna a fejét, Mária kisasszonyt vette észre, amint hímzőkeret fölé hajolva babrálgatott nagy elmerüléssel.
A leány felállt s Jóska elé sietett, mintha igen-igen meglepték volna:
- Né, a mi kedves szublégátusunk!
Köszönöm, Jóska, hogy ilyen figyelmes lovagom vagy s meg is csókolnálak, ha nem szégyelném magamat Fehér úrtól...
Barla Jóska csak most vette észre, hogy Fehér úr is a szobában van, a kályhának támaszkodva.
Kissé fáradtan állt ott s biccentett Jóska felé .
Annak jeléül, hogy a mendur megtette kötelességét, a mendur mehet!
Jóska elértette s meghajtván magát a kisasszony előtt, kifelé indult.
A leány vissza akarta fogni:
- Ó Istenem, csak nem mégy el tőlünk nehezteléssel!
Várj csak, adok valamit...
- Köszönöm szépen, Mária kisasszony, de ma sok dolgom van, - füllentette nagy zavarában s valamit motyogva csaknem fejjel ment a kilincsnek.
A leány utánanézett s neheztelve fordult Fehér Pistához:
- Hogy milyen kegyetlenek maguk ezekkel a buksi fiúkkal!
A nézésétől ijedt meg, tudom.
- Rendnek muszáj lenni - szólt unottan a jogászelnök s szájához emelte a tenyerét.
Álmosnak látszott.
Bálutáni ernyedt, jóleső hangulatban voltak mindketten.
A leány odament a zongorához s vázába rakta a virágot.
Majd visszajött, leült, a munkája fölé hajolt.
Annyit mondott halkan:
- Úgy látszik, gondolt rám valaki...
Nem is tudom, kinek köszönjem meg?
Fehér Pista nem szólt semmit.
S úgy maradtak ketten, szerelmes hangulatban.
Odakint alkonyatra hajlott már : valamelyik szobában ötöt zengett az óra.
Az ebédlő terraszranyíló nagy ablakán el lehetett látni az Ó-Bodrogig, amely fölött esteledő színek kezdtek már gyülekezni a tájon.
Bent zsongító meleg volt.
Hallgattak.
A leány a hímzőráma fölé hajolva kiskontyos fejével, Fehér Pista a kályhának támaszkodva, hátradugott kézzel.
A leányt nézte és gyönyörködött benne.
Multak a percek, a negyedórák.
Egyszer csak feldúdolt a leány:
Nem vagyok én olyan kényes, Azt is tudja kend - Csak a szemem fényes, Azt is tudja kend -
Kis szünetre megállt.
Fehér Pista kíváncsian figyelt föl, hiszen az új kis dalt csak tegnap délután énekelte először a kórus az ünnepélyen.
S ni, ez már tudja!
A leány folytatta, szinte magafeledten:
Holnap délután Fényes gyűrűt vegyen kend, Esküvő után ...
Itt abbahagyta.
Csend állt be.
Fehér Pista várt egy szünetig, aztán így szólt, kérlelőn:
- Hogy van tovább, Mária?
A leány ráemelte a szemét:
Mária kisasszony nem szólt semmit, csak lehajtotta a fejét engedelmesen .
Zavartan dúdolta:
Holnap délután Fényes gyűrűt vegyen kend - Esküvő után Kellemetes legyen kend -
Elhallgatott s nem nézett fel többet.
Fehér Pista mosolygott.
Aztán, hogy még mindig nem pillantott föl a leány, így szólt, de meg sem mozdult:
Erre már fölemelte az arcát: könnyek csillogtak a szemében, összenéztek.
És mert Fehér Pista mosolygott, a leány is mosolyogni kezdett könnyes szemeivel.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Tavaszi szél jött a Királyhegy, meg a Megyer felől.
A Rákóczi-utca ablakai rég kinyiltak már s a virágok is kikerültek az ablakokba.
Minden ablakból egy kislány hajolt ki a virágok fölött.
Éjjelenkint nagyszemű csillagok lobogtak, az iskolakertben meg a Berekben fakadni kezdtek a fák.
Részegítő illatok szálltak: minden diák és minden kislány szerelmes volt a városkában.
Barla Jóska egy délután, mikor fehérben villogtak Kis-Patak meg a Fazekas-sor házai, a Hécze felé tartott.
Kóréh Laci látogatására indult el, aki Székely néni házában lakott, csaknem szemközt a Gyöngytyúkkal.
Mert pakkot kapott Kóréh Laci s meghívta leghűbb mendurbarátját, hogy megkurálja őt.
Barla Jóska befordult a hosszú, keskeny udvarba s meglátta Székely nénit, amint a hátulálló külön kis konyhája előtt vasalt, a konyha lépcsőjén pedig Görény harmadgimnázista ült, ugyanaz, akit egyszer már a karcerben láttunk gunnyasztani és mesélt valamit, mialatt Székely néni szipogva sírdogált.
Barla Jóska mendur volt csak, de azért nyomban tudta, miről van szó s elmosolyodott magában.
Többször hallotta már Kóréh Lacitól, mi a Székely néni gyengéje, melyet csúnyán kihasználtak a nála lakó nagyobb fikák .
Alacsony asszonyka volt Székely néni s amíg bírta vékony erszénye, egyetlen diákja nem maradt apróbb kölcsön nélkül.
Ha aztán az ádáz lencsések túlléptek a hitel-kvantum végső korlátjain is, elszánt lépésre határozták el magukat.
Tudták a gézengúzok, hogyha a szegény Rákóczi vagy a szerencsétlen Kossuth életéből kezdenek mesélni, a két hérosz bujdosó-állapotján sírva fakad Székely néni s ilyenkor odaadja utolsó krajcárkáját is.
Ez idő szerint éppen Görény volt munkában s ezért mosolyodott el Barla Jóska.
Görény nagy tűzzel magyarázott éppen:
- Mikor a határon menekült át Kossuth, még a kalap se volt nála...
Barla Jóska köszönt, amire Székely néni könnyes arccal nézett föl a vasalásból:
- Jónapot, Józsika!
Ó, hogy verne meg benneteket az átok!
Ez az utóbbi kívánság már a németeknek szólt, akik halálra keresték Kossuth Lajost.
Kóréh Laci szűkecske kamrájában nagy vendégséggel várta Barla Jóskát .
Előszedték a bicskákat s enni kezdtek, két pofára.
Először kifelé fülelgettek egy darabig s elkuncogtak a Görény csalafintaságain.
Mert Görény szinte bujtogatott már odakint a Habsburg- Lothringeni- Ház ellen, de legalább nem eredménytelenül.
Úgy negyedóra mulva látták, amint sunyi somolygással sietett át az udvaron s csörgetett valamit a zsebében.
A két mendur sejtette mindjárt, hogy Görény ezúttal is kicsalta Székely nénitől a szükségelt három hatosokat.
Ahogy jót ettek odabent, a nénit is megkínálták, aki még mindig szipogott .
Aztán elhatározták, hogy elkószálnak kicsit a tavaszi határban.
Először a kollégiumnak indultak.
S a kollégium előtt, ahogy föltekintettek az északi sarok felé, megrezzentek egy pillanatra.
Mert Korpa János állt a másodikemeleti sarokszoba nyitott ablakában, összefont karral s a messzeségbe bámult, a Sátorhegyek irányába.
Nézett-nézett és tünődözött .
Talán valami régi kislány jutott az eszébe.
Barla Jóska odasúgott Kóréh Lacinak:
- Mire gondolhat most Korpa bácsi?
S lábujjhegyen osontak el a fal tövében, hogy meg ne zavarják valamiképpen ezt a nagy embert.
Mert lenne akkor dolga a pipaszárnak!
...Tavaszt járt a városban.
Az imént futóeső vonult el a házak felett s apró kis tócsák villogtak a napban.
Sok ház előtt egy jogász, egy teológus álldogált s mosolyogva mondott bókokat az ablakba, ahonnét egy-egy kislány hajolt ki s fogadta komolyan a széptevést.
Gyerekek és mendurok sétálgattak itt-ott s színes gömböket tartottak spárgán.
Barla Jóska és Kóréh Laci Újhely felé indult el az országúton, a Sátorhegyeknek, melyek északi hazájuk felé mutatták az irányt.
Bódult fejjel mentek a tavaszi délutánban s egyszer csak látták, hogy előttük - a Fodor-ház táján - egy kékruhás kisasszony halad nesztelenül s az oldalán egy fiatalember ugyanúgy.
Talán Mária kisasszony lehetett Fehér úrral.
Ment a kék leány Újhely felé, bele a kék tavaszba.
Néha mintha egymáshoz simult volna a kezük, néha összeborultak a fejükkel...
Hol vannak a régi kislányok, hol vannak?
Neveiket bevéstük egyszer az iskolakerti fákba...
Megnőttek azóta a fák, a nevek följebb mentek az ég felé, talán az egykori kislányok is égbeszálltak kitárt karjaikkal, mint az angyalok.
Ma már a lábuk nyomát sem találni az iskolakert utacskáin...
Hol keresselek Kóréh Laci, régi osztálytársam?
S merre szóródtatok el ti, többi pajtásaim?
Melyik sarkában a világnak kutassak utánatok?
Mert magam vagyok már, nagyon magam...
Ülök a szobában egyedül s az eszemben jártok gyakran , régi barátaim...
És földöntúli messzeségből már csak halkuló dalaitokat hallom riadó füleimmel, amint fújjátok, egyre fújjátok szilajul határon innen, határon túl...
Élni fogtok, mindig élni, pataki diákok, amíg merész dalaitok élnek!