Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Árpád
A pavlinoi csoda
Keletkezés ideje
1901
Fejezet
10
Bekezdés
1392
Mondat
2936
Szó
32563
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
NYOLCADIK FEJEZET.
I.
Mayer Stefike ezalatt már számot vetett magával és midőn ugy találta, hogy ez a " csoda" voltaképpen csak nagyon furcsa teremtése az istennek, de semmiféle félelmetesség nincsen ő rajta: minden habozás nélkül kijelentette Radáknak, hogy a kerti lakást azonnal rendbehozza és átengedi a jövevénynek.
A bárócskával , ugylátszik, nem lesz semmi, - az olyan emberre, aki a legveszedelmesebb titkos-bün: a hasis-pipa körmei közé került, többé nem számithatni.
Igaz, ami igaz: nagyon szerette volna, ha ez a fess fiatal hadnagyocska szintén állandó ékessége lett volna a "Három csillag " -nak, de most már mindennek vége - repüljön neve, emléke szélnek!
A hasis-pipával nem veheti föl a versenyt senki.
A hasis-pipa hatalmasabb, mint a szépség istennője, igézőbb, mint a kigyó szeme , gyönyörüségesebb, mint minden szerelmi mámor és halálosabb, mint a dögvész...
- Majd meglátjuk, Stefike, mi igaz a dologból, mi nem.
- Ugyan, drága kapitány ur! felelte mosolyogva a leány, s megcsillant pajzán szemeiben a guny - azt hiszi, lemondanék a maga kis katonájáról, ha csak egy picike reménységem volna?
- Meg fogom látogatni.
- Minden hiába! válaszolta a gömböc és félrehuzta tréfás bánattal érzéki szájacskáját - a bárócska elveszett, elveszett... a bárócska elveszett, trallárum haj!...
Meglátja, hogy igazat mondok.
Pedig kár érte!
Igazán fess fiu volt...
- Még nem halt meg.
- Dehogy nem!
Annyi, mintha már el is temették volna...
No, de beszéljünk a maga vendégéről, Aschilos Diána kisasszonyról, vagy asszonyról... nem bizonyos...
- Leány és nem asszony.
- Lehet, lehet... fintorgatta orrát a gömböc és felnézett nevető szemeivel a katonatisztre.
- Ez azonban nekem tökéletesen mindegy.
Lássa, isten bizony, én is ugy megsajnáltam, hogy még ide lenn is pityeregtem.
Elmehet különben nyugodtan .
Mire visszajön Diána kisasszony lenn lesz a kerti lakásban.
Magam nézek utána .
Tudja, kiváncsi vagyok rá szörnyüképpen...
Majd ott leszek a fürdésnél is és ügyelek, hogy olyan legyen, mint a virág.
Most egy kicsit... nagyon el van hanyagolva a szépsége.
A kapitány türelmesen várt, mig a leány befejezi a sok haszontalan fecsegést.
Nem hagyhatta a faképnél, mint máskor, - szüksége volt rá, s a gömböc minden gunyolódása dacára is sok jóindulatot tanusitott védence iránt.
- Vegye védelmébe, Stefike: magácskának jó szive van.
- Hojjé!
Az én jó szivem...
De jól van!
Igérem, hogy még meg is fésülöm.
Azután vacsorát kap.
Bort is.
Azután leköltöztetem.
Hallja!
Ezzel egy kis baj lesz.
Diána kisasszonynak hiányos a toiletteje...
A leány nevetett.
- Be furcsa is, ha egy olyan nagy nőnek...
Pszt, pszt...
Majdnem mondtam valamit .
Szóval én szivesen adnék neki ruhát, de az én szoknyám neki csak térdig érne .
Tudja mit, ideiglenesen bebujtatjuk a maga nadrágjába.
- Nem szükséges, - próbált szóhoz jutni a kapitány, bár érezte, hogy mennyei türelme vége felé jár - kitettem számára egy selyem köpenyt, papucsot és egyebeket.
Segitsen szegénynek az öltözésnél.
A viszontlátásra!
Még egyet Stefike , - tájékozásul titokban megsughatom, hogy vendégem sokkal intelligensebb nőnek látszik, semmint gondoltam volna.
Tehát e szerint bánjon vele.
A leány megvonogatta gömbölyü kövér vállát és mosolygott.
- A maga intelligens vendége az öreg Ali Ben Kadin házának udvarán edényt mosogatott, édes kapitány ur, - felelte szemeivel csippentve, biztos hangon, mint akinek pontos értesülései vannak mindenről, ami történt és nem engedi magát becsapatni.
- Ha nem hiszi, kérdezze meg azt a semmirekellő Stankót, akivel ide hozták - az tudja.
- Ez semmit sem bizonyit, kedvesem -
- Ez csak azt bizonyitja - vágott közbe a leány, - hogy a maga hölgye hercegkisasszony semmiesetre sem lehetett.
Választékos kifejezéseket, éneket , táncot, zenét pedig sehol sem tanitanak oly jól, mint Skutari - fehér utcájában...
- Ejnye, Stefike - dörmögte fejcsóválva Radák.
- Maga az oka, hogy igy beszélek - védekezett duzzogva a gömböc, - miért akarja velem elhitetni, hogy Diána kisasszony intelligens nő.
- Oh, oh! hogyne...
Aztán ne feledje, hogy az öreg Ali - Skutariból hozta ide ezt az intelligens nőt, még pedig igenis, a fehér utcából, de már csak a végéről, ahol a mindenhonnan kidobott részeges boszorkányok laknak.
Tessék, most kimondtam!
De mindezt persze csak tájékozásul, titokban sugom meg.
- Nem szólhatok a dologhoz - mondotta szárazon a katonatiszt, - mert nekem nincsenek ily részletes információim.
Nem voltam a fehér utcában sem -
- Én sem... esett szavába elvörösödve a leány.
- Hát akkor, amennyiben lehet, maradjunk csak annál, Stefike, ami bizonyos és ne találgassuk - főleg pedig ne gyanusitsuk szegényt - aljassággal.
- De hiszen nem gyanusitom!
Nem mondom, hogy...
Csak azt mondom, mert igaz, hogy az öreg Ali onnan hozta.
Egyébiránt, bánom is én!
Nem az én dolgom, hanem a magáé .
Én nem fogok neki udvarolni.
A kapitány nem reagált a kötekedésre.
Védencét mégegyszer a leány figyelmébe ajánlva, elbucsuzott és az utcára lépett, hogy felkeresse másik védencét is , akiről, ime, az elképzelhető legrosszabb hireket hallja.
A dolog valóságában nem kételkedhetett.
A gömböc mindent ki mer mondani, ami szájára jön, de sohasem hazudik.
Értelme sem lenne, hogy miért tenné?
Se haszna, sem kára belőle.
Tréfának viszont nagyon ostoba volna.
Gyorsan haladt a házak mellett.
Utközben fontolgatta, hogy miként intézhetné el ezt a gyászos dolgot leghelyesebben.
Paranccsal, tilalommal vagy más ilyesmivel nincs joga beleavatkozni.
Rokonszenve és barátsága még nem ad jogot apai hatalom gyakorlására, már pedig e nélkül - ha csakugyan az átkozott hasis-pipáról van szó - nem igen van rá kilátás, hogy a fiatal embert meg lehessen menteni.
Ki tudja , hogy titokban mióta áldoz ennek a vészes szenvedélynek.
Bár ugyan eddig soha sem vett észre semmit.
Sápadt arcu, közönyös természetü, örökké kimerültnek látszó fiatal ember elég van a világon.
- Az ördögbe!... villant keresztül most Radák agyán egy megdöbbentő gyanu, amely igy, az első pillanatban, ahogy eszébe jutott - nagyon is indokoltnak tetszett.
Összefoglalta a gyanu szálait.
Pallwitz kalandja a "csodá " -val, aki most az ő védelme alatt áll, - roppant izgatottsága, a merészség, mellyel a nála sokkal erősebb nőt meg merte támadni , vagy ha ezt nem is tette, ha csak véletlenül ingerelte is maga ellen - teljesen normális lelki állapotban ezt nyilván semmi körülmények között nem tette volna , mert ily gyerekes és durva tempó méltatlan lett volna lényének szeretetreméltóságához, amelyet ilyesmivel meggyanusitani nem lehetett.
Bizonyos ilyenformán, vagy legalább is annak látszik, hogy abnormis lelki állapotról volt szó (ő maga is élcelt "dühöngő bolond " -ságáról ), amit a gyalázatos hasis-pipa csakugyan előidézhetett.
- Szerencsétlen... mormogta haraggal a kapitány.
Elhatározta, hogy ha a valóságról meggyőződik, sürgönyözni fog Bécsbe a bárónénak , hogy azonnal helyeztesse el innen a fiát.
Egyebet nem tehet.
A báró lakásához érve, megkérdezte a legényét, egy bamba képü oláh fiut, hogy itthon van -e a hadnagy ur?
A baka haptákba vágta magát és ugy felelgetett tele szájjal:
- Igenis, don Hákman (Hauptmann) itthon van!
Radák ki akarta nyitni az ajtót, de a kilincs nem engedett.
- A don Lájtinánt bézárkózott, - magyarázta a baka.
- Nem ivott, nem evett egész nap.
Gondolom, alszik.
A kapitány az ajtóhoz tapasztotta fülét és hallgatódzott.
Benn a szobában csendesség volt.
A legkisebb nesz sem hallatszott ki.
Ez a nagy csendesség nem tetszett a katonatisztnek.
Ahány opium- és hasisszivót eddig még életében látott , - pedig eleget láthatott, - az mind hallható, torokhangon lélegzett, sőt hörgött ; mintha meg kellett volna fulladnia.
Itt pedig semmi...
Aztán nem sokat gondolkozott, hogy mit tegyen.
Megfogta a kilincset és szép lassan, minden erőlködés nélkül, - a háta mögött ministráló oláh baka szájtátó hüledezésére, - egyetlen szoritással ugy benyomta az ajtót, hogy a zár kipattant eresztékeiből, s szegestől, nyelvestől, srófostól, mindenestől a földre hullott.
- Eredj dolgodra! parancsolta a bakának.
Az oláh sarkon fordult és kitódult az udvarra.
Ur isten és minden kegyelmes szentek, gondolta szörnyüködve és porig hajló tisztelettel sanditott hátra: azzal az ököllel a don Hákman egy ökröt is le tudna ütni.
Radák a szobába lépett.
A függönyök mindakét ablakon le voltak eresztve.
A szobában átható, édes illat bóditó párái vegyültek a levegővel, mely fülledt és meleg volt, mint a gőzfürdőben.
A fiatal ember a kereveten feküdt.
Jobb karja lecsüngött a földre ; elhomályosodott, fénytelen szemgolyói kidagadtak üregeikben, tátott szája szegleteiből a hasismámor finom fehér habja szivárgott vállára és onnan a szőnyegre, melyen már egy egész tenyérnyi széles hely volt át meg átitatva nyállal...
A kapitány elszomorodva nézte a halálsápadt arcot.
Tehát csakugyan vége...
Ebből a betegségből nem szoktak kigyógyulni.
Megfordult és kiment.
Az udvaron kitépett jegyzőkönyvéből egy lapot, ráirta a Bécsbe cimzett sürgönyt és megparancsolta a bakának, hogy repüljön vele azonnal a távirdára.
Az oláh átvette a papirlapot és a pénzt, s elrohant.
- Csak anyja mentheti meg, más senki... mormogta szakállába, miközben elhagyta az udvart és visszaindult az uton, melyen jött, a kaszinó felé.
Esti hét óra volt.
Az ég még mindig borus, de a levegő meleg, nyomasztó maradt , mintha nem is zudult volna le zápor a völgyre.
Homlokát kiverte a veriték, csak ugy, mint reggel, vagy tegnap és három hét óta minden nap.
Immár sohasem lesz vége a forróságnak.
Az ezredes lakása közelében észrevette az ablakból letekintgető Milcsike kisasszonyt, aki - ugy látszik - számitott rá, hogy vissza fog jönni, mert nem mozdult az ablak mellől.
Udvariasan köszöntötte.
- Várok magára, Radák - szólitotta meg a leány, - bocsánatot akarok kérni, hogy betolakodtam a lakására.
- Kitüntetésnek veszem, kisasszony.
- Nem volt szép... de Stefi az oka...
- Ismétlem, hogy kitüntetésnek veszem.
- Többé nem fog megtörténni - folytatta gyorsan a leány, s éles, fürkésző, nem a legjobb indulatu tekintettel vizsgálta a kapitány arcát, - ezután különösen nem.
- Védencemre céloz?
- Arra.
- Jól megnézte legalább?
- Oh!
Nagyon jól.
Szép nő.
- Rosszul nézte meg, kisasszony.
- Csalódik! - felelte sértő mosolylyal a leány s gunyosan rázogatta vörös haját - jól megnéztem...
Szép, nagy nő.
Nagyobb, mint a mi Terézánk, ez pedig jókora tehén.
A rongyok és piszok mögött - jól el tudom képzelni alakját grande toilette-ben, nyakán gyémántokkal, homlokán diadémmal... vagy ha ugy tetszik : sarkig érő fehér fátyollal és mirtuskoszoruval...
Oh, gyönyörü lesz!
Milcsike kisasszony hangosan kacagott.
- Regényt olvas, kisasszony? kérdezte nyugodtan a tiszt.
Nem akarta neki megszerezni az örömöt, hogy frivol célozgatásait tudomásul vegye .
Ez haragra lobbantotta az ingerlékeny kisasszonyt.
A kedves gyermek goromba lett.
- Drága barátom, megvárom azt a regényt, amit magáról és arról a csavargóról fognak irni, akit lakásán tart.
Na, beleillik a kompániába...
Ennek azonban , remélem, nem fogja kilőni a szemeit, vagy a szivét?
- Nem.
- Mint a szeretőinek, a fényképeken...
- Teringettét, kisasszony - felelte száraz cinizmussal a kapitány, s hidegen , mosolyogva nézett a vöröshaju kisasszony ingerült szemeibe - először is engedje megjegyeznem, hogy soha sem voltam szent, másodszor szabadjon megkérdeznem, hogy mit érdekli ez önt?
Az ilyen nagyon szeretetreméltó, de nagyon fiatal hölgyeket, - azt hiszem - hogy az ön korában még sokkal inkább érdeklik a hajasbabák, semmint az ilyen magamfajta bácsi, aki a magácska véleményére egyáltalában nem kiváncsi.
A bomba nehéz volt, de talált.
Milcsike kisasszony vörös lett, mint a pipacs.
Felugrott helyéről, dühösen becsapta az ablakot és eltünt a kapitány szemei elől.
Hallani lehetett, hogy odabenn valami poharat, vagy tányért röpitett mérgében a padlóhoz.
Radák meg volt elégedve az eredménnyel.
Valami effélét már rég akart mondani a kedves gyermeknek.
Most megkapta.
A gráciából ugyan valószinüleg mindenkorra kipottyant, de legalább békében lesz .
Ugyanabból a genreból beéri egygyel is.
Mayer Stefike egymaga elegendő, hogy kipótolja a hiányt.
Két neveletlen kisasszony egyszerre - sok.
Ezért a nyurga leánykáért ugyan nagy kár, mert még nevelni lehetne.
Ez azonban nem az ő feladata .
Ha nőül akarná venni, akkor igen.
És bizonyos - hogy a próba nem volna sikertelen .
Ha igy marad, amint van, a világ tovább fog forogni, mint eddig és nagyon mellékes, hogy a kiállhatatlan "kincstári dámák" félelmes gárdája egy remek példánynyal szaporodni fog.
II.
A következő három nap alatt Radák se az egyik, sem a másik védencét nem látta .
Pallwitz beteget jelentett és nem mozdult a lakásáról.
Azt az óhajtását sem fejezte ki, hogy szeretné, ha kapitánya meglátogatná.
Talán a szégyen tartotta vissza.
Radák nem látogatta meg.
Ebből amugy is ki fogja találni a fiatalember , hogy neheztel rá.
Másik védencéről csak a gömböc hozott hireket.
Most ezt csinálja, most azt.
A ruha készen van.
A kerti lakásban jól érzi magát.
Általában nagyon csendesen viselkedik, csak néha kezd nyugtalankodni, nem találja helyét, jön-megy ide-oda , mintha keresne valamit, majd ismét leül a székbe az ablak mellé, kezére támasztja állát és kibámul szótlanul, hosszasan a kertbe.
Ilyenkor nem lehet szavát venni .
Nem ád választ, még neki sem, pedig már jó barátságban vannak egymással.
- Majd meglátja, hogy kiszépitettem! dicsekedett a gömböc.
- Megnézzük.
Negyed nap reggel a kapitány éppen el akarta hagyni lakását, hogy lemenjen reggelizni a kis Mayerhez, midőn a gömböc berontott az ajtón, s nagy felindulással ujságolta, hogy azonnal siessen le a kerti lakásba, mert a "csoda" sürgősen beszélni kiván vele.
Éppen most mondta, midőn bevitte neki a reggelit és ki akarta hivni egy kis sétára a kertbe.
- Képzelje!
El akar menni.
- Tessék?
- El akar menni! méltatlankodott boszankodva a leány, - ez a köszönet, hogy maga visszareparálta az eszét, én meg ugy bántam a hálátlannal, mintha testvérem lett volna.
Isten bizony, még a puderemből is adtam neki, pedig nekem is kevés van.
No , hallott ilyen butaságot - pattogott neki eresztett nyelvvel a mérges gömbölyüség - kiöltöztettük, kimosdattuk, kifésültük, ugy bántunk vele, mint egy princesszel , aztán most tessék - el akar menni a pokolba, vagy hová - én nem tudom!
Radák vállat vont.
- Ezért ne izgassa magát, Stefike - szólt kedélyesen - ha minden áron el akar menni, erőszakkal nem tarthatjuk vissza.
- Mégis csak szemtelenség!
- Dehogy!
- Maga könnyen beszél - replikázott ingerülten a leány, s haragosan toppantott a lábával, - magának nem volt vele baja, de nekem volt!
Nem mondom, szivesen tettem , mert sajnáltam, hogy olyan komisz állapotban van - de most aztán, amikor olyan , mint - mondom - egy princesz, maradjon is itt!
Szeretek vele lenni.
Azt hittem , hogy most már mindig itt lesz a közelemben.
Nagyon kedves, ha akar és olyan érdekesen tud mesélni!
No, tessék, - hát most aztán fuccs!
Elmegy a pokolba!
Ugyan beszéljen vele okosan, ha tud és mondja meg neki, hogy ha már megtalálta az eszét , ne veszitse el ujra, mert az - mondom - marhaság, hogy itt akar minket hagyni .
Legalább várja be, a fütyülőjét minden ostoba bolondnak!... mig elkergetjük.
- Most be lehet hozzá menni? kérdezte Radák.
- Nagyon is lehet! felelte a gömböc és megfenyegette kövér kis öklével a kerti lakást.
- De hiszen ha sejtettem volna, hogy itt fog hagyni a faképnél... beadtam volna neki...
Hálátlan!
Rongyos!
- Ne dühösködjék, Stefike - mosolygott a kapitány - mindjárt megtudjuk, hogy mikor, hová és főleg, hogy miért akar elmenni?
- Miért?
Oh, azt én is tudom...
- Nos?
- Bele van háborodva a maga arcképébe.
Mindig azt nézegeti.
Persze, azt hiszi , hogy nem látom.
A leány hirtelen elkacagta magát.
- Dehogy nem látom - folytatta fölbiggyesztett szájjal, s nyomban megfeledkezett a nagy mérgéről - látok én mindent!
Hallja, vigyen el engem az ördög, ha nem szerelmes magába ez a Diána kisasszony... vagy asszony...
Az arcképét, melyet az emeletről magával hozott, éjjel a párnája alatt tartja, nappal meg folyton bámulja, bámulja, bámulja...
Majd kimered a szeme.
Büszke lehet a hóditásra?
- Nem engem lát azon a fényképen, édes barátném - mondotta valamivel komolyabban a katonatiszt - hanem az atyját, akihez, mint mondják, erősen hasonlitok.
A gömböc homlokára ütött, s élénken kiáltotta:
- Phü!
Erre nem is gondoltam.
Az ám, hallja!
Ebben csakugyan igazsága lehet .
Jesszus, be szamár vagyok!
Szentül azt hittem, hogy magába bolondult ez a hálátlan rongyos!
Nem tehetek róla, de igazán dühös vagyok rá.
Már olyan szép terveket csináltam, hogy igy lesz, meg ugy lesz, nem leszek többé egyedül, mint eddig.
A papám is szivesen látja, - s most mind ennek vége.
Kapitány ur, ne eressze !
Parancsolja meg, hogy itt maradjon.
- Erőszakkal...
- Köszönöm, ezt már hallottam, esett szavába a leány, s félig elfordulva , visszanézett rá a vállán keresztül, miközben vágott egyet a szemével, - más mód is van...
Kár, hogy nem vagyok fiu!
Hallja, igazán nagy csacsiság, hogy nem vagyok fiu!
A kapitány ráhagyta, hogy ez bizony nagy csacsiság, a magyarázatot azonban jónak látta be nem várni.
Megkérte a leányt, hogy egyelőre ne szóljon senkinek a dologról, azután megfordult és a kerti lakás elé érve, megkopogtatta az ajtót.
El volt rá határozva, hogy ha védence csakugyan el akar menni: egy szóval sem fogja tartóztatni.
Elvégre... mit csináljon itt vele?
Egy darabig csak megy az ilyesmi , de mit aztán?
Arról ugyan homályos ideája sem volt, hogy hová mehetne innen (ha valamiféle rokonai lennének a világon, s elképzelhetetlen, hogy szánalmas állapotáról soha tudomást se vettek volna, s hagyták volna csavarogni az erdőségben és egyebütt, mint egy vadállatot ), de ha távozni akar, akkor nyilván azt is meg fogja mondani, hogy hová szándékszik menni?
- Bejöhetsz, uram! - hangzott belőlről egy komoly női hang.
A kapitány a szobába lépett.
Védence külsejének megváltozása az első pillanatban annyira meglepte, hogy az ajtó közelében állva maradt és ugy nézett rá.
Az egyszerü, pettyes nyári szövet festői könnyüséggel simult asszonyos tagjaira.
Simára fésült sötétszőke haja vastag fonatba kötve csillogott fején.
Derekát sárga bőröv szoritotta össze, mely széles csipőinek plasztikus körvonalait és felső testének hibátlan szépségét még inkább kitüntette.
A pavlinoi vadon rongyos "csodá " -jára nehéz lett volna ráismerni.
A változás nagy és tökéletes volt.
Meglepte, majdnem meghökkentette a katonatisztet.
Ha védence arcának vonásai valamivel enyhébbek és finomabbak lettek volna, s éles, zöld fényben ragyogó szemei helyett egy pár szelid, kék női szem mosolygott volna a szemlélőre: kevés szebb asszonyt látott volna életében.
A női szépség harmonikus hatását igy főleg a szemek gyanakvó, baljós kifejezése, s a ragadozóéhoz hasonló tulságosan erős fény gyöngitette.
Radák nem akarta elárulni, mennyire meg van lepve.
Ösztönszerü gyöngédséggel érezte, hogy ezzel előbbi siralmas állapotára emlékeztetné a nőt, ezt pedig nem akarta.
- Beszélni kivánsz velem?
- Igen, uram.
Ülj le és hallgass meg.
A kapitány közelebb huzott egy széket és helyet foglalt.
A nő szembe ült vele a kerevetre, s minden bevezetés nélkül, gyorsan, nyugtalanul igy szólt:
- El akarok menni...
Máskülönben tiszta, szonórus, kedves hangja érdesen, majdnem keményen csengett.
A kapitány ránézett és nagyon nyugodtan adta meg a választ:
- Jól van.
Menj.
A nő láthatóan erős megdöbbenéssel rezzent össze, s előre hajolva, kételkedő , heves hangon kérdezte:
- Azt mondod... elmehetek?
- Azt.
- Nem akarsz visszatartani?
- Nem.
- Bármikor elmehetek?
- Ugy van!
- Ma is?
Még ebben az órában?
- Akár ebben a pillanatban, - felelte kedélyesen Radák, s elhagyva helyét, sapkája után nyult.
Könnyedén meghajtotta hatalmas tagjait a még mindig hitetlen, de már zavartan rábámészkodó nő előtt és mosolyogva folytatta: Ha jobban tudnám a nyelvet, amelyen beszélünk, hosszu beszédet mondanék az egyéni szabadságról és mindarról, ami ezzel összefügg, - de amint látod, egy kicsit nehezen megy ...
Röviden kell tehát tudtodra adnom, hogy ha akarsz: azonnal elmehetsz.
- Megengeded?
Nem tartasz vissza?
- Már mondtam, hogy nem.
Nincs hozzá jogom.
- Igy hát szabad vagyok? - kérdezte bizonytalan hangon a nő.
- Természetesen.
- Nem kényszerit senki?
- Mire?
- Hogy itt kell maradnom...
- Ugyan!
Kicsoda kényszeritene?
- Te uram... te! felelte gyorsan a nő.
A kapitány mosolyogva nézett végig védencének izgatott alakján, azután visszatette székét az asztal mellé, ahonnan elvette és igy szólt:
- Igen sok fölösleges szót vesztegetsz egy dologra.
Remélem, most már elég .
Megmondtam, hogy bármely pillanatban elmehetsz és ezzel be is fejeztük a dolgot .
Nincs jogom megkérdezni, hogy hová, miért, mert nem vagyok apád, sem testvéred , sem szeretőd, sem porkolábod.
Mehetsz, ahová akarsz.
A kapitány sarkon fordult és ment.
Az ajtónál egy pillanatra megállt.
- Ha pénz kell az utra, valamit adhatok.
Sok nekem sincs.
- Uram!
- Szekérről is gondoskodni fogok, amely elvigyen.
- Kérlek, uram... szólt most szelid hangon a nő és gyorsan felugorva a kerevetről Radákhoz sietett, - maradj még...
Meg akarom nyerni bocsánatodat, amiért rosszat gondoltam rólad.
Meg akarom vallani, hogy mit gondoltam, mert érdemessé akarom magamat tenni a bocsánatra.
Jöjj vissza és hallgass meg.
- Nincs mit megbocsátanom, mert nem bántottál meg.
- De igen, azt tettem - vágott szavába élénken a nő - azt hittem, hogy ugy akarsz velem bánni, mintha rabnőd lennék és ettől féltem... ezt nem akarom...
- Légy nyugodt, én sem... felelte szárazon a kapitány.
A "csoda" megrezzent a fagyos hangra és mellére hajtotta fejét.
- Ugy értem - enyhitette Radák a leverő hatást, melyet szavai okoztak, - hogy a rabnő fogalma előttem ismeretlen.
Én csak rabszolgát ismerek - folytatta ismét kedélyesre váltva a beszédet és jókedvüen elnevette magát - de az ördögbe!... az sem kellemetlen állapot.
Magam is nagyon szivesen lennék bármely szép asszonynak a rabszolgája!
- Tréfálsz, uram... mondotta könnyü zavarral a nő, miközben ismét ráemelte kérő tekintetét a katonatisztre.
Kérlek, maradj és hallgasd meg, amit mondani fogok.
- Miről?
- Magamról...
- Ah, az más!
Azt hittem, hogy negyedszer is a "menni akarok - elmehetsz" thémát akarod variálni - szólt tréfásan Radák, s ismét visszatelepedett a székkel az ablak mellé.
Ha magadról akarsz beszélni, azt meghallgatom.
De ne feledd, hogy egy szót sem kérdeztem.
A nő szeliden tekintett a kedélyesen mosolygó fekete Herkulesre.
- Nem felejtem uram és szégyenlem, hogy rosszat mertem rólad gondolni.
Tudhattam volna... mormogta halkan maga elé - hogy te, ki oly nagyon hasonlitasz szegény édes atyámra, nem lehetsz olyan, mint azok, akik kinoztak és másodszor is megfosztottak az eszemtől...
A kapitánynak nem volt inyére ez a megütött hur.
Nem igen rajongott a szomoru történetekért.
Inkább szerette volna, ha az általa megpenditett tréfás tónusnál maradnak.
Megpróbálta megmenteni a veszélyben forgó kedélyességet.
- Másodszor is?
Hogyan, Diána - csapta össze tulzott csodálkozással a kezeit - más ember megelégszik, ha egyszer esik meg vele ilyesmi!
A mentés nem sikerült.
A nő visszaült a kerevetre, s fejét tenyerébe hajtva, egy pillanatig szomoruan nézett ki az ablakon a kertbe, hol pillangók libbentek a napsugárban és minden meleg, szines és tündöklő volt.
A kapitány feszengeni kezdett a széken.
Nem szerette, ha "eláztatják."
Ez a bánatos bevezetés pedig éppen olyanformán hangzott.
A "csoda" ugy látszik kitalálta, hogy mire gondol.
- Ne félj, uram - mondotta biztatva, szelid hangon, anélkül, hogy szemeit az ablakról levette volna - kevés jut eszembe a multból... hamar elvégzem és nem kivánom, hogy sajnálj.
Jót tettél velem, nemeslelkü embernek látszol... keresztény vagy, érzem, tudnod kell, hogy miféle teremtés, kire jóságos szemekkel tekintesz és akinek nyomoruságos rongyaitól nem borzadtál vissza.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE