ELTE
  • elte.dh
  • Verskorpusz
  • Cikk-kereső
  • Regénykorpusz
  • Drámakorpusz
  • A szolgáltatásról
  • Súgó
  • English
  • Magyar

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Vissza

Komáromi János

Egy leányért

Keletkezés ideje
1935
Fejezet
11
Bekezdés
852
Mondat
1805
Szó
20349
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
  • 1
  • 2
  • 3
  • 4
  • 5
  • 6
  • 7
  • 8
  • 9
  • 10
  • 11

8

A fiatal bányamérnökről mindössze annyit tudtak idehaza szülei, testvérei meg a menyasszonya, hogy szeptember elejének egyik napján kell a délafrikai hajóra szállania.
London mellett, Tilbury kikötőjében.

S Vatha Gábor fel is szállt pontos időben a "Glengorm Castor" -ra.

Veér Márta kisírt szemmel érkezett vissza Sopronba.
Később fölszáradtak a könnyei s még később csöndeske bánattal végezte napi dolgát: az intézetben is , odahaza is.
Ha némi szabadideje akadt délutánonként, egyelőre alig mozdult ki a lakásából.
Csak olyankor derült föl valamit, ha Vatha László gyalogsági hadnagy úr nézett el hozzá, hogy legalább néhány vigasztaló szót váltson vele.
Vasárnap délutánonként azonban a fiatal tiszt órákat is eltöltött a családjánál, hol leendő kis sógornője lakott.
Olyankor összebújtak ketten a térkép fölött, melyen megvoltak jelölve a tengeri hajójáratok és találgatták, szívszakadtan találgatták, merre járhat Vatha Gábor?

Múltak a hetek.

Sopronban annyit tudtak mindössze, hogy Budán is mély visszavonultságban s leplezett keserűségben élnek a szülők.
A világ persze tovább haladt azért a maga útján.
Az emberek saját gondjaikkal voltak elfoglalva s a rokonságot leszámítva , még a legközelebbi ismerősök és jóbarátok is elfelejtették Vatha Gábort, akinek hajóját hosszú, hosszú csík jelölte ezalatt a tenger hátán.
Azonban e hajóbarázda csíkja is kisimult hamarosan az Óceánon.
Mert minden nyom elvész egyszer.

Egyelőre a híre is elveszett Vatha Gábornak.

Úgy a negyedik hét vége táján így szólt Vatha László a leányhoz:

- Mártácska, én holnap, azaz szombaton délután hazaugrom az öregekhez .
Körülnézek, mi újság odahaza?

- Jól teszed, Laci - mondta az árva menyasszony.
- Legalább híreket hozol magaddal.
S mondd meg a mamának, hogy karácsonyi szünidőre magam is hazamegyek.

A nyalka hadnagy itt közbeszólt:

- Majd én foglak hazakísérni!

- Ezt el is várom tőled - s fáradt mosoly jelent meg a leány száján.
- Még fixirozni találna valaki, ha egyedül utaznék a vonaton...

Vatha László a kardja markolatára csapott:

- Abban az esetben vér fog folyni, Márta!

- Köszönöm, Laci, hogy mindenáron verekedni akarsz miattam, de ne siess vele annyira! - s a kezét nyujtotta a fiatal tisztnek, aki megcsókolta az odanyujtott kezet.

Vatha László hazautazott tehát, de vasárnap délutánra otthon termett ismét .
Izgatottan nyitott be a leányhoz, aki csodálkozó szemmel nézett reá:

- Ilyen hamar?

- Kedves Márta, - kezdte kissé hadarva a hadnagy - szenzációval jövök!
Abban a pillanatban jött meg Gábor első levele, ahogy hazatoppantam volna.
A Kanári-szigetekről írt...

Veér Márta felállt, végigsimított a haján s elsóhajtotta magát:

- Itt van?

- Elhoztam - és a zsebében kezdett kotorászni.
- Parancsolj!

A leány átvette a levelet, amelyen annyi gyűrődés látszott, hogy előzetesen bizonyára sok kézen kellett keresztül mennie ezalatt a kevés idő alatt is.
S olvasni kezdett fél hangon:

Glengorm Castor, a Kanári-szigetek előtt.

Édes jó Szüleim, Testvéreim s feledhetetlen Menyasszonyom!

Múlnak a napok s én minden órával távolodom tőletek.
Nőnek a kilométerek (jaj , olyan messze vagyok már a hazámtól!) s én megyek az Élet hívó szava után , fölfegyverkezve tudással és keserű elszántsággal, egy jobb jövő hitében.

A tengeri út ellen semmi különösebb kifogásom egyelőre.
Ma van az első melegebb napunk...
Eddig ugyanis oly hideg járt állandóan az Óceánon, hogy csak rövid bundámban tudtam tartózkodni a fedélzeten.
Nem voltam tengeri beteg s valószínű , hogy nem is fogok már beleesni.
Legközelebb áthaladunk az Egyenlítőn.

Gyorsan haladok az angol nyelvben és mert angol hajón utazom, remélem, hogy amire kiszállnék Fokvárosban, egész tűrhetően fogom törni az angolt.
Londonban még igen nehéz volt érintkeznem az emberekkel s oly rövidre volt szabva időm is , hogy alig láttam valamit a városból.
De megfigyeltem azért, hogy drága város.
És drága különösen annak, aki nem érti a nemzet nyelvét.

Most látom csak igazán, mit jelent, ha minél több nyelvet tudunk.
Eltekintve a válásokozta fájdalomtól, boldog vagyok, hogy a sors már fiatalabb éveimben megengedte nekem idegen nyelvek tudását és hogy nekivághattam a világnak.
Itt, a hajón azt mondják, hogyha megtanultam angolul, utána az afrikai nyelvnek kell nekifeküdnöm: ez azonban gyerekjáték lesz csak, mivel a búrföldi nyelv az angolnak és a németnek keveréke.
Utána a francia és a spanyol következik majd ...
A hajó fedélzetén utazó afrikaiak azt beszélik, hogy a búrok földjén nagyon jó kereseti lehetőségek vannak, csak persze meg kell markolni az ekeszarvát!
Mióta tudják a hajón, hogy elsősorban egy magyar leányért hagytam oda hazámat , valamennyi utas barátságával és rokonszenvével tüntet ki.
Megfigyeltem már eddig is, hogy az utasok közül az afrikai fehérek nagyon szépek és száltermetűek.
A férfiakról van szó persze.
Takarosak lennének a nők is, ezek azonban igen-igen kevesen vannak s ezzel magyarázható csak, hogy itt minden leány játszva megy férjhez.
Ha európai hajadon karriert akar csinálni, csak ide jöjjön!

Lóránt bátyámnak és Laci öcsémnek azt üzenem: tanuljanak, mindig tanuljanak , mivel tudás és vasakarat nélkül ma az ember éhenhal a világon.
S vigyázzanak , hogy minél több nyelvet sajátítsanak el!
Különben semmi ellen sincs panaszom a hajón...
Közeledünk a Kanári-szigetek felé: Las Palmasban ki fogunk szállni s körülnézni kissé a városban.
Ezt a levelet is ott fogom föladni.

Nagyon sokszor gondolok reátok s kérlek benneteket is, ne felejtsetek el!
S bocsássatok meg valamennyien, ha - akaratlanul vagy meggondolatlanul - valaha vétkeztem volna ellenetek.
Jóvá szeretném tenni minden előbbi tévelygésemet .
Tudom, hogy a Gondviselés bőven fog részeltetni ostorcsapásaiban, amíg révbe jutok egyszer.
Mert ne higgyétek, hogy odalent ahová most visz a hajó, minden arany és gyémánt: az aranyat is, a gyémántot is iszonyatos mélységből, mázsányi rögökkel együtt kell napvilágra hozni.
Emelt fővel, nyilt homlokkal, bátran megyek jövőm elé!

Öt év mulva ellátogatok majd a hazámba, azazhogy ellátogatunk Mártával .
Mégyegyszer kérlek, ne feledkezzetek meg rólam!
Engedelmes fiatok:

Gábor

Veér Márta elolvasta a levelet, a vége felé mind remegőbb hangon s amikor odaért , ahol róla esik szó, előtört a könnye.
S könnyes szemmel nézett leendő sógorára:

- Szegény Gábor...

És elhallgattak utána sokáig, maguk elé nézve.

Veér Márta mozdult meg elsőnek és bármennyire vigyázott is, némi fojtott ingerültséget lehetett fölfedezni a hangjában:

- Hanem azért nekem is írhatott volna!

(Hátravetette a fejét: veszedelmesen szép volt!)

Vatha László elámult:

- Nem értelek...
Hisz mindnyájunknak szól a levél!

- De én vagyok az első! - toppantott a leány.

A fiatal tiszt, megzavarodva, kérlelni próbálta:

- Nézd, Mártácska, nem ért rá szegény bátyám...

- Akkor is hozzám kellett volna írnia első levelét! - dacoskodott Veér Márta.

S ez volt az oka, hogy a nyalka gyalogsági hadnagy és a magányos menyasszony aznap kissé rosszkedvűen vált el egymástól.

Mindennek oka pedig Vatha László volt!

Alig huszonkét esztendős múlt azon az őszön s így nem volt még birtokában a bölcsek kövének: inkább szuronyrohamra menni mégegyszer a gorlicei sáncok ellen , csak asszonnyal, leánnyal nem ereszkedni vitába!
Mert egész életünkre meggyűlölnek akkor...
Mindent, de mindent rá kell hagyni asszonyokra és leányra s akkor halálunkig jópajtásaink maradnak.
S hiába is merészkednénk szembeszállni velük, lévén a női logika - a leghajmeresztőbb logikátlanság.
Vatha Lászlónak is azt kellett volna mondania az első pillanatban: "tökéletesen igazad van, kis sógornőm: Gábor bátyámnak első levelét a te címedre kellett volna küldenie! "
Bizonyos, hogy ebben az esetben a leány elmondhatatlan hálával pillantott volna leendő sógorára, sőt meg is simogatta volna kedveskedve.
Vatha László azonban meggyőzni próbálta Veér Mártát s a vége az lett, hogy megszégyenülten kellett takarodót fújni.
(Ezért fog el mélységes részvét, valahányszor vőlegények és fiatal férjek azt igyekeznek bebizonyítani menyasszonyaiknak, illetve párnapos feleségeiknek, hogy az írópapír színe fehér és nem tarka.
Mert a végén úgy a vőlegények, mint az ifjú férjek a legnagyobb készséggel kénytelenek belátni , hogy az írópapír, igenis, tarka!)

E kedvetlen találkozó után Vatha László megállapította magában, hogy sok, igen sok baja lesz még neki az ő szelíd sógornőjével.
Nem nézett feléje legalább három hétig.
Gondolta, ha nem fogja bántani ez a néma tüntetés, nem érdemli meg , hogy törődjék vele többet!
De a leány egyáltalán nem jelentkezett sehol, még csak nem is üzent neki, ami végül felbőszítette a fiatal tisztet.
Mert látta nyomban, hogy nem hiányzik a bátyja menyasszonyának.

De más oka is volt, hogy nem tüntethetett tovább a hadnagy úr, hanem mégis fölkereste Veér Mártát.

Az egyik napilapban egy németből való mesteri versfordítást vett észre, egy legalább hétszáz esztendős panaszos verset, melyet egy boldogtalan vándorlantos szerzett valamikor, a rózsaligetes déltiroli völgyek valamelyikében, mely völgyeken túl millió esztendők óta a felhők fölé fúrják át fehérben csillogó fejüket a havasok.
Ez a költemény rendítette meg annyira Vatha Lászlót, hogy elhatározta: még aznap felolvassa Veér Mártának.

Lehet azonban: az ódon zengzetű vers ürügy volt reá csupán, hogy annyi idő után fölkeresse a leányt.

Negyedik hete múlhatott, amikor újból bekopogtatott hozzá.

A szobájában ült Veér Márta, közel az ablakhoz, mert odakint őszi fellegek komorodtak s ezért hamar alkonyodott.
Tanítványai kézimunkáit bírálgatta felül , melyeket az iskolából hozott magával.
A nyalka hadnagy szelesen köszöntött be:

- Kezedet csókolom, egyetlen kis sógornőm s kérlek, nézd el, ha elhanyagoltalak volna némileg az utóbbi időben, ámde a legkomolyabban mondom, szinte éjjel-nappal el voltam foglalva a kaszárnyában...!

Veér Mártát azonban nem lehetett elámítani ilyen ócska és lihegve elmondott bevezetővel.
Anélkül, hogy fölnézett volna, avagy csak megmozdult volna a székben, így szólt csöndesen, de határozottan, miközben továbbra is a kézimunkákkal bíbelődött:

- Mielőtt szóbaállanánk egymással, mindenekelőtt bocsánatot fogsz kérni tőlem...

- De miért kérjek én bocsánatot? - lepődött meg Vatha László.

A leány még most sem nézett föl:

- Azért, mert nagyon megbántottál legutóbb...
Amikor ellenkezni akartál velem!

S Vatha László, aki - ha szólnak a csatakürtök - minden pillanatban karddal és kézigránáttal rohant volna nemzete és hazája bármely ellenségére, egyetlen gondolat alatt belátta, hogy ezzel a makacs ellenféllel szemben tehetetlenül áll.
Odalépett tehát a leány elé s összecsattantván a két cipője sarkát, így kezdte:

- Drága kis sógornőm, bocsáss meg, ha illetlen lettem volna!

Itt már fölnézett Veér Márta, mialatt villanásnyi káröröm bujkált a kék szemében:

- Nem így kell azt, Laci!
Mondd utánam: "egyetlen sógornőm, belátom, hogy kvalifikálhatatlan volt a viselkedésem veled szemben..."

És Vatha László hadnagy úr megtörten mondta utána:

- "...belátom, hogy kvalifikálhatatlan volt a viselkedésem veled szemben..."

De beismert egyebet is.
Beismerte nevezetesen és alázatosan lehajtott fejjel mondta a leány után, hogy jövőben tartózkodni fog hasonló komolytalan viselkedéstől, ellenkezően: lesni fogja sógornőjének minden szemrebbenését s akaratát szó nélkül és morgás nélkül fogja teljesíteni.
Annál is inkább, mivel ennyi szolgálatkészséget egy árva menyasszony el is várhat idegenbeszakadt vőlegénye öccsétől.
Ez a legkevesebb!

Miután Vatha László vitézül kiállt volna minden fogadkozást, a leány a kezét nyújtotta:

- Most már megcsókolhatod a kezemet...

Vatha László hadnagy úr engedelmesen hajlott le s kezet csókolt.
Akkor annyit mondott könnyedén, csaknem fesztelenül:

- Hoztam neked valamit s mindjárt felolvasom.
Hallgatod?

- Hallgatom, Lacika - mondta halkan Veér Márta, visszamerülve előbbi csöpp búsongásába.

Vatha László kiteregette maga elé az újságot s olvasni kezdett, egyhangon:

ELÉGIA

Én Istenem, sok évem vajjon hová loholt?
Éltem vagy életem csak álom csalása volt?
Amit valóra vettem, mind csak csalóka fény?
Ó, jaj nekem, hogy úgy van: csupán aludtam én.
Most aztán felriadtam és azt sem ismerem, Mi régen ismerős volt, akár a tenyerem ...

A táj s a nép, kit ismert a futkosó gyerek, Ma: idegen vidékek, idegen emberek ...

Veér Márta fokról-fokra jobban odafigyelt s végül nem tudta levenni szemét a fiatalemberről.
Csöndes búval szólt, mintegy magának:

- Istenem!

Vatha László hirtelen rábólintott:

- Döbbenetes költemény!
Mintha ma írták volna, pedig elmult immár hétszáz esztendős!

S tovább olvasott:

Sok fürge kis barátom ma lomha lábú vén, Szántó a rét, fa nincsen a rengeteg helyén...
Még jó, hogy megmaradtak a régi patakok, Azt hinném máskülönben, hogy magam sem vagyok, Alig köszön, ki egykor derülten üdvözölt...
Ilyen borús nekem még sohasem volt a föld!
Oly gyorsan elfutottak a régi szép napok, Akár a tengerárban az illanó habok...
El , mindörökre, jaj !

S szólt-szólt a rég kihűlt szívű költő verse továbbra is sok keserűséggel és arról, hogy bár lehetne ő is keresztes jó vitéz, mert akkor a Szentföldön harcolva kereshetné meg zsoldját s nem kellene tenyerét nyujtani azért az alamizsnáért, amelyet úrgőg osztogat az elnyomottaknak és szegényeknek.

Ahogy vége lett volna a költeménynek, sokáig hallgattak.

Egyszer megszólalt a leány:

- Laci te, ugye, hogy Walter von der Vogelweide a vers írója?

- Igen - bólintott a hadnagy.
- Fordítója pedig egyik nagy élő költőnk.

A leány álmatagon beszélt tovább:

- Mindjárt gondoltam.
Tudtam róla, hogy Tirolban született, Bozen közelében valahol s miközben szerelmekről pengette hangszerszámát a vándordalos, ő maga boldogtalan volt.
Az idők múlása keserítette, de az idők elnehezedése is...

- S a megdöbbentő az, hogy hétszáz esztendő után még szerencsétlenebbek az emberek - vette át a szót Vatha László.
- Mikor először futottam át a versen , nyakamba nyilallott, hogy mennyire mostani minden sora...
Min gondolkozol , Márta?

A leány felsóhajtott:

- Gáborra gondoltam...
Hol lehet most, szegény?

- Búrföldön van már bizonyára.
Először körülnéz és ha sikerül elhelyezkednie , kimerítő levélben fog beszámolni mindenekelőtt neked...

Veér Márta úgy beszélt, mintha nem hallotta volna leendő sógora biztató szavait.

- Minek is engedtem el?
Mert én vagyok az oka, hogy idehagyta Magyarországot .
Éltünk volna szegényen, szűkösen, egymás szeretetében.
Hiszen mindenki nélkülöz ma...
Sohasem bocsátom meg magamnak!

Hanem egyelőre késett a Vatha Gábor első afrikai levele.

A leány Budára is írt a szülőknek, hogyha esetleg oda találna megérkezni vőlegénye első búrföldi beszámolója, nyomban küldjék el neki ajánlottexpressz borítékban.
Aközben elmult az október is, lompos felhők lógtak az égről s kedvetlen volt mindenki.
Veér Márta is kissé nyomott hangulatban járt az iskolába s rosszkedvűen tért haza minden délben.
S minden délben ez volt első kérdése a nénihez, akinek családjánál lakott:

- Semmi posta még, nénike?

- Kis türelem, Mártácska - biztatgatta ilyenkor a néni.
- Biztosan hosszú beszámolót akar küldeni az a derék fiatalember.

- Istenem, csak nem történt valami baja!

Azalatt beléptünk november második felébe is, amikor egy hórakészülő délben - ujjongó hírrel fogadta a néni:

- Itt a levél Afrikából!

- Nénike, aranyos nénike! - sikoltott fel Veér Márta s elkapva a vastag borítékot, befutott vele a szobájába.
S akkor egyszerre csodálatos nyugalom szállta meg.

Leült kis karosszékébe, felvágta a borítékot s megcsókolta vőlegénye írását, a megszólításnál.
És olvasni kezdett:

Johannesburg, 1929 november 7.

Galambom!

Most, amikor először jutok hozzá, hogy írjak neked, száz szerelmes gondolatommal fájdalmas vággyal ölellek körül az elérhetetlen messzeségből.
S értesítelek , amint következik itten.

Ha jól emlékszem vissza, első és utolsó rövid útilevelemet a Kanári-szigetekről küldtem haza a szüleimnek, de neked is éppen úgy.
Első részletes beszámolóm itt indul útnak mostan - a te címedre.

Londonig semmi különöset nem nyújtott az út, legfeljebb annyit, amennyit egy harmadosztályú utas-fülke nyujthat a hazájától távolodó vándornak.
Jobb- és baloldali szomszédaim négerek voltak, akik azelőtt Budapesten, a Margitszigeten játszottak jazz- band- ben s ezúttal Brüsszelbe igyekeztek.
Londonba érve vettem csak észre, hogy angol nyelvtudásom egyenlő a semmivel, aminek az lett fájdalmas következménye, hogy rövid ottlétem alatt is többet költöttem a kelleténél.
Londonból édeskeveset láttam: nem mertem ugyanis messzebbre távozni ottani lakásomtól, nehogy eltévedjek esetleg.
Igen kicsi ember voltam abban a nagyvárosban, de azért egyedül intéztem el a jegyemet s kellő időben sikerült eligazítanom mindent, úgyhogy pontosan szállhattam föl a hajóra.
Tilbury kikötőjében ültem hajómra: ez a kikötő - vonaton - éppen órányira van Londontól.

A hajó szeptember huszonhetedikén ért velem Fokvárosba, azonban csak másnap délelőtt tíz órakor szállhattunk partra.
Itt csak a délutánt töltöttem el, mert esti kilenckor már tovább kellett mennem Fokvárosból Johannesburg felé.

Tudom, Galambom, hogy minden érdekelni fog benneteket odahaza, ami velem történt azóta s ezért talán leírom előtted futó vázlatban, milyen hely ez a Fokváros?

Egész röviden: gyönyörű város, talán a legszebb hely egész Dél-Afrikában.
El is határoztam magamban, hogy itt fogok nyaralni jövő évi szabadságidőm alatt, itt tartjuk meg majd esküvőnket s itt fogjuk eltölteni első heteinket, mint újdonsült férj és feleség.
Föltéve, hogy nem fogsz tiltakozni ellene!...
A fárasztó hajóutazás után kizáróan csak gyümölcsöt ettem Fokvárosban, mert gyümölcs - a mazsolától az almáig - van itt annyiféle, hogy szédül tőle az ember.

Másnap este érkeztem Johannesburgba.
Az állomáson Görgényi felesége várt reám a kisfiával.
Görgényi maga éppen akkor nem tudott mozdulni a bányából, oly fontos dolga volt odalent.
Nem tudom elmondani, milyen testvéri szeretettel fogadtak!

Azt hittem, hamarosan állásba kerülök, de be kellett látnom, hogy egyelőre teljes erővel neki kell feküdnöm az angol nyelvnek.
Mert ugyan hol alkalmaznának olyan valakit, aki nem érti meg azt, amit a munkaadói mondanak neki?
Három hét mulva mindazáltal annyira haladtam már, hogy az egyik legnagyobb afrikai bányatársulatnál elfoglalhattam új állásomat.
Kezdőfizetésem elég szép s én meg vagyok elégedve.
Mert míg mások legfeljebb tíz fontot kapnak ebben a kezdő-beosztásban, nekem éppen a kétszeresét fizetik.

Ahogy ideért volna a levélolvasásban, halkan kopogtattak az ajtón.

- Szabad! - mondta fölrezzenve Veér Márta.
Vatha László lépett be.
Abban a pillanatban karikára nyílt a szeme:

- Mi az?
Csak nem Gábor írt?

- De igen, Laci!
Várj, előbb felolvasom neked, amin eddig futottam át.
Akkor együtt olvassuk tovább!

A fiatal hadnagy leoldotta kardját, helyet foglalt.
Veér Márta felolvasta neki a bevezető sorokat s akkor elkomolyodott arccal olvasott tovább.

  • 1
  • 2
  • 3
  • 4
  • 5
  • 6
  • 7
  • 8
  • 9
  • 10
  • 11
Elte

Digitális Bölcsészet Tanszék Eötvös Loránd Tudományegyetem 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8. (Főépület) II. emelet, 201, 205-206, 210-es szoba

Hasznos Linkek

  • Verskorpusz
  • Cikk-kereső
  • Regénykorpusz
  • Drámakorpusz
  • Digitális bölcsészeti szótár
  • ELTEDATA
  • Digitális Örökség Nemzeti Labor

Friss hírek

Cimkék

  • Email: dh.elte.hu@gmail.com
  • Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8

Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE