Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Árpád
A havasok ura
Keletkezés ideje
1906
Fejezet
10
Bekezdés
852
Mondat
1687
Szó
24627
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
VIII.
Szerencse, hogy a künn morajló székelyek nem hallották ezt a pöffeszkedő beszédet , különben még Balassa tekintélye sem tudta volna megóvni Opre Simeont a rögtönös haláltól, mely ezekért a szavakért okvetlen - azonnal - kijárt volna neki.
Igy csak a két góbénak - a kik jobbról és balról tartották - kezdett pirosodni az arcza a méregtől, s az Ursa óriási ökle szorult össze sulyos vaskalapácscsá , melylyel nyomban agyonütötte volna a haramiát, ha lesujt vele.
Balassa nem vesztette el hidegvérét.
Válasz nélkül hagyta a pöffeszkedést, s nyugodt hangon, rábeszélve igyekezett Opre eszére hatni, hogy gondolkozóba ejtse, habozóvá tegye és megszerettesse vele az életet, melyet a haramia könnyü szerrel akart magától eldobni.
Meg aztán sok igazság is volt abban, a mit mondott: nem lehetett benne kétség, hogy kivégeztetését nem fogják boszulatlanul hagyni a móczok, s körülbelül az is megfelelt az igazságnak , hogy a vidék falvaiból összeverődhető martalóczok száma felüljárhat a 2000 emberen .
Oly nagy szám, mely a »Sinto « -hegyen táborozó móczokkal együtt tizszeresen felülhaladja a várvédők számát.
Balassa érezte, hogy ezt mind komoly figyelembe kell vennie, mielőtt Opre sorsát jobbra vagy balra eldönti.
A szándék minden bizonynyal helyes volt, az eredmény azonban vetekedett a semmivel .
Opre nem esett gondolkozóba, nem mutatott habozást és nem »alkudott «.
Konokul megmaradt a legelőbb kimondott szónál; s attól egy hajszálnyira sem tért el.
Annyira bizott benne, hogy Balassa inkább hadifogolynak - kezesnek - fogja ott tartani , semhogy kárt tegyen benne, hogy már felelni sem tartotta érdemesnek az ajánlatra.
- Ne fáraszd a szádat, domnule (uram) - mondotta félvállról, odavetve, - ha tetszik , akasztass föl, ezt megteheted, de ne kerepelj többet.
- Ez az utolsó szavad?
- Ez.
- Abban bizakodol, hogy megszabadulsz?
- Nem.
- Hát akkor miben bizol?
- Népemben.
- Néped nem mentheti meg életedet.
- Nem is kell!
- Igy csak egy bolond beszél.
- Az vagy magad! vágta vissza hetykén az ember.
Az idősebbik góbé engedelmet kért, hogy beleszóljon.
- Parancsolja kegyelmed, vitézlő hadnagy uram, hogy csavarjunk egyet a nyakán ? kérdezte fölingerelve.
- Hagyjátok, fiaim!
Tán megjön az esze.
- El sem ment! - felelte kevélyen a haramia, s szemei megvetéssel kapcsolódtak a Balassa nyugodt tekintetébe - annak az esze ment el, a ki vén tyuk gyanánt - szokásból kotkodácsol, hiába intem, hogy hallgasson és cselekedjen, ha mer.
- De tán instálom - szólalt meg ismét a góbé - mégis csak csavarintanánk egyet a nyakán?
Balassa leintette a felbőszült atyafiakat, s a haramiához fordult.
- Utoljára kérdezlek, Opre, nem hajlasz a békességre?
- Nem.
- Kevés, a mit tőled kivánok.
Gondold meg, hogy sulyos vétek terheli lelkedet és nagyot vétettél ellenem - de én nem akarok rajtad édes apám és édes anyám szörnyü haláláért boszut állani, ha innen szabadon elvonulhatok.
Opre kaczagott.
- Nem fogsz elvonulni domnule, hanem itt maradsz... és itt maradtok valamennyien!
Nem vetek bele három rövid napot és olyan csendes emberek lesztek mindnyájan, mint azok ott künn a temető ákáczai alatt, kik vitéz népem fejszecsapásai alatt kiadták párájukat, s részint a tűzbe kerültek, részint a földbe.
Odakerülsz te is... ne félj semmit... apád urad példájára a tűzbe, mely hamuvá éget, s poraidat épen ugy bele fogja szórni a szél a sárba, meg a pocsolyába, mint az övét.
Erre a gyilkos beszédre Balassának minden vér a fejébe tódult.
Fölháborodva lépett hátra és nyult pisztolya után, hogy a rabló csufondáros száját örökre elnémitsa - arra azonban már nem volt ideje, hogy az egzekucziót végre is hajtsa.
Ursa, mint a tigris ugrott a fogoly mellé s rettentő öklének egyetlen szörnyü csapásával ugy sujtotta főbe a haramiát, hogy az szétzuzott halántékkal hanyatlott hátra és szörnyet halt abban a pillanatban...
- Ez a tied, gyilkos! orditotta stentori hangon az óriás.
A góbék ledobták a halottat a földre s talán széttépték volna dühük első vad áradásában, ha Balassa rájuk nem kiált és vissza nem tartja őket.
- Keresztények vagyunk, atyámfiai, nem pogányok! utasitotta rendre a nekivadult embereket.
Midőn meggyőződött róla, hogy Opre csakugyan kiszenvedett, megparancsolta a góbéknak , hogy vigyék ki és temessék el valahol hátul a kert végiben.
Az atyafiak fölkapták a hullát és vitték.
Künn harsány riadal fogadta őket.
A székelyek ingerültségét csak nehezen tudta lelohasztani a hir, hogy a haramiavezér többé nem az övék, hanem az anyaföldé, melyet oly rútul elárult és meggyalázott.
Tömegesen kisérték a hullát a kert hátulja felé , ott azonban meggondolták a dolgot, fölszaladtak vele a sánczokra és szó nélkül ledobták a mélységbe a kövek és giz-gaz közé.
Ne nyugodjék abban a földben, melyet elárult.
Balassa nem tudta, hogy igy temették el és nem is tudta meg soha.
A góbék hallgattak.
Lehet, hogy később röstelték is a dolgot.
Azt mindenesetre tudták, hogy a fiatal vezér leszidta volna őket a nem keresztényi cselekedetért, mely nem méltó bátor férfiakhoz.
Nem szóltak tehát az egész dologról egy szót sem.
*
Az északi sánczon álló őrszemek esti kilencz óra tájban pillantottak meg néhány óvatosan közeledő móczot, de nem lőttek rájuk.
Sejtették, hogy eltünt vezérüket keresik s ebben a sejtelmükben nem is csalódtak.
A móczok csakugyan Opre holttestét keresték a sánczok aljában, mintegy ösztönszerüleg érezve, hogy alighanem ott fogják megtalálni.
Ennek az ösztönnek nyilván az volt természetes magyarázata, hogy a saját lelkükből indultak ki, mert hasonló esetben ők is azt tették volna, a mit a feldühödött székelyek tettek a kivégzett Opre hullájával.
Midőn a bozótban rábukkantak, nem tudtak visszafojtani egy heves és fenyegető felkiáltást.
Ketten-hárman még arra a meggondolatlanságra is vetemedtek, hogy ököllel fenyegettek föl a sánczokra, s ezzel az ostobasággal maguk ellen ingerelték az eladdig békésen figyelő őrszemeket.
Természetes, hogy az őrszemek rájuk lőttek s a fenyegetődző móczok közül kettő átlőtt koponyával bukott bele a beléndek, vérfű és keserülapuból álló bozót közé.
A többi négy sietve hurczolta magával a hullát s kucsmás alakjaik csakhamar eltüntek az esti félhomályban.
A lövések zajára összefutottak a székelyek s Balassa is kisietett a kastélyból.
- Mi történt?
- Kémeket látánk, azokra lőttünk... magyarázták félre az igazat az őrszemek.
Balassa elfogadta a magyarázatot, de egyben parancsot is adott, hogy félóra alatt minden ember talpon legyen, mert ez az éjszaka sem lesz nyugodtabb, mint a tegnapi volt.
És ezután - mig az Isten akarja - minden éjszaka olyan lesz.
Az oláhok nem szeretik a nappali csatározást.
Éjjel szeretnek támadni, a sötétség védelme alatt , mint a ragadozók.
- Itt van kend, Kaszás Mózes uram?
- Itten vagyok, tekintetes Balassa uram! jelentkezett szolgálatkészen az öreg.
- Hallá -e, a mit most mondtam?
- Hallám én! bólintott ősz fejével az ágyuk strázsa mestere és szokása szerint édesdeden elnevette magát.
- Min nevet, Kaszás? kérdezte komolyan a fiatal vezér.
- Azon én, Balassa hadnagy uram - válaszolta derült mosolylyal az öreg - hogy te kegyelmed se esméri - látom - forditva ezt az éjszaka csatangoló fajzatot, holott pedig azt hinné a magamszőrü öreg ember, hogy nem is esméri - mert ugyan hol is esmérhette volna meg őket eddig?
- A könyvekből ismerem őket.
- Könyvekből?
- Igen, a könyvekből.
Azokban hűen le vannak irva.
- Ugy -e?
- Ugy én, Kaszás uram!
Ha te kegyelmed olvasni tudna, nem kellene a maga, meg a mások tapasztalatából leszürnie a tudnivalókat: megtanulhatná egyszerre, egy csomóban a könyvekből is.
Ezért jó az irás, meg az olvasás.
És ezért lenne jó, ha egyetlen magyar ember sem találkoznék széles e hazában, kinek az olvasás, meg a betüvetés ... görögül van.
Most azonban nem erről van szó, Kaszás uram, hanem arról, hogy lásson iziben kend is az ágyui után, vezényelje ki embereit a sánczokra, mert - mondom - ma is melegünk lesz.
- Én is azt gondolom.
- Nem is csalódik!
- Nem én, hogy a csuda vesse fel őket... azt hiszem, abban sem, hogy ma tán még többen lésznek, mint tegnap voltak.
A puskaszó, meg az álgyumorgás alighanem eljutott a »Sinto« hegyen ólálkodó tolvajokhoz is, s rosszul esmérném őket, ha nem venném szinte holt igazra, hogy azóta immár azok is leliflangoltak a többihez, s mostan mind egy nyájban vannak amott e, az erdőben.
Balassa ráhagyta, hogy ez nagyon valószinü.
- Épen ezért kell talpon lennünk.
Mennyi lőpor fogyott el az este?
- Két fontot számitva egy lövésre, valami egyszáz és huszonnégy font.
- Sok.
- Elég sok, de tetszik tudni, éppeg 62 lövést tettünk.
Balassa fejét rázta.
- Sok.
Nagyon sok, - mondotta ismételve.
- Vállalom, tekintetes Balassa hadnagy uram, hogy -e bizony sok egy kicsinyt, de tessen felgondolni, hogy az atyafiak először voltak az este tűzben.
Minden kezdet ilyen: inkább a vér dolgozik, semmint a fej.
Ma már inkább a fej fog dolgozni és nem mégyen kárba annyi municzió.
- Helyes, Kaszás uram, elismerem, hogy igaza van, - de mától kezdve ugy ügyeljünk a municzióra, mintha drága sáfrány lenne.
- Meglészen!
- Ne feledjük, hogy a lőszert kiegésziteni lehetetlen és csak addig maradhatunk életben, a mig puskaporunk van.
Az öreg Kaszás ajkai szélén megint megjelent az iménti derült mosoly.
- De már, követem alássan, e tán nem éppen igy lesz...
Mert hogy az atyafiak ökle nem málé, hanem jóféle magyar csont... az bizony... fene kutyacsont, ha ütni kell .
Kivágjuk mink magunkat három regiment mokányból is, ha muszáj!
- Elhiszem, Kaszás uram - válaszolta hidegen az ifju - de semmiféle ököl nem elég erős, hogy csak egyetlen golyót is elfogjon, ha az a »mokányok« fegyvereiből felénk röpül.
Igaz -e?
- Igaznak igaz... dunnyogta kissé megzavarodva az öreg, de azért az ököl is valami ...
Egyébként pedig igen fogok rá ügyelni, hogy egy szem por se menjék többé kárba.
Azt is megpróbálom, hogy másfél fonttal lőjjek kettő helyett.
Csakhogy evvel meg az a baj, hogy nincs könnyebb golyónk 15 fontosnál, ezt pedig csak két font porral lehet annyira kivetni, hogy nyolczszáztól ezeregyszáz lépésig is letörje derekát, a kibe béüt.
- Lövessen kend csak két fonttal, - nem ebben látom a takarékosságot, hanem a lövések számában.
- Igenis, Balassa uram, majd ügyelni fogunk, tessen csak rám bizni a dolgot - nyugtatta meg fiatal vezérét az öreg s nyomban le is szalasztott két tüzért a szállásokra, hogy »sirüljön« (pattanjon) talpra minden kanonir és gyülekezzék az ágyuk mellé, mert megkezdődik a táncz, ahhoz pedig ők szolgáltatják a nagybőgőt.
Balassa lement az udvarra és összesipolta a székelyeket.
Jöttek az atyafiak sebesen talpalva mindenhonnan.
Egyiknek-másiknak még akkor is ott volt foga között a vacsora kenyér.
Fölragadta fegyverét, a kenyeret szájába kapta és futott.
Buzgalomban és gyorsaságban nem volt hiány.
Ez egyik legfőbb hadi erénye volt minden időkben a magyar katonának: ha jó ügyért harczolt.
Ha azonban nem olyan ügyért kényszerült fegyvert fogni, a mely lelkesitette volna: rosszabb katona nem volt sehol az egész világon, mint ő.
Ősi, derék sajátsága mi magyar fajunknak, hogy mindig tudnia kellett: miért harczol?
Ha aztán ugy találta , hogy neki idegen ügyért viszik hadba: jaj volt a hadvezérnek, ha még oly lángeszü katona volt is!
Mert nem boldogult a magyar csapatokkal, hiába ügyeskedett... a csatát okvetlen elvesztette.
A »vár« védői tudták, hogy saját ügyükért harczolnak; nem is kellett tehát ott sarkantyuzni senkit.
A tizennyolcz éves tűzvérü siheder éppen oly gyorslábu és gyorseszü buzgósággal végezte dolgát, mint a szakállas, meghiggadt férfi.
Nem telt bele öt-hat percz és künn volt az udvaron valamennyi.
Még a könnyebben sebesültek is kisiettek a spitály-szobákból.
A fiatal vezér elégedetten, megnyugodva tekintett szét.
Nem félt az ütközettől s nem tartott a bizonytalan jövő viharaitól sem, mely csak a gyönge plántának veszedelmes - az erős dereku fának nem árt.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE