Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Babits Mihály
Halálfiai
Keletkezés ideje
1927
Fejezet
18
Bekezdés
3538
Mondat
12000
Szó
186103
Szerző neme
férfi
Terjedelem
hosszú
Kanonikusság
magas
A GÁDOROSI DANAIDÁK
1
Az el nem ért célok fájnak, s erőt adnak: erő és fájdalom tán egy és ugyanaz .
Megállna a világ, ha minden jól volna; mint a masina áram nélkül; fájó elégületlenség a világ árama.
Cenciben feszült ez az áram, mint bárkiben, míg él : vége az életnek, ha minden célt elért.
- Nem halok meg, míg adósságom van - mondta Cenci néni.
Évek lüktettek aggodalmas feszültségben.
Egy pillanatra sem lehetett elereszteni a gyeplőt.
A gyermekek felnőttek: mindenik egy-egy terhes cél, egy lüktetés a nehézségek láncán, mely együtt az özvegy élete.
Nelli férjhez ment, s az áram átkapcsolódott Jóska iránt , akit Jozsónak becézett Gádoros.
Jozsó jogász volt Pesten; amire "kanász" rímel a nótában: viharos mesterség.
De a gyeplő Cenci kezében volt: a bugyelláris szíja , és jó szűkre fogva.
Jozsó visszahiggadt, nem bírva a versenyt bárófiúkkal, mint vad csikó a kérlelhetetlen idomár kezére.
Jozsó már aljegyző volt, egyelőre a messze Fogarasban, noha Miska már mozgósítva, hogy első alkalomkor behozza maga mellé Sótra.
Vissza az anyai szem elé: mert a csikóévek veszedelme múltán új veszély leshetett, s a gazdag fiúkénál nem kevésbé félelmes társaság a szegény lányoké.
Egy pillanatra sem lehetett elereszteni a gyeplőt.
Jolán is megnőtt már, száműzött hercegnő, aki nem akart férjhez menni: finom, már kissé fonnyadó, tüskés félénkséggel és érzékenységgel; pedig lett volna kérője .
Cenci nézte, nem szólt, önző okossággal: kellett a segítség a házban, s már közeledtek a beteg, gyenge napok.
De még mindig volt cél, és feszült az áram.
- Nem halok meg, míg adósságom van.
- Az oskoláztatás sokba került s az adósság bizony lassan csökkent.
De íme: a gyerekek felnőttek, s a szőlő kitűnő karban volt.
A befektetett pénz meghozta gyümölcsét, a tőkék engedelmes és délceg sort álltak, s az egész hegyen bámulták a Cenci hadseregét.
Cenci lelke most egy óriás tábla volt, melyre számok voltak róva: ezen törölgetett és számítgatta, hogy mikor és mennyit törölhet?
- Nem halok meg, míg adósságom van.
- A bugyelláris szíja megszorult, az áram feszült még.
A számok szépen fehérlettek az óriás kádon , gonddal kimázolva Jozsó által, ki szüretenkint megjött szabadságra: szinte évről évre nőtt a must nívója, fentebb sorakoztak a büszke dátumok; de Cenci rájuk se pillantott.
A munkát nézte és nem az eredményt.
Gazdaszemei mélyebbre tapadtak ; fonnyadt levél vagy aszott fürt voltak izgalmai; elhullt rőzse s leesett gyümölcs gyűltek kötényébe.
Az ember mindig talál valamit, ha végigmegy a szőlőn, s jó gazda nem megy el úgy, hogy föl ne szedje.
Inai bírták még, fáradság nélkül vitték föl a hegyre.
Még mindig naponta.
Csak feje csüggedt le, a föld felé, melynek lelkét adta.
2
A hegy megváltozott körötte; csak ő nem változott.
Cenci emlékek között járt: hol voltak a régi, vidám tanyák?
Hol voltak a régi, vidám szüretek, nótáikkal, híres mulatságaikkal?
A mulatós gazdák elhaltak; kedvetlen utódok vették át elhanyagolt szőlőskertjeiket, se pénzük, sem idejük sokat gondolni rá; hivatalba járnak, vagy pörösködnek a hitelezőkkel.
A szőlő csak annyi munkát kapott, amennyi elengedhetetlenül muszáj volt; néha még annyit sem; a kivénhedt tőkéket senki sem pótolta; senki sem nézett a munkások után; a lusta vincellér konyhakertet tartott a kopasz pásztákban.
Haszon ebből nem volt, s a telek is csak azért maradt meg, mert nehéz volt eladni.
Lassan mégis cserélődtek a gazdák is.
Keresztény ember nem mert szőlőt venni: de hazárdabb zsidók vállalkoztak.
- A Gőzsyék eladták! - kiáltott a képviselő Cenci nénire, amikor elment a tanyája előtt, mely útba esett neki.
- Bár nekem is akadna valami jó vevő!
Isten uccse , nem kéretném magam.
Cenci összeszorította a fogát: úgy kell nektek!
A Gőzsyék is tele voltak adósságokkal, mióta meghalt az öreg.
Cenci a szegény Józsira gondolt, és a maga adósságaira.
Előtte áll a nagy, oszlopos Gőzsy-présház, mennyi bolond muri színhelye az is!
Reggel ötkor, mikor Cenci ballagott föl a hegyre, még kihangzott a cigány.
Cenci már özvegy volt, s már akkor is így ment: összeszorítva fogát , kezében a bot és a szatyor.
Gőzsy Pepi a megyéhez került, s most benn lumpol Sóton: az egész megye Gőzsy Pepije!
S lám, rámegy a szőlő!
Bezzeg csöndes most a híres pince!
A présházban a vincellér rámol: az új gazda nagy újításokat tervez .
Idegen ember, gazdag és zsidó.
Cenci emlékek között járt, de nem az emlékekkel törődött: ki hozza vissza, ami egyszer elmúlt?
Pusztuljon, aminek pusztulni kell!
Cenci még az ura után sem rítt haszontalan, sem a szegény elpusztult Imre után: rábízta Jolánra, aki olykor, ha ráért, hosszú, ünnepi délutánokon, s ha kifogyott az írni való levelekből, most is zokogva tudta siratni apját és testvérét.
Cenci csak a jelennel törődött, s a halottat úgy dobta a múltba, hiábavaló sajnálkozás nélkül, mint a kiszáradt venyigét a tűzbe.
Így hullott egyelőre a múltba Nelli is, erkölcsi halottként , kiesve a sorból, mint a kapával megsértett vessző: augusztus volt, s már érett a szőlő.
Cenci nem búsult, és nem csodálkozott semmin: más dolga volt.
Maga az élet volt ő, mindent megértve s túlmenve mindenen: kegyetlen és cél nélkül is céltudatos.
A nagy kád oldala ez évben magasra várta az évszámot, s Cenci megfeszülve számítgatta: még egy ilyen szám a dongák magasában, s ama másfajta számok közül, melyek az adósságok tábláján állnak, az utolsót is le lehet törölni .
Miért?
Kinek?
Cenci nem kérdezte.
Csak számolt, csüggedhetetlen, mint a pók , ezerszer is újra fonni az élet széttépett hálóját: ha egy cél elveszik, marad még a másik.
- Nem halok meg, míg adósságom van.
Nelli sorsán csak Jolán tűnődött, a levélírásra szánt ünnepi délutánokon vagy tél felé már, a függőlámpa alatt, titkos borzalommal gondolva a zord és kegyetlen szerelemre, melynek ő szökevénye volt.
3
Mindent megértve és semmin sem csodálkozva: így fogadta az anya eltűnt leányát , mikor váratlan megint megjelent - noha szigorú szótlansággal.
Átok és kitagadás - ahogyan hajdan szegény Józsi bácsi megfenyegette a fiait, ha szekundát hoztak a gimnáziumból - rosszul illettek volna a Cenci ajkára, aki nagyon jól tudta, hogy a fa nem törheti le a maga ágait: csak a favágó baltája.
Cenci tisztelte a Tényt , mely Nellit gyermekévé tette, visszavonhatatlan.
S még csak egy szemrehányó szóval sem élt: "Hogy tehettél ilyet ?"
Hisz jobban látott s tudott mindent, mint maga szegény Nelli, aki csak gyermek volt.
Ki keseredik el gyermekek tettein?
Nyugodt szigor és semmi felesleges beszéd: ez volt Cenci pedagógiája.
S amint kocsija - nem ugyan már a szegény Józsi "saját hintaja ", mert rég árván maradt az istálló -, hanem csak a helybeli fiáker gördült haza az elveszett leánnyal, mint a sors: Cenci kérdései csak a poggyászra vonatkoztak, mely feltűnő módon hiányzott:
- Tán csak nem jöttél egy szál ruhában?
S praktikus anyai gond pattogott a Nelli hallgatására:
- Mit csináljak veled?
Mibe járassalak?
Más kérdések nem ostromolták Nellit.
Jolán szemei némán tüzeltek a kocsi belsejéből: alig merte megszólítani hazatért testvérét.
A kocsi robogott, mint a sors; s oly rejtelmes volt mindez Nellinek: honnan sejthették, hogy most fog érkezni?
Cenci már másodnap hajtatott a Dömétől jelzett vonathoz; Nelli nem tudta ezt: de nem mert kérdezni, mint ahogy nem merjük kérdezni a sorsot.
Ide most azt a címet kellene fölírni, hogy:
NELLI A SÖTÉT SZOBÁBAN
Már gyerekkorában Nelli, ha vétett valamit, magától ment a sötét szoba felé vagy a sarokba, ahova állítani szokták; meg se várta, míg bűne kiderüljön... mintha magával hozta volna az élet csalhatatlan tragikumának valami finom és precíz érzését.
Nelli komplikáltabb volt a látszatnál és öntudatánál.
Az angyalok, kik látják a lelkeket, mint mi a tüzeket, különös színjátékokban gyönyörködhettek , meglobogva a Sors új szelében s közel az Eredethez, honnan a szeszek jöttek , melyek e tüzet táplálták.
A Rácz család élete évszázadokon át finomította a magyar lélek szenvedő izzását, lelkeket élt át, idegen szellőket, mesterek voltak rég , íródiákok, papok, egy műpártoló kanonok, egy muzsikus gavallér, egy sértett , dacoló úr, dekadens latin költők olvasója: míg mindez a lélek kiégett, leizzott , honfibánat alakjában az apáknál tompa és már vak tűz; s így szállt át Nellire valami csöndes és lappangó láng, mely csak a sötét szobában villog föl.
S már a vicinális elhagyott lüktetése azon a délután - s amint a jól ismert dombok föltűntek a kupé ablakain, az alkony tragikus hátterében - Nellit olyan érzéssel hangolta, mint mikor gyerekkorában ment nagy bűntudattal egyedül és magától a sötét szobába.
De ez mégsem gyermeki érzés volt, s a bűntudat sem igazi bűntudat .
Már villogtak a komplikált lángok.
A sötétség mélyült.
Nellinek feje fájt, s ahogy most már a fiákerban ült, rabnak érezte magát, anyja és testvére mellett is szörnyen egyedül s kiszolgáltatva valami értelmetlen sorsnak, mely ellenállás nélkül vitte, mint egy pelyhet, fölkapva, megcsillogtatva, megforgatva a szemét között s lecsapva megint a régi sötétségbe.
Anyjával aludt egy szobában; s alighogy bekapták a néma vacsorát, Cenci már vetkőzni kezdett, korán fekvő és rövid álmú öregasszony.
Aszott kis tagjai vén trikókba bújtak; s már aludt is, éberen, keményen és elrejtező hatalom gyanánt , mindig közel az őstermészethez, mint a misztikus Anyák, kikről Goethe beszél .
Nelli azonban elszokott az alvástól; s az óra zavarta, a gyermekkorból ismert ketyegés, a nagy, kerek, lapos, ócska falióra, mely olyan különös hangosan tiktakolt! először megrezegve, majd durván koppantva!
S néha úgy tetszett Nellinek, hogy megállt az óra, olyan soká kellett várni az újabb koppanást; máskor megint vadul nekieredt, mint egy őrült szíve.
S Nelli zokogott, mint régen, ha bezárták a sötét szobába - de halkan, hogy anyját föl ne ébressze -, gyermekkorában legalább zokogni volt szabad hangosan!
Vánkosa meleg és nedves lett: s ő keservesen szorította e meleg nedvességre arcát!
Tudta, hogy rab már , rab már örökre!
Ó, örökre a sötét szobában!
Tudta, hogy sohasem fog kijönni többet!
És elszorult a szíve: hát ennyi volt az élet?!
Ennyi volt az élet! és ennyi volt a szerelem!
S Nelli egyszerre különös vágyat és bánatot érzett, mint elmulasztott lehetőségek után: most már bátran és szabadon, mert hisz örökre elmulasztotta!
S tudta, hogy nem térnek soha vissza!
A komplikált lángok villogtak - melyek csak a sötét szobában gyúlnak ki.
És volt egy közöttük, fényesebb és illanóbb, mint a többi, melyről Nelli még most is elfúlva és bűntudattal kérdezte magától: talán a Szerelem?
Talán az elmulasztott, elszalasztott Szerelem?
De micsoda szerelem, istenem?
Milyen rettenetes nagy a világ!
És ő itt van örökre a sötét szobában!
De mégis valami biztonsággal gondolta ezt el: mert tudta, hogy most már semmi nem fogja innen kiragadni!
Az életnek vége.
S kívánta: bárcsak Imruska itt volna vele, s innen küldhetné ki, egy csókkal, a tengerre, mely őt ily szégyennel csapta parthoz.
S akkor eszébe jutott a másik gyermek, ki szíve alatt volt, s újra fölzokogott: nem! nem! ő Imruskát akarja! s valóságos gyűlölettel gondolt a másik gyermekre, ki Imruska helyét akarja elfoglalni.
Cenci megmozdult, s Nelli ijedten beszívta zokogását.
Az óra ketyegett, Cenci pihegett, a nagy cserépkályhában még pislogott a tegnapi parázs.
4
Opálosan, mint színes üvegen, szűrődött át a reggeli napfény a tarka függönyön , amelyet Jolán hatszögűre vagdalt kék - fehér - piros - zöld rongyokból varrt össze.
A hatszögű csillámok templomos fényt adtak, s a templomi hatást fokozták a tiszta kondulások, amelyek egyenként s mintegy elvált gyűrűk valamely vastag aranyláncról, hulltak a gádorosi tömzsi toronyból egyenest a Nelli lelkébe.
De zsolozsma helyett a Cenci kemény hangja korholta már ottkünn a cselédet, a házi állandóság zsolozsmája: s Nelli újra fáradt kislányként ébredt e napon, kit a konyhában korán kelő, szigorú anya várt: mint akár tíz évvel ezelőtt.
Ó, kísértetiesen nem változott semmi!
Ragyogó nap volt, már téli ragyogás; Jolán misére ment, évek óta reá hárulván minden vallási kötelesség a családban; Cenci munkával dicsérte az Istent.
S Nelli már ismét a régi tűzhelynél állt: nyelni a napsütés okozta füst ismerős ízét: segítve anyjának; s böködve kötőtűvel a sülő kalácsot, kihúzva félig tepsijét a rernből Egyetlen félelme: csak vendég ne jöjjön!
Elbújni, nem látni, eldugni a fejét, mint üldözött madár: hírt sem hallani, nem kérdeni, nem tudni!
Ó, hátha Imruska mégis beteg , vagy meg is halt!
Mert nem szóltak róla semmit; és nem merte kérdezni.
Ez mégis a sötét szoba volt, minden ragyogás dacára; és anyja a Sötét Szoba úrnője: néma úrnő, ki mindent előre tudott és természetesnek talált ; zárt ajkai nem kérdeztek és nem mondtak semmit.
Jolán pedig - miről tudott volna Jolán beszélni?
- Eléggé megsült már?
Beleböktél a kötőtűvel?
Hogy is mert volna Jolán egyébről kérdezni?
S Nelli azt hihette a sötétségben, hogy csakugyan nem is történt semmi, nem változott semmi: hogy talán csak álom volt az egész, hogy soha el sem ment ebből a házból.
Miska is álom volt.
Gyula is álom volt.
De Cenci bizton élt, s nyugodt szeme és parancsoló ajka a Valóság szigorúságát és keménységét jelentették, a Valóságét, melyben nincs feledés, s mely mégis csupa feledés.
A Valóság kerekei forogtak tovább, mindig új kerékvágást vájva maguknak.
Így jött rendbe a ruhakérdés is.
Lánykori rossz ruhák kerültek elő, sublótok mélyéről, amiket Miska menyasszonya hajdan ott hagyott s feledett: most jók voltak, a sütő mellé állni.
Vasárnap Jolán a maga ruháit tukmálta; de Nelli úgyis irtózott volna templomba menni, világ elé!
Cenci azonban már megírta a parancsot Miskához; Gyulának úgyis hiába írt volna.
Miska sifonjaiban csüggtek rendben a Nelli sóti ruhái; de a levendula közé már dohánypor vegyült, a Vivi dada jóvoltából, ki fejcsóváló gonddal őrizte e sok árván maradt holmit a moly ellen .
Mégis amint Miska kinyitotta a szekrényeket, hogy ládába csomagolja a ruhákat: oly anyiszag áradt a kísérteties sifonajtók mögül, hogy Imruska, ki az asztal mellett ült a magasra csavart zongoraszéken, s lábait lógatva török basákat pingált holmi hivatalos, kék papirosokra, amikhez hasonlókon apja az ítéleteit szokta fogalmazni: Imruska fölszimatolt, mint egy hű kiskutya, a rejtelmes és halott Múlt felé.
A múlt, mintha valamifajta jövő volna, izgatta és borzongatta a kisfiú fantáziáját.
Mindenesetre különös volt ez a csomagolás.
Miska ott állt a vászonnal rakott polcok előtt, két tenyere között nyújtva át a láda fölé hajló Vivi dadának egy-egy halom összehajtogatott fehérséget, melynek rétjeiből néha apró meglepetések hulltak ki: egy lap ezüstpapír vagy gyertyarózsának eltett zizegő, színes ív; s egy tábla ott feledt csokoládé, amit Imruska kapott meg: különös, avultas, elgondolkodtató íze volt.
Az a kis olló is kihullt, a szegedi híres késestől való, amit Nelli hajdan oly sokat keresett, s már egészen elveszettnek gondolt: Miska megismerte.
Miska sokáig állt tétován, az ollóval a kezében; míg azt is betétette a ládába.
5
Ez az olló rejtelmes levél volt, melyet Nelli zokogva olvasott, mikor megtalálta.
- Mit rísz? - szólt rá Cenci.
- Maradtál volna a gyereked mellett!
- S ez volt az első eset Nelli visszatérése óta, hogy Imruska szóba került a gádorosi házban.
- Asszonynak ott a helye, a gyereke mellett.
Nelli szótlanul fölszítta könnyeit; az anyai szemrehányás nem esett rosszul neki : minden büntető szó csillapító csöpp volt bűntudatának.
De ettől a naptól fogva mintha megszakadt volna valami benne: az az olló elvágott valamit, s a kemény szavak megpecsételték az ítéletet.
" Lelki üresség" kedves szavuk az íróknak: de Nelli körül szinte szó szerinti üresség lett.
Mindaz a "jelen ", ami körülötte volt - kislány korának otthonos miliője -, szinte visszacsúszott a messze múlt érdektelenségébe: Nelli nagyon távol volt mindettől.
Amihez talán közel lett volna - Imruska -, az meg visszavonhatatlan távol volt őtőle.
Nelli nem evett, nem aludt, de már nem is tűnődött a hosszú éjszakákon, mint eleinte.
Gondtalanul , közömbösen meresztette szemeit a "sötét szoba" sötétségébe.
Az életnek vége volt, de a halál még nagyon messze késett: s hogy lehet addig az időt eltölteni?
Nelli fő baja talán az unalom volt.
A délelőtt csak elment a házi munkákkal: de ó! a végtelen téli délutánok!
Jolán litániára ment, vagy levelet írt; Cenci hosszú számadásaival bíbelődött, vagy körüljárt a ház körül , meleg keszkenőkbe burkolózva.
Néha látogatóba mentek kettesben.
Nellit nem lehetett rábírni, hogy kitegye a lábát a házból.
Egyetlenegyszer ment ki a szőlőbe, éspedig egy csúnya, ködös napon, amikor nem akarták engedni.
De Cencit a köszvény gyötörte, s egy borkupec zsidót kellett fölkalauzolni a pincébe.
Az egyenleg csökkentése Cenci számadásaiban bizonnyal fontos cél volt: valakinek föl kellett áldoznia magát.
Nelli ragaszkodott hozzá, hogy ő legyen ez a valaki, s a ködben, szinte két lépésre se látva, botorkált föl a megfagyott úton a kurta bekecses, vörös zsidó előtt.
Fejére nagykendőt csavart, keresztülkötve vállán, a hóna alatt, mintha már ő is öregasszony volna.
Különös volt látni a régi dombokat, amiket Nelli még kislány korából zöld diadalban s napfényesen ismert, az örökké mosolygó, enyhe, kedves tájat lefosztva, ridegen s vázként a karók lándzsás hadseregével, mely feketén meredve bökdöste a ködöt.
A zsidó végigkóstolta a hordókat, gondosan töltve a hébérből ujján át a pohárba , melyet Nelli tartott; a bort megöblögetve szájában, kortyonkint kiköpte, s diplomatikus hallgatásba merült.
Mégis, visszatérve Nelli nyomában, miután fél óráig bizonyítgatta Cenci előtt a bor értéktelenségét, megvette az egész termést azon az áron, melyre Cenci hagyta: aki kemény volt, és tudott várni.
Az egyenleg már nulla felé tartott.
6
- El ne adjatok semmit, ha meghalok! - rendelkezett Cenci.
- Ugyan, mama! - vágott volna közbe Jolán; de Cenci kitért az érzelmi hang elől ; szava tárgyilagos volt és tervező, mint a munkásé, ki közel már céljához , pihenésre gondol, s felváltásáról intézkedik.
- A szőlő Jozsóé lesz; ő a férfi; de nektek kell törődnötök vele: mert őneki hivatala van, s míg át nem helyezik, csak szüretre jöhet haza.
A ház a tiétek .
Döme bácsitól is jut nektek valami.
Cenci szárazan beszélt s határozottan, mint aki egy eltökélt utazásra gondol ; dolgait innen-onnan elrendezte, s mehet; egyébként soha ilyen egészségesnek nem látszott; köszvényén kívül nem is lehetett képzelni más baját; kicsi, töpörödött teste szívós volt még, s alázatos szolgája az erős léleknek.
De ez az erős lélek maga is csak alázatos szolga volt a Sors előtt: aki másképp rendelkezett.
A Sors a maradást parancsolta, új számokat szánva az Adósságok tisztuló táblájára; de ez még a jövő titka volt, s Cenci nem tudhatta, mire kell ereje.
Egyelőre Nellin veszett az éber szem; aki viszont fiatal létére fogyott és sápadott; arca áttetsző lett, mint halott gyöngy színe; tekintete idegen s közömbös.
S Cenci az Erősek ösztönével nézett erre a gyengére: aki természet szerint az ő húsához tartozott; húsához, életéhez, feladatához.
- Szórakozás!
Séta! - mondta Tardits, az öreg orvos, aki már Józsi bácsit is kezelte, s akinek szinte csak csellel tudták Nellit megmutatni: mert Nelli bútt a vendégek elől.
De ki vihette Nellit szórakozni?
Ki tudta akár csak az ételt is beléje diktálni?
- Az nem úgy van: neked kötelességed az egészségedre vigyázni! - feddette őt Cenci.
- Gondolj a gyerekedre!
- Nelli állapotára célzott, mely már nagyon is nyilvánvaló volt: a gyermekre, aki kopogott az Élet ajtaján.
- Bár meg se születne! - mondta Nelli.
- Miért is születik az ember? - tette hozzá, mintha csak az élet hiábavaló nyomorúságára gondolna: pedig egész más érzés beszélt belőle: valami különös, megmagyarázhatatlan ellenszenv a meg sem született csöppség iránt.
Nelli aljasnak, nyomorultnak érezte magát ezzel az érzéssel; s még jobban behúzódott a Sötét Szobába.
Cenci rajtakapta őt a félszerben, az árván maradt istálló mellett, amint valami törött ostordarabkát tartott a kezében, amit ott talált a félszer limlomai között: Imruska ott feledett ostorkája volt, amivel még másfél éve játszott, mikor még api, anyi, Imruska együtt jöttek a nagyanyihoz .
Nelli magával vitte a törött darabkát a szobába; s azt már aztán nem látta Cenci , milyen ideges mozdulattal dobta egy skatulyába, a szegedi késes ollaja mellé; mint ahogy a szemrehányásokat szoktuk bedobni lelkünk legsötétebb skatulyáiba, hogy sohase kerüljenek többet elénk!
Cenci nem látta ezt, s anyai ösztönével más irányban tapogatózott; Tarditscsal tanácskozott, az öreg orvossal, aki, a tanácskozás folyományaképpen, egészen váratlanul kijelentette, hogy Cencinek az idén szokottnál korábban kell Harkányba mennie: mihelyt a beálló tavasz az utazást lehetővé teszi.
Cenci az első kedvező napok egyikén útnak is eredt, s délután öt óra tájban Sótra ért.
Esze ágában sem volt Harkányba menni.
Egyenesen bekanyarodott kocsijával a Döme udvarába, ahol Bábi ijedten csapta össze láttára a kezét:
- Jesszus Mária, a tekintetes asszony!
7
- Vitesd be a koffereket - rendelkezett Cenci.
- Hol van Döme?
Most Döméhez szállok.
Döme olvasóórája volt éppen, s a kis fölolvasó ült előtte, az öblös fotel mélyén , fejét a támlán keresztbevetett nagy bársony hurkapárnának nyugasztva; a fehér lap lobogott kezében, s Döme kommentárai ma új érdeket nyertek; a nagy, barna szemek az Életre tüzeltek, mely már sorsszerű volt: Cencinek épp eznap kellett megjelenni.
Imruskát előző este cirkuszba vitte apja, bölcsen, hogy a túl komoly gyermek lásson és mulasson: de milyen mulatság volt?!
Egy fiú meg egy kislány , akiket az anyjuk késsel dobált körül: azok mindennap halálban forogtak, s Imruska szinte minden dobásnál érezte a hideg kést a saját húsába szaladni: azok hősök voltak!
S milyen más érzéssel gondolt most Imruska a szabadsághősökre s aradi vértanúkra, akikről Döme beszélt, s akik halálba mentek a hazáért!
Imruska rájött most a halál ízére, mely elválhatatlanul ott van az életíz mélyén, s az egész életet magát hősivé avatja.
Micsoda mennyország és micsoda pokol van a halál mögött?
Imruska homályosan tudta már, hogy api nem sokat ad a papokra, s hogy például a karácsonyfát nem a Jézuska hozza, és hogy általában a felnőtt férfiak sok mindent máshogyan tudnak, mint a kisgyerekek és a Vivi dada-féle vénasszonyok .
Az okos Gitta rontotta Imruskát, akinek a szavai mindig megborzongatóan csengettek fülébe:
- Jobb lett volna sohasem születni!
Imruska sokszor gondolt arra, milyen lenne az, ha sohasem született volna?
Mi lenne akkor ez az egész világ? kert, ház, emberek?
Nem tudta elképzelni.
Imruska filozófus volt már, s filozófiájának centrumában az eltűnés fogalma állt - ahogy ezt egy tanár mondaná.
Ó, annyival egy egész világ tűnt el , mintha meghalt volna!
És mégis különösen visszajárt: határozatlan illatokban, avas csokoládék ízében, röpülő zsakettszárnyak alatt eldugott csókokban; s most íme , megjelent Cenci is, aki szintén ehhez az eltűnt világhoz tartozott, megborzongató várakozást keltve: Imruska rögtön érezte, hogy róla van szó, az eltűnt világ magának reklamálja.
Cenci Miskát hívatta audienciára, ki régi szófogadással s most is "mamának " tisztelve csókolta meg volt anyósa kezét: s aztán pár német szó következett, "a gyerek előtt ", alkalmas még föllebb csigázni a borzongó várakozásokat: mert ez a nyelv, szülői ajkakról hallva, mindig komoly és titkos dolgok jele volt.
Imruskát kiküldték, s nagy családi tanács kezdődött Miska, Döme és Cenci között: noha voltaképp egészen egyoldalú.
Miska véleményeit, Döme düheit adta elő; de Cenci parancsait.
Különös dolog!
Míg Miska a nyugodt tárgyilagosság, sőt szeretet álláspontjára helyezkedett, s atyailag akart gondoskodni valakiről, akit ezen a tárgyaláson csak ő-nek emlegettek - bár látni nem kívánta -: addig Döme pattogott, morgott, dühöngött, mintha ő lenne a Férj és a Bíró.
A sóti házban most említették először Nellit - noha nem most gondoltak rá először -, mióta megint itt volt, közel az életben, Gádoroson.
Visszatérése, mely nem létezett az ajkak számára, a lelkekben remegett, fájdalmasan és mélán izgatva őket; s Döme százszor is elmondta egy nap és apropó nélkül (sőt értelmetlenül , mert hisz maga küldte Nellit anyjához):
- Bolond ez a Cenci!
- Miska értette, de sohase felelt rá; komor volt, de nyugodt , mert az úgy illik férfihoz; méltányolta az anya megbocsátását, aki nem ítélkezhet , még egy másik anya fölött sem, ha az leánya.
Miska ítélkezett: mert mégiscsak ő volt a Bíró.
Semmi ellenvetése sem volt a Cenci kívánsága ellen, de semmi üzennivalója sem Nelli számára.
Cenci meghallgatta a véleményeket, mint egy legfelsőbb államhatalom, aki meghallgat szótlan, s aztán dönt a maga feje szerint.
Cenci nem moralizált s nem idegeskedett - hogyisne! - megverni való gyerekek cselekedetein: egyszerűen tette , amit szükségesnek látott.
Csakugyan Imruskáról volt szó: a részleges amnesztia egy különös lényéről, melyben a kisfiúnak jutott szerep.
Imruska az udvaron várta sorsát, sztoikus rezignációval, mely anyjától örökölt attitűdje volt az egész ellenséges világ ellen.
8
Cenci röviden kiadta rendelkezéseit, s másnap Imruskát pakolta maga mellé a Püspök kocsijába.
Döme dohogott, és mert hűvös, különös tavasz volt, és nagy hegyeken kellett keresztülhajtani, azt találta ki, hogy:
- Meghűl az a gyerek!
Döme öreg szívében bolond öreg érzések csatáztak, s nehéz lett volna megmondani , az anya emléke vagy a gyermek távozása hozza -e inkább izgalomba?
Cenci azonban nem adott bolond érzésekre, s Miska és Döme tehetetlenül néztek a hídnál bekanyarodó kocsi után, számolva magukban, hány nap múlva kerülhet a kisfiú vissza?
Nagyanyi alig szólt valamit a hosszú kocsiúton.
Imruskának volt alkalma gondolkodni.
A bakon ült, és a lovak csapkodó farkait bámulta; néha egy-egy porszem ütött a szemébe; néha majd elkapta kalapját a szél.
A kocsi ütemes rázása úgy hatott rá, mint valami trombitahang: fölvillanyozva és andalítva egyszerre .
Eleinte síkon mentek, s jegenyék vágtattak kétoldalt szembe velük; Imruska egy különös gépre gondolt, egy "halálgépre" vagy "halálkamrára ", mely a gyermekeket , ha bizonyos - mondjuk tizenöt éves - életkort elértek, egyszerűen porrá zúzza , hogy csak véres folt maradjon utánuk.
A gép a gőzfürdő némely készülékeire s kamráira hasonlított, ahova api mostanában magával szokta vinni Imrust.
Imrus kéjesen borzadozott a hősiesség elgondolásában, amivel a gyermekek e rettenetes kamrák felé mennek, kivált a cirkuszban látott kisfiút és kislányt képzelte el a rémes gép előtt.
Közben már a hegyek közé értek, kígyózva emelte őket egyre följebb a fehér út, alattuk egy patak csillogott.
Püspök megszólalt olykor, s amit Püspök mondott, az is tűnődés anyaga lett.
- Látja az ifiúr azt a fehér keresztet, fenn a fehér kövön?
- Mélység nézett onnan alá, s a keresztet egy kispap emlékére állították, aki hajdan lebukott a mélységbe.
Imruska már érezte az esés nagy szelét, a szikla közelségét; már olyan volt, mintha ő maga is bukna.
A meredeknél leszálltak a kocsiról, és gyalog mentek mellette.
Hegyi út volt.
Imruska kihajolt a korláton, s nézte a mélységet.
- Harapni lehet a levegőt - szólt Püspök.
Egy sváb falu kocsmájában ebédeltek, nagy, üres, hűvös és dohos szálában, hol Cenci, mint egy bebugyolált mumus, meg sem oldozva vastag keszkenőjét, osztotta a levest a hosszú deszkaasztal végén.
S tovább mentek, falukon s falukon át, s Imruskát különös érzés fogta el, amint betekintett idegen udvarokba, s futva látott ismeretlen életeket, melyek szerteszórva a nagy világban kicsi csoportokban pihegnek és mozognak.
Majd anyjára gondolt, s félni kezdett a találkozástól , melyhez minden kerékfordulás közelebb és közelebb hozta.
Már elfogta a régi gádorosi utazások elmosódó, titkos hangulata: milyen régen nem volt Gádoroson !
Régi, feledett, csodálatos emlékek lestek ott rá, egy anyiszagú, eltűnt világból .
Emlékeitől kezdett félni, valami rejtelmeset érzett emlékezetének forrásaiban , melyekhez visszatért...
Megdöbbent, hogy mától kezdve az élete egészen megváltozik.
Alkonyodott.
A hegyek lelapultak.
Hosszú jegenyesoron mentek most újra, mint merev őrök végérhetetlen sorfala között, Imruska nem győzte számolni őket, s már azt hitte, örökké tartanak.
De most sorompó feküdte keresztbe az utat, s a város végi kovács kalapácsának csengése hallatszott föl.
Elmentek egy kereszt, egy határfa , egy bús csárda mellett.
Hangos ebcsapat támadt a kocsira.
Messze látszottak az édes szőlőhegyek, enyhe hajlásukkal az esteli égen.
Imrusnak dobogott a szíve , fáradtság és izgalom harcoltak testéért.
Egy halvány asszony várt rá, nem kisebb izgalomban.
Anya és fiú közt a találkozás egyébként nem volt érzelmes, sem megható.
A szemlélő száraznak és ridegnek találhatta volna.
Imruska elfogult volt, nem tudta, mit mondjon, s úgy oldotta meg a problémát, hogy nem mondott egy szót sem.
Nelli Cenci nénit nézte, mintha tőle akarná kérdezni, hogy hány csókot szabad adnia gyermekének?
Ez volna hát az ő régi kisfia?
Ó, milyen nagyra nőtt!
- Imruskának a feje fájt, mindjárt lefektették .
( Anyjától örökölte, hogy minden utazástól megfájdult a feje.)
9
Jolánka nem is képzelte, milyen irtózatos fénysávot vetít be a Sötét Szobába , mikor, előzetes megbeszélés szerint, még aznap délelőtt előkészítette Nellit Imruska jövetelére.
A sótiakról jóformán semmit sem tudott még Nelli: a kérdések böjtjét tartotta, félig félelemből, félig vezeklésből: a Sötét Szoba maradjon sötét szoba!
A sötétség tompított, zsongított; már a jó hírtől is rettegett ; szegény strucc!
Gyermeke, mint egy szemrehányás, jelent meg egyszerre, s a fénysáv, mely enyhítő sugárnak volt szánva, rettenetes nyíl lett...
Nelli egész napja izgalom s félelem volt: nem öröm és remény.
- Mit tegyek ?...
Mit tegyek?... - kérdezte minduntalan önmagától, néha szinte félhangosan, anélkül hogy maga is tudta volna, mire és hogyan érti ezt a kérdést ?
Ó, félt!
Minden szótól félt és minden tekintettől!
Félt a saját gyermekének tekintetétől!
Új vezeklés volt ez számára; mintha új büntetést mért volna rá szigorú anyja, Cenci.
Szinte megkönnyebbült, hogy éjre el kellett válnia fiától : aki Cencivel aludt egy szobában, a kanapén, hol az első nap Nelli is; tavaszra járván, csak azt az egy szobát fűtötték még, a Cenci köszvénye miatt.
Öregnek s gyereknek meleg szoba dukál; Nelli pedig a nagy izgalom után különös üresség érzésével tért ökölharapós éjszakára a nagy, régi ház egy másik zugába, Jolán hallgatag társaságában.
Így, mondom, Imruska hajtotta le aznap fejét a Cenci kanapéján; álmosságába nem kisebb üresség vegyülvén; de mert életkora még nem érte el az évek skáláján a felnőtt számokat, melyeknél életünk Torricelli-űre kezdődni szokott, a félálom fantáziája betöltötte az űrt; s az történt, hogy ennek az eseményes napnak, mely anyival s az eltűnt világgal a rég borzongva várt találkozást hozta, igazi szenzációja nem ez a találkozás lett, hanem egy kép, melyet félálomban - s már félhomályban, míg Cenci gyertyánál húzta magára öreg jégereit - pillantott meg a falon, a kanapé fölött.
Nem először ugyan: mert a kép még Józsi bácsi korában ott lógott, s eredetileg valamely divatlap műmelléklete volt, vidéki honleányok számára; zord szirtek s hadak közt köntöst váltó lovagot ábrázolt; de csak most , hogy iskolás fiú lett, s olvasott is valamit a történetből, borzadt rá Imruska a kép értelmére a lelkesítő fölírás nyomán: Dezső hősi önfeláldozása királyáért!
A lovag a király ruháját vette föl, hogy az ellenség gyilkos nyilai őt érjék!
A lovag ott állt a rettenetes Halál előtt , bátran és királyához való hív szeretettel.
S Imruska hol a lovag helyébe képzelte magát, hol a király helyébe; s a cirkuszban látott gyermekeknek osztotta ki fölváltva a többi szerepeket; a kisfiúnak s a kisleánynak is, aki fiúruhában, mint a cirkuszban, ott volt a harcban is.
Imruska szíve különös édességet érzett , elgondolva, hogy ott, szirtek és hadak közt, a szörnyű veszélyben, együtt van ezekkel a gyermekekkel.
Imruska egy regényt kezdett, melyet aztán még soká folytatott magában.
Elsősorban mégis királynak gondolta magát, de nemes királynak, aki az önfeláldozást visszautasítja, s ő száll szembe a halállal híveiért; és ekként aludt el.
Ez a kép és ez a regény töltötte be másnapi napját is, s a kisfiú különös komolysággal, zárkózottan és szótlanul járt a nagyok között, mint akinek édes és borzalmas titka van.
Szórakozottan s kissé csalódva bolyongta be a félig feledett helyeket, mindenütt a dívány fölött függő kép varázsa alatt.
Eső lévén, főleg a félszerben ácsorgott, az óriási mángorló mellett; délután pedig a szőlőbe ment ki nagyanyival, eltűnődve a szurdikok között, melyek a képen látott hegyomláshoz hasonlítottak, s a beomlott pincéken, ahol nagyanyi szerint kígyók tanyáztak .
Nelli rosszul érezte magát, szédült, és nem akart velük menni.
Imruska magában örült ennek; elfogultnak érezte magát anyjával szemben; alig merte anyinak szólítani.
Nelli nagyon megváltozott: sápadt volt és rosszkedvű; szépsége erősen csökkent.
Állapota is már nagyon látszott, s különössé tette alakját a gyermek szemében.
Nelli inkább kerülte gyermekét, mint kereste, s Imrusnak néha különös, idegen érzést okozott: mintha anyi félne tőle.
A kisfiú alig melegedett bele valami bizalmasabb szóba, már hökkenve nézett anyjára, s elhallgatott.
- Api azt mondta... - kezdte olykor, elfeledkezve, valami közömbös témáról lévén szó; s Nelli, mintha villamos ütés érte volna, összerázkódott és megmerevedett.
Ez mind csupa kín volt.
És szinte örült szegény Nelli, mikor a húsvéti szünidő lejárva, fiát az iskola visszahívta.
Mégis: kétségbeesett várakozással nézett a búcsú elé, mintha valaminek addig még kellene történni, valaminek akkor el kellene dőlni...
Imruskát vasúton kellett a szomszéd faluig kísérni: onnan ígérvén valami ismerős, hogy maga alkalmatosságán elviszi apjához.
Nelli remegett ettől az utolsó órától: folyton egy ijesztő kérdésre gondolt, amit pedig Imruska a nagy világért sem ejtett volna ki száján: mit üzen Miskának?
Üzenjen?
Lépjen föl ő is az utolsó pillanatban a kocsi lépcsőjére, mint ahogy - ó, istenem! - föllépett egyszer egy kocsi lépcsőjére, nem arra, amelyikre kellett volna ?...
Mi lenne?
Mi lehet még?
Csak meddő álom volt, mert tudta, hogy úgysem, úgysem... hogy csak egy félénk csók lesz, egy búcsúcsók, egyetlen fiának - az is vigyázva és feltűnés nélkül, mert bámész szemek lesnek a pályaudvarokon.
Ó, az anya, aki elhagyta gyermekét!
Nelli nem ment még a szomszéd faluig is: félt az ismerőstől, aki a kocsit ígérte ...
Jolánra bízta a gyermeket, s egyedül és egy ritkán járt úton ment vissza a városba, amelynek utcáin talán nem járt hazajövetele óta, mióta behúzódott a Sötét Szobába...
10
Csak a szőlőbe járt ki egyre sűrűbben.
Oda már egyenes hegyi utacska vitt a házuk mögül, s mindjárt a szurdikba ért, ahol zöld berbecs és fehér iszalag hajolt ki az évről évre magasabb s omlós agyagfalak fölött, mint királykisasszonyok a várfalakon, s csak a berbécs és iszalag szemei nézték meg, csak a visszahajló szőlőtőkék szólták meg, akiket szoknyája átsúrolt: csupán oda járt ki.
Ebből kötelességet csinált magának - a Sötét Szoba odáig terjedt ki.
Mamának segíteni, ha már a nyakán él...
A nyár munkája kezdődött már.
Cencit a köszvény gyötörte, s a napszámosokra ügyelni kell.
Cenci hagyta, noha fontosabb dolgot nem bízott rá: csak amennyit egy gyermekre is rábízhatott volna.
De Tardits is sétákat rendelt Nellinek, s Nelli sétált, rendeletből, kötelességből, engedelmes kislány módjára.
Hideg reggeleken ment ki, mentül korábban, hogy senki se lássa.
Nagy , tapadó kendőjét odaszorította finom vállaihoz, s a keresztútnál óvatosan kerülte a sártócsákat gyenge cipőivel.
Halovány kezét lehúzta az ügyetlen kulcsok súlya .
Künn kinyitotta a présház ajtaját, s kiadta a vincellérnek a szükségeseket.
Kicsit félt a vincellértől, s erőltette magát, hogy erélyes legyen, mint Cenci néni: az volt az érzése, hogy anyja mögötte áll, és megdorgálja, ha valamit nem jól tesz.
Nagy sorban húzódtak tovább és tovább a kapások, s Nelli megállt mögöttük a puha bakháton, süppedő sarokkal, kendőjét fútta a szél, s cipőjébe belement a homok .
Daloltak, s a naiv szerelmi ének Nelli lelkében különös szomorúsággal visszhangzott.
Délben feljöttek a tanya elé, ebédeltek a kerek kőasztalnál, s Nelli külön ülve , messziről hallgatta durva tréfáikat, ingerkedésüket.
Nem szólt hozzájuk.
Lenn messze kitárult a városka, a szél ideverte a harang szavát, a Kálvária keresztje látszott a szürke égen, lágyzöld, fiatal kukorica hajladozott , borzongott a szomszéd dombokon.
Nelli egyedül volt.
Egyedül az egész világon.
Délben a kis sváb cseléd kihozta az ebédet, s Nelli egyedül evett a présház előtt , a meszelt sárpadon, apró vánkosokat rakva maga alá, s apró láboskát tartva az ölében, ahogy anyja szokta.
A munkások leheveredtek a fügebokrok alá vagy a mogyoró árnyában, s elaludtak néha órák hosszat: Nelli nem mert rájuk szólni .
Később rendesen kijött Cenci néni is, s átvette a felügyeletet.
Ilyenkor Nelli bevonult a kis szobába, mely éppolyan volt, mint Józsi bácsi idejében; mindig valami halottas hűvösség áradt benne, s a plafon rúdjain még ilyenkor tavasszal is lógott pár összeaszott szőlő.
A kis, puhafa szekrény tetején évtizedes divatlapok porosodtak: Nelli leszedte néha, s unatkozva nézte a krinolinos dámák képeit.
És így telt az idő.
Ha trágyát hordtak, Nelli az udvaron olvasta a téréseket, s krétával rótta a belső kapufélfára a fölhordott kosarak számát.
Máskor parajt , sóskát, petrezselymet keresett, hogy hazaküldje a svábbal.
Önkéntes száműzött volt, kényszermunkára ítélt vezeklő, messze a világtól.
Jolán ki se nézett a szőlőbe, mióta Nelli megérkezett.
- Örülök, ha nem látom! - mondta, ha szóba jött.
Holott ő több segítségére tudott volna lenni anyjának, mint Nelli.
De gyűlölte a szőlőt, melynek rabjai voltak mindannyian; mely elvitte a pénzt, robotba fogta anyjukat, s örömtelenné tette gyermekkoruk napjait.
Jolán inkább az otthoni háztartást választotta, titkos gondolatokkal, mert Nelli az ő szemében tényleg vezeklő volt.
Így Nelli egyedül maradt egész nap, s egyedül ment este haza a munkások után, vagy legfeljebb Cenci nénivel, aki egy szót sem szólt az egész úton.
Elül a napszámosok, vállukra vetve szerszámaikat, föloldódott és vidám beszédben, végezve a napi fáradságot; s mögöttük talán tíz lépésre Nelli, szótlan, egyik karján a botozó kis öregasszony, másikon a nehéz szatyor kulcsokkal.
Ó, borzasztó sivárságot érzett, fagyasztó hiányát a szívnek, szeretetnek, amelyre sohasem volt ilyen nagy szüksége!
És késő bánattal, önszemrehányással gondolt kisfiára, akit eleresztett magától, anélkül hogy egy fesztelen, gyöngéd szót, hogy igazi csókot váltott volna vele.
11
Múltak a hetek, és már hónapok is halálos csöndben múltak Gádoroson - Nelli élt és nem élt, s a legnagyobb esemény sem volt képes szívét fölmelegíteni; ki szerette , és kit szeretett ő?
A legnagyobb esemény egy gyermek volt, egy szomorú, síró kis apróság - de Nelli közönnyel és szinte rossz érzéssel tekintett erre az új kis Hintássra, mint valami betolakodott idegenre; mint valami gyűlölt embertől megejtett és elhagyott anya.
Imruskát szerette most a távolból őrülten : visszaidézte minden mozdulatát, újra elővette minden kis emlékét, s valóságos ellenszenve volt ez iránt a kis református iránt, kit helyette kapott.
Mert hithagyó házasság gyümölcse; vezekléssel nézett ez élő bűnjelre.
Mégis maga táplálta, alázatos kötelességérzéssel: de másképp alig látszott törődni vele .
Jolán, mohó és magányos nagynéni, fogadta szenvedélyes gondjaiba a jövevényt, és Nelli rábízta, míg maga, mintha nem anya lenne, hanem gyermek, dacolva ült a Sötét Szobában.
Cenci csak dörmögött, elégedetlenkedett, érzelmi dolgokkal nem foglalkozott.
Nelli lelkében az üresség echói tomboltak: unatkozott.
A szőlőbe járás nem kezdődött újra: egyrészt mert Nelli szoptatott, s gyenge volt; másrészt mert a szőlőben oly dolgok történtek, melyek Cenci személyes figyelmét igényelték, s külön krónikát kívánnak.
Cenci dörmögött, és volt oka rá: az aggodalmas áram ismét megfeszült, s a bugyelláris szíjai megszorultak.
A szőlő új áldozatot követelt: új és szomorú számok libbentek a levegőbe, s Cencit egyszerre elhagyta köszvénye ; újra naponta hajnalban mászott föl botjával a hegyre, melyre alig lehetett ráismerni.
Mert a hegyen megsokasodtak a változások.
Az 1893-as év emlékezetes maradt Gádoroson, mint a népvándorlás.
Nomád őseink sáskajárás éveire emlékezhettek így , amikor sátrak libbentek, s paripák iramodtak a kipusztult, fűcsutás rónáról , kényszerűen - új legelő felé!
A csapásoknak is megvan a maguk divatja, az egyiptomi hét csapástól kezdve, melyek közül ma már anakronizmus lenne akármelyik .
A gádorosi csapás a filoxéra volt; apró féreg, mely egy év alatt több átalakulást csinált e kedves föld színén, mint az Ember évszázadokon át: s úgy hullt ide , segíteni más nagy Erők munkáját, mint vegyi ágenscsöpp az edénybe, mely rögtön keveredik s forrong.
A föld öltönyt cserélt, nagy táblák vetkőztek ki a zöld szőlőlevelekből, a domb helyenként meztelenül maradt, elrongyolódott, mint a molyos ruha.
Majd nagy kukoricások hajladoztak a hegyélen, s törpe krumpli csatasora fejlődött föl, ahol még nemrég jó borok termettek, a rög elvesztette bársonyát, s megkopaszodott, mint a beteg ember.
S az ijedt gazdák futottak a bankba, sovány takarékok kerültek elő, a föld nyelte az aranyat, mint kemény, rossz magvat, melyből semmi sem lesz.
A képviselő úr szénkéneget fúvatott tőkéire, mégis itt meg ott foltok maradtak a szőleje körül : vakarta a fejét.
A Gőzsy-villa új gazdája - mert a régi présházból modern villa lett - amerikai vesszőket hozatott.
Persze, ezek élelmesek és hazárdok.
Kinek van pénze arra?
Az ilyen reszkíroz, ért hozzá, úgy nőtt föl, üzletember.
Az ilyen nem bukhat bele, talpra áll, mint a macska.
- Magunkfajtának nem való az - mondták a régi gádorosiak.
- Mit akar avval a vesszővel?
- Inkább eladták a szőlejüket.
Vagy lett krumpliföld.
Pénzük se volt.
A földvándorlás új kora kezdődött, potom áron potyogtak a szőlők.
Tönkrement emberek jajgattak.
Kaputos embernek már alig volt nagyobb szőleje.
A Hivatal diadalmaskodott.
Egy egész Intelligencia szakadt el a Földtől, amellyel egy volt századokig.
Tollat rágott, és régi anekdotákat mesélt.
S szidta az új gazdát.
- Mit akar avval a vesszővel?
Micsoda bor lesz abból?
- Sose ad az olyan bort, mint a régi! - mondta a képviselő Cenci néninek, aki megállt előtte az út partján, teleszedett köténnyel, mint szokta, bölcs gazdaként a szomszédokat figyelve a bajban.
Cenci néni nem felelt semmit, számított.
Ismerte a férfiak eszét, s nem sokra tartotta.
" Te is csak olyan férfi vagy !" - gondolta magában.
A férfiak mindig ilyen haszontalanságokra gondolnak, hogy "nem olyan bor lesz , mint a régi "!
Persze, mert maguk nyakalják a borukat: nem csoda aztán, ha nem hoz a szőlő!
Cenci nem a jó boron kesergett: nagyobb gondjai voltak.
A bor megölte férjét, tönkretette régi gazdagságát: amit a bor vétett, azt a szőlőnek kell megfizetni!
Cenci küzdött a szőlővel, mint egy élőlénnyel: tragikus küzdelem !
Már-már lebírta, már-már diadallal fizette ki utolsó adósságát: és most mindent újra kell kezdeni.
Cenci nem ijedt meg: már újrakezdte párszor.
Pénz kell újra: új adósság és új erő; mert "nem halhat meg, míg adóssága van "!
A képviselő még beszélt.
- Csak beszélj, beszélj, te se leszel soká szőlősgazda - gondolta Cenci néni, de hallgatott.
Neki nem volt természetében a sok beszéd .
Számított.
S már másnap írt Sótra alanyokért.
Zsidókhoz ment pénzért.
Egy idő óta nagyon tudott a zsidókkal bánni.
A borkupec különös fajtája az Isten teremtésének, s nem épp a becsület ideálja; de van valami benne, ami hasonlít a zsiványbecsülethez.
Cenciben tisztelték a józanságot és erős érzéket a pénz iránt , bár az egészen más volt, és más forrásokból táplálkozott, mint az övék.
Tisztelték ezt a Másat, ezt az előkelő Vendéget, alacsony ügyeik közt.
- Cenci nénitől nem féltjük a pénzt! - mosolyogtak.
- Cenci néni, tetszik tudni , és bocsánatot kérünk, ért hozzá, mint akármelyik zsidó...
- S boldogok voltak, a sznobság egy nemével, ha bizalmaskodva nénizhették az öreg úrinőt.
Cenci azonban beszítta a fogát, s a bizalmaskodás csak úgy nem fogott rajta, mint hattyú tollán a tócsa vize: öreg, fekete hattyú, aki egyenest, erősen, és gondolat nélkül evez kifelé az Élet szennyes tócsájáról.
Urát elvesztette, vagyona elúszott, a nagy fia meghalt, két lánya, mint két hajótörött, kapaszkodtak fájó térdeibe: mire várt még? mihez ragaszkodott oly makacsul? kinek törte magát ezért a földdarabért?
Jolán sokszor keserűen fakadt ki magában.
Csak fáradság, csak teher.
S ki tudja, nem vész -e bele megint az a rengeteg pénz?
- Inkább eladná, mama!
- De Cenci kormányformája nem alapult a szavazójogon.
Ő szóba sem állt a gyengeséggel: tudta, mit csinál, ment előre, s nem állt meg gondolkozni és kérdezni, miért?
Ment, dolgozott, csökönyös ösztönnel, hangya vagy pók módján, s bár munkája százszor összetörve, mint egy művész, "ha későn, ha csonkán, ha senkinek ".
12
A vesszők megérkeztek, s egész Gádoros és Sót is beszélt már a Cenci néni vállalkozásáról.
Néhányan bátorságot kaptak utánozni, de legtöbben nem jósoltak semmi jót.
- Bolond ez a Cenci! - mondta Döme Sóton, dörmögve, mint mindig azóta, mióta egy bájos fiatal arc eltűnt a kertből, s az öreg, ha kiállt az ajtóba, és az időt nézte, csak felhőket látott és lóbáló fűzfa karókat a kútnál...
- Bolond ez a Cenci, adósságokba veri magát, biztosan tönkremegy!
- Ó, az öregek bolondok, a fiatalok bolondok, aki elment, bolond, aki itt maradt, bolond, mi lesz ezzel az országgal?!
S kifakadt Miska ellen, aki maga járt el Cenci komissziójából az amerikai vesszők dolgában: - Hogy tudtál ilyet tenni?
- Döme dühe mögött Erzsi állott, aki az első hírekre megijedt, hogy Döme is követheti a Cenci példáját, s a szőlőbe ölt pénzekkel az ő lányai rövidülhetnek meg.
Erzsi, hogy már egy vizsgával közelebb volt a diplomájához, új szerepet talált: kézcsókoló unokahúgból önálló , erős nő lett, öreg bácsijának is gondviselője; legalább az akart lenni, a vén Bábi nagy kétségbeesésére, kinek háztartásába, nem sok hozzáértéssel, beavatkozott .
Erzsi szívesen gondját viselte volna Miskának is; de Miska nem tűrt beleszólást otthona ügyeibe; Döme azonban hajlékonynak mutatkozott, már csak Bábi iránt fölhalmozott bosszúságában is.
Erzsi bejött gyakran, teát főzni; Gitta is jött , kíváncsi szemekkel s féltékenyen, verset szavalni vagy fölolvasni Imruska helyett , kis, irigy színésznő; csak Noémi menekült unatkozva, ha tehette.
Megható gondoskodás!
Bár Erzsi nemcsak nièce , [ 18] hanem anya is volt, s a titkos fiókot sem feledte el: mert a diploma még csekély staffierung.
Döme Erzsire is zsémbelt folytonosan, de mégis hallgatott rá: mert kire hallgasson?
S Erzsi szavait egy górcsövi bogár diktálta, mely a titkos fiókot fenyegette.
A filoxéra legyőzhetetlen szörnyeteg volt Erzsi szavaiban; s Gitta nagyított ábrákat mutatott róla, egy természetrajzi könyvből, ahol csakugyan rémes szörnyetegnek látszott.
- Bolond ez a Cenci! - mondta Döme, és Erzsi szekundált:
- Örüljön, ha el tudja adni a szőlejét, Döme bácsi!
Döme el tudta adni, noha elég olcsón, s a pénz a titkos fiókba vándorolt, a bunda pedig és a nagy csizmák, a vadásznaptárral és vadászkéssel, az emeleti üres szobába, ahol a téli almák voltak kiteregetve az asztalon.
Üzletnek nem vált be ; de úgy úr a bankó, ha nem szaladgál, s Döme legalább következetes volt, mert nem akarta -e ő már a szegény Jóska halálakor eladatni Cencivel a szőlőt?
S a bogár neki adott igazat.
Döme így fölbiztatva és diadalmaskodva maga példájával opponált Cencinek, míg Miska, mint igazi mameluk, engedelmesen teljesítette volt anyósa rendelkezéseit.
Döme - miért, miért nem? - örök ellenzéke volt Cencinek, mióta Miska kezére járt a szőlővessző ügyben, szinte szimbolikusnak tűnt föl előtte : mintha Miska a Nelli dolgáról is tehetne: futni hagyva a feleségét egy szelekótyával.
- Micsoda férfi vagy te?
Erővel kellett volna lefogni a pénzét; nemhogy még segíteni a bolondságában!
S hogy Miska tiltakozott, mert Cencinek nem kell gyám, s becsületes ember híven végzi el a rábízottat: Döme morogva ment vissza szobájába: igazi mameluk beszéd!
- Neked persze könnyű ott a hivatalban!
Miattad akár tönkremehet minden!
Mi lesz evvel az országgal?
A Cenci meg amerikait ültet: ki hallott már ilyet?
Maradjon nyugodtan a hátulján!
Mindenki meg van bolondulva!
13
Az amerikai vesszők Erisz ajándékainak szerepét játszották Gádoroson is, mert az élet szintje éppoly hirtelen apadt vissza, mint a hordók, s ki látott már türelmes danaidát?
Jolán egész élete egy várakozás volt; bál, utazás, szép ruha mindig új ködök ígérete maradt, míg minden titkos és szegényes vágya egyetlen határidőre tolódott ki: majd ha kifizettük az adósságot!
Közben az évek teltek, a vidám arc sápadt és fonnyadt már, s a vágyak maguk is asztak , soványodtak: de aszottan nem kevésbé szívósak maradtak, megedzve az időtől s könnyek esőjétől.
Jolán már alig vágyott bálba, ahol rosszul is érezte volna magát; de szép ruhát kívánt még, amilyen a főispán-kisasszonyoknak van; s egy nagyobb cselédet a kis sváb lány helyett, kevesebb munkát s egy utazást Pestre esetleg, színházba menni és bevásárolni.
Élezte e vágyakat Nelli megérkezése, aki még Velencében is járt, oly szenvedések árán, melyek óhatatlanul bizonyos fölényt adtak neki a Jolán szemében.
A szőlő lassankint visszaadni látszott, amit elvett ; a határidő itt volt, s az éles és szívós vágyak megfeszültek.
Még egy termés, és nincs több adósság!
S akkor egyszerre és különös gúnnyal a Szőlő nemhogy hozna valamit, azt is elveszi, amit eddig hozott; s nemhogy szó sincs szép ruháról , pesti útról és nagyobb cselédről, hanem, úgy lehet, még a kis svábot is el kell bocsátani, s új télikabát helyett Cenci egy régi subáját alakítani át.
Ki képzelte Tantalust férfinak?
A női Tantalusok szomjúsága égőbb: kivált ha nyakukon ama szomorító teher, a három X.
Növelte a feszültséget Jozsó levele, aki illő tisztelettel bár, Cenci tervei ellen nyilatkozott, hivatkozva erdélyi szakértőkre: "Itt mindenki abban a véleményben van, hogy mama adja el inkább a szőlőt, ne vegyen új terhet a nyakára öreg napjaiban, eleget vesződött már.
Az amerikai eredménye úgyis bizonytalan; itt is bőven megpróbálták már, de ebben a talajban nem ered meg; s legjobb esetben is hitvány a minőség."
Ez a levél, noha komoly ellenzésnek nem volt nevezhető, mert Jozsó ugyanakkor szó nélkül aláírta Cenci váltóit, mint kezes, mégis fölvágta a Jolán nyelvét; de Cencivel nem lehetett tárgyalni: ő mindig a szőlőből jött, vagy a szőlőbe ment, alig volt otthon, csak vasárnap, s akkor is parasztokkal tárgyalt , akik olyankor keresték föl a heti munkák és bérek ügyében; nem jutott ideje vitára meg idegeskedésre.
Így Jolán minden idegessége Nellire zúdult, mintha ő is részes volna valamiben.
A szegény Nelli tanácstalan nézett körül ezek között az izgalmak között, s teljesen fölöslegesnek érezte magát.
Másról se hallott, mint bajról s költségről , s bizonyos, hogy a bajt és költséget ő maga még egy asszony s egy gyermek gondjával súlyosbította.
Jolán szavai akaratlanul is éreztettek vele ilyesmit, s a szigorú Cenci sem kímélte, mikor tényekről és pénzekről beszélt.
A gyereket föl kellett kelengyézni, s a kis svábot sem bocsáthatták el, mert nem maradhat segítség nélkül a ház, hol kicsiny van.
Jolán mind kevesebbet foglalkozhatott az aprósággal, noha szinte irigyen engedte át az anyai karoknak; de a zsarnok Szőlő szólította újra: Cenci nem győzte maga az új munkáknál való felügyeletet, s a gyenge Nellit viszont a szőlőben úgysem lehetett volna használni.
Nelli megpróbálta Jolánt fölváltani, mihelyt kissé erősebb lett, csakhogy messze legyen s azzal az érzéssel, hogy segít valamit; vasárnaponkint, ha nem voltak munkások, s kukoricát kellett hazahozni vagy barackot, ő ment ki.
Volt, hogy a vincellérnek egyedül akadt dolga a présházban, s Nellit vele küldték néhány fürt szőlőért, mert őszre járt már.
Néhány fürt szőlő megenni még akadt a tejes kávé után, mely a vacsorát szokta pótolni a gádorosi házban; de a tőkék nagy része szomorú látványt nyújtott: aszott lomb, meddő hegy; s a nagy kádra talán rá se kerül az idei évszám, mert érdemes -e azt a pár korcs szemet a kétszáz hektós edénybe tiporni?
A kádkolosszus haszontalan meredt a homályban, mint egy óriás búbos kemence; de a présház hideg volt és sivár, kicsiny ablakával, különös szerszámaival, a nagy prés, a kis forgósajtó, kiálló csavaros rúdjaikkal, a suta hordóhajtók, a leborított tőttikék, ahol órákat el kellett álldogálni a bortócsás földpadlón , figyelve a vincellér munkáját - noha az idén nem nagy dolog volt helyet csinálni a termésnek.
Ez a boszorkánykonyha ette meg a sok pénzt.
Nelli dideregve vonult a kis szobába, ahol apja meghalt.
Majd a pince hívta , hosszú csántérokon kövér hordók terpeszkedtek, fázó kézben lobogott a füstös , rücskös gyertya, tölcséres üvegek álltak a csántéron, s a bor a sárba folyt, amint elvették a vödröt a csap alól...
Pár akó maradt óbor, ki tudja, mikor lesz új ahhoz fogható?
S a bort gondozni kell folytonosan...
A kiütött dugók helye körül kis, nedves csillagok folytak szét a hordón, a vincellér vastag ujja szorosan fogta a lopó nyílását, Nelli ideges árnyéka ingott a boltozatos falon.
A félig kinyitott ajtón át egy világos négyszög látszott, egy darab az őszből.
Nelli Gyulára gondolt, forgatagos messze élményekre.
Lehunyta a szemét.
Otthon a gyermeke várta s egy rideg anya s elégedetlen testvér, akiknek nyakán élt gyermekestül... szemrehányások, furdalások...
Ó, hisz igazuk van: asszonynak az uránál a helye.
Nelli így a szőlőben, mikor hasznos akart lenni, duplán érezte haszontalanságát: mert mit csinál ő itt?
Nemcsak ürügy és séta -e ez?
Néhány óra, s haza kell mennie, gyermekét megszoptatni.
14
Lassankint el is hagyta ezeket a sétákat egészen, annál inkább, mert a szomorú szüret közeledvén, Cenci és Jolán töltöttek megint egész napokat a szőlőben, s Nellinek otthon kellett maradni a kicsinél.
Anyának gyermekénél a helye, s Nelli most órák hosszat nézte a gyermeket, kényszerítve magát, hogy szeresse.
Hosszú , sivár, magányos napok voltak.
Ó, szegény, mostoha kicsike, akinek sírása mindig oly hasítón nyikkant föl, s megremegtette, mint valami baljós madár vijjogása .
Kicsi bolond! apádhoz fogsz -e hasonlítani?
Nelli nézte a ködös vonásokat.
Neki már csak ez maradt.
Imruska képe, ostordarabkája megint odakerült a Miska által küldött olló mellé: a skatulyába, melyet jobb föl se nyitni.
Ebbe a skatulyába Sótot zárta, lemondó vezekléssel.
Hol van az ő helye?
Csak e mellett a csöppség mellett, aki talán olyan lesz, mint Gyula...
És sokszor gondolt Gyulára is.
Gyuláról különös hírek kezdtek szállingózni.
Mit csinál Gyula azóta? miből él ? micsoda zülléssel küszködik?
Nelli csak egyet tudott bizonyosan: hogy megfosztották ügyvédi diplomájától.
Ezt Cenci mondta el, az Okosság kemény szavaival:
- Úgy kell neki...
Mért nem vigyázott magára?
Az ilyen embernek ez a vége!
Nellinek szörnyű nagy megrázkódtatás volt ez: végigborzongott, minthogyha ő volna a felelős érte.
S magához szorítva a megbélyegzett ember gyermekét, az egyetlent, akije még maradt a világon, s akit szeretni most vezekléséhez tartozott: úgy gondolt a távoli apára.
Anyja szavai inkább őt érték, mint Gyulát.
Hisz Gyulát nem lehet azzal a mértékkel mérni, mint más embert.
S mit hányhat ő szemére Gyulának?
Istenem!
Gyulát is tulajdonképpen ő hagyta el!
És Gyula talán mégis szerette őt.
Nelli szinte bűntudatot érzett Gyulával szemben is.
Még a fia nevére sem szeretett gondolni: mert Józsi volt a neve, és nem Gyula, se nem Napóleon, ahogy apja regényes álmaiban elképzelte.
S ki értesítette Gyulát, hogy fia van?
Különben tán meg se találta volna őt a levél.
Vajon ott lakik -e még a Kánya utcában?
Nelli alig hitte, hogy sokáig egy helyben maradjon.
Gyula eltűnt, mintha sohasem lett volna: ki tudja, mily gondokban s zavaros ügyekben tébolyog most a nagy, zajos Pestben?
De Nelli sokszor nézett titkon e magányos napokban különös gondolatok közt egy elegáns kis kartondarabkára, ami Pestről valahogy még a zsebében maradt...
...egy vizitkártyára...
Az ő maga vizitkártyájára, amit Gyula csináltatott neki, nagy diadallal hozva egyszer haza: sohasem volt azelőtt Nellinek vizitkártyája.
Miskának nem jutott eszébe ilyesmi: s minek is asszonynak vizitkártya?
De most itt volt a kis keménypapír, a meglepő névvel, melyet Nelli oly különös gondolatok között nézegetett, s mely csodálatos módon őt magát jelentette:
dr. Hintáss Gyuláné
Nellinek akaratlanul is Erzsi jutott eszébe a névről - mily iszonyúan összekuszál mindent az élet!
" Asszonynak uránál a helye" - látszottak mondani Cenci szemei, s Nelli Miskára gondolt, holott itt volt ez a kartondarab, mely a Gyula nevével nevezte őt.
Mily iszonyúan összekuszál mindent az élet!
- S ó, jaj, Miska szigorú emléke, mama pattogó hangja, Jolán ideges felelete, kitaszítottság és kegyelemkenyér!
- De Nelliben még égtek a komplikált tüzek, noha mind több hamu borult rájuk; s az óvatlan szavak lehelete különös villogásokat kígyóztatott meg a fátyolos parázson.
15
Gyula csakugyan züllésnek indult, s csakugyan különös ügyekben-bajokban kóborgott Pest városában.
Ne gondolja senki, hogy talán el volt keseredve - ó, nem !
Ellenkezőleg: úgy érezte, hogy új élet vár rá.
Úgy érezte, hogy végre megszabadult minden bilincsétől - mert valami iszonyú bilincs kötötte meg a sótiak között .
Gyula most feltaláló volt.
Egy nagy találmányon törte fejét, amelyből milliókat remélt.
Remélte, hogy zsenijét most fogja igazán érvényesíteni.
Egyelőre azonban nem volt pénze, s zugügyvédkedésből volt kénytelen élni; majd lapszerkesztésről álmodozott.
A szabadság megrészegítette, mindenre képesnek hitte magát.
S ki tudja?
Gyula talán csakugyan tehetség volt, s csak a viszonyok tették, a környezet, hogy tehetsége inkább bolondságnak látszott, s akadály volt, mint királyi palást s aranykorona akadály lenne a köznap emberén.
De Gyula most már valahogy magában hordta a régi környezetét, s akármit tett, az magától is bolondságnak látszott.
Ó, Gyula nem csüggedt azért!
A kudarcokat ő nem vette észre, szent önérzet lelkesítette, s a jövő ígéretesen csillogott elébe.
Porszem volt, de felpezsdült a nagy város nyüzsgő életében, mint pezsgőpor, mikor borba ejtik.
Ó, a nagyváros!
Nyüzsgés, élet és nők!
Gyula odavaló volt, s élvezte a szabadságot, megfiatalodva s elemében; szidta Sótot, a falut, a korlátoltságot , dicsőítette az új, amerikai jellegű életet, Budapestet, s vakon röpdösve , mindenféle hálókba bonyolódott - mint egy szeles, nagy légy, akarat nélkül, nem látva és nem is emlékezve: egy nő hálójába -, melyek elég hazárdaknak, de kevéssé tisztességeseknek bizonyultak.
De Gádoroson mit tudtak minderről?
A Sötét Szobának nem voltak ablakai, s Gyula nem adott hírt magáról; hacsak azok a titokzatos levelek, amiket Cenci néhanapján kapott, nem tartalmaztak ilyen híreket.
Nelli riadtan nézte az anyja leveleit , amiket a postáslegény - a hegymester fia - mindig a saját kezébe adott át, úgyhogy Nelli még a címzést se láthatta; mert a postáslegényt is bedirigálta Cenci:
- Nekem magamnak adod, senki másnak!
Pedig ártatlan levelek voltak, Sótról jöttek az amerikai vesszők ügyében.
Nelli azonban valami ismerős betűket pillantva meg egyszer egy borítékon, s izgatva tán a titkolózástól is, homályos várakozásokat fűzött ezekhez a levelekhez; úgy érezte, hogy történni akar valami: de nem történt semmi.
Egyszer azonban Nelli is levelet kapott, különös, pesti levelet, amit Cenci néni föl nem bontott ugyan, de úgy adta át Nellinek, hogy előtte kellett fölbontani; s ekkor váratlan szavak kerültek napfényre.
A levél Gyulától jött.
Gyula úgy írt, mint az "elveszett és megkerült lovag "; diadalmasan közölte a címét és nagy frázisok kíséretében; ezek a frázisok Nelli bocsánatáért esdekeltek , szenvedélyes hangon és magas irodalmi stílusban; úgy tértek meg hozzá, mint valamely oltárhoz; és kincseket hozva: mert Gyula terveiről is beszélt a levél , találmányáról, pompás kilátásairól... amerikai ügynökökkel folytatott tárgyalásokról, hallatlan pénzekről, melyek vártak reá és fiára, ki azóta bizton megszületett.
" Vétkeztem maga ellen" - írta - "és megérdemeltem, hogy elhagyjon, megérdemeltem , hogy ne is gondoljon rám.
De még az istenség is megbocsát a káromlóinak; s mint a szegény lovag, kiátkozva, verten, esetten, távol magától, istenségemtől, gyűjtöm az erőt, érdemet, kincset, hogy ne legyek egészen méltatlan magához!
Jó istenségem elhagyott; de hiszem, hogy messziről is meghallja jajkiáltásomat: egy pillanat választ el a diadaltól, egy végső árok, melyet nem tudok átugrani, egy hajszál , melyet csak aranypenge vághat ketté ..."
Az aranyhidat az árok fölé, az aranypengét a végső hajszál ellen Nellitől várta talán?
Akárhogy is, Nellinek első gondolata volt a levél olvasása után, hogy pénzt küldjön neki; de hát maga is az anyja nyakán élt.
Cenci pedig kemény volt , és férfiasan pattogott a "haszontalan" Gyula ellen.
- Az ilyen ember haljon éhen!
Aki nem tudta megbecsülni a tisztességes foglalkozását, úri társaságát, azt én nem sajnálom!
Legalább a holmid elküldhetné!
S Nelli eltűnődött, sarokba állt, mint a megszégyenített gyerek.
Este sokáig nézte kisfiát, s Gyulára gondolt, újra elolvasta a levelet, mind a nyolc hosszú oldalát , és sírt.
Néhány nap múlva azonban váratlan dolog történt: egy másik levél érkezett ugyanazon kéztől.
Ebben a levélben Gyula büszke hangot használt: nem kért többé bocsánatot.
Ellenkezőleg: a hűtlenül elhagyott férj szemrehányó pózát vette föl , sőt még Miskát is emlegette, akit "szegény és örökre felejthetetlen barátomnak" s a "férfiúi Becsület mintaképének" nevezett.
A szemrehányást szerelemvallomás követte; nem valami szenvedélyes, vágyó, hívó szerelem hangja, nem! csak csöndes sóhajok, méla fájdalom, líra és epedés az Eltávozott után, ami meghatotta Nelli szívét.
Ez különben mind csak irodalom volt; a levél voltaképp azt a célt szolgálta, hogy Gyulát ismét fölemelje önmaga szemében.
Beismerte ugyan a saját hibáit, de ezt valami különös gőggel tette, mintha büszke volna a hibáira; mintha ilyen hibái csak nagyon kiváló embereknek lehetnének; amellett a pénzkérdésre hányaveti vállvonítással célzott: reményei a teljesülés útján vannak, úgy lehet tekinteni, hogy be is váltak már - dicsőség és gazdagság fogja övezni őt; de mit ér ez neki?
A szív másra vágyik... (mindez azonban, mondom, csak irodalom volt ) .
Efféle "lúdbőrzést" Gyula sohasem tudott magától megtagadni, s valószínű, hogy ez a levél nem is volt más, mint tisztára csak "lúdbőrzés ".
Néhány nap folyt le megint ezután, a késő ősz váratlan kiderült, itt volt a híres " vénasszonyok nyara ", napja besütött a Sötét Szobába; künn az udvar földje fölszikkadt már az első őszi esők után, virágok helyett lassan a levelek öltöttek piros és sárga színeket, s izgatott fecskék csapódtak a félszer eresze alá.
Nelli egy reggel szokása ellenére utcai ruhába öltözködött, nagyon korán kelt , elmerülten ácsorgott a félszer vakolathullató vályogoszlopai körül, ahol Liza néni, az öreg mosónő, szennyest öblített a szapulónál; s Cenci néni hívó hangjára ideges elhatározással ment be reggelizni.
Cenci nem ment ki e nap a szőlőbe, mert nem voltak munkások, s ilyenkor megengedte magának, hogy a lába fájjon.
- Hát te mért öltözködtél így ki? - szólt Nellihez.
- Hova készülsz?
- Elutazom.
- Nelli ott állt gyermeke bölcsőjénél; lehajolt, fölvette, karjába próbálgatta, bugyolálta.
- Nézze meg az ember! - és: - Mi jut eszedbe?
- Cenci néni botjával döfölt az ajtóban.
- Elmegyek az uramhoz - szólt Nelli csöndesen, s magához szorította a babát, mire Jolán ijedten fölsikoltott, a kicsiséget féltve, nem Nellit.
- Hova gondolsz?
Erre a hosszú útra, egyedül!
Meghűltök!
A gyerek nem állja ki!
- Elmegyek az uramhoz.
- Miskához?
A kérdés önkéntelenül jött és önkéntelenségével megdöbbentette Nellit, Miska szemöldökét látta komoly vízióban, s a menekülés ösztöne kapta meg...
A fecskék bolond ívekben röpködtek odakünn, amilyenekről a mértan nem álmodik, s délben a vincellér már vitte is a Nelli kofferét a vasút felé.
Ó! nem, nem Sótra ment!
A pesti vonathoz ment!
Cenci nyugodtan engedte:
- Csak menjen!
Majd visszajön!
- Csak menjen!
Majd visszajön! - csipogtak a fecskék; és Jolán, a nagynéni , haragosan és szomorúan ment vissza az udvaron a konyha felé, duzzogva s irigyen , hogy megfosztották a bitorolt gyermektől:
- Ó, istenem!
Visszamegy ahhoz az emberhez!
És megint egyedül arra a nagy útra !
Sohasem utaznék vasúton egyedül.
16
Egyedül utazni, átszállni, hordárt keresni, unatkozni, tűnődni, gubbasztani egy kocsisarokban, vigécek beszélgetését hallgatni, nézni ki az unott, lankás tájra , közben egy alvó és föl-fölsíró csöppségre vigyázni és egész életünket átgondolni , idegesen rettegni föl minden lökődésnél, vasúti katasztrófákról képzelegni, félni és félteni karjaink élő kincsét, s egyedül lenni, messze, idegen tájakon egyedül , egyedül megérkezni a nagy, nyüzsgő pályaudvarra, az óriás városba, ahol senki nem vár, valakinek, aki még az utcán is alig járt azelőtt egyedül!
De Nellinek minden mindegy volt most, s mint valami égő vegyi folyamatot, érezte lelkében a gyengék elszántságát forrni, ülepedni, kérgesedni, a keserű szikkadásig...
A nyugtalanság megmozdította, s a közöny és tehetetlen fásultság vitte most már...
Egy lakáscím volt az erszényében, amit megnézett százszor is, meggyőződni róla , hogy nem vesztette -e el, holott kívülről tudta már...
Minden célja, minden akarata, egész élete ebbe a lakáscímbe összpontosult, mintha semmi vezető, semmi irány, semmi gondolat, semmi érdemesség nem volna ezen az egysoros, bús adresszon kívül, mintha ezzel az egy lakáscímmel adva volna számára mindaz, amit az életben tudni, tenni, akarni szükséges...
Ó, ha elfelejtené!
Ó, ha elvesztené!
Az ismeretlen utcák tolongásában, a szörnyű zörgés, csörgés, lárma között szédülő fejjel tájékozódva ott állott végre egy udvaron, piszkos házmesterlakásban kérdezősködött, különös szagok és átható tekintetek között, sivár lépcsőket mászott, sötét gangon nézett szét, iszonyodva és zavartan.
A Kánya utca jutott eszébe, és szíve elszorult; most egyszerre tisztán megértette , hogy a sok millió, a nagy találmány, amiről Gyula levelében beszélt, mind csak fantázia, és örökre fantázia marad.
Szennyes üvegű ajtó állt előtte.
Még előkereste a cédulát, összehasonlította a számot, jóllehet tudta úgyis , érezte, hogy ez az, nyomasztó érzéssel, szinte valami óhatatlan szégyenkezéssel , hogy idejött.
A kocsis letette a poggyászt, s pénzére várt.
Nelli sietve kifizette, és elbocsátotta.
Most magához szorítva kicsinyét - ahogy az óceán közepén tette volna, egy ingó zátonyon - a csengőhöz kapott.
A csengő különös háziisten: némely gazdánál mindig néma marad.
S az áttetsző, keskeny ujjak, mint megtört könyörgők, kopogásra görbültek a piszkos és kemény üvegen.
De senki sem felelt, s Nelli tétován állt.
Gyula biztosan nincs otthon: mit tegyen?
Poggyásza nem volt sok, mert semmit, de semmit, ami Miskától vagy Cencitől való, nem hozott magával: hiszen maradt mindene Gyulánál, s Gyula írta, hogy úgy őrzi holmiját, mint az ereklyét.
De ami a gyereké volt, azt el kellett hozni : pedig a gyerek maga is elég poggyász Nelli karjainak.
A gyermek sírni kezdett, Nelli fáradt volt, szívesen leült volna a pakktáskájára , ha nem restelli a szomszéd lakásokból kivizsgáló idegen szemektől: mikor egyszerre egy tünemény jelent meg, föllibegve a lépcsőház felől, noha elég súlyos libegés volt, mert piaci kosár terhével jött, mint egy luftballon homokzsákokkal.
Különös súlyag, egy nagy tök képében: egyébként luftballon, pille, pipacsszirmok, egy megterhelt selyemförgeteg.
- Jézuskám! - affektált a selyemförgeteg, míg az óriás tök egyenesen a Nelli poggyászához gurult.
Kis, villogó szemek, mint bogarak a pipacsszirmok között , majdnem kirepültek oldalt Nelli felé, de a kulcs már nyikorgott a zárban.
S most udvarias párbeszéd kezdődött, Nelli félénken megkérdezvén, hogy itt lakik -e Hintáss úr? és hogy itthon van -e? és hogy szabad -e várni reá, míg hazajön?
Mire a luftballon dagadt, a pille verdesett, a pipacsszirmok hajlongtak: hogyne ! parancsára! természetesen! s mindezt idegen akcentussal s különös gesztussal, míg a bizalmatlan bogarak, mint gunyoros glosszák, villogtak rá ellenszenves echót : csak tessék! miatta! bánom is én!
A törött kockás, piszkos függönyös üvegajtó félig nyitva már, Nelli egy lehetetlenül keskeny konyhába látott be, mikor a gyanakvó bogarak egyszerre megint a szemébe másztak:
- Mily ügyben tetszik őt keresni?
Mily ügyben?
Magánügyben!
Nelli pillái mögé menekült, de még így is látott egy idegen és aggasztó arcot, egy púderes és frizurás arcot, egy közönséges és éles állú arcot; amit csak az Illúzió szemei találhattak szépnek (amikkel Gyula nézett ).
- Ja úgy, magánügyben - mondta utána.
- Tessék csak!
Nellit naiv rémület töltötte meg: ki lehet ez a hölgy?
Úgy érezte, mint aki az élet egy ismeretlen titkával áll szemközt.
- Soká jön haza? - kérdezte önkéntelen.
- Azt már igazán nem tudhatom, kedves nagysád, ...őnála ugyebár?... - felelt az idegen nő édes mosollyal, s Nellit szégyen és zavar fogta el: Gyulánál csakugyan nem lehetett tudni...
Kicsoda ez a hölgy?
S mi köze Gyulával?
Nelli valami társadalmilag alacsonyat érzett benne, s elfogult lett, mint mindig, ha ilyenekkel kellett beszélnie; lehetetlennek érezte a helyzetet itt az ajtó előtt, s ügyetlenül kezdett becipekedni a csomagokkal, de a kicsi megint fölsírt, amint lehajolt vele értük: úgyhogy végre is a selymes hölgy segített neki.
- Mennyi idős az édes? - kérdezte, míg letette a konyha kövére a Nelli táskáját.
Nők ritkán állják meg ezt a kérdést: de a selymes nő hangjában volt valami gyanakvó s erőltetett; az ellenszenves echók nem szűntek meg.
Ez a nyájasság tüntetett, kiáltott, mintha hősies önlegyőzés volna: Nelli nem értette.
Vizsla beszélgetés indult, melyben Nellié a nyúl szerepe volt.
- Nagysád, messzirül tetszett jönni? - adták föl a témát a csomagok.
Nelli csak bólintott.
A megbántott kíváncsiság gőgruhát vett.
- Olyan messziről nem tetszett jönni, ahonnan én jöttem Budapestre.
Bár ide se jöttem volna!
- Levágta a tököt az asztalra; selymei meglobogtak egy sóhaj szelében.
- Máshoz voltam én szokva! - mondta, rossz regények mintájára.
- Másfajta emberekhez!
Én külföldi nő vagyok.
Nellinek különös volt még az is, hogy valaki nőnek nevezze magát.
Tűnődött, vajon asszony -e, leány -e?
De nem szólt, mert ez a bizalmasság máris sértette.
Határozatlanul állt a konyhában, karján a gyerekkel.
Alig tudott benne megfordulni.
Még a Kánya utcában is nagyobb konyha volt.
Nelli sohasem képzelte, hogy ilyen szűk helyen főzni lehessen.
A hideg sparherten egy pár szennyes selyemharisnya hevert odavetve, amilyent Nelli nem hordott sohasem; a hanyag ledérség szimbóluma.
Nelli a selymes hölgy selymeire nézett, s különös érzése volt: egyszerre valami kísérletesen ismerősnek rémlett ezen a nagyon is idegenszerű toaletten; de mi volt az?
Nelli valósággal megtántorodott egy hihetetlen felfedezésen.
- Mért nem ül le, kedves nagysád - zengette a hősies nyájasság.
- Ki tetszett fáradni; és még a gyereket is tartja.
Jaj, cukros picike!
Hadd puszilom!
- S a selyemharisnyás bokák feszültek, az egész luftballon előrecsapódott, a Nelli arcának.
Nelli azonban önkéntelen hátrahúzódott, amivel végképp megsértette az aprehenzív selyempamacsot.
- Úgy?
Terhére vagyok, kedves nagysád?
Akkor tessék csak befáradni a szobába!
- A selyemförgeteg sziszegett, villámlott, a hősi édesség hatványaiban.
- Pihenjen , kisasszony!
Tegye csak komóttá magát a kicsikével!
- S az ellenszenves echók még némán tódították: - Csak várja a Gyuláját!
Elvárhatja !
Éjfélig!
Reggelig!
Ilyen egy jómadár!
Miattam!
Csak várja!
Ó, a szép nagysága!
Ha derogál velem szóba állni, csak üljön egyedül!
Nelli nem figyelt a szavakra, azt sem tudta, hol van, leomlott egy székre gyerekével.
Nelli boldog volt, hogy egyedül maradhat, egyedül a felfedezéssel , amely ebből állott: a külföldi nő blúza-selyme egészen ugyanaz volt, mint Nelli egy régi selyemkeszkenője, amit még Velencében vásárolt Gyula!
Nellinek idő kellett, hogy e felfedezés konzekvenciáit levonja.
Kálváriájából még gyötrelmes negyedórák voltak hátra: amíg az utolsó megtörés beállott.
17
Várni.
Nelli megoldó gyötrelmei a várás gyötrelmei voltak; várni egy idegen és rendetlen szobában; megnézni minden tárgyat; újra megnézni a fal színét, bútorokat, ahogy az ember a maga lakását talán nem nézi meg soha.
A függöny szakadását, piszkos foltokat a tapétán, kiöntött tinta nyomát az asztalon.
Várni...
Míg a tapéta mintái hullámzani kezdenek, összefolynak a szemben, és olyanok lesznek, mint a selyem.
Az a selyem már éppilyen pecsétes és piszkos... várni.
Nelli előtt csupa piszkos és gyűrött selymek hullámzottak; s el kellett fordítani a szemét.
A purgatórium szenvedése nagyobb tán a pokolénál: pedig ott az üdvösségre várnak.
Nelli azonban szinte csak azért várt, mert már úgy volt, hogy vár, mert már leült várni; rá se bírt gondolni, mire vár voltaképp?
Nelliben a végső fáradtság libegett: nem számít már semmi, csak ez a türelmetlen apróság maradjon nyugodtan!
Várni.
Kinézni az ablakon, lesni a lépéseket, vizsgálni az udvar emeletrekeszeit.
Egy ajtó kinyílik szemközt, egy láda szemetet tesznek ki.
Föntebb egy emelettel gyerekek lármáznak a gangon.
Isten ments!
Micsoda élet ez!
Budapest!
Nelli szemét még a gádorosi szőlőhegy szelíd gömbölyűsége fátyolozta.
Milyen messze itt attól , milyen messze!
Várni.
Egy könyv feküdt ott az asztalon, egy német regény.
Nelli szórakozottan lapozta föl, s borzadva csapta be: rettenetes képek voltak benne! meztelen nők!
Hát itt lakna Gyula!
Ó, ez a széthányt szoba bizonyosan rávall s ez a könyv is és ez a tintafolt az asztalon.
A zsenialitás rendetlensége!
Nelli csak iszonyodott: a zseninek nőkhöz is van joga, sok nőhöz!
Nelli erőlködött, hogy ne nézzen az ágy felé... behunyta a szemét... a piszkos selymek márványoztak a tűnő sötétben.
Várni.
Ah!
Talán a Gyula lépése!
Nem.
Egy idegen úr halad el az ablak alatt.
Hogy bebámészkodik!
A türelmetlen csöppség fölsivít élesen, s Nelli szinte ijedten csitítja, mintha attól félne, hogy meghallja valaki.
Ó, elbújni, hogy ne lásson senki, ne halljon senki, meglapulni ezzel a kicsinnyel, örökre! akárhol!
Vajon mikor jön meg Gyula ? talán nagyon soká! tán este! tán reggel! órákig s órákig ülhet itt, mint valamikor a Kánya utcában!
Velencében!
Várni.
Hosszú, álmatlan éjjelek jutottak eszébe, és számlálni kezdett: egy, kettő, három , négy...
Húsz, huszonegy, huszonkettő...
Számlálni és imádkozni szokott, régi álmatlan éjjelein.
De most az a babonás érzése volt, hogy nem lehet imádkozni, mert mihelyt imádkozni kezdene, mindjárt valami rettenetesség történik.
Kétségbeesetten kötötte magát a számokhoz, hogy ne csuklódjék át az imádságba.
De számai mögött ott kóválygott a jajveszékelő Miatyánk Isten.
S mintegy csúfondáros válasz arra, fölhangzott kívülről a selymes nő hangja.
Megismerhetőn , noha most, hogy nem látszottak a selymek, durvábban és élesebben hangzott.
Mérgét öntötte ki tán; a keskeny fal, a szimpla ajtó csak az értelmet szűrték ki a szavakból: a lárma áthatolt, újra megríkatva a Nelli kisfiát.
S ezúttal nem lehet elcsitítani... mind élesebb és hasítóbb a hangja... ó, az apjától örökölte ezt a hangot!... s Nelli úgy érzi, hogy a síró gyermek ordítása betölti a házat, az udvart, az utcát...
Kétségbeesetten visított, mint a fuldokló ; s Nelli maga kétségbeesett és fuldokolt vele; míg azt sem tudta, hogy üljön már székén; a gyermek toporzékolt az ölében, elnyúlt és rángatózott; Nelli elfordult az ablaktól, és kigombolta blúzát.
A fehér mell kibuggyant, s apró, gödrös kezecskék tapadtak hozzá, mint fuldokló az édes élethez.
Ajak csucsorodott, kis lábak rugdostak.
De Nelli most a szoba felé fordulva ült...
Nelli szeme már az ágyra meredt... az ágyakra meredt, mert a házasságnak különös paródiája fészkelt ebben az udvari lakásban.
Gyula voltaképp házasságra született, azaz zsarnoknak született, s nem érezte volna jól magát, ha mámorosan ágyába térve egy fáradt nő álmát nem zavarta volna meg.
Nelli helye mindenképp be volt töltve itt ; noha kissé züllött s kétértelmű módon.
Ösztöne tudta már ezt; de a kis kegyetlen , akinek rabja volt, szívta mellét, és még percekig székéhez kötötte.
Ezek a percek voltak -e azok? vagy már előbb történt a várakozás hosszú és sivár félórája alatt, mellyel szemben esztendők tetszettek félóráknak?
A drága elixírt, sok égő forrás és kegyetlen keverés gyermekét, hideg helyre teszi az isteni Vegyész, ahol még egy utolsó tortúrán kell átmennie, egy utolsó, gyötrő ülepedésen, míg salakja a törékeny edényhez tapad, s a nemes és keserű vegyületből a Megnyugvás Vize lesz.
Tiszta már és változhatatlan.
Minden emberi lélek nagy dolog, és nagy a küzdelem, míg, hiábavaló lázadozásait abbahagyva, eljut a végső megismerésig, hogy egyedül van, és egyedül is marad.
Fogj kezedbe valami kicsiny állatot, macskát vagy apró kölyket, s szorítsd a fájásig, perverz óriás!
A kis lény sírni fog és kapálózni; ideges harapások és a kétségbeesés visításai pattantják szét száját; kis mancsai szenvedélyesen iparkodnak tovarúgni kegyetlen kezedet; egy kavargó vihar fekszik az öledben.
Ne törődj kínjaival, szorítsad jobban és mindjobban: eljön egy pillanat, mikor egyszerre abbahagyja a védekezést, fáradt szemeit lehunyja, szája megadón görbül a test felé, nyaka lecsuklik, és álla elernyed; mi ez?
Belefáradt a küzdelembe?
Ó , nem, csak megismerte annak teljes céltalanságát, megismerte a maga gyengeségét , megismerte az életet, megismerte a maga kis esze szerint az Istent, az Óriást , akinek kezei közt vergődik és kapálózik ez az egész világ, minden kicsi állat egyedül; és hiába keresi egymást, mert senki sincs közel, senkihez sem lehet eljutni, mindenkinél közelebb van a rettenetes Kéz, a rettenetes Isten.
- Nem várok tovább - mondta magában Nelli, mintha azt mondaná: Nem küzdök tovább!
Nelli fölállt, és begombolkozott.
Egyszerre úgy érezte: szégyellnie kell magát, hogy eddig is várt!
De már ez is mindegy volt neki, csak kijusson innen.
Ó, más asszony nem így jött volna, félve és alázatosan, eltitkolva még azt is , hogy ki ő, és micsoda jogai vannak!
Ő szégyellte magát , holott neki büszkének és megvetőnek kellett volna lennie!
Már ez is mindegy volt .
Nem, nem, sose tudta volna Hintássnénak nevezni magát!
Most itt van, aki volt, és megy haza, vissza Gádorosra, a Cenci néni lánya.
Nem küszködik tovább.
Megy vissza a sötét szobába.
Óvatosan fölemelte kezét a kilincs felé: óvatosan, de már nem habozva; csak mintha a nesztől félne, amit az ajtónyitás okoz.
Az ajtó csikorgott.
Nelli magához szorította kicsijét, talán nála keresve az erőt, a selymes nő kérdő szeme elé lépni.
A selymes nő azonban nem volt a konyhában: künn a folyosóról, a nyitott ajtón át hallatszott a hangja.
Pörölt vagy pletykázott?
Valami házmesternével vagy szomszédasszonnyal; s Nelli homályosan úgy érezte, hogy a beszéd témája ő maga.
Nelli szeretett volna kiosonni észrevétlenül; de mit csináljon nehéz táskájával, amit még fölemelni sem tudott a karján fekvő gyerek miatt?
Tanácstalanul állott a konyhában.
Mirevaló volna hosszan elbeszélni a Nelli útjának utolsó megaláztatását?
Mikor végre is a selymes nő maga segítette le a lépcsőn poggyászával, csupa gúny és fölény, noha mézesmázos "az aranyos kicsi végett "; s elégikus tónusokkal ültette omnibuszra, az indóház felé, mert "a férfiakra bizony nem érdemes várni, kedves nagysád !"
Nelli hagyta magát útba igazítani, noha szívesebben kocsin ment volna , de a selymes nő erre a lehetőségre rá se gondolt.
Annál inkább faggatta Nellit , nem hagy -e üzenetet?
Kétszer-háromszor is megkérdezve:
- Ne mondjam meg, hogy ki kereste?
- Nem, köszönöm, semmit!
- Nelli szinte kétségbeesetten, izgatottan menekült a kíváncsiság elől, s aggodalmasan szorítva gyermekét s erszényét, az idegenbe döccenő omnibuszon, amint az apró selyemförgeteg eltűnt az utca őgyelgő népe közt , minden célja, minden gondolata megint egyetlenegy pontba futott össze, s ennek a pontnak neve volt:
Gádoros.
18
" Gondolat" durva szó, s Nellihez talán nem is illik: ki nevezné jégnek a párát s húsnak az illatot?
Nelli lelkét kissé fülledt pára s hervatag illat töltötte meg , amint már másodszor s ezúttal bizonnyal végleg s utoljára, dobogott a bús vonat ingó fülkéjében, most napos, de mégis szürke lankákon át a Sötét Szoba felé.
A szó idegen volt ettől a hangulattól, s kimondva tán rémület lett volna; de így, csak sejtve a dolgok mögött inkább megnyugvást adott, mint a tompított fény a fátyol mögött: halálérzés volt ez; nem a halálraítéltség érzése , hanem a halottságé; de nem is csak hogy ő maga halott: halottak voltak mind, mind , Sóton, Gádoroson, s most egyszerre kísértetesen látta, hogy Gyula is halott, olyan halott, aki nem nyugszik bele a halálba, amelyben pedig nyugodni és csöndesen maradni illenék.
Nyugodni és csöndesen maradni!
Ó, szegény Nelli, ha nyugodtan és csöndesen maradhatott volna koporsójában!
Talán sohasem vette volna észre a halál hidegét.
A halottak is csak akkor veszik észre , hogy halottak, ha fölébrednek, és élni akarnak.
A föloszlás eljön előbb-utóbb.
De aki nyugodtan hever, s teszi azt, amit a többi halottak: nem érzi.
Nelli érezte már, s most, hogy ment vissza gádorosi koporsójába, jól tudta, hogy halott, s halottak közé megy.
Nelli most egyre halottakra gondolt, míg a vonat ritmusában ringatta gyermekét , ezt a legújabb kis halálfiát, s körötte eleven és hangos vigécek diskuráltak.
Apja jutott eszébe s ama tragikus eset az őszi présházban; Imre bátyját látta, tomboló fiatalságában, mely vad virtusokon át sírba kergette; majd a szegény Ákost, a Döme Ákosát, a táncteremben, a játékasztalnál és a fehér ágyban, amin keresztbefolyott a piros vér.
Fajtáját érezte most Nelli: ezek voltak a régiek, a régi és elhasztalanodott erők, akiknek el kellett használódni s pusztulni, fátum szerint .
S az új stádium: Miska.
Egy pillanatnyi megálló az Idők útján, leszállás, mely fölemelkedésnek érzi magát; elszakadás a Földtől, a régi ösztönöktől, elszakadás a Virtustól is, úri lemondás az uraságról, nemes úri gesztussal való vállalása egy új világnak, mely az úri erőket is gépbe fogja be; a nemes paripa csataló volt ; majd, csaták múltával, céltalan és vadon ugrándozott a mezőn, árkokba zúzta magát , tüskékbe verte; halálos hajszában; most malomba fogták, ahol elsenyved; s csak mozdulatainak eleganciája különbözteti meg a robotlovaktól.
Rángatni a kötelet és kapálózni a mező felé?
Ó, ezek nem valami nemes mozdulatok !
Talán eltépni s elrohanni, itthagyni a taposómalmot; de egyúttal az abrakos jászlat is!
Bolondos, vad lovak megteszik ezt; messze vadonba vesznek ezek, ahol számon kívül maradnak; tépve tüskétől és verve esőtől; vad párzásokban, de éhen csavarogva...
Kevésbé kényes idegzetű mének tán kibírják; a Gyulák kibírják...
Nelli vad ösztönnel szorította magához gyermekét; de nem is erre a gyermekre gondolt, hanem inkább Imruskára: mi lesz azzal?
Fog -e majd nyugodtan menni föl , föl, az aranylétrán, amelyet szamárlétrának is neveznek?
Ó, istenem, s még ha ő menne is, mi minden történhetik!
Nem szakadhat -e le maga a létra is? nem dőlhet -e össze az egész ház, amelyhez támasztották?
Nelli fölzaklatott fantáziája rémképeket idézett az ingó és homályos fülkében: régi beszélgetések rémlettek eszébe, Döme bácsi jóslásai, Gyula lúdbőrzései közelgő háborúkról, rettenetes összeomlásokról.
A halottaknak is van mitől félni - és ez az Utolsó ítélet.
Mi lesz, ha a föld megindul, és kidobja a biztos és kényelmes sírok lakóit?
Imruska nem való az Életre, éppoly kevéssé, mint ő maga, Nelli.
Ezt a kis második jövevényt, aki oly türelmetlenül visongott minduntalan karjaiban: ezt már félteni sem tudta!
Idegen vért érzett benne, nyugtalant s erőszakosat; s valami idegent érzett a jövőjében is: mire ez megnő, talán minden más lesz!
Ki tudja, mi lesz addig!
Az ablakon betűzött a hanyatló nap, még nyári erőben, egyenest a kisfiú arcába.
Nellit most senki sem várta az állomáson; magába gubózva surrant át a kijáratnál , nem nézve se jobbra, se balra, hogy ne lássa senki; mégis gyalog ment haza az ezerszemű utcán, egy őgyelgő fiúra bízva poggyászát, noha telt volna még pénze kocsira is abból, amit anyjától kért az útra, gondolva, hogy utoljára szorul rá .
De most egyszerre tudatára ébredt, hogy nyakán fog élni, amíg él.
Gyámoltalanul s mint megtört szökevény, hiábavaló lázadozások után, lépett be az anyai házba, s elfúlt hangon szólította húgát, akit a folyosón előtalált.
- Mama künn van az udvaron - felelte Jolán.
- Diót vernek.
Vénlányos szeméremmel tartózkodott minden kérdéstől, mint egy gyermek, aki tudja valamiről, hogy "nem neki való ".
De, amint mentek a hátsó udvar felé, hol a diófa volt, Nelli valami férfihangot hallott.
- Ki van itt?
- Jozsó érkezett meg a reggeli vonattal.
Nelli elfogultan lépett előre, mivel már nem futhatott vissza.
De Cenci nem mutatott meglepetést, amikor meglátta, s nem is érdeklődött az útja iránt.
- Hát megjöttél?
Tartsd a kosarat!
- Ennyi volt az egész.
Jozsó is, aki megtellett, megemberesedett, úgy üdvözölte húgát, mintha csak tegnap váltak volna el, ami legkényelmesebb megoldás volt, kivált egy szigorú anya előtt.
Jozsót egyébiránt egészen különös szempontból érdekelte a Nelli hazaérkezése: a diók elosztásának szempontjából.
Jozsóban megvolt ez: már pesti jogász korában is féltékenyen őrködött a maga járandóságán, s hogy ház és szőlő minden gyümölcséből megkapja a részét; amit hónapos szobájában hangos diákösszejöveteleken fogyasztott el a kollégákkal.
De most éppen valami különös volt kicsinykedésében, mellyel a diót kimérte, s kihívta Jolán idegességét: aki viszont a jövendő ünnepek diós patkóit s álmodott ozsonnák diós tortáit féltette.
- Minek egy férfinak a dió?
De alig mondta ki, egyszerre gyanús lett neki a dolog, mert hátha házasodni készül a Jozsó, amiben volt is valami: s ez a gondolat még jobban elkeserítette.
- A lányok dolgoznak, és a fiúk visznek el mindent!
Igaz is!
Cenci bölcsen nem szólt a vitába, hagyva az elosztást a férfi jogának, ki különben is legidősebb volt.
Cenci dirigálta a cselédet a dióverővel, hogy egyetlen ág se maradjon ki.
Cenci dolga csak a gyűjtés volt.
Nelli pedig - a Jolán új kétségbeesésére, mert hisz szövetségesek voltak, Nelli része is a Jolán konyhájába menvén -, Nelli meghátrált a vita elől, s azzal az ürüggyel, hogy gyermeke után néz, visszaszaladt a szobába, sírva borulni le a díványra.
Már este volt.
Künn a diók zajjal pottyantak a földre, amint verte a nagy pózna az ágakat.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE