Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Gárdonyi Géza
Az öreg tekintetes
Keletkezés ideje
1905
Fejezet
12
Bekezdés
1491
Mondat
2733
Szó
20734
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
magas
8
Az első januári kedden új pálmát vittek a doktor szalonjába.
A bútorok már ki voltak cserélve.
A meggyszínek eltűntek, s a helyüket különféle zöld színek foglalták el.
A falat sötétzöld tapéta borította.
A képkeretek ugyanolyan színűekké váltak.
A díványok és székek pompás salátaszínt öltöttek.
A villamos lámpásokra áttetsző zöld selyem került.
Mindez a Bárányné ötlete volt.
Ő a férje életében mindig festők között mozgott.
A férje ugyan mérnök volt, építő mérnök, de a festői pályához vonzódott, s mindhalálig azt gondolta, hogy a szülei eltérítették az igazi hivatásától.
Hát ha már nem festhetett, legalább festők között élt.
Buzgón érdekelte minden műterem és minden képtárlat.
A barátjai is többnyire festők voltak.
Egy téli vacsorán a festők vendéglőjében fantaziált egyszer valamelyik Rafael:
- Ha valaha megszedelőzködök, két szalont fogok berendezni a házamban.
A téli szalonban minden piros lesz: mályvaszínű fal, karminnal festett képkeretek , krapplakkal fényezett kőrisfa bútorok; rózsaszínű a lámpás is, a szőnyeg is , a fal is.
A nyári szalonban meg minden fehér lesz, kékbe játszó fehér; a képek északsarki tájakat fognak ábrázolni; a csillárokat külön öntetem jégcsapok alakjára; a szőnyegeim is hószínűek lesznek, de még gyémántport is hintetek rájuk.
Csillogni fognak, mint a hó.
Báránynénak tetszett ez az ötlet, de később elvetette.
Télre a zöld szín való, gondolta: zöld fal, zöld bútorok, zöld ruha, zöld lámpások és lehetőleg sok pálma.
Doktorék mindenben követték az ő ízlését.
A doktorné sárgába hajló világoszöld ruhát csináltatott magának.
Bárányné meg fenyőszín-zöldet .
( Özvegynek sötétebb szín való.)
Hanem mikor a vendégnap előtt való estén megpróbálták a zöldernyős lámpásokat, oly beteg színűvé vált az egész család, hogy valamennyien lehangolódtak.
Különösen a doktor volt kétségbeejtő.
Amúgy is viaszszín arca olyan színt öltött, mintha a Rókus-kórház halottas kamrájából szökött volna oda be a szalonba.
A doktorné nyúlánk és szelíd alakja beillett volna másvilági léleknek .
Bárányné meg olyan volt, mint lédi Mekbet lehetett a gyilkosság után való reggelen.
- No - mondotta keserűen a doktor -, most már csak egy tál spenót kell az asztalra.
- Bolondság, merő bolondság! - dörmögött az öregúr.
- Mit ért a bácsi ehhez! - fakadt ki Bárányné.
- A falusi szalonok...
No , köszönöm.
Láttam egy falusi szalont: köpőláda volt a sarkában.
- Nálunk nincsenek szalonok - felelte nyugodtan az öregúr.
- Nálunk van ebédlőszoba, az a szalon is.
- Hiszen mindegy az - csillapította őket a doktorné.
A család kedvetlenül vacsorázott.
A bajon most már nem lehet segíteni.
De mit beszélnek majd a városban holnapután?
A doktor különösen bosszús volt.
Szerette volna lehasogatni a zöld kárpitokat, és kidobni minden bútort.
Azonban Bárányné nem engedett az igazából:
- Nincs ízléstek - mondotta.
- Csak ami megszokott, az nektek a szép .
Meglássátok, hogy a vendégeitek másképp vélekednek!
A sajtnál tartottak.
Az öregúr odaszólt a Jenő gyereknek:
- Jenőkém, hozd ide a pipámat.
Jenő nagyot pislantott az anyjára.
Az anyja visszapillantott.
Aztán a gyerek átment a másik szobába.
A család hallgatva evett tovább.
A gyerek kis idő múlva visszatért:
- Nem találom, bácsi.
- Ejnye - mondotta az öregúr -, ugyan hol is tettem le?
Keresd te is, Józsi - mondotta az inasnak.
A doktor az öreg elé tette a szivartárcáját.
- Gyújtson szivarra, apám.
Ezek kitűnő szivarok.
Az angol konzultól kaptam , az meg a királyától.
Egy skatulyával adott neki az angol király.
- A manót! - szólt elbámulva az öreg.
- No, akkor megkóstolom.
A szivar közönséges regalitász volt.
De az öregúr fantáziáját megragadta , hogy az angol király szivarjából füstölhet.
Rágyújtott.
- De hát én nem értem, mi itt a baj? - mondotta a társalgást ott folytatva , ahol negyedóra előtt elhagyták.
- Ha zöld, hát zöld.
Eleinte furcsa, de aztán megszokjuk.
Eddig maga is bosszankodott a zöld színre, de vacsora után a dohányfüst illata minden lelket megbékít.
- Nem érti, atyuskám - magyarázta a doktorné.
- A hölgyek, akik eljönnek , azonnal elkedvetlenednek, mihelyt látják, hogy a világítás elsápaszt minden arcot.
- Olyanná válik itt minden ember - magyarázta a doktor is -, mint a zöld béka.
- Hászen azon könnyű segíteni - mondotta az öreg.
- Tegyetek piros ernyőt a lámpásokra.
- Pompás gondolat! - kiáltotta megörvendve Bárányné.
Szinte rohanva ment a ruhásszekrényéhez, és fölhányta ott a különféle ruhákat.
Végül egy régi piros szoknyáját rántotta elő, amelyben valamikor leánykorában álarcos bálban vigadott.
Abból repesztett a lámpásokra ernyőt.
Megpróbálták.
Hát a szoba zöldjét egyszerre meleg piros szín derengte be.
A szalon becsülete meg volt mentve.
- Zseniális gondolat, atyuskám! - szólt a doktorné az öreget megölelve.
- A bácsinak vannak ötletei! - mondotta Bárányné -, de hogyan eltitkolta eddig a szakértelmét!
Az öreg büszkén és megelégedéssel mosolygott.
Nagyokat szítt a szivarból, aztán letette:
- No - mondotta a fejét csóválva -, ha ilyet szí az angol király, szeretném megkínálni a magam dohányából.
Másnap aztán az öregúr naphosszat a pipáját kereste.
Kerestette a Jenő gyerekkel is, az inassal is, a szobaleánnyal is.
- Te, Imre - mondotta délben a vejének -, bizonyosan ellopták a pipámat.
- Ki lopta volna el - felelte álmosan a doktor -, nem pipázik Budapesten senki se.
Az öregúr ismét ráfanyalodott az angol király szivarjaira.
Azon a napon sűrűn szakadt a hó: nem mehetett ki, hát egész délután aludt , meg a hírlapokat olvasta.
Mégis örült a napnak, hogy vendégek jönnek a házba.
Már régen unatkozott.
Sehogy se értette meg, hogy hogyan múlhatnak el hetek, hónapok vendég nélkül.
Holmi asszonyfélék jártak ugyan hozzájuk, de azokkal ő nem is állott szóba .
Mit tudnak beszélni az asszonyok?
Ruháról, színházról meg egymás hibáiról.
- Te, Gizám - mondotta a leányának délben -, add elő az atillámat meg a csizmámat.
Mégis, ha vendégek jönnek, illő, hogy felöltözzek.
- Dehogy, atyuskám - felelte a leánya megrettenve -, így illik magának redengotban.
Olyan jól illik ez a ruha, olyan méltóságos benne, mint valami öreg főispán.
És megcsókolta az apja arcát.
Öt óra tájban aztán szállingózni kezdtek a vendégek.
Földiék már akkor ott voltak.
A tanár a maga szokott feketeségében, a szépasszony rózsaszínű színházi öltözékben.
Nem mentek ugyan színházba, de elhatározták, hogy azt fogják mondani.
( Az öreg Mayer, persze, nem volt velük.)
A szamovárt meggyújtották.
Melléje egy asztalkára apró zsemlét, sonkát , kaviárt, teasüteményt halmoztak fel.
A szamovár vörös rézcsillogása is jól beleillett a zöld szalonba.
Három hölgy jött először: egy orvosnak a felesége és két felnőtt leánya.
- Micsoda pompás szalon! - mondogatták őszinte elámulással.
Aztán két orvos érkezett, s nyomukban egy színész.
Azok nem bámulták a szalont, nem értettek hozzá.
A doktor bemutatta az apósát:
- Az apósom.
Doktor Soproni egyetemi tanár, doktor Sánta, Csepeli színész.
Az öregúr amúgy magyarosan megrázta a kezüket.
- Isten hozta, kedves öcsémuraim!
Hát maga színész?
Bizonyisten, papnak néztem volna.
A színész a Nemzeti Színház tagja volt.
Fanyar mosolygással biztosította az öregurat, hogy nem pap.
Aztán egy hírlapíró jött, elegáns, nyúlánk fiatalember; később egy öreg hölgy, akinek lornyet lógott a nyakában, s akit méltóságos asszonynak szólítottak a többiek.
- Ki ez? - kérdezte az öreg halkan a vejét.
- Bányavári Grószné - felelte a veje.
- Nehogy szidja előtte a zsidókat.
A hírlapíró szintén megdicsérte a szalont, s mindjárt a sonkás asztalhoz telepedett.
Az öreg hozzálépett:
- Valahonnan ismerem magát, öcsém - mondotta tűnődve -, de nem jut eszembe , honnan.
- Lehet - felelte a hírlapíró nagyot nyelve.
- Én sok emberrel érintkezem.
- Hopp, megvan! - mondta az öregúr nagy örömmel.
- Hiszen maga az órásné lakója!
Hogy van az asszony?
Hát a vargával kiegyezett -e, fiatal barátom?
A hírlapírónak a torkán akadt a falat.
- Csitt - mondotta fuldokolva.
- Kérem... kérem... talán másról is tudunk beszélgetni.
És bosszúsan nézett az öregúrra.
Az öreg látta már, hogy nem kellemes húrokat pendített meg.
Gondolta , szivarral kedveskedik a hatodik nagyhatalomnak, s körülnézett, hogy hol a szivarosláda?
A doktorné akkor nyújtott át az egyik orvosnak egy teáscsészét.
- Hát teával itatod az urakat is? - mondotta az öregúr elbámulva.
- Csak nem isznak ilyen löttyöt!
Te, Imre, hát mért nem hozatsz fel bort?
- Jól beszél, urambátyám - mondotta a színész földerülve.
A doktor is iparkodott jónak ítélni a megjegyzést.
Intett a szobaleánynak , hogy hozzon bort.
Az öreg méltóságos asszony ott ült az öregúr könyöke mellett.
A lornyetjét a szemére emelte, s felszólt hozzá:
- Csurgai úr, beleszokott -e már a fővárosi életbe?
Most beszéli a kedves leánya, hogy milyen nehezen vált meg a gazdaságától.
Szép, igen szép.
És tetszik önnek ez a városi élet?
- Tetszeni tetszenék - felelte az öregúr a vállát vonogatva -, csak olyan nekem, mintha külföldön volnék.
Ha kimegyek az utcára és a boltosok nevét olvasom...
A minap a Szerecsen utcán mentem végig.
Itt eszébe jutott a veje figyelmeztetése: egyet szippantott a szivarból, és ezzel elleplezte egy gondolatát.
De már benne volt a kerékvágásban , folytatta:
- Hát Magyarország ez?
Hiszen az utcán is Ábendblattot árulnak.
Magyar ember nem olvas Ábendblattot!
- Kérem, kérem - szólt a méltóságos asszony, a lornyetet tagadón mozgatva -, azért ha valaki Ábenblattot olvas, vagy hogy német neve van, nem következik belőle, hogy német.
- Már engedelmet kérek - felelte az öregúr a fejét csóválva -, akinek rác bugyogó a ruhája, rác az, akinek német a neve, német az.
Mert ha még ötven krajcárt se ad egy magyar névért, akkor én még öt fillért se adok a magyarságáért.
Az öreg méltóságos asszony nem beszélgetett vele többet.
Hunyadi úr ezalatt bőven besonkázott, aztán szivarra gyújtott, és megnézte az óráját:
- A kultuszminiszternél is ma van zsúr - mondotta.
- Megígértem, hogy elnézek.
Az öregúr ismét megfogta:
- Az asszonyt csak nem hagyta ott, tisztelt barátom? - kérdezte halkan , bizalmasan.
- De ott hagytam - felelte Hunyadi hidegen.
- Semmi közöm véle.
Ne is tessék emlegetni.
- Ej-ej - mondotta az öreg elgondolkozva -, mégis kellene segíteni azon a szegény asszonyon.
Ki ápolja?
Van -e pénze?
Meglehet, hogy már nem is bír fenn járni.
Azonban a hírlapíró, akihez beszélt, eltűnt előle.
Az öregúr bámulva nézett körül, hogy hova lett.
Eközben hozták a bort, s az öreg egyszerre elfelejtette az egész Hunyadi-kort.
A cseléd a vörös borból talált felhozni, s az kiválóképpen ízlett az öregnek .
Koccintott az ivókkal, és csendes gyönyörűséggel szopogatta a magáét.
- Ehhez most már csak a pipám hiányzik - mondotta a színésznek.
- A pipája?
Hát pipázik? - kérdezte a színész.
Mert oly elegánsan fel volt öltözve az öreg, hogy nem lehetett a ruhájához hozzáképzelni a pipát.
- Pipáznék, öcsém - felelte az öreg -, de tegnap nagy rendezkedés volt itt , aztán a pipám elveszett.
- Vegyen másikat.
- Az ám, csakhogy az a másik nem olyan lesz.
Az apámé volt.
Olyat nem árulnak, öcsém, még Debrecenben se.
De most már gyanakszom, hogy a díványos ember vitte el, aki a díványt hozta.
- Meglehet - hagyta rá a színész.
- Bizonyos, öcsém, bizonyos!
Annak az embernek olyan illavai pofája volt.
De nini, a vőmnek a rendelőszobájában még nem néztem.
Hátha véletlenül oda tette be a cseléd, hogy el ne lopják.
Az öreg ezzel át is gyalogolt a rendelőszobába.
Míg a pipáját kereste, új vendégcsoport érkezett a szalonba.
A hírlapíró a szomszéd házba ment zsúrra egy bankárhoz, és azonnal elújságolta ottan a zöld szalont.
A hölgyek között négy ismerőse is volt a doktoréknak, azok azonnal fészkelődtek, és ott hagyták bankárékat.
A lépcsőn egy monoklis országgyűlési képviselő csatlakozott hozzájuk meg egy prémes bundájú, fiatal ügyvéd.
Doktorék szalonja csakhamar megtelt azokkal az eleven, csacsogó fővárosi alakokkal, akiknek a teapárás levegő az éltető elemük.
A nők között egy igazi grófné is volt.
( A férje a demokrata klub tagja, tehát ő is le-leszáll a polgári világba.)
Mindezek a hölgyek élénken csevegve ülték körül a gázkandallót.
A grófné cigányosan le a szőnyegre telepedett, és formás cipőit a meleg felé nyújtotta:
- Ha ezt tudtam volna - selypítette Báránynénak -, zöld ruhában jöttem volna el.
A gondolatod, Giza, kiállítási aranyoklevelet érdemel.
- Nem az én ötletem - mentegetődzött a doktorné.
És Báránynéra mutatott, aki olvadozott a dicsőségben.
A grófné jelenléte az előkelőség parfümjével árasztotta el a szalont.
A férfiak letették a szivart, és a hölgyek közé elegyedtek.
A Park klubról beszélgettek, amelynek a képviselő is tagja volt, az öreg bányavári Grószné is.
A bált emlegették, hogy milyen pompás lesz.
A grófné mosolyogva fordult a doktornéhoz:
- Nem óhajtotok eljönni?
Küldetek meghívót.
A rendelőszobából ekkor érkezett vissza az öreg.
- A pipám! - harsogta diadalmasan.
- Megtaláltam!
Megtaláltam!
Általános elképedés.
Doktorék megdermednek.
De az öregúr csak a maga örömével van elfoglalva: ragyogó szemmel áll a társaság közepett, és elmondja, hogy két napja keresi a pipáját; hogy erre is, arra is gyanakodott, de végre is a rendelőszobában, a cserépkályha tetején megtalálta.
- Ott volt!
Ott!
Elővonta a dohányzacskóját, és a színész mellé ült: pipát tömött.
Bárányné fölkelt, és hozzá ment:
- Remélem, bácsi - susogta fulladozva -, remélem, hogy nem véli tömjénnek a dohányát?
- De még a tömjénnél is különb ez, húgom - felelte diadalmasan az öregúr.
Látszott a társaságon, hogy figyel a beszélgetésre.
- Tréfa, hölgyeim, csak tréfa - szólalt meg az orvos vívóterembe illő nyugalommal -, apánk csak tréfál: a szomszéd szobában szokta ő elszíni az esti egy pipa dohányát.
Az öregúr ránéz a vejére, s látja annak hidegen rámeredő tekintetét.
Csak ekkor eszmélkedik.
A leányára tekint: az is halványan és búsan int neki.
- Hát, persze hogy nem itt szívom el - mondotta az öreg jólelkűen.
- Tudom én, hogy a városi orrocskák finnyások.
S csakugyan bement a másik szobába, a betegek várótermébe, mely szintén ki volt világítva és be volt pálmázva.
Ott nem volt senki.
Darabig röstelkedett az öregúr:
- Ökör vagyok, no, vén ökör vagyok!
De hogy is gondolhattam arra, hogy közéjök ülök a pipával.
Mégis jóízűen bodorgatta a füstöt.
Elgondolkodott.
A beteg asszonyra gondolt .
Hogy a télen lerokkant, nem eresztették ki: azt mondták, hogy síkos a kő , öregember könnyen megcsúszik, és eltöri a lábát.
Azóta, ki tudja, mi történt a szegény órásnéval?
Talán már a karácsonyt ágyban töltötte!
Megnézte az óráját: hat óra múlt húsz perccel.
Délben említették, hogy kilenc óra előtt aligha terítenek aznap vacsorára.
És hát az utca világos Budapesten: az órásné nem messze lakik.
Az öreg letámasztotta a pipáját az ablaksarokba, ahogy otthon szokta, s kiment az előszobába, elkérte a bundáját az inastól.
- Csak elmegyek - mondotta -, mindjárt visszatérek.
Megtalálta a Práter utcát.
Útközben benyitott egy boltba, és vett két narancsot.
El is mondta magyarázatul, hogy két kisleánynak viszi, azokhoz megyen mert az anyjuk beteg.
A boltos biztosította, hogy szép gondolat, mire az öreg kezet nyújtott neki.
Hát az asszony csakugyan feküdt.
Az ágyban feküdt, a Hunyadi ágyában.
A két kisleány fenn volt még.
Az idősebbik, a Lenke a feladatát írta nagy komolyan a kis petróleumlámpás mellett.
A kisebbik, a Zsuzsika egy órakerékkel játszadozott a díványon.
Beeresztették az öregurat, aztán hogy az mindjárt az anyjukkal kezdett beszédbe, mind a ketten folytatták a mulatságukat.
- Vendégek vannak nálunk - mondotta az öreg -, hát megszöktem.
Mert nappal nem eresztenek ki, nem ám.
Hát hogy van?
- Tetszik látni - felelte szomorú mosolygással az asszony.
- Fekszem már naphosszat.
- És Hunyadi úr nem haragszik érte?
Vagy igaz is, hiszen nincs már itten.
- Hunyadi úr csak reggel tér haza - felelte az asszony.
- Akkor megvetem az ágyát, s áttelepedek a díványra.
- No de ezt nem lehet engedni.
El kell küldeni azt az urat.
Meg kell neki mondani, hogy...
- Tizenkét koronát fizet.
- Mindegy!
- Abból élünk, meg hogy az órákat rakom zálogba.
A varga hordja el, a jószívű varga szomszéd.
Ő hozat fát is, ő rak tüzet a kályhánkba esténkint.
Mert csak este fűtünk.
Mindezt az asszony bágyadtan mondta és mosolyogva.
Látszott rajta, hogy örül az öregúr látogatásának.
- Nohát, ez nem jól van - szólt az öreg a fejét rázva.
Belekotort a mellénye zsebébe, és kivett két húszkoronás bankót:
- Itt van az ágy bérlete.
Én bérlem ki, csak maradjon benne.
Aztán gondoskodni kell valami cselédről.
Nincs valaki rokona?
Az asszony a fejét rázta:
- Nincs.
A szobába egy nagy fejű ember nyitott be kopogás nélkül.
A varga volt .
Befedett lábosban hozott valamit.
Hogy az öregurat meglátta, megállt, és nagy komolyan ránézett, mintha azt kérdezné: Ki ez?
- Az öreg tekintetes úr - mondotta magyarázatul az asszony.
- Nézze csak , Fábián úr: negyven koronát kaptam tőle.
A varga letette a lábost az asztalra, s lekapta a kalapját:
- Dicsértessék a Jézus Krisztus.
- Mindörökké - felelte az öregúr.
- Íme, ahogy mondám: az Isten elküldi az ő angyalát a szükség órájában, és mindeneket megvigasztal.
Így van ez, uram.
Ön nem is tudja, hogy önt az Isten küldte ide, csak egy belső sugallatot érzett, amely azt mondotta: Kelj fel, és eredj az özvegy órásnéhoz.
Ön pedig felkele és eljöve, teljesítvén az Úrnak akaratát.
A varga szeme csillogott, míg ezeket mondotta.
Rossz, horpadt kalapját alázatosan tartotta a kezében, s hogy a télikabátja nem volt a mellén begombolva, beszéde közben begombolni iparkodott.
De, persze, nem sikerült : nem volt ott gomb a kabáton, hát csak összefogta.
- Vacsorát hozott, ugye? - mondotta az öregúr.
- Nohát, csak egyenek.
A varga erre megterítette az asztalt újságpapirossal, s letette a lábost a két gyerek mellé.
- Csak egy kis kását főztem nekik, kukoricakását - mondotta eközben.
- Minden este ezt főzök, mert ez a legolcsóbb.
Nappal kenyeret esznek.
Én is csak azt eszek.
A miatyánkban nem kérünk egyebet az Istentől.
Aztán egy félliteres üveget vont elő a zsebéből, s összerázta, az asszonyhoz vitte:
- Magának meg itt az aludttej.
Az asszony felült az ágyban, és apró kortyokban itta a tejet, mint ahogy a tyúk iszik.
A varga aztán belenyúlt a télikabátja zsebébe, és egy összehajtogatott papiroslapot vont elő:
- Lássa, órásné - mondotta fontos arccal -, ahol legnagyobb a veszedelem, ott jelenik meg mindig a Láthatatlan Kéz.
Ihol az újság.
Az van benne, hogy egy bárónénak valami sugárral gyógyították meg a gyomrát, valami mindent átjáró sugárral.
És elolvasta a közleményt.
- No, ezt megpróbáljuk! - mondotta az öregúr.
- Jól beszél, Fábián öcsém , hogy: "In tempestate securitas" Veszedelemben a segedelem.
Az asszony szeme kigyulladt, mint két szentjánosbogár:
- Igazán?
Hát volna még reménység?
Aztán elszomorodott:
- Az báróné volt.
A varga tiltakozón emelte föl az ujját:
- Az Isten színe előtt mindenki báróné.
- Úgy van - bólintott reá az öregúr.
Ugyanekkor csiklandást érzett az orrában.
Azt gondolta, trüsszenteni fog, hát a zsebkendőjéért nyúlt, a zsebkendő helyett azonban a narancsra tapintott.
- Nini - mondotta -, majd el is felejtem.
A két leányra nézett.
A kisebbik már ott hagyta a kását, és visszatért a díványra.
Föltérdelt rá, és az órakerék árnyékával mulatott.
Az öregúr melléje ült:
- Hoztam neked valamit.
Nyúlj a zsebembe.
A kisleány szemérmesen nézett reá, aztán elmosolyodott, és óvatosan belenyúlt a bunda zsebébe.
Kivette a narancsot, és megmosolyogta.
A narancsról az öregúrra nézett, olyan nézéssel, amely hálát és csodálkozást fejezett ki.
- Örülsz neki? - kérdezte az öreg.
Válasz helyett a gyermek megölelte az öreget, s arcát a szakállára hajtotta.
A kisgyerekek őszinte, ösztönös mozdulata volt ez, de az öregurat mégis elérzékenyítette.
Az az érzés ébredt föl a szívében, mint mikor a maga kisleánya simult így hozzá.
Ilyen kis gyönge, meleg madártest volt az is , ilyen ártatlan kis lélek.
Magához ölelte a kisleányt:
- Szeretsz engem?
Szereted a bácsit?
- Szejetem - felelte a gyermek.
Ezalatt doktoréknál tovább folyt a vidám társalgás.
A vendégek bőven megbeszélték a színészetet, festészetet, divatot, politikát, a távol levő ismerősök hibáit, s végül megígérték, hogy gyakran el fognak látogatni a kedves zöld szalonba.
Mikor az utolsó vendég is kitette a lábát, Bárányné felleges arccal fordult a sógorasszonyhoz:
- A bácsit nem szabad beeresztenünk többé a zsúrnapon.
- No - mondotta a doktor is -, ez már több a soknál!
Bárányné epésen nevetett:
- Jó, hogy azt nem kérdezte a hölgyektől, hogy hány esztendősek?
A doktor idegesen járkált fel és alá a szobában:
- Legközelebb a trágyázásról fog beszélni.
A doktorné félénken mentegetődzött:
- Mindenki tudja, hogy falusi ember.
Ki ütköznék meg a beszédén?
De hát bízzátok reám: majd én a napjainkon felküldöm az öreg Mayerhoz.
A doktor hevesen járt föl és alá, s eközben megpillantotta az ablakhoz támasztott pipát.
Felkapta, és a kályhához vágta.
A szép ezüstös tajtékpipa kettétörötten hullott a szőnyegre.
Ebben a pillanatban lépett be az öregúr.
Hallhatta a koppanást is.
- No, mi az?
Mit bámultok rám? - mondotta jóságos hangon.
- Azt hittétek , megszöktem, ugye?
Megpillantotta a pipáját a szőnyegen, s látszott rajta, hogy megdöbben.
A doktorné hozzálépett és megölelte:
- Ne haragudjék: én törtem el... véletlenül!
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE