Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Lux Terka
Amire születtünk : Regény
Keletkezés ideje
1906
Fejezet
25
Bekezdés
1181
Mondat
2465
Szó
33732
Szerző neme
nő
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
VIII.
Csakhogy elmult három hét is s a fiatal ember nem mutatta magát.
Egy reggel végre levelet kapott Zoltán tőle, melyben mentegetődzik az igéret be nem váltása miatt, de amint irta, két hét óta betegen fekszik.
Zoltán még aznap, mindjárt délelőtt meglátogatta.
Befogatott s egy ferencvárosi, régi kopott, kétemeletes ház előtt megállitotta kocsiját.
Egy piszkos lépcsőn ment föl, mely tele volt szórva narancshajjal, homokkal , papirdarabokkal s egy udvari lakás ajtaján csöngetett be.
Egy idős, szelid, halványarcu uriasszony nyitott ajtót, aki nagyon hasonlitott Dobó Valérhoz, de Zoltánnak ugy tetszett, hogy ezt az arcot ő már látta egyszer valahol.
- Az anyja vagyok Valérnak, - mondta az idős hölgy, - a fiam nagyon fog örülni az ön látogatásának.
Azzal keresztülment a szük kis sötét előszobán s egy elég csinos és főképpen nagyon tiszta kis udvari szoba ajtaját nyitotta ki Zoltán előtt.
A fiatal tanár lesoványodott arccal, a tüdőbajosok sárgás szinével feküdt fehér párnáin s az ágy mellett egy feketeruhás, bájos karcsu leány ült, a Zoltán páholybeli vis- à- visja: Dobó Laura.
A Zoltán meglepetése olyan nagy volt erre a találkozásra, hogy alig tudott szóhoz jutni.
Fiatal, őszinte arcán mindenki észrevette a meglepetést, amit még tetézett , mikor a szintén zavarba jött beteg rámutatott a leányra:
- A húgom!
A leány meghajtotta fejét, aztán kiment a szobából, magukra hagyva a két fiatal embert.
Zoltán leült a leány helyére s annyira a meghatottság és zavar hatása alatt állt , hogy pár percig nem tudott szólni.
- Nem is tudtam, - szólalt meg végre, - hogy önnek húga is van.
- Azaz azt nem tudta, - intett Valér keserű mosolylyal, - hogy éppen az én húgom , akit a húgomnak látott.
Zoltán elpirult és hevesen tiltakozott.
- Nem tudom, hogy mire gondol, Dobó, de az bizonyos, hogy nem egyre gondolunk .
Egyszer láttam a húgát a szinházban és nagyon bájosnak, rokonszenvesnek találtam .
Azóta nem láttam s nem tagadom, nagyon meglepett, hogy ő az ön húga.
- Nagyon szerencsétlen teremtés! - sóhajtott Dobó szomorúan.
- Hisz valószinűleg tudja.
- Hallottam valamit, - mondta Zoltán zavartan, - de ha nehezére esik, kérem ne beszéljünk erről.
- Miért ne?
Ennek a szegény leánynak csak a szégyenéről tud a világ, a boldogtalanságáról nem tud.
A világ mindig valami mulatságos, boldog szinben látja az e fajta bűnt s irigyli azokat a nőket, akik benne élnek.
Pedig ha tudnák, milyen szerencsétlen ez a szegény leány is!
Zoltán maga sem tudta, miért, de érezte, hogy elsápad és kedvetlenül nézett maga elé.
- Bocsásson meg a kérdésemért, - szólt zavartan babrálva a cilinderével, - de a báró talán nem szereti eléggé... vagy...
- Megunta! - sóhajtott Dobó.
- Mikor rájött, hogy Laura szereti, unalmassá és kényelmetlenné vált neki.
Az ilyen érzések ezeknél a gavalléroknál kényelmetlenek .
Megnehezitik a szakítást, pedig ők minden viszonyukat erre az alapra épitik.
Zoltán megdöbbenve, fájdalommal hallgatta.
Milyen más fogalma volt neki a szerelemről és kötelességről!
Fejét kezére hajtva hallgatott, mig a beteg fiatal ember szemében a keserüség és szégyen könnye égett.
- Abban az évben voltam a genfi egyetemen, - folytatta, - mikor a húgom beteg lett .
Nekem meg se irták, hogy ne szomoritsanak vele, nem is tudtam, hogy Laura majdnem egy egész évet Olaszországban töltött s hogy az anyám anyai szeretete és önzése behúnyta szemét ez élet áráért oda dobott becsületért.
Mikor visszajöttem Genfből, Laura már egyedül lakott s kedvese volt Petrányinak.
Nem sokáig.
Most visszajött hozzánk s egy ideig zongora- és énekleckéket ad egy pár tanitványnak.
Az orvos még egy fél esztendeig nem engedi, hogy énekeljen, azután visszamegy a szinházhoz.
Ez az egész s igazán nem tudnám okát adni, ezzel a szomoru s inmorális esettel minek untattam önt.
Végig simitotta sovány kezével arcát és ujjai között leperegtek a könnyek halványkék paplanára.
Zoltán megszoritotta a kezét és felállt.
Fel volt indulva, szivét részvét és harag szoritotta össze s az ablakhoz ment.
- Nem lehetne azt az embert kényszeríteni, hogy elvegye a hugát? - kérdezte.
A fiatal tanár epésen kacagott.
- Nem!
Ez egy kölcsönösen meghatározott üzlet volt.
Az egyik életet vett, a másik egy kis szerelmet.
Mindenki megkapta a magáét, további leszámolásnak itt nincs helye.
- Bocsásson meg, - szólt Zoltán hevesen visszafordulva, - igy egy idegen nézheti a dolgokat s nem ön: a fivér!
Én az ön helyén lelőném azt az embert, mint egy kutyát!
- Helyes! - mosolygott gunyosan Dobó.
- Csakhogy ne feledje el, hogy a gyilkosságokat nem nézi el büntetlenül az igazságszolgáltatás és nekem a szabadságomra szükségem van, nem nekem, - az anyámnak.
Vagy hivjam ki azt a hítványt és lövessem magamat agyon?
Ne feledje, hogy nekem nincs szabad cselekvésem és rendelkezési jogom az életem fölött.
Az anyámat tartom el.
A fiatal ember megtörülte izzadt homlokát és fásult szomorusággal nézett maga elé.
- Ez szomoru! - sóhajtott Zoltán elkeseredve s visszaült az ágy mellé.
- Szomoru, - ismételte Dobó, - mert a szegény ember olyan, mint a leláncolt kutya .
Minden pimasz megrugdoshatja, az orra alá piszkálhat és neki türni kell, mert láncon van.
Ah, kedves barátom, ön nem tudja még, hogy az ön nemes lelkén, jó öreg barátján s a tiszta, kényelmes otthonán kivül mi van odakünn az életben!
Ön nem ismer még egyéb érzést, mint a lelkesedést, jót, szépet és a szánalmat.
Szerencsére ön gazdag ember és igy csak sokára fog rájönni, hogy ezekre a szép érzésekre nincs odakünn semmi szükség, mert ott csak: a nagyképüsködés, a ravaszság és szivtelenség dominál .
Szegénységben jobban meg lehet az embereket két esztendő alatt ismerni, mint gazdaságban husz esztendő alatt.
A szegény ember iránt mindenki olyannak mutatja magát, amilyen.
Ott, ahol az érdekeik semmi irányban sem érvényesülhetnek, nem vesznek maguknak fáradtságot a kendőzésre.
Sajnos, tizenhat esztendős koromtól, a fenntartásomhoz szükséges anyagiak nagyobb részét én kerestem meg.
Tanitottam , másoltam, dijnokoskodtam, cikkeket irtam s magam is csodálkozom rajta, hogy az életnek az a perspektivája, melyet magam előtt láttam, még szeretetet hagyott bennem az emberiség iránt és ideálizmust az eszmék iránt.
Pedig kérdés, szükséges-e az, hogy az emberek vágyait fokozzuk, látásukat élesitsük s önértéküket megmutassuk nekik?
Mi célja van ennek?
Az anyagiaknak biztositása számukra és rámutatása annak, hogy az emberiség boldogsága: a jólét, vagy másképen: a pénz.
Itt kezdődik és végződik a társadalmi tisztelet, függetlenség, szabadság, az emberi hiuságok és mindennemü vágyak kielégitése és mindez mit ér?
Semmit!
Minél jobban közeledik az emberiség a nagy álmodozók szociális államához, annál boldogtalanabb lesz az ember.
Széles látásával és határt nem ismerő igényeivel birni akarja majd az egész világot , megtámadják egymást és a felszabaditott emberiségből kalóz-banda lesz.
És mi vakok mégis álmadozunk arról és dolgozunk azért, ami nincs, nem volt és nem lesz: emberi boldogság!
Zoltán mélyen meghatva hallgatta szegény beteg barátját s arra gondolt, hogy mind az a sok könyv-tudomány, amelyre páter Lőrinc tanitotta őt, majd a külföldi nagyhirü professzorok, tulajdonképpen nem sokat ér, mert az ember jellemét és életének irányát nem a könyvek és a tanitók kezei szabják ki.
Azután, hogy megkimélje barátját a további felindulástól, elbucsuzott és engedelmet kért tőle, hogy amig beteg, gyakrabban meglátogathassa.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE