Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Árpád
Fülöp házassága : Regény
Keletkezés ideje
1891
Fejezet
10
Bekezdés
1325
Mondat
3157
Szó
29390
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
VIII.
Másnap elutaztak.
A főváros ugyanaz, mint régen.
Ugyanaz a nyüzsgés, ugyanaz a fény és ugyanaz a nyomor.
Nem változott semmi.
A lóvasúti kocsik egyhangú, siralmas tülkölése, az egymás lábanyomában szaladó emberek az utczán, s a vén folyam a Gellért alatt, a mely méltóságos tunyaságban hallgat ködlepett fejjel a tetejére nehezedő idegen kövek nyomása alatt...
Fülöp semmi változást nem látott a megszokott képen, csak az ő levegője lett más.
Egy kicsit csípősebb és súlyosabb, mint régen.
Megérkezésük után átment régi lakására és kifogadta a hozzá nyitott két szomszédos teremmel együtt, a melyeket azonnal berendeztetett.
Sibilnek tetszett a lakás.
Az öreg szolga azonban fejét rázogatta békétlenűl , miközben elrakosgatta a málhát.
Nem olyan ez itt, mint otthon.
Nem bizony!
Sok a lárma.
Harmadnap reggelre kiderűlt az idő.
A novemberi pára korán szerte oszlott, - sárgás napfény világította meg a muzeum-kerti fákat.
Fülöp reggelizés után fölkereste nejét és tudtára adta, hogy a délelőtt egy-két óráját nehány látogatásra használja föl.
- Isten veled, édesem!
Déli egy órára visszajövök.
Délután pedig együtt kocsizunk ki a műcsarnokba.
- Igen, Fülöp.
Ki volt az, a kit tegnap alig akartál észrevenni?
- Egy báró, - felelte kitérőleg az ifjú.
- Nihilista?
- Meglehet...
- Akkor elhiszem, hogy nincsen neve.
- Brinckman László.
- Csinos ember, - mondotta fürkésző tekintettel a nő; - milyen kerekre nyitott szemekkel bámult.
Észrevetted?
- Nem törődöm vele, kis Sibil, - felelte kedvetlen mosolylyal Fülöp és elbúcsúzott .
Megy.
A viszontlátásra egy órakor!
Lenn a muzeum-körúton egy régi casinóbeli ismerőssel találkozott.
Ősz hajú, egyenes növésű, mindig élczes, tréfás öreg úr volt ez, - a kinek a vidám mosolyából ugyancsak nem lehetett kiolvasni a vállaira nehezedő hatvannyolcz évet.
- Servus humillimus!
Kedves Gerendi!
Eleven, eleven ?...
- Köszönöm.
Az.
- Nagyon szép!
Megnősült?
Hallottuk.
László híresztelte a kaszinóban.
Ah, ez a László szerencsés ember!
- Nyert a lóversenyen?
- Vesztett; gyalázatosan vesztett.
A hölgyeknél azonban...
Sapristi welch' a Glück !
Mióta az aranyhajú Medea eltűnt, azóta lemondott ugyan arról, hogy bolonddá tegye a társaságot, de most is kitűnő izlése van.
Mondjak újságot, édes Filippó?
Lászlót kigolyózták a társaságból... hehehe!... nagyon jó!
- Úgy?
- De nagyon! - fecsegte nevetve az öreg roué; - tudja, az úgy volt, hogy Medeával, a ki neje gyanánt szerepelt, rútul felültette a societást.
Megtudták.
Menekülnie kellett.
Most aztán, mindaddig, a mig valósággal meg nem házasodik, olyan üres a gyárutczai szürke palota, mint hétköznapon a templomok itt Pesten.
Egy lélek sem keresi föl - nappal...
Hová siet?
- Visitte.
- Persze, persze!
Állandóság?
- A mig a saison tart.
- Feljön a Clubba?
- Fel.
- Örülni fogunk.
Tegnapelőtt estély volt az ön tantejánál.
Sokan voltunk.
Pompás vajas pereczek, thea, cognac, vaniliás piskóta.
László nem volt meghíva, hehehe ... he...
Szegény török!
A viszontlátásra cher Gerendi!
Nagyon örültem...
Pá!
Fülöp kezet szorított a fecsegő úrral és elsietett.
Ez is egy »nulla« a múltból.
Egy buborék, a melyik addig kering a maga hitvány tengelye körül, a mig megpattan, s vége.
Egy modern nobile a társaságból.
Egy pirouettirozó tekintélyes pojácza az előkelő világ parkette-jén, nyúlékony erkölcsökkel, a melyek mellett egészen kényelmesen meg lehet élni.
Erkölcs !...
Mellette, felette, vagy alatta, - soha sem benne.
Ez kényelmes és könnyű.
Látszat , perfectség, külszín és elsőrendű szinészi talentum, - ez a törvény.
A társaság mindent megbocsát, ha ez a törvény sértetlenül marad.
Az illem és a »haute« morál merész megsértését ritkán.
A tüntető kicsinylést: soha.
Fülöp meggyőződést szerezni megy arról, hogy igaz -e az a kőbe vésett §§. bokréta , vagy nem.
A tante az első emeleten lakik.
Fülöp számítja a lépcsőt.
Harminczkettő.
Fenn az előszobában nyúzott arczú inas ácsorog.
Azt megszólítja és átadja neki a névjegyét.
Menjen!
Az inas megy.
Öt percz mulva visszajön és mély meghajlással, elleplezett gúnynyal , majdnem résztvevő arczczal mondja:
- Ő nagysága nagyon sajnálja, de e pillanatban nem fogadhat.
Fülöp egy aranyat nyom az inas markába és azt kérdezi.
- Más semmi?
- Oh, kérem... még... hebegi megzavarodva az inas; - azt hiszem -
- Nevem Gerendi Fülöp.
- A nagyságos úrfi!...
- Más semmi?
- Ő nagysága rossz hangulatban van, - suttogja szolgálatkészen az inas.
A névjegyet ketté szakította.
- Úgy?
- Azt parancsolta, hogy a nagyságos úrfinak soha sem lesz itthon...
Nagyon haragszik...
- Jól van.
Mást nem mondott?
- Kikergetett.
Fülöp kifelé indult.
Az inas rohant az ajtóhoz és nyitotta.
Fülöp lement a lépcsőkön .
Harminczkettő...
A paragrafus bevált.
Ez nyilt száműzetés.
Az öreg matrónának egyetlen egy élő rokona sincs, csak ő, - de im száműzi, mert a paragrafus szent és sérthetetlen.
A ki kicsinyli a társaságot és házasságot köt a societás helyeslő jóváhagyása nélkül: az halott.
Lehet valaki léha, mint Brinckman báró, - az hiba, de nem bűn, - egy ideig duzzognak érte, azután nevetséges, sőt zseniális fiatalkori hóbortnak tartják, és megbocsátják, de a ki »paraszt « -ig alázza magát, az olyan halálos bűn, a melyet még csak elfelejteni sem lehet soha.
A további látogatásokat abba hagyta.
Ettől az órától kezdve senkiről sem fog tudomást venni.
Este még fölmegy a kaszinóba, azután magának él.
Úgy tesz, mintha senki se élne abból a társaságból, a melyben azelőtt mindennapos volt.
Ez azonban csak szalmaláng és önámítás.
Fülöp büszkeséget erőszakolt magára, a míg valójában érzékenyen sértve érezte magát.
Hogyan?
Hát ezek az emberek csakugyan befolyást követelnek maguknak az ő privát életébe?
Azt akarják, hogy megbánja házasságát és vezekelni járjon?
Ostobák!
Ennyi és nem több.
Majd megmutatja!
Kényszeríteni fogja őket, hogy meghajoljanak és belássák, hogy sötétségben járó az előitélet, a melynek rabszolgái.
Sibil örvendő arczczal sietett elébe, a midőn benyitotta kevéssel tizenkettő után az ajtót.
- Milyen kár, hogy nem voltál itt!
Vendégünk volt.
- Vendég...
- Lőrincz jött el! mondotta élénk tekintettel a nő; - megtudta, hogy itt vagyunk és azonnal eljött.
Ha öt perczczel hamarabb jösz vissza, még itt találod.
- Majd eljön...
- Még ma!
Hogy megváltozott!
Alig ismertem rá.
Azt mondta, hogy a lefolyt négy év tette olyan halaványnyá az arczát.
Szegény fiú...
Sok nyomorúságot szenvedett át, a mig idáig vitte.
S képzeld csak!
Még csak nem is örvend valami nagyon annak a diadalnak, a mit aratott.
Azt mondja, hogy az semmi.
Külföldön sokkal több elismerésben van az igazi tehetségnek része; itthon azonban még ez is különös szerencse és hatalmas véletlenség.
- Igaza van.
- Azt hiszed?
Nekem úgy tetszett, mintha túlzás volna.
A nagy sikert arató ember rendszerint tüntetni szokott azzal, hogy keserű és elégedetlen arczot mutat.
Talán azért, - folytatta lassúbb hangon Sibil, - hogy kibékítse az embereket és bocsánatukat kérje azért, hogy elég vakmerő volt a fejükre nőni...
Tévedek , Fülöp?
- Oh te kis, okos pintyőkém, - felelte kiderűlt tekintettel az ifjú, - mindig igazad van!
Hány órakor jön el a mester?
- Fél négykor.
- Helyes!
Együtt megyünk.
Délután pontban négy órakor Miska bejelentette az ifjút.
Fülöp kitüntető szivélyességgel fogadta és szerencsét kivánt.
Az ifjú, - kissé fáradt, mélázó arczú , de erőteljesen, csinosan nőtt fiatal ember, - köszönetet mondott a barátságos érdeklődésért és biztosította Fülöpöt, hogy leghívebb emberei közé számíthatja.
- Megvallom, uram, hogy kevés emberrel rokonszenvezek, - mondotta helyet foglalva Fülöp mellett egy törpe kereveten, - önt azonban már ismeretlenűl is nagyrabecsültem , mert ön nem olyan, mint a többi.
Fülöpnek jól esett ez az őszinte szó.
- Rajta leszek, - felelte mosolyogva, - hogy ezt az előlegezett jó véleményt megőrizzem.
- Nem, nem!
Ön nem szorúlt az én véleményemre, uram.
Én azonban reá szorúltam az ön barátságára, mert úgy érzem magam itt Pesten, mintha a hindosztáni sivatagok pusztaságán élnék.
Csodálkozik ?...
Ez egészen természetes.
Az emberek azt gondolhatják, ha reám néznek, hogy ezt a piktort bizonyosan a rák csípi, vagy krónikus májbajban szenved, - a miért olyan keserű, fanyar és élvezhetetlen az arcza , - pedig nem az a bajom, hanem az, hogy kimondhatatlanúl elhagyatottnak érzem magamat ezen a földön...
A mellékteremből Sibil lépett e pillanatban a kis salonba.
Lőrincz felállt.
- Isten hozott, Lőrincz!
Megint panaszkodol, te, a »mester «?
Fekete a világ ?...
S a hölgy kezét nyujtotta az ifjúnak, melyet az tiszteletteljesen szorított meg.
- Rettenetesen fekete, kedves Sibil, - felelte helyeslő bólintással, - ez a mi fiatal fővárosunk nem czigány-embernek való.
Nagyon hideg...
- Megfagy a szárnyad?
- Azonnal megfagy.
A lelkes bohéme úgy bukfenczezik lefelé a saját külön világának sugaras magasságaiból, mint egy idomtalan lisztes zsák.
Higyjék el nekem, hogy nem tréfálok.
Nem is azért mondom, mintha ezzel szemben a németországi nagy művészpártoló városokat akarnám földicsérni, - de föltűnt nekem, pedig csak sárgacsőrű gólyamadár vagyok még ebben a széles kaliberű körben, hogy itt a művészet jóformán még mindig ugyanabban a méltatlan elbánásban részesül, mint külföldön például a harmincz éves háború idejében.
Művész és mesterember között itt mindössze annyi külömbség van, hogy az előbbinek nem szurok és csiriz érzik a kezén, hanem festék.
Fülöp nevetve intett.
- Várjon csak később... majd később, uram, ha jobban megismeri a társaságot.
- Nem fogom megismerni.
- Ön?
- Fölösleges!
Ma tíz meghívást kaptam, tegnap huszonkettőt, tegnapelőtt ismét egy csomót.
Ez így megy mindennap.
Két órát azzal töltök el, hogy ezeket a nagybecsű meghívásokat százféle udvarias frázis kiséretében visszautasítom.
Eleintén megjelentem itt-ott.
A magam formájú nyárspolgárok szivélyesek voltak, ezeket megszerettem, derék, őszinte, lelkesedni tudó emberek, - az úgynevezett előkelő világ azonban pártfogólag viselte magát irányomban...
Fülöp elkomolyodott.
Ez a hang kevély; az ifjú szemeiből gyorsan tovavesző villám lobban szikrába, a mint megsértett önérzettel mondja:
- Mintha azt mondották volna, kérem, hogy no te szegény mázoló, te »művész «, vagy minek hívnak, - hát nőttél -e már akkorát, hogy észrevegyenek a méltóságos orrok ?.. .
Rajta fiatal izé, rajta!
Trés bien petit chien, érdeklődni fogunk irántad, szegény ember...
Ej!...
Nagyon kevés hiányzott, hogy rögtön ott nem hagytam ezt a kétségbeejtően üres bábszínházat.
- Ne légy ilyen makacs, Lőrincz, - mondotta aggódó arczczal a hölgy.
Fülöp biztatta:
- De csak legyen!
Jogai vannak arra, hogy beláthatatlan magasságban tudja magát e pöffeszkedő emberek fölött.
Használja és gyakorolja ezt a jogot.
Szeretem, hogy ilyen.
Magam is arra az útra térülök, a melyen ön jár.
Fogjunk kezet!
- Szivesen, uram! - felelte hálás tekintettel az ifjú és megrázta meleg barátsággal a Fülöp jobbját; - ön megmutatta, hogy nemesen gondolkozik.
Büszke vagyok jóindulatára és igyekezni fogok, hogy ezt a jóindulatot minél terhesebbé tegyem önnek.
Ah, uram !
Én önhöz kötöm magamat és nem nyugszom addig, a míg kétségbe nem ejtem.
- Próbálja meg, próbálja meg, - felelte jókedvűen Fülöp és felállt.
Megrázta a csengetyűt; a vén sas bejött.
- Rendelt kocsit, Miska?
- Igenis.
- Nos, hát ha úgy tetszik, kedves Sibil, - a programm következő pontja: a Lőrincz dicsősége.
Kikocsizunk a műcsarnokba.
*
Tovább úgy volt, hogy Fülöp egy egész hónapig nem mutatta magát.
Nem járt semmiféle társaságba, nem ment el se a clubba, se a kaszinóba és őt sem kereste föl, Lőrinczen kivül, senki.
Eljárt a színházakba, neje társaságában nehányszor a jégpályára is kiment, - ez volt az egész.
Deczember huszadika körül, zimankós téli estén történt , hogy szokása szerint ismét egyedül sétált.
Maga sem tudta, hogy miért járja az utczákat, de ment megállapodás nélkül, szórakozottan, elkedvetlenedve.
Az nap délelőtt látogatást tett a Lőrincz műtermében, a hol hatalmas vászon volt kifeszítve a tágas atelier egész szélességében.
Az ifjú új művön dolgozott.
Sokan látogatták és nagy elismeréssel nyilatkoztak erről az új alkotásról is.
Fülöp szintén kifejezte tetszését, magában azonban elégedetlenséget érzett.
Belátta, hogy nem képes versenyre kelni ezzel a fiatal emberrel, s Sibil sohasem lesz abban a helyzetben, hogy büszke lehessen reá.
Maga sem tudta, hogy miért vágyik erre , - de szerette volna, ha valamely feltűnő diadalt arat.
Mintha neje is megváltozott volna...
Valamivel tartózkodóbb és érzékenyebb...
Képzelődés tán?
Meglehet.
A benső nyugtalanság csupa torzalakkal rajozza tele a levegőt és sötétséget sző a lélek köré.
Felfelé jött a hatvani-utczán.
A fordulónál bement egy ékszerész-boltba, a hol Sibilnek egy kedvencz gyürüjét adta át csináltatás végett a minap.
Az ajtóból rögtön vissza akart fordulni, de már késő volt: a tante, ki valami theázó készletet tekintett meg az üzletben, észrevette és intett, hogy maradjon.
- Váratlan találkozás, Fülöp, - mondotta szokatlanúl barátságos hangon, - most azonban várj meg és kisérj haza.
Fülöp némán meghajtotta magát és várt.
Az öreg hölgy néhány utasítást adott az ékszerésznek, azután Fülöphöz fordult.
- Mehetünk, Fülöp.
A tante hintaja künn várakozott.
Fülöp besegítette az öreg asszonyt és maga is beszállt.
A hintó csendes gördüléssel indult végig a népes utczán.
A tante útközben egészen közönyös dolgokról beszélt és nem kivánt választ.
Tíz percz mulva a hintó befordult a kapun s a lépcsőház előtt megállt.
Esti nyolcz óra volt.
Fenn a tante külön salonjában mindössze két gyertya égett.
Fülöp szórakozottan tekintett körül.
Az öreg hölgy nem ok nélkül szólította meg, ezzel tisztában volt.
Nehány percz mulva visszajött a tante és a magas tükör alatt levő kereveten foglalt helyet.
Fülöp arczára nézett lopva, de semmit sem tudott meglátni a gyéren világított félhomályban.
- Jőjj közelebb, Fülöp, - törte meg a csendet nyugodt, szenvtelen hangon a delnő, - tegnap délután levelet küldtem; megkaptad?
- Nem kaptam, kedves tante.
- Azt irtam benne, hogy látogass meg.
Fülöp fanyar mosolylyal jegyezte meg.
- Amnestia?
- Mondjuk, hogy az.
Elhatároztam, hogy kisegítelek abból a kellemetlen helyzetből, a melybe meggondolatlanságod döntött.
- Bocsánat -
- Kérlek, ne szakíts félbe!
Ez a te házasságod eddig csak egyszerűen nevetséges volt , a melyről tréfálkozva beszéltek a társaságban, - ma azonban másképpen áll a dolog .
Tegnapelőtt különös dolgokat hallottam rólad.
- A társaság, kedves tante? - kérdezte megvető mozdulattal Fülöp.
- Nem az.
Az ilyesmi önmagától terjed, mint a ragály.
Egy ajak elindítja, felkapja kettő, azután négy és így tovább, - a míg végül megtelik vele a levegő, s megtudja mindenki, a ki nem süket és nem vak.
Lehetséges, hogy a szóbeszéd hamis alapon indult, hogy egyetlen hang sem igaz abból, a mi a villám sebességével és a méreg romboló erejével terjed, - de terjed, mérgez és lassanként megfojtja azt, a kit üldözőbe vett.
Például téged, Fülöp.
Meglep ez a kijelentés?
Engem nem lepett meg, - folytatta változatlan nyugalommal a delnő, - el voltam készülve reá, s megvallom, azon csodálkoztam volna, ha másképpen történt volna, mint a hogy most -
- Biztosítom, kedves tante, hogy semmit sem értek abból, a mit ön mond!
Fülöp elhagyta helyét.
- Maradj!
Olyan világosan fogok beszélni, hogy nagyon is jól megérted azt, a miről szó van.
Csak semmi idegesség!
Foglalj helyet és hallgasd meg, a mit mindenki beszél.
- Mit tudnának ezek mást?
- Az neked tökéletesen mindegy.
Első a kötelesség és a meglevő helyzet, a melynek becsülete vagy gyalázata téged minden körülmények között érinteni fog.
Az az asszony , a ki a nevedet viseli - megcsal.
Fülöp elvörösödve lépett hátra.
- Ki mondta ezt?
- Csendesen, csendesen, - mondotta hidegen a delnő, - olyan embertől hallottam, a ki maga is megdöbbenve értesült a dologról és nem szokott kigondolt regényeket képzelni a való helyett.
A clubban hallotta -
- Kitől?
- Ismétlem, hogy az mindegy...
- Kitől?
- Nem az a kérdés, hanem -
Fülöp harmadszor kérdezett.
Nyersen, követelő hangon, felháborodva.
- Kitől hallotta?
- Mit jelentsen ez, Fülöp?
- Kitől hallotta?
- Nem felelek.
- Nem felel? - ismételte alig uralkodva indulatain az ifjú - előbb tudtomra adja a gyanusítást, a gyanu terjesztőjét azonban eltitkolja.
Legyen úgy!
Nem kérek felvilágosítást.
Megvetem ezt a szemtelen rágalmat, a mely egészen rávall arra a léha társaságra, a melyet eltaszítottam magamtól.
Úgy van!
Én eltaszítottam magamtól ezeket az embereket.
Nem akarok erősebb kifejezést használni, különben azt mondanám...
A delnő szintén fölemelkedett a kerevetről.
- Nem szabad idegeskedni, kedvesem, - felelte éles hangsúlylyal, s az ifjú közelébe lépett, - akár igaz az, a mi arról a személyről kering -
- Asszonyom! - vágott közbe felindultan Fülöp; - az a személy az én hitvesem és én még öntől sem tűrök sértést.
- Tehát nem hallgatsz meg...
- Fölösleges!
- Fülöp!
- Eleget hallottam.
Kijelentem önnek, hogy egyetlen szót sem hiszek.
A ki elég alávaló ahoz, hogy ilyesmit a nyelvére merészel venni, az bizonyos benne, hogy ezt a sértést nem fogom megtorolni, mert az ilyen gazember nem méltó reá.
- Tudod, hogy kiről van szó?
- Semmit sem akarok tudni, - felelte elutasító mozdulattal az ifjú.
- Hallgass ki legalább egészen...
- Köszönöm; elég volt!
Isten önnel!
Azt hiszem, hogy ennek a háznak a küszöbét soha ez életben többé nem lépem át.
A delnő fagyosan felelt.
- Jó és becsületes ember vagy, Fülöp.
Kár érted!
Sajnálom, hogy nem segíthetek rajtad...
Fülöp az utolsó szavakat már nem hallotta.
Gyorsan köszönt és elhagyta a termet.
Öt percz mulva messze járt lenn a korzón.
Valaki meglökte.
Nem vette észre.
Egy ember bocsánatot kért: azt sem.
Semmit.
Ingerűlten, haraggal és szégyennel eltelve sietett előre a fényesen megvilágított utczán.
- Ezek a pulyák... mormogta utálattal.
Nem képesek semmit kitalálni a bosszantására, csak ezt.
Ez jó eszköz nekik.
Jó minden eszköz, a mivel egy tisztességes embert sérteni lehet.
Jó minden gyalázatos fegyver a rosszakarat és a lelki süllyedtség szolgálatában, a melylyel ezek a felfuvalkodott nobilik, ezek a kipomádézott eleven hullák - bosszút akarnak állani azért, hogy az egykori »chére camaráde« nem kivánja a közelségüket és megveti kedvteléseiket.
- Eh!...
Hát miért is gondol reá?
Érdemes ez?
És az az ember, a kitől ez a nemtelen pletyka eredt?
Fülöp végig gondolt összes kaszinóbeli ismerősein, de ezeket az urakat nem tartotta -
Az ördögbe!
Egy név villant keresztül az agyán.
Annak a fiatal embernek a neve, a kit, a mióta ott hagyta őket, észre se akart többé venni.
Brinckman báró!
Vakmerő , könnyelmű ember...
Nem, nem!
Nem lehet.
Képtelenség!...
Ilyen pórias, ilyen visszataszítóan közönséges nem lehetett.
Elhatározta, hogy fölmegy a kaszinóba.
László ott lesz.
Meg fogja tudni.
Kilencz óra előtt nehány perczczel fölért a kaszinó helyiségeibe, a melyeket ma - kivételesen - nagyon gyéren látogattak.
Az olvasó-teremben nem volt senki.
Az elősiető inasok azt a felvilágosítást adták, hogy az urak ma majdnem kivétel nélkül a színházban vannak.
Premiére van.
Ilyenkor ott »illik« lenni.
A kártyázó szobában azonban vannak nehányan, ha oda méltóztatnék -
- Ki van ott?
- Az ezredes úr, a tanácsos úr, ő méltósága a báró -
- Brinckman?
- Igenis.
Fülöp intett, hogy eleget tud.
Az inas lesegítette felsőjét, elvette kalapját , keztyűit és kitárta az ajtót.
Fülöp bement.
A kerek zöld posztós asztal mellett négyen ültek.
Egy nyugalmazott huszárezredes, egy miniszteri tanácsos, Brinckman és egy világos szőke hajú, selypítő, leányos, fehér arczú fiatal ember, az ezredes fia: Caesár.
Fülöpöt a tanácsos vette először észre.
Csodálkozva, meglepetve, majdnem zavartan nézett össze a fehér arczú fiatal emberrel, a ki azonnal elhallgatott.
- Zavarom önöket, urak?
Brinckman felugrott és hangosan üdvözölte.
Odanyujtotta a kezét, megrázta, örült , hizelgő szavakat mondott.
- Azt hittem, kedves Fülöp, hogy sohasem fogod fölkeresni többé ezt a mi bűnös barlangunkat.
- Eljöttem.
- Hoch!
Isten hozott!
- Isten hozta! ismételte tompa, bassus hangján az ezredes.
- Willkommen, Isten hozta! selypített Caesár.
- Egy kis bajban jöttem, - mondotta mosolygó arczczal, egyszerűen Fülöp, - még pedig egyenesen hozzád, kedves László.
- Rendelkezz életemmel!
- Tudom; te mindig áldozatkész fegyvertárs voltál a multban, - ennek a múltnak azonban vége.
Más viszonyok foglalták el a letűntek helyét, - folytatta nyugodt , mesemondó hangon Fülöp és röviden elbeszélte, hogy mi történt vele ezelőtt félórával a nagynénjénél, a kinek a szavaiból azt vette ki, hogy ez az egész képtelen pletyka innen a kaszinóból kellett, hogy kiinduljon.
A tante legalább ilyesmit sejtetett .
Találják tehát természetesnek az urak, hogy keresem azt az embert, a ki a hátam mögött gyakorolja magát a jellemtelen denuncians szerepében.
Ezredes úr részt szokott venni a nagynéném estélyein...
- Úgy van, úgy van...
Én részt szoktam venni, - felelte habozva az ezredes, - de nem tudom, hogy valami feltűnőt hallottam volna.
- Nőmről és unokabátyjáról, a »Magdolna« festőjéről?
- Semmit, semmit...
- Ez különös!
- Nagyon különös....
De ismétlem, hogy nem tudom...
- Te sem hallottál erről, László?
Brinckman vállat vont.
Lustán, kényszeredve, mint a kinek roppant terhére van az, a mit mondani akar.
- Őszinte választ akarsz? kérdezte elhidegülő hangon.
- Tőled igen.
- Tőlem?
Hát tudod mit...
Az van a dologban, hogy én nem tudok komédiázni.
Lelkemre mondom, az imént is alig tudott lemászni nyelvemről az a pár szó, a mit itt üdvözlésedre mondtam.
Dühös vagyok reád.
Te lenézel minket.
Helyes!
» Mindenkinek jogát« tartja a magyar.
De te külön is kimutattad, hogy barátságomra nincs szükséged.
Ez bosszantott.
A végén, tudom hogy nem érek semmit .
Annyi a tört cserepem, hogy már a társaságban is elszörnyedve beszélnek rólam .
Ismered az okát.
Az aranyhajú Medeáért, a szép Bárdos Rózáért történt mindez, a ki pillangóm volt és a kinek egyik közeli rokona, - a te feleséged.
Ez a szó vágott.
Fülöp merő tekintettel nézett az előtte álló gavallér szeme közé.
- Hogy értsem ezt?
- Sehogy! - felelte ugyanazzal a lusta vállvonással Brinckman, mint elébb, - vedd úgy, a hogy mondom és ne kérdezz, mert ismersz, Fülöp.
A hölgyekkel szemben olyan émelygős édes tudok lenni, mint egy szerelmes macska, - magunk között azonban faragatlan vagyok és szúrós, mint a galagonya, tartozom vele - tudod - az egészségemnek, külömben tönkremennék a sok édességtől.
Ez helyrebillenti bennem az egyensúlyt....
Bah!
Ostoba beszéd....
Dühös voltam reád, ennyi az egész, s a hölgyekről meg van a magam furcsa véleménye, a melybe úgy bele vagyok nőve, mint a csiga a maga házába.
- Te fecsegtél?
- De hát hogy is tudtál lemondani rólunk? - folytatta csodálkozást szinlelve az ifjú , - még ha valami tündérországi égi lényért, például egy elragadó ballerina kedvéért tetted volna, - de egy falusi...
És éppen annak a pillangónak a rokona, a ki olyan hevesen követelte a rehabilitáczióját, hogy menekülnöm kellett.
Izé!...
Mi történt vele?
- Meghalt.
- Teringettét!
- Megmérgezte magát, - folytatta Fülöp.
Brinckman meghökkent.
Semmi!
Már elmult...
- Méreg...
Sapristi.
Ezredes, ez a csinos pipi nem értette a tréfát.
Sajnálom szegényt...
- Meghalt a nélkül, hogy igazi nevedet szemedbe mondhatta volna.
- A nevemet?
- Igazi nevedet, - ismételte fenyegető hangon, nehéz, gyors lélegzettel az ifjú, - mert te, László, fecsegtél az én hitvesemről is.
- Az igaz!
- Rágalmaztad!
Brinckman elvörösödve rántotta össze a szemöldökét és úgy nézett gúnyos tekintettel , fölbigyesztett ajakkal a Fülöp szeme közé.
- Honnan tudod?
A többi villámgyorsan történt.
- Becstelen!...
S Fülöp összeszorított ököllel, sápadtan, dühtől villogó tekintettel lépett hátra .
Brinckman a földre esett.
Száján vér ömlött...
Vér a kezén, a padlón...
A társaság elszörnyedve ugrált fel.
A tanácsos hebegve, kővé meredve bámult, - az ezredes vízért kiáltozott, fia kirohant az előszobába.
Orvosért!
Hamar!...
Gerendi Fülöp egyetlen ökölcsapással sújtotta le azt az embert, a ki megsértette a nejét.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE