Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Árpád
Rákolti György utazása a gambai császárságba
Keletkezés ideje
1905
Fejezet
16
Bekezdés
1964
Mondat
3386
Szó
42998
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
NYOLCZADIK FEJEZET.
I.
Dandóczi vállalkozott rá, hogy kitöri az ajtót és visszahozza a »gólyakirályt «.
A czigány Herkules szeme vérbe borult; vastag öklei összeszorultak, reszketett a felindulástól az egész ember.
Kovács Miskában is tüzet fogott a nyárádszegi virtus.
Fölragadta a sarokból a fegyvert s puska-aggyal akart neki menni az ajtónak, hogy kidöntse és a künn strázsáló két arabot megtanitsa a magyar becsületre.
Rákolti azonban visszaparancsolta őket.
Erőszakkal ebben a válságos helyzetben nem lehet boldogulni.
Egy csöpp hidegvér többet ér ilyenkor egy tenger indulatnál.
Mit kezdhet három ember hatvanöt-hetven ellen?
- Mondtám én, héj, szólt elkeseredve Dandóczi, midőn nagy nehezen belátta, hogy haragja és hatalmas testi ereje a jelen körülmények között semmit sem ér, hogy ákáráttál tévesztett bé erre á gézsesre Katiróban ázs á bugyigós szolgá!
- Hát ugy -e bizony nagyságos urfi, toldotta mérgesen Kovács, ihol kisüle mégis, mi pocsék egy fajzat vala ott Katiróban az a semmirekellő albán!
Haj, haj, az árgyélusát!
Be szeretném, ha most hirtelenében szembe tisztelhetném!
- Mingyárt ágyoncsápnám! kiáltotta dühösen Dandóczi, s akkorát lökött egyet az utjába kerülő széken, hogy menten kitört a lába.
Rákolti csititotta az elkeseredett embereket.
- Nyugalom, fiuk!
Igy nem megyünk semmire, mondotta csillapitva; ami történt , megtörtént.
Tévedtem, de ezen most már nem lehet segiteni.
Az emberekbe vetett bizalom veszedelmes helyzetbe sodort, de meg fogunk szabadulni.
- Hogyan, instálom? kérdezte Kovács; hiszen ez a hosszu rabló ránk lakatolá az ajtót.
- Nem tesz semmit, válaszolta Rákolti; mégis meg fogunk szabadulni.
- Csák repilni tudnánk... mormogta hitetlenül a czigány.
- Nézz ki, Ferkó fiam, az ablakon, aztán mondd el, hogy mit látsz.
Dandóczi a kabin-ablakhoz rohant és kinézett rajta.
Künn leszállt az esti homály.
Az égbolt felhős volt; csak itt-ott tünedezett elő egy-egy csillag.
A hold tündöklő tányérja mindegyre elbujt a lassan tova uszó felhők sátora mögé.
A tengert alig lehetett látni a homályban, melyet az egyenlitői forróság miatt felületéről felszálló párák még inkább süritettek.
- Nos, mit látsz?
- Semmit sém, kenyergem... válaszolta a czigány.
- Fölfelé nézz, ne lefelé! utasitotta az ifju.
Dandóczi gyorsan felpillantott.
- Csinákli van itt fénn! kiáltotta meglepetve.
Kovács Miska oly gyorsan termett az ablak mellett, mintha puskából lőtték volna ki.
- Lássam, testvér! kiváncsiskodott izgatottan; az ám, urfi; egy csónak fityeg idefenn lánczon!
Rákolti most visszaparancsolta őket az ablaktól.
- Ugy van, fiuk!
A hajó egyik kisebb mentő-csónakja éppen a mi kabinunk ablaka fölött lóg.
Ezt én azonnal észrevettem, de sohasem hittem volna, hogy valaha hasznát fogjuk venni.
Az isteni kegyelem azonban velünk van és nem engedi, hogy életem legnagyobb tervét és legszebb célját egy ilyen kalandor, mint a Negro kapitánya, meghiusitsa.
- Rabló!... sziszegte fogai között Kovács.
- Nem ádnám egy piczuláért (tiz krajczár ), dörmögte a czigány, há egy kicsikét mégfogdoshatnám...
- Hallgassatok ide! folytatta Rákolti, miközben a kabinablakhoz sietve , kinyitotta.
A csónak lánczos csigára van erősitve; most tehát minden attól függ : le tudjuk -e ugy huzni ide az ablakig, hogy semmi zajt ne okozzon, különben észreveszik odafenn a fedélzeten és akkor az egész terv füstbe megy.
- Majd én léhuzom, ajánlkozott Dandóczi.
- Próbáld meg, utasitotta Rákolti, állj ki ide az ablakra, mi ketten majd tartunk , hogy le ne szédülj.
De vigyázva!
- Vigyázok, intett fejével a czigány, miközben fölmászott az ablakra és kihajolt rajta.
Rákolti és Kovács megragadták a lábait, s erősen tartották, nehogy elveszitse az egyensulyt, s belezuhanjon a tengerbe.
Dandóczi megfogta a csónak alján levő uszony-barázdát és nekifeszülve huzni kezdte.
- Bográ ván ketve... dörmögte fejét rázva, nem éngéd...
- Nincs bogra kötve, mondotta az ifju; az ilyen csónak rendszerint kettős csigán szokott lógni, hogy szükség esetén gyorsan le lehessen ereszteni a vizre.
Fogd meg csak és huzd!
De ne rángasd!
Dandóczi nekifeszült és húzta.
Fenn erre megnyikordult az egyik vas-csiga, melyen a vékony láncz át volt húzva.
- Vigyázz! szólt rá hevesen az ifju.
- Ne rángasd, az árgyélusát!... sugta fel boszankodva Kovács; nem hallád -e, hogy azok a himpellérek odafenn észreveszik...
Dandóczi ráförmedt.
- Né karicsálj, té... haném segits...
Kovács Miska egy szempillantás alatt fenn volt az ablakban.
Balkezével megfogta az ablakfát, jobbjával a csónakot.
- Ánczváj... huzd, aki lelke vagyon!
Csak nem fog fittyet hányni két ilyen virágszálnak egy rongyos csónak...
Most aztán Dandóczi is megemberelte magát.
Nagy izomereje egész megfeszitésével akkorát huzott a csónakon, hogy lerántotta majdnem az ablak alá.
- Gyere lé, bibás... mormogta az erőlködéstől kivörösödve.
- Lenn van már! örvendett Kovács.
- Tártsd!
Le né repiljen a csinákli...
- Megmarad; gyere le, testvér!
Itt a »csinákli «...
Erre Dandóczi is visszaugrott a kabinba s Rákolti utasitásához képest nagy sietve segitett Kovács Miskának, hogy a két vaskos és jó nehéz utazó-láda minél gyorsabban a csónakba kerüljön.
Erre a müveletre ügyelni kellett.
A csónak hosszu , de nagyon keskeny jószág volt, (tengerész-nyelven »swallow-skiff = fecskeladik ) könnyüségénél fogva azonban a legsebesebben hajtható vizi jármüvek közé tartozott, mely ha arányosan volt megterhelve, jelentékeny terhet is elbirt.
Erre az arányos súly-elosztásra azonban gondosan kellett ügyelni, különben meghibbant volna rajta az egyensuly, s ez most egyenlő lett volna a legvégzetesebb szerencsétlenséggel.
Ez volt az oka, hogy Rákolti három izben is megcserélte a csónak közepébe emelt terhet, mig végül ugy találta, hogy a jármü egyensulyban fog maradni.
- Készen vagytok? kérdezte végül, midőn egy pillantással meggyőződött, hogy a kabinban semmi sem maradt, ami tulajdonukat képezte.
- Igenis, készen lévén! jelentette Kovács.
- Akkor hát előre!
Beszállni!
Dandóczi és Kovács felmásztak az ablakra, s onnan beszálltak a csónakba.
- Tartsátok a lánczokat! parancsolta Rákolti.
A legények megmarkolták a vékony lánczokat és erősen tartották őket mindaddig, mig pár pillanat mulva Rákolti is elfoglalta helyét a csónak kormányánál.
E pillanatban tompa ágyúlövés vágódott keresztül a homályos esti levegőn...
A Negro födélzetéről fülsüketitő, dühös orditás volt rá a válasz, mintha egy csomó éhes fenevad egyszerre bőgött volna.
- Eresszétek el a lánczokat... súgta izgatottan az ifju.
- Ágyuznak, instálom...
- Hallgass!
Ereszd!
Az elbocsátott lánczok csörrenve feszültek meg, s a csónak oly gyorsasággal ereszkedett le a hatalmas hajótest mellett a tengerre, hogy szinte csattant, midőn feneke vizet ért, mint a pisztolylövés.
Más baj, szerencsére, nem történt.
A jól elosztott teher egyensúlyban tartotta a könnyü jármüvet, mely néhány bizonytalan lengés után szilárdan állva maradt a vizen.
- Kézbe az evezőket fiuk! vezényelte Rákolti, s jó példát mutatva, maga is megragadta a csónak aljára fektetett evezők egyikét, hogy a Negro közeléből minél gyorsabban el lehessen távolítani a jármüvet , melytől most mindhármuk élete függött.
Dandóczi és Kovács rögtön kézbe kaptak egy-egy evezőt, s oly kemény erőfeszitéssel hajtották előre a karcsú csónakot, hogy majdnem repült - nevének megfelelően - mint egy igazi fecske.
Ekkorra már tökéletesen besötétedett.
A hold csak egy-egy perczre bukkant ki az égboltot elboritó felhők közül.
A Negro nagy teste mint egy megvilágitott ház uszott tova teljes gőzzel a tenger vizén.
Kéményeiből egész szikra fellegek vágódtak ki.
Távolabb, mintegy ezer lépésnyire, feltünt az üldöző angol »kopó« fehér alakja is .
Elsőrendű ágyu-naszádnak látszott, és bámulatos gyorsasággal közeledett.
Alig két percz mulva már ismét kilobbant róla egy sárga villanás a sötétbe... azután megint egy...
Utána mély dörgés harsogott bele a forró egyenlitői levegőbe.
- Jaj, hogy bég!... kaczagott édesdeden Dandóczi.
- Hej, nagyságos urfi, kiáltott örvendve Kovács, midőn látta, hogy a Negrorul világos füst gomolyog föl a levegőbe; adná a magyarok Istene, hogy belekapott légyen a géczi csuda annak a rosszféle himpellérnek a hodályába (birka-akol ), hadd égjék porrá, nem kár!
- Nem volt becsületes ember, az igaz, válaszolta Rákolti, de azért nem kell örülni a más ember baján, fiaim, mert az nem magyar emberhez illő.
Mindenki megkapja , előbb vagy utóbb, amit megérdemel, de kárörömöt érezni a más veszedelmén, ha még olyan haszontalan fráter volt is az, aki veszedelembe került - mégegyszer ismétlem - nem magyar virtus.
Kovács Miska elhallgatott, de most az egyszer titokban egészen más véleményen volt, mint fiatal ura, kinek szivében a nemes nagylelküség le tudta győzni az ellensége pusztulásán diadalmaskodható nemtelen kárörömöt.
A legény azt tartotta , hogy »fogat fogért «, aki mily mértékkel másnak méri a jót, azonképen kapja meg mástól ő is a jót vagy a rosszat.
» Ki fegyver által vét - ugymond az Irás - fegyverrel is kell elvesznie.«
Ezt pedig a minden keresztyéni igazak foglalatja: a Szentirás mondja, tehát ugy is kell annak lennie örökkön-örökké...
Ez ellen hiába beszél Rákolti szivéből a lovagias magyar erkölcs.
Igy volt világ eleje óta mindig és mindenütt a porlandó emberek között és igy is marad.
Bizony, Dandóczira sem hatott a nagylelküség.
Midőn észrevette, hogy az angol pánczélosról egymásután négy sárga villanás lobbant ki a sötétségbe, s utána négyszeres mély ágyudörej rázta meg a levegőt , megemelte kalapját, s a káröröm utánozhatatlan rosszindulatával kiáltotta:
- Szerencsís jó éjszakát kivánok!
Olyan légyén á bőred, mint egy rostá!
II.
Amennyire a mindinkább növekvő távolságban látni lehetett, a Negro kétségbeesett erőfeszitést tett, hogy az utána siető Her Majesty ágyuinak lőtávolából kimenekülhessen.
Cavalcanti lovag - a szökött piemonti fegyencz, ki gyilkosságért életfogytig tartó kényszermunkára volt itélve - szédületes gyorsasággal hajtotta hajóját Kelet felé , nyilván azzal a szándékkal, hogy az afrikai partok valamely pontján mégis csak kiköthet és arabjaival együtt bemenekülhet a földrész belsejébe.
A csónakról azonban mindössze alig egy félóráig lehetett valamennyire szemmel kisérni ezt az izgalmas hajszát.
A Negro megvilágitott teste mindinkább kisebbé és homályosabbá vált.
A nyomában levő ágyunaszád fehér alakja nemkülönben.
A koronként megdördülő ágyulövések hangja már csak nagyon tompán érkezett Rákolti füleihez.
Egyszerre csak - éppen abban a pillanatban, midőn levette szemeiről a látcsövet , hogy a hajsza további megfigyelését abbahagyja - a nagy messzeségben óriási sárgás-vörös lángoszlop emelkedett föl a levegőbe...
Egy pillanatra az egész tenger megtelt vörhenyes fénnyel...
A következő pillanatban azonban már vége is volt a borzalmasan szép tüneménynek.
A fény amily hirtelen támadt, épp oly gyorsan ki is aludt s a tengert ismét elboritotta az esti homály.
- Ugy tetszik, urfi, mondotta Kovács, kit az ijesztő látvány egy perczre kihozott a sodrából, ugy tetszik... hogy ott lenn valami hiba esett.
Rákolti bólintott.
- Valószinű, hogy a Negro levegőbe repült... mondotta komolyan.
- Ejnye, hm...
Talántán bizony mán nem is él a hosszú gólyakirály?
- Aligha él.
- Ejnye... szegény feje... mormogta fejcsóválva a legény.
Ami harag még csak az imént is kegyetlenségre ingerelte szivét, az most hirtelen mind elpárolgott.
Szinte sajnálta azt az embert, akit egy órával ezelőtt ő maga képes lett volna minden szánalom nélkül kivégezni.
Rákolti ezalatt gyorsan számot vetett az eshetőségekkel, s midőn részint a Negro futásának irányából, részint a csillagok állásából meghatározta, hogy merre kell tartania: csodálatos bizalommal tekintett a jövendőbe.
Egy cseppet sem aggasztotta, hogy mindhármuk sorsa egy könnyü csónaktól függ.
Valamely megmagyarázhatatlanul titokzatos sejtelem azt súgta lelkének, hogy nincs miért aggódnia, a nyugat-afrikai part nem lehet messze.
E föltevést egyébiránt nemcsak lelkének benső érzése, hanem az angol pánczélos magaviselete is megerősitette.
Mig messze volt a part, egyszer sem lőtt a menekülő Negrora, holott a hosszú Ritter maga mondotta, hogy már kilencz órája a nyomában van.
Midőn azonban látta, hogy a szárazföld közelében a Negro talán még is csak befuthat olyan öbölbe, tenger-nyúlványba, vagy más sekélyebb vizi-útba, ahová, mélyebb járásánál fogva, nem követheti: ágyuzni kezdte, s valószinüleg levegőbe is röpitette.
Az afrikai part tehát semmi esetre sem lehet messze.
S hogy öröme még teljesebb legyen, a tenger úgy éjfél tájban nyugtalankodni kezdett, apró fodrok borzongtak végig az eladdig mozdulatlannak látszó roppant vizfelületen, s a szél mindegyre nagyobb és nagyobb erővel kezdett fujni.
Nyugati szél volt, egyenesen Kelet felé hajtotta a képződő hullámokkal együtt a csónakot is.
- Isten velünk van, fiuk! mondotta lelkes hangon, midőn látta, hogy a perczenként növekvő szél mind-gyorsabban és gyorsabban viszi tova a könnyü jármüvet, annyira , hogy alig egy negyed-óra mulva már az evezőkre nem volt semmi szükség.
- Finumul háládunk, szólt elégedetten Dandóczi, s a csónak aljára helyezve evezőjét, pipára gyujtott.
- Emberséges egy viz ez, urfi, szólalt meg csakhamar Kovács Miska is, miközben jól fejébe nyomta vászonkalapját, hogy a szél el ne vigye; viszen munka nélkül is ... de hátha megharagszik?
Ez a megjegyzés lassanként komoly dologgá vált.
Rákolti lelkében megcsappant a lelkes bizalom.
Nyugtalan tekintete megtelt aggodalommal.
Emberei gondtalan nyugalommal, pipázgatva diskuráltak egymással a csónak előrészén, örülve, hogy nem kell evezniök - ő azonban tudta, hogy a most már nagyon is érezhetően erősbülő szél kétféle módon is veszélybe sodorhatja.
Ily keskeny csónak nagyobb tenger-hullámzást semmi esetre sem bir el.
Már pedig, ha a szél nem enged, erre a legkomolyabb kilátás van.
A másik veszély a parton érheti a könnyü jármüvet.
Ha a szárazföld azon része, hová a véletlen sodorni fogja , sziklás: menthetetlenül el van veszve.
Ezer darabra pattanva zúzódik szét a legelső sziklán, melyhez a szél ereje esetleg odacsapja.
Esti tiz óra volt.
Az égbolt egészen besötétedett.
A rendkivüli gyorsasággal felvonuló fellegek tömegéből koronként már egy-egy villám is átczikázott egyik fekete felhő-gomolyból a másikba, s a meg-megujuló távoli, rövid mennydörgések az egyenlitői vihar közeledését jelentették.
Erre vallott a nyomasztó hőség is, mely a késő esti idő daczára sem enyhült , inkább még nőni látszott.
- Legyetek résen, Miska! kiáltott Rákolti a legényekre; baj van!
Erre a figyelmeztető intésre nem volt szükség.
Dandóczi és Kovács is észrevették már, hogy a nyugodalmas pipázgatásnak nincs most az ideje, vigyázni kell .
Félretették hát a pipákat, s a fenyegető veszély előérzetében nem a legbátrabb tekintettel néztek szembe a közeledő viharral, mely ellen semmit a világon tenni nem lehetett.
Pár percz mulva már oly erős lökésekkel zúgott végig a szél a tengeren, hogy néha két kézzel is meg kellett fogódzniok, különben kirepültek volna a csónakból.
- Itélet-idő... mormogta Kovács megdöbbenve s ösztönszerüen keresztet vetett.
- Nágy báj ván, kenyergem... nágy! kiáltotta át Dandóczi az ifjunak, aki hasztalan tartotta erős kézzel a kormányt.
A csónak időnként majdnem egészen féloldalra dőlve rohant tova a hullámok hátán, kitéve minden pillanatban a katasztrófának , hogy végre egészen megdől s fél percz alatt elsülyed.
- Jőjjön ide valamelyik! kiáltotta harsány hangon az ifju, hogy a szél bömbölését tulkiáltsa.
Oldalra kell szoritani a kormányt, különben felfordulunk!
- Jáj, jáj... sopánkodott siralmas hangon Dandóczi, aki amily bátor és elszánt volt a szárazföldön, hol vastag lábait biztosan megvethette, éppen olyan gyámoltalanul gyáva czigánynak mutatkozott most, midőn a természet fönséges haragját gyapjas fejére látta zudulni.
Csak jajgatott, de meg sem mozdult.
- Ne bőgj hé, az árgyéllusát! szólt rá Kovács, miközben négykézláb mászva iparkodott a csónak hátulja felé.
- Meg kell fulládni... meg kell fulládni!... siránkozott a czigány.
- Ne félj, téged kivet a viz!
- Ide mellém, Miska! hangzott fel ismét Rákolti harsány hangja.
- Itt vagyok urfi!
- Ez itt a kormány, fogd meg!
- Fogom!
- Szoritsuk oldalra!
Erősen!
Még erősebben!
Kovács teljes erővel igyekezett eleget tenni a parancsnak, s ugy megmarkolta a kormány-rudat, hogy majdnem kettétört a kezei között.
A legény itt is tiszta vérü szin-magyar fiunak bizonyult, félelem nélkül, teljes öntudattal, mindenre elszánva, szinte daczosan segitett fiatal urának megvivni az orkán ellen a harczot, melynek kimenetelében azonban minden keserves erőfeszitésük daczára sem lehetett többé kételkedni.
Rákolti érezte, hogy testi ereje rohamosan fogy... az orkán pedig még mindig nő...
Nem birhatják sokáig a küzdelmet.
Borzasztó mennydörgések rázták meg most már majdnem szakadatlanul a levegőt, s a koromfekete égbolton villám villámot ért...
Merre, hová repül a csónak?
És meddig?
Egyik kétségbeejtőbb kérdés, mint a másik.
Rákolti szivét összeszoritotta valami végtelenül fájdalmas szomoruság.
Fiui szive egész rajongó lelkesedésével csüggött a gyönyörü eszmén, hogy édes atyját, ha még életben van, a világ bármely pontján is fölkeresi, s most maga a természet akadályozza meg, hogy élete nemes czélját valaha elérhesse.
Ez fájt szivének, nem a halál.
Pedig a halál is közel volt...
Szárnyainak jéghideg suhanása együtt repült a szélviharral...
- Nem bírom tovább... fakadt ki rekedt hangon Kovács, midőn a hullámok szilaj ereje tizedszer is kiragadta kezéből a kormányrudat.
- Hagyd abba... hiábavaló...
Rákolti már nem fejezhette be, amit még mondani akart.
A hullámok hátán rohanó csónak e pillanatban oly roppant erővel vágódott neki valami szilárd testnek, hogy egész ivet ugorva szakadt darabokra a földön, ahová lezuhant és messze kivetette magából utasait.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE