Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Lajos
A tyuki prókátor kliensei
Keletkezés ideje
1889
Fejezet
10
Bekezdés
1080
Mondat
1996
Szó
25850
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
VIII.
Másnap azután Kupás ügyvéd ur egy kis komoly beszélgetésre hivta föl Czank Antal urat; s ennek a beszélgetésnek lett a következménye, amit Czank ur a Lichtschinn doktor ur által izent Sujtás Kájusz urnak.
Czank ur azon egész nap, sőt az utána következőn is nagyon szomoru volt, s még szomorubb azért, mert a Kupás ur által megpenditett dolgokat épen nem volt bátorsága nejével közleni, - s akivel szivesen ohajtotta közleni, Kájusz ur még harmadnap is , azontul is csak várakoztatott magára.
Nem állhatta tovább, ami irása vagy okmánya volt a háznál, összeszedte magához kézi táskájába.
- Kinos, szomoru munka volt ez, - reszketett a keze, mig tette, szive el-elszorult, kivált ha arra az aquarell-arczképre tekintett a falon, - mely jóságosan mosolygott rá, mintha bizodalmat akart volna önteni belé és bátorságot.
Ő is visszamosolygott rá fájdalmasan, mintha csak azt felelte volna neki:
- Hiszen te nem tehetsz erről.
Azután kileste az alkalmat, midőn észrevétlenül távozhatik, - kilopózott csendesen a kis ajtón.
- A táska nem volt nehéz, de nehéz volt a szive, a táska sulya épen arra nehezedett.
Szomoru ut volt ez, nem gondolt arra soha életében.
Fáradsággal, tiszta lelkiismerettel szerzett vagyona és becsülete lett megtámadva, családi, testvéri , becsületes rokoni érzései lettek megsértve, - csalással volt vádolva, - hogy megcsalta és csalja folyvást a halottakat, kik ellene nem bizonyithatnak.
Mindenütt megbámulták amint ment.
Járása csüggeteg, arczszine sápadt volt, - s komorsága nem illett egy örömapa szerepéhez.
Még a levélhordó Sikár János is nagyon megnézte amint egy levelet adott át neki.
Gépiesen elvette, zsebre gyürte a levelet, s menni akart odább.
- Nézze, olvassa el legalább, nemzetes uram, - szemtelenkedék Sikár János - majd akkor tudhatja meg azután, hogy öt garast érdemlek-e vagy tizet.
Annyira el volt bajával foglalva, hogy nem értette el a gorombaságot; - ahelyett pontosan engedelmeskedett, feltörte a levelet.
Elkezdte olvasni, - olvasta és azután megint olvasta figyelemmel, - miközben egyszerre felélénkültek szemei.
- Arczát gyenge pir sugarazta át, valami sejtelmes öröm gyorsan felszökkenő sugalmas hevülése, zsebeihez kapott, egy ezüst huszast vett ki s markába nyomta Sikár Jánosnak, s még az is eszébe jutott, hogy szives nyájassággal hozzá forduljon s az örömért, melyet okozott, jóságosan mosolyogva megkérdezze Sikár Jánost, ki egy nagy fejszét vitt a vállán:
- Hát maga, János, hová indul azzal a fejszével?
- Az erdőt vágni, uram.
- Hiszen még csak jóformán most hull a levele.
- Mindegy!
Ugy kell azért azt, uram, - mert azzal is ki kell jelenteni, hogy folyvást a birtokában voltunk, - mint a prókátor mondja.
Mit törődött ő azután erdővel, Sikár Jánossal s a többiekkel is, kiket Sikár János harsány kiáltozással biztatott maga után; mintha csak kicserélték volna, könnyeden vitte tovább a táskát, s arcza egészen ki volt derülve, nekividulva, midőn Sujtás Kájusz urhoz belépett.
S amint kivül az ablak alatt, a lejtősön lefelé, nagy zajjal elhaladtak a fejszés csoportok a Sikár János bandája után, - s elrobogtak egymásután a szekerek és kocsik , - mert mindenki ment, sietett az önkényüleg elfoglalt erdő felé, a legutolsó is, aki csak mozdulhatott a kisvárosban.
Természetesen nem maradt el senki az ingyen-zsákmánytól; - midőn Kájusz ur a legvégső kocsi elrobogásával az ez esemény fölött támadt boszuságát is kifujta, s Czank urhoz az elmaradhatlan rogóval odafordult.
Czank ur a következőkben beszélte el aggodalmas ügyét-baját Sujtás Kájusz urnak:
- Szegény boldog emlékü édes atyám, néhai Czank Ágoston, kertész volt Szanybéraljai ur ő méltóságánál, sőt már az édes atyjánál is.
Szegény fiatal ember volt, midőn az uri családhoz került, de azután az isten különös jóvoltából, - szintugy önszorgalma , mint a jó urak által, - félszázados szolgálatának hálás elismerése következtében , szép vagyonkát szerzett össze magának...
- Tudom rogo, tudom.
- Szükséges elmondanom mindent részletesen és körülményesen.
- Az atyám vagyona állt tehát a házból, melyben jelenleg lakom, melyet én még két szobával nagyobbitottam, a belső telekből, melyet a szomszédoktól egyes vételekkel, a mostani nagy terjedelmességre én egészitettem ki s én szereltem föl, tettem értékesebbé a csinos melléképületekkel, - állott továbbá két egész telek földből, melyet én még részint saját keresményem, részint nőm hozománya erejével, midőn haza jöttem lakni az édes atyámhoz, 1845-ben megszaporitottam még másik két telekkel, azután megint pár évvel később még két telekkel, - és azután megint két telekkel.
- Helyesen, igen helyesen.
- De még ez mind édes atyám életében történt.
- Rogo, rogo, értem rogo.
Ez azt is tette, hogy az ügyet figyelmével megajándékozta.
- Még akkor, midőn testvéremmel nem voltam megosztozkodva, midőn még közösben gazdálkodtam.
- Rogo! értem rogo.
S ez ismét azt jelentette, hogy a szóba hozandó ügyről kezd valamit sejteni.
Az alapvagyon akkori értékében, - tekintve a tőkepénzeket is, melyeket édes atyám nekem használatra átadott, s melyek mennyiségét, ha kell, ki is tudom mutatni, - összesen megérhetett 20.000 forintot.
- Ketten voltunk csak testvérek, Lajos öcsém , ki főhadnagy volt a Würtemberg-huszárezredben, - Lengyelországban megházasodott, s egy kedves kis leánykája volt, és én, kinek, midőn a kincstári erdészettől haza kerültem, már akkor is hat élő gyermekem volt.
Czank ur kivette kezkenőjét és megtörölte szemeit.
- Azóta elhaltak mind, csak egyetlen egy maradt.
Mi Lajos öcsémmel nagyon szerettük egymást, s ha talán azt mondanám, hogy én jobban szerettem őt, vétkezném, mert ő szeretett engem jobban.
Csupa szeretet, csupa sziv, melegség és igaz érzés volt ő.
Ha hallgatok, osztályra nem is lett volna közöttünk szükség, ő jó szivének egész szeretetével, könnyelmüségével, mindenről lemondott volna a javamra, csakhogy , tekintve sok gyermekemet, jó módban hagyjon, boldoggá tegyen.
Ha ennyire nem is, de legalább erőszakolta annyira a dolgot, hogy a huszártiszti fölszereléseit s más egyéb elébbi előlegezéseit föl kellett venni a számadásba.
A forradalom első évében julius 14-én történt az, midőn tizévi elszakadás után ujra láttuk egymást.
Akkor kötöttük az egyezséget, melyben elősorolva, megnevezve egyenkint az atyám vagyonának részeit , Lajos öcsém átadja, átengedi egyedüli tulajdonomul egyszerre és készpénzben lefizetendő 6000 forintért s elaggott édes atyánk holtig hű gondviseléseért.
- S megvan-e ez egyezség? - szólt mohó gyorsasággal közbe Kájusz ur.
- Megvan.
Kájusz ezt az ügynek megnyugtató befejezéseül tekintve, vállait felvonta és szétterjeszté tenyerét.
- Rogo!
- Ugy tehát itt nincs, és nem is lehet semmi baj.
- Magam is azt gondoltam! - felelt Czank ur, - hanem pár nap előtt hozzám jön Kupás , és jegyese érdekében komoly beszélgetésre hiv föl.
- Mindjárt gondoltam, - rogo, egyszerre gondoltam.
- Megjegyzéseivel, észrevételeivel oly zavarba hozott, hogy valóban a legkomolyabban megdöbbentem.
Azt mondta, hogy az az egyezség érvénytelen, s hogy ő képes leend azt megdönteni, nemcsak azért, mivel még édes atyánk életében köttetett, de más okból is, és meg is fogja dönteni.
Sujtás ur, ki szintén összeránczolta homlokát, a gyülölt kollega neve hallatára , szörnyüközött.
- És rogo, rogo, - csakugyan olyan szemtelen az az ember, hogy alig teszi még lábát a családba, már is perelni akar?
Czank ur keserüen mosolygott.
- Azt is, de mást is, miután épen most foly a telekkönyvezés, egész egyszerüen és röviden minden vagyonomnak felét a jegyesére kivánja átirattatni.
- De rogo!
Az ön vagyonát?
Hiszen ez borzasztó, - sőt már ez nemcsak szemtelenség, de gonoszság is.
És Sujtás ur összecsapta kezeit.
- Határozottan kijelentette, - ismétlé Czank ur.
Sujtás ur egészen dühbe jött.
- És vajjon mivel véli elérni ezt az a gazember?
Kájusz ur arcza egy nagy kérdőjel, nagy várakozás volt e pillanatban, minden vonása mutatta nemcsak az ember, de a szakférfi kiváncsiságát is, hogy valami meglepőt, de egyszersmind valami kellemetlent, valami megbotránkoztatót vár.
Csak valami megdöbbentő jöhet olyan gazembertől.
Czank ur nem hagyta soká kétségben, azonnal megfelelt.
- Fenyegetett, hogy fenyitő pörrel fogja megtámadni az egyezséget, ha békességesen ki nem egyezem.
Sujtás ur nagyot rivalgott.
- Tudtam, hogy csak gazemberség telhetik ki ilyen gazembertől.
Ismét az ügyhöz szólt.
- S mivel támogatja fenyitő pörét?
- Azzal, hogy megcsaltam testvéremet, hogy a vagyon nagyobb részét elhallgattam , magaménak tartottam vissza mindent, melyeknek, mint még az atyám életében és a közös vagyonban szerzetteknek, közösökül kell vala tekintetniök, s hogy öcsém Lajos csak azokról a részekről mondott le, melyek az egyezségben elő vannak sorolva.
- Tudtam, tudtam, hogy valami gaz fogást talált ki, - rivalt föl Kájusz ur, - tudja a zsivány, fogas a zsivány.
S dühösen nagyot ütött az asztalra, hogy porzó, tentatartó, olló összezörrentek egyszerre.
- Tehát perelni fogunk!!
Csuffá teszem, megbuktatom a gazembert, letépem a maszkot a képéről, kibizonyitom, hogy ez egy alávaló, egy semmirevaló, egy huzóvonó, egy nyuzó , egy csaló, egy békességbontó, emberrontó, zenebona-csináló, lázitó, népbolonditó gazember, zugprókátor, tyuki prókátor.
Kibizonyitom, mert ki is kell bizonyitanom .
Ime ma is mi történik.
Ezek a szegény bolond parasztok.
Valamennyinek elment az esze .
Ki kell bizonyitanom, hogy régen föl kellett volna akasztani.
Rogo.
Rogo.
Mert meg tetszik látni, ki fog sülni, ki fog világlani, hogy ez egy nagy gazember.
Egy nagy gazembernek kell ennek lenni.
Még embert is ölt ez már.
Meg tetszik látni.
Embert ölt.
Embert ölt.
Letiprom, becsukatom, fölakasztatom, elvetetem a diplomáját.
Jól esett neki, hogy egyszer már kipuskázhatja mérgét azért a két kéz-mosásért.
- Majd adok én neked azért a szemtelen dehonesztáczióért.
Csak menj bele a dologba .
Csak ebbe a dologba merj belemenni.
Czank urnak kellett végtére is a jó Kájusz urat lecsillapitani.
- Hiszen nem érdemes ezért ilyen nagyon haragudni, meglássa, hogy nem érdemes.
- Ugy van, az az ember még erre sem érdemes.
Kezdette azután Kájusz ur egészen más hangon és egészen más oldalról:
- Csak rogo, egyen csodálkozom, - azon tudniillik, hogy miként és mi módon egyezhetett bele a nemzetes ur huga, - annak a bizonyos embernek - még a nevét sem akarta ajkaira venni - ilyen föllépésébe.
- Vagy talán nem is tudott róla.
- Tudott róla! - felelt Czank ur szomoru kifejezéssel.
Sujtás ur megcsóválta fejét a mai kor romlottságán.
- És elszivelte ezt neki a nemzetes ur a saját tulajdon házánál?
- A szegény jó öcsém leányát néztem benne, - felelt Czank ur olyan hangon s oly czélzattal, hogy annak értelmében, ha az Kájusz ur figyelmét megragadta volna , másféle magyarázatot is kereshetett volna.
- No már, ha a nemzetes ur testvérének a leánya is, meg tetszik bocsátani, de én nem vonakodom róla ezért a legrosszabb véleményt kimondani: kigyót melengetett keblén a nemzetes ur.
- Ugy van, kigyót melengettem, - felelt Czank ur - de Kájusz ur csodálkozására , mosolygott hozzá, amint ezt ismételte.
- De ki gondolná azt, kinek jutna még csak eszébe is, hogy egy szép serdülő leánynak minden szavában, minden mosolyában, egész magaviseletében csak hazugságot, alakoskodást keressen?
- Én a legjobb szivvel , legforróbb, igazi rokoni szeretettel vettem őt magamhoz, midőn messze utjáról , ugyszólván majdnem elhagyatott, lerongyollott állapotban érkezett hozzám.
Véletlenül , váratlanul toppant be egy este.
A Sikár János vezette.
- A községi tudakozódás, a törvényszéki végzés, gyámja lemondásáról, csak sokkal később érkezett meg.
- A leányt szivesen fogadtam, - jó leány is volt akkor, szeretetet, igaz ragaszkodást mutatott hozzám.
- Nem néztem igen sok kifogás alá eső magaviseletét, nyers ferdeségeit , neveletlen, zabolát nem ismerő modortalanságát; szeretettel fogadtam karjaimba, mert testvérem árváját tekintettem benne.
- A ferdeségeket apródonkint, lassankint le fogja vetkezni, hozzá fog szokni a finomabb élet modorához, melyre megtanitani , oktatni nekünk áll legközelébb kötelességünkben.
Ugy van ügyvéd ur!
Lelkiismeretet csináltam magamnak a dologból; a ferdeségekért, visszásságokért, a nevelés elhanyagolásáért, elhagyott állapotáért, melyben eddig szenvedett a nyomorult , felelőssé is tettem magamat, s megesküdtem lelkiismeretes gonddal, szeretetteljes figyelemmel, lehető gyorsan visszapótolni az elveszett időt; kiirtani, kigyógyitani ama hátrányos visszásságokat, melyek nekünk nem egyszer pirulásokat is okoztak .
Pedig, lássa ügyvéd ur, én a legkisebb részben sem voltam oka elhagyott állapotának .
Kezdetben jóformán azt sem tudtam hol van, él-e, hová tette őt szegény atyja sorsának szomoru sejtelmében?
- Később, midőn két év mulva hivatalosan értesittettem felőle, - meg voltam nyugtatva, sőt örültem a tudósitásnak.
- Becsületes és igen jómódu emberek vették oltalmukba, örökbe fogadták.
És ki hitte volna azután az emberi gonoszságot ; ugyanazon jószivü emberek, kik felfogadták, elcsapták, elüzték az árvát a nagy világba, midőn a leánynak legtöbb igénye, legtöbb szüksége lett volna a világban a pártfogásra, - elüzték, mert a leánynak munkatehető kora immár megszüntette, hogy tőkéjének kamatait felszedhessék.
Nos, uram?
Ügyvéd ur!
Hát az ön szive is nem mozdult volna meg, mint a pelikáné, mely vérét is kitépi táplálékul az övéinek, vagy mint a vadé, mely sárkánynyá válik, ha az övéit tiporni látja.
Kájusz ur morzsolta a pipaszopókát a szájában.
- Persze, persze, a pelikán és a sárkány.
Ugy van.
Igazán szerencsétlen sorsa volt a leánynak, annyira, hogy ha a hálát nem ismeri s nemesebb érzésekről nincs fogalma , arról sem tehet...
- Magam is igy gondolkoztam akkor s megbocsátottam neki.
Annyival inkább, mert a leány rendkivül nagy ragaszkodást mutatott hozzám, igazi nagy és mély szeretetet.
Ha más iránt néha nyers volt is, irányomban figyelmet tanusitott s most tünik föl nekem , hogy - csak azóta változott meg egy kissé, csak azóta lett némileg kihivó, föl sem vevő, mióta ez a rossz ember megközelitette a szivét.
- De meg nem foghatom, hogy olyan szép, gyönyörü leány miként szerelmesedik bele egy ilyen rut gézenguzba.
- Csak tessék kihallgatni, - még sokkal több lesz itt, amit nem lehet megfogni, pedig meg kell fogni, kérem alássan, ha csak lehet, ügyesen meg kell fogni.
Kájusz ur azután nagy érdekeltséggel közelebb huzta a széket.
- Rogo!
Rogo!
Azaz: tessék hát folytatni.
- Azon tetszik csodálkozni, hogy mi módon szerelmesedhetett bele egy olyan szép leány egy ilyen rut gézenguzba?
Azon én is csodálkoztam.
Most már értem azt is.
Két bün találkozott és örvendve kapott egymáson.
- A leányt a nagy vagyon széditette meg, a kinálkozó nagy szerencse, melyet a ravasz gazember fedezett fel s igért meg neki.
- Oh, igy hát már egészen el van rontva az a szerencsétlen teremtés.
Nem is kellett volna megengedni neki vele társalkodni; s ha talán lehetne még segiteni, miért ne segitenénk; a fiatalság sokszor magához tér hibáiból, megjavul - meg kellene gátolni , megszüntetni ezt az egész házasságot, kitenni a szürét annak a zsiványnak, - hiszen a nemzetes ur ezt tehetné is.
Czank ur ismét azzal a kétértelmü mosolylyal felelt.
- Megvallom, akkor nem gondolkoztam igy.
- S ha a leány nem akarna Czank urnak engedelmeskedni, javulni, ám legyen testvérem leánya vagy nem, - semmit sem törődném vele, a mire fönnebb is czéloztam már, biz én kimondom, elüzném azt is azonnal.
- Megvallom, szinte nem igy gondolkoztam akkor.
- És most már igy tetszik gondolkozni?
Czank ur most is egész határozott mosolyával felelt.
- Most már igy gondolkozom.
- Tessék ezt elolvasni.
Azzal zsebébe nyult, s átadta Kájusz urnak az összehajtott, összegyüremlett levelet kibontás és elolvasás végett.
Bámulatos dolog volt abban mindjárt az elején.
Megfoghatatlan.
Igaza volt Czank urnak, valóban több is következett, mit alig lehetett egyszerre, hirtelen, és gondolkozás nélkül megérteni.
Ugyanis valami Závár Mihály és valami Gajzor Lajos becsületes sárvidéki emberek , arról értesitik Czank Antal urat, hogy a napokban meg fogják lepni látogatásukkal, s elhozzák neki unokahugát Klárikát, ki csak imént, alig egy pár hó előtt épült föl hosszas betegségéből.
- Hiszen itt van Klárika?
Hát hogy lehetne ottan egy másik is?
Két Klárika, - két unokahug egyszerre.
- Nos, tetszik ezt érteni?
- Nem egészen.
- S melyiket véli az igazinak?
- Mindenesetre azt, aki magát okmányokkal, - mint például keresztlevél is - igazolja.
- Akkor csak tessék tovább olvasni.
S mikor azután Kájusz ur egészen elolvasta a levelet, - ragyogó arczczal fordult Czank urhoz, miközben alig találta helyét örömében.
- Tetszik tudni, tetszik tudni, mit fogunk csinálni mostan?
- Mit? - rivalt föl Czank ur - hát a képükhöz tapasztjuk a semmirevalóknak ezt a levelet.
A leányt kidobom a házamból, - Kupás uramnak pedig a szemébe kaczagok.
Kájusz ur fölemelve szemöldökeit, fölemelve mutatóujját, csendet, titkot s figyelmet intett.
- Rogo!
A világért sem.
- Kiegyezünk szépen Kupás urral.
Kiegyezést emleget?
Hiszen az elébb még perelni akart dühösen.
És most már még csak nem is dörgött, nem is zugott haragosan, hanem mosolygott, még pedig furfangosan.
- Nem!
Nem! csak hadd legyenek egymáséi.
Majd én meg is irom az egyezséget.
Hisz egyik kéz a másikat mossa.
- Azután szép, fényes lakodalmat csapunk.
Még násznagy is leszek, ha kellek.
Összefogjuk egy csaptatóba az ölyvöt és a vadgalambot, mely a szelidnek fészkét akarta elfoglalni.
És most életében először kapzsi prókátor lett Kájusz urból.
- Rogo!
Tessék ezt aláirni! s oda tolt egy irást Czank ur elé.
- Mi az? - kérdé Czank ur - amint a tollat kezébe vette.
- A meghatalmazás!
Csak én leszek talán a nemzetes ur prókátora.
Azután minden további kérdezősködés nélkül leült iróasztalához, s egy levél irásához fogott, - de amig irt is, folyvást csak beszélt Czank urhoz, s beszédét a ludtoll gyors perczegése kisérte.
- Most már én csinálok mindent.
Rogo.
Csinálom már.
Még a lakodalom határidejét is én tüzöm ki.
Minél hamarább meg kell annak lenni.
Mához három hétre.
Meg kell lennie , rogo, mert már irom is a dátumot.
Addig sziveskedünk Kupás urral.
Kezet is szoritunk vele.
Igen - egyik kéz, rogo, megszoritja a másikat, - hanem majd ropog azután, mikor utoljára megszoritja.
Kájusz ur egy nagy mérgeset perczentett utoljára a pennával, mikor aláirta:
»Sujtás Kájusz t. h. ügyvéd.
Nemzetes Czank Antal ur ügyvédje és t. t. meghatalmazottja «
Összehajtotta a levelet s rá irta a czimet is kivül.
»Érdemes és becsületes Závár Mihály uramnak, Sárkuton.«
- Ezt a levelet pedig, rogo, ne tessék Sikár Jánosra bizni, - hanem tessék személyesen a postára tenni.
Kezet szoritottak s boldog egyetértéssel mosolyogtak egymás szemébe.
Kivül pedig döbörögtek, zökögtek a szálfákkal, galyakkal, - tuskókkal terhelt haza térő kocsik, szekerek az ablak alatt, harsány dallás mellett pattogtak a négyellő ostorok és suhogók.
Kájusz urnak erre is jutott megjegyzése.
- No tessék nézni.
- Ebből is nagyon czifra dolog lesz, - pedig ezt is az a gazember csinálja.
Itt, itt, de hátha még odakint látta volna a dolgot az erdőn.
Odakint az erdőn még egész éjjel foly a munka a holdvilágon.
Csattognak a fejszék, dőlnek halomra a százados fák.
A galyakból rakott tüzek fénye felvilágit egészen Doboczáig, s a tüzek mellett nevetkéreznek, dalolnak, szalonnát piritanak azok a munkások, kik közbe-közbe megpihennek.
Sikár János a fővezér, mint egy hős, mint egy bálvány állt ott a középen a tüz fényében büszkén felmagasodva.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE