Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Lajos
A "pénzes molnár" románca
Keletkezés ideje
1889
Fejezet
8
Bekezdés
683
Mondat
1205
Szó
20762
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
VIII.
A negyedik faluban: Barcsakeszin, a szolgabirónál a barcsahidi pénzes molnár jelentette magát, a szolgabiró urral, négyszem közt óhajtott beszélni, azonban e titkot odakinn elbeszélte a hajdunak is.
Borzalmas dolog volt az: megölték a szeretőjét, és neki teljes, bizonyos alapu gyanuja volt a gyilkosra.
A szolgabiró az élte boldogságától megfosztott becsületes fiatal embert megsajnálta , s egyszersmind a ritka és rémitő eseten elborzadva, rögtön befogatott.
Akkoriban ha a szolgabiró a faluba jött, az is esemény volt; a régi jó időben, a régi jó falukban a mindennapi élettől elütő minden legkisebb változás érdekkel birt, hogy ne lett volna hát esemény, ha a legnagyobb ur, a szolgabiró jött? négylovas nyitott hintóban jött, huszár ült a bakon, tarsolyosan, forgósan, s hogy a világ ura volt , tudjuk a czigányról szóló adomából, a ki a király jöttére is fitymálva kiáltott föl : « Mit az nekem?
Nem a szolgabiró!»
A szolgabiró levett kalapok sora közt hajtatott végig a falun, s mig a faluban időzött, a birák uramék szájába nem ment vissza a pipaszár, a félsz és kegyeletteljes respectus fogott el minden halandót.
És igen természetesen, a szolgabiró soha nem jött ok nélkül, és soha nem jött hiába .
Azt, hogy ok nélkül nem jött, ő maga, s hogy hiába nem jött, azt az a félelmes tarsolyos egyéniség jelentette, a ki kifent bajuszával a bakon még a lányokra és a menyecskékre sem mosolyodott el.
Most ez alkalommal pedig a szolgabiró a borzalmas eset miatt jött, melyről széltire beszéltek már a negyedik faluban is, és a hány ember, annyiféleképpen, ugy, hogy ha a terjengő hirek után akarta volna az ember az ügyet megitélni, bátran beleszédülhetett volna.
Sőt nem csak beszéltek, hanem harmadnap már nóta is volt róla.
Ki igy, ki amugy beszélte, de abban az általános meggyőződés találkozott, hogy nem öngyilkosság , hanem valóságos gyilkosság áldozata lett a szegény leány.
Hogy ki a gyilkos, ebben már eltérő értesülések csináltak egy-egy kis kört maguknak.
Az egyik hir magát a lány szeretőjét, a másik hir ismét egy másik egyént kevert a szövevénybe, mely oldalról még csak ugy suttogva mertek szólani, mivelhogy az a bizonyos egy uri ember volna...
A szolgabiró, a mint ő vélte - szerencsére! - jól volt értesülve, hiteles szemtanuja volt, kinek állitásait fényes és erkölcsi körülmények erős hatalmas bizonyitékkal támogatták.
A gyanuba vett egyénnek ellene szólt társadalmi megrovást érdemlő rendetlen s rangjához nem illő előélete, a szerelmi vetély, melylyel izgágaként két egymást szerető sziv közé tolakodott, fenyegetései, régen gyanus, kalandos éji kóborlásai, különösen pedig éppen ezen éjjelen menekvő száguldása a biztonság őrei elől, mely menekvésében nem csak a molnár, hanem mások által is, nevezetesen a barcsahidi malomra dülő hincseli puszta kerülője s Barcsahidán, a falu végén, a Pestre siető berencseki fuvarosok által láttatott; a kerülő látta, midőn a hincseli csárdától a malom felé vágtatott, a molnár a malom zúgójánál, a fuvarosok pedig a malomtól a faluig terülő sik mezőben; teljesen csalhatatlan, bizonyos, hogy a hajnalon a zúgó padlóján ő osont át, ezt a biztonság őrei is erősitik, állitván, hogy szinte sejtve a padlófölszedést, azért kerültek fel a féluti hidra, s igy senki más föl nem szedhette, lehet azon okból, hogy az üldözést elvágja, de lehetségesen csupa boszuból is, számitva a bekövetkezendő rémitő eseményre, föltett szándéka lévén a meglepett leányt elölni.
Akár egyik, akár másik esetben, de mindenesetre gyilkos volt.
De különben a molnár is igy véli, mivel egész éjjel más senkit sem vett észre a malom közelében, csak a gyanus lovast, és még este a padló nem volt helyéről elmozditva s a leány azon jövén át, sem az, sem ő meg sem álmodhatták, hogy ily irtóztató szerencsétlenség történhetik s ekkép történhessék: ő maga is csak akkor eszmélt s gondolt irtózva e dologra, midőn másnap többen, sokan jöttek a malom környékét körülnézni, akkor villant meg minden az eszében, a mit a szolgabiró urnak elbeszélt; akkor világosodott föl előtte minden, a Katlanék lakodalmában száz tanu által látott megtámadtatása, a lány után vetett régi leskelődések, incselgések , melyeket Sutusék bizonyithatnak... minden, minden, és végre a titkos éji száguldás a malomhoz, teljes világot vetnek a szövevény homályára.
- Végtére lépre került ez a semmiházi, haszontalan betyár, - fontolgatá magában a szolgabiró, - ez a gyalázatos, ki mocsokja volt az egész megyebeli nemességnek, ki ellen eddig ugy sem tudtak semmi határozottan megbélyegzőt kikutatni, bebizonyitani ; pedig alig hihető, hogy oly társaságban, melyben életét folytatta, tisztán maradjon .
Nevét ugyis emlegették már valamely ló- vagy ökörsikkasztással összeköttetésben; a személyazonosság bizonyitása ugyan hiányzott s törvényes vizsgálatot puszta hirek nem vonhattak maguk után, azonban régi gyanu, régi rossz hir soha sincs alap nélkül .
Régen gyanuban van már megrovott pásztorokkal üzött czimboraságaiért, szerelmes kalandjaiért.
Hogy tisztán mulatságvágy, táncz, zene, nóták, szerelmes kalandok fűzzék a nép legalsó osztályához, az teljesen hihetetlen.
A szolgabiró ur nem hitte az ábrándosságokat.
És már majd magát a szegény, becsületes molnárt kezdette a közvélemény vádolni; már dalolták a nótában:
«Barcsa vizén csalfán őröl a malom ,
Csalogatnak, ne menj oda, angyalom ;
Oda járnak őrölni a leányok ,
Pénzes molnár csókban szedi a vámot.»
Mintha valami költő lakott volna ott közelében s az esemény borzalmától megkapva, a szerencsétlen áldozatot meg akarta volna énekelni, már kész volt a románcz elejétől a végeig:
«Vizimalom, apadjon el a vized ,
Gyilkos molnár, száradjon el a kezed!»
Ismét - szerencsére! - amint ő szokta mondani, szolgabiró ur nem sokat adott az egész világ poézisére; ha az ember a poézis után akarna indulni, ugy nem a csalhatatlan nyomozó igazságnak, hanem az emberek gyarló rokon- vagy ellenszenvének kellene engednie.
Azért is, midőn magában Barcshidán a falu házánál megállott s ott is ilyen poétikus hangulatokat, meggyőződéseket tapasztalt, az illetők véleményét nem tulajdonitván egyébnek, mint a molnár iránt érzett ellenszenv s a gavalléros uri kalandor iránt nyilatkozott rokonszenv kifolyásának, gondolván, hogy az mégis csak absurdum, hogy valaki szép, fiatal szeretőjét megölje, s hogy mint igazságos biró magát minden befolyás alól elvonja, nem azért éppen, hogy a grófné fiatal, özvegy asszony volt , örömest elfogadta a grófné meghivását, föltévén, hogy szerencsére - ismét és mindig szerencsére! - oly semleges területen és körben fog állani, mely sem egyik, sem másik részről érdekelve nem lévén, minden befolyástól mentten marad.
Azonban itt is csak elhült, midőn a grófné is, még a villás reggelinél kijelelenté , hogy ez ügyben ő is fog fölvilágositásokkal szolgálni.
Udvariasan megköszönte, de szörnyen nagy megterheltetésével járt ez az udvariasság.
A grófné ezután ugy kezdte a fölvilágositást: legelőször is leült a zongorához s ő is azt a nótát kezdte rá, s még hozzá dalolta, mondván, hogy a komoly foglalkozások előtt egy kissé mulattatni óhajtja a szolgabiró urat; különben ha figyelemre méltatja, az ügy földeritésére, ez is bő magyarázattal szolgál:
«Eredj rózsám, vidd el e kis lisztlángot ,
Be megennék egy kis puha kalácsot ;
Éjféltájban itt várlak a zúgónál ,
Én istenem! jaj, bár csak már itt volnál!»
«Szivem molnár, itt a kalács, csak egyél ,
Melegében a csókomból is vegyél! »
«Nem kell nekem sem kalácsod, sem magad ,
Itt a zúgó, jó mély a viz az alatt.»
«Ne bánts engem, félek én a haláltól ,
Mi lesz akkor az én szegény anyámból. »
Zúg a malom, nem hallik a lány szava ,
Nem látják a gyilkos dolgot éjszaka.
A szolgabiró türt s csupa illemből nem árulta el, hogy feszengése több a türelmetlenségnél, s pár percznyi előkészület kellett neki, hogy képes legyen a grófnét figyelmeztetni, miszerint kegyeskedjék őt a komoly foglalkozások megkezdésének átengedni.
A grófné nyájas mosolylyal állott meg előtte.
- Fölösleges!
Minden komoly vizsgálat mellőzhető, én magam elő fogom adni, elbeszélni az egész eseményt.
A szolgabiró némi visszatetszést koczkáztatott.
A grófné csak folytatá udvarias , bájos hálózással:
- A tekintetes ur eljárását akarom megkönnyiteni; senki sem tudja, senki sem ismeri ez eseményt minden részleteiben ugy, mint én, nem szükséges egyéb, csak ezen esemény által érdekelteket magunk köré gyüjteni.
A szolgabiró ur kiigazitá: «Fölrendelni!»
Ezt a szót mégis csak meg kell tartani.
A mint látszott, a kis okos grófné a szolgabiró engedelme nélkül is e rejtélyes esemény szövevényeinek kibontásához megtevé az előkészületeket, mintha nem is parancsszavára, hanem tündéri varázsintésére mozognának a szereplő egyéniségek; a kedves öreg Gereczey bácsi, Füzér Dini, a zúgó padlójának fölbontásánál jelen volt parasztok, a hincseli pusztakerülő, a berencseki fuvarosok egymásután megjelentek a nagyteremben, sőt a pénzes molnár is besompolygott.
E pillanatban a grófné tette magát vizsgálóbiróvá.
Szerencsére, hogy a grófné szép és kellemes urhölgy volt, különben a szolgabiró ur nehezen bocsátotta volna meg e regényesnek szinezett, de mindamellett komoly beavatkozást.
A grófné helyet foglalt, gyöngéden intett kezével, azután lágy, finom hangján , kellemes modorával, melyeket meghatottság rezgett át, a szolgabiró urnak igért felvilágositást az érdekes esemény előadásával kezdette meg, mely annyira meglepő , érdekébresztő és érzékeny volt, hogy legjobban nem a valóhoz, hanem a fonókák rémes meséihez hasonlitott.
De a grófné igen kellemes mesélő volt, hangjának bája minden szavát hóditó igazsággá tette; csakhamar a szolgabiró sem feszengett többé ülőhelyében, mint mindenki odaadta magát a beszélő ajkak hatalmának, s valóban egy tündért néztek, fogadtak el benne, ki e jelen perczekben a sorsot intézni van hivatva.
- A leány - folytatá a grófné az előzmények és a lakodalmi jelenet elbeszélése után - kedvesétől elbucsuzott a zúgó végénél, megölelte, megcsókolta kedvesét utoljára, a nélkül, hogy csak sejthette volna, miszerint nem kedvesét, hanem gyilkosát öleli benne; kifejtőzött karjaiból, hogy sietve visszatérő utjára keljen, megfordult ... lépett... nem csak lépett, de ugyanabban a pillanatban, midőn kibontakozott karjaiból, egy lökést is érzett, a karok, melyek ölelték, egyuttal el is lökték őt a kebelről, melyen pihent; a másik pillanat már a rémület pillanata volt; nem találtak padlót lábai, egy sodró árba zuhant, rémülve felsikoltott, esésében kétségbeesetten ragadta meg az első tárgyat, mely ujjai elé akadt, görcsösen megfogta, a zúgó deszkapárkánya volt az; az életvágy rémületével lelkendezett a menekvés lehetősége felé; a gyilkos ott állott még, lehajolt gyorsan, erőszakkal lefejté, letépte fogódzó ujjait, visszataszitá a hullámokba, és elrohant onnan.
Mint villám a sötét éjt, e pillanat irtózata láttatá meg vele a veszélyt teljes valóságában; e pillanat, mely a gyilkos torzult arczát láttatá, melyben mentő kéz helyett az eltaszító gyilkos kezet érzette, megrémült lelke gyorsan ösztönszerüleg meglátta, felfogta a véletlen helyett a borzadályos bünt, érezte, hogy gyilkosság áldozata lett, velőtrázó sikojt hallatott.
Nem volt több menedéke, az ár átölelte, megkapta és sodró karjaival ragadta; futó, összefolyó káprázatokként tüntek el előtte a nagy fák, a malom, a hold, csillagok a sötét felhőkkel, minden, minden, az egész világ; sikoltani akart még egyszer, nem birt, csak a léghez kapdosott: már ott kereste a mentő kezet, a gondviselő, megtartó isteni kezet, mely a hangyának a szalmaszálat dobja, hiszen annak mindenhol ott kell lenni.
Ez még eszébe jutott, erről még tudott gyorsan fogyó eszméletében, az imából még megmaradt a mindenség urának neve, a nagy, a hatalmas, az egész világot lényével betöltő eszme, szellem, név... isten... isten!...
Bármilyen érzékeny volt a grófné elbeszélése, bármennyire igyekezett azt érdekfeszitővé tenni, a törvény embere előtt csakugyan nem lett az egyéb, mint romantika; szánalmasan mosolygott s odasugdosá a grófnénak:
- Ez mind szép poézisnek, regénynek, egy skribler irkálna is valamit belőle, de a törvény előtt mindezek semmi nyomatékkal nem birnak.
Szerencsére én más oldalról látom az egészet, mely oldalról komoly és alapos gyanuk vannak, s ezek többet érnek , mert tanuk is léteznek hozzá.
A grófné ő reá még szánalmasabban mosolygott, s készült ujra felvenni a beszéd fonalát.
A többiek mind érdekkel csüggtek ajkain, sőt Gereczey és Dini vak odaadással, mint egy csalhatatlan tündérhez, teljes meggyőződéssel tapadtak; hogy a rémeseményt honnan tudhatja ily körülményesen s oly részletesen, mint csak egy szemtanu, nem is keresték, nem is kutatták.
De hát miként láthatta mindezt?
Ez utóbbit a pontos és jól értesült előadáson rémülő verejtékező molnár gondolta.
Vagy pedig nem egyéb az egész, mint a találó képzelődés élénk szinezése, nem egyéb , mint képzeletszülte képek ügyes előadása.
A grófnő folytatta:
- Most egyszerre a szerencsétlen leány azt érzé, hogy valamibe ütődik; odakapott , mintha valami magához szoritaná; a sodró hullámok oly erővel nyomják egy tárgyhoz , mely sem neki, sem a hullámoknak engedni, utjokból kitérni nem akar ; végerőfeszitésével mindkét karjával gyorsan átöleli ezt, feje, lelke, szive félig elalélva van, de mégis érzi, hogy él még.
A mig keblét a hideg viz csapdossa, mégis átérzi, hogy belől egy gyönge, meleg áramlat fut rajta keresztül, lassan-lassan föl birja nyitni szempilláit, eszmél egy kissé.
A malomkerék deszkái azok, a melyben fogódzik s melyhez nem ragadva, nem sodorva most már, hanem hatalmas erejökkel fölemelve, mentve szoritják a torlódott hullámok.
A meleget, mely szivében meg-megömlik, apránkint megérti: az öröm az, a menekvés lehetőségének öröme.
A hallgatók mindegyikének arcza derülni kezdett, csak egynek arcza vált mindinkább sötétté, dulttá; a grófné annál élénkebben folytatta:
- Már érzett annyi tudatot, erőt, hogy ajkait segélykiáltásra nyissa föl és egyszersmind örömsikoltásra, és nem kiált, még sem kiált, egy rémet képzel a sötét homályban, mely hosszu karjaival odanyulik s a mentő kereket ölelő karjait letépni , lefeszegetni igyekszik; borzad, fél, és nem mer kiáltani; egy titkos sugalat beszél hozzá, egy részvevő, óvó sugalat: legyen csendesen, még nem a gyilkosnak, neki kell félni, neki kell rettegni, hogy el ne árulja magát.
A grófné a közbehallatszó kinos nyögésre sem hagyta félbe meséjét, pedig megborzongtak mindnyájan, ő is.
- A gyilkos ott van; ha meglátja őt, csak egyet kell eresztenie a megkötött keréken , s ujra veszve van.
Gondolkozik.
Azután gyönge karjait izmokká fesziti, fölkuszik a pihenő kerék belső oldalán, minden tagjaiban érzi a lég hüvös érintését, kiemelkedett a vizből, egy fekmentesen elnyuló vastag gerendára talál, megpihenteti kimerülni kezdő erejét, megpihen a gerendán, és a veszélyes ponton, a magasban, a lezuhanó hullámok fölött könnyülve, boldogan pihen.
Ezután végigkúszik a gerendán és ismét a másik gerendán, odaér a malom falához, csak egy fal választja el gyilkosától, csak a kőpad ablakán kell annak véletlenül kitekinteni, hogy lássa: kezein csüggve, mint ereszkedik le a leány a szögleten, mint éri el lábaival a földet, a biztos földet, s annyi rémület után mint menekszik.
- Igy tehát él az a leány?! - kiáltott föl a szolgabiró, meglepetését tovább nem birva visszatartani.
- Igen, természetesen - felelt a grófné mosolyogva - különben hogyan tudtam volna én mindezeket elbeszélni?
De milyen élet ez!
- És éppen ez az ember - dörgött a szolgabiró fölugorva s haragra gerjedve - éppen ez az ember, ki nekem oly megindulással hazudozott, ki oly alapos, pontos gyanukat meritett fel, hogy szinte hitelt adtam neki.
Szerencsére azonban!...
Rögtön el kell fogni, vasraverni a gazembert!
Megengedjen a grófné, hogy igy kiáltozom, de a boszuság teljesen kihoz sodromból.
Most már ő lett a legérdekeltebb hallgató s majdnem kérte a grófnét, hogy folytassa meséjét.
- A sötét éjben - folytatta a grófné - a leány a folyam mentén rejtőzve vánszorgott egy szép, kellemes helyig a kertemben, hol először vett időt és bátorságot magának , hogy buzgó hálaimára nyissa ajkait; itt merült ki, itt alélt el s elhagyá meggyötrött ereje; itt találtam hajnali sétámban betegen, összerogyva, megtörve , leeresztett s vizcsapzott fürtökkel és ruhákkal.
Most ott fekszik a kertészlakban a kimerülés és megrázkódás-okozta rohamos lázában; a jó kertészné és vak anya van mellette, kit elhozattam, hogy bátorságot adjak neki az élethez.
Föltett szándékom volt az egészet titokban tartani, cselédeimet is titoktartásra utasitottam, mihelyt ágyából kelhet, el szándékozván őt felföldi birtokocskámra édes jó anyámhoz küldeni ; tünjék el, tartsa holtnak őt mindenki, higyje holtnak őt a gyilkos; a büntetést , melyet kellő mértékben a törvény nem adna neki, a lelkiismeret-mardosás adja meg.
- De megadja annak a szigoru büntetést a törvény is! - felelt a szolgabiró határozottan.
A grófné szánalmasan mosolygott.
- És mi büntetést szabna ön ily bünért, mely annak a szegény teremtésnek, a nélkül , hogy megölte volna, mégis egész életét tönkre zuzta?
E leány élete igy vagy ugy, de örökre veszve van, ha lázából épül is, szerelmét veszitve, boldog nem lesz többé soha; ki tudja, lelkén a megrázkódás nem hagy-e szomoru nyomot, vagy a rendkivüli eseménynek az idegrendszerre, a testre tett befolyásai s a külső hatások nem fognak-e egy gyógyithatlan betegséget teremteni?
Ugy-e, ha élve maradt is, mégis megölte ezen ember?
Nos, szóljon, mi büntetést szabna ön gyilkosára?
- Én? halált! - felelt a szolgabiró gondolkozás nélkül - a törvény pedig...
- Halált! - szóltak Gereczey és Dini indulatosan.
A grófné még szánalmasabban mosolygott, mint imént.
- Lássák!
És ez nincs számára a törvénykönyvben.
Halált érdemelne, és nem kapna halált.
A törvénynek bünéhez mérve csekély fenyitése még irgalom, kegyelem lesz számára, még azt fogja hinni, hogy vétkeért megbünhödött, és hinni fogja, hogy a kitöltött börtönévekkel számolt a világgal, üdvösségével, istenével, és még jogot tartand nem csak nyugalomhoz, hanem még boldogságot is követelend az életből.
Az általam számitott büntetés sokkal nagyobb leendett.
Hitte volna örökké, hogy meghalt ; a jól megőrzött titok az örök lelkiismeret-mardosás férgét teremtette, hagyta volna szivében, lelkében.
Látta volna folyvást, ébren, álmában a leányt holtan, hidegen , csapzott hajjal, a mint valahol ott alól messze, idegen falu határán a hullát a folyam iszapos partjára vetette, a mint tőle rémülve futnak el az ártatlan libapásztor gyermekek.
Hadd látta volna mindig e rémképet, ez ért volna föl a halálbüntetéssel!
A szolgabiró daczosan megfelelt:
- Hiszen három év a gyarmati tömlöczben, az is fölér a halállal!
S ekkor a pandurokhoz fordult mérgesen:
- De hát még sem vittétek el előlem azt a gazembert?
Az egyik pandur némi habozással felelt:
- Azt mondja, mindjárt jön, csak keres valamit.
Csak most forditák még mindnyájan teljes figyelmüket az átkozottra.
Az átkozott, ki kinpadon állt ez elbeszélés alatt, szédült s majd nyögött, most vérig, verejtékig, az agyvelőig megkinzott, torzult arczczal halványodva állott ott, mig egész testében reszketett, tévelygő szemei kétségbeesve keresgéltek a földön.
- De hát mit keres?
- Azt mondja, egy szöget keres.
- Tetteti magát! - szólt a szolgabiró haragos undorral.
- Vigyétek el!
Azon ember azonban nem tettette magát, legalább a jelenvoltak közül a szolgabirón kivül mindenki irtózva érezte, hogy nem tetteti.
- Bocsásson meg ön, uram, nekem - szólt a szolgabiró, Dinihez lépve, a mint a gyilkost elvitték - bocsásson meg nekem, hogy csak egy pillanatra is föltettem önről!
Dini csodálkozva nézett reá.
- Uram, ezen gazember két bünnel vádolta be önt előttem.
Állitván, hogy amaz éjjel egy bünös kaland elkövetése után a zúgóhoz lóháton érkezve, a zúgó padlóját ön szedte volna föl, s üldözői utjának elvágásával egyszersmind kapott az alkalmon, hogy ama szegény leányt a zúgó vizébe temetheti.
Dini csak most eszmélt.
A szégyen és méltatlankodó boszankodás lángja gyujtá el arczát.
- De hogy szülemhetett az a gondolat, hogy ezen lovas én lehettem?
Hiszen én egész éjjel... itt ezen a helyen éppen...
- Hagyja! - csititá a szolgabiró.
- Ne is tartsa méltónak e vádat, hogy magát igazolja.
Ezen szegény emberek jöhettek arra a gondolatra, kivált a hincseli pusztakerülő, mert a hincseli féluti csárdából nyargalt azon lovas, hol ön igen gyakran szokta volt magát muzsikáltatni.
S azután pajkosan fülébe sugá:
- Hej, veszedelmesek azok a szép csárdásnők!
Még ilyen szegény fuvarosokat is szivesen megerősitenek téves hitükben, csak hogy az igazi gavallérjukat eltitkolják.
Dini még mindig boszankodva mentegetőzött.
Soha sem röstelt még igy semmit életében.
- De uram, hogy és miként lehet velem szemben ily vádaknak helyet adni?
Lólopást és gyilkosságot tenni fel rólam?!
A grófné békitőleg lépett közbe.
- Nyugodjék meg!
Hatalmamban volt mind a két vádat egy csapással megczáfolni , megczáfolni azon egy bizonyossággal, hogy azon éjjelt ön diszes társaságban itt nálam töltötte.
Hanem vegye tanulságul ezt és szerezzen magának arról meggyőződést , hogy az állásával össze nem illő viszonyok, társaságok az embert nem csak kellemetlen, viszás helyzetekbe bonyolitják, nem csak meghasonlásba hozzák kedélyét , érzelmeit, hanem okot, alapot még magának az ártatlan becsületnek megtámadására is nyujthatnak.
Nézzen ez ur szemébe, nem volt-e ő is már majdnem meggyőződve?
Semmi !
Legalább nekem is kijutott az öröm, hogy megczáfolhattam.
Dini szivére tette kezét, és véghetetlen hálás érzelemmel telt pillantást vetett a grófnéra.
És e pillanatban érezte a legnagyobb bánatot, a legnagyobb fájdalmat életében, teljes tudatát élete elhibázásának.
Mily alant van ő, s mily magasan fölötte e hölgy, ki elé térdeire rogyni szeretne, buzgón, forrón csókolni még ruhája szegélyét is, nem csak ezért, a mit most tett értte; nem csak azért, hogy fölébreszté, kiemelé őt a sülyedés sarából; nem csak azért, hogy a fátyolt letépte szemeiről, hanem azért is, mert egy biztató sugárra mutatott, a jövőbe világitó sugárra, hogy a földön mennyország mindenkinek létezhetik.
- A társaságot magánál inkább fölebb, mint alantabb kell mind a léleknek, mind a szivnek keresni.
Mit is sejtethettek volna mást, ezen édes és nyájas mosolylyal kisért szavak?
- Ne hálálkodjék ön, ne köszönje oly kifogyhatatlan örömmel beavatkozásomat, melyet ön nagyszerünek és nemesnek állit, holott éppen azért nem nagyszerü és nemes az, mert abba egy kis önzés vegyül.
Régen nem volt már ott más senki, csak ő, csak ő nem birt megválni onnan; nem attól a küszöbtől nem birt válni, mely a két termet elválasztotta, hanem attól a kéztől , melyet ajkaihoz emelt, melyre egy könycseppje is hullt, melyet nem tudott elereszteni, s melyet nála is feledtek.
Oh! hatalmas szerelem!
Hallgattak és néztek egymásra, és szivük dobogott, dobogott erősen és édesen.
És eltünik, elvész az egész világ minden aggályaival, korlátaival, előitéleteivel , gondjaival egy kézfogásban, egy mosolyban és abban a mennyei fényben, mely két édes nézés összesugárzásából származik.
Egy nagy, óriási rózsa fejlik, nyilik a lélek káprázataiból, mely mindent beborit leveleivel, s illatával az egész világot betölti.
A legnagyobb boldogság a földön.
- És igazolná-e, hogy nem álmodom, - suttogá Dini boldogan - meghazudtolná-e, hogy életemben nem most vagyok a legboldogtalanabb?
A grófné bájos mosolylyal felelt:
- Azt hiszem, már látta ön, hogy a ki szeret, sokat tesz azért, a kit szeret, s nem ismer lehetetlenséget.
- És fölcserélné - folytatá epedve - e paradicsomot ama rideg tanyával?
- Akkor nem lesz az olyan! - felelt a grófné boldog önhittséggel.
Hát a szegény koldusleány?
A kinek mindene, a mi volt, boldogsága, reménye, öröme elveszett: bizony koldus marad az a sirig.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE