Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Árpád
A második férj
Keletkezés ideje
1895
Fejezet
10
Bekezdés
1517
Mondat
4958
Szó
64586
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
HETEDIK FEJEZET.
A következő hetekben Feliczia tante csak egyszer emlitette, hogy szeretné, ha Fülöp meglátogatná a külföldet, - midőn azonban észrevette, hogy az ifju következetesen kitérőleg válaszol, s titkos, soha nem nyugvó aggodalmait semmi sem indokolja, felhagyott a meddő kisérletezéssel, s Münsztert sem biztatta, hogy kisérje figyelemmel fiát.
A tanácsos ur figyelmére ugyan nem igen lehetett számitani, - s ezt a matróna nagyon jól tudta.
Münszter ebben a dologban makacs és meggyőzhetetlen volt.
Mindennek alávetette magát, a mit a tante helyesnek és kivánatosnak tartott, szivesen lemondott a takarékosság kedvéért megszokott költséges szórakozásairól is, arra azonban nem volt rábirható, hogy fiára bármily jelentéktelennek látszó befolyás gyakorlására vállalkozzék.
E kérdés fölött a tante szalonjában gyakorta majdnem ideges diskusszió támadt köztük.
A matróna kijelentette, hogy kedvenczét boldognak akarja látni, s e czélt csak ugy látja biztositva, ha minden ballépést még idejekorán megakadályoz.
A tanácsos ur helyeselte a programnak ezt a pontját, de - tagadta, hogy Fülöp oly ballépést követhessen el, mely jövőjére romboló befolyást gyakorolhatna.
Apró, a korral járó tévedésektől nem ment senki, - fia azonban hozzá van szokva, hogy valamennyi elhatározását saját maga mérlegelje, s ő maga válassza meg azt az utat, melyen haladni akar.
Független, tiszta kritikája vissza fog utasitani minden kivülről jövő beavatkozást.
Igy nevelte, s büszke reá, hogy rendszerének sikereit még életében élvezheti.
Abban a korban, melyben az ifjak tulnyomó része még oly ingadozva tanulgat járni az élet ezerféle utvesztőin, - Fülöp tervszerű következetességgel halad előre; nem kapkod, nem próbálgat, nem hamarkodja el a dolgokat, s sikerült elérnie a népszerütlenséget is.
Münszternek ez volt a legerősebb fegyvere a matrónával folytatott küzdelmekben.
A mint sarokba szorult , s nem tudott a tante érvelésére eléggé találó választ kieszelni, azonnal fiának népszerütlenségére hivatkozott.
Hosszu hivatali pályáján megtanulta, hogy a középszerű tehetségek népes osztályába tartozó »jó fiuk «, ezek a derék, kicsi erényekkel, kicsi hibákkal tetézett gentlemanek számithatnak kollégáik részéről a legőszintébb barátságra.
Az atyáskodásra való hajlam megérik előbb, vagy utóbb mindenkiben, - s e hajlam gyakorlásának leghasználhatóbb médiumai a közepes, vagy az egészen tehetségtelen emberek szoktak lenni, kik az ily hizelgő köntösbe bujtatott kicsinylés észrevevésére sem képesek, nem hogy visszautasitása eszökbe jusson.
Könnyen érthető tehát, hogy ez egyszerű fiuk örvendenek a legzavartalanabb jóindulatnak , főleg, ha vagyoni viszonyaik sem szolgáltatnak okot az irigységre.
Minden összehasonlitásnál ők huzzák a rövidebbet, s ez fölöttébb kellemesen érinti azt, a ki érzi, hogy többet ér, mint ők.
Egészen más a helyzet a tehetséges emberrel szemben.
Ez sohasem lehet »jó fiu «.
Barátai többnyire hiányzanak, - s a meglevők is csak akkor valóban azok, ha biztosan tudják, hogy pályafutásuk soha sem fogja egymást keresztezni.
Fülöpnek volt nehány bizalmasabb barátja is, - egy mérnök , egy katonatiszt, - az irói világban senki, s ezt ő maga is kénytelen volt beismerni.
Volt idő, midőn ez a fölfedezés nagyon lehangolta, de bármennyire akarta is, nem tudta megtanulni az emberekhez való közeledésnek lekötelező módját , mely ritkán szokta hatását téveszteni.
Modora továbbra is udvarias, tartózkodó , majdnem hidegen kimért maradt, s lassanként teljesen elszokott tőle, hogy az irói és müvész világ tagjait kollégáinak tartsa.
Ritkán, s akkor is csak futólag érintkezett velök.
Klubbjaikat alig kereste föl, szórakozásaikban nem vett részt , s ha egyik vagy másik társaságban kivételesen meg is jelent, hamar belefáradt a bókok osztogatásába és meghallgatásába, mely a hizelgések és udvarias hazugságok e szivesen irigykedő, szellemes, soha nem nyugvó mesterei és növendékei között kifogástalan simaságra csiszolt társalgási anyag szokott lenni.
Feliczia tante kivánságára a mult év őszén néhányszor meghivta, ugynevezett » barátait« - a matróna szalonjába, a kiválasztottak azonban nehány meddő kisérlet után elmaradtak.
Az urak nem jól érezték magukat a tante közelében, s valószinüleg a társaságot is unalmasnak találták.
A hölgyeket, kik fényes öltözékeikben , gyémántjaikkal, diszkrét társalgási könnyedségükkel inkább gyöngéd üvegházi virágokhoz, semmint »reális női teremtményekhez« hasonlitottak, - a férfiakat, kik majdnem kizárólag a minisztériumok magas bureauiból kerültek ki - nem találták sem elég közlékenyeknek, sem elég szeretetreméltóknak arra, hogy társaságuk a » szellem« egyedül jogositott bizományosait állandóan vonzani tudta volna.
A tante végre is belátta, hogy jóakarata kudarczot vallott, s az érintkezést Fülöp és irótársai között többé nem igyekezett elősegiteni.
Ez a kudarcz azonban csak a fiatal titánok önérzetes gárdájára vonatkozott.
Az irodalmi központ veteránjai , köztük nehány nevezetesség, irói és kritikai tekintély, szivesen vették, ha Fülöp felkereste őket.
Egy páran őt is meglátogatták, s Feliczia tante ilyenkor egész szivélyességét kifejtette, hogy e hirneves férfiakat kedvencze részére megnyerhesse.
Igy történt aztán, hogy a mily fázékonysággal beszélt a Münszter-palota elegáns szalonjáról a fiatalság, épp annyira megszerették az öregek, kiknek a titán frazeologia a »vaskalap« hizelgő jelzőjével szokott rendszerint kedveskedni.
A különböző irói kotteriákban szivesen kimondták Fülöpre , hogy bizonyos stréber hajlamoknak adja jelét az öregekhez való barátságosabb viszonya által, - jóllehet valamennyien meg voltak róla győződve, hogy ez a vád nem egyéb egy kis szokásos megrágalmazásnál.
A fiatal ember Sibillá-jának nagy és tartós hatása után egyszerre magasra szökkent az eladdig csak gyéren megnyilatkozó ellenszenv.
A stréberség vádját megdöntötte a siker; azzal tehát elhallgattak.
Beállt azonban a népszerütlenség korszaka, s ugylátszik mindaddig állandó marad, mig a középszerüségek e tekintélyes gárdája, a »szellem« e patentirozott, sok kinnal előre vergődő, érzékeny, könnyen megsérthető, az irigység fájdalmas szurásai alatt vérző kiskereskedői végre is be fogják látni, hogy nem birnak az uj jövevénnyel , jobb hát, ha fölényét megalázó kapituláczió nélkül önként elismerik.
Igy legalább ők is megirhatják majd müvészi álörvendezéssel, mennyire el vannak ragadtatva , hogy az irodalom egén ismét uj »csillag« tünt fel.
Ah, mennyi silány hazugság, s mily gyötrő szenvedése a középszerüségnek, ha magasztalnia kell elnyomóját , különben ki talál derülni, hogy irigyli sikereit, s elsorvad attól a vágytól , hogy a föléje került uj »csillag « -ot a pocsolyába zuhanni lássa.
Szenvedése komoly és több részvétre, semmint kigunyolásra méltó.
A társaság ebben a dologban feltünően kegyetlen.
Vigjátéknak tekinti a középszerü tehetség erőlködését a siker után, s erőfeszitését könyörtelenül kigunyolja a helyett, hogy inkább részvétet érezne fájdalmas tragédiája iránt, melynek csiráját talán már születése pillanatában magával hozta.
Mennyi tervének bukását kénytelen átszenvedni, mig némi eredményt sikerül elérnie.
A guny vesszőjét suhogtató közönség soha sem fogja megérteni azt a lesujtó érzést, mely az ily Golgotha-járó embert akkor ragadja hatalmába, midőn ő maga kénytelen beismerni, hogy az alkotás annyi tervéből , melyet lázas fantáziája hatalmas arányu, oszlopos palotának szinezett ki , tehetsége csak szerény kunyhót tudott épiteni, hasonlót érték, forma és gyöngeség dolgában ezernyi máshoz.
Pailleron Grigneux-je a » Komédiások « -ban, halhatatlan.
Tragédiájának mélysége semmivel sem áll hátrább a nagy britt Antonius-ának tragédiája mögött.
A müvészet csillogó eszményének szerelme teszi boldogtalanná a szegény Grignieux-t is, mint annyi mást, kiknél a képzelő tehetség nem szárny, hanem méreg, - megrontó ellenséges mámora egész életüknek.
Az alkotó erő hiánya pótolhatatlan gyöngesége az agyrendszernek, - se fizikai bajra természetesen sohasem reflektál az, ki a szerencsétlen Grignieux társait tehetetlenségükért kineveti és örömmel állitja eléjük az igazi, erős tehetséget, kinél a fantázia magasba röpitő, diadalmas szárnya az alkotó képességnek.
Helyzetének megkönnyitésére Fülöp azt a védelmi eszközt találta ki magának, hogy nem tartotta magát »hivatásos« irónak, s beérte azzal is, ha a különböző irói kotteriák a szerencsés jövevény iránt udvarias tartózkodással viseltetnek.
Mosolyogva, a kollégákra való neheztelés legkisebb jele nélkül ő maga emlitette, ha ez a dolog nagy ritkán szóba került, hogy mivel tulságos gyorsan nyerte meg a közönség legnagyobb kitüntetését: az állandó , hizelgő tapsot, nem tartja csodálatosnak, ha e gyorsaságért illetlenséggel vádolják és megvonják tőle a barátságos rokonszenvet.
Ez a hűvös fogadtatás mindazonáltal még így is jóval többet ér, mintha lépten-nyomon az émelygős tirádák csinált virágaiba kellene botlania, melyeket az adományozó rendszerint vissza is szokott várni.
Mióta Katalin magánéletének titkát Szera elbeszéléséből megismerte, nem tudott az agg matrónára bizonyos sajnálkozó megindulás nélkül tekinteni.
Ime, a jó tante , mennyi féltékenységgel őrzi családja nevét, melyért bármily nagy áldozatra is képes volna, s mig abban a megnyugtató tudatban ringatja magát, hogy kötelességét és korának természetes jogait a legjobb eredménynyel gyakorolja, oly erkölcsi folt szennyezi be a család egyik tagjának életét, a melynek nagyságáról az öreg asszonynak fogalma sincs.
Szeniczeiné dolgával az utóbbi hetekben igen sokat foglalkozott, - dönteni azonban se az egyik, se a másik irányban nem volt képes.
Ha hallgat, ez annyit jelentene , mintha szövetségese, büntársa, sőt védelmezője akarna lenni, - ha viszont beleavatkozik, - nem a tante által, a matrónát teljesen lesujtaná ez a rémitő ujság, - akkor könnyen kiteszi magát annak is, hogy ujjat kell huznia nemcsak Braniczkival, hanem Szeniczeivel is, a kivel már évek óta nem fogott kezet.
Tenni azonban mégis csak kell valamit, - igy nem maradhat.
Maga elé idézte Katalin megjegyzéseit, szemjátékát, sajátságos magaviseletét ő vele szemben, nyilt ellenségeskedését Clermontné iránt.
Sok homályos pont egyszerre megvilágosodott abban az erős fényben, melyet a titok megismerése nyujtott.
Most már meg tudta magának magyarázni, hogy miért gyülöli ez a veszélyes asszony Clermontnét, s miért használta föl a legkisebb alkalmat is arra, hogy a tante bizalmatlanságát ne csak fölébressze, hanem állandóan ébren is tartsa.
S mily nagylelküségnek adta jelét a fiatal özvegy, midőn eltürte Katalin tüszurásait és nem használta föl ellene azt a fegyvert, melyet kezében tartott.
Egyetlen szóval, bármely pillanatban megtudta volna semmisiteni ellenfelét, - de inkább türt, semhogy azt az öldöklő szót ajkára vegye.
Fülöp tisztelettel és őszinte melegséggel gondolt a szép rokonra.
A nemes önuralom ily ritka bizonyitékát kevesen nyujtják, - kétszeresen becses tehát e vonás egy nőben, a kinek minden inpresszió iránt fogékony, gyöngéd, könnyen izgatható lénye még a legkegyetlenebb igazságtalanságot is azonnal indokolhatóvá teszi, ha érzelmekről, s ez érzelmek megsértőjének lesujtásáról van szó.
Egy pénteki napon, márczius vége felé, Fülöp kimentette magát Feliczia tantenál ; rendes pénteki jourján kivételesen nem jelenhet meg, mert kissé rosszul érzi magát.
A valóság az volt, hogy nem akart találkozni egy képviselőből miniszteri tanácsossá kinevezett uri ember feleségével, a ki kollégájának tekintette magát , irván csodálatos lelkesedéssel mindenféle hetilap számára a legmodernebb igazságok keresésének hangján.
Fülöp tiszteletben tartotta a verizmus hiveit is, csak ugy mint a romantikusokat, vagy más irodalmi iskola követőit, de a méltóságos asszony hangjának leplezetlen durvaságát, melyet ő nyilván stilbeli erőnek tartott, nem tudta megemészteni.
Nehányszor udvariasan helyeselt mindent, a mit az asszonyi termet dolgában is igen tekintélyes »kolléga« mondott, - gyakrabban azonban nem lett volna képes megmaradni a hallgatás biztos sánczai mögött.
A méltóságos , negyven évét jócskán tulhaladó irótárs erélyes, kemény vonásai egészen megelevenedtek, midőn hevesen fejtegetni kezdte, hogy a romantikus iskola fölött meghuzták az enyészet halálharangját, s bármily előkelő tehetség legyen is Dumas pére Francziaországban, egy Jókai a magyar belletristikában, az időt futásában még e kiváló férfiak sem képesek megakasztani.
Mennyivel mélyebb és igazabb hatása van Dumas filsnek, vagy Zolának, a kik valószinüleg régen megbánták már, hogy a Kameliás hölgy-ért és az Álom-ért az apaságot nekik kell vállalniok.
Az uj, egészséges áramlat utját a »Mouret abbé vétké « -nek Paradicsom czimü fejezete szabja meg.
A ki e gyönyörü minta igazságát és szépségét nem tudja méltányolni, az nem érti korát , melyben él, s nem lehet kilátása reá, hogy hatása a közönségre állandó marad.
Lám , a Sibilla verizmusa is sokkal mélyebben hatott, mint a mü romantikus szinezetü részletei!
Ez tehát az üdvözülés egyedül helyes utja; aki álszeméremből bedugja fülét és nem akarja a dolgok valódi nevét meghallani, az egyszerüen poseur, ki magánéletében bizonyára egyike a leginmorálisabb embereknek , akár nő, akár férfi, - mert ebben a dologban a két nem között semmiféle indokolható különbség nem létezik.
Fülöp megelégelte a méltóságos kolléga hasonló természetü fejtegetéseit.
Voltak kérdések, melyeket egy nő ajkáról nem tudott ellenszenv nélkül meghallgatni, s azok közé tartozott ez is.
Oly nyersnek, annyira megpiritónak tetszett, hogy egy hölgy szálljon az élet meztelen igazságainak védelmére, mely elkerülhetlenül maga után vonja azt is, hogy ő maga is lényének teljes meztelenségében mutatkozzék , hogy nem tudta volna ösztönszerü ellenszenvét eléggé palástolni, s ezért inkább kitért e minden irányban szabadelvü asszony utjából, a kinek hangos beszédmodora , kifejezései és egész a szélsőségekig kalandozó liberális elvei egy egész leánynevelő intézet megrontására is bőséges anyagot szolgáltattak volna.
A tante kelletlen kényszerből látta ő méltóságát szalonjának vendégei között, mellőzni azonban nem lehetett.
Fülöp végig sétált a köruton, - estefelé betért egy kávéházba, elolvasta az estilapokat, azután meglátogatta az Operát.
Leoncavallo bajazzoi voltak müsorra tüzve.
Ez volt két év óta a »Cavalleria rusticana« mellett legkedvesebb operája.
Ha csak halaszthatatlan teendői nem akadtak, mindig meghallgatta a fiatal olasz mester e forró zenedrámáját, melynek szélesen hullámzó, szenvedélyes melódiái a legélénkebb hatást gyakorolták reá.
A hatalmas nézőtér nem volt egészen telve.
A baloldali zártszék sorok között négy-öt üres sor is akadt, - elhelyezkedhetett székében kényelmesen.
Midőn futólag végig nézett a közönségen, a jobboldal harmadik zártszéksorában Szeniczeit és nejét, Katalint pillantotta meg.
Szeniczei fehér nyakkendővel, frakkban ült helyén.
Sápadt, keskeny arczának rendes merevsége nem változott.
Vékony ajkai , simára borotvált álla, szemeinek bágyadt, léleknélküli kifejezése ugyanaz volt itt is, mint mindenütt, - kivéve a klubban a kártyaasztalt.
Egész alakja , mozdulatainak fáradt kimértsége azonnal elárulta, mennyire unja, hogy az időt itt kell elvesztegetnie.
Katalin épp oly unatkozva nézett a zenekar felé, mint férje .
Kagyló fésüvel leszoritott hajában gyémánttü csillogott, szabályosan hajló, szép , fehér nyakára hizelegve simult öltözékének finom csipkéje.
Sok oldalról nézték, - rózsás, telt arcza, kerek vállai, alakjának egész asszonyos szépsége azonnal fölköltötték a figyelmet.
Igen jól tudta, hogy megjelenése milyen hatást szokott környezetére gyakorolni, de nem látszott tudomást venni róla.
Látcsövét egyszer sem emelte föl.
Nehányszor férjéhez fordult, s pár szót sugott neki.
Szeniczei egykedvüen felelgetett, koronként vállait vonogatta s órájára nézett.
Fülöp ebből azt következtette, hogy valószinüleg se az előadás végét nem várja be, se Katalint nem fogja haza kisérni.
Leginkább pedig az volna inyére, ha most nyomban jó estét kivánhatna nejének, s itt hagyhatná az Operát.
Katalin egyszer sem tekintett a baloldalra.
A mint a függöny felment, s a Bajazzók nagy khórusa felhangzott, tekintetét a szinpadra forditotta, s elmélyedve, odaadó figyelemmel engedte át magát a zene gyönyörének , mely az ifju lelkét is azonnal hatalmába keritette.
Ilyenkor érezte mindig egész nagyságában azt az előnyt, melyet a zene élvez a szavak fölött.
Mily más ez a hatás, mennyivel erősebb, szinesebb, mélyebb!
Mennyivel inkább közvetlen ez a hangulat, mint a könyv betüiben rejlő.
A zeneszerző, a hangok édességének és tüzének varázsával majdnem minden hallgatójának szivével egyformán játszhat , fölizgathatja, elringathatja, a hogy akarja, - igézete alól senki nem szabadulhat.
S mily nehéz helyzete van ezzel szemben az irónak, a kinek majdnem minden olvasójával külön kell megküzdenie, mig erejének ura kénye alá tudja hóditani.
Fülöp mindig érzett egy kis lehangoltságot, valahányszor az Operából haza ment.
Az első felvonás nyolcz órakor végződött.
Fülöp ülve maradt s Szeniczeiék felé nézett.
Látta, hogy Szeniczei elhagyja helyét, nehány szót vált nejével, azután mosolyogva, kiderült arczczal fog vele kezet, s a kijárat felé tartva, csakhamar eltünik a láthatárról.
Katalin megforditotta fejét.
Egy pillanatig az első emeleti udvari páholyra tekintett, azután egyenesen Fülöpre nézett, s mosolyogva üdvözölte.
Fülöp viszonozta az üdvözlést, s átment a jobboldalra.
Katalin kezét nyujtotta.
- »Jó estét, Fülöp - mondotta élénken, - foglald el férjem helyét, - nem fog visszajönni.«
Az ifju leült s gyorsan határozott.
A véletlen, mely most összehozta őket , alkalmat nyujthat esetleg arra is, hogy megpróbálja kiragadni ezt az asszonyt abból a borzasztó helyzetből, melynek még gondolata is arczába kergeti a vért .
Valamit okvetlen tennie kell.
Igen, igen... kell...
Érzi, hogy ez a férfi rokon kötelessége még akkor is, ha a vállalkozás koczkáztatottnak látszik és semmi eredménynyel nem kecsegtet.
De miképp fogjon hozzá?
Katalin oly nyilt, annyira tiszta, ártatlan szemmel tekint reá.
Mily könnyen megtéveszthetné, ha biztosan nem tudná a valót.
- Még mindig imádója vagy a bohóczoknak? kérdezte az asszony ügyet se vetve a feléje irányult látcső-ostromra.
- Még mindig, - felelte halkan a férfi.
Mondd csak, hová ment a férjed?
- A klubba.
- S ez igy megy minden nap?
- Minden nap.
- Kártyázik?
- Ha még csak az volna, - hiszen tudod...
Az az, hogy te nem tudod.
El is felejtettem, hogy nem szoktál engem meglátogatni, s Ádámmal meg éppen nem érintkezel.
Nos hát igen, - kártyázik és nagyon szereti a brandyt.
Láttad az arczát; itélhetsz belőle magad is.
Hová fog ez vezetni!
Gondolni sem szeretek reá .
Midőn bejöttél, azonnal észrevettelek, de szándékosan nem néztem reád, nehogy kénytelen légy engem üdvözölni; el kellett volna fogadnod Ádám üdvözletét is, s ez rád nézve bizonyára kellemetlen lett volna.
Nem rokonszenvezel vele.
Igazad van .
Meg tudom érteni, hogy oly férfi mint te, nem szivesen érintkezik egy oly emberrel, mint ő.
S Katalin annyi megvetéssel vonta meg ajaka szélét, mely még Fülöpöt is megdöbbentette.
Mekkora mélysége az utálatnak...
Ime, az asszonyi élet egyik szerencsétlensége a férj iránt érzett és igazolt megvetés.
Az a pillanat, mely a nő szivében megsemmisiti a becsülést, előkészitője egyuttal annak a lejtőnek is , melyen oly könnyü elcsuszni, s melyet igen sok esetben jóformán teljes lehetetlenség kikerülni.
- »Minden este fel szokott járni a klubba ?« - kérdé nyugalmat parancsolva idegeinek.
Katalin igenlőleg intett.
- Minden este.
Néha hazajön egy, két óra körül, többnyire azonban csak reggel nyolcz óra tájban.
S ha látnád, milyen állapotban!
Sáppadt mint a halott, s oly bárgyu... annyira elbutult...
A sok brandy és pezsgő teljesen tönkreteszi.
- Miért nem beszélsz a lelkére?
- Ugyan!..
Azt hiszed, nem próbáltam meg?
Megigért mindent, de nem tartott meg semmit.
- Régebben nem volt ilyen.
- Mig hivatala volt, nem.
Ismerted, tisztességes ember volt, - különben nem lettem volna a neje.
Ki gondolta volna akkor, hogy ez lesz belőle!
Mind ennek különben a gróf az oka.
Ha Ádám nem mondott volna le hivataláról és nem fogadja el a gróf ajánlatát, még most is jóravaló ember lenne.
Persze, a nagyobb fizetés, a kényelmes élet!
Ezek csábitották.
Bár ne tette volna.
Most azonban már mindegy; - tegyen, a mit akar.
Többé nem törődöm vele.
Igaz, hogy ő se törődik velem, s ezt jobban is szeretem, mintha komédiás volna, s engem is émelygős tettetésre kényszeritene.
- Miért nem váltok el?
- Minek?
Nem sokat alkalmatlankodunk egymásnak.
Oh, kedvesem, ne hidd, hogy érzelegni szoktunk, - felelte rideg, gunyos hangon az asszony, mely annyira ellenkezett vonásainak meleg tonusával, s arczának öntudatos, üde szépségével.
- Gondoltam én a válásra is... nem tőled hallom először ezt a kérdést.. de ugyan kérlek, hová mennék?
- A család nem hagyna el.
- A család, édes Fülöp!
A család a tante.
Az ő kezében van a gazdagság, - mi többiek mindnyájan szegények vagyunk.
Az egyetlen kivétel Julia, - reá azonban én nem számithatok.
Nem imádjuk egymást, - ismered a kettőnk között levő viszonyt , talán még jobban, mint én magam.
Ne beszéljünk erről Fülöp.
Reá vagyok szorulva erre az emberre, - nem tudok változtatni sorsomon, mig a sors maga nem változtat rajta.
Erre azonban egyelőre oly kevés a kilátás, hogy még a reménységet is nevetnem kell.
A szinpadon ezalatt megkezdték a második felvonást.
Katalin elhallgatott, s közelebb simult az ifjuhoz.
- »Te vagy családunkban az egyetlen, a kihez őszintén ragaszkodom« - sugta halkan.
Fülöp tudta, hogy ez nem frázis.
Katalin már gyermekkorában is ragaszkodott hozzá, s a maga módja szerint mindenütt védelmére kelt.
Egy okkal több, hogy a maga elé tüzött feladatot még sulyosabbnak tartsa.
A felvonás végén felhangzó intenziv taps magához téritette.
Ez a felvonás egészen elveszett, - nem figyelt a zenére.
A melódiák mintha nagy messzeségből érkeztek volna hozzá, - alig vett észre belőlük egy-egy erősebb, sugárzóbb részt.
- » Megvárod a balletet is ?« kérdezte szórakozottan.
- Nem, felelte Katalin, s kihuzta kesztyüjéből a ruhatári számot.
Én is csak az opera kedvéért jöttem el, a Korrigán-t nem szeretem.
Nagyon monoton balletnek tartom.
Megnézed?
- Nem.
- Akkor gyerünk, - inditványozta az asszony és előre ment.
Az urak utat nyitottak neki, s kedvtelve, kissé nagyon is pikáns tetszéssel nézték, mig soraik között végig haladt.
Fülöp mozdulatlan, hideg arczczal haladt utána, s nem vette észre , hogy a Nemzeti Hiradó egyik előkelő munkatársa udvariasan köszöntötte.
- »No hiszen várj csak« - mormogta sértődve a gentleman, s beharapta az ajkát.
A Kritikai Szemle referense észrevette a jelenetet, s elmosolyogta magát.
» Neked is megadta az uj »csillag« - gondolta kárörvendve.
Ti énekeltetek hódoló himnuszokat, midőn feltünt, méltányos tehát , hogy most egyétek is meg, a mit főztetek.«
Fülöp kivette a ruhatárból Katalin köpenyét és fölsegitette reá.
- Haza viszlek a bérkocsimon.
- Jöjj, - menjünk együtt, - ajánlta az asszony, az ifju karjába füzte karját.
- Köszönöm.
Nem megyek haza.
- Igaz!
Hiszen ma péntek van, s te nem szereted a tante jourjainak látogatóit .
Hová fogsz menni?
- Még magam se tudom.
- Jársz kávéházba?
- Este ritkán.
- És nappal is ritkán.
Milyen korrekt ember vagy te Fülöp.
Mindig ilyen voltál, - mennyire boldog vagyok, hogy ugy lesz minden, a hogy előre megjósoltam!
Emlékszel ?
Büszke vagyok ám reá, hogy én voltam tehetségednek első, lelkes bámulója, s ugyancsak összetűztem volna azzal, a ki jóslatom hitelességét kétségbe találta volna vonni.
Oh, nem is merték.
S ime, jól jósoltam.
Már is a hires emberek közé tartozol.
Beszélnek rólad, figyelnek rád, - mindenki sokat, igen sokat vár tőled , Fülöp, s én biztosan tudom, hogy a hozzád füzött nagy várakozásnak meg is fogsz felelni tudni.
Bár a magam jövőjét is ily helyesen tudtam volna megjósolni...
De nézd csak, ha se kávéházba, se haza nem akarsz menni, - eljöhetnél hozzám.
Ugy is oly rég voltál nálam, hogy már emlékezni se igen lehet reá.
Fülöp a véletlen akaratára gondolt, mely kezére akarja játszani a jó alkalmat .
Feltünés nélkül, egészen simán közelitheti meg czélját, - Katalin nem teheti fel róla, hogy ő kereste a találkozást, mert azt ime ő maga akarja igy.
Elhatározta tehát, hogy az ajánlatot elfogadja.
- Szivesen elmegyek, - felelte egyszerűen, s besegitette az asszonyt az előrobogó bérkocsiba.
Azután maga is beült.
Katalin örvendve simogatta meg arczát.
- »Nagyon kedves vagy, hogy végre hozzám is eljösz.
Eddig már körülbelül a lakásomat is elfelejtetted.
Nem volna csoda!
Ugyan várj csak... oly rég volt ...«
- Egy éve sincs, - mondá az ifju.
- Eltaláltad!
A mult év februárjában egy izben a jégpályáról kisértél haza, s ennek már több, mint egy éve.
Hogy fut az idő!
Azt hiszem, tegnap volt.
A bérkocsi a kerepesi-ut egyik kétemeletes palotája előtt állott meg.
A kocsis leugrott a bakról és kinyitotta az ajtót.
- Itt vagyunk, édes Filippóm!
- Jó lesz, ha beburkolózol, Katalin, hideg van.
- Fülöp lesegitette az asszonyt , elküldte a kocsit és karját nyujtotta.
Együtt haladtak föl a lépcsőkön az első emeletre.
Szeniczeiné itt előre sietett, bevezette az ifjut egy fehéren kárpitozott, tágas terembe, melynek puha elegancziája, szőnyegeinek szine, a butorok elrendezése, sőt még a csillár kovácsolt vas figurinói is Katalin leánykori izlésének érzéki jellegét tükrözték vissza.
Fülöp ismerte a lakást és nem érezte magát benne otthonosan.
Ma még kevésbbé, mint máskor.
A szobaleány a baloldali kisebb, piros teremben is meggyujtotta a lámpát.
A kényelmes, vörös peluche butorok égni látszottak a lámpafényben, s ez a fantasztikus világosság, melyet még a disztárgyak groteszk bősége, s a függönyök keleties rendetlensége is fokozott, inkább vonzotta Fülöpöt, mint a nagy terem csillogó fehérsége.
Katalin ledobált magáról köpenyeget, csipkekendőt, blouset, mindent, a mi fesztelen mozgásában akadályozta, s az ifjuhoz sietett.
- Hol maradjunk, itt az égben, vagy az alvilágban?
A piros szobát nevezem alvilágnak.
Válassz!
Én inkább szeretem az alvilágot, mert az kellemesebb .
Remélem, éhes vagy? - kérdé enyelegve, mialatt bevezette Fülöpöt az » alvilág « -ba.
- Nem nagyon.
- Mily kár!
Kitünő pástétomot adhatok; vajat, sonkát, hideg halat, theát, bort, - mit parancsolsz?
- Egy csésze theát.
- Amint akarod.
Becsengette a szobaleányt és meghagyta neki, hogy vacsoráját ide hozzák és ne az ebédlőbe.
Azután felugrott, oda sietett az etagére-hez s egy csinos, selyem fedelü dobozzal tért vissza, melynek felső aczéllapjára »Levelek« szó volt vésve.
- Ezt a dobozt - magyarázta mosolyogva az ifjunak, - házasságunk első évében férjem ajándékozta nekem, nyilván azzal a naiv czélzattal, hogy leveleimet tartsam benne .
Mintha volna oly nő a világon, a ki leveleit ennyire nyilt és ismeretes helyen rejtegesse!
Egy alkalommal észrevettem, mily óvatosan kerülgeti az etagére-t , melyen ez a semmiség állani szokott.
Ahá! kiváncsi a tartalmára, ne zavarjuk .
Abban a téves hiszemben, hogy nem veszem észre, hirtelen kinyitotta a fedelet, s oly csalódott, annyira savanyu arczkifejezéssel bocsátotta megint vissza, hogy hangosan elnevettem magamat.
Levelek helyett szivarokat és czigarettákat talált benne.
Itt vannak!
Kitüntetésnek veszem, ha az alvilág ritka vendége nem utasitja vissza czigarettáimat.
Tessék, gyujts rá Fülöp, - tudom, hogy ezzel kegyeidbe hizeleghetem magam, s most különösen nagy szükségem van reá, hogy jóindulatodat valami uton-módon megnyerhessem.
Fülöp megköszönte az engedélyt, meggyujtott egy papiros czigarettát s futólag a hölgy arczára tekintett.
Katalin ives szemöldöke egy pillanatra összébbhuzódott, s homlokán megjelent egy könnyü, gyorsan elvesző felhő.
Fülöp kelletlenül babrált a czigaretten, - körülbelül tisztán látta, hogy a hölgy megérezte jövetelének czélját, s ez némileg bosszantotta.
Erre vall a jóindulat emlegetése is, a melyre máskülönben nem volna semmi szükség.
Álljon azonban bármiképp a dolog, akár sejti Katalin a czélt, melyért meghivását elfogadta, akár nem, - most már itt van és többé nem vonul vissza.
A cseléd leányka ezalatt behozta egy széles, zománczos tálczán urnője estelijét.
Katalin közelebb tolta székét az asztalhoz, kiküldte a cselédet, s nagy élvezettel hozzálátott.
- Oly éhes vagyok, mint egy farkas. - szólt tréfásan mentegetődzve, - magadra vess, ha minden elfogy, mig neked is eszedbe jut, hogy enni is kellene.
Rumot , vagy cognacot használsz a theához?
Van cognac is.
Férjem a könyvtár-szekrényben rejtegeti az üvegeket, akár egy Pompónius.
Elhozzam?
- Köszönöm, nem.
Inkább szeretem a rumot.
- Én is.
Láss hozzá, Fülöp és szivarozz, szivarozz!
Nem szükséges, hogy figyelj reám.
Nehány hónap óta magam is hive igyekszem lenni a keleti szokásoknak, s megtörténik, hogy két czigarettát is elfüstölök.
Tegnap nagyon furcsa volt; jó , hogy nem tudja senki.
Képzeld csak, tegnap meggyujtottam egy ilyen vastag imperialest is, de annyira elkábultam tőle, hogy még ma reggel is összerázkódtam , ha ez a kétséges élvezet eszembe jutott.
Elmondhatom azonban, hogy egyszer én is hódoltam a férfias szokásoknak.
Ugyan hát legalább kóstold meg ezt a halat!
Azt hiszem, izleni fog.
Rendkivül ügyes szakácsném van.
- Köszönöm, - nem vagyok éhes.
- Én mindig éhes vagyok! különös ugy -e, hogy a nők többnyire éhesebbek szoktak lenni, mint a férfiak?
Ez is egy nevezetes különbség köztünk, de ti erre soha sem figyeltek.
Pedig nem ártana.
A mi kitünő étvágyunk sok titkosnak látszó okot megvilágitana, ha nyomozásaitokban nem volnátok annyira felületesek.
Bocsánat , kedves Fülöp, hogy ezt ily őszintén mondom a szemedbe, de igy van.
Te is mindig vagy a nagy stilü vonásokat, vagy a legfinomabb, tehát a legritkább érzelmi okokat bonczolgatod, a helyett, hogy a közönséges, az egyszerü, a legegyszerübb okokat keresnéd előbb és csak azután a többit.
Ott van például az a te jeles hősöd a Sibillá-ban.
Mondhatom, hogy sajátságos egy legény.
Érdekes , nem állitom az ellenkezőt, de nagyon, nagyon sajátságos.
Fülöp kérdőleg tekintett a hölgyre; valjon mit akarhat?
Nem valószinü, hogy ez a kitérés véletlen.
- Atyám poltron embernek tartja, - jegyezte meg óvatosan.
Katalin mosolyogva intett nemet a kezében tartott villával, melyre egy szeletke sült volt szurva.
- Az kissé erős - mondá tiltakozva, - ennyit nem érdemel.
Nem poltron, csak önámitó, s ennél a jelzőnél meg is maradok, mert igazságos.
Ez a te sajátságos hősöd, a te akaratodból, a te atyai parancsodra azért nem akarja nőül venni Sibilt, a hősnőt, mert meg akarja óvni az inmorálitástól.
Ah, kedves Fülöp , mennyire finom, mily érzékeny, mennyire légies indokolás ez!
Ugyan csak meg kell feszitnem minden figyelmemet, hogy megérthessem, s ha megértettem, - vissza kell utasitanom, mert nem igaz.
Igy legalább nem.
Miért nem őszinte ez az ur akkor is , ha beszél, hiszen elég őszinte volt, a midőn cselekedett?
Miért nem mondja ki nyiltan, hogy azért nem veszi nőül a hősnőt, mert az már egy másik férfiué volt - semmiért másért, csak ezért és ezzel vége.
Igy meg lehetne érteni a dolgot.
De ez a te érzékeny szivü legényed nem igy indokol, - hanem ráháritja a kérdést a nőre , s azzal áll elő, hogy meg akarja óvni hölgyét az inmoralitástól, nem tartván egészen tisztességesnek azt a nőt, a ki egy második férjnek is épp oly jó, épp oly szerelmes hitvese tudna lenni, mint a milyen az elsőnek volt.
Az istenért, de hát ha igy gondolkozik, ha ily különös meggyőződésnek hódol, miért nem kerüli a nőt?
A te hősöd azt szavalja, hogy meg akarja óvni hölgyét a második férj személyében lappangó erkölcsi gyöngeségtől, s a vége az, hogy a nő nem hitvese lesz, hanem a szeretője.
Valljuk be édes Fülöp, hogy ez a »megmentés« legalább is szokatlan.
- Meg van a bünhődés is.
- Oh igen!
Hősöd főbelövi magát, - folytatta élénken az asszony.
- Azt hiszitek , hogy ezzel mindent kiegyenlitett.
Mily borzasztó tévedés!
Ilyenre csak ti férfiak vagytok képesek, mert azzal ámitjátok magatokat, hogy ez inponál.
Csak elérzékenyit, édesem, csak elérzékenyit, talán ki is engesztel, de nem inponál és nem egyenlit ki semmit.
- Hősöm gyöngébb volt, mint a természet, - megbüntette magát érte.
Egyebet nem tehetett.
- De hát ha igy van, - kérdezte ideges nevetéssel az asszony, - ha gyöngébb volt , mint a természet, s azt hiszem, hogy nem csak ő, hanem mindenki gyöngébb, - miért szálltok sikra a természet ellen?
Miféle öröm rejlik abban, hogy minket - közönséget - oly dolgokkal kinozzatok melyeknek kimenetele kétségtelen?
- Hagyjuk ezt, kedves Fülöp; föltettem magamban, hogy nézeteimet elhallgatom, s ime, nem sikerült.
Hiába!
A természet, a természet...
Fecsegők vagyunk, - ki tehet róla...
Katalin kényelmesen hátradőlt a kereveten, s mosolyogva tekintett az ifjura.
- » Megbántad, hogy elkisértél ?« kérdezte előre hajolva.
- Feleljek?
- Várj még!
Ha nincs ellenedre, felelek helyetted én.
Ugy van, asszonyom, - gondolod magadban elégedetlenül, - sajnálom hogy ide jöttem, mert nemcsak a maga fecsegéseit kell meghallgatnom, hanem azt sem tudom elkezdeni, a miért tulajdonképpen most itt ülök és minden öt perczben ujra meg kell gyujtanom kialvó szivaromat.
Fülöp elfogadta a kihivást.
Az asszony nem akar kitérni a magyarázatok elől, - inkább ő maga nyujtja kezébe a fegyvert: itt van, támadj meg.
Igy legalább hamarabb tulesik rajta, s ez is nyereség.
- Igazad van Katalin, - mondá kiméletes de határozott hangon, - beszélnem kell veled, s nem tudom, hogy elég magyarázat -e arra, a mit mondani fogok, az a rokoni viszony, mely hozzád kapcsol.
- Nem elég.
- Akkor sajnálom...
- És meghátrálsz?
- Igen.
- Rosszul teszed, - felelte idegesen az asszony és fölnevetett, - erősebb jogra támaszkodhatol, mint a rokoni viszony.
Rokonság!
Clermontné is rokonom, Boronkai Szera is, ez a kis kigyó...
Ah, hiszen nem haragszom rá, csak bosszant egy kicsit...
Hallgass reám Fülöp, - folytatta minden átmenet nélkül elkomolyodva az asszony, s elhagyva helyét, közelebb huzódott az ifjuhoz; - mig egészen fiatalok , félig gyermekek voltunk, addig nem volt nap, hogy ne érintkeztünk volna.
Az egész család tudta, mennyire vonzódom hozzád, - nem csináltam és nem csinálok belőle titkot.
Ha vagyonos leány lettem volna, a tantika minden habozás nélkül megengedte volna nekem, hogy egészen megnyerjelek.
Megtehettem volna... nem vagyok önhitt, ha igy beszélek... ugy -e nem?
Most már szabad igy beszélnem, hisz akkoriban is beláttam már, hogy nem lehetnék veled sokáig boldog.
Idősebb vagyok, mint te; négy évvel most, huszszal tiz év mulva.
Ez az arány, s ezt én be tudtam látni.
A tantika nem gondolt reá, - én igen.
Ez az igazság.
Mióta férjhez mentem, régi szivélyes viszonyunk, egymáshoz való bizalmas barátságunk egyszerre megakadt.
Te ideálokért lelkesedtél, alig éltél közöttünk a földön, - én elvesztettem összes ideáljaimat, s belesülyedtem a prózába, házas életem egyhangu, szintelen zsombákjai közé, hol csak igen ritkán villan föl lidérczfény gyanánt egy-egy pillanatra egyik vagy másik kedves leányi álmom...
Az, a ki most itt melletted ül , egészen más teremtés, mint a régi volt.
Leánykorom és asszonynyá válásom ideje között megmérhetetlen messzeségek vannak.
Én már csak előre haladhatok, vissza soha nem volnék képes többé régi énemet megtalálni, miért gyötörném tehát magamat ily szomoru kisérlettel?
Lásd, lásd, édes Fülöp...
Ki gondolta volna akkor, midőn együtt üldögéltünk boldogult szüleim házában, az első szoba ódon, oroszlán fejes kerevetén, s te annyi türelemmel javitgattad irkámban a franczia feladatot, hogy el fog jönni az idő, midőn nem fogunk többé tudomást venni egymásról, s ha véletlenül együtt leszünk is, mint most, nem fogod egykori lényemet megtalálni , mert egyetlen ismeretes, régi vonásomat sem tarthattam meg!
Fülöp némán hallgatta a hölgyet, s érezte, hogy igazat mond.
Megindulás nélkül , egyszerű, mesélő hangon igyekszik megmagyarázni azt a mélységet, melybe belebukott.
S igaza van abban is, hogy nem ismer rá.
Arcza, alakja, hangja a régi , - a hang árnyalatai azonban idegenek, s szemeinek daczos villanása egyáltalában nem vall bűnbánatra.
- Tudod, miért jöttem, - szólt nyugodtan, - és nincs mondani valód?
- Mi lehetne?
- Nem is véded magadat?
- Ugyan kinek a kedvéért? kérdezte hirtelen a nő.
Számitottam reá, hogy egyszer föl fogja vetni valamelyitek ezt a kérdést.
Megvallom, eleinte féltem tőle.
Nem tőletek: a férjem miatt.
Mint minden nyomorult ember, ő is csak a látszatra kényes.
Nem törődik velem, mig a látszat nincs megsértve, de meg tudna engem ölni , ha mások is megtudnák, a mit ő sejt, de elhallgat, mert senki se tud róla semmi bizonyost, még ő maga sem.
Fülöp elfojtotta hirtelen támadó fölháborodását a czinizmus ily nyilt megnyilatkozása fölött.
- »Férjed tehát nem tudja ...« mondotta félrenézve.
- Talán...
- S ha megtudja, mit fogsz csinálni?
- Itt hagyom.
- Mért nem most, - miért csak akkor?
- Most még nincs reá szükség.
- S azt hiszed, hogy Braniczki...
- Ej, mit gondolok én Braniczkival! felelte indulatosan az asszony.
Azt hiszed , hogy köt valami ehez az emberhez?
Semmi, semmi!
Tudom, hogy mit gondol rólam, s ő is tudja, hogy megvetem, csak ugy őt, mint férjemet.
Egyformák!
Megérdemlik egymást, s megérdemelnek engem is.
Gyönyörü triász ez a mienk, - egy olyan férj , mint Ádám, egy olyan jó barát mint a gróf s egy olyan asszony mint én.
Szerencsét kivánhatunk egymásnak, lámpással sem lehetne egymáshoz illőbb társaságot összekeresni, mint mi hárman.
Halálra kaczagom magamat rajta, ha néha eszembe jut !
Oh, kérlek... nem voltam válogatós.
Braniczki hódolata nem hizeleghetett hiuságomnak.
Tartózkodásával se nyert meg, melyet ismeretségünk elején tanusitott ; nem lehetett panaszom reá, kifogástalanul viselte magát.
A mivel megnyert, az csak a pénz.
- Katalin! kiáltotta utálattal a férfi.
Az asszony emelt fővel, lázas ajakkal, hideg mosolylyal tekintett reá.
Csupa lehetetlen ellentét, s mégis oly biztos harmóniájával az öntudatnak, mely egyszerre lehütötte Fülöp ingerültségét.
- Csendesen barátom, csendesen, - mondá rövid hallgatás után az asszony, - ezt meg is kell érteni, mielőtt elitélnél.
Ne értsük félre egymást, - nem akarom védeni a dolgot, csak magyarázni, hogy megértsd.
Nőül mentem Adámhoz, mert akkor még tisztességes ember volt, a nélkül hogy szerettem volna.
Tetszett, de nem szerettem.
Száz házasság közül ilyen mostanában legalább nyolczvan.
Férjem családja egykor a leggazdagabb bihari családok közé tartozott, hozzá volt szokva a fényhez, a költekezéshez, szóval minden kényelemhez, a mi a vagyonnal jár .
Adósságainak kifizetése után alig maradt hozományomból annyi, hogy egy évig pazarolhassunk, én talán még esztelenebbül, mint ő.
Az emberek az mondták, hogy én teszem őt tönkre.
Hallottam és nem boszantott.
Elhallgattam.
Higyjék, a mit akarnak.
Egy szép reggelen aztán arra ébredtünk, hogy nincs semmink; férjem évi fizetését addig egy hónap alatt elköltöttük, arra tehát nem támaszkodhattunk .
Elkövetkezett az adósságcsinálás ideje, azután beállt a szükség, a megaláztatás, a folytonos árverezésre való kilátás...
Milyen idő volt ez!... még most is borzadálylyal gondolok reá.
Számot vetettem tehát magammal, mit veszthetek?
Kiért vagyok jó, kiért nem szabad rosznak lennem?
S rájöttem, hogy nem veszthetek semmit, mert nincs kit megtartanom, a sok rettegést, s a hitelezők zaklatását pedig már megelégeltem.
- Miért nem fordultál a tantehoz?
- Egyszer megtettem.
- Mit felelt?
- Segitett rajtam, de ez kevés volt; másodszor már nem volt bátorságom, a kényelemről pedig nem tudok lemondani.
Szeretem a pompát, az ékszereket, a szép öltözéket, mindent, a mi szórakoztat.
Ne igyekezz engem se lebeszélni, se megmenteni.
Egy boldogtalannal több, vagy kevesebb, - ki tart efféle semmiséget számon?
Fülöp közbevágott.
- És mégis szakitanod kell azzal az emberrel, - mondotta hevesen, - Katalin, az égre! ennyire sülyedni, mint te...
- Sajnálsz?
- Nem, mert nem akarsz megjavulni.
- Senki sem kivánja tőlem.
Férjemet ne emlitsd!
Ő a legutolsó.
- Mi kivánjuk.
- Kicsoda? kérdezte szemrehányó, epés hangon a hölgy.
A család?
A tante , Clermontné, atyád, vagy te?
Melyik?
- Én, - felelte az ifju.
- Könnyen beszélsz, - intett fejének gyönge bólintásával az asszony, s Fülöpre emelte tekintetét.
Bizonyára azt gondoltad magadban, hogy meg fogsz menteni egy elveszett lelket a menyországnak.
Talán egy kis részvét is befolyásolt, - ne mondj ellent, ha máskép van is, - jól esik, ha hihetek benne.
Szép szándék, - reád vall, csak azzal nem vagy tisztában, hogy miképpen képzeled ezt a megmentést?
Azt tanácsolod, hogy szakitsak Braniczkival.
Jó tanács, de mit változtat a dolgon ?
Semmit.
Kérlek, ne szakits félbe!
Tudom, hogy oly szörnyüségeket beszélek, melyek tökéletesen elhidegitenek tőlem, de mindent meg kell neked mondanom, mindent ... mindent ugy, a mint van... mert azzal a nemes szándékkal jöttél hozzám, hogy megments.
Tudnod kell tehát mindent szépités és leplezgetés nélkül.
Istenem , hiszen el is tagadhattam volna, s te sohasem jöhettél volna reá, hogy megcsaltalak.
Szerafin meglátott, midőn beléptem Braniczki palotájába, ez azonban csak gyanura elég, bizonyitásra nem.
Te is megjelensz Clermontnénál, azért én még se gyanusitom őt azzal, hogy veled viszonya van.
Nagyon furcsa lenne, ha találkoznék oly ostoba ember, ki azért, mert innen esetleg kimenni lát, bizonyosra állitsa, hogy kedvesem vagy.
Ha szakitanék is Braniczkival, nem nyernék semmit.
Félév mulva ott állanék megint, a hol két év előtt; férjemre nem számithatok, mert elveszett ember, a ki soha ebben az életben többé nem állhat talpra.
Igy nem vagyok utjában senkinek, nem ártok, csak magamnak, - a ti neveteket nem viselem, s ha jónak látjátok, szakitsatok meg velem minden érintkezést.
Felindulás nélkül, egykedvüen ejtette ki e szavakat, mintha nem magáról, hanem egy közönyös harmadik személyről lett volna szó.
Fülöpöt ez még inkább megerősitette abban a hitében, hogy a hölgy nem őszinte, s mindaz, a mit mond, azzal a számitással van kigondolva, hogy zavarba hozza, dilemmába csalja, s ezzel mindenkorra visszariassza egy második kisérlettől.
- »Iménti megjegyzésed, - felelte lassu hangon, s kezébe vette az asszony kezét, - egészen helyes volt , Katalin, valóban nehéz rád ismerni.
De én még sem mondok le a reményről «...
- Ugyan ne bántsd! vágott szavába az asszony, s lehunyta mosolyogva, bágyadtan a szemét.
Miért akarsz engem mindenáron megmenteni?
Hagyjatok elveszni igy...
Mit nyernétek velem?
Azt hiszitek talán, hogy még becsülni tudnám valaha magamat?
Nem , nem!
Ily mélyre még nem sülyedtem...
- Szakitanod kell azzal az emberrel -
- Megteszem, ha akarod.
- Igérd meg, - unszolta Fülöp, - és én hinni fogom.
- Igérem, - felelte a hölgy, s gyorsan kinyitotta a szemét.
Egy pillanatig merőn az ifjura függesztette tekintetét, azután igy szólt: - Ezzel azonban még nincsen vége.
Elkergetem azt az embert, ha jön, de el fogok válni férjemtől is.
Egy föltétel alatt, ha ugyan helyén van itt, hogy a bünös szabjon feltételeket egy ily szigoru birónak mint te vagy.
- Mindent megteszek, a mit kivánni fogsz.
- Milyen jó vagy!
Nos, várj, megmondom - folytatta szelid gunynyal az asszony, s meggyujtott egy gyufát.. előbb azonban gyujtsd meg a szivarodat, megint nem ég .
Hallgass ide, édes Fülöp, - megteszem a mit kivánsz, elhagyom férjemet is, de csak ugy, ha befejezed a lélekmentés müvét és beleegyezel, hogy a társaság pletykája ellen nálad keressek oltalmat.
Jó lesz igy?
- Nem értelek, Katalin, - tréfa ez?
Az asszony fölnevetett.
- Az!
Nagyon!
Lásd, milyen egyszerü?
Tréfa... valóban semmi más, csak egy kis tréfa.
Te is orvos vagy, Fülöp, de te sem veszed be az orvosságot, a mit rendelsz .
Meg akarsz menteni, de csak ugy, ha ez semmi áldozattal nem jár.
Mihelyt arról van szó, hogy igazán megments és szembe is szállj érettem az emberekkel, az előitélettel, a vétekkel, mely az enyém, s a tisztasággal a mely a tied, - meghátrálsz és megütközve, majdnem elhalaványodva mondod: tréfa ez Katalin, nem értelek...
Elhagyta helyét, s lesimitotta mellén öltözékének puha ránczait, melyek kék és ibolya szinben csillogtak a lámpafényben.
Magas, telt alakja, melytől nem lehetett elvitatni a nőies kellemet, még tökéletesebbnek tetszett a könnyü házi pongyolában, mely tagjainak szépségéből nem rejtett el semmit.
- »Bizony igy édes Fülöp, - folytatta most már enyelegve, s a karosszékre támaszkodva hintázni kezdte magát, - te sem vállalkozol a mentő rév szerepére, mást sem fogsz találni, a ki e nehéz föladatot elvállalja.
Ne törődj tehát velem, ez lesz a legegyszerübb .
Tanácsot néha-néha én is tudok magamnak adni.
De mit ér az?
Ki hallgat azokra a bizonyos jó tanácsokra?
S végre is nem tudtok semmit.
A mit az a kis kigyó fecsegett, az lehet igaz is, hazugság is.
Gyanusitani könnyü.«
- Ott voltál, - láttak... mormogta az ifju.
- Te is megjelensz Clermontnénál.
- Az más!
- Miért volna más?
Annyi joggal, mint a mennyivel ti gyanakodtok reám, - föltéve , ha nem vallottam volna be neked a magam jó szántából a valóságot, én is gyanakodhatnék reád.
Igaz, megtettem, - a tantenak is beszéltem róla, de ezt csak azért tettem, mert nem akarom, hogy nőül vedd Juliát, s ezzel ugyanoly nyomorba kerülj, mint én.
Ej, hát legyen ugy!
Irigykedtem is reá, - ez az igazság.
Nem tagadom, gondoljatok rólam, a mit tetszik.
Gyülölöm ezt az »angyal arczu « teremtést, mert boldogabb, mint én.
Szeret téged és te is szereted őt.
- Mit beszélsz....
- S ha ugy volna is?
Ne nézz ily felháborodva reám.
Nincs ebben semmi különös, - oly érthető és természetes az egész, hogy még csak nem is érdekes.
Egykor mimosának hivtunk, s te magad mondod a Sibilládban, hogy már az ó-kor énekesei is méltán nevezték a szerelmet »érlelő nap « -nak.
Ah, édes Fülöp, nincs oly érzékeny mimosa ezen a földön, mely ki ne nyissa kelyhét, ha e nap érlelő csókját szirmai megérezik!
Majd meglátod...
Meg fogod tagadni te is, hogy igazad van.
A szerelmet csak a dicsőség után való beteges vágy fojthatja el, egyéb semmi.
Ezt is te mondod s mi szegény teremtések egyelőre ebben is kételkedünk.
Hagyjuk ezt Fülöp.
Köszönöm, hogy gondoltál reám, - arról az utról azonban, melyen én haladok, csak ugy van visszatérés -
- Ha a nő becsületes! felelte élesen az ifju és szintén elhagyta helyét.
Az asszony száraz mosolylyal hallgatta ezt a kifakadást, s közelebb lépett távozni készülő vendégéhez.
Gyöngéden vállára tette a kezét, s igy szólt:
- Megérdemelnék egy kis kiméletet, - őszintén meggyóntam mindent, s ez még a gyilkos iránt is enyhébbé szokta változtatni birája hangulatát.
Sokkal gyorsabban haladok a megsemmisülés felé, semhogy jó tanácsokkal meg tudnátok zuhanásomban állitani...
De én várni fogok rád, Fülöp.
Hátha meg tudsz még menteni engem...
Ki tudja.... neked minden sikerül, még az is, a mi lehetetlenségnek látszik.
Ha tehát egyszer komolyan elhatározod, hogy végre akarod hajtani lelkem megmentésének művét, jöjj el ismét hozzám, és én a te oldalodon, a te oltalmad alatt, szerelmed gyönyörében megtisztulva azzá leszek, a mivé alkotni fogsz.
Tekints reám...
Nos ?
Hát várjunk... várjunk...
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE