Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Harsányi Zsolt
Liline
Keletkezés ideje
1937
Fejezet
11
Bekezdés
655
Mondat
2690
Szó
25137
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
8.
"Liszt halála.
Az ifjú Liszt Párisban meghalt.
Olyan korban, melyben más gyermekek még alig gondolnak az iskolára, ő már meghódította sikereivel a közönséget.
Kilenc éves korában, mikor más gyermekek még csak dadognak, ő a mesterek meghökkenésére tudott már a zongorán improvizálni, de csak "le petit Litz" volt a neve; így akarta a közönség összekötni azzal a bájos gyermekességgel, amelyből immár nem tudott kilépni .
Mikor először improvizált az Operában, körül kellett a páholyokban látogatnia, hogy a hölgyek dédelgethessék.
Naiv s a művész korához mért csodálatukban úgy gondolták , hogy akkor ajándékozzák meg kedvére, ha csókokkal és égetett mandulával halmozzák el .
S mialatt félkézzel cukorkákat kínáltak neki, félkézzel szőke selyemhajában turkáltak.
Ez a rendkívüli fiúcska azoknak a csodagyerekeknek sorába csatlakozik , akik csak azért jelennek meg a földön, hogy mindjárt eltűnjenek, mint azok az üvegházi növények, amelyek belepusztulnának egy-két pompás gyümölcsük megteremtésébe .
Mozart is, aki Liszthez hasonlóan kora érettségével döbbentett meg, harmincegy éves korában meghalt, de rövid életét annyi szenvedéssel és bánattal fizette meg, hogy jótétemény volt neki a korai halál.
Ha a tehetséget fenyegető veszedelmekre, a lángelmét környező, folyton üldöző és utolsó léptéig kísérő borzalmakra gondolunk , ha nem feledjük, hogy minden sikernek irígye van és minden siker megszégyenítvén a középszert, kihívja az intrikákat, talán úgy véljük, hogy jobb volt ennek a virágnak elhervadni, mint megvárnia azokat a viharokat, amelyek később rárohantak és széttépték volna.
Kora védőpajzs volt, mely elhárította a támadásokat.
Eddig csak csodálói voltak.
"Gyerek még", mondták sikereinél s az irígység megadta magát a türelemnek.
De ha öregebb lett volna s az őt éltető isteni szikra jobban kifejlődött volna, akkor a bírálat megkereste volna hibáit, ócsárolta volna érdemeit és talán elkeserítette volna egész életét.
Meg kellett volna ismernie a hatalom szeszélyeit , az erőszak igazságtalanságait, haszontalan és gyűlölködő szenvedélyek nyers támadása nyomta volna el, ahelyett, hogy a szemfedő alatt újra kezdje a gyermek álmait, talán vágyódva is rá, hogy a tegnapi álmot folytatva szunnyadjon el.
A gyászeset fájdalmas.
Nem az apára, aki egy évvel megelőzte fiát, hanem családjára, melynek nevét elkezdte nagy hírre vinni.
Fájdalmas ránk is, akik számára kétségkívül megnyitotta volna a zenei gyönyörűségek új forrását.
Mi is gyászoljuk s családjához csatlakozva megsíratjuk korai halálát."
Ez a közlemény az Étoileban jelent meg.
Egész Páris olvasta, az egész világ olvasta , hogy az ifjú Liszt Ferenc meghalt.
Olvasta ő maga is.
Betegágyban.
Mióta a Saint- Cricq- házban megtörtént vele a botrány, idegeinek egyensúlya megbomlott .
Abbahagyta minden óráját és nem törődött vele, hogy anyja kénytelen a megtakarított pénzecskéhez nyúlni.
Nem törődött semmivel, napokon át szótlanul feküdt az ágyban , nem olvasta könyveit, nem csinált egyebet, csak imádkozott.
Olykor felkelt és átvánszorgott kedvenc templomába, hogy Urhan orgonáját hallhassa.
Egy régebbi megállapodás folytán szerepelnie kellett egy hangversenyen: Beethoven Esz-dur koncertjét játszotta.
Le sem pillantott a hallgatóságra; tudta, hogy az egyetlen , akire pillantana, nem lehet ott.
Végigjátszotta a számot, mintha csupa ellenség közepette ülne, a tapsokra mindössze megbiccentette fejét, aztán otthagyta a dobogót .
Ment egyenesen haza.
Egy másik hangversenyen is kellett volna játszania, ahová a királyi család tagjai is készültek.
A rikító sárga falragaszok ott voltak minden utcasarkon.
De két nappal a hangverseny előtt erős lázat érzett.
Orvost kellett hivatnia.
Az orvos megvizsgálta és azonnal kész volt a diagnózissal:
- Hiszen önnek vörhenye van.
- Holnapután játszanom kell.
- Az lehet, de az életével.
A szervezete annyira leromlott, hogy ha nem vigyáz magára, nem állok jót semmiről.
- Semmiesetre sem szabad felkelnem?
- Én csak annyit mondok, hogy belehalhat.
- Hálistennek.
Gyűlölöm ezt a hangversenyt, most megszabadulok tőle.
Mosolyogva fogadta a betegséget.
Torz módon örömét találta a szenvedésben, szerette a láz felelőtlen kábulatát, kárörvendő önkínzással próbálgatta, mennyire fáj a torka nyelés közben.
És imádkozott.
Kezében ott volt a rózsafüzér a takaró felett; anyja , ha benézett hozzá, többnyire úgy találta, hogy behúnyt szemmel fekszik, hosszú haja ziláltan övezi elvékonyodott arcát, ajkai hangtalanul motyogják az imádságot .
Látogatót nem fogadhatott, csak az orvos jött el hozzá.
Egy napon ismeretlen forrásból az az újság terjedt el Párisban, hogy meghalt.
Az Étoile meg is írta, a többi laphoz még nem jutott el a vakhír.
De ebben az egyben elolvashatta saját búcsúztatását.
- Sokáig fogsz élni, - mondta anyja örvendezve, - akinek holt hírét költik, az mindig hosszú életet él.
A beteg vállat vont.
- Azt hiszi, anyám, hogy ez nekem vigasztalás?
Ebben a cikkben elolvashatja, hogy mi vár rám.
Ócsárolni fognak, gyűlölni fognak, elnyomnak, támadnak.
Ezért marad meg az életem, amely úgyis minden értelmét elvesztette?
- Fiam, ne vétkezzél a jó Isten ellen...
- Igaza van, ez bűnös gondolat volt.
Csak már legalább templomba mehetnék...
Az anya nem szólt semmit.
De ahogy kiment az ajtón, arcán látszott, hogy nehéz aggodalom gyötri fiáért.
Nagyon vallásos asszony volt maga is, nem mult el nap, hogy ne lapozott volna kedvenc könyvében, amelynek címlapja a "Stunden der Andacht" címet mutatta volna, ha már rég le nem szakadt volna, mert ez a Zschokke-könyv már Doborján óta szolgálta.
De ha szeretett is imádkozni, fia mértéktelen jámborsága és templomjárása megijesztette.
Általában egész viselkedése.
Erről a fiúról olykor azt lehetett hinni, hogy nem tökéletes.
Mikor felépült a vörhenyből, első dolga volt átmenni a kis templomba.
Ott imádkozott három és félóra hosszat.
Annyira beleélte magát vallásának gondolatkörébe és kifejezéseibe, hogy elvesztett szerelmét is vallásos áldozattá dolgozta fel lelkében .
Átszellemült látomásként látta önmagát, amint a hófehér leányt két karján magasra emelve ajánlja fel az Úrnak.
Homályosan keveredett össze benne Ábrahám áldozata az örökre elveszett szerelemmel és a lépcsőre boruló hosszú imái alatt fájdalma lassanként a bánat gyönyörű színjátékává változott: mindennap újra meg újra átélte a tömjén imádott illatában, a színes ablakok tarka hangulatában, az orgona bűvös búgása közben a szenvedés véres gyönyörének misztériumát.
A zongora csak ahhoz a külső világhoz tartozott, amelyet rajongó lelkisége csak kénytelen köntös gyanánt hordott magán.
Alig telt érdeklődéséből új zenei benyomásokra.
Auber egy új darabjában dallamos kis tyrolienne fordult elő, az megtetszett neki, szórakozott játékból inkább, mint sem komoly muzsikálásból elvariálgatta, de csak anyja hosszas kérlelésére írta le a kialakult fantáziát .
Egyszer pedig egy Lenz nevű orosz látogatta meg.
Ez nem volt hivatásos muzsikus , jogásznak jött Párisba az egyetemre, de szenvedélyesen szerette a zongorát .
Mindenáron személyesen akarta ismerni a világ legjobb zongorajátékosát.
Szerencsés órában jött: a világ legjobb zongorajátékosa éppen nem volt templomban, hanem díványán heverészett és pipázott, körötte három zongorája.
Mert az apja halálakor eladott Erard-zongora helyett vett egy kurta zongorát, az öreg Erard meglepte egy újjal, azonkívül egy másik zongoragyár, a Pleyel-féle, szintén megajándékozta egy gondosan gyártott zongorával.
A három zongora közt alig lehetett mozogni az egyéb bútorokkal is zsúfolt szobában s alig lehetett látni a sűrű pipafüsttől.
Az orosz bemutatkozott, udvarias bókkal halmozta el a művészt, majd megkérte, hogy tudománya bemutatásául hadd játsszék el valamit, például Kalkbrenner balkéz-szonátáját.
- Nem, - szólt váratlan hevességgel az eddig szótlan fiatalember, - az nem művészet .
Azt a szonátát sohasem hallgattam meg és nem is akarom ismerni.
Hozzám nem juthat el semmi, csak ami szent és tiszta.
Az orosz joghallgató meghökkenve bámult rá.
Aztán bátortalanná lett hangon megkérdezte a vendéglátót, szabad-e Webert játszania.
Ő némán bólintott rá.
Webert alig ismerte, néhány számát a jó Frau Kozeluch játszotta valaha Bécsben, azokra alig emlékezett.
- Akkor eljátszom a Felhívást keringőre.
Elkezdett játszani.
Az első hangoknál meghökkent: a billentyűk roppant keményen jártak; még a pianót is kemény erővel kellett leütni.
Az ifjú mester az ilyen zongorát szerette otthon, hogy szakadatlanul edzhesse ujjait.
Lenz tehát meghökkent , de nem szólt semmit, játszott tovább.
Franci béketűrő hangulatban hevert a díványon , amelyről fel sem kelt mindeddig.
De már az első ütemek után felült.
- Várjon csak, kérem.
Hogy van ez, mi ez?
- Ez egy párbeszéd, - magyarázta készséggel az orosz, - a táncos felkéri a hölgyet, a hölgy válaszol, beszélgetnek.
Aztán elmennek táncolni.
A végén megint párbeszéd lesz, szíveskedjék csak végighallgatni.
Az orosz játszott.
Jó zongorajátékos volt, erős, lendületes, bár dinamikában és a tempók erőszakosságában kissé barbár.
De a szerzemény ötletessége és kecses bája megragadta a hallgatót.
- Kérem, játssza el még kétszer egymásután.
A vendég szót fogadott.
Akkor ő felállott a díványról és leült a Pleyelhez.
Elkezdte játszani, amit háromszor hallott.
A jogász megdöbbent.
Babonás ámulattal nézte az emlékezőtehetségnek és a boszorkányos játéknak ezt a kettős csodáját.
A művész néha megakadt.
Ilyenkor ő kisegítette az Erard-zongorán.
Amaz bólintott és folyékonyan folytatta tovább.
A harmóniára mindenütt pontosan emlékezett, memóriája főként a zárótételben mutatkozott ijesztő varázslatnak.
- Nagyon elmés, - mondta könnyedén, mikor felkelt, - ezt nagyon szeretem.
A párbeszédes forma elragadó.
Ezentúl jobban fogok figyelni erre a Weberre.
Mit tud még tőle?
Az tudott még egyebet is.
Jósoká muzsikáltak együtt.
Mikor a vendég elment, ő felírta cédulára, hogy "Karl Maria Weber" és megkérte anyját, hogy másnap, ha vásárolni megy, ettől a zeneszerzőtől minden megkapható szerzeményt vásároljon össze a zeneműkereskedésben.
Aztán visszafeküdt a díványra.
Arról a Weberről kezdett tűnődni , akit most ismert meg és holnap még közelebbről meg fogja nézni.
Igen finom, elmés , dallamos szerző.
Az a keringő kitűnő.
Látni a táncosa karján ringó leányt, akinek nyúlánk alakja van, édeskék szeme és hófehér homloka.
A zenei tűnődés keretéből tündökölve lépett elő a fájdalmas emlék.
Weber nem volt többé sehol.
Csak az örökre elvesztett szerelem töltötte meg újra az egész létező világot.
A misztikus tépelődések tétlenségébe azonban lassanként kezdett beleszólni a hétköznapok gondja.
A félrerakott pénzecske rohamosan fogyott.
Megint neki kellett látni a zongoraóráknak.
Az abbahagyott leckék újra kezdődtek.
A legtöbb régi tanítvány örömmel fogadta a hírt, hogy újra tőle kaphat órákat.
Újak is akadtak az elmaradt régiek helyébe és pedig az eddiginél magasabb áron.
Húsz frank óradíjért annyi növendéket kapott, ahányat akart.
De a növendékek egészen más mestert kaptak , mint akivel azelőtt dolguk volt.
Ez az új Liszt hallgatag, sohasem mosolygó fiatalember lett, aki semmi másról nem beszélt, csak a zenéről.
Pillantása révedező volt, beszéde halk.
S ha olykor mégis tett valami megjegyzést a muzsikán kívül eső dolgokról is, megütődve kapta fel a fejét, aki hallotta: a hajdani szeráfi derű helyett vitriolos keserűség fanyarlott a fiatalember odavetett szavaiban, a világ minden dolgainak gőgös és haragos megvetése.
Társaságba nem járt.
Néha elnézett Erardékhoz, ez volt minden.
Urhan volt egyetlen barátja.
Azzal gyakran volt együtt.
Ez volt az egyetlen ember, akinek rejtelmes és csodakereső miszticizmusa nem zavarta az ő tömjénillattá és orgonabúgássá vált fenkölt fájdalmát.
Urhan minden éjszaka látomásokat látott, égi alakok ki-be jártak szobája magányában és csodálatos zenéket zengtek.
Ő ezeket másnap lejegyezte , megformálta és "Auditions" címmel sorozatba gyűjtögette.
Valamennyit eljátszotta fiatal barátjának, aki nemcsak a rajongót szerette, hanem a tehetséges muzsikust is megbecsülte benne.
Sokat beszélgettek is, főként a bűn és tisztaság metafizikai magasságokba lendült kérdéseiről.
Urhan bámulatos erővel tudott ragaszkodni szinte eszelős elveihez: az opera zenekarában ülvén estéről-estére sohasem emelte fel szemét a színpadra, nehogy gondolatain szeplő essék, sőt ha balettet játszottak, úgy fordult, hogy csak a karmestert láthatta.
Ez volt a paradicsomából kiűzött szerelmes egyetlen társasága.
A Saint- Cricq- palotában töltött esték idején minden más házzal való érintkezése abbamaradt s most a régi barátságokat nem újította fel.
Csupa arisztokrata házhoz járt azelőtt s ezektől most valami zagyva vonakodás tartotta vissza!
Hogy mit érez az arisztokrata nevek hallatára, arról nem tudott pontosan számot adni magának .
Ellentétes ösztönök morzsolták egymást lelke mélyén.
Volt olyan ösztöne, hogy ő veleszületett előkelőségénél fogva csak a legelőkelőbbek közé való, azoknak szellemi színvonala, modora, pompája, büszkesége számít az ő igazi otthonának.
Viszont volt ösztöne, hogy ami herceg, gróf, márki és báró van Párisban, azokat mind összegyűjtse egy csomóba és valami példátlanul nyers kegyetlenséggel megalázza őket.
Az ösztönök e zürzavarában nem tudott rendet csinálni, eltévedt a saját lelkében.
Kikerülte a vívódásokat inkább és a templomba menekült.
Mikor a meghívások idénye megint elérkezett, nem is nagyon hívták.
Szórványosan jelentkeztek a régi paloták címeres papirosai, amelyeket még gyerekkorából olyan jól ismert: a griffek, pajzsok, sasok és sisakok címerfiguráiról pontosan tudta, melyik család kék vérét hirdetik.
Nem ment el sehova, csak az osztrák követség két estélyén vett részt.
A monarchia nagykövete, Apponyi Antal gróf, aki nemrég jött Párisba Ferenc császár képviseletében, jóságos és figyelmes volt hozzá, a grófné nagyon szerette a muzsikát és a világhírű magyar fiatalembert kitüntető figyelemben részesítette.
Apponyi gróf a legszigorúbb legitimizmus álláspontját hozta Párisba császárja nevében.
Egész Páris izgatott lett, mikor a nagykövetség első estélyén a gróf nem újdonsült rangjukkal szólította meg a Napoleon-kreálta hercegeket, hanem régi nevükön.
Annak az öreg katonának például, aki néhai Napóleon jóvoltából a Dalmácia hercege pompás címet viselte, ezt mondotta:
- Hogy van, Soult tábornok?
Így tett a többiekkel is.
Az ifjú magyarnak ez tetszett.
Senkinek nem is tetszhetett annyira, mint neki, ha szülőföldje ilyen gőgösen előkelőnek mutatkozott s ugyanakkor egy herceget megaláztak.
Mikor az első meghívót megkapta, kihallgatásra jelentkezett a grófnál.
A gróf bevitte feleségéhez, aki elragadó kedvességgel fogadta és a zongorához ültette.
Sok közös ismerőst találtak, Franci úgy jött el a palotából , mintha láthatatlan kéz enyhítő érintést húzott volna el még mindig állatian fájó sebei felett.
Az első estélyen társtalanul ődöngött a pazar termekben.
A tábornokok és főpapok egyenruhái, az előkelőségek frakkjai, elvétve egy-egy térdharisnya, a hölgyek villogó ékszerei olyan pompás képet adtak, amelyben egy ideig szórakozottan botorkált, mintha egy megelevenedett képeskönyv lapjai közt járkált volna.
De minduntalan akadt egy-egy arisztokrata hölgy, aki megismerte és megszólította .
Megriadva felelt nekik és ahogy szerét tehette, befejezte a beszélgetést, mert rettegett attól a gondolattól, hogy akivel beszél, az pontosan tudja a grófi palotából való kidobatásának történetét.
Úgy szenvedett, hogy elhatározta: ide többet nem jön.
De el kellett jönnie.
A grófné a második, jóval kisebb estély előtt magához kérette .
Azt a tervet főzte ki magában, hogy a párisiaknak ízelítőt ad a magyar nótából .
Fiának, a kis Rudi grófnak, egy Fekete nevű, jóképű magyar jurátus volt a nevelője, s ez a jurátus nagy ismerője és művelője volt a magyar nótának.
Őt is bevonták a megbeszélésbe.
Franci a rendezésben nem vállalt szerepet, ez időtájt megint betegeskedett és többet feküdt, mint nem.
Azt azonban elvállalta, hogy azt a szerzeményét, amely magyar nóták ötleteire épült, el fogja játszani.
Gyönyörűen sikerült az estély.
Fekete jurátus énekelt néhány nótát magyar szöveggel .
A műsor tanusága szerint ezek a Magyarországon fekvő Veszprém vidékéről gyüjtött paraszti dalok voltak.
Viharos tapsot kaptak s a tapsot a meglepettek ámuló moraja követte.
Aztán az ifjú Liszt zongorázott, nagy sikere volt neki is.
Végül hat előkelő pár, javarészt Párisban tartózkodó magyar mágnás, magyar táncokat mutatott be eredeti zenére.
Az elragadtatás nem ismert mértéket.
Franci úgy érezte, hogy ezen az estén élet költözött beléje.
A magyar muzsika megint pezsgő izgalommal töltötte el, mint mindig, valahányszor hallotta.
A furcsa hanglétra, a forma szertelen különössége, a tánc dörgő ritmusának hallatlan ereje Doborjánt s a cigányokat idézte lelkébe, megint felbuggyant benne az a forró érzés , hogy szülőföldje van, amelyhez ősi kötelékkel hozzátartozik.
A grófné a műsor utáni illatos, duruzsoló forgatagban időt talált rá, hogy megszólítsa és köszönetet mondjon a szereplésért.
Mindjárt meg is kérdezte, hogy mivel tartozik.
- Én vagyok adós a műélvezetért, - felelte ő gálánsan - amit az én szerény szereplésemre szánt grófné, azt tisztelettel felajánlom a grófné által választandó jótékony célra.
A hazámon nem illenék hasznot húznom.
A grófné meglepetten nézett rá.
Szótlanul kezet nyújtott.
Elismerésül is, búcsúzásul is.
De aztán visszafordult, hogy még egy-két német szót vessen oda az általános francia moraj közepette:
- Mit is akarok mondani: említettem, hogy jövő kedden egy kis zenedélutánt akarok rendezni.
Ez, sajnos, elmarad.
A meghívandók többnyire az esküvőn lesznek elfoglalva.
- Milyen esküvőn?
- Nem hallotta?
A kis Saint- Cricq- leány megy feleségül D'Artigaux grófhoz.
Majd az újabb határnapról értesítem.
Azzal elment.
És otthagyta a vendégek tündöklő forgatagában a taglóval fejbeütött fiatalembert.
Ez egy darabig mozdulatlanul állt a helyén és zavarában hülyén mosolygott.
Szája rángatódzott, ujjai reszkettek.
Aztán érezte, hogy ha el nem indul , térdei összerogynak alatta.
A ruhatárban megkereste felsőruháját.
Kint vígasztalanul esett az eső.
De ő nem vette észre.
A sűrűn szitáló esőben ment haza gyalog s az úton azt érezte, hogy nem tud gondolni semmit, mert megállt az esze.
Akkora volt a csapás , hogy mindjárt nem tudott ráeszmélni.
De otthon az ágyban lassan sírni, majd dühöngve zokogni kezdett.
Anyja ijedten kelt ki az ágyból.
Faggatta fiát, de az csak fuldoklott az ágyban, nem tudott válaszolni .
Így ment ez másfél óráig.
Akkor Lisztné asszony felöltözött, hogy orvost hozzon.
De fia töredezett szavakkal, egész testében meg-megrázkódva megkérte, hogy ne, majd le fog csillapodni.
Hajnal felé annyira jutott, hogy beszélhetett.
- Liline grófnő kedden férjhezmegy.
D'Artigaux gróf veszi el.
Tudom, ki az.
Egy falusi birtokos, gazdag ember.
Öreg.
Megint zokogni kezdett.
Anyja ott ült az ágya szélén és fogta a kezét.
- Mama, én nem tehetek mást, én pap leszek.
- Nem! - kiáltott fel az anya ijedten.
- Muszáj, lássa be, hogy muszáj.
Ebben a világban én nem tudok élni.
Én ebbe belehalok.
Azt akarja, hogy inkább meghaljak?
Magát eltartom leckékkel.
És egyházi zenét fogok írni.
Nem bírom, nem bírom.
- Drága kisfiam, ki fogod bírni.
Az ilyet kibírja az ember.
Majd találsz mást és...
- Soha, soha!
Ezt ne is mondja!
Soha senki, csak ő!
Mondja, hogy beleegyezik, mama .
Majd meglátja, milyen jó lesz, maga azért mellettem marad...
Így nem bírom...
És én már régen szerzetes akarok lenni...
- Nem drágám, nagyon kérlek, tégy le erről a gondolatról.
Tudod te így is szeretni a jó Istent.
Úgy-e nem teszed?
Mondd, hogy nem teszed.
Így vitáztak sokáig.
Az anya az ölébe húzta a hosszúhajú, könnyektől nedves, dagadt szemhéjú szőke fejet.
Cirógatta, dédelgette, mint valaha régen.
Már kezdett szürkülni a téli reggel, ők még mindig beszélgettek.
Holtfáradtan mindketten, csak hosszú szünetekkel mondtak egy-egy mondatot.
- Hát megígéred, hogy nem teszed, úgy-e?
Franci, mondd, hogy nem.
Az én kedvemért .
Nem ígéred meg?
A fiú nem felelhetett.
Anyja ölében elnyomta az álom.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE