Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Ábrahám Ernő
Csillagok a Tiszában
Keletkezés ideje
1914
Fejezet
32
Bekezdés
2324
Mondat
5504
Szó
49430
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
Bús Király
A hortobágyi utat háromszáz szilaj ökör veri föl.
Csak kiáll az utszélre egy kaszás legény:
- Hej, te, legények, - kiáltja, kié ez a gulya?
- Te is jövevény lehetsz, öcsém, messzi földről, hogy nem tudod, - kurjantja vissza az egyik bojtár.
- Kié lenne?
Az öreg Bús Királyé! - kiáltja egy másik is.
- Láthatod!
Ott gyün a gazdánk utánunk! - réjjáz az öreg bojtár is.
Égig álló rengeteg lomha porfelhő követte a gulyát.
A legény csak belémeredt a porfelhőbe, mig lassan-lassan meg-megrémlett a közepében az öreg Bús Király.
Ködszerüen , körvona-lakban, óriássá nagyobbodva.
A por pedig gomolygott, felhőzött tovább s az öreg alakja hol bele-beleveszett, hol pedig ismét meg-megtetszett.
Lóháton volt, csizmásan , bekecsben.
Keze-lába eleresztve.
Feje előre horgadva lógott.
Le is huzta volna a lóról , ha ló, meg a gazdája nem lett volna szinte egy darabból.
- Hej, gazduram, nemzetes gazduram, mért busul olyan kegyetlenül? - kiáltott rá a legény.
Az öreg Bús Király dehogy is hallotta!
Megint a bojtárok kurjogattak vissza:
- Nem busul, ha alszik!
Hajtottak tovább.
A legény pedig csak bámult utánuk, mig egészen elvesztek a szeme elől .
Szekér jött velük szemben, félreállott az utjukból s vesztegelt, mig elvonult a gulya.
- Hej, - mondták egymásnak a szekeren ülők, - megint egész gulyát hajtat vásárra az öreg Bús Király!
Szó szót követett:
- Szent Györgykor meg egész ménest adott el.
- Gyüjt az unokáinak.
- Lehet is már néki szépen!
Csak amennyi birkanyájat eladott egyszer-másszor!
- Meg is érdemli, mert nagy nemes ember létére is maga lát a jószág után!
Látomás módjára huzott el előttük a porfelhő közepén az öreg Bús Király.
Megint kihozta belőlük a szót:
- Hej, de tud busulni az öreg!
- Alszik!
- Mennyi idős lehet már?
- Ha azt valaki tudná!
Már a nagyapám idejében is mindig így járt a jószág után .
Lóháton.
Aludva, busulva.
Délben a Látókép-csárdánál megtorpasztották a bojtárok a jószágot.
Az öreg alatt is csak meg-állott a ló.
Felriadt s mindjárt látta, hol vannak.
- Hej, legények! - kiáltotta.
- Itt itatunk!
Itt delelünk!
A bojtárok nekiestek a vedernek.
Az öreg lekerekedett a lováról.
Előkerült a korcsmáros:
- Héj, korcsmáros, - parancsolta neki, - bort a legényeknek kulacsszámra!
Magamnak is egy-gyel!
Jó egy pár órát vesztegeltek.
Rettenetes hőség volt.
Hanem azért lassan-lassan megint készü-lődtek.
Az öreg Bús Király izzadt a bekecsben.
- Hej, - törülte a homlokát, - még ilyen melegre nem is igen emlékszem mostanában!
- Melege van most tán még a légynek is, - mondta az egyik bojtár.
Lassan, méltósággal indult a gulya.
Az öreg csak nézte lóhátról, hogy tápászkodik föl s indul egyik ökör a másik után.
Az utol-sónak maga is nyomába szegődött.
Kis ideig gyönyörködött az előtte vonuló gulyában , becézte, hizlalta a jószágot a szemével, azután kezdett bóbiskolni.
Egyet-kettőt billent a feje, végre egészen leesett.
Aludt, busult.
Akkorra már egészen elburkolta az alakját a gulyavágta porfelleg.
Kezd ám szükölni az egyik kutya:
- Bundás, te, az istennyila csapjon beléd! - káromkodott az öreg bojtár s végigvágott rajta a karikásával.
Szüköl ám a másik három kutya is.
- Mérges, te, Fütyi!
A fene belétek, nem hallgattok, he!
- Mi baja lehet ezeknek a kutyáknak? - kérdezik egymástól is.
- Ni, a Mérges, ni, hogy ugrál a gazdánkra!
- Azt ugyan költheti!
Ha egyszer elaludt!
Kezd szilajodni a gulya is...
Még a jószágot is megvadítják ezek a dögök!
- Mit szüköltök, mi bajotok, he!?
Valahogy csak birtak a gulyával.
Eljutottak a Köntösgáthoz, a város alá.
- Pista te, - kezdi az egyik bojtár - harangozás -e, vagy más, amit hallok?
- Az a harangzugás!
- De mért harangoznának most!
- Pedig ugyancsak harangoznak! - szól valamennyi.
- Héj, hogy búg az öreg Rákóczi is!
- Hacsak nem halottnak harangoznak...
- Nagy halott lehet!
- Ni, hát nem vadítja még a jószágot is a harangozás!
- Meg ám, ezek a dögök!
Egész uton csak szükölnek, vonítanak, hogy az ember azt se tudja, mi bujt ma beléjük.
- Andris, te!
Kerülj csak elébe a Rendesnek!
- Héj, Pista te, vigyázz már a Lombárra, te!
- Mindjárt elszalad a gulya, a gazdánk meg azért csak alszik!
- Vágj elébe a jobb szárnynak, te!
Mire elébe vágtak, a bal szárnyon szaladt el egy nekiszilajodott folt.
Vágtattak a bojtárok, szólott a karikás, a lovak nyerítettek, de már nem tudták elfogni a gulyát.
Éppen csak, hogy egyenes irányban tarthatták.
Sebes száguldással rohant a gulya.
Aki látta, csak egy uszó porfelleget látott.
Mintha csak a hirtelen kerekedő vihar verte volna fel.
A hatvan-utcai vám felé terelték a bojtárok az elszaladt gulyát.
Az öreg Bús Király mindenütt a nyomukban, hátul sereghajtónak.
Úgy áradtak be a Hatvan-utcára, mint gátszakadás idején a sebes viz.
Amerre csak rohant a gulya, rémület támadt.
Tért ki az utjukból lóhalálban, ki hogy tudott.
S futott a hir mindenfelé: elszaladt az öreg Bús Király gulyája!
A Hatvan-utcából a Piac-utcába fordították a bojtárok a megvadult barmokat, onnan a Csapó-utcába.
Ketten hátulról szorították, az öreg bojtár pedig harmadmagával a Nyomtató-utcán át elébük került s a Kis - Csapó - utca közepén az öreg Bús Király portája előtt szembefordultak a gulyával.
Hátul is karikás, elől is karikás, hát csak beáradt a gulya a sarkig tárt kétszárnyu öreg kapun a Bús Király-ház öblös udvarára.
A nagyasszony a tornácon állott:
- Héj, be, bojtárok, mi veszejtette meg a gulyát? - kiáltotta.
- Nagy fene harangozás!
- Miféle harangozás?
Nem harangozott most senki!
Az utolsó ökör nyomán csak befordul ám az öreg Bús Király lova is s odaáll a gazdájával a tornác elé.
- Gazdám, Józsi te, - kérdi tőle is az asszony, - mitől szaladt el a jószág?
Nem felelt.
Akkor látják csak, hogy még mindig alszik az öreg.
Kiált neki az öreg bojtár:
- Hej, gazduram, nemzetes nagy gazduram, szálljon le már, mert itthon volnánk!
Az öreg csak aludt, busult tovább.
Odamegy az öreg bojtár.
Rázza, úgy költi:
- Hej, - kurjantott hirtelen rémülettel - nemzetes nagy asszonyom, cimborák, meghalt a gazdánk, nincs benne élet!
Odaszaladnak mind.
Látják, hogy igaz.
- Oda a gazdánk!
Meghalt a gazdánk! - kiabálták kétségbeesetten.
A kutyák szüköltek, vonítottak, az ökrök egymásnak szilajodtak.
A nagyasszony is, az öreg Bús Királyné pár pillanatig mintha csak villám csapott volna elébe.
Azután megemberelte magát.
Keményen parancsolta:
- Emeljétek le, hozzátok be a házba!
Bevitette, felravataloztatta.
Előhivatta a gyerekeit, unokáit:
- Nézzétek, - mondta nékik, - itt fekszik az apátok, a nagyapátok!
Egész életében csak gyüjtött, dolgozott!
Nektek gyüjtött, értetek dolgozott!
Soha többet nem látjátok már !
Hát térdeljetek elé és csókoljátok meg a kezét!
A gyerekek és unokák pedig letérdepeltek és sorra megcsókolták az öreg Bús Király kezét .
Annak pedig, mintha megrebbent volna a szeme és mintha rájuk nézett volna.
Aztán le-csukódott és soha többet fel nem nyilt.
*
Ez az én anyai dédapám legendája.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE