Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Ambrus Zoltán
Solus eris
Keletkezés ideje
1907
Fejezet
17
Bekezdés
1731
Mondat
4699
Szó
64688
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
magas
VIII.
A kastélyban egy ujabb meglepetés várt rám.
Vagy három órai alvás után olyan rosszkedvben ébredtem fel, a minő csak a pálinka betegeit szokta elfogni, a kijózanodás első órájában, a mikor az öntudatot semmi egyéb nem foglalkoztatja, csak a legkegyetlenebb, a legfolytonosabb s a legmakacsabb fejfájás.
Mélységesen szégyenkezve gondoltam az utolsó napjaimra ; szabadulni szerettem volna az elmémben egyre kavargó, elcsöndesedni és leülepedni nem akaró, még eleven benyomásoktól; elhatároztam, hogy összeszedem magamat és kiverem a fejemből mindazt, a mi legutóbb történt, összes fürdői élményeimet , Valériát, a kit ezentúl nem fogok ismerni, a szőkét, vigyorgásait, s a rossz Gyulának minden gondolatát.
Mint a ki csömörében friss vizet s erkölcsi kijózanodásában a megbékítő gondolatot szomjazza, mohón kerestem az uj, a tiszta, a felüdítő benyomást, kerestem a vigasztalódást, kerestem Katát.
És Katához nem tudtam hozzáférni.
Mindig sokan voltak körülötte.
Ha más nem, Guszti néni folyton a sarkában volt ; mint egy egérke, egyre ott sündörgött, a merre Kata járt.
Észre kellett vennem , hogy szemmel tartják... mintha tőlem őriznék.
És Kata is mintha szökött volna előlem.
Néha meg olyan különösen nézett rám!
Ármányhoz folyamodtam, hogy egy perczre elfoghassam.
Tüntetve készülődtem a fürdőbe, s délután meg is indultam arrafelé.
De mihelyest eltüntem szem elől , visszafordultam, s elbujtam a parkban.
Talán megértette, miben sántikálok, s ő is kereste az alkalmat, hogy kettesben beszélhessen velem, vagy talán a véletlen könyörült meg rajtam, elég az hozzá , ennek a fogásnak a segítségével, végre egyedül találtam, de csak egy pillanatra.
A tennisz-pálya tájékán sikerült ráakadnom, s ez a körülmény nem biztatott azzal , hogy hosszasabban beszélhetek vele.
Azért szerettem volna, ha azonnal megkérdezhetem, hogy mit akar elmondani nekem ? ... mire czélzott a multkor, a mikor utoljára beszéltünk tanúk nélkül?
De ő szólított meg.
- Nini, nem ment el a fürdőbe?
- Nem, visszafordultam; reméltem, hogy végre őrizet nélkül találom és megkérdezhetem...
- Hohó, várjon csak, előbb tessék beszámolni azzal, hogy hol járt tegnap , tegnapelőtt, és még azelőtt! ...
Szökevény urfi! ... vallja meg, hogy udvarolni járt!
Mosolyogva nézett rám, de mintha a mosolyában egy kis szemrehányás rejtőzött volna.
Nem volt időm felelni.
Végzeteim, a Nusik és Gréraldine-ok, már ott voltak a nyakamon, tenniszfegyvereikkel.
- Hol járt?
És milyen náthás! - szánakozott rajtam egy Nusi, a kivel vagy két napja nem találkoztam, s a kinek kissé rekedten kivántam jó napot.
( Náthás vagyok?
No, az nem csoda !)
Nyilvánvaló volt, hogy Kata most már nem fog előhozakodni a mondanivalójával, és szorongva vártam az estét.
Vajon ki fog -e nyílni az ablak?
Vagy megbüntetnek, a hogy érdemlem?
Az ablak kinyílt, csakhogy a szerencsém mindössze eddig tartott; a mi ezután következett, abban nem volt köszönet.
Már jó későre járt az idő, s még egyre hiába vártam.
Egyik czigarettát a másik után szívtam el, de az a villamos körte, ott átellenben, csak nem akart kivilágosodni.
Egyszerre zörejt hallottam; az egyik ablaktábla megnyílt, s Kata kidugta fejecskéjét a sötétbe.
Ó, hogy ragyogott a szeme!
Ez a szokatlan világítás valami változást árult el, a melynek a sejtelme is megdöbbentett.
- Azt akartam mondani a multkor - szólt át halkan - hogy olyasmit vettem észre, a miből úgy látszik, mintha a mi barátságunk nagyon nem tetszenék a Guszti néninek .
El akartam pletykálni magának ezeket a gyanús dolgokat... hogy mit szól hozzá , igazam van -e? ...
Úgy gondolkoztam: talán jó volna, ha a nagy nyilvánosság előtt szertartásosabbak lennénk, ellenben maga egy kicsit hízelegni próbálna a Guszti néninek.
De ez most már meghaladott álláspont.
És azért nem is beszélem el az apró megfigyeléseimet... nincs sok időnk... különben is fölösleges.
Mert már nem csak gyanítom ezt; most már bizonyos vagyok benne.
A Guszti néni tudniillik színt vallott.
Nem mondom el, mit szónokolt... most is minden pillanatban rám nyithatja az ajtót...
Elég az hozzá: őriznek magától!
Meglehet, sokáig nem lesz alkalmunk kettesben beszélgetni...
Aztán, ha társaságban lát, úgy találhatja, hogy megváltoztam...
Előre figyelmeztetem: ne törődjék ezzel!
Jegyezze meg magának , hogy akármit lát, akármit hall... és akármi történik... ez engem nem változtat meg!
De színeskednem kell egy kicsit, mert nem szeretném, ha följelentenének a nagypapának.
Persze, ezentúl nem beszélgethetünk esténkint.
Az óvatosság későn jutott eszembe.
Megtudták; és ez, úgy látszik, nagyon nem illik.
Meg kellett igérnem, hogy nem teszem többé.
Guszti néni azzal fenyegetett, hogy, ha ez még egyszer megtörténik, el fogja mondani a nagypapának.
És a nagypapa szeret engem , de nem akarom, hogy tudjon erről.
Baj volna, ha éppen most haragítanám meg, a mikor ajándékot várok tőle... mert igen, igen szeretném, ha megfestené az arczképemet!
Megértett?
- Édes kis Kata! - suttogtam, de olyan sok volt a szívemen, hogy többet nem tudtam mondani.
Intett, kedvesen, olyan kedvesen, mint talán még soha, és az ablak bezárult.
- No, szépen vagyunk! - szóltam magamban.
- Két szék között, a pad alatt!
De azért nem volt kedvem tréfálkozni.
Tehát, mialatt bennem, észrevétlenül, kifejlődött egy érzés, a mely huszonnyolcz éves vén kamasz koromig ismeretlen volt előttem, a melyről tudtam, hogy most már mindenkorra egybeforrott velem, a melytől megválni épp olyan érthetetlennek tűnt fel előttem, mint a milyen érthetetlen (nem az észnek, hanem az érző énnek) a halál - azalatt oda jutottam, hogy annyira se vagyok, mint a legelső napon!
Mert akkor legalább kedvemre gyönyörködhettem ebben a szép virágban!
Most pedig már csak a látogató órákban bámulhatom... s azóta kitették melléje a táblát: »A t. cz. közönség figyelmeztetik, hogy az elkerített virágokhoz hozzáérni tilos !«
S ha még azt mondhatnám, hogy csak magamat okolhatom, hogy bűnhődöm a bűneimért ! ...
Ha annak tulajdoníthatnám ezt a csapást, hogy nagyon sokat akartam, hogy nem értem be a boldogító érzéssel, hanem, telhetetlenül, a szórakozásra is ráéheztem , hogy profán szívvel az élvezetet kerestem akkor, a mikor csak az áhítatnak lehetett helye bennem!
De nem.
A bűneinkért csak ritkán bűnhödünk.
A sánta nemezis a legtöbbször nem éri utól emberét; rendesen az büntet, sujt, pofoz bennünket, ártatlanokat, a mi ellen nem vétettünk: az elemi erő, a világrend, a melyet én inkább világrendetlenségnek szeretnék nevezni, a végzet vagy az anyag tehetetlenségének a törvénye, a gondviselés vagy a buta véletlen.
A legtöbbször a nagyravágyásunkért, az égbetörésünkért bűnhödünk - a legjobb érzéseinkért!
Nem történt nagy dolog, de ez a kicsinység erősen megvilágitotta - a mit különben eddig is észrevehettem, mert hiszen minden szinte kiáltozta körülöttem - vágyódásaim teljes reménytelenségét.
- Tulajdonképpen örülnöm kellene - elégedetlenkedtem - mert eddig nem tudhattam , legfeljebb gyaníthattam... csak ez a fordulat győz meg róla, és ez bizonyossá teszi, hogy Katának nem vagyok akárki.
Ennél is többet.
Hogy nem vagyok neki idegen; azok egyike, a kik iránt közönbös.
Talán még többet, még többet! ...
Milyen jóleső, milyen édes érzés!
Csakhogy... és mennyi »csakhogy «! ...
Már akkor , a mikor még nem is örülhettem a fölfedezésemnek, a mikor még hozzá se juthattam ehhez az édes érzéshez - már előre pofon vág a világrend, már előre megrontja , megmérgezi az örömömet!
Egy perczre se adhatom át magamat az ábrándozásnak, mert a Guszti néni szürke ruhájában sürgő-forgó világrend már előre bejelenti, hogy minden ábrándom esztelenség; már előre tudatja, hogy annak pedig, a mit fel fogok fedezni, ne örvendjek valami nagyon, mert arról, a mi ezután eszembe juthatna , arról egyszerüen nem lehet szó.
Siet megvilágítani a helyzetemet, és ez a helyzet: csupa megaláztatás, azután pedig csupa reménytelenség.
Ha elfogadom azt a megszégyenítő szerepet, a melyet nekem juttat, s úgy viselkedem, mintha magam is elismerném, hogy szó se lehet rólam, olyan kevéssé, akár egy lakájról, - ha tettetem, hogy nem is óhajtok többet, mint a mennyi az alázatos helyzetébe bele nyugodó »utilité « -nek kijár, - ha színeskedem, ha jól viselem magam, ha nem is merek felnézni az égre: akkor, akkor messziről tovább gyönyörködhetem annak puszta látásában, hogy milyen tündéri lények születnek a kiválasztottak számára!
Ha pedig nem fogadom el ezt a megalázó szerepet, akkor: le is út, fel is út!
Az az édes kis teremtés persze nem is sejti, hogy ezt adta nekem hírül.
Úgy képzeli: mesevilágban élünk, a hol a szerelmesek, egy kis színeskedés, egy kis ügyes játszadozás után , jólelkü Colombinák és Arlecchinók furfangos csínyjeinek segítségével, végre is kiküzdik szívük igazát, és minden jó, ha jó a vége.
Nem sejti, hogy akár elfogadom, akár nem fogadom el a megalázó szerepet, a megoldás csak egy lehet; nem sejti, hogy sorsom mindenképpen: a reménytelenség.
Meglapulva, bujkálva, alattomban ármánykodni, küzködni, erőködni, hízelegni , törtetni valamiért, a mi olyan elérhetetlennek látszik, hogy elég elárulnom a czélomat, és már le kell mondanom róla! - bizony, ez nem éppen megtisztelő feladat!
És mily hiába tenném, ha vállalkoznám erre a feladatra!
De úgy kell nekem!
Mert mit is keresek én itt, azon a helyen, a melyet más gondolkozású, más szervezetű emberek számára határoltak el, ebben az idegen világban, a melyben másnak kell mutatkoznom, nem annak, a mi vagyok, nem büszke művészléleknek, hanem sima beszédű és hibátlan viseletű udvarfinak, fizetett játszótársnak, mert a kikötött bérért ezt is megvárják, nem csak a munkámat, - ebben a nekem olyan kellemetlen világban, a hol minden nyájas szó bánt, mert minden nyájas szó megannyi sértő leereszkedés, s a hol minden tettem megaláz önmagam előtt, mert minden tettem hozzám nem illő kicsinyesség, megfizetettnek nézett játékrendezés , haszontalanság, melynek a művészethez nincsen semmi köze, - mit is keresek én itt , hol egy szekér után szaladva, a mely nem akar felvenni, hol egy fellegvárra bámulva, melynek a felvonó-hídját soha se fogják előttem leereszteni?!
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE