Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Árpád
Jön a hajnal
Keletkezés ideje
1897
Fejezet
8
Bekezdés
1271
Mondat
3074
Szó
29001
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
NYOLCZADIK FEJEZET.
Egy hét a csendességből és a némaságból.
Az illésházi kastélyban lábujjhegyen lépett ez alatt a végtelenül hosszú idő alatt minden ember és senki a másikkal hangos szót nem válthatott.
A Madame kizárólag Blankával foglalkozott.
Vigasztalta, kérte, hogy szólaljon meg , ne legyen ilyen hallgatag, szomorú és gyönge, mert ez rettenetes.
Künn pillangó libbent szagos violákon, s a zsályák fölött, napsugár áradt a természet pompaságaira, minden csupa frisseség, élet és szin: ne érezze hát annyira egy ifjú leány az élet haszontalanságait, hogy elveszitse kedvét ennek a fiatal életnek a folytatása iránt.
A mi elmult, vége, - sok mindenféle gyász és baj esik ezen a földön, nemcsak Bewelakwa tanár józan megjegyzései, hanem az ő érett tapasztalatai szerint is, azt azonban hosszú élete folyásában sohasem tapasztalta eddig, hogy egy szerencsétlenség, ha még olyan nagy fájdalommal csapta is meg az ember szivét, időtlen-időkig tartott volna.
- Vigasztalódjék, chére Blanche, - mondogatta megnyugtató intéssel, s megsimogatta gyöngéden a leány kezét, - ön nem oka annak, a mi történt, s eddig még azt sem tudhatja különben egészen bizonyosan, hogy nem -e tulzás annak a kegyetlen beszédnek a fele, a melyet atyjától hallott.
A képviselő ur rendkivüli lelkiállapota rejtély, a melyet mi nem fejthetünk meg.
Várjuk hát be a végét.
Lesz vége is, azt hiszem, mert ez még csak a kezdet.
Mondott valamit, édes gyermekem?
A hölgy nem mondott semmit.
Halavány és fáradt.
Elül két óráig egy helyben a kerevet sarkába huzódva, fázékonyan, meg-megrezzenve , ha becsapnak valahol egy ajtót, vagy az orvos kimért lépéseit hallja a folyosó kövezetén.
Néha megkérdezi a Madametól:
- Látta atyámat?
- Igen, kedvesem, jobban érzi magát.
- Mit mond az orvos?
- Ma is csak azt, a mit tegnap.
Nyugalmat és csendességet ajánl; egyébképpen pedig biztosit, hogy semmiféle komolyabb esélyektől nem lehet tartani, mert csak nagymérvű vérroham volt az egész.
A képviselő ur erős természete nem sokára legyőzi a bajt.
Ne aggódjon, Blanche...
- Irt a tantenak?
- Még nem irtam, - felelte habozva a Madame.
De irni fogok...
Ez nem volt igaz.
Öt napja, hogy elment a levél.
A Madame mindjárt az első rémület hatása alatt mindent megirt a méltóságos asszonynak, s ez a levél tele volt ijedelemmel és igen nagy zavarral: a báróné alig tudott eligazodni rajta.
Meg is érkezett még az nap késő este a sürgöny, a melyben gyors megérkezését helyezte kilátásba a méltóságos tante.
Ez a gyors megérkezés körülbelül öt-hat napot jelent rendesen nála, ma vagy holnap tehát valószinüleg megérkezik, s vele jön suiteje is: a báró és Szellő Ignácz ur, a költő.
Bárcsak itt volnának...
Estefelé habozó arczczal nyitott be egy inas.
A Madame intett, hogy ne zavarja őket, az inas azonban nem ment ki.
- A nagyságos kisasszonnyal akar beszélni.
A leány fölemelte fáradtan a fejét.
- Kicsoda? kérdezte Madame.
- Bathó Lőrincz ur...
- Mondja meg neki, hogy a kisasszony nem fogad senkit.
Ezt különben már megmondhatta volna.
- Ugy tevék instálom, - dunnyogta az inas - de nem mene el.
- Mi az, Madame?
A jó matróna odasietett a leányhoz és megnyugtatta:
- Semmi különös.
Itt van a Bathó fia és nem akar elmenni.
- Nem akar... suttogta lehunyt szemekkel a leány, s felemelkedett a kerevetről, - mondja meg annak az urnak, hogy pár percznyi türelmet kérek, mindjárt átmegyek .
Vezesse a kis szalónba.
Az inas csendesen betette maga után az ajtót s a bogáncsról mormogott valamit a szakállába, miközben kiment.
A közönséges bogáncsról, a melyik ragad is, szur is.
A Madame rosszaló mozdulattal ingatta a fejét.
- Nincs hatalmamban, chére Blanche, hogy önt ettől a találkozástól visszatartsam , - részemről ez azonban tökéletesen feleslegesnek látszik.
Kérem, engedje meg, hogy az ön nevében ezuttal én fogadjam el azt az urat.
- Köszönöm, - felelte halkan a leány, - nem szükséges...
S választ se várva, elhagyta a termet.
Keresztülment az ebédlőn, s pár pillanat mulva szemben állt Bathó Lőrinczczel, a ki a kis szalónban várakozott, s meglepetve, ijedten, megdöbbent tekintettel bámult reá.
A leány fehér volt .
Kimerült, szórakozott és gyenge.
Nem az, ki régen.
Dacznak, erőnek vége: a lobogás kihamvadóban, - erőszakos lelki forradalom pusztitja a leányi erő friss gerjedezését, s a vivódás még tart, még nincsen vége.
Még lecsap egynehány perzselő villám, s a selymes pillák alól is kifakad még a lélek házának meleg keserűsége: a köny...
- Jó napot, Lőrincz! velem akart találkozni, itt vagyok.
- Blanka... suttogta elfogódva a férfi.
- Kicsit rosszul érzem magamat, hanem ez majd el fog mulni.
Mit kiván tőlem?
- Látni akartam...
- Egyéb semmi?
Egyszerű, csendes kérdés.
Lőrincz azonban kiolvasta belőle a jövőt.
Egy perczig a hölgy szenvedő, fehér arczát nézte, azután lebámult maga elé a földre.
Ott nem látott semmit.
Egy kevés csillogó viz gyült a szemébe, az lopta el a fényt.
Elfordult, kitörölte , azután ráhagyta, hogy igen.
- Egyéb semmi...
Még látni akartam egyszer -
- Utoljára, Lőrincz?
- Utoljára.
Elmegyek innen.
- Hová?
- Még nem tudom.
- Messze?
- Nagyon messze.
Talán olyan messze, hogy egyszer még a testemet is elunom czipelni ilyen hosszú uton.
Másképpen gondoltam én ezt, nem sikerült.
Annak, a mi után törekedtem, vége; a többi nem érdekel.
Egy hiszékeny, becsületes emberrel kevesebb.
- Ne meséljen Lőrincz, - lássa, ez nem vall önre.
- Mese...
S a férfi fölnézett, azután fölállt, hogy elmenjen és soha ide többé ne térjen vissza.
Az apám - folytatta megtompult hangon, - elmondott mindent az ön atyjáról és az én anyámról...
Meg akart vele menteni, pedig megölt.
Látom azt a mélységet, a mely elválaszt öntől: a szülőink vétkét.
Nem oldoz föl alóla se ég , se föld és nem hoz közelebb még a temető sem, mert abban a fölben, a melyben az én szerencsétlen anyám nyugszik, nem alhatik csendesen a fiú és nem találhat nyugalmat ön sem.
Blanka, Blanka!
Én vagyok a legnyomorultabb ezen a földön, - fog -e sajnálni engem...
A leány kezét nyujtotta és idegenkedve, majdnem ellenszenvvel nézte.
- Nem fogom; miért?
Elfelejt engem.
Lássa, ez csupa álom.
Az ember fölébred és megvigasztalódik.
Isten vele, Lőrincz...
Az ifju kezébe vette a leány kezét és megcsókolta.
- Isten önnel... mormogta halkan, nem látom többé -
- Nem, Lőrincz, - felelte hevesen a leány.
Elfordult, s az ablakhoz lépett.
Künn minden fényes és friss.
A nap bucsúzófélben , a madár fészkén, - s valahol elnyujtott hangon szomorkodik jajgatva a pásztorfiú sipja...
A Madame egyedül kapta a leányt az ablak mellett.
Lebámult a kertbe, a hol valaki a főuton megy a pavillon felé.
Egy szép, szomorú fiatal ember: Bathó Lőrincz.
A jó Madame elérzékenyedve nézte , miképpen peregnek le a leány arczán a forró cseppek és nem mert megszólalni.
Leült a tükör alá egy székre és ott sirdogált titokban ő is.
Illésházi egyedül feküdt a kék szobában.
Az orvos ágyba akarta kényszeriteni; nem figyelt rá, a kereveten feküdt.
Egy csomó orvosszer állt az éjjeli szekrény márványlapján, a nemes ur nem érintette meg egyiket sem.
Hallgatag, sötét , egykedvű maradt.
Az orvos hasztalanul hozakodott elé legostobább élczeivel, s hasztalanul szintazonképpen a plébános is.
Ma már az orvost sem akarta látni.
Nincs szüksége reá.
Az inas vigye ki ebben a levélboritékban a tiszteletdijat és mondja meg neki , hogy köszöni fáradozását, többé nincs szüksége reá, - meggyógyult.
Az orvos sértve érezte magát, a pénz azonban kiengesztelte.
Neki végre is mindegy.
A betegnek megvan az a joga, hogy akár orvosi segélylyel, akár a nélkül pusztuljon el.
A dohány el volt tiltva, Illésházi tehát erősen szivarozott, s még az ablakokat se nyitotta ki.
Gyöngyvirágillat és bő dohányfüst uszott a levegőben.
Valaki ha nézi a nemes ur elfakult arczát, s révedező, beesett szemeit, a melyekből nem ragyog elé a léleknek fénye, - valaki ha megereszkedett alakját látja, a melyből kiveszett az izmok férfias ruganyossága, nem ismer reá mindjárt.
Ez egy tökéletesen meghasonlott ember, a ki nem akarja elevenségre frissiteni testét és elvesztette lelki tehetségei felett az uralkodást.
Illésházi két óráig , három óráig fekszik mozdulatlanul a kereveten.
Szivarjának füstje fodros kék szalagokban simul bele a levegőbe, ujjai nagyritkán rebbennek meg.
Öt óra felé magához kérette a leányát.
A hölgy megjelent.
Illésházi kezét nyujtotta, leánya odanyujtotta a magáét és összerázkódott, nem tudta legyőzni, nem birta elhazudni.
- Méltatlanul bántam veled, - mondotta a nemes ur, - felejtsd el...
- Elfelejtettem, atyám.
- Köszönöm, Blanka.
Meggondolatlan sértés volt, a mit kimondottam; egy őrült ember vádja.
Te jó vagy, tiszta vagy, egyetlen vagy.
Én vagyok az éjszaka, te a világosság; én leszek a halál, te az élet.
Nem kivánom, hogy becsülj; nem érdemlem, rossz voltam...
Utálok mindent.
Nem most, már rég.
De csaltam magamat egy darabig, a mig összedőlt fejem fölött a hazugságok vára.
Mostan már nincsen semmi, csak egy csomó szerencsétlen emlék, a miket eltemetek.
- Jobban leszel.
- Jobban.
Te jól érzed magad?
- Jól.
- Nem nézel a szemem közé...
- De igen.
- Irtózol tőlem...
Ne szólj!
Tudom, láttam, igazat adok neked.
Nem busit , megnyugszom benne.
- Csalódol, atyám.
Nyugodj...
- Te jó leányom vagy, Blanka.
- Parancsolsz még, atyám?
A nemes ur tagadólag int és visszafekszik a párnára, a melyre felkönyökölt.
Nem kell semmi.
- Köszönöm, már nem.
Látni akartalak...
Ott az iróasztalon megkezdtem egy levelet ; be fogom fejezni és kivánom, hogy ugy tégy, a mint abban a levélben akaratomat irva látod.
Nem érdemes törődni az emberekkel...
Hagyj magamra.
A leány elhagyta a termet.
Nem fordult vissza, nem birt az apja szemei közé nézni .
Illésházi észrevette ma is, de ma már nem vonaglott végig a mellén semmi.
Lehunyta a szemeit, félredobta a tövig leégett szivart, s visszasülyedt rendes lethargiájába, mely egyenlő volt az érzékek lassu haldoklásával.
Nem védte magát ez ellen a kábulat ellen.
A kimerült test természetes mámora izenként vette meg egész lényét, s az agyrendszer finom villanyozása, ez az ösztönszerü ragaszkodás az élethez, nem volt már elég erős, hogy kiragadja testét a lankadtság e merev állapotából, a mely órákig tartott.
A nemes ur semmire se gondolt, csak arra, a mi még hátra vagyon.
Tulajdonképpen nem történt semmi különös, csak elunta a komédiát a hazugságot és lényének külső , mesterséges mázát.
A régóta lappangó bizonyosság egyszerre tört ki belőle, - egyszerre vágta ő maga a tulajdon szeme közé, hogy haszontalanul élt s a legközönségesebb emberek közül való.
Semmi kiemelkedő vonás a multban, minden hétköznapi és frivol.
Egy immorális lény, a kit nem menthet semmi.
Van joga a tiszteletreméltó életre?
A holnapra, a jók rokonszenvére?
A jóság, a jóság...
Mélységes forradalomba roppant össze erkölcsi én-je legmélyén a jó a rosszal.
Megtörte, lealázta ez a vivódás; elveszett bátorsága a tovább való önámitásra.
Le fog tehát szállani oda, ahol álarczra nincsen szükség.
Ki tudja, hátha még föl fogja magát találni egykor!
Az emberek azt fogják mondani, hogy őrülési roham: ő tudja egyedül, hogy nem őrülés - ez otromba konvencziója a szalmás fejnek - hanem csak undor.
Ép eszénél van; világosan és élesen lát, ha akar, hogy visszadöbben tőle, - csak nem akar többé észnél lenni és nem akar látni semmit.
Az emberek meg szokták bánni a hibát : neki nem adatott a megbánás, minden ize undorodik tőle, mert a hiba megbánása nyomában ott van a megszokott élet után való természetes vágy is, s ő erre az életre nem érez többé vágyat.
Utálja az éjjelt .
Legyen hajnal, legyen hajnal!
Jőjjön a világosság...
Esti hat óra felé kocsirobogást hallott az udvaron.
Felneszelt reá egy pillanatra, de megint csak csak lehunyta szemét, nem bánja, a ki jön és nem törődik azzal, a ki elmegy.
Majdnem egészen sötét volt a szobában.
Az öreg Ferencz cseléd szét akarta nyitni reggel a függönyöket, - nem engedte .
Maradjon minden homályban, nem az életnek fényes lakása ez már, hanem a pusztulásé.
A nemes uré, ki utálja igy élni, jóllehet sok millió »szerencsés « ember megfutotta már előtte ugyanezt az utat, s csak igen ritkán veszett le róla , egy-egy az öntudatra ébredők közül, a kiknek erkölcsi forradalma az immorális posvány sekélyes lápjaiban ért befejezést.
Még pedig ugy a legtöbbjénél, hogy kényelmesen megéltek ebben a piszokban is.
Illésházi nem fog a nyomukba lépni.
Nem is tudna most már.
Őrült volna, ha tovább hurczolná azt a sulyos keresztet, mely fölsebezte vállát, s egész a földig törte , a porba, a melyből fogantatott.
Elég volt a vonaglásból: ledobja.
Az ajtóban suttogtak.
Szellő Ignácz, a Potykák szerzője és az öreg cseléd.
A költő nyugtalan volt.
Be akart jönni, dolga van a képviselő urral, - hamarabb neki, mint a méltóságos urnak, a ki előbb toilettet csinál, s csak azután óhajtja szemtül-szembe megszemlélni a beteg rokont.
Illésházi fölnyitotta a szemét, s kitalálta félkábult állapotában, hogy a méltóságos család a kastélyban van.
Hozzá ne jőjjön senki.
Nem hivta őket, - miért jöttek?
S intett, hogy jőjjön közelebb a sovány fiatal ember, ha vele akar beszélni.
Szellő Ignácz meghatott arczczal közeledett halkan köszönt, s erősen elfogódott hangon mondta:
- Beszélni akarok nagyságoddal.
Illésházi fölnézett rá, s ráhagyta, hogy jól van, beszéljen; biztosithatja egyébképpen arról is, hogy őt immár nem érdekli semmi.
A komédiának vége...
- Beszéljen, kérem.
- Igenis, - rebegte halk hangon a költő, s nem mert a nemes ur lesoványodott arczára nézni, a melynek ónszine megdöbbentette.
Milyen csendesség van itt...
S mintha földszag vegyülne bele a dohányfüstbe.
Szomorú, nagyon szomorú...
Azt akartam tudtára adni nagyságodnak - folytatta mély lélegzettel, - hogy találkoztam a Muzeum-köruton Spuller Ilka asszonynyal.
Egészen fekete toilette ... szomorúság... szépség...
- Beszéljen röviden.
A költő engedelmeskedni fog.
- Mindjárt vége van.
Elkisértem a klastrom-utczai lakásig.
Óh, ha tudná nagyságod , mennyire szeretik...
Mélyen meg voltam hatva.
Ritkán szoktam elérzékenyedni, ő nagyságának mély fájdalma azonban ugy összeszoritotta a szivemet, mintha miattam verte volna le annyira a bánat.
Spuller Ilka asszony tudja, hogy nagyságod gyöngélkedni méltóztatik, de nincs bátorsága, hogy ide siessen és ápolja ...
Nagyon szenved.
Mit mondjak még?
Megkért, hogy juttassam nagyságod eszébe azt a levelet, melyet a pályaudvarból hozzá intézett.
Hiszi, hogy Nagyságod föl fogja keresni megint és nem fogja elhagyni, hiszen most már, azt gondolom... könnyű lesz...
A baba meghalt...
Illésházi kezét nyujtotta az elérzékenyedett költőnek.
- Ön jó ember, köszönöm... mormogta halkan.
- Ah, uram! én sohasem hagynám el azt, a ki engem annyira szeret! - felelte egészen belepirulva az ifjú, s ebben a pillanatban mintha megszépült volna.
A nemes ur arcza mozdulatlan maradt.
A költő várakozott, de nem kapott választ.
Látta, hogy Illésházi nyitott szemekkel fekszik, s a mennyezet aranyos ékitményeire bámul, de látta ajakán az odafagyott hallgatást is.
Fölkelt óvatosan a székről s mutatta, hogy megy.
Illésházi nem tartóztatta.
Mehetett, a hová akart.
Ki fog tehát menni most mindjárt a báró urhoz s azt fogja neki mondani, hogy küldjenek azonnal orvos után.
Illésházi Péter haldoklik...
Egyenesen a nagy szalón felé tartott.
Ott azonban meggondolta a dolgot és nem szólt egy szót sem.
A méltóságos asszony szigorú arcza reá is éppen olyan visszatiltó hatással volt, mint a báró urra, - nem mert beszélni addig, a mig nem kérdezik.
Most pedig nem kérdezik, nem is veszik észre, hogy ő is ott van.
A méltóságos asszony előbb a Madame-mal, azután Blankával beszélget.
A báró aggodalmas arczokat vág, a társalgásban csak egy-egy sajnálkozó hümgetéssel vesz részt.
Szegény rokon!
Föl se tette volna róla, hogy akkora komolyságra képes.
Illésházi fölkelt, bezárta szobájának ajtaját felöltözködött és leült az iróasztala mellé, melyen egy leányához intézett levél feküdt.
Elolvasta és elégedetlenül rázta fejét.
Nem igy akarta; erre a parancsoló hangra, ugy érzi , nincs többé joga.
Megfogta tehát a levelet, s darabokra tépve dobta a papirkosárba.
Azután megmártotta tollát, uj levélpapirt vett és lassú, biztos kézzel irni kezdett:
Kedves gyermekem!
Szerettem volna, ha az, a mit megtudtál, előtted titok marad, fájdalom azonban nem igy történt.
Le kell tehát vonnom magam számára a következményeket.
A történtek után arról, hogy a régi őszinte viszony köztünk ismét helyre álljon, többé szó sem lehet, gondolkoznunk kell tehát róla, hogy meg legyen mentve mindaz, a mi még megmenthető.
Elhatároztam, hogy el foglak hagyni és lemondok arról a jogról, hogy sorsodra bármily befolyást gyakoroljak.
Kérlek tehát, felejtsd el mindazt, a mit Bathó Lőrinczről, s iránta megnyilatkozó vonzalmadról mondtam, s add, ha akarod , alkalmilag tudtára a fiatal embernek azt is, hogy azért a méltatlan bánásmódért , melyben részesitettem, előtted sajnálkozásomat fejeztem ki.
Ha ugy érzed, hogy ez ifjú oldalán boldog leszel, ne hallgass senkire, hanem nyujtsd neki kezedet , maradj itt falun és legutoljára gondolj reá, hogy mit mond elhatározásodhoz a tante, s a hozzá hasonló egész társadalmi kör.
Füst és levegő minden: igaz csak az, a mit a szived óhajt; arra hallgass tehát és soha sem fogsz oly ferde helyzetekbe jutni, mint én, ki minden hibáim, tévedéseim és gyöngeségem daczára is téged, kedves gyermekem, őszintén szerettelek.
Isten veled!
Jövendőbeli férjeddel együtt a viszontlátásig ölel
Illésházi.
A nemes ur nem tudott elnyomni ajkán egy megvető mosolyt.
Ah! egy paraszt fia...
Mindegy.
Az tegye be majd az ajtót, a ki hátul marad.
Világosságot...
Jőjjön a hajnal!
Becsengette a vén Ferencz szolgát és megparancsolta neki, hogy fogasson be rögtön a kis kocsiba, de ugy, hogy arról egyetlen teremtett lélek se tudjon.
El fog utazni.
A kocsi várjon reá a park végén.
- Ha elmentem, ezt a levelet át kell adni a leányomnak, - parancsolta halkan, s a lepecsételt levelet az öreg kezébe nyomta.
Egy hang se legyen arról, hogy elutaztam.
Titok!
Csak gyorsan...
Megjött a hajnal!
A vén ember bámulva hátrált ki az ajtón.
Ezek a nagy urak, ezek a nagy urak ... dörmögte fejét rázva, miközben az istállók felé tartott.
Félóra mulva egy köpenybe burkolt, izmos, magas ember sietett le a kerten a kocsihoz: Illésházi.
Könnyü utazó táskát vitt magával és itt felejtett egy embert: a régi nemes urat.
*
A klastrom-utczai lakás ajtaját éjjel tizenegy órakor biztos kézzel nyitotta ki.
- Itt vagyok, - mondotta egyszerüen és karjai közé emelte a halavány hölgyet, a ki a szerelem boldog sikoltásával rogyott lábaihoz.
- Készüljön, édes, - sugta halkan a fülébe, s ringatta, simogatta az asszonyt, - éjfélkor elutazunk és sokáig nem fogunk visszajönni...
Komédia az egész világ ; szeressük egymást.
- Téged, téged... lehellte lázas szájjal az asszony, s gyorsan öltözködni kezdett .
Remegő ujjakkal babrálta gyönyörü, szőke haját a tükör előtt.
A kalapot, hol van?... azután a köpenykét, az utazó plaidet...
Illésházi óráját nézte.
Negyven percz mulva indulhatnak...
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE