Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Donászy Ferenc
Őserdőkön, tengereken
Keletkezés ideje
1894
Fejezet
41
Bekezdés
2007
Mondat
4765
Szó
123513
Szerző neme
férfi
Terjedelem
hosszú
Kanonikusság
alacsony
óVadászképek.
Deres, hideg hajnali szellő suhan át az őszi természeten s fenséges csend, a nyugalom megkapó fensége borong a még setét, sziklaövezte rengetegen.
A fenyők koronái között zugó szellő bus sóhajtása beleolvad a lombos fák zizegő zörrenésébe s a mily halk sóhajjal támad, oly halk sóhajjal hal el.
A fogyó hold vékony sarlója élesen válik el a setét égkárpittól; fénylik, de nem világit s a fekete homályba vesző erdőszélen, a völgytorkokban ide-oda suhanó kisértet-phantomokként lebegnek a szürke ködgomolyok.
A keleti ég halvány derengését most szürkülő félhomály követi s egyszerre érkezik meg vele a távol ködeibe vesző hegyormok éles reggeli szele s átzug , átsüvölt panaszos zugással a fák sudarain, halk pergéssel kapkodva le a sárgulni kezdő leveleket...
Azután megint méla csend!
De a derengő világosság megtöri e hallgatag varázst.
Fürge veresbegyecskék reggeli csipegése, majd az ébredező pintyek egyes elejtett daltöredékei költögetik a még szunnyadó visszhangot.
A már gyérülő, de arany és rézvörös szinben piruló bütykös jávor-szil lombjai közül a biborpiros bogyók egész raja lepi meg a vendégszerető galyakat.
A mohó csipdesés és ugrálásban, mint hulló vércseppek potyognak a biborszinü bogyók alá a bársonyzöld mohra.
Lángolóbb s fénylőbb lesz a keleti láthatár szélén derengő csíkocska, a hold ezüst sarlója, a csillagok reszkető világával... már-már alig látszik a csodatisztán, átlátszó korány rózsaszin lehében.
Majd egészen biborlepelbe burkolódzik, melyből az aranysugarak sugárkévéje lángolva tör elő s a le-letüző aranynyilaktól a fenyér- és harasztfedett talaj harmattal , ködpárával hintett füvei az őszi pókok összevissza szőtt hálóival ragyogó ezüst fényben fürdenek.
Egy komor zöld fenyőcsoport homályából, kényesen szedve lábait, halkan lépdel elő a csillogó harmatot siró bokrok közül a karcsu őzbakocska szelid nőstényével.
Majd bizalmasan lehajolva, itt-ott egy nedves füszálat csipegetve legelgetnek, de sohsem alvó éberséggel emeli fel-fel fejét mindkettő, szaglálva, szimatolva a szelet, hallgatva a madárdaltól tarkitott visszhangot s lombsuhogást és mohó tekintettel mélyednek a zöld homályba .
A gyanakodó bak soká marad ez állásban magasra emelt, kémlelő fejével, mig a gyanutlanabb nőstény, himje őrködésében bizva, szorosan ehhez simulva , egy-egy rügydús ágacskához kap s tépi le halk zörrenéssel s apró harapdálásokkal rágcsálja feketén szegélyzett szájacskájával.
Rubinként mosolyognak a piros bogyócskák e kis ágacskán s még egy-két kései másod-virág is fehérlik a zöld levelek közül.
Sok és ennél még megragadóbb erdei képeket láthat és figyelhet meg a vadász , kit ezek aztán ugy odabilincselnek a szabad természethez, hogy fárasztónak , büntetésnek tartja a városbani tartózkodást.
Persze, a városi ember azt se tudja elképzelni, mint képes valaki egy-egy nyul után az erdőszélen, vagy benn a rengetegben éjeken és órákon át - szobormozdulatlanságban elleselkedni abban a néma magányban?
Dehogy magány, dehogy néma az!
Él, piheg éjente is az erdő!
Mert a teli holdtól megvilágitott rengetegen, mint egymást érő nehéz fohászok suhannak végig az éji szellő fuvalmai.
Az éjjeli virágok körül, a hova a hold ezüst sugarai belopódzkodnak, egymást érik a nagy, éjjeli pillangók, a pávaszemek ; a fü és bokrok közül Szentjános-bogárkák villognak, szállnak a homályban , mint a mesebeli erdei gnómok lámpáskái s a megezüstözött faderekak mohpárnáján rovarok szaladgálnak.
Zajtalan repüléssel, árnyként suhan egy-egy bagoly végig az erdőszélen, le-lecsapva a vigyázatlan egérkére vagy cziczkányra, melyek a gabonaföldek szélein keresgélnek, honnan a fogoly- s fürjfiókák csipogása hallik.
Majd megszólal egy-egy szerelmes ünő s kurta , rekedt rigyetéssel hivogatja párját, mely neki a távolból folyton közeledve válaszol.
E nehézkes duóba belevág egy-egy éjjeli prédára induló róka is s éles, gyors egymásutánban nyafog a szemközti hegyoldalról, az egész tájat beharangozva vele s elhallgattatja a bak és az ünő hivogatását.
Mély kondulással harsan fel az erdő mélyéből a hímszarvas tülekedő orditása s egy-két oktávával mélyebben felelnek neki a kihivott vetélytársak , távolságtompitotta hangokon.
Baljóslatún vegyül közéjük a baglyok rikoltó kaczagása s hosszan, fájdalmasan sivit fel az éjjeli ölyv is.
Néha a messze távolból sajátságos, ismeretlen hangok csendülnek fel, miket a legtapasztaltabb vadász sem ismer s el-eltünődik rajta, mik lehetnek azok? s mintha maga a hegyoldalak visszhangja is erről gondolkodnék - csak később , jó hosszu szünet mulva ismétli többszörösen...
Halk, szomoru hangok töredeznek alá a magasból, néha-néha éles gágogás; a messzeségből alig hallhatóan hoz egy-egy töredéket a béka-brekegésből a kósza éjjeli szellő.
A távoli mocsár felé törekesznek a magasan huzó éji vándorok is s a szomoru pityegés és gágogás mindig messzebb-messzebbről hangzik s végkép elfojtja az erdő mélyéből feltörő éles malaczsivitás , melyet nyomon követnek az anya és a vén kan tompa, mérges röfögései.
Leshelyén csendesen megvonva magát, meg-meglophatja a vadász még a szemes , ravasz rókaanyát is, a mint ez az erdőszélen, a hol egy-két vihardöntötte fatörzs nyulik el a tisztáson, fiait tanitja a nyulvadászatra.
Előbb az anya lapul a törzsre s azután le-leszökik kisebb-nagyobb távolságra.
Követik ezt a fiatalok is, miközben az anya, mint egy pedáns, szigoru professzor , vigyázza fiai minden mozdulatát, morgás, kurrogás s csaholás között igazgatja, kapkodja nyakon az ügyetleneket, többször elpróbáltatva velük a lesugrásokat, mig csak valamennyinél jól nem sikerül.
Az ilyen erdőszéli, vagy a répa- és kukoriczaföldek közötti gyepes tisztásokat nagyon szeretik a nyulak is éjjeli játszó- és legelőhelyeikül felkeresni.
Annyira bohók ezek, hogy a passzionátus vadász néha még a lövésről is elfeledkezik.
A teli hold fényesen világit s egyszerre, majd minden zaj nélkül, egy árny jelenik meg.
Nagy fülei ide-oda mozognak, orra folyton mozog, fel-feláll, fülel, szemlélődik; lassan-lassan előbbre csuszik , egy-egy füszálba harap, de ostoba pofácskája majd elmered, majd összehuzódik a nagy vigyázattól és aggodalomtól; majd két lábára ülve, megint szemlélődik!
Egyszerre ijedt, villámgyors oldalugrást tesz és egészen meglapul, mert erről-arról mozgó árnyak közelednek a fentebbi tempók között.
Erre emez lassan felegyenesedik, mire az ujon jöttek ugranak félre és lapulnak meg ijedten.
Ez ijedtségtől emez is megriad s mindannyian ujra meglapulnak s csak aggodalmas orrfintorgatással majszolgatnak fülelődve, mig lassan felemelkedve, apró ugrálás, csuszkálással közelednek egymáshoz.
Elég, hogy az egyik nagyobbat ugorjék, már páni rettegés lepi meg az egész társaságot , mely a legbohókásabb állásokkal és mozdulatokkal legelget, hengerbuczkázik egymással.
A vénebb hímek a két lábukra ülve, gyors orrfintorgatás között előlábaikkal egymás felé csapdosnak, makognak, sivitanak, átugorják egymást, le-lelapulnak, majd mindannyi belemelegedik a játékba , elszéledeznek a játszótéren - de azért a legkisebb zörej, egy-egy élesebben odavetődő árnyék bombapattanásként ugrasztja szét a társaságot.
Mennyivel mozgalmasabb e csendes képeknél a mocsarak és lápok zizegő nád- és káka-birodalma!
Már messziről hangzik folytonosan a nádi zenér éles, figyelmeztető fütyölése .
Ez a mocsárvilág őre.
Egész nap portyáz, szállong, mászkál fel-alá a nádszálakon a tájat fürkészve és ha ember, kutya vagy ragadozó madár közeledik, rögtön felhangzik éles, intő kiáltása, figyelmeztető füttye , mire a mocsárvilág összes vadjai és szárnyasai rejtekbe menekülnek.
Nincs érdekesebb kép, mint egy-egy ilyen esetet rejtekből meglopni; de nincs is nehezebb, mert e fürge madár valóságos százszemü Árgus s a legkisebb gyanus jelre azonnal felhangzik éles, intő, csirregő, ismételt, néha elnyujtott , néha gyorsan csettegő füttye.
Erre egyszerre megváltozik a mocsárvilág képe!
A renyhélkedő vakvarjúk egészen a redves füzfatörzsekre lapulnak, a kócsagok elsuhannak a nád közé, mig az apró gémek ügyesen a nád és káka aszu-barna szinü levélzete közé vonják magukat oly ügyesen, hogy tollazatuk szine egygyé válik a levelek fakó szinével.
A vizi lencsét és hinárt habzsoló ruczák, vizityukok elbuknak, vagy a nád és káka aláhajló levelei közé sikamlanak; csak széles, egymást keresztül-kasul szelő nyomaik a sürü vizi növényzet között mutatják a menekülés irányát.
A parton sütkérésző vidra, a lyukja előtt rákot, halat csemegéző vizipatkány hangos csobbanással merülnek viz alá s az az elébbi ezerhangu hápogás, csörgés, dobolás, pityegés és pocskálás mintegy varázsütésre megszünik; csak a nádasvilág ez örökké éber őrének füttye harsog folytonosan, gyorsabban, erősebben, a szerint, a mint közeledik vagy távolodik a veszély.
Akkor a legcsodálatosabb ez az ezerhangu hangverseny, ha a mocsár felett a magasban egy-egy réti, vagy fehérfejü halászsas kóvályog.
Ilyenkor, mintha ő volna a karmester, ki e hangchaoszt igazgatja, mert a mint lejebb ereszkedik, vagy felfelé csap, a mocsárvilág szárnyasai a szerint vészthirdetőn felsivitanak, vagy örvendező alsóhangokban zajongnak és valamennyinek szeme és összes figyelme állandóan a szédületes magasban méltóságosan uszó hatalmas ragadozóra van irányozva.
Sokáig zug, zajong még a madársereg, feleselve, veszekedve éjjeli nyugvóhelyéért!
A közeledő sötétség beálltával egy-egy fokkal folyton csendesül, mig végre, mikor a hold felbukkan ezüstös arczával, megszünik a lárma is s csak a feltámadó szél zizegteti, hullámoztatja az ingó nádtenger végtelenjét.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE