Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Kóbor Tamás
Muzsika és parfüm
Keletkezés ideje
1893
Fejezet
15
Bekezdés
908
Mondat
2668
Szó
22976
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
VIII. DANSE-MACABRE.
I.
Az éjszaka csendes és fehér, fehér és hideg.
Hogy is történt?
- Lehetetlen, csak álmodta.
De álomnak is lehetetlen.
Akkor mégis csak megtörtént.
Már a csengetyű is gyanusan szólt.
Sikított idegesen, mérgesen, mintha boszankodnék, hogy nyugalmában háborgatják.
Aztán az előszobában elébe jött Mili - kisírt szemekkel.
- Óh Sándor, Sándor, ezt nem hittem volna felőled.
- A papa ugy haragszik!
Valami forróhideg áram járta át a testét.
Elállt a lélegzete, csak azt tudta hebegni:
- Mi?
Mi?
De ekkor már nyílt az ajtó.
Mili anyja állott meg benne.
Hidegen, kimérten bólintott a fejével és intett a leányának:
- Mili!
Mili megindult, majd megállt.
Aztán egyre hátranézve a megkövesült Sándorra , eltűnt a szobában.
- Azt hiszem, férjem beszélni óhajt önnel.
Ha tetszik, az irodában találja.
Megint az a hideg fejbólintás és az ajtó becsukódik.
Sándor pedig állt mozdulatlanul.
- Mi?
Mi?
Aztán mintha sejtett volna valamit.
- Gita... tudják...
És ugy érezte magát, mint egy leleplezett gazember.
Menekülni akart, soha sem nézni többé szemébe az embereknek, kifutni az előszobából és a világból.
Majd valami végtelen elkeseredés töltötte el, valami daczos elkeseredés...
Azért se!
- Benyitott az irodába.
Dr. Túri az iróasztalnál ült.
Annál a fekete iróasztalnál, a rendezett aktákkal , melyekről példát vehetne magának minden akta és minden ember.
És az ügyvéd arcza is olyan száraz és komoly volt, hogy Sándor nem látott külömbséget közte és az akta között.
- Jó estét! - beszélni óhajtott velem ügyvéd úr.
Ez a hivatalos levegő bizonyos száraz, üzletszerű hangulattal töltötte őt el .
Egészen ugy érezte, hogy itt egy ügyet kell rendbe hozni, üzletszerűen , szárazon.
- Kötelességemnek tartottam ugy a családom, mint régi barátom iránt, hogy önnel ma még beszéljek.
( Az ügyvéd úr tulságos akczentussal hangsúlyozta azt a ma még-et - elértette volna enélkül is, hogy többször nem kiván beszélni vele.)
- Ezt az ügyet adták ma át nekem.
Ön ellen való.
Hétszáznyolczvan forint - divatáru-számla.
Azonkivül édes atyjától kaptam ezt a levelet.
Sziveskedjék elolvasni.
Az iroda alatt, a földszinten, megszólalt egy zongora.
Furcsa.
A Danse - macabre - t játszotta valaki, igen értelmesen.
És ez a sötét, babonás zene ugy illett ezekhez a sötét, babonás betűkhöz.
Összeolvadt a lelkében a betű és a hang:
Kedves szeretett barátom!
Baráti kötelességet teljesítek, midőn az alantiakat tudomásodra hozom.
Fájdalom , azokra az örvendetes tudósításokra, melyeket nekem fiam felől írtál s melyek azzal az édes reménynyel töltöttek el, hogy a baráti édes kötelékeket rokoni kötelékek fogják fölváltani, oly informácziókkal kell válaszolnom, melyek ebbeli terveinket halomra döntik.
- Barátom, fáj a szivem, de neked meg kell mondanom , hogy az én fiam semmirekellő ember, a kiből soha sem lesz semmi.
Tégedet és családodat félrevezetett és azzal egy ujabb rút tulajdonságot árult el: a képmutatást.
- Kötelességem téged figyelmeztetni, hogy fiam könnyelmű, ledér életet folytat, adósságokat halmoz adósságokra s midőn hozzátok eljár, alig gondolhat másra, mint hozományra, melylyel könnyelműsége következményeitől szabadulhasson.
- Ilyen körülmények között te tudni fogod, hogy mit tégy, én e figyelmeztetéssel tartozom azon soha nem zavart baráti érzületnek, mely bennünket egymáshoz fűz.
Az áldozat nagy, de nem olyan nagy, hogy barátságunk oltárán nagyobbat nem lehetne bemutatni...
Odalent őrülten kergetik egymást az akkordok.
Sándor látja a Danse-macabre mind a huszonnégy alakját, a mint egymásba kapaszkodva utána rohannak a kaszás halálnak és hogy - hogy nem?... ez a látvány olyan groteszknek, olyan mulatságosnak tetszik neki, hogy hangosan felkaczag.
Aztán kaczagva odafordul a kővé vált ügyvédhez:
- Gratulálok, kedves ügyvéd úr, az ilyen barátság megfizethetetlen.
Castor és Pollux!
Pollux föláldozza Castornak a fiát.
Ön minden bizonynyal ép oly készséggel áldozná föl neki leányát.
Ugy -e?
- Ne tagadja, hiszen szép dolog a barátság!
Hanem - és itt egyszerre komolylyá vált - egyre figyelmeztetem és számon fogom azt öntől kérni, majd - valamikor.
Hogy az én apám fölcsap Jákobnak és engem Izsáknak használ az önök külön Istenük dícsőitésére, ahhoz nekem semmi közöm, mert én rólam van szó.
De hogy ön Milit valamikor az ön tiszteletreméltó privát érzelmeinek áldozza föl, azt önnek egyenesen megtiltom.
Mili az enyém és ha a világ összes Castorai és Polluxai harapnának is a lábikráimba, őt nem engedem tőlem elragadni .
El vagyok adósodva?
- Igen.
Ön azért nem adja nekem leányát?
- Jó.
De vissza fogok önhöz jönni és milliókat mutatok önnek.
Akkor aztán derék ember is leszek.
Ugy -e ?
És Mili rám fog várni és jaj önnek, ha nem engedi majd reám várni.
Isten önnel!
Ezzel sarkon fordult és ment.
Az ajtóban megállt.
Habozott, inogott.
Aztán kínos zokogásban tört ki és visszatántorgott.
- Uram bocsásson meg, bocsásson meg.
Nem szabad önt bántani.
De higyjen nekem ... ugy szeretem Milit... ne taszítson el... nem vagyok léha, nem vagyok könnyelmű ... kenyérből és vizből élek... ugy takarékoskodom...
Apám téved, nem szeret engem ...
És Mili ugy szeret... kérem, kérem...
Nem tudta mit beszél, csak dadogott, könyörgött, összefüggéstelenül, össze-vissza .
Mindent egyszerre akart elmondani, ami eszében volt és az ügyvéd összeránczolt homlokkal állt ott és csak azt értette, hogy ez a fiatal ember kétségbe van esve.
Aztán megszólalt, komoly, kimért hangon, mely később kissé barátságossá vált:
- Sajnálom, fiatal barátom, hogy igy kell önnel szemben állanom, de apai kötelességem ezt parancsolja.
Az ön atyja talpig becsületes ember s ha ő itél igy önről, én mást nem tehetek, mint hogy leányom boldogságát megóvjam öntől.
De ha ön tényleg jobb, mint a milyennek mostan látszik, ugy ne veszítse el a bátorságát.
Ön is fiatal, a leányom is fiatal.
Kezdjen új életet, önnek nagyon szép tehetségei vannak s ha majdan mint más, új ember lép elém, akkor még beszélhetünk erről .
Fogadja legjobb kívánságaimat.
Sándor nem hallotta az egyes szavakat, de megértette körülbelől, hogy mit mond az ügyvéd.
Gyámoltalannak, elhagyottnak érezte magát, nem volt semmi gondolata, semmi akarata.
Állt egy darabig mereven, lehorgasztott fővel és bambán elhallgatta a zongorázást.
Az ügyvéd várta, hogy valamit mondjon, vagy hogy távozzék.
Aztán hirtelen leült és előszedett egy akta-csomót.
Sándor erre magához tért.
Az egyik akta el van intézve, már foglalkozik a másikkal, gondolta keserűen.
Milyen szorgalmas!
- Egy kérdés még, ügyvéd úr, mielőtt távozom.
- Tessék.
- Beszélhetek még egyszer Milivel?
- Sajnálom, jobbnak tartom, ha nem látják többé egymást.
- Irhatok neki?
- Sajnálom.
- Megmondaná neki, hogy várjon reám?
- Sajnálom.
- Ugy áldja meg az Isten, ügyvéd úr, megyek megszerezni a leánya árát.
Az előszobában megállt és várta.
Ugy érezte, hogy Milinek ki kell jönnie és a nyakába borulva mondania: várok, várok reád, mind halálig!
És akkor ő boldogan és reményteljesen neki indult volna a világnak és bizalommal, kitartással dolgozott volna.
De Mili nem jött.
Hallgatózott, semmi nesz.
Az előszoba gázlángjai halkan sisteregtek, halkan és egyhangúan és az a sistergés belevegyült a forró sárga levegőbe.
A szalonba vezető ajtó zárva volt, reménytelenül zárva és ő bámult reá égő, vágyó szemekkel s érezte, hogy ez az ajtó elzárja előle az üdvösségét.
Midőn megcsapta őt a hideg estéli levegő, elszédült.
Megcsendültek agyában a Danse-macabre félelmes ütemei, az apja levele, az ügyvéd hideg komolysága, a gázlángok, a zárt ajtó és Mili kisírt szemei, mind valami érthetetlen zűrös összevisszaságban kavargott benne és ebből a khaoszból lassanként kiemelkedett egy marczangoló, égető érzés, valami zokogó kétségbeesés és végtelen keserűség.
- Ki kellett volna jönnie, ha szeretne, kijött volna!
II.
Az éjszaka csendes és fehér.
Fehér és hideg.
Isten tudja, mióta bolyong már, merre járt.
Hajtotta őt a kétségbeesése keresztül az éjszakai utczákon, mig a háborgó indulatokat valami tompa fásultság váltotta föl.
Egy pár emberalak vált ki feketén a fehér utczából.
Egy férfi és karjába kapaszkodva egy asszony.
Az emberek látása belezökkentette őt az ő megszokott kesernyés hangulatába.
- Ez bizonyosan nem viselt mindennap más nyakravalót, - gondolta magában.
- Milyen becsületes ember!
Azok a régi szép idők!
- Hajdan az ifjak megviaskodtak valami sárkánynyal az ő világszép leányukért, ma pedig ki kell egyenlíteni a divatárus-számlákat .
Nevetséges!
Azaz könnyebb dolog sárkányt ölni, mint számlákat kifizetni.
Mégis csak nagy időket élünk!...
És Istenemre, meg fogom fizetni a nyakravalóimat és büszke leszek rá...
Mégis csak nevetséges!...
A toronyóra éjfél után egyet ütött, Sándor összerázkódott.
Ezekre a hangokra érezte csak, hogy fázik.
Fázik és szomjas.
Amott a sarkon a sárga fénytáblák és a vörös lámpa...
Gita!...
Föltámadt benne az önmaga iránti szánalom, ugy érezte most, hogy valami hallatlan igazságtalanságot követtek el rajta és szomjazott rá , hogy valakinek elpanaszolhassa.
És szomjazott vigasztalásra, szeretetre , hizelgésre.
Ott, Gitánál megtalálja mind azt és... és...
Gitánál majd elbucsúzhatik Militől is.
Milyen boldogan mosolygott feléje a lány!
Elébe nyújtotta az ő szép fehér kezét és kebléhez szorította az övét.
És tett neki szelid szemrehányásokat, amiért olyan soká váratott magára.
- Rosszkedvű voltam, nagy szerencsétlenség ért.
- Az Istenért, micsoda?
Sándoron valami őrületes jókedv vett erőt.
Oly rettenetesen komikusnak érezte az ő helyzetét, hogy kezdett rajta mulatni.
És túlzott szomorú hangon mondta:
- Az én divatárusom beperelt.
Gita kaczagott.
- Te oktondi, ugy megrémíteni engem!
Hát az olyan nagy szerencsétlenség?
És Sándor bizonyos elégtételt érzett, hogy Gita sem foghatja föl: miért olyan nagy szerencsétlenség ez.
És voltaképen mégis csak ennyi az egész.
És folytatta az ő nagy bajának a parodizálását.
- Bizony nagy szerencsétlenség!
Mert tudd meg, tudatlan szép gyermekem, hogy egy ember, a kit a divatárusa beperel, az erkölcsileg agyon van ütve.
Az olyan embert megbélyegzi a tulajdon édes apja, otthagyja a menyasszonya, kizárja minden tisztességes társaság.
Az olyan embernek egyedül kell bolyongania a hideg éjszakában, el kell hagynia hazáját, tévelyegnie kell a nagy világban , kiátkozottan, megvetetten, a mig csak ki nem fizeti a divatárusát.
Milyen okos ez a Gita!
Mulatságosnak tartja ezt és nevetségesnek!
Valóban nevetséges és mégis ugy van.
Gita konyakot töltött neki.
Koczintottak, ittak.
Olyan meleg, jó ez az ital.
És odahajolt egészen közel Gitához, olyan közel, hogy minden lélekzetnél Gita keble érintette az ő arczát.
Ettől az érintéstől elbódult Sándor, megrengett az egész teste és megszállta őt ismét az ő halluczinácziója...
Milire gondolt.
És rekedt, szenvedélyes hangon kérdezte:
- Te Gita, ha az édes apád nem engedne hozzád menni, nem jönnél -e ki az előszobába?
- Milyen furcsa kérdés!
Mért kérded ezt, hiszen...
- Ne kérdezz, hanem felelj.
Nem jönnél ki az előszobába?
- Persze, hogy igen!
De hogy kérdezhetsz...
- Te Gita, ha én elmennék innen messzire, sok, sok esztendőre és mondanám neked : várjál!
- Várnál reám?
- Veled mennék, nem engednélek magad menni.
( Velem jönne...
És Mili...
Talán ő is velem jönne...
De nem... hiszen Gita csak a kávéházat hagyná itt, Mili pedig az atyját és egy négyemeletes házat.)
- De nem jöhetsz velem, itt kell maradnod és itt várni reám.
Vársz?
- Várok, akármeddig várnék.
De ugy -e, nem igaz?
Nem hagysz el?
- Mulassunk, - mondotta Sándor.
- Olyan jókedvem van, mulassunk.
Igyunk pezsgőt és húzassunk a czigánynyal.
A czigány már nincs itt?
- Akkor daloljunk.
Olyan jókedvem van!
- Talán mennénk? - kérdezte Gita.
- Háromnegyed kettő van már, mehetnénk.
- Jó, menjünk.
Menjünk kocsin.
Jó?
- Jó.
Beültek egy bérkocsiba.
- Akárhová, - mondotta Sándor a kocsisnak, - de gyorsan, hogy a lovak meg ne fázzanak.
A kocsiban levetette a téli kabátját.
- Melegem van, izzadok.
Hát te fázol?
- Nem, olyan jó...
- Most menjünk, együtt megyünk.
Tudod hová?
- Ausztráliába.
Velem jösz?
- Megyek akárhová.
- Milyen jó vagy.
És szilajan magához ölelte a leányt és elborította arczát csókjaival.
És a leány karjai is szorosan a nyaka köré fűződtek és ajkai odaforrtak az ő ajkaihoz , hosszantartó, fuldokló csókokban...
Nem szóltak semmit, csak csókolództak, egyre csókolództak, hogy kipattant az ajkuk és a kocsi megtelt forró párával.
És behallott a kocsi dübörgése, a haláltáncz ütemeire robogott a kocsi és Sándor ugy érezte, hogy ő most ki van hajítva a világűrbe és röpül, röpül a semmin keresztül , Gitával az ölében.
- Haljunk meg, - dadogta - haljunk meg!
A leány karjai szorosabban fogták át a nyakát és Sándor feje lehanyatlott a lihegő kebelre.
- Sándor, Sándor ne beszélj ily rettenetes dolgokat...
Oly szép az élet, ha együtt vagyunk!
- Oly szép az élet, ha együtt vagyunk... - dadogta utána - de nem vagyunk együtt , kidobtak, el kell válnunk...
Vársz reám?
- Már megint igy beszélsz...
Ugy -e csak tréfálsz?
- Tréfálok, igen, tréfálok...
Hát ne haljunk meg?
- Nem, nem, te csunya.
És csókra csók...
Elkábultak mind a ketten.
És a kocsi átrobogott a magános fehér éjszakán, czéltalanul, keresztül-kasul az utczákon.
És Sándor engedte magát csókolni, fáradtan, tehetetlenül és beleszövögette a kocsirobajba, a csókcsattanásba a Danse-macabret...
És világosan látta maga előtt a tánczoló csapatokat, a kaszás halált, majd kigyuladt agyában az a régi kép - Mili a guruló földgolyón, csábítóan integetve feléje, ő pedig egy vágtató paripán mindig nyomában; a paripa patkói alatt pedig egy elgázolt nőalak...
Szegény Gita!...
És a fekete paripa fölött lebeg vigyorogva, fehér lebegő köpenybe burkolva a halál és finoman peng a kaszája.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE