Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Árpád
A vörös Regina
Keletkezés ideje
1918
Fejezet
14
Bekezdés
2892
Mondat
6462
Szó
70014
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
NYOLCADIK FEJEZET
Elhagyjuk Reginával a Pokoltorkot és visszamegyünk öreg nyírfám alá a régi Standra.
- Galambos Ganz Árpi a Király-utcából.
- Orosz köpenyből és nadrágból ruhát igyekszem készíteni Reginának.
- Ez a művelet szörnyen nehezen megy, de mégis kielégítő eredménnyel jár.
- Egy nagy zivatar ismét az erdei barlangba kerget.
Éjfél után egy óra körül alhattam el.
Igaz, hogy ily mélységesen mély álmom, talán még sohasem volt, holott pedig a magamfajta »erdei« ember tud aludni.
Regina azonban még ennél is mélyebben aludt.
Mire másnap reggel fölnyitottam a szememet - nyolc óra volt, a nap már magasan járt s a fűszálakról fölszívódott az éjjeli harmat, - Regina mozdulatlanul aludt.
Természetesnek találtam, hogy ily mélyen alszik és örültem neki, - a tegnapi kegyetlen kaland izgalmai után ez a kegyelmes álom helyre fogja hozni és ismét visszavarázsolja megkínzott tagjaiba az élénkséget.
Elindultam a közelben levő patakhoz, hogy megmosdjam.
A csavargó hullája ugyanúgy hevert ott a parton, mint tegnap.
Azonban a legyek már dongni kezdték s meztelen , szőrös mellén kiütköztek a zöldesbarna hullafoltok.
Igen ronda volt... és bár kótyafejű teremtménye volt az Úristennek, mégsem mutatkozott rá érdemesnek, hogy vesződjek vele és eltemessem.
Csúffá tette volna a szegény kis vöröst, ha ideje maradt volna erre a gyalázatra, amire kiütközött állatiassága ösztönözte.
Bár hiszen igaz, hogy az ilyen féleszű teremtmény cselekedeteit, dolgait másképen kell megítélni, mint az enmagunkét, - de az is igaz, hogy az elkövetett gazságot hiábavaló a féleszűséggel mentegetni.
Szegény Regina baja azzal nem lett volna kisebb, hogy egy féleszű ember bestialitásának esett áldozatul.
Ennélfogva biz én nem fáradok vele, hogy eltemessem.
Elég lesz, ha útnak indítom innen, - ne ütközzék a leány szemébe, ha fölébred, - a transzferálást végezze el a víz.
A patak itt elég mély és elég sebes, majd eltranszferálja valamerre, ahová akarja , - mi gondom rá?
Eképen cselekedtem tehát és belerúgtam a hullát a vízbe.
Alé !... mehet...
A patak sebes sodra azonnal elkapta és vitte.
Néhány perc mulva már eltűnt szemem elől ez a rondaság.
Övig meztelenre vetkezve megmosdottam.
Meg is fürödtem volna, a záptojás szagú víz azonban oly kegyetlenül hideg volt, hogy nem mertem megkockáztatni a dolgot .
Bizonyos, hogy óriási náthát zudítottam volna magamra ebben a jéghideg vízben.
Törülköző hiányában csak úgy kutyamódra rázogattam le magamról a vizet.
Ehez a művelethez táncoltam is egy kicsit, hogy fölmelegedjem, mert a víz csakugyan veszekedett hideg volt még az én edzett bőrömnek is.
Pezsgős-üvegeket néhány perc alatt felségesen be lehetett volna itt hűteni.
Még ugráltam ide-oda a napon, amikor Regina gyenge hangja megszólalt a hátam mögött:
- Was is?
Mit csinálsz?
- Melegszem, - válaszoltam hátrafordulva.
Megkérdeztem, hogy kipihente-e magát elegendőképen és hogy ízlett a hosszú álom ?
Hála Istennek, úgy aludt, mint egy medve valamely zimankós télen a barlangjában .
De csakhogy jól aludt, - ez a fő.
Minden más most már magától jön.
A leány nem adott választ, hanem a patak felé kutatott, - előrenyujtott nyakkal kutatta végig apró, hunyorgó szemeivel a füves partot s e művelet közben elégedetlenül rázogatta fejét.
Majd gyorsan felém fordult és nyugtalanul kérdezte:
- Hova lett innen az...
- Az?
- Igen, az... mert nincs itt.
- Utazik.
- Csak nem...
- Nem, nem, - siettem a további aggodalmas kérdésnek elejét venni - attúl már nem kell félned, nem ébredt föl, nagyon jól meg volt halva és most - mondom - utazik .
Belöktem ide a patakba és rábíztam, hogy vigye, ahová akarja... nem bajlódok az elhantolásával.
Azóta már messze úszhatik...
Tehát ez az oka, hogy nem látod.
A leány egy pillanatig hallgatott, azután csendesen megkérdezte:
- Mondd, egészen bizonyos, hogy meghalt?
- Bizonyos.
- Akkor jól van...
Bólintott a fejével és mintha a megkönnyebbülés egy halk sóhaja is ellebbent volna ajkairól.
Ennélfogva nagyon helyesen cselekedtem, amikor azt a szőrös hullát belerúgtam a vízbe.
Ha nem látja, a kiállott izgalmak emlékezete is gyengül, végül pedig egészen el fog halaványodni.
A természet jóságos mindenkihez.
Ezúttal ismét tapasztalnom kellett, hogy a megszokás mennyire nagy varázsló.
Ott álltam derékig meztelenül Regina előtt, de arcán a régebbi restelkedő pírnak most nyoma sem mutatkozott, - vonásainak egy idege sem rebbent meg, szemeiben az ösztönszerű nőies szeméremnek egyetlen melegebb vagy hidegebb szikrája sem gyulladt ki, mint ahogy ez régebben mindenkor megtörtént, valahányszor csak így kellett előtte kényszerűségből mutatkoznom.
Most - semmi.
Talán nem is látott .
Valaminthogy az én szájam sem húzódott nevetésre, amikor ezekben a mostani - még a rongynál is rongyabb - köntösdarabjaiban megpillantottam.
Emlékszem, hogy amikor először került szemem elé akkori hiányos rongyocskáiban - nem bírtam elfojtani a kacagást, annyira furcsa figura volt.
Most olyan rongyok lógtak le róla, hogy igazán majdnem mindene kilátszott alóluk, mégsem kívánkozott ajkaimra a mosoly , annál kevésbbé jutott eszembe, hogy nevessek rajta.
Megszoktam.
Helyesebben szólva - megszoktuk egymást és nem hozott ki egykedvű nyugalmunkból sem a rongyosság , sem a ruhátlanság, sem a többi, aminek az ember a természet akaratából alá van vetve.
Magamon kellett tapasztalnom azt is, mily roppant gyorsan és könnyen siklik le az ember a művelt eszesség fényes útjáról arra a távoli ösvényre, melyen valaha legrégibb ősei vándoroltak...
Azonban megint csak komolyan elhatároztam, hogy valamiféle köntöst okvetlen gyártani fogok Reginának.
Igy nem maradhat.
És szó, ami szó - tisztelet minden megszokásnak és az ebből fakadó varázslatnak, - de szent Sebestyén ezen a világon csak egy volt...
Csöppet sem bizonyos, hogy e kitünő szent rendíthetetlen állhatatosságának töviskoszorúját a magam méltatlan fejére alkalmatosnak találjam és példáját utánozzam, vagy sokáig utánozni tudjam...
Meg is mondottam Reginának, hogy amint fölérkezünk régi Standunkra, - első teendő lészen egy neki alkalmatos ruhának »építése«.
A testén levő foszlós rongyokat nem lehet többé viselni.
- Tudom, hogy nem lehet, - válaszolta fejével intve, - amíg azonban más nincs , ezek is jobbak a semminél.
- Lesz!
- So?
Ugyan honnan?
- Majd meglátod.
- Szeretném meglátni... dunnyogta vállat vonva, mint aki egy árva igét sem hisz abból, amit hallott.
Nem szaporítottam tovább a szót, hanem gyorsan fölkészültem az útra.
Elhagyjuk ezt a helyet és visszamegyünk a régire.
- Mondd, Regina, elég erősnek érzed magad, hogy kibírd odáig az útat?
- Kibírom akkor is, - hangzott a gyors válasz, - ha négykézláb kellene is innen elmennem, mert valahányszor csak körülnézek és megpillantom azt a pajtát... azt , ahol meg voltam kötözve... mindig végigfut hátamon a borzadály.
Tudod, az nem volt tréfa...
- Tudom.
- Különben még jó, hogy az a bamba megkötözött... dunnyogta maga elé a leány, - ha szabadon használhattam volna kezeimet, egészen bizonyos, hogy kétségbeesésemben megfojtottam volna magamat...
És ezt nagyon helyesen tettem volna...
És ezt akkor is megtettem volna, ha a segítség későn érkezik.
Ez már nem apathikus dunnyogás, hanem heves kiáltás volt.
Ki lehetett érezni a hang nyers csengéséből, hogy egyenesen a szívéből jön.
- Ezen is túl vagyunk.
Regina... gyerünk!
És ne beszéljünk többet erről a dologról.
- Persze, - dörmögte félhangon a leány, - neked könnyű...
Igaza volt, hogy nekem könnyű, most azonban a »toilette« ügye járt a fejemben - nem terjeszkedtem ki másra.
Nem hagyhattam ilyen szörnyen rongyosan a kamerádomat .
Térde, mellei és egyéb részei minden lépésnél kiütköztek a rongyok alól.
Muszáj valamiféle köntöst előteremteni.
Amikor összecsomagoltam az egyik orosz közkatonától visszafogott köpenyt, blúzt és nadrágot, - tudtára adtam, hogy ebből a holmiból fogok számára köntöst fabrikálni .
Azaz, hogy nekiülünk és ketten fogjuk fabrikálni, - így majd csak kisütünk valamit.
- Értesz valamit a tűhöz?
- Aber, hallod!
Gyorsan reparálni akartam a sértést.
- Csak azért, mert magam nem vagyok nagy művésze és kettőnk közül az egyiknek okvetlen értenie kell hozzá, különben semmire se megyünk.
Meg azért is, mert vannak leányok, akik utálják a tűt.
- Én nem tartozom közéjük.
- Akkor minden rendben van...
- Dehogy is van rendben!
Honnan veszem a tűt?
- Adok én!
- Ah!
Van neked tűd is?
- Van bizony!
Egy magyar katonának mindene van.
Nem tudom, miért vágtam ezt ki oly büszkén, hogy szinte lobogott benne a kevélykedés, - a hatás azonban visszájára sült el, mert a leány arca kiderült , sápadt ajkain pedig megjelent egy könnyű mosoly.
No, végre!
Csakhogy már idáig is elérkeztünk.
Akármilyen szegényes is ez a mosoly , mégis csak szivárványa a léleknek - vihar után, amelynek hatása megtört.
- Also, ha mindened van... és tűd is van... akkor csakugyan minden rendben van, - dunnyogta mosolyogva.
Megfigyeltem, hogy titokban sunyi tekintetet vet felém a szeme szögletéből, de nem akartam észrevenni, hogyha gondol valamire, mire gondol, - meg voltam annyival is elégedve, hogy a szivárvány megmutatkozott és jobb idővel bíztat, mint amilyen az eddigi volt.
Összecsomagoltam a részére rendeltetett holmit és megkérdeztem, hogy elszállítja-e a Standig, vagy magam vigyem.
Egy csomaggal több, vagy kevesebb - nálam nem számít.
És különben is szívesen cipelem.
- Ná!... tiltakozott erélyesen a leány, - ezt nem kívánhatom tőled, cipelsz eleget amúgy is, - add csak ide!
És add ide a köpenyt, meg a pokrócot is.
Nem vagyok én olyan gyenge, mint amilyennek látszom.
Úgy lett.
Nagyjában megosztottuk a cipelnivalót és most már elindultunk visszafelé.
Majdnem azt akartam mondani, hogy hazafelé.
A régi Stand otthonnak tetszett ez után a barátságtalan hely után, mely a Regina emlékezetéből bizonyára sokáig nem fog » kiradirozódni«, amint Morelli kapitány mondani szokta.
»Sie müssen das aus Ihrem Kopf sofort ausradieren!!«
Derék jó Morelli kapitányom, valjon hol recseg most csillapító, megnyugtató, mindig nyugalomra serkentő hangja?
Isten ellen való nagy bűn volna, ha ennek a kedves öreg úrnak valami baja esnék.
Regina tipegett elől, én bandukoltam utána.
Szerencsénk lett: a nap eltűnt az északi égen felsorakozó fellegek mögött, - nem kellett izzadnunk a fölfelé kapaszkodó hágón, mely innen a fensík tetejébe vezetett.
Igaz, hogy nem is siettünk.
Szép lassan, komótosan mendegéltünk egymás lába nyomában, mint a ludak.
A fensík tetejére érkezve, Regina egy pillanatra megállt és ernyőt formálva szemei elé a tenyerével, figyelmesen vizsgálódott régi Standomnak messzire ellátszó magányos nyírfája felé.
Melléje álltam és én is vizsgálódtam, - észrevenni azonban nem vettem észre semmit, ami gyanumat fölkelthette volna.
De mivel tapasztalásból tudtam, hogy a Regina apró, hunyorgó szemei még az én gyakorlott szemeimnél is élesebbek, - óvatosságból megkérdeztem, hogy észrevett-e valamit és ha igen - mit?
A leány bólintott.
- Nem bizonyos, hogy jól látok-e... - dörmögte gyanakodva, - de mintha odalenn nem volna tiszta a levegő...
- A patvarba!
Dehogy is nem az!
Képtelenség, hogy ide most ellenséges katona eljuthasson.
- Nem mondom, hogy azok közül való, aki ott mozog...
Nézd! most ismét megmozdult... de valamiféle ember, az bizonyos.
Ebben a pillanatban én is megláttam a nyírfa alatt mozgó emberi alakot.
- Hogy az ördög vigye el... csakugyan mozog ott valaki!
- Ja, ja... egészen bizonyos.
Mit tegyünk?
- Semmit.
Nem ellenség - mert az lehetetlen, - hanem valaki a mieink közül, ha katona.
- Az!
Olyan sipka van a fején, mint a tieden.
- Mondom, hogy a mieink közül valaki.
Ennélfogva majd megtudjuk, hogy ki fiaborja légyen, ha odaérünk.
Regina fejét rázogatta.
- Nekem itt kell maradnom, - mondotta röstelkedve, - nem mutathatom magamat idegen ember előtt ezekben a rongyokban... nem igaz?
Szégyellem... meg tán az epe is elöntene, ha kiröhögne.
Ki tudja, miféle fráter lehet.
- Hát ugyan a pofon mire való?
- Köszönöm szépen, még csak az kellene!
Eredj csak magad.
Én itt fogok várakozni , amíg eligazítod.
Elismertem, hogy igaza van, az indítványt azonban mégsem fogadtam el.
- Együtt megyünk, Regina.
Magadra veszed ezt a vékony orosz köpenyt , beleburkolódzol és jössz.
Ez alatt nem lehet meglátni, hogy mi van alól.
Ha pedig az a valaki ott lenn csakugyan neveletlen fráter és röhögni talál, - hát én ezzel az én vastag öklömmel hamar megtanítom a magyar katonai becsületre.
Regina egy darabig még habozott, hogy megkockáztassa-e a dolgot, vagy okosabban cselekszik, ha a becsületre való kitanításra nem ad okot, végül azonban mégis csak engedett és magára véve a csomagból kibontott orosz köpenyt, tovább haladtunk a Standom felé.
Lassan haladhattunk, mert a köpeny hosszú volt és mindegyre belebotlott.
Szegény, már-már a türelmét is elvesztette.
- Hogy épen most hozta ide az ördög azt a katonát...
- Majd elzavarom én, ha nincs itt semmi keresete.
- Aber, csak szépen.
- Jójó...
A nyírfa alatt foglalatoskodó katona, aki épen hátizsákja fölkapcsolásával vesződött és mindeddig háttal állt felénk - most hirtelen megfordult és észrevett .
Az első pillanatban úgy bámult ránk, mint a borjú az új kapura.
Meglepetésében még a szája is kinyílt.
Módfelett meglephette, hogy ezen az elhagyatott helyen, messze a front háta mögött, katona-embert varázsol kimeresztett szemei elé a titokzatos fátum.
Nagy megrőkönyödése azonnal elárulta, hogy erre a csodára nem volt elkészülve és nem is látszott egészen bizonyosnak, hogy ínyére van-e ez a csoda , vagy nincs ínyére.
Úgy láttam, hogy inkább nincs.
A hosszú orosz köpenyben esetlenül állingáló Reginát szintén megbámulta, de nem találta nevetségesnek a látványt - inkább gyanakodott.
Kis termetű, sovány fiatal emberke volt a hivatlan vendég, alig valamivel magasabb Reginánál és Isten csudájára a haja is vörös.
De élénknek és fürgének látszott , mint a gyík.
A szeme is épen oly sebesen járt ide-oda, mint a gyíké.
Balkezén szabályszerűen lekötött vattakötést pillantottam meg.
Közelebb léptem hozzá és megmondottam a nevemet ezredszámommal és századom számával együtt.
Erre ezt a furcsa választ kaptam:
- Nagyon örvendek, tessék helyet foglalni és méltóztassék felszólítani őnagyságát is, hogy ő is foglaljon helyet.
Végtelenül sajnálom, hogy kanapéval nem szolgálhatok, de tetszik látni - magam is csak átutazó vendég vagyok ezen a helyen.
Ez a kedélyes beszéd most már engem lepett meg annyira, hogy hirtelenében nem is tudtam rá válaszolni.
Összenéztünk Reginával - miféle Isten bogara lehet ez?
- Mondja, barátom, melyik ezredbe való?
- Tegnap óta egyikbe se.
Megsebesültem, bekötöztek és visszaküldtek.
Az éjjel elmaradtam a transzporttól, amely a Feldspitál felé szállított minket - engem és még tizennyolc társamat - amott a leégett tanya közelében elaludtam és mire ma reggel fölébredtem, a transzport már messze járt.
Lehet, hogy az őrmester úr kerestetett, de nem akadtak rám.
Igy kerültem ide.
De tovább megyek, nem maradok itt.
Nem méltóztattak erre lefelé az erdő alatt meglátni a sanitéten-transportot?
Intettem, hogy nem.
A kis ember vállait vonogatta és - nézd csak! - épen úgy fintorgatta az orrát , mint ahogy Regina szokta.
Az ő orra azonban nem volt kicsiny, fitos, mókus-orr , mint a Regináé, hanem görbe, élesen hajlott és hegyes, mint a ragadozó madaraké.
- Verflixt... de nem tesz semmit, elindulok magamban is.
Ezer mérföldre nem lehetnek.
- Ha mindig az erdő mellett veszi a direkciót, valamelyik szanitéc Abteilunggal egészen bizonyosan találkozni fog.
Ha ma tán nem is, hát akkor holnap.
- Nekem az mindegy! - mondotta élénken a kis ember, - nem bánom, akár holnapután is, mert ez - sag ich - nekem most már mindegy.
Igy is, úgy is Spitálba kerülök és ott is maradok...
Ohó, de mennyire ott maradok!
Sunyi mosoly játszadozott keskeny ajkai körül és ravaszkásan pislantott, miközben még egyszer biztosított, hogy neki most már egészen a hadjárat végéig nincs semmi keresnivalója a harctereken - mert megsebesült és végesvégig a kórházban kell maradnia.
Mert nem fog meggyógyulni.
Mérget vehet rá száz doktor, hogy egészen a hadjárat végéig nem fog meggyógyulni.
- Most már csak csinálják maguk - mosolygott elégedetten, miközben hátizsákja fölkapcsolásával végre elkészült és előkészületeket tett a távozásra - én elvégeztem a magamét.
Bátran harcoltam, véremet ontottam - arra a bizonyos »hősi halál« -ra azonban nem tartok igényt.
- A keze sebesült meg?
- Mindegy, hogy mim sebesült meg - nevetett vidáman a fiú - az a lényeges, hogy megsebesültem - hála Istennek - és nem fogok meggyógyulni.
Száz orvos?
Mit száz orvos!
Ezer Regiments-Arzt nem fogja tudni annyira vinni, hogy visszatranszferáljanak a Kader-hez és megint idehozzanak... pedig bátran, sőt - becsületemre mondom! - vitézül harcoltam.
Kitüntetésre is föl vagyok terjesztve - arany vitézségi érmet fogok kapni.
Minap öt sturmot csináltunk egymásután - mind az ötben a legelsők között voltam és a legrettenetesebb gépfegyvertűzben kapaszkodtam fel szakaszommal az orosz Grábenekbe.
Mulatni kezdtem a fiún.
- Miféle szakasszal méltóztatott kapaszkodni, mert amint látom, egyszerű infanteristának méltóztatik lenni.
- Ja, schmarren... az úgy volt, hogy az ezredes úr magasztaló szavakkal volt irántam és azonnal a sturm után kinevezett őrmesterré, de az Abzeichungot még nem volt időm felvarratni és hogy közben meg is sebesültem, nekem ez most már mindegy !
Nem igaz, hogy nekem ez most már mindegy?
Jobb zupát a Spitálban azért nem kapok .
És ez a fő - a Spitál.
De csak mert véremet ontottam hazámért és királyomért és megsebesültem.
Ha nem sebesültem volna meg - örömmel itt maradnék magukkal , kolléga s tovább harcolnék hazámért és királyomért - für Kaiser und Vaterland !
Alle beide sollen leben und ich selber auch daneben!
Az a nevetés, amely felhangzott ajkairól, oly hangos és őszinte volt, hogy szinte beleszépült ez az egyébként kellemetlen pofájú fiú.
- Hát csak éljen száz esztendeig, fiatal úr és a maga Istene áldja meg!
Szerencsés utat!
- Danke, Herr Kollége, kísérje szerencse magukat is - én ezennel tisztelettel elbúcsúzok és megyek!
Ha majd az ujságban olvasni méltóztatik, hogy őfelsége Feldwebel Galambos Árpádot az arany vitézségi éremmel kitüntetni kegyeskedett , tessék emlékezni, hogy az én vagyok - Galambos Árpád, előbb Ganz, Pesten a Király-utcában, ahol finom rövidárú-üzletem van.
Legyen szerencsém, ha Pestre méltóztatnak jönni, - nagyon jutányosan, nagyon szolídul fogom kiszolgálni.
- Jó lesz Galambos úr - az Isten áldja!
- Magukat is áldja meg, - adieu!
- Pá!
Vitéz Galambos Árpád - előbb Ganz, a Király-utcából - ezzel barátságosan szalutált és megszorongatva kezemet és udvarias komplimentumot vágva a némán állingáló Regina felé - útnak indult.
Fürgén és gyorsan szedegette lábait.
Látszott, hogy könnyű szívvel, örömmel és elégedetten rójja visszafelé az utat.
És mérget lehetett rá venni, hogy ezt az ügyes fiút ebben az életben többé nem fogják frontjuk előtt látni sem az oroszok, sem a bajtársai.
Regina, aki eddig mozdulatlanul állt, csak akkor szólalt meg, amikor a fiú alakja végleg eltűnt az erdő alsó mélyedésében és többé nem láthatta.
Ekkor rántott egyet a vállán és valami utánozhatatlanig megvető ajkbiggyesztéssel ezt mondotta:
- Eckelhafter Kerl...
Nem tudtam megállani, hogy el ne nevessem magam.
- Csak nem haragszol erre az ügyes fiúra?
- Útálatos... - ismételte megvetéssel a leány.
Elfintorította orrát és haragjában kiköpött maga elé a földre.
- Dehogy is!
Van ennek esze.
- Van...
Hazug ganef!
Egy szó sem igaz abból, amit mondott.
- Baj az?
- Szemtelen hazug...
Szerettem volna szembe köpni!
- Ezt az ügyes fiút?
- Ezt.
- Huh, be mérges valaki!
A leány lecsapta a cókmókot a fa alá a fűbe és odacsapta melléje a köpenyt is , amit időközben leráncigált a vállairól.
- Ez a szemtelen hazug most azt fogja gondolni - fakadt ki indulatosan, - hogy mi mind a ketten olyan marhák vagyunk és elhisszük a buta meséit.
Tetszik ez neked ?
Inyedre van, ha marhának tartanak?
Regina megint durva volt, mint a pokróc.
A kis Regina megint visszaesett régebbi goromba tempóiba, amikről nagyjában már leszokott.
Még a szeme is olyan dühösen világított, mint a vadmacskáé.
Ugyanazt a felbőszült teremtést láttam magam előtt , akit találkozásunk első napján tanultam ebben a kellemetlen formában megismerni.
Mire ez a sok mérges hűhó semmiért?
Galambos Ganz Árpád inkább mulatságos figura , semmint nem.
Típus, amelyen derülni kell.
Vele jár a hadjárattal, hogy ez a típus mindenütt kiütközzék, ahol tagjai csak megfordulnak.
Gyanuba kezdtem venni a leányt, hogy oktalan haragja nem annyira a nagyzoló és hazudozó, mint inkább a veresfejű »ganef« ellen lázadozik.
Ez a Regina alighanem olybá vette a dolgot , mintha a saját családjából kapott volna rajta valakit egy csomó füllentésen és mintha tüntetni akart volna a haragjával, hogy ő nem olyan, mint ez a családjabeli hazug...
Egyébbel ezt a teljesen fölösleges dühösködést egyhamarjában nem tudtam sem magyarázni, sem mentegetni.
Bár hiszen annyira jelentéktelen epizód volt az egész, hogy kár rá vesztegetni a szót.
Ezt meg is mondottam a leánynak, de csak azt nyertem vele, hogy még gorombább lett.
Úgy kell lenni, hogy megérezte, mire gondoltam az imént és ez sértette érzékenységét...
Hagytam, hogy mérgelődjék.
Majd lecsillapodik.
Leszereltem.
Minden holmimat ugyanarra a helyre raktam, mint ahol első nap álltak s e munka közben valósággal úgy éreztem magamat, mint aki hosszabb távollét után hazajött.
Aztán fülönragadtam az »Eimer« -t és nekivágtam a bokroknak, hogy a közeli forrásból vizet hozzak az ebéd-menázsi megfőzéséhez.
Két napja nem láttam meleg ételt, - ideje, hogy ismét főzzek valamit.
Otthon érezvén magamat, fütyörészve haladtam le a forráshoz és telemerítettem vízzel a vászonedényt.
Ittam is a vízből néhány tele kortyot.
Nagyszerű, friss hideg víz ez a saját forrásombeli, aranyat ér!
Meg fogom vele kínálni Reginát is .
Hátha lehűti és pulykamérge elpárolog.
Helyesebben szólva: vadmacska-mérge.
Még mindig úgy kuporgott ott a fa alatt, mintha ugrani készült volna...
- Berukkoltam a jó friss vízzel, Regina - igyál.
Ezt úgylátszik eltaláltam, mert a leány azonnal felugrott kuporgásából és mohón nyúlt a víz után.
Nagyokat ivott belőle s elégedettségében szinte föllélegzett.
- Roppant szomjas voltam... mondta lecsillapodva.
- No, látod!
Ha előbb itt lett volna ez a csuda víz, nem dühösködtél volna...
- Hadd el... az ilyen hazug majom még a legjámborabb embert is képes feldühösíteni.
- Például téged, jámbor Regina - csalánoztam meg kötekedve, miközben a »spatá« -val hirtelen megfelelő lyukat szerkesztettem a kokeszli számára.
A leány sápadt vonásain most már mosoly játszadozott.
- Nem vagyok jámbor - vonogatta vállait, - igazi formámban előtted még nem is mutatkoztam, mert féltem, hogy elriasztlak...
- Ohó!...
Add csak errébb azt a borsókonzerves skatulyát - borsólevest fogunk főzni.
Jó!
Szereted a borsólevest?
- Bánom is én, csak meleg étel legyen.
- Úgy van!
Az a fő, hogy meleg legyen.
Ezenközben megmutogathatod, ha akarod , » igazi« formádat is.
Meg fogod látni, hogy kanalazni fogom a jó meleg borsólevest és nem fogok elriadni, sem elszaladni.
Tőlem figurázhatsz, lelkem!
A gyufát , Regina... ott van a blúzom balzsebében.
Regina nyujtotta a gyufát.
Mialatt kellő szakértelemmel alágyújtottam és a tűzre helyeztem a vízzel telt »kokeszli« -t, valami affélét dunnyogott, hogy indulatosság dolgában nagyon rossz természete van és szeretne megváltozni.
Annak a bamba csavargónak is csak úgy sikerülhetett erőt venni rajta, hogy hirtelen hátracsavarta és összekötötte a kezeit, különben egészen bizonyosan megvakította volna...
Kitépte volna körmeivel a szemeit.
- Tán nem?
- De!
Kitéptem volna a szemeit... - ismételte fenyegetve.
- Ilyen veszedelmes tudsz lenni?
- Ilyen.
- Uh!...
Akkor ne gyere közel, ha dühös vagy.
- Rád nem vagyok dühös.
- De akkor se gyere közel, ha dühös leszel rám.
Titokban ugyanis komolyan el vagyok rá szánva, hogy amely órában meg találnék vakulni - abban az órában egészen nyugodtan főbelövöm magamat.
Vesd ide, kérlek, azt a pár száraz galyat, - nem elég lángos a tűz.
Száraz fűvel is bíztattam a tüzet, hogy nagyobb lánggal égjen.
A felbugyborékoló forró vízbe aztán belealkalmaztam a konzerves doboz tartalmát és azzal a bizonyos kellő szakértelemmel szorgalmasan kavargattam, nehogy a kokeszli fenekén odaégjen .
A készülő borsóleves finom illatai szállongani kezdtek.
Regina figyelmesen nézte a munkát, a megkezdett cirkulusból azonban nem lendült ki.
Újabb dunnyogásából valami affélét értettem meg, hogy titkos elhatározásom voltaképen vétek az Isten ellen és sokban gyengeség is.
Odavetettem, hogy lehet.
De már csak megmaradok amellett, hogy a magam szempontjából nekem van igazam.
- Ennélfogva ügyelj, hogy legnagyobb mérgedben se kapard ki a szememet.
- Bolond beszéd... rázogatta fejét a leány.
- Nem olyan bolond beszéd, mint amilyennek ebben a pillanatban gondolod, - válaszoltam jókedvűen, mert az »otthon« érzése és a pompás illatokkal párolgó meleg leves ritka jókedvre hangolt, sokkal különbre, mint aminőt valamely milliomos egy rogyásig megrakott fényes asztal mellett valaha érezhetett, - mivel azonban erről még ráérünk diskurálni, most szaladj ide a csészével és szegj magadnak kenyeret is!
Becsületesen kétfelé osztottam a levest, felét Reginának, felét a sajkába magamnak.
Volt annyi, hogy két éhes tót napszámos is jóllakhatott volna.
Nem sikerült egészen forsriftosan, mert kicsit sűrű volt, de ez a szépséghiba kívánatosságából semmit sem vont le.
Felségesnek találtatódott és amint mondani szokás, az utolsó »cseppedescseppig« megevődött.
Hathatós dícséretemre mondva , Regina suttyomban még ki is nyalta a csészéjét, amikor azt hitte, hogy nem nézek oda.
Utána sajtot ettünk, erre még néhány kisebbfajta kortyocska hazámbeli szilvóriumot küldtem le a torkomon.
Rá akartam venni a leányt is, hogy próbálkozzék meg a sárga kinccsel, de nem akart.
- Sohasem ittam effélét...
- Nem is tudod te, hogy mi a jó.
- Lehet.
- Lerészegedni nem muszáj, - egy-két kortyocska pedig meg nem árt.
- Nem kérek.
Visszatettem a kincset a hátizsákba és nem erőltettem.
Ezzel is aképen állt a dolog, mint a szalonnával, - legyen tehát neki a maga tökéletlen gusztusa szerint.
Legvégül egy szál cigarettának elfüstölése következett.
Reginát persze ezzel is megkínáltam, de erre már nevetett.
- Aber geh!...
Mi jut eszedbe?
Örülj, hogy neked van.
- Szívesen adom.
- Nem kérek.
- Hát mit kérsz?
- Semmit.
Jóllaktam.
- Ez a fő!
Minden más ezután következik.
Azt persze tudod, hogy mi következik ezután?
- Mi?
- Nézz a térdedre.
A fehér térdecskék bizony mindenütt kilátszottak a szoknya rongyai alól, hiába akarta őket a szomszédos szoknyarongyokkal eltakarni.
- Ne fáradj, Regina, mondtam már, hogy ezekkel a rongyokkal semmire se mégy.
Olyan foszlós lett ez a holmi, hogyha csak hozzányúlsz is, már szakad, mint a pókháló .
El kell dobni a blúzt is, a szoknyát is.
És hozzá kell fogni szaporán, hogy új köntöst fabrikáljunk ezek helyett a végkép tönkrement rongyok helyett.
Most tehát ez következik.
- Jól van, - bólintott engedelmesen - csak azt szeretném tudni, hogyan képzeled a dolgot?
Ebből a hosszú orosz köpenyből rövidet - nekem valót - csinálni könnyű, de miképen csináljak a nadrágból szoknyát?
Nevetett.
- Mit gondolsz?
- Hm... ez fogas ügy, Regina.
Sőt kivihetetlen.
Ennélfogva neki se lehet vágni .
Azonban várj csak...
Szoknya helyett alkalmatos bugyogót csinálunk és megvan.
- Bugyogót?... nevetett derült jókedvre hangolva a leány.
Szörnyen komikusnak tetszett neki a dolog.
- Miért ne?
- Aztán micsoda maskara leszek én egy ilyen bugyogóban?
- Minden úri dáma hord bugyogót.
- Persze, hogy hord, csakhogy a szoknya alatt és nem posztóból, hanem lágy vászonból, vagy épen selyemből... okos!
- Aha! ez igaz...
De nem tesz semmit.
Ha lágy vásznunk vagy selymünk volna, abból csinálnók meg a bugyogót, mivel azonban nincs, abból kell megcsinálni, amink van.
Ez olyan világos, mint a vakablak...
A köpenyeg alatt pedig nem fog látszani , hogy nem szoknya van rajtad, hanem bu... azaz, hogy voltaképen - nadrág.
Igy van , vagy nem így van?
A leány olyan szívből nevetett ezen a tótágast álló baka-okoskodáson, hogy egészen belevörösödött.
És csodálatosan megszépült erre a néhány rövid pillanatra.
Szinte megbámultam.
- Dehogy is van így, dehogy! - mondotta újra fel-feltörő hangos nevetéssel , miközben felbomlott vörös haját ismét helyes kontyocskába iparkodott csavarni fején, ez a művelet a rakoncátlan hajjal azonban csak fölötte hiányosan sikerült - kócos maradt biz az továbbra is, - legkivált pedig azért nincs így, mert nem maradhatok ebben a melegben mindig köpenyegben.
Ha pedig nincs rajtam, akkor kész a maskara.
- A maskarához az kell, hogy valaki röhögjön rajta.
Én nem foglak kiröhögni.
- Te nem, de más.
- Hol van az a »más«?
- Idetévedhet valaki megint, mint az a... hős.
- Ganz úr?
Az Árpi?
Hol van az már, az Isten éltesse...
Egyébként pedig ez az Árpi sem röhögött rajtad.
És más katona sem fog ilyen szamárságot cselekedni, sőt észre sem fogja venni, hogy mi van rajtad.
Ki bajlódik most ilyen csekélységgel ?
Fogjunk hozzá, Regina, - add errébb azt a muszka nadrágot, lássuk, mire megyünk vele?
Kiraktam magam elé a »Proprietäten« -raktár tartalmából a tűt, cérnát, ollót és azután elkezdtünk okoskodni a nadrág fölött.
A feladvány nem volt könnyű, de nem is megoldhatatlan.
Főleg, ha szabni tudtunk volna.
De nem tudtunk.
Regina értett a tűhöz, a szabáshoz azonban tán még annyira sem, mint én, mert én legalább bátran nekimentem az ollóval és a szükségesnek látszó határig leadjusztáltam a fölösleges hosszúságot.
- Próbáld föl, Regina, - lássuk!
- Hogyan próbáljam föl? - kérdezte a leány.
- Hát úgy, hogy vedd fel.
Regina kicsit zavartan, de nevetésre szélesedett arccal suhogtatta meg szoknyája rongyait.
- Erre vegyem fel?
- Dehogy arra!
- Előtted vessem le a szoknyámat?
- Eredj oda a nyírfa mögé és ott vesd le és ott vedd föl ezt a megadjusztált mesterművet is - nesze!
Gondold, hogy én vagyok Worth - az meg ott a szalonom , ahol a dámák a toiletteket fölpróbálják.
Regina kacagott.
Feltűnt, hogy valami félóra óta minden semmiségen kacagott, amit azelőtt sohasem tett.
- Hein, barátom... kár, hogy nem vagyok dáma.
- Én is sajnálom, hogy nem vagyok Worth.
- Ki az?
- Az egy milliomos női szabó.
Világhírű sneider-művész.
De akár az életembe fogadok, hogy ilyen bugyogót még száz ily világhírű sneider-művész sem tud csinálni, mint amilyen ez.
Eredj, lelkem és próbáld föl.
Azután mutasd magad , lássam, mit kellene rajta változtatni, hogy viselhesd.
Eképen történt.
Regina ledobta szoknya-rongyait, felvette a mesterművet és néhány perc múlva ismét ott állt előttem.
- Da!
Itt vagyok! - mondotta nevetve, hetykén, mialatt elébem állt és kacagó tekintettel, kevélyen kidüllesztett mellel haptákba helyezkedett szakértő színem előtt.
A mű jobban sikerült, semmint két ilyen kontártól, mint amilyenek mi voltunk , várni lehetett volna.
Térdtől lefelé gamasniszerűen símult lábszáraira és egészen jól passzolt, - szűkíteni csak a deréktájon kellett.
Azt egy kicsit túlbőre találtam szabni, holott pedig azt hittem, hogy nagyon is szűkre szabom.
- Be karcsú nádszál vagy te, Regina.
- Azt akarod mondani, hogy sovány, mint a kutya... nem igaz?
- Nem igaz.
Összébb húztam derekán a művet.
- Jó lesz így?
- Húzd még szűkebbre, különben leesik.
Igy... még egy kicsit... még, még!
- Hiszen már alig marad valami.
- Látod!...
És még ebbe is belefér az ilyen sovány kutya.
- No, de most már csak elég szűk lesz?
- Elég.
Igy jó lesz!
Ne ereszd el...
- Fogom.
- Persze, most ki kellene belőle bújnom...
- Bújj ki.
- Ej, hát nem bánom, - nevetett elszántan a kis Regina - kigombolom és kibújok .
Nem is tudom, mit teketóriázok veled annyit...
- Okosan.
Egy szempillantás alatt lenn volt róla a mestermű és a másik szempillantásban már a rongyos szoknyácska is visszakerült előbbi helyére a derekára.
Oda se néztem .
Higyje, hogy nem láttam semmit.
Persze, nem hitte.
De csak az arcát kitüzesítő vérhullám árulta el, hogy a teketóriázást helyénvalónak találta volna, akármilyen nagy varázsló is a megszokás és bármily letompító ereje van is a kényszerűségnek , amely bizony még a legkényesebb tekinteteket is fölborítja.
Az ember úgy próbál segíteni ezeken az elkerülhetetlen bajokon, hogy nem beszél róluk, sőt úgy tesz , mintha semmit sem venne észre.
Hozzáfogtunk a bugyogó szűkítéséhez.
Én nagyjában összeférceltem, Regina aztán átvette és rendesen összevarrta.
Hasonló munkafelosztás kísérte a blúz átalakítását is, csakhogy ez sokkal keményebb dió volt, mint amellyel most elvégződtünk.
Ha sorhadbeli katona lettem volna, talán hozzá sem fogok, - egy tartalékos előtt azonban semmi sem lehetetlen.
Morelli kapitány úr szerint: az ügyes rezervista fölér egy gépfegyverrel.
Ennél nagyobb dícséretet nem mondhatott.
Ennélfogva bátran nekimentem a blúzügynek is.
Regina segített ahogy tudott, de inkább csak biztatott, semmint segített.
- Nem baj, ha nem is fog úgy passzolni, mintha rám öntötték volna, - elég, ha fölvehetem.
- Persze, persze...
- Fölpróbálom.
Rajtam jobban meglátod, hogy mennyit kell levenni a nyakon, a háton és a mellen.
Fölvegyem?
- Vedd.
Úgy festett benne, mint egy bő zsákban.
Borzasztó sokat kell »bevenni« - hogy viselhesse.
- Csak bátran! - biztatott mosolyogva.
- Ha bátorsággal lehetne megcsinálni, akkor már rég készen volna, - tudomány kell ide, lelkem, nem bátorság.
Félek, hogy teljes-tökéletesen elfuseráljuk.
Megállj csak...
- Állok... bólintott pajzán mosollyal a leány.
- Legnehezebb rész a nyak, - okoskodtam azzal a bizonyos kellő szakértelemmel , miközben összébb fogtam nyaka körül a blúzt, hogy a lehetőségig hozzásímuljon.
- Szt... szisszent föl kacagva a leány, - csiklandozod a nyakamat.
- Nem akartam.
Megállj csak...
- Mondtam már, hogy állok!
- Jó, jó...
Azt akarom tudni, hogy így, ahogy most fogom, nem szorítja a nyakadat?
- Nem.
- Akkor ide egy vonást csinálok.
Igy!
Ez rendben van.
Tessék megfordulni.
Most jön a legeslegnehezebb rész - a mell.
Regina szembefordult és mosolyogva várakozott.
Sejtette, hogy hiányos találékonyságom bukfencet fog vetni a feladat nehézségei előtt.
- Baj, baj... dörmögtem elakadva.
Hogy kellene ezt megcsinálni, Regina?
A derekadhoz szűkíteni kellett a bugyit, a melledhez azonban tágítani kell ezt a blúzt - és ez sokkal nehezebb dolog, mint a másik.
- Ne fáradj, nem lehet megcsinálni és ezzel punktum.
Lapos szabású férfiblúzból lehetetlenség női derékblúzt csinálni, ennyit én is tudok, pedig nem értek a szabáshoz, - de látnivaló, hogy nem lehet, tehát hiába ráncolod össze a homlokodat.
- Hát bizony nem lehet...
- Hagyjuk így.
- Muszáj, mert nem tudjuk megcsinálni.
Ha nem volna ilyen szép ez a vidék... és ennyire dús...
- A blúz kedvéért nem vághatom le a melleimet...
- Nem bizony!
Szóval...
- Szóval, azt akarod mondani, hogyha nem volnék ilyen nagymellű, meg tudnád csinálni a blúzt is.
- Ilyen szamarat nem mondok.
- Csak gondolod...
- Nem is gondolom.
Van nekem szemem és tudom, hogy mi a szép.
- Mi?
- Majd megmondom egyszer...
De akkor is csak úgy mondom meg, ha bizonyos leszek benne, hogy nem kaparod ki a szememet.
Nesze, varrd össze a blúz nyakát, azután adjusztáljuk meg hirtelenében a köpenyeget is.
Estig az egész toilette készen lehet.
Regina átvette a blúzt, leült a fűbe és a kibontott fércelés nyomán összevarrta a megszűkített ruhadarabot.
Gyorsan és ügyesen bánt a tűvel, észre lehetett azonban venni, hogy sohasem tanította senki erre a mesterségre, mert eszébe se jutott , hogy gyüszű is van a világon.
Amíg dolgozott, én a köpenyt rövidítettem le és húztam össze a hátrészeken, hogy ki ne potyogjon belőle a kamerád.
- Állj fel és próbáld föl ezt is!
Hátha jó lesz.
Felemelkedett ültéből és fölvette a köpenyt.
Csepp híjján szinte eltrafáltam a szükséges méreteket.
- Ládd, milyen csuda sneider vagyok!
Majdnem jó.
Ha még szűkebbre fogom vagy két-három centiméterrel - egészen passzolni fog.
Olyan helyes kis muszka leszel benne, mint a pinty.
- Még hasonlítani sem akarok azokhoz a...
- Lassan Regina!
Azok is szívesen látnák az ilyen kis muszkát, mint amilyen te vagy...
Rám bámult és nem értette a dolgot.
Majd csendesen ismét leült a földre, kezébe vette a tűt és szótlanul varrogatni kezdett.
Éreztem, hogy valami hibát követtem el.
Nem tudtam volna megmondani, hogy mit, de valami hibát...
Egy vékony hajszállal talán tovább csúsztam, semmint szabad lett volna.
Nem voltam vele tisztában, hogy mit kell tennem, csak az látszott bizonyosnak, hogy ennél a megcsúszásnál - vagy minek nevezzem - nem állhatok meg.
Tovább kell csúsznom még egy hajszállal és most már, - úgy éreztem - szinte ellenállhatatlanul tovább kell csúsznom, különben mindjárt sírva fakad a kis kamerád...
A szája már most pityergésre áll...
Leültem melléje a földre és gyöngéden kezembe fogva a kezét, megszorítottam.
- Nézz a szemembe, Regina... ostobaságot beszéltem, ne haragudj...
Keresztül mennék annak a muszkának még a lelkén is, aki csak egy ujjal is hozzád merne nyúlni...
Kivonta kezét a kezemből és félre nézett.
Azon gondolkozott-e, amit mondottam , vagy egészen más irányban tünődött-e el, nem tudtam eldönteni.
Lehet, hogy semmin sem gondolkozott, sőt az is lehet, hogy nem is figyelt arra, amit hallott .
Tartalomban legalább nem, hanem csak a külsőségekben és azok között is csak arra , amely testi formáira vonatkozott.
Lassanként észre kellett vennem, hogy ez a pont ennél az egyébként felette igénytelen teremtésnél is épen oly érzékeny és könnyen sebezhető volt, mint bármely más nőnél - csak jobban tudta titkolni, mint más és azzal iparkodott elejét venni a feléje röppenthető gúnynak, hogy önmaga is elég ügyesen gúnyolódott maga fölött.
Persze, hogy ez az önmaga kicsúfolása nem volt őszinte, s ez okon az én ártatlan megjegyzésemben is titkos csúfságot gyanított, amire pedig igazán nem gondoltam.
Sohasem voltam csúfolkodó természetű.
Azt hihettem volna, hogy Regina erről már meg van győződve, holott pedig - úgy vettem észre - nem volt.
Ezt mondotta:
- Nem beszéltél ostobaságot, de nem is azt mondtad, amit titokban gondolsz ...
Hein, barátom - van nekem is eszem.
Nagyon jól tudom én, hogy keresztül mennél annak a muszkának a lelkén, aki megtámadna, ezt azonban bármely becsületes fiú megcselekedné, ha látná, hogy egy ilyen magamfajta vézli veszélyben forog.
- Ez igaz.
Ezt minden becsületes magyar katona megcselekedné.
- No, látod!
- Mit kell itt látni?
- Azt, hogy nem vagy kivétel.
- Nem emlékszem, hogy ilyen érdemet akartam volna magamra akasztani...
Nem is hiszem, hogy valami glória-féle világítana homlokomon.
Fityeg valami efféle a homlokomon?
Regina pityergésre húzódó szája most egy pillanat alatt mosolygósra csucsorodott , s a következő percben már el is nevette magát.
- Ná... válaszolta derülten - nem »fityeg« semmi.
- Csak azért...
Titokban ugyanis semmit sem gondolok rólad...
- Elhigyjem?
- El.
Amit titokban gondolok, azt nyiltan is akármikor elmondhatom.
Sem rajtad nem esik miatta folt, sem rajtam.
Regina bólintott.
- Schon gut... tudom, hogy tisztességes ember vagy.
- Olyanforma...
Ezt a haszontalan beszédet sikerült abbahagynom.
Megnyugtatásomra és dícséretemre légyen egyébként megjegyezve, hogy az ilyen üres szalmacséplést mindig Regina kezdte és nem én.
Lehet, hogyha végig engedem csépelni, mag is hullott volna az üresnek látszó szalmából - félúton azonban eddig még mindig sikerült elakasztanom a munkát és így a maghullás elmaradt.
Ennél az igyekezetnél nem is annyira az értelemre, mint inkább természetes ösztönömre hallgattam, mely megállásra biztatott - félúton.
Éreztem, hogy ezen a határvonalon túl - felette könnyen vetek bukfenczet és egyenesen a kis vörös Regina ölébe pottyanok...
Félóra múlva leszállt az alkony.
A nyugati firmamentum gyorsan borulni kezdett, s csakhamar megérkezett a szél is.
Az erdő fái hajladozni kezdtek, - saját külön nyírfámról pedig százával hullottak fejünkre a levelek.
Reménykedve tekintettem a gyorsan közeledő borulat felé.
A folytonos nagy forróság után szinte epekedett az ember egy kis jóravaló eső után, amely elűzze, vagy legalább mérsékelje a nagy meleget.
Regina fölemelkedett kuporgásából, fölvette a számára átalakított orosz köpenyeget, azután ismét visszaült előbbi helyére a nyírfa alá.
- Rögtön itt a zápor - mondotta fejével a beborult égre intve - jó lesz, ha te is magadra szeded a köpenyegedet.
Úgy látom, erős zivatar jön.
- Csak már itt lenne!
- Negyedóra múlva itt lesz.
- Hurrá, csak ide!
Nagyon szívesen látom.
- Én is.
Az ember megfúl ebben a borzasztó melegben...
- Bizony, ha olyan kövér valaki...
- Baj ez a sovány kutyának is.
- Itt nincs sovány kutya!
Itt csak egy finom formájú helyes kisasszony van.
Regina kidugta kezét a köpeny szörnyű bő ujjából és megfenyegetett.
- Ne komiszkodj, barátom, mert bosszút állok.
- A szent igazságot mondom!
- Meglásd, hogy bosszút állok...
Ideje volt, hogy magam is beburkolódzam köpenyegembe, mert az eső megeredt .
Bőséges tömegben zuhogott alá, meg lehettem vele elégedve.
Megmutatkoztak az egek tűzcsóvái is - hatalmas villámok nyilaltak keresztül a sötét felhőtömegeken, s egyik mennydörgés a másikat érte.
A föld szinte megrázkódott.
Nagyszerű vihar száguldott felettünk - egy kicsit már sokallani is kezdtem a hatalmas áldást.
Volt egy vízhatlan ponyvadarabom - azt kénytelen voltam fejemre húzni, különben átázott volna rajtam a bakaköpeny.
- Ide gyere, Regina és bújj le a ponyva alá! - kiabáltam a közvetlenül mellettem kuporgó leányra, olyan hangon, mintha egy egész huszársvadront kommandíroztam volna.
Máskülönben nem hallotta volna meg a folytonos mennydörgés miatt.
Szót fogadott és bebújt mellém a ponyva alá.
Igy kuporogtunk egymás mellett valami félóráig, anélkül, hogy a vihar alábbhagyott volna.
Sőt mintha még nőtt volna ez a rettenetes erő.
A dörgések utóhangja néha hosszantartó mély hördüléssé keményedett, mint a legnagyobb kaliberű nehéz ágyú hangja...
Szinte lestem, hogy mikor robban már a lecsapó »Geschoss« és mikor repülünk föl Reginával együtt a mennyországba...
Derekam, térdem zsibbadni kezdett a mozdulatlan kuporgásban.
Kedvező kilátás - semmi.
A vihar nem engedett.
Zuhogott az eső, vágta a ponyvánk tetejét, a dühösen tovaszáguldó szélvész pedig oly erővel próbálta letépni fejünk felől ezt a szerencsétlen ponyvát, hogy alig tudtam elég keményen megmarkolászni.
- Borzasztó orkán - mormogta nyugtalanul a leány.
- Nekem elég volna.
- Te kívántad...
- Igaz, de nem ennyit.
Néhány percnyi hallgatás után Regina ismét megszólalt.
- Hány óra lehet?
- Fél kilenc felé jár.
- Borzasztó...
A villám lecsapott.
Rettenetes recsegés rázta meg a levegőt s mintha a föld is megingott volna...
Regina belém kapaszkodott és megragadta a vállamat.
Én is ösztönszerűen hozzákaptam, mintha valamely mélység széléről kellett volna visszarántanom, ahová belezuhanni készültünk...
Azután rövid csend... az orkán elült...
Pedig csak az én fülem mondta föl néhány pillanatra a szolgálatot, az orkán tovább tombolt.
Mire pár pillanat múlva ismét meghallottam a mennydörgések hangját, Regina is magához tért kábultságából és suttogva kérdezte.
- Vajjon hová üthetett?
- Messzire nem, az bizonyos...
- Úgy éreztem, - suttogta egész testében remegve - hogy belénk ütött...
Nézz ide , fogd meg a kezemet - azt hiszem, megbénult...
- Ugyan!
- De igen, azt hiszem...
Amikor meggyőződött róla, hogy nem úgy van - elhallgatott.
Én sem beszéltem .
Mozdulatlanul, némán kuporogtunk megint valami félóráig a ponyva alatt.
Az volt a szerencsénk, hogy ez a nyírfa volt itt a legmagasabban fekvő pont, különben nyakig vízbe kerülhettünk volna.
A ponyvára lezúduló töméntelen víz így lerohant mellettünk az árok felé és aránylag elég szárazon hagyta azt a kicsi helyet , amelyen szoronganunk kellett.
Ebből a kényelmetlen szorongásból azonban már igazán elég volt.
Teljességgel nem éreztem a térdeimet.
Akárcsak két fadarab.
A derekam meg most már fájni kezdett.
- Tartsd csak jó erősen a ponyvát, Regina...
- Mit akarsz?
- Kibújok.
Nem bírom ezt a kuporgást.
- Én sem - mondotta hirtelen a leány.
- Nem bánom, ha bőrig ázok is... föl kell állanom, különben belenyomorodok ebbe a kuporgásba.
- Én is.
Egyakarattal fölemelkedtünk.
Még ugrani is akartam, hogy ismét életet teremtsek tagjaimba, a kísérlet azonban nem sikerült, - valósággal meg voltam bénulva a több mint egy óráig tartó guggolástól.
A leány nemkülönben.
Két nehéz fatuskó voltunk , - egyik jobban fájtatta a derekát, mint a másik.
A ponyvát nem lehetett tartani - félrecsapta a szélvihar és kifordította a visszájára.
Akárhogy markoltam is, mindig visszájára került.
Erre eleresztettem - üssön beléd a mennydörgős mennykő.
Én bizony nem birkózok vele többet.
- Fogd meg, mert elviszi a szél! - kiáltotta a leány és maga is utána kapott, de már késő volt - a ponyva repülni kezdett szárnyak nélkül s egy szempillantás alatt eltűnt a Morelli-féle Graben vízzel telt mélységében.
Oda sodorta be a dühös szélroham.
- Kár volt elereszteni - mondotta neheztelve Regina - most ázhatunk.
- Inkább ázok, de nem kuporgok többet.
- Richtig! ez igaz!
Én sem kuporgok többet.
Ebbe a vizes latyakba azonban nem lehet éjszakára lefeküdni.
Szedjük össze a holminkat és gyerünk éjszakára a barlangba... be az erdőbe.
Látnivaló, hogy egész éjjel zuhogni fog.
Reggel visszajöhetünk.
Jó?
- Jó.
Öt perc múlva már útban is voltunk.
Regina elől ment - én utána.
Koromsötétben bukdácsoltunk előre az erdő fái alatt.
Egy-egy villám vakító fénye után csak annál sötétebb lett.
A tulajdon orromat sem láttam, nemhogy az előttem haladó Regina alakját ki tudtam volna venni.
Máskor tíz percig tart ez az út - most beletelt harminc is, míg végre Regina megállt és megfogva kezemet , megvígasztalt.
- Itt vagyunk!
Hajolj, nehogy beleverd homlokodat a sziklába.
Még egy perc és benn voltunk a barlangban.
Helyesebben szólva: benn voltunk egy talán még vakabb sötétségben, mint odakünn.
A hely azonban száraz volt és most ez volt a fő.
- Le a cókmókkal, fiú! - vezényelte Regina jókedvűen - és gyújtsd meg a lámpást .
Itt vagyunk.
Nagyszerű éjjeli szállás!
Dícsérem az eszemet, hogy rágondoltam.
Úgy fogunk aludni, mint a tej.
Odakünn ordíthat a szél, ahogy akar - fittyet hányok neki és annál jobban fogok aludni, minél eszeveszettebbül ordít.
A lámpást, fiú, a lámpást!
Azután rakd ide szépen a szikla alá a holmit, én addig meg fogom csinálni a te ágyadat is.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE