Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Andor Mária
Bébike memoárjai : Egy kis kutya önéletrajza
Keletkezés ideje
1918
Fejezet
25
Bekezdés
806
Mondat
2805
Szó
48096
Szerző neme
nő
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
Lakáskeresés a zöldben
Egy szép napon azzal jön haza a gazdám, hogy másnap kirándulunk, arra a bizonyos szép helyre, ahol a tavaszi hónapokra lakást akar kivenni nekünk.
Asszonykám egy kicsit félt a dologtól.
Mert úgy mondták ugyan, hogy az a ház, ahová megyünk, szép erdőben van, jó friss levegőn, de úgy hívják, hogy "szanatórium ".
Már pedig mi, hál ' Istennek, nem vagyunk betegek, – mondotta asszonykám – minek menjünk hát szanatóriumba?
Tudja Isten, milyen hókusz-pókuszt fognak ott velünk csinálni, – milyen betegekként kezelnek majd bennünket?
De a gazdám megnyugtatta asszonykámat, hogy ne féljen, mennek oda bizonyára egészségesek is most a háborúban – nem fogják tehát az embert olyan túlszigorúan tartani.
Minthogy azonban szanatórium, legalább meglesz ott az az egy, amit asszonykám annyira szeret és kíván: a rend és tisztaság.
Én a magam részéről csak örültem a dolognak.
Végre kiszabadulok megint a rettentő háztömegből, ahol még csak járkálni sem lehet, nem hogy kedvemre futkározni.
Fogok látni megint bokrot, fát, erdőt, talán még hegyet is, sőt tán még – mókuskákat is .
Azokat a ravasz, csodálatos állatokat, akiknek a farkuk olyan, mint a macskáé, úgy másznak föl a fára is – de egyszerre csak repülnek, egyik fáról a másikra, úgy hogy , sajnos, nemcsak én nem tudom őket követni, de még az asszonykám sem.
Mindig elhívom őt, hogy segítsen, mikor egy ilyen állatot – amelyet asszonykám mókusnak nevez – pillantok meg a fán, de mire asszonykám odajön, a jó Isten a megmondhatója, hogy melyik fára repült az már.
Nem találjuk meg.
S bizony bevallom, hogy ilyenkor én keservesen vonítok a természet igazságtalanságán.
Éppen olyan állat vagyok, mint az , még talán egy kicsit nagyobb is, még a színem isi hasonlít az övéhez – s ő tud a fára mászni, én nem; ő tud repülni legalább egyik fáról a másikra, én nem; s ül a fenyőfának a legmagasabb csúcsán – és kinevet engemet.
Hát szép dolog ez a Teremtőtől, módot adni, hogy egyik teremtménye kinevethesse a másikat?
De azért én mégis örülök, ha látom ezt a ravasz kis jószágot – és keresem ott, ahol csak tudom .
Megsúgom, hogy miért?
Mert azt remélem, hogy egyszer mégis csak sikerülni fog őt a földön utólérnem – s akkor jól megtépázom viszonzásul azért a sok boszantásért és lenézésért, melyben engem a fa tetejéről részesített.
Szóval: nagy örömmel néztem a kirándulás elé és szívesen eltűrtem, hogy – mint rendesen, ha villamosra szállnak gazdáim – én "belsőleg" utazzam.
Már t. i. vagy az asszonykámnak, vagy a gazdámnak a kabátjában, belül – begombolva.
Nem mintha nekem az ilyetén utazás valami nagy passzió volna.
Sőt ellenkezőleg.
Én szeretek mindent látni, nézni, megfigyelni, hogy ha már mindig emberek között élek, hát mentől jobban megértsem szavukat, cselekedeteiket.
No már pedig egy kabát mélyében eldugva nem nagyon lehet sem látni, sem nézni, sem megfigyelni, csak – mint asszonykám mondani szokta – "inkognitó" utazni.
Már én igazán nem tudom, mit kívánjak annak, aki ezt a furcsa nevű utazást kitalálta!
Úgy hallom, hogy "városatyákénak nevezik azokat az urakat, akik a villamos utazási törvényeket hozzák.
Be szívesen belekapaszkodnék a nadrágjukba – úgy, mint ahogy szoktam, ha valakire igazán haragszom.
Hát mindenféle piszkos, lármás, veszekedő , goromba embernek szabad a villamoson, nyíltan utazni – csak éppen nekem, egy jól ápolt, rendes, tiszta, sőt némi tanultsággal bíró kis kutyának kell elbújnom és kabát alatt utaznom?
Hát miért szenvednek azok az urak olyan kutya-iszonyban?
Hiszen külföldön mindenütt a nagy kutya kint a perronon, a kicsi bent a gazdája ölében nyíltan utazhatik, éppen csak nálunk nem.
Én úgy gondolom, hogy nálunk annak, aki villamoson akar utazni, gorombának kell lennie, jobbra-balra lökdösni tudnia, esetleg felebarátját a lépcsőről letaszítania – szóval csupa olyan műveletet kell végeznie , aminőt én még nem tudok.
S ezért nem engednek engem föl a villamosra.
Csak azt nem értem, hogyan tudják meg ezek az urak, akik az utazási engedélyek fölött rendelkeznek, hogy ki mennyire haladt már a durvaság és brutalitás tudományában – tehát ki érett meg már arra, hogy fölszállhasson a budapesti villamos-vasutra?
De még valamit nem értek a villamos utazás körül.
A gazdáimhoz is jár egy bácsi , akiről azt hallottam, hogy neki is van némi köze a városhoz, sőt a villamoshoz, vagy mint asszonykámék mondani szokták: a közlekedési ügyekhez is.
Nohát, kérem, ez olyan derék, finom úri ember, hogy nemcsak asszonykámék szeretik, de még én is nagyon kedvelem.
Pedig hát tetszik tudni, hogy én nem vagyok éppen bőkezű érzelmeim osztogatásában!
Már most hogyan lehetséges az, hogy egy ilyen kedves, jó modorú úri ember segítséget nyujtson olyan törvények hozásához, hogy egy – szerénytelenség nélkül legyen mondva – jól nevelt, tiszta, csendes viselkedésű kis kutyát leparancsoljanak a villamosról, még ha karon van is, vagy télen muffban ül is – tehát még a legcsekélyebb helyet sem foglalja el – és egész csendesen, tisztességtudóan viselkedik, míg ellenben piszkos, szurtos, goromba, dulakodó, tolakodó embereknek szabad be-, illetőleg felmenetelük van a kocsira és bármily lármásak, bármily neveletlenek is, senki nekik meg nem tiltja a felszállást.
Sokat, sokat gondolkoztam ezen a dolgon, hogy rájöjjek e talány nyitjára.
Azt hiszem, most már közel vagyok hozzá.
Ez az asszonykámék barátja, ez a gavallér úriember van olyan finom és úri ízlésű, hogy még soha meg se próbált egy olyan csúnya, villamosnak nevezett kocsiba felszállni, ahol a jegy megváltásán kívül még valami durvasági vizsgát is le kell tenni.
S ezért ha ő elmegy hazulról és valahová kissé messzebb vidékre akar jutni , olyan kocsi áll a lakása előtt, melybe két ló van fogva, melybe rajta kívül senki sem ül be, s amely mindig kizárólag az ő rendelkezésére áll.
Hát bizony ez is mutatja , hogy jó ízlése van, de mutatja azt is, hogy bizonyára fogalma sincs arról, hogy mi történik azokon a csúf villamos kocsikon?
Hogy is tudhatná, mikor még sosem ült rajta, mikor még arra sem tudja rászánni magát, hogy egyszer megpróbálja.
S én nem is tudok reá haragudni azért, amit a villamoson velem cselekszenek.
Úgy -e bár, csak nem lehet valakit felelőssé tenni azért, amiről neki tudomása sincs?
Elég az hozzá, hogy mi bizony nem passzióból, de kényszerűségből utaztunk jó sokáig a villamoson, míg egy pompás levegőjű, szép vidékre érkeztünk.
Hó volt, tél volt, – de én máris el tudtam képzelni, milyen jó lehet itt futkározni tavasszal, vagy nyáron.
Egy csinos épületbe mentünk be, amely elég szép tágas kerttel volt körülvéve .
Látogatásunk be volt jelentve, tehát kerestettük azt a valakit, akivel uracskám telefonon beszélt, s akivel tárgyalhatunk a lakásról.
Egy fiatal úr jelentkezett, aki mint a szanatórium orvosa mutatkozott be.
– És kivel lehet a lakásról tárgyalni?
– kérdeztük.
– Velem, – volt a válasza.
Mi kissé furcsállottuk, hogy a doktornak kell tárgyalnia lakásügyben, – de hát, ha a tulajdonos neki adta e megbízást, nekünk nem lehetett ez ellen kifogásunk.
Megnéztük a szobákat, kiválasztottunk egyet asszonykámnak, egyet a gazdámnak .
Megbeszéltük, hogy mibe fog kerülni és mikor fogunk kijönni.
Az uracskám azt mondta, hogy május közepétől július 1-ig akarunk itt tartózkodni.
Mikor mindent szépen megbeszéltünk, akkor a doktor úr egyszerre csak egy papirost nyujt a gazdám felé, hogy írja alá.
Nemcsak én nem tudtam, hogy mi az, de még a gazdám sem.
Kisült , hogy "szerződés ".
A megbeszélteknek írásba foglalása, hogy mit fizetünk, meddig maradunk stb.
No hát bizony asszonykámékat is meglepte a dolog, hogy itt holmi írásbeli szerződést kötnek egy pár heti tartózkodás miatt.
Asszonykámék már a félvilágot beutazták, de ilyet még nem tapasztaltak.
– No ez, úgy látszik, valami magyar speczialitás, – mondta asszonykám.
– Sebaj, annál nagyobb rend és pontosság lehet egy olyan házban, ahol még az ilyen szobalefoglalást is írásban intézik el.
A pontosság még tovább ment, amennyiben a gazdámtól még foglalót is kértek a lakásra .
Ez a kérelem azután még meglepőbb volt számunkra.
Eddig csak külföldön utazgattak , nyaraltak asszonykámék, ott rendeltek mindig lakásokat.
De még soha egyetlenegy helyen sem jutott eszébe egy szállodásnak sem, hogy gazdámtól előleget kérjen.
Már pedig nemcsak gazdáim, de még én magam is úgy gondolkozom, hogy idehaza, ahol gazdám él, csak jobban tudhatják, hogy ő kicsoda, micsoda, mint a külföldön?
– Ez már bizalmatlanság jele, – mondotta asszonykám uracskámnak.
– Szerződést kötnek , előleget kérnek, itt valami bibi lesz a ház körül, azért akarják a jelentkezőket írás- és pénzbelileg lekötni.
Még két kérdést intézett asszonykám a fönttisztelt fiatal úrhoz.
Az egyik közelről érintett engem.
Azt kérdezte ugyanis, hogy nem lesz -e majd a szanatóriumnak, éppen e rendeltetésénél fogva, kifogása az én megjelenésem ellen?
– No – gondoltam magamban – még csak az kellene!
– és kezdtem lázadozni.
Asszonykám lecsillapított és megmagyarázta nekem, hogy ezen nem kell megsértődnöm.
A szanatórium olyan hely, ahol betegek vannak, s én, mint temperamentumos fiatal kis kutya, néha megfeledkezem a köteles csendről és nyugalomról, s az talán megzavarhatná valamelyik súlyosabb beteget.
Asszonykám persze ezt csak nekem mondta, míg az orvos a kérdésre azt válaszolta, hogy ha a kis kutya csendesen viselkedik, akkor bátran jöhet.
Asszonykámnak erre adott felelete újból kibékített engem is.
– Kérem, – mondotta – ez a kis kutya igen csendesen viselkedik, amíg a házban lárma vagy zaj nincs.
Minthogy ez szanatórium, csak természetes, hogy itt se ajtócsapdosás , se erős kopogás, se hangos kiabálás nincsen, tehát minden bizonnyal ő is csendesen fog viselkedni.
A második kérdés már nem az én személyemre vonatkozott.
De azért érdekelt mégis .
Egyrészt, mert magam is szeretem már előre tudni, hogy milyen társaságba kerülök , másrészt, mert szívesen hallgatom asszonykám beszédét és bővítem, sajnos, még igen hiányos ismereteimet.
– Milyen társaság szokott ide járni, itt nyaralni?
– Óh, a legjobb, kérem, – feleli a doktor úr.
– Leginkább bankigazgatók és előkelő nagy pénzemberek.
– Igazán?
– mondja asszonykám és elmosolyodott.
– Hát azok, szegények, mind betegek , úgy hogy egy egész szanatóriumot megtöltenek?
Én is, már amennyire egy kutyától telik, belsőleg elmosolyodtam.
Mert tudtam már véletlenül, hogy mennyire örült asszonykám annak a kilátásnak; hogy csupa "előkelő nagy pénzemberek" között fog egy pár hetet eltölteni.
Ismertem ebbeli nézeteit .
Füleltem gyakran, mikor ilyesmiről vagy gazdámmal, vagy valamelyik vendégével beszélgetett.
Azt szokta mondani:
– Nagyon szeretem, ha valaki vagy valami szép.
Nekem gyönyörűség a szépség esztétikai élvezése, legyen az virág, műtárgy, emberi produktum, vagy a természeté.
S ha a természet vagy az Úristen legtökéletesebb teremtménye: az ember szép, – azt éppen nagyon tudom élvezni.
Az okos, szellemes emberrel való érintkezés is haszonnal jár .
Fölüdít a szelleme, tanulságos az eszmecsere vele, szóval nagyon örülök, ha módomban van nagyobb intelligencziájú emberekkel társalognom.
Szivesen barátkozom a jó emberrel is, akinél talán a kiválóbb észbeli tulajdonságokat pótolják a szív gyöngéd adományai.
Jól esik, ha az embert szeretik, ha megbízhatik a mások föltétlen ragaszkodásában, odaadásában.
De mi hasznom van nekem abból, ha egy ember gazdag?
Az jó neki, – de abból az érintkezésben az én számomra semmi előny nem származhatik.
S azért soha, a legkevésbbé sem érdekeltek engem barátaink anyagi körülményei, – még kevésbbé bírt reám vonzóerővel vagy ösztönzött a megismerkedésre valakinek a nagy gazdagsága.
Igaz, hogy egy "előkelő nagy pénzember" lehet esetleg szép is, – én ugyan még nem igen láttam ilyent, – lehet okos is, sőt ez talán még szükséges tulajdonság is lenne, ha igaz – például egy bank igazgatásához.
Sőt még az sincs kizárva, hogy jólelkű.
De a köztudatban mint a pénzbeli hatalom megszemélyesítői szerepelnek, s rendesen az életmódjuk is olyan, hogy szinte kiabálja a dúskálást a pénzben.
S ehhez még segítségül veszik az asszonyt is, aki azután pompázó ruháival, hivalkodó ékszereivel és tékozló háztartásával ugyancsak megmutatja az ámuló, hódoló vagy irigységtől pukkadozó népnek, hogy mit tud produkálni egy "előkelő nagy pénzember "!
Az én asszonykám bizony nem ámúl és nem hódol – és még kevésbbé irigykedik rájuk , csak nem szerez neki éppen túlságosan nagy örömet az a kilátás, hogy valahol egy pár hetet "a legjobb társaságban ", csupa "előkelő nagy pénzember" között fog eltölteni.
Miután asszonykám mindkét kérdésére megkapta a választ, gazdám leszúrta a foglalót , másolatot kértünk a "szerződés " -ről és hazamentünk.
Asszonykám útközben kifejezte bizalmatlanságát a bérbeadás furcsa körülményei miatt , de gazdám igyekezett őt lehetőleg megnyugtatni.
Én azonban boldog voltam.
Már előre élveztem a gyönyörűséget, mikor egész nap a szabadban fogok futkározhatni; nem leszek egy városi házban, szobában becsukva, az Úristen szabad levegőjétől elzárva, megfosztva.
És a sétáimat sem fogom megkötözve végezni, hanem futok úgy és annyit, amennyit csak kis tüdőm kibír!
Nem is érdekelt már engem otthon semmi egyéb, csak az, hogy mikor fog a boldog szabadúlás ideje bekövetkezni.
Hogy szebb lett az idő, persze, többet jártunk ki , sőt elmentünk néha még a hegyre is, a mi kertünkbe.
De hát mit ért az a negyedóra , amit ott kedvemre futkározhattam, mikor az oda- és visszamenetel sokkal tovább tartott, – és szégyenszemre megkötözve, minden személyes szabadságtól megfosztva és minden cselekvésben megakadályozva kellett az utat megtennem!
Nem is füleltem még sohasem annyira gazdáim beszédére, mint mikor a nyaralásunk kérdését tárgyalták.
Egy szép napon hazajön gazdám az irodájából, s igen fura históriát mond el asszonykámnak.
Hegyeztem a fülecskéimet, mert az engemet oly közelről érdeklő tárgyról volt szó.
Azt meséli, hogy ma odatelefonáltak hozzá a szanatóriumból és érdeklődtek az iránt, hogy április melyik napján fogunk kimenni.
Uracskám persze azt válaszolta, hogy semelyikén sem, mert mi május közepétől vettük ki a lakást.
( Bizony én is tudom – sajnos – hogy csak akkortól !)
Erre az illető, aki magát igazgatónak nevezte, igen izgatott hangon azt válaszolta, hogy neki írása van arról, hogy mi április közepétől vettük ki a lakást.
Ime, milyen jó volt, hogy másolatot kértünk a " szerződés " -ről.
– Nekünk is van írásunk, még pedig májusról, – mondja gazdám.
Így sarokba szorítva, az "igazgató úr" egyszerre másba kapaszkodott bele: azt mondta , hogy az orvos nem volt feljogosítva a lakás kiadására.
Képzelhető, hogy ez a hallatlan eljárás mennyire felháborította gazdámat!
Izgatott vita után az "igazgató úr" kérésére végre is abban állapodtak meg, hogy bizonyos napon kimegyünk a szanatóriumba a dolog tisztázása végett.
Asszonykám azt gondolta magában, hogy úgy látszik, megint jól látott, amikor rosszat látott.
Én félni kezdtem, hogy itt valami baj talál lenni és nem mehetek ki abba a szép erdőbe nyaralni.
A gazdám azonban gondolt egyet.
Igen nagy ismeretsége van neki.
Ha néha elmegy a klubba, ott összejön sok-sok képviselővel és egyéb úri emberrel.
Ha elmegy vasárnaponként az asztaltársaságához a kávéházba, ott másféle, más foglalkozású úri emberekkel találkozik.
Az előbbiek azok, akik a törvényeket hozzák.
Az utóbbiak, akik ítélkeznek azokon, akik ezeket a törvényeket nem akarják megtartani, És még valami furcsa foglalkozású urak is tartoznak az asztaltársasághoz.
Én bizony kis kutya létemre nem tudom megérteni, hogy tulajdonképpen mi czélja, vagy haszna van az ő foglalkozásuknak.
Alig tudom, hogyan kezdjem megmagyarázni, hogy mit gondolok.
Hát amint emlitettem, a klubbeli urak csinálják a törvényeket.
Az asztaltársaságbeliek egy része ítélkezik a bűnösök fölött, akik vétettek e törvények ellen.
De már most vannak ott olyan urak is, akik ezekről, a bűnös emberekről , mielőtt a bíró – mert így hívják az ítélkezőt – ítéletet mondana, nagy beszédet mondanak.
De milyent!
Ha az édes szülőanyja meghallgatná, aki a legártatlanabbnak tartotta az ő gyermekét, még az is elhinné bűnös voltát, úgy bemártja az egyik.
S mikor ez elkészült vele, akkor megszólal a másik.
Ez megint, a másikkal ellentétben , annyira tisztára mossa a vétkező embert, hogy a végén ő maga is elhiszi, hogy olyan ártatlan, mint egy ma született bárány.
No már kérem, van ennek értelme?
– ezt kérdi egy kis kutya.
Hát az a szegény bíró hogy tudjon már ezek után ítélkezni?
Kinek higyjen ő, annak -e, aki bemártotta, vagy annak, aki tisztára mosta a vétkest?
Hisz ez a sok beszéd, ez a két ellentétes szóhalmaz rettentően megzavarhatja őt és megnehezíti az ítéletét.
Én ezt fel nem foghatom, az már igaz.
Úgy látszik, sok az ember és kevés a foglalkozás – azért kellett ilyen furcsákat is kieszelni!
Tehát azt gondolta gazdám, hogy az ő nagyszámú és különféle foglakozású ismerőse között fog talán akadni olyan is, aki véletlenül már volt ebben a "szanatórium " -ban , ismeri az "igazgató" urat és fölvilágosítást adhat az egész intézményről.
Mert ahhoz – amint asszonykám mondta – még csak nem is kell valami nagy éleslátás, hogy kitalálják, miért akarja az "igazgató" úr, hogy mi már áprilisban kimenjünk .
Bizonyára nem azért, hogy mentől előbb szerető keblére öleljen bennünket.
Hanem egyszerűen azért, mert mikor februárban megkötöttük a "szerződést ", akkor még csak imádkoztak, reménykedtek a penzió- és szanatórium-tulajdonosok, hogy ez a szörnyű háború még nyáron is tartani fog.
De megtörténhetett volna – és mi bíztunk is benne ( ez még Amerika beavatkozása előtt volt ), – hogy nyárra már véget ér.
Minthogy sajnos, ezúttal az Úristen nem az anyák, feleségek és gyermekek esdeklő imáját hallgatta meg, de a hadiszállítókét és mindenféle egyéb tisztes uzsora-iparosét , konjunkturaélvezőét, tehát természetes, hogy a penzió konjunktura-higanya is újból magasra szökkent és a mi "igazgatónk" – a nekünk elég drágán kiadott két szobáért most még nagyobb árt remélt elérhetni.
Nem egyszer mondta asszonykám, hogy milyen borzasztó az, hogy nem teljesedett be a gazdám reménye, amelyet a villa eladásakor táplált.
Hogy t. i. pár hónap alatt vége lesz a háborúnak és mi nem leszünk kénytelenek penziók és hasonlók vendégszeretetére fanyalodni.
Az uracskám elment tehát az ő asztaltársaságához, mint rendesen, és érdeklődni kezdett az iránt, vajjon az urak közül valamelyik nem ismeri -e a "szanatórium " -ot és igazgató-tulajdonosát.
Bizony ismerték.
Még pedig úgy, hogy az egyhangú vélemény az volt: inkább a foglalót veszni hagyni, mint oda kimenni.
Ahol már a bevezetés ilyen , milyen lehet a folytatás?
Voltak köztük többen, akik a folytatást is ismerték, s azt mondták, Isten mentsen meg attól!
Úgy látszik azonban, hogy ez az igazgató bácsi is volt oly okos, hogy ugyanazt cselekedje meg, amit a gazdám.
Valószínűleg ő is érdeklődött aziránt, hogy tulajdonképen kik azok, akik az ő vendégszerető hajlékába bevonulni óhajtanak?
S úgy vélem, hogy a fölvilágosítás, melyet gazdám kilétéről kapott, nem lehetett a legrosszabb.
Sőt talán még arra is gondolhatott, hogy többet árthat az ő reputácziójának azzal, ha ilyen kisded machinácziót alkalmaz olyannal szemben, akinek már hivatásánál fogva is olyan sok az összeköttetése, mint amennyit telhetetlen zsebének árt a még nagyobb haszon elmaradása.
A gazdám, részben a közvetlenül tapasztaltak, részben a kapott felvilágosítások és barátai tanácsa folytán, el volt tökélve arra, hogy abba a "szanatórium " -ba be nem teszi a lábát és a megállapított időben azért ment ki velünk együtt, hogy az írást mindenképpen visszaszerezze.
Mert a foglalót nem nagyon bánta a gazdám ily körülmények között, de abba még sem mehetett bele, hogy a "szerződésen" levő névaláírása folytán kellemetlenségei legyenek.
De mily fordulat!
A tulajdonos házaspár, mellyel most szemben állottunk, maga volt a kedvesség és előzékenység.
Gazdám egész egyszerűen felajánlotta nekik a "szerződés " felbontását, – de ők hallani sem akartak róla.
Hogy itt félreértés forog fenn, az igaz, hogy a doktornak nem lett volna szabad a szobákat azon az áron kiadni, az is igaz, hogy nekik úgy jelentette, hogy mi már áprilisban foglaljuk el és már május végén elhagyjuk a lakást, hogy ők erre az időre kétszer akkora összeget is kaphatnának ezekért a szobákért, hogy azóta minden megdrágult, még a levegő is, a víz is – ők mégis állják a megállapodást.
Gazdám elkérte az általa aláírt szerződési lapot.
Nyilvánvaló volt a hamisítás és annál szembeszökőbb, mert a hamis adatok más színű tintával voltak az eredeti szöveg fölé írva.
Gazdája ennek a dolognak nem akadt.
Az akkori alorvos, voltakép helyettese egy másik alorvosnak, aki a bevonult főorvost helyettesítette, már régen nincs itt és fel sem található.
Egyébként is minek kutassuk ezeket a dolgokat, hiszen "úriemberek vagyunk, vagy mi" – és ők teljességében beváltják azt, amire kötelezetteknek jelentik ki magukat újólag.
Ezt hajlandók újabbi kötelező írással is igazolni és ezt az új " szerződés " -t rögtön ki is állította az igazgatónő, aki a tárgyalásokat vezette.
Szóval: nem volt menekülés.
Mialatt uracskáim tárgyaltak, egyre nyílt az ajtó, s mindig egy-egy más cseléd dugta be a fejét – valami kérdéssel.
Én ezt a jövést-menést ugyancsak nem szeretem, a cselédeket meg éppen nem – s efölötti haragomnak elég hangosan kifejezést is adtam.
Egyszerre csak megszólal az igazgató:
– Hát a kis kutyával mi lesz?
– Velünk jön, természetesen, – mondja az asszonykám.
– Az lehetetlen egy szanatóriumban.
– Ebben tökéletesen igaza van – mondja a gazdám.
– Tépjük szét a második szerződést is.
Erre az igazgató úr hitvese mégis csak föleszmélt, hogy talán túl áttetsző lesz ez a dolog mi előttünk is, meg mások előtt is, akik erről a dologról esetleg tudomást szereznek.
És engesztelni kezdi urát és parancsolóját, aki erre elmondja, hogy még a saját tulajdon lányának – s ezt a szót úgy mondja ki, hogy mi mind a hárman majd elsülyedtünk alázatunkban – még a tulajdon lányának sem engedi meg, hogy a kutyája betegye a lábát a szanatórium területére.
Bizonyára nincs is annak olyan finom és ápolt kis lába, mint az enyém! gondoltam én magamban.
Hogy ez az állítása az igazgató úrnak mennyiben volt igaz, arról később bőségesen módunk volt meggyőződni.
A házastársak között kifejlődött élénk eszmecsere végre is azzal végződött, hogy az igazgató azt indítványozta: tegyenek engem próbára.
Menjen ki velem az asszonyka , vigyen be egynéhány helyiségbe és ő majd meglátja, hogyan fogok viselkedni?
Lehetett -e az ő óhajtásának ellentállani?
Megindultunk tehát, én az asszonykám karján ülve.
Az igazgató vezetett és berontott a társalgóba, ahol a Terézváros sötétebb utczáiból származható öreg hölgyek folytattak élénk eszmecserét.
Az igazgató úr abban reménykedett, hogy szemeimnek és füleimnek ezt a kellemetlen megkisértését nem fogom szó nélkül eltűrni.
De én szuverén nemtörődömséggel néztem le az agg hölgyekre.
Erre be-benyitogatott egy pár szobába , de úgy, hogy ő azután kiment és kívülről energikusan kopogott.
Nem volnék az a – szerénytelenség ne essék szólván – okos kis kutya, ha én az ilyesminek fölülnék és az ő együgyű csalafintaságának eszközévé válnék.
Meg aztán mi közöm nekem ahhoz az idegen szobához – és a kívül kopogóhoz?
Egy hanggal sem reagáltam.
Leforrázva tért vissza az irodába.
Mire asszonykám elmondta az igazgatónénak a kísérleti kirándulás eredményét, minthogy ő volt az, aki férjével szemben engem védelmébe vett.
Ismételte, amit annak idején a doktor úrnak mondott: hogy én nagyon élénk kis jószág vagyok ugyan, de ahol csend van, ott kifogástalanul viselkedem.
S egy szanatóriumban meg csak természetes, hogy csend és nyugalom van.
Elváltunk nagy barátságban (!) azzal, hogy május 15-én meg fogunk ott jelenni.
Hazamenet azt mondja asszonykám a gazdámnak:
– Ezek most nem akarták az üzletet visszameneszteni – a konzekvencziáktól való félelmükben.
Ha nyolcz napig bent leszünk, valami úton-módon a kis kutya révén fognak belénk kötni, s tőlünk szabadulni akarni, hogy végeredményben mégis csak hozzájussanak a felfokozott nyári uzsora-árhoz.
Gazdám meg akarta nyugtatni asszonykámat, hátha mégsem fognak így eljárni, talán még ezekkel az emberekkel szemben és ezek után az előzmények után sem kell mindjárt a legrosszabbat föltenni.
Asszonykám azonban nem nyugodott meg, világosan kifejtette gondolatait:
– Én előre és becsületes nyíltsággal megmondom, hogy így érzek most, hogy így látom a dolgokat.
Ha ezek most belekapaszkodnak a kis kutyába és azt használják fel ürügyül a szakításra – az roppant átlátszó dolog lenne.
Míg ellenben – úgy vélik ők – most igen gavallérosan viselkedtek, korrektül megtartották a szerződést.
Hogy ezután mi fog történni, az már más dolog!
Arról már ők nem tehetnek.
Ha csalódtam, – fejezi be asszonykám mondókáját – annál jobb.
Inkább egy kis pszichológiai felsülés, mint kihurczolkodás – hajlékbizonytalanság nyár közepén.
Én meg azt gondoltam magamban: ha így áll a dolog, ha engem akarnak felhasználni asszonykám boszantására, esetleg kitevésére, hát ez ugyan nem fog nekik sikerülni.
Én nem állok kötélnek és olyan csendes leszek, amilyen csak egy jó kis kutyus lehet!
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE