Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Vértesi Arnold
Mézes hetek
Keletkezés ideje
1895
Fejezet
19
Bekezdés
1080
Mondat
2269
Szó
27927
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
VIII.
Jó későn volt már, mikor kijöttünk a szobánkból s fölkerestük az öregeinket.
Örültek , hogy Laczinak már semmi baja.
- Mondtam, ugy -e, hogy a baraczkpályinka? - szólt a tiszttartó diadalmasan.
- Kigyógyit az minden betegséget.
De most már csak rajta, hamar a csomagoláshoz, mert két órakor indul a vonat.
Kijelentettük, hogy fájdalom! mi nem mehetünk.
Félünk, hogy Laczi az uton rosszabbul lesz.
Bármennyire sajnáljuk tehát, hogy ilyen kedves társaságtól meg kell válnunk, de kénytelenek vagyunk még ma, vagy talán egy pár napig is itt maradni.
Azért mondtam, egy pár napig, mert attól féltem, hogy egy nap nem riasztja vissza az öreg urakat s képesek lesznek kicsomagolni a málháikat s itt maradni holnapig.
De bizony a pár nap sem riasztotta vissza:
- Na hiszen az nem baj, - szólt az öreg tiszttartó, - maradhatunk.
Igaz -e, szent atyám?
A pap helyben hagyta: ugy van, igaz, maradhatnak.
- De miattunk? - mondtam én, mert nem hagytam Laczit szóhoz jutni, féltem, hogy nem lesz elég ügyes a képmutatásban.
- Miattunk?
Azt nem engedhetjük meg.
Az igazán visszaélés volna a jóságukkal.
Tudjuk, hogy Rómába igyekeznek.
- Rá érünk, nagysádkám, - felelt a tiszttartó.
- Dehogy hagyjuk el nagysádtokat!
S becsületes arczán látszott az erős elhatározás.
Szinte szégyeltük magunkat Laczival, hogy mi ezt a két derék magyar embert ilyen csunyául rá akartuk szedni.
Már láttuk, hogy semmi sem lesz belőle, a két öreg urtól semmikép sem tudunk megszabadulni s megadtuk magunkat sorsunknak.
Együtt utaztunk el Bolognába, onnan Florenczbe.
Természetesen egy kupéban ültünk mindig, egy fogadóba szálltunk mindenütt, együtt ebédeltünk s együtt töltöttük a nap minden óráját korán reggeltől késő estig.
Csak éppen annyi szabad időnk maradt, a mennyi az alvásra kellett.
Laczi már nagyon türelmetlen lett.
Kijelentette, hogy ezt az életet nem lehet tovább kiállni, csináljunk valamit, veszszünk össze a két öreg urral vagy szökjünk el bucsuzás nélkül.
Akárhogy, de már egyszer meneküljünk meg tőlük.
Sokáig törtük rajta a fejünket, mit kellene csinálni?
Végre kitaláltuk, hogy azt mondjuk: táviratot kaptunk hazulról, a mama beteg, haza kell mennünk.
De engem aggodalom szállt meg:
- Nem csunyaság az ilyen hazugság?
- Hát az talán szebb volt, mikor Velenczében rá fogtuk, hogy beteg vagyok s a miatt kell hátra maradnunk? - viszonzá Laczi.
- Abban legalább volt valami kevés igaz is, - próbáltam én mentegetni.
Minthogy azonban máskép csakugyan nem szabadulhatunk meg, hát nem ellenkeztem tovább , csak azt kivántam, hogy Laczi mondja el ennek az ál-sürgönynek a kieszelt históriáját.
Ha bele sül, az ő szégyene lesz.
Nem sült bele.
Olyan vakmerően elmondta, hogy szinte megijedtem tőle.
Istenem! ha egyszer engem is megcsal valami ilyen álsürgönynyel?
Borzasztó azt elgondolni.
Az öregek szentül elhitték és szörnyen sajnálkoztak.
- Ejnye, ejnye, milyen kár!
De ha már igy áll a dolog, persze hogy akkor el kell válnunk.
Ejnye, ejnye!
Elbucsuztak tőlünk.
A pap még meg is áldott bennünket:
- Az isten vezesse szerencsésen haza.
Nekem olyan nehéz lett a szivem, hogy majdnem sirva fakadtam.
Igazán csunya hálátlanság volt tőlünk, hogy igy elhagytuk a két öreg urat.
De azért mégis örültem , hogy végre magunk lehetünk.
Laczi tombolt örömében s hizelegve átölelte a derekamat.
- Mondd meg, kedves, a kalauznak, te tudsz vele beszélni, hogy ne ereszszen be senkit a kupénkba.
De én szégyeltem volna olyat mondani.
Rendre is utasitottam Laczit, hogy mit gondol felőlem?
- A karját pedig vegye le a derekamról, mert az nem illik.
Szemembe nevetett.
Egyátalán nagyon kevés tiszteletet kezdett tanusitni irántam, ugy hogy visszakivántam az öregeket, bárcsak itt volnának, tudom, nem merné akkor igy viselni magát.
Az én komolyságom azonban nem használt; ő csak tovább bohóskodott, tréfált , kaczagott, mint egy kiszabadult iskolás fiu, a ki szeretne kiugorni a bőréből.
Még nem tudtuk, hogy hova megyünk.
Arról szerettem volna most Laczival beszélni; de lehetett is vele komolyan beszélni?
A hová tetszik, a Rivierára vagy a Como tóhoz vagy akárhová, neki mindegy.
Csakhogy szabadok lettünk, hejehuja haj.
Több ismeretséget nem kötünk.
Nem senkivel.
Paduáig váltottunk jegyet.
Ott kiszállunk, elmegyünk hálaadó isteni tiszteletre a Szent Antal templomába, veszünk egy viasz gyertyát a szabadulásunk emlékére, aztán tovább a szép Olaszországon át, valami kedves kis villába, a tenger vagy egy nagy tó partján.
- Ugy -e, kedves? - susogja Laczi.
S én kifestem magamnak azt a kis villát.
Rózsa fut föl a terrász oszlopaira s vad szőlő, hátul narancslugas aranysárga gyümölcseivel a sötétzöld lombozat közt, elől kis pázsit virágágyakkal, közepén szökőkut kis márványszoborral, arany halacskák a vizben s lent a villa előtt a tenger, a hullámzó, csillámló végtelen nagy viz, melyen hajók usznak át kifeszitett vitorláikkal s mi ott fent a terrászon ketten Laczival.
Szivem ugy vágyik a magányra, a csöndességre.
Florencz roppant nagy, tömör kőpalotái , a Cascinekbe robogó fogatok raja, a Via dei Calzolajin hullámzó sokaság, a kiváncsi idegenektől zsufolt képtárak után oly jól esnék a csönd, a magány, egy bájos kis villa, a hol nem laknánk csak kettecskén és nem látnánk csak egymást és semmit mást a nagy világból.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE