ELTE regénykorpusz

Ki ül ott az egyszerü kasznárház ablakánál?

A kedves, a szép Margit ül ott.

Miért oly halavány mint az elfogyó hold bus őszi éjszakán?

- Mert az éjjel nagyon nagy beteg volt.

Azt hitték, a szive repedt meg.

Eszméletlenül vitték haza arról a fényes bálról, a hol oly sokat tánczolt, és oly jól mulatott!

Eszméletlenül vitték haza éppen a jegyváltás alatt, és otthon még sokáig nem tudták föléleszteni kilobbant eszméletét.

Dörzsölték eczettel, borogatták jegesvizzel, ölelték, csókolták , simogatták, sőt doctort is hivattak.

Kis hijja, hogy eret nem vágtak rajta, vagy meg nem pióczázták.

De végre magához tért.

Fölnyitá szemeit, és nem ismert maga körül senkit.

Szóltak hozzá, de nem felelt senkinek.

Fölemlegették előtte a pár órával előbb történt dolgokat, mert igy akarták összekötni öntudatát a lét valóságával .

Végre megvillant valami szemében, s látszott, arczán hogy emlékezni kezd.

Megismerte anyját, megismerte apját.

Intett fejével, de még mindig nem szólt.

Körülnézett, és látta, hogy báli ruhája darabokra tépve, rongyokban hevert körülötte.

Mert le kellett szakitani ruháit, hogy ágyba tehessék.

Aztán elfogta szegényt egy borzasztó idegláz .

Minden tagja didergett, mint a szibériai utasnak, ha utoléri a fagyos szél.

Órákig tartott ez a láz is, mig végre megszünt.

Innen kezdve nyugodt lett.

Iszonyu nyugodt .

Még mosolygott is.

Öreg anyja sirva fakadt a szegény leány mosolyától.

De azután sem szólt egy szót sem.

Az öreg kasznár időnkint ágyához ment, de nem igen merte hosszasan nézni, s ha rá tekintett, lekapta a szemét róla.

Kérdezte: hogy van?

- Margit nem szólt, csak mosolygott.

Reggel felé az öregek is elszunnyadtak egy keveset, de hamar fölébredtek.

Ők is betegek voltak az izgalomtól, és nagyon le voltak verve.

Az öreg kasznár az egész idő alatt nem nézte meg azt a tömérdek pénzt , a mi a zsebében volt, hanem nagy léptekkel járkált föl és alá, és időnként nagyokat sóhajtott.

Dél felé Margit, - bár jártányi ereje alig volt, - fölkelt ágyából , fölöltözött rendes ruhájába, és az ablak mellé ült.

Ott ült egész nap, és nézett ki az utczára, és már beszélt is anyjával.

Elmondta anyjának, hogy neki semmije sem fáj .

Olyan édes érzés az a zsibbadtság, mely testét-lelkét fogja.

Délután munkát kért, - de nem adtak neki.

Az öreg kasznár időnként azt sugta jóságos feleségének, hogy beszéljen Margitnak Oszkárról, - ébressze fel Margit érdeklődését Oszkár iránt , mondja Margitnak, hogy Oszkár még mindig szereti őt, - de az öreg asszony egyszerre olyan ügyetlen lett, hogy nem lehetett semmiben hasznát venni.

Oszkár nevét ki nem mondta volna egy világért som.

Az öreg kasznár ideges lett, de nem volt bátorsága megtámadni feleségét.

Végre nagy sokára ő maga határozta el magát, hogy előhozza Margitnak Oszkárt.

De mielőtt megtette volna, belenyult mind a két kezével a nadrág zsebébe, és aztán, mintha valamitől erőt nyert volna, nagy nehezen kinyögte a mit mondani akart.

Azt kérdezte Margittól, hogy ha Oszkár beszélni akarna vele, elmenne -e hozzá?

- Margit hosszan apjára tekintett, a ki lesütötte szemeit előtte, aztán ezt felelte: »ha édes apám akarja.«

Ha akarja -e?

Az öreg kasznár kihuzta kezeit a zsebéből.

Kifacsarodott a szive, s azt mondta: jól van.

Azzal ujra nagy lépésekkel járkált fel alá.

Kezeit hol a zsebébe dugta, hol kihuzta.

Egyszer csak kihivták a szobájából, mert a kastélyból kereste valaki.

Rózsay komornyikja volt, a ki levelet hozott az öreg kasznárnak.

Az ördög eljött, hogy elvigye a kasznár lelkét, melyet az eladott.

A kasznár elolvasta a levelet, és azt izente, meglesz.

De aztán maga sem tudta, mit izent, mert ugy zúgott a feje, mint a viharzó tenger.

Az ő jóságos felesége pedig egész nap csetlett-botlott, tett-vett, és mindent rosz helyre tett, és semmit sem talált meg, és mindig elfelejtette keresés közben, hogy mit keres.

Igy telt el az idő körülbelül délután 4 óráig.

Ebben az időtájban megjelent a kasznár ház közelében Rigó Elemér Alfréd, és épen ugy nézegetett szerteszét, mintha leselkedett volna.

Hol elbujt, hol előtünt, - de mindig a ház körül volt.

Mit akarhat ez az ember?

Mit akarhat Rigó Elemér Alfréd a kasznár háza körül, mikor neki másutt van dolga ? miért nem végzi a dolgát, a mit Frigyes gróf bizott rá, nehogy kiessék a grátiájából ? mit akarhat ez a csélcsap fráter, ez a hirhedt asszonykeritő, és korhely pajtás, egy olyan tiszta ház előtt, mint az öreg kasznáré, a hol mindenki csak a ház becsületére vigyáz? és vigyázhat is, mert azon a házon még sohasem volt szenyfolt.

Szegénység lakik benne, az igaz, de tele becsülettel.

Szegénység? ki mondja ezt? - vizsgálja meg csak valaki az öreg kasznár zsebeit! - ezres bankókkal van az tele.

És az mind az övé.

És miért?

Egy semmiségért, egy kimondhatatlan semmiségért.

És most már ki keresné a kasznár szegény házán a foltot ? mikor ennyi pénz minden foltot elföd!

- Eddig minden valamire való gavallér kerülte ezt a házat, mert bár egy szép, de szegény lány lakott benne.

No majd nem kerüli ezután.

Majd tódul oda seregestől, ha az öreg kasznár elkiáltja magát, hogy Margitnak 50 ezer forint hozománya van.

Ki fog többet kérdezni ennél?

Margit boldog nő, s az öreg kasznár irigyelt apa lesz.

És mindezt miért? egy semmiségért, egy kimondhatatlan semmiségért!

Mikor valaki a siralomházban ül, és tudja, hogy másnap reggel kivégezik, az eleinte még felosztja hátralevő idejét délre, délutánra, estére, éjszakára.

Még megeszi ebédjét, mert tudja, hogy vacsorálni is fog még, de vacsoráját már nem tudja megenni , mert tudja, hogy ez utolsó vacsorája!

És innen kezdve már csak órákra osztja fel életét, és az órák föltartózhatlanul folynak.

És mikor eljön az utolsó óra, akkor életét már csak perczekre osztja fel, és a perczek is őrült sebességgel futnak .

Minden, de minden azért történik, hogy őt kivégezzék, és nincs kegyelem!

- Ő életével adós, és ezt le kell fizetnie.

És nincs borzasztóbb pillanat, mint az, mikor leveszik a lánczot kezéről-lábáról.

Ő megint szabad, - és ez az utolsó percz.

El kell hagyni a siralomházat, hova oly iszonyodva ment be.

Ki kell jönnie a siralomházból, hogy még nagyobb iszonyat szállja meg, mint a mikor bement.

Előtte áll az akasztófa.

Ilyen kinokat küzdött végig az öreg kasznár, mignem eljött a percz, a hol Margitnak el kellett mennie Oszkárhoz, a ki még mindig szereti őt, és beszélni akar vele, - és a kihez a beteg Margit szó nélkül kész volt menni, ha édes apja akarja!

Már közel volt a percz, már alkonyodott, és Rigó Alfréd Elemér még mindig ott leselkedett a kasznár háza körül.

Már bizonyos, hogy el fogja veszteni Frigyes gróf gratiáját.

De mi czélja lehet?

Már közel volt a percz, a hol az ördöggel kötött szerződés lejár, és annak, a ki e szerződést vérével irta alá, ki kell állnia a keresztut közepére, és ott várni, mig eljön érte az ördög, és elviszi a pokolba.

Hideg izzadtság csorgott az öreg kasznár homlokáról.

Akárhányszor félrehuzódott , toppantott lábával, és igy morgott: »csak ezen az egyen kell tulesni, s aztán nincs több kötelezettség !« - aztán utána gondolta: Margit ugy sem a te leányod.

Te nevelted irgalomból, te adtál neki nevet kegyelemből.

És mikor igy egyedül volt valami sötét sarokban, ilyenkor mindig ugy érezte, hogy le tudja győzni izgatottságát, - de a hányszor jóságos feleségével vagy a szegény Margittal találkozott, mindig elvesztette akaraterejét, és kivánkozott vissza a sötét sarokba.

Zsebében az ezresek ujdonatujak voltak mikor kapta, és estére már ugy össze voltak gyürve, mintha végigjárták volna már a szivtelen milliomosok vasszekrényeitől kezdve a sikkasztók tömött erszényein át valamennyi buvóhelyét a lélek vásárjának.

Margit még mindig nem tudta, hogy őt Oszkár látni akarja ma még.

Olyan érzéketlen volt, mintha a más világról tért volna vissza .

Végre kocsi zörgés hangzott.

Megállt a kasznár háza előtt.

No, most már menni kell .

Az öreg kasznárné szaladt a gémes kut felé, mintha bele akart volna ugrani, - de az öreg kasznár rákiáltott és visszaparancsolta.

» Fel kell öltöztetni Margitot, mert mennie kell !« kiáltá és fogai vaczogtak.

Már nem volt eszénél, és csak a rögeszmék hatalma élt benne.

Az volt rögeszméje, hogy Margitnak el kell mennie, mert értte jöttek.

Berohant Margithoz, és lélekszakadva kiáltá neki is, hogy készüljön, mennie kell, mert értte jöttek.

Igy szokták valakinek bejelenteni, hogy menjen hamar az apja vagy anyja betegágyához, mert mindjárt meghal.

Az öreg kasznárné már hozta a kalapot , a felöltőt, - csak felrakta Margitra, mintha a tető már égett volna felettük, és menekülni kellene.

Margit érzéketlenül engedett magával cselekedni mindent.

Egy arczvonása sem rezdült meg Oszkár nevének hallatára.

A mennyi ereje volt, mind összeszedte.

Kezet akart csókolni apjának, anyjának, hanem most az egyszer egyik sem engedte meg.

Csak kivitték az utczára és felültették a kocsira.

Aztán hirtelen befutottak a szobába.

A kocsi elrobogott.

És mikor már a kocsi robogás sem hangzott , az öreg kasznár velőthasitó hangon orditott fel, ráborult az ő jóságos feleségére, és görcsös zokogásban tört ki.

És ugyanekkor Rigó Elemér Alfréd is eltünt a kasznárház tájékáról, de senki sem látta, hogy merre tünt el, mert már akkor egészen beesteledett.

A kastélyban sugdostak, bugdostak, csüggedt arczokon reménysugár villant, majd a remény sugarak ujra kialudtak.

Adél grófné buzditott, bátoritott, mert ő volt az egyedüli, a ki nem vesztette el erélyét.

Hisz meg van irva, hogy a gonosz indulatok sokkal szivósabbak és keményebbek, mint a jó indulatok.

Rózsay lótott-futott, és mindig annak volt rá döntő befolyása, a ki utoljára beszélt vele.

Frigyes gróf bosszankodott, hogy most nem ő tarthatja légyottját, hanem Oszkár.

De a kerti pavillon felé nem mert közeliteni senki, csakis a kis kerti ajtóhoz volt kiállitva egy inas, a ki várta a lefátyolozott leányt, hogy a pavillonba vezesse.

Oszkár már a kert sötét utain sétált, és egész napi fásultsága vad izgatottságba csapott át.

Majd elérzékenyedett és sirt.

Sirt mert senki sem látta.

Egyszerre csak megállt, és sokáig mozdulatlanul állt.

És igy szólt önmagához:

» Volt -e nemesebb, tisztább szerelem, mint az enyém? és bukott -e szerelem förtelmesebb tanyába, mint az enyém?

- Miért éljek tovább, utálva mindent, utálva önmagamat ? gyógyithatatlan betegségben ?«

Nehány lépést tett előre, s igy folytatta:

» Sötét és férges börtönömben megjelent egy szabaditó angyal, és szólt: »jer, szabaddá teszlek.«

Szavaira lánczaim lehulltak, börtönöm ajtaja megnyilt, s én szabad levék!

- Láttam a természetet, láttam a tiszta kék eget, éreztem a boldogságot, és a szabadság végtelenségét!

S mire szárnyaim megnőttek, hogy fölrepüljek a magasba, szabaditó angyalom démonná változott.

Kitépte szárnyaimat és igy kiálta rám: »vissza börtönbe , a vak homályba és a férgek társaságába !«

» Ha ha! mért mutattad meg nekem a szabadságot és a boldogságot? ha tudtad, hogy elárulsz ?«

- »Mert hittél nekem?

Ez büntetésed !«

Ó! de hogy ne hittem volna neked, mikor oly szép voltál, s oly igazán tudtál szeretni!

Azt hittem, hogy az égben születtél!

» Lásd tehát, hogy én a föld leánya vagyok !«

Ó! a mily nyomorulttá tettél engem, oly nyomorultnak látlak téged.

Én voltam a tied, nem kellettem: most te vagy az enyém.

Jöjj, várlak! - várlak, hogy szemedbe nézzek, és megveszem szépségedet!

Szeretsz?

Én is szeretlek!

Kikaczagsz?

Én is kikaczaglak!

- Nem tudod ki vagyok?

- No én szemedbe mondom, hogy mi vagy?

Olcsón adtad el magad?

Drágán fogod megfizetni !...«

A képzelődés már az őrjöngési rohamok felé sodorta Oszkárt, mikor hirtelen megjelent előtte egy lélekszakadva vágtató inas, és rövid lélekzettel tagolva, vagy inkább kézi jelekkel mutatva, jelenté, hogy ama hölgy már megérkezett, és a pavillonban várja.

» Már itt van !« suttogta Oszkár, és elakadt.

» Igenis itt van !« erősité az inas, ravaszul hunyoritva.

» Ah! nyomorult !« orditott fel Oszkár és öklével a halálra ijedt inas felé sujtott, a ki szerencsésen megugrott előle, és vad futással elmenekült.

Oszkár nem üldözte.

Egyedül maradt ujra.

Irtóztató belső harczot vivott önmagával .

» Hát csakugyan eljött?

De hát ki kételkedik ebben? én nem!

Hát rajta, rajta !«

És megindult a pavillon felé.

De a pavillon közelében ujra megállott.

» Miért sietsz? - hisz ő megvár!

Van időd valódi arczába tekinteni, hisz álarczát ő maga vette le.

Van jogod ölelni, csókolni, hisz megfizetted!

Menj hát és vágd arczába...

- De nem! - nem! nem teszem!

Nem akarom tenni.

Mért bántsalak én téged te szegény nyomorult teremtés? - te nem tehetsz arról, hogy ilyennek születtél!

Elég tudnom, hogy itt vagy.

Nem akarlak látni.

Elég tudnom, hogy nincs többé miért élnem , - mig élek, nem akarom még jobban elundoritani hátralévő perczeimet.

A halál int! az élet küld! nyugodt vagyok, mert nem hagyok itt semmit!

Éljetek hát mindnyájan, ha tudtok élni!

Én elvonulok, mert nem közétek valónak születtem.

Miért öljem én meg Viktort? vagy mért öljön meg engemet ő?

- Hátra hagyom őt a világnak büntetésül, én pedig elmegyek.«

És azzal elrohant, de nem a pavillonba, hanem a szobájába.

Leült és levelet irt .

Apjának czimezte.

Aztán az istállóba ment, és átadta egyik lovásznak.

» Ha holnap reggel nem térnék vissza, add át e levelet atyámnak.

De ne előbb, mert meghalsz !«

A lovász ijedtében esküt tett, hogy engedelmeskedni fog.

Oszkár a kerten át eltávozott .

Még visszanézett egyszer a fényes kastélyra, és igy sóhajtott fel: »Magammal vivtam a harczot, magam akarom eldönteni !«

És ezzel eltünt.

Órák multak el, a kastélyban sugtak bugtak.

» Oszkár sokáig mulat!

Nagyon jól mulathat !«

- Az elfátyolozott hölgy a legnagyobb kinokat szenvedte át a pavillonban .

Az Oszkártól elmenekült inas pedig hiresztelte a cselédség közt, hogy az urfi megőrült.

A hir lassankint tovább szárnyalt, és végre Somkövy fülébe jutott, a ki megrezzent reá, és balsejtelmek kezdték tépni.

Az a gondolata villant, hogy hátha Oszkárra csakugyan őrülési düh rohamok szálltak, és megölte a leányt, a kivel találkozott.

Sietett a pavillonhoz, - hallgatódzott.

Semmi neszt nem hallott.

E közben több cseléd követte, a kik álliták, hogy Oszkár nem ment be a pavillonba, hanem a kerten át eltávozott.

Somkövy még izgatottabb lett.

» Utána! minden irányban!

- Keressétek fel ! « kiáltá, és szétküldte a cselédeket.

Maga pedig megnyomta a pavillon ajtajának kilincsét, és az kinyilt.

Somkövy belépett, és ott egy siránkozó női hang fogadta : » Bárki legyen ön, kérem, legyen irgalmas, mentse meg becsületemet.«

Somkövy meghökkent.

E hang nem a Margit hangja.

» Ki ön ?«

» Ne kérdezze! - bünös könnyelmüségemet megsirattam!

Mentsen meg, és vezessen ki innen !«

» De ki ön? akarom tudni !« kiáltá Somkövy idegesen.

De a nő megragadta kezeit.

» Legyen ön lovagias !«

» Ön a kasznár leánya ?«

» Nem vagyok az.«

» Nem az? - mi történt tehát itt ?«

» Én nem tudom! - csak azt tudom, hogy én egy szerencsétlen asszony vagyok !«

» Asszony ?«

» Mentsen meg kérem !« és azzal Somkövy karjába kapaszkodva, vitte őt kifelé.

De alig értek a küszöbre, egy dult alak állott eléjük.

Az esteli homályban kisértetszerünek látszott.

Velőt hasitó hangon kiáltá: »Megálljatok !«

A fátyolos hölgy erre kitépte magát Somkövy karjaiból és futásnak eredt.

Somkövy utána akart futni, hogy segélyére legyen, de az idegen alak megragadta.

A zajra cselédek jöttek és lámpákat hoztak.

Somkövy felismerte az öreg kasznárt.

Nem emberi ábrázat ült rajta.

Olyan volt, mint a kit évtizedeken át sötét és magányos börtönbe zárnak, a hol lekopik róla minden jellemvonás, és csak egy üres álarcz marad az arcz, és a szemekből kiszárad a lélek.

Ijesztő rém, de nem ember.

Ilyen volt az öreg kasznár, és a mi kevés haja volt, az is mind az égfelé állt.

A hang ugy jött ki száján sivitva, mint a barlangból a szél.

Somkövy visszaborzadt tőle, és ki akart bontakozni a kasznár kezéből, hanem nem bocsátotta, igy orditozott:

» Még nem történhetett meg!

Ha isten van, nem történhetett meg !«

Somkövy azt hitte, hogy az öreg kasznárt az Oszkár és Viktor közti párbaj zaklatta fel, hogy megnyugtassa, sietett rámondani:

» Még nem történt meg !«

Az öreg kasznár nagyot lélekzett, feje mellére lankadt, s hörgő hangon sohajtá:

» Nem is fog megtörténni soha !«

Somkövy maga is felsóhajtott, s önkénytelenül igy szólt:

» Az nem tőlünk függ.«

E szavakra az öreg kasznárt megint elfogta az az őrületes düh, mely ijesztővé tette .

Fenyegető tekintettel kiáltá:

» De igen! mert elviszem őt magammal!

Nekem nem kell pénz, sem gazdagság!

Becsület kell és tiszta lelkiismeret !«

És e közben oly görcsösen szoritá meg Somkövy karját, hogy Somkövy gorombaságra magyarázta, s haragosan válaszolá:

» Önnek nincs szava ebben !«

Az öreg kasznár e szókra elereszté Somkövy karját, de még nagyobb bőszültség szállta meg, s tekintete még fenyegetőbb lett.

Remegő ajakkal sivitá:

» De van! mert felbontom a szerződést!

Itt a pénz, visszahoztam !« és ezzel egy nagy csomó gyürött bankjegyet vont ki zsebéből, és oda vágta Somkövy lábaihoz.

És hozzá tette: »Tartsátok meg, és adjátok vissza Margitot nekem !«

» Margitot ?« kiáltá megdöbbenve Somkövy, és kinos sejtelmei támadtak.

» Igen őt!

- Ő értte jöttem.

Én küldtem őt ide.

Én hazudtam neki, hogy Oszkár beszélni akar vele.

Pedig Oszkár el akarja rabolni a becsületét!

Én adtam el Margitot annak a vén sátánnak, a kit Rózsaynak neveznek, a ki pénzével megbabonázott és elvette az eszemet !«

Somkövy dermedni érezte minden csepp vérét.

Irtózva gondolta el, hogy itt lélekvásár történt.

Kezdett érteni mindent.

Kezdte érteni Oszkár szörnyü bánatát, és apja iránti utálatát.

De azt, hogy Margitot pénzért vették meg, csak most tudta meg.

Az öreg kasznár pedig eltakarta szemeit két kezével és zokogott , mintha legkedvesebb halottjának koporsója mellett állna.

És ilyen zokogó beszéddel folytatta tovább az ő gyónását, hogy bünbocsánatot nyerjen és feloldozást.

» Mikor Margit az ajtón kilépett, azt hittem, a szivem szakad utána.

De még mindig azt hittem, hogy tudok gazember lenni, és hogy a pénz több mint a tiszta becsület.

De mikor a szekér már elment és a feleségem is sirva fakadt, az ő könyei megtanitottak , hogy én nem vagyok gazember! hogy én becsületes ember vagyok!

- Elvesztettem eszméletemet és földre rogytam.

Nem tudom, meddig lehettem igy, csak azt tudom, hogy mikor magamhoz tértem, Margit után kiáltottam, és mikor láttam, hogy Margit nincs sehol, félőrülten, hajadon fővel futni kezdtem ide.

Most itt vagyok.

Hol van Margit ?

Én nem engedem meggyalázni őt!

- Ő nem az én gyermekem, de a becsülete az enyém !«

Somkövy villámgyorsan ragadta meg a zokogó vén embert, s vadállati orditással kérdé tőle:

» Margit nem a te gyermeked ?«

Az öreg kasznár hátratántorodott a Somkövy vallató tekintetétől, s egy pillanatra megbánta, a mit mondott, de Somkövy már nyomon volt, és az öreg kasznár nem tudott többé megszabadulni tekintetétől.

Még ha hazudni akart volna is, akkor sem tudott volna hazudni.

Nyöszörögve rimánkodott: »El fogok mondani mindent!

Margit nem az én gyermekem! - de az én házamban született, és az egész falu azt hitte, hogy az én feleségem szülte.

Akartuk is, hogy ezt higyje minden ember, mert egy szerencsétlen család becsületét mentettük meg vele.

Nem pénzért tettük, hanem jószivüségből.

Hiszen nekünk ugy sem volt gyermekünk, és örültünk, hogy ilyen módon jutottunk hozzá.

A Margit anyja a szülés után meghalt.«

Somkövy közel állt az őrüléshez.

Hiszen ő tizenhét éve keres egy leányt, akinek az anyja szülés után meghalt, a ki Mezőhegyen van eltemetve.

Tizenhét éve keresi, és egész életboldogsága elveszett, mivel nem találja.

Mikor Margitot először meglátta , szive megnyilallott, mert azt hitte, hogy megtalálta a kit keres, és akkor megint elvesztette, pedig a mit akkor mondtak, hazugság volt! mert ime kiderül, hogy Margit nem az öreg kasznár leánya!

» Ki hát a Margit apja ?« orditá Somkövy, eszét vesztve, és rázva a vén embert, a ki sokáig nem tudott szólni a zokogástól.

» Nem tudom! - nyöszörögte az.

- De Margit azt hiszi, hogy én vagyok az édes apja! azt fogja hinni, hogy a tulajdon édes apja adta el őt !«

» Ki hát a Margit apja? erre felelj !« üvölté Somkövy, és csaknem körmeivel szedte szét a zokogó vén embert.

» Nem tudom! nem tudom! csak azt tudom, hogy szégyennel, szüleitől megátkozva halt meg, Bükkfalváról hozták ide nagy titokban, és Flórának hivták !«

Somkövy egyik kezével a fejéhez kapott, a másik kezével ugy ellökte az öreg kasznárt , hogy az hanyatt-homlok bukott le a porba.

Aztán feljajdult keserves jajszóval:

» Margit az én leányom !«

Az öreg kasznár térden csuszott Somkövy lábaihoz, és Somkövy rá akart tiporni.

De e perczben az öreg kasznár összeomlott, és többé nem tudott egy szót sem szólani .

Szélhüdés érte a nyelvét, és a jobbik kezét, meg a jobboldalát.

- Nem tudott megmozdulni, és a szemei is lecsukódtak.

A szolgák, a kik odagyültek, fel akarták segiteni, de szegény öreg ember nem tudott a lábaira állani többé.

Fölpakolták és elvitték a cselédházba, Somkövy pedig fölmarkolta a pénzt, melyet a vén ember az előbb szórt lábaihoz, és elrohant vele.

Jaj annak, a kivel találkozni akar.

De Rózsay a szolgák egyikétől már előre értesült, hogy az öreg kasznár visszajött a pénzzel, és hogy Somkövyvel találkozott.

És erre bünös lelkiismerete ugy megijedt , hogy befutott szobájába és magára zárta a vastag tölgyfa ajtót.

Pár percz mulva már Somkövy döngette az ajtót, és iszonyu hangon kiáltá: »Nyisd ki nyomorult ! visszahoztam a pénzedet!

- Az én leányom elég gazdag! nem szorul a te pénzedre.

De te meghalsz! nyisd ki az ajtót, mert meg akarlak ölni.«

Persze az ilyen felszólitásra Rózsay mindenre inkább gondolt, mint arra, hogy ajtaját kinyissa.

Hanem e helyett az ablakhoz futott, és torka szakadtából kiabálta : » Segitség! - tüz van! gyilkolnak! - segitség !«

A cselédség összefutott.

De Somkövyhez nem mert közeledni senki.

Somkövy aztán a cselédeknek esett.

Vallatta őket, hogy ki látta közülök Margitot?

- Egyik se látta.

Erre Somkövy, a mi pénz a kezében volt, mind szétosztotta a cselédség közt, és csak arra kérte őket, hogy üljenek lóra, vagy szaladjanak a hogyan tudnak , és kutassanak össze mindent, hogy Margitot megtalálják.

A szolganépség csaknem a ruháit csókolta Somkövynek, és ha Somkövy azt parancsolta volna, hogy gyujtsák föl a kastélyt, azt is megcselekedték volna.

De Somkövy maga sem tudott maradni.

Egyik perczben a bosszu és a gyülölet fojtott el benne minden érzést és gondolatot, a másik perczben a vágy, hogy Margitot keresse és feltalálja.

Csak az ösztönök müködtek benne, mert agyveleje megtagadta a szolgálatot .

Mint a fölháborgatott, összekavarodott kastély népsége, melyből ki erre, ki arra futott, egymást küldve, egymástól szaladva, és rohanva irány nélkül a világba , keresve valakit, a kiről senki sem tudta, hogy hol keresse: olyan volt éppen a Somkövy belső világa is.

Néha mint viharos setét éjben a villámlás, ugy világlott ki lelkében az iszonyu helyzet öntudata, és látta a részleteket, melyek egymásba folytak, de ez csak egy perczig tartott, aztán ujra vak sötétség lett szélzugással és zápor zuhogással.

Pedig odakint a leggyönyörübb csillagos este volt.

És oly varázsos fénynyel világitott a teli hold, hogy mindenkit elbüvölhetett a természet nyugodt harmóniája.

Az emberek nagy zajjal és lármával szétfutottak.

A cselédség mindenütt Margitot kereste.

Az egész falut felverték.

A falu népe mind a keresőkhöz csatlakozott.

Nagy sokára a falu végén találkoztak azzal a kocsissal, aki Margitot a kasznárháztól elhozta; össze volt verve, és karja, arcza tele volt zuzódásokkal.

Ez beszélte, hogy a mint Margit kisasszonnyal már utban volt, a helybeli ügyvéd Ugrik Elemér szaladt utánuk.

Utolérte őket és felkapaszkodott a szekérre.

Mikor fent volt, pisztolyt huzott ki, és megparancsolta a kocsisnak, hogy hajtson az erdő felé.

Margit kisasszonynak pedig azt mondta, hogy bizzék benne, mert jót akar vele, és meg akarja menteni a gyalázattól, mely reá vár.

Margit kisasszony hitt neki, és nem bánta , akárhová viszik.

Igy értek az erdőbe.

Itt Ugrik Elemér letaszitotta a kocsist a bakról, és igy kapta a zuzódásokat.

A gyeplőt pedig maga vevé kezébe, és a szekérrel elvágtatott.

De hogy hová? azt csak az isten tudja!

Ezeket tudták meg a kocsistól, és tudatták Somkövyvel is.

Somkövy pedig e hirtől még inkább kétségbeesett.

Mert Ugrik Elemérről csak azt tudta, hogy aljas jellemü ember , a ki csak a gazembereknek tehet szolgálatot.

Ime föltalálta leányát, akit oly soká keresett!

És csak most vesztette el igazán.

Nem tudott mást mondani, csak mindig ezt: »Kit öljek meg először, és kit öljek meg utoljára !«

Szegény Margit!

- Szegény Somkövy!

Ábrányi Kornél

Régi és uj nemesek : Eredeti regény

A légyott.

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Ábrányi Kornél

Régi és uj nemesek : Eredeti regény

A légyott.