ELTE
  • elte.dh
  • Verskorpusz
  • Cikk-kereső
  • Regénykorpusz
  • Drámakorpusz
  • A szolgáltatásról
  • Súgó
  • English
  • Magyar

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Vissza

Komáromi János

Pataki diákok

Keletkezés ideje
1926
Fejezet
10
Bekezdés
1314
Mondat
3535
Szó
40902
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
magas
  • 1
  • 2
  • 3
  • 4
  • 5
  • 6
  • 7
  • 8
  • 9
  • 10

NYOLCADIK FEJEZET

a nagy szorgalom-napokról, az Erdélyi-Önképzőkör üléséről, a maturandusok nehéz búcsúzásáról s az esztendő végéről. Hersli ismét szóbakerül.

Minden diák és minden kislány szerelmes volt a városkában.

Tavasz volt, késő tavasz.
Éjszakánkint lobogva égtek a csillagok s a Bodrogköz messzi síkja fölött ha felhők és párák kezdtek emelkedni, a holdvilág ferde képe előtt lila tarajuk lett a fellegeknek, a lenge párák pedig olyan fura alakokban tetszettek föl, mintha a honfoglaló vitézek árnyai szálltak volna föl ezeréves hantjaik alól.
Mert fürge lovaikon itt ereszkedtek le valamikor a lapályra, mialatt félkezüket kényesen tartották a csípőjükön.
Ha meg szuroksötét ereszkedett a táj fölé, kísértetriasztó csend jött rá s a csendet csak egy-egy magányos reccsenés törte ketté a héczei kertek hátából.
Mintha valaki loholva vágta volna magát keresztül a kerítésen.
Nappalonkint mindig szélesebben és magasabban feszült ki az égbolt s fényekben villódzott a tájék.
Éles-zöldben harsant meg az iskolakert s zegzugai között bódorogva bolyongtak a diákok.
A tornatér merész kiáltozásokkal volt tele: mendurok játszottak métát, vagy nagyobb fikák füleslabdáztak ottan.
Nyujtón tornásztak az akadémisták s diszkoszt dobtak, az egyenes főúton pedig dreszt-öltött atléták futottak versenyt .
Lencsések kószáltak zümmögő magolással, mások ideáljaik nevét vésegették a nyirfák gyenge törzsébe.

Tavaszutó volt már.

Rég elmult húsvét, amely szintén legációval jár, de mivel ünnepi-vers csak karácsonyi elekción van, szólni sem érdemes a húsvéti és pünkösdi legációról.
Most már, hogy éjfél után világosodott, minden diák kakasszó előtt ébredt, mikor még a főutcán nem riant végig a csordástülök.
Megfeszült erővel készült mindenki, mintha a téli ernyedtség napjait akarta volna helyrehozni.
Ijesztő iramban közeledtek a vizsgák hetei.
Séra például , ugyanaz, aki tavaly két szafaládéra szóló fogadásból át akart bujni a kollégium betonhidacskája alatt, már a madarak első csivogásánál átsétált az iskolakertbe s nagy elszántságában a nyakkendőjét is otthonfelejtette.
Terve volt ugyanis, hogy még egyszer és utoljára belekukkant a tananyagba, mielőtt nekivágna a kollokviumnak.
Leült egy félreeső padra s először a madárcsattogásra figyelt föl keveset, majd hátrahajtván nyakát a pad támlájára, horkolni kezdett.
Az orrát égette már a nap, amire abbahagyta a fűrészelést s megdörzsölte a szemét.
Amin azonban nem szabad megütődni, mert a nemes szándék mindenesetre megvolt Sérában, csak hát előző estén fönnmaradt keveset valahol.
Mindenki törte magát ezeken a friss reggeleken és a napfényben úszó délutánokon.
Szűk lett már az iskolakert s a legtöbb diák a téres határnak vette útját, miközben könyve fölé hajolt, belenézett egy pillanatra és akkor megint deklamálva bandukolt tovább.
Nyüzsgött tőlük a városvége, meg a tájék, övék volt a szabad határ: a mesgyék, országutak , a temető csöndes utacskái, a Bodrogpart, az Akasztódomb, Szélmalomdomb , Pityergődomb környéke, a várkert zugai a romfalak körül, távolabb a Királyhegy meg a Megyer kapaszkodói s a Bodrog túlsó felén a Berek meg a Longerdő minden szépsége.
A Berekbe ugyan Korpa, Tengely Orbán, Pecsenye Pál, Bunkó, Osztricza, Dugó s még többen is ki-kirándultak gyöngyvirágot szedni.
A gyöngyvirág azonban régen elfonnyadt, Korpáék tehát az ardói csapszékből csónakon vittek magukkal némi gyöngyharmatot a Berekbe, ott kedélyes szalonnasütés közben megharmatoztatták tikkadt torkaikat s késő estén Csokonai-nótákat dalolászva ereszkedtek le a vízen.
Mióta kinyílt a Berek, többször is kinéztek gyöngyvirágért, mentségükre föl lehet hozni azonban, hogy minden alkalommal magukkal vitték a héber és újszövetségi görögnyelv, a kánontörténet, a filozófiai enciklopédia, a római örökösödési jog s a peres és perenkívüli eljárás tankönyvét és kompendiumát is.

Barla Jóska is sokat törte magát ezekben a hetekben.
Dolga gyűlt annyi, hogy sokszor nem ért rá magát elsóhajtani sem.
Nagy csapásának emléke fölkereste még olykor, de édesanyja szelíd arca mindig halványulóbb színben tért vissza hozzá.
Gyakran gondolt testvérkéire is, akiket csaknem négy hónapja nem látott s mindössze annyit tudott róluk, hogy élnek a nagyanyjuknál.
Apjától levelezőlap jött hosszú időközben s minden ilyen üzenet kitartásra nógatta .
Barla Jóska lélegzett egy mélyet s minden erejével nekidűlt a könyveknek .
Első tanuló volt már az osztályban s rendben látta jövő esztendejét.
Buza tanár úr kétszer is megbiztatta, hogy fel fogják venni a Horváth Mária-féle tápintézeti alapítványra s kecsegtette a remény, hogy a tandíjat is elengedik egészben.
Ha a pártfogásra gondolt, amellyel a tanár urak körülvették, sok hálaérzet nyilt a szívében s ezt a hálát megőrizte egész életére.

A zsibongó élet megnyugtató hatással volt reá s akaratlanul is belevetette magát.
Alig volt odahaza valamit, Fehér úr rendszerint vastag könyvei fölé hajolva készült utolsó vizsgáira s csak alkonyat felé vette ezüstfogantyús pálcáját, hogy levegőre menjen keveset, vagy hogy rövid sétára vigye Mária kisasszonyt, ő maga pedig kapta a növénygyüjtőjét és akkor Kóréh Laci, Tatár Miska s még két-három mendurbarát társaságában, neki az erdőknek, meg a hegyeknek.
Mert ezt igen lelkükre kötötte Buza bácsi, ki a szemléltető oktatásnak volt feltétlen híve.
Ezeken a kirándulásokon bekószáltak hét határt s nem egyszer elkalandoztak a Pogánykútig, meg a Nyúlkút csodálatos völgyszorulatáig is.
Sokszor megállt a Királyhegy tetején, a bánya fölött s ha lenézett onnét, királynak érezte magát.
Messze volt a város és lent , nagyon lent olyankor...
A kollégium palateteje csillogott, a református torony csillaga meg a katolikus templom keresztje szikrát vert a napban s rozsdavörösben égett a vár három bástyája...

Észrevétlenül menekültek a napok.
A tanár urakkal csak órán találkozott s az énekkari próbák is megritkultak: minden darabbal készen várt a vegyeskar .
Sőt utóbbi időben Bathó tanár úrnak a cibere-fachot illető súlyos véleménye is enyhült valamit.
Barla Jóska különben az utolsó hetekből mindössze egy szellemességét hallotta a tanár úrnak, hanem azt az egyet nagyon megjegyezte magának.

Történt eszerint, hogy Jóska egy alkonyat felé éppen a konviktusnak indult s eközben az énektanár úr kertje mentén vitt el az útja.
A tanár úr barátságos összejövetelt tartott néhány barátja társaságában s éppen az utolsó üveg bort bontatta föl odabent.
Az üveget e szavakkal vezette be:

- Ez a bor nevezetes, uraim, testvérek!
Régi, mert katolikus; erős, mert református; zsidó, mert nincs megkeresztelve; luteránus, mert akármelyik kollégám issza meg, neki mindegy; unitárius, mert: Isten bizony, csak ez az egy van!

Derültség követte odabent a tanár úr frappáns rögtönzését.

Barla Jóska továbbtrappolt aztán, hóna alatt a növénygyüjtővel.
Mert úgy egyeztek meg Kóréh Lacival és Tatár Miskával, hogy öt óra után találkozni fognak az iskolakert mögött, ahonnét némi cserkészésre indulnak a Szélmalomdomb felé.
Amint a kert főútján sietett volna el, vagy tíz-tizenkét akadémista jött szemközt, libasorban.
Teológusok voltak, akik még jókor délután csaptak neki a határnak.
Miután cipőjük lisztes lett a gyalogösvények porától s ők maguk gazdagabbak a tudományban, most hazafelé tartottak.
Fáradtak lehettek, de azért zengő karban fújták:

Egészen sajátságos a Schleiermacher Felfogása ...
Schleiermacher felfogása, Felfogása, Ugyan hol vagyon lakása !

(Mitrovics professzor úr ugyanis így kezdte egyik előadását: "Egészen sajátságos a Schleiermacher felfogása...")

Az élen haladó teológus felemelte a jobb kezét:

- Ismételni!

És akkor rávágtak mind, mialatt valamelyik trilla tercelt is fisztulában:

Schleiermacher felfogása, Felfogása, Ugyan hol vagyon lakása !

Velük zengett az iskolakert, miközben továbbhúzódtak libasorban.

Szinte forrtak a napok: mindenki végső igyekezettel törte magát.
Barla Jóska úgyszólván csak vasárnapokon ocsúdott magára, amikor lélekzetnyi pihenő következett.
Tízperckor száz-száz diáktól kavarogtak a folyosók, de tízperc után nagy siketség borult a kollégium fölé.
A tantermekben túlnyomórészt ismétlésből feleltek már a fikák, kivévén a magyar haza történelmét , amelyből a VII-ikben ekkor értek el Világosig.
Azaz hogy Világosig sohasem értek el, csak megközelítették valamelyest.
A história tudós tanárát ugyanis mélyen bántotta a magyar sors eme katasztrofális fordulata.
Ahogy tehát Világos közeledett volna az előadásban, a professzor úr hozzá is kezdett sok keserűséggel:

"Mindenfelől reánktört a német, meg a muszka.
Kossuth Szeged felé húzódott a felelős kormány minisztereivel, Görgei pedig megindult Komárom alól véres fejjel, hogy megkezdje utolsó hadmenetét..."

Itt egyszerre megállt s öklével a katedrára vágott:

"Nem tudták megérteni egymást, ez volt a haza veszte!
De nem folytatom, fiúk , mert úgy el vagyok keseredve, a teremtésit, hogy mindjárt elsírom magamat!"

Világost ilymódon mindig elkerülték a történelemben.
De hiszen a tizenhárom aradi iszonyú végéből úgyis megtudódott mindent búsúlt gyászunk.

A délutánok menekültek a nyár felé.
Áldozó-csütörtökön egynapos szünet jött , mikor is a tornatéren az Atlétikai-Klub tagjai magukat boszorkányos mutatványaikkal s este mulatság zárta be az atléták merész játékait.
A pünkösdi vakáció is elillant, midőn is a diákság - ajkán a Szent Igékkel - mégegyszer légációba szállt ki.
És ahogy mind-fenyegetőbben jöttek az utolsó vizsgák napjai, az egyletekben is új élet lobbant föl nagy harcizaj között .
Elkeseredett viták következtek, mert az egyes díjak odaítéléséről volt szó s ezek a viták kihatottak a kamarákba és az iskolakertbe is.
Nem is kis dologról kellett dönteni: ki írta az év folyamán a legjobb szép-prózai művet s ki tarthat igényt a legsikerültebb ballada koszorújára?
A viták annyira mérgesedtek, hogy a mendurok fülét sem kerülték el a nagyok indulatos szócsatái.
Barla Jóskát a nagyobbik Zólyomi egyszer becsúsztatta magával az Erdélyi-Önképzőkör egyik zajos ülésére s a mendikáns elszédült mindattól , amit látott és hallott odabent.
Mialatt a leghátulsó padban nyujtogatta a nyakát, megfigyelte, hogy itt is két párt van, akárcsak az országházban , amelyről a téli tüntetések alkalmával Tengely Orbán úr lesujtó véleménye alapján jegyzett meg egyet-mást.
Elnöki párt volt, meg ellenzéki párt itt is.
Ha az elnöki párt részéről valamelyes indítvány tétetett, az ellenzéki párt tagjai gúnyosan nevettek.
Szenvedélyes viták után egy verset olvasott föl a titkár, melynek az elnöki párt a legjobb lírai költemény díját szerette volna odaítélni.
Köztudomású volt, - a legmélyebb titok leple alatt bár, - hogy a vers szerzője a főjegyző, tehát az elnöki párt egyik korifeusa, minélfogva szót kért az ellenzéki vezérszónok s tüzetes boncolásnak vetette alá a szóbanforgó költeményt.
Körmönfont okfejtéssel kimutatta, hogy a vers rímei klapanciák s hogy két helyen nincs meg a sormetszet.
Mivel pedig a költeményben előfordult a "virány" kifejezés is , az ellenzék kritikusa idegölő csendben így folytatta:

- Némi malíciával mondhatnám azt is, tisztelt Kör, hogy a vers szerzője idézett szót egyszerűen Bajza Józsefből plántálta át...

Felzúdult erre a többségi párt:

- Eláll!
Eláll!
Burkolt gyanusítás!

A bíráló a zajban képtelen volt szóhoz jutni.
E miatt, nagy felindulásában , odacsapott a padra:

- Úgy látom, itt lehurrogják az objektív nézetet!
Tisztelettel bejelentem azért, hogy a terrorral szemben apellálok a józan megértéshez s elállok a további szótól...!

- Jobban is teszi! - kiáltottak feléje a túlsó padokból.

Új pont következett.
Barla Jóska csak sejtette ennélfogva, hogy a súlyos gyanú dacára is, alighanem a kipécézett vers fogja megkapni az első díjat .
Amire csengettek volna a tápintézetbe s az ifjúsági elnök berekesztette az ülést, forgott vele a világ.

Itt voltak az utolsó napok!

A nagyudvar meg az iskolakert zsongott a menduroktól, kivéve Görényit, aki újólag karcerbe került, mivel az egyik konyának kétszer is meghúzta a fülét .
A folyosókon eltűnődve s komoly tartással jöttek-mentek a nagydiákok, éppen úgy, mint a tanár urak.
A professzorok gondterhelt homlokkal bukkantak fel óra előtt a tanári várószoba felől s megfontolt méltósággal haladtak el a tantermek felé.
A gond ama fikák miatt való volt, akik a második diligenciában sem mutatván föl kellő ernyedetlenséget, most a szakadék szélén álltak: vagy elégséges-tanjegy némi javító-felelet árán, vagy menthetetlenül szekunda.
Ott lehetett látni nyolcórai csengetés után Tuberó tanár urat, amint csoszogva igyekezett a VII-ikbe, hol is lészen majd fogaknak csikorgatása, miközben pápaszeme megcsillant vésztjóslón: a fakockás folyosón kocogott el Zsoldos Beni bácsi, maga elé gondolkozva , bizonyára az Éneisz valamelyik komplikáltabb fejezettöredékén; Csontos professzor úr a históriának volt előadója s komoly arccal fordult még egyet az udvar élősövény-ellipszise körül, mielőtt meghallgatta volna a VI-ik ama lencséseit, akik javítóra jelentkeztek; Harsányi tanár úr a könyvtár felől sietett elő aprózott járásával, hogy a konyákkal átvétesse mégegyszer a jézusi és apostoli mondásokat, lelkükre kötvén ezúttal is eleink szenvedéseit, akiket gályára hurcolt a német s ott baktatott az V-ik osztály tantermének Szilágyi tanár úr, némi fejcsóválással, mert az aorisztoszokból gyengén szuperált egy-két fika, az már tagadhatatlan volt.
Az igazgatói szoba felé azalatt nagy lépésekkel sietett Rácz igazgató úr, akiről már a menduroknak is illett tudni, hogy ő Rousseau nagy méltatója...

Aztán csönd ásított végig az udvaron.
Csak Koch János föpacal állt a csengő alatt s szinte kétségbeesve figyelte a kollégium óráját, melynek nagymutatójára egy veréb szállt s lenyomta azt tíz perccel.
A főpacalt az búsította különösképp, hogy az ádáz mendurok közel negyedórát spórolnak meg az első órán.
A verebet nem kergethette el, mert magasan állt az óra és így mindössze a fülét vakarta tehetetlenül.

És miközben Gutmán úrról olyan hírek kerültek forgalomba, hogy ágynak dőlt , mert a törlesztési részletek példátlanul gyatra összegekben futottak be hozzá, - elérkezett az utolsó nap is.
E napon a maturandusok búcsúztak a főiskolától, amely nevelőanyjuk volt nyolc küzdelmes évig.

Tizenkét órára, mielőtt utolszor jöttek volna ki a tanteremből, már nagy tömeg feketedett az udvaron: akadémisták, lencsések, konyák és sok-sok kislány, akik kíváncsian vártak a nyolcadikosok utolsó kivonulására.
Koch János bácsi haptákban állt a csengő alatt s teljesen megzavarodva, mert ezúttal nem tudott csengetni.
A csengő ugyanis föl volt virágozva s liter-borok csüngtek az ütőjén, amelyek János bácsi tiszteletére voltak adresszálva.
Mertha sok szigorral kezelte is a gyerekeket, de azt mindenki kénytelen volt belátni, hogy a főiskola jó hírneve érdekében nem is cselekedhetett másként.

Ott vártak csöndben valamennyien.
Mikor aztán az óra elütötte a tizenkettőt , feltűntek a maturandusok, amint levett kalappal, kettős sorokban jöttek a folyosó felől.
Felvonultak a csengő alá s ott körbeálltak, miközben búcsúnótát játszott a zenekar.
Akkor a csengő-alatti elkopott kőre állt fel az első eminens és elbúcsúzott a főiskolától.
Megköszönte a nevelést s intette a kisebbeket, akik az ő nyomaikba lépnek, hogy őrködjenek a hagyományokon.
Lehajtott fejjel hallgatott mindenki s Korpa János is megilletődést érzett, eszébejutván néhai ifjúsága.
És akkor, valamennyi diák száján megharsant mégegyszer a Bathó János halhatatlan éneke:

Válásra int immár az óra, Még egy pohárral búcsúzóra ...

Sokan könnyeztek.
Bathó tanár úr is - oldalt figyelvén - elégedetten bókolta ki ezúttal az ütemet.
Úgy látszik, nem volt kifogása az alaphang ellen.
Halk zene kísérte a búcsúéneket, csak a bőgő morgott.
És akkor felzúgott legutoljára:

Diáktanyámat itthagyom már: Nem lesz hazám sose Patak már...
Fiúk, azért szeressetek!
Szeressétek a vén diákot; Fiúk, fiúk, ha messze járok, Üzenjetek!
Üzenjetek !

A leányok a szemüket törülgették, a maturandusok pedig megindultak visszafelé, ahogy jöttek.
És mialatt távolodtak-távolodtak, a zenekar a ballagó vén diákról való régi dalt játszotta.

Szótlanul oszlott el mindenki az udvarról.
Csak Koch János maradt a csengő alatt s nézett sokáig az eltűnt diákok után.
Nyolc esztendő alatt sok bosszúságot okoztak neki a haszontalanok, de most mégis sajnálta őket.
Úgy érezte, hogy tehetetlen kis konyákból az ő keze alatt cseperedtek föl emberekké.

De nem volt sok idő a komoly eltűnődésekre.
Még aznap délután megjöttek a cenzorok.
Vaskalapos, tekintélyes tartású nagytiszteletű urak, akik a vizsgákon elnökölnek majd fellebbezhetetlen ítélettel.
Az ő vastag ceruzájuk a szentencia.
Ha aztán leteszik egyszer azt a ceruzát, hazafelé mehet minden diák.

Előbb azonban ott kellett lenni az évzáró ünnepségen, amely országos fényűnek igérkezett ezúttal.
Készült rá mindenki, mint soha eddig.

Mert idén volt két évszázada, hogy a fejedelem bejött Vereckén s Máriás zászlóit kibontotta a beregszászi vásártéren.
S a libertás zászlók alatt megindult Esze Tamás népe a felsőtiszai síkságra...
Tisztelet a poraiknak!

A rég elhanyatlott földönfutók emlékezetét meg kellett ülni.
Hiszen a sáncok szélein megvannak még a kövek, melyeken e keserű elődök jártak egyszer s állnak még a roskatag bástyatornyok, amelyek mellvédjéről utolszor hordozta meg bús szemeit a fejedelem, amikor mindent itt kellett hagynia szegénynek.

A tornatéren már napokkal előbb valóságos favárat ácsoltak az ácsok, melynek tágas termében az ünnepélyzáró mulatságnak kell majd lezajlania.
Itt lesz a tánc világos-virradatig, mialatt az öregek az asztaloknál borozgatnak majd , elbeszélgetvén a haza sanyarú helyzetéről...
Az utolsó héten éjjelnappal készülődött az ifjúság.
És amikor kivirradt a nagy reggelre, kuruc zászlók tengerében úsztak a házak: a kollégium, a vár, a tornacsarnok, az iskolakert, az egész város.

Nem is lehet azt elmondani!
Hálaadó istentisztelet mind a két templomban , mialatt riadozva zúgtak a harangok.
A reformátusok szószékéből Thaly Kálmán költögette utolsó urunk emlékét.
Volt bankett, amelyen a nap jelentőségét méltató köszöntők hangzottak el.
Délután pedig az imaterembe kezdett tódulni a nép.

Olyan volt, mint az álom...
Az emelvény körül a főiskola nagy emberei s a legdíszesebb vendégek sorakoztak.
Mindenkinek szíve fölött piros-kék színeket lehetett látni.
Ott voltak az egyházkerület vezérei: az ősz püspök , a főgondnok, aztán a gondnokok, tanácsbírák és cenzorok.
Megjelentek közeli és távoli vidékek nagytiszteletű urai, akiket ugyancsak az Alma Mater nevelt annakidején, a vármegye képviselői, tanítók, birtokosok s igen sok tudós és képviselő a fő- és székvárosból.
A roskadozó padsorokban ott legyezgették magukat a város asszonyai és leányai s felvonult az ifjúság is.
Senki nem hiányzott!
Ott lehetett látni Korpa Jánost az ősi zrinyiben, amint izzadt homlokát törülgette a fulladt hőségben, megjelent Tengely Orbán új-kájzerostul, Zajdó a hasával, a hórihorgas Pecsenye Pál, Baczó Balázs sevrócipőben, a Tariskák hárman, mögöttük Kánya Gyula, aki kantáros szivart szítt minden esetben, ha pénzküldemény érkezett a címére, ott volt Topa Péter a kandurhátával, Séra, azonfelül Bolha Endre rojtvégű nyakkendőben, a jogászok egytől-egyig, élükön Fehér Pistával, úgyszintén az idősebb Cugéber , Gyana, Bunkó, Patzok Béni, Osztricza és Süveges Elek cilinderben s tárogatóval, mert neki kurucdalokat kellett játszani a töröksípon...

Mikor az emelvényre felvonult az énekkar, a falak megdördültek a lelkesedéstől s mikor jajgatni kezdett a Süveges tárogatója, mindenki lebocsátotta a fejét.
Hanem ahogy Stüszi állt ki a pódiumra, a hátában négy súgóval!
Panyókára volt vetve a mentéje, jobbkezét gesztusra vágta föl és szavalni kezdett.
Minden szakasz után tomboltak.
Stüszi pedig ráfenyegetett a nagy égre, mennydörgő hangon:

Szóljatok álgyúim, szörnyen ropogjatok!
Dunának két partja rengjen alattatok !

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Három nappal ezután, alkonyat felé, Korpa János és Tengely Orbán magányosan bandukolt az állomás felé.
Mögöttük Hersli lihegett két kofferrel s káromkodott, hogy mindjárt bokorba löki a két táskát, vesznének oda, ahova ő kívánja őket!
De aztán csak továbbszuszogott a két véndiák után.

Az ifjúság rég elszéledt már a négy világtájnak.
Halott volt az iskolakert és halott a város.

  • 1
  • 2
  • 3
  • 4
  • 5
  • 6
  • 7
  • 8
  • 9
  • 10
Elte

Digitális Bölcsészet Tanszék Eötvös Loránd Tudományegyetem 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8. (Főépület) II. emelet, 201, 205-206, 210-es szoba

Hasznos Linkek

  • Verskorpusz
  • Cikk-kereső
  • Regénykorpusz
  • Drámakorpusz
  • Digitális bölcsészeti szótár
  • ELTEDATA
  • Digitális Örökség Nemzeti Labor

Friss hírek

Cimkék

  • Email: dh.elte.hu@gmail.com
  • Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8

Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE