Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Komáromi János
Nagy leányka, kis legényke
Keletkezés ideje
1930
Fejezet
22
Bekezdés
2039
Mondat
3909
Szó
38374
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
VIII. (TANULMÁNYI KIRÁNDULÁS)
János fiam az utóbbi időben egyre-másra veti föl nyugtalankodva a kérdést:
- Mikol viszel mál magaddal a catába?
- Majd ha behivnak!
Gyanakodva néz rám, ugy faggat tovább:
- Ész mikol fognak behivni tégedet?
- Majd ha a király elrendeli az általános mozgósitást, - vetem oda, csakhogy lerázzam már szakadatlan nyaggatásaival.
Elhallgat erre, még nagyobb nyughatatlanságban.
Mert János - köztudomás szerint - lelke fenekéig militarista.
Ilyen korban más vele egyidős ifju sem igen szeret hátrálásról beszélni, ha már ellenség került szóba, ámde a János militarizmusa türhetetlenné vált az utóbbi időben.
Az összes muszkákat nem hajlandó látni másként, csak halomba öldösve a csatamezőn.
Harciménje felkantározva , kicsutakolva vár reá a szoba sarkában, lesve a pillanatot, hogy harsányat nyerithessen, mihelyt János nyeregbe veti magát egyszer, hogy attakra induljon.
Dehát az a nap késik...
Mindig késik...
És ugy látom, János is kezd rájönni, hogy aligha fog már ő résztvenni csatában, legalább az apja vezetése alatt...
Mert valahányszor megbiztatom, hogy legközelebb okvetlenül megindulunk ketten , bizalmatlanul pillog reám:
- Ész hol van a lovad?
Hogy János egyáltalán fölvethet ilyen kérdéseket, abban magam is hibás vagyok.
János előtt ugyanis egyetlen tekintetbe jöhető fegyverem a magyar királyi huszárság.
Amikor lovasaink elsőizben kerültek szóba kettőnk között, János természetesnek találta, hogy fölvesse a kérdést:
- Ugye, apukám, te isz huszál voltál?
- Csakis, - nyugtattam mag a türelmetlenkedő embert.
Annyit mondott rá:
- Én isz huszál vagyok!
Idővel (Isten ne vegye bűnömül !) magam is természetesnek vettem egykori lovas-állapotomat.
Noha sokan emlékezni fognak még reá, hogy mint huszároktól mélyen lenézett bakancsos forogtam egykor az ágyufüsttől és koromtól ellepett régi mezőkön...
Igy aztán érthetőnek fogja találni kiki, ha János mind türelmetlenebbül kezdett sürgetni:
- Ész hol van a lovad?
Különböző ürügyekkel sikerült még huzni az ügyet néhány hétig, de mert a lovamat csak nem hozták, mind érezhetőbb kétségbeesés vett erőt Jánoson.
Egy délelőtt aztán megsemmisülten bukott le a diványra arccal s minden bevezetés nélkül jajgatni kezdett.
De ugy, hogy rázta a zokogás:
- Jaj, Isztenem!
Jaj, Isztenem!
Hozzásiettem, csititani próbáltam.
Mert fogalmam nem volt, mi történhetett vele ?
Nagynehezen sikerült annyira csillapitani, hogy rámemelte arcát, amelyen sebesen hulldogáltak a könnyei.
Olyanok, mint egy borsószem.
- Mi bajod, fiam? - faggattam ijedten.
A legnagyobb kétségbeesést láttam rajta, miközben fuldokolva jajgatott:
- Szohasze nem viszel engemet a catába...
- De fiacskám, hiszen én se megyek csatába!
Akaratosan hajtogatta a magáét:
- Jálsz a catába!
Ebéd után mindig elmégy hazullól a catába, de engemet szohasze nem viszel!
Láttam nyomban, hogy ez több már a kettőnél.
Ezúttal még sikerült lecsendesiteni valahogy, azt hozva föl kibuvónak, hogy a húsvéti ünnepek után komolyan lóraülünk ketten s csatlakozunk a huszársághoz.
Addig azonban kis türelemmel kell lenni, mert a király nem rendelheti el a mozgósítást, mig az összes ezredkürtösök nincsenek készen.
A hornyistáknak ugyanis most pucolják a trombitáit, mivel a hosszas henyélésben alaposan megrozsdásodtak.
János elhitte.
Legalább látszatra.
Igy ment el néhány nap, gyötrelmes várakozásban, amikor némi fordulat következett el János csatákra és embervérre való acsarkodásában.
Magam is áltattam magamat eleinte, hogy Jánosban gyengülni kezd a háborús mentalitás s minden érdeklődésével a tudomány és müvészet felé kezd orientálódni.
Ez pedig igy történt.
Ágnes nénje, ki az elemi iskola harmadosztályának kiváló előmenetelü növendéke immár, kijelentette egy napon, hogy okvetlenül meg kell néznie Budapest fő- és székváros szobrait, éspedig kerületek szerint csoportositva.
A földrajzból tudniillik ezidőszerint éppen ez a tananyag s a tanitónéni nagyon a lelkükre kötötte, hogy az egyes szobrokat s egyéb müvészeti emlékeket okvetlenül tekintsék meg.
Mivel pedig édesanyjuk engemet szemelt ki a kalauz szerepére , szónélkül fejet hajtottam a magasabb elhatározás előtt.
Ugy terveztük ki Ágnessel, hogy először a IV-ik kerületet vesszük sorra.
János , mikor meghallotta, miről van szó, nyomban kijelentette:
- Apukám, én isz megnézem a szoblokat!
Örömest egyeztem bele, mert remélni kezdtem, hogy mátólfogva érdeklődési köre kiterjed kulturális vonatkozásokra is és igy a jövőben kevesebbet zaklat majd a különböző fegyvernemekkel és lovasalakulatokkal.
Felkészültünk hát s édesanyjuk ozsonnát is csomagolt be az utra, hogy legyen mit ennie Jánosnak, ha időközben meg találna éhezni.
Elindultunk!
A földalatti villamoson kifogástalanul viselkedett, amennyiben hallgatott.
Csak olyankor neszelt föl, ha Ágnes sugott valamit a fülembe.
A kisasszony természetesen azért suttogott hozzámhajolva, hogy a kocsi utasai meg ne hallják , amit mondani akar.
De János abban a pillanatban megrántotta a kabátomat s félhangosan érdeklődött:
- Apukám, mit mondott lólam Ági?
Mert képtelen a föltevésre is, hogy ne róla beszéljenek mások s ne őt akarják eláztatni nálam.
Ám ezuttal megnyugtattam:
- Azt mondta, hogy igen jó gyerek vagy.
Visszahelyezkedett a kocsi padjára s nagy elégtétellel hallgatott tovább.
A Vörösmarty téren szálltunk ki s természetesen Vörösmarty szobrával kezdtük a tanulmányi körutat.
Mindenekelőtt körüljártuk a szobrot.
Ágnes bizonyos megilletődéssel, mint aki már tudja, miről van szó, János ellenben fürkészve összehuzott szemmel.
Mintha az egyes alakok ruháját figyelte volna.
Végül is megálltunk, szemközt a görnyedező Vörösmartyval s Ágnes felelő-állásba helyezkedve, mondani kezdte, amit a költőről tanult.
Mint az iskolában:
» Vörösmarty Mihály hazánk koszorús költője, a Szózat irója ...«
János fagyos nyugalommal várt a mondóka végére s akkor megrántotta a kezemet:
- Hogy hivják ezt a bácit?
- Vörösmarty bácsi, - adtam meg a szükséges felvilágositást.
Nagyot nyelt s gyanakodva szólt:
- Völöszmalti báci volt katona?
Szörnyü dilemmába kerültem.
Mert ha azt mondom: volt, nem állitok igazat; ha ellenben minden katonai jellegtől megfosztom a költőt, örök időkre vége a presztizsének.
Végül is azzal ütöm el a dolgot:
- Volt katona, de abban az időben nem volt csata...
- Akkol jó, - és komolyan bólint maga elé.
Továbbhaladunk aztán a Dunaparton.
Ágnes szemlátomást a kiváló hazafiak jelentőségén tünődözve, János pedig bizonyosan azon töprengve, hol láthatna egy olyan honi klasszikust, aki ütközetben is járt?
Kivévén persze Petőfit, akinek halálig tisztelője János.
Igy jutunk el Eötvös József báró bronzalakjához.
Ágnes itt is tisztelgő-állásba helyezkedik s elmondja, ki volt Eötvös, mint államférfiú, mint gondolkodó és mint költő?
János türelmesen vár.
Mikor azonban a nénje abbahagyja egyszer , ujból fölveti a kérdést:
- Apukám, hogy hijják ezt a bácit?
- Eötvös Józsi bácsi...
Egy nagyot nyel s gyanakodva folytatja:
- Ötvösz Józi báci volt katona?
- Volt! - mondom rá szemrebbenés nélkül.
( Mert mit is mondhatnék egyebet.
Istenem !)
Ám itt még nincs vége a nyomozásnak.
Nagy barna szemét bizalommal veti föl reám:
- Catába isz volt?
- Volt hát!
Meg is sebesült!
Fölnéz ekkor mégegyszer Eötvösre s maga elé bólogat:
- Akkol kapitány volt...
Ilyenformán teszem meg a régi cs. és kir. haderő tagjává Deák Ferencet, Széchenyi Istvánt, id. Andrássy Gyula grófot (az ráadásul lovon is ül ), de már Kossuth Lajosnál bajok vannak.
Mert János figyelmét a legcsekélyebb mellékkörülmény sem kerüli el s kétszer is megkérdezi:
- Mélt van Kosszuth báci szoknyában?
Itt megakadok magam is.
És huzom-huzom el a szobortól azzal az ürüggyel, hogy sietnünk kell, ha be akarunk menni az országházba is.
Lesz ott látnivaló, de olyan, amilyet még sohasem látott János eddigi kurta életében.
A lapszust azonban nem lehet reparálni többé.
Próbálok ugyan argumentálni, hogy Kossuth Lajos még a király katonáit is megverte, ám János nem hisz többé.
Fejet csóvál, ugy motyog maga elé:
- A katonának ninc szoknyája...
Szerencsére ujabb dolgok következnek hamarosan, amelyeket alaposan meg kell tapasztalni.
A parlament legkövérebb portása, akivel intim barátságot tartok fenn, készséggel megengedi, hogy fölmehessünk a kupolaterembe.
Megyünk hát a lépcsőkön.
Én a Kossuth miatt való fiaskón bosszankodva, Ágnes lábujjhegyen lépkedve, János meg karikára-nyilt szemmel tekingetve körül.
Hát van is mit nézni!
Sulyos vörös szőnyegeken lépkedünk, melyeket fényes rézrudak fognak le.
Látszanak már a kupola ivei, a magasságos boltozat közepéig rohanva föl.
Sejtelmes félhomály odafönt a világ, tompa-sárgában csillognak a cirádák...
Egyszer csak hallom, amint magában dörmög János:
- Ez egy alanyház...
( Hát bizony került ez legalább annyiba az országnak, mintha aranyból lenne !)
Fönt állunk már, tul a legfelső lépcsőfokon.
Magamat is áhitat száll meg, Ágnes összeteszi a kezét s akaratlanul imádkozni kezd, János pedig kinyilt szemmel pillantgat körül s egyszer csak felsuttog:
- Itt lakik a magyal kiláj!
- Igen, - mondom rá félhangon.
- Ez a király lakása...
Megrendülten áll egyhelyben.
Később megint felsuttog:
- Ész hol van moszt a kiláj?
- Budára ment át, a Várba, ott beszél a huszártábornokokkal.
De ebédre majd hazajön.
És mialatt Ágnes halkan imádkozik, János rámemeli arcát s int, hogy hajoljak le hozzá.
S belebeszél a fülembe:
- Ész hol alszik a kilájkiszasszony?
- Abba a szobába ni, - s rámutatok az egyik oldalajtóra.
- De hallgass, mert föl találod költeni!
Hallgatott is.
De volt még egy kérdése.
Csak a szája mozgásán láttam, hogy mond valamit.
Lehajoltam hozzá:
- Megmondtam, hogy csendben kell lenni.
Mit akarsz már megint?
Mély megilletődéssel suttogott:
- Apukám, hol vannak az ágyuk?
- Lent, a pincében...
De most aztán csend legyék!
Alig tudott suttogni is már, oly megilletődés szállta meg.
Mindazonáltal rántott még a kabátomon egy utolsót:
- Hogy meg ne lásszák a cehek?
- Hogy meg ne lássák a csehek...
Pszt...
Szótlanul jöttünk le hárman s elfogódva utaztunk hazáig.
Kiki a saját gondolataival volt elfoglalva.
- - - - -
Idehaza beszámoltunk édesanyjuknak a tapasztaltakról, amint illik.
Ágnes lelkesedéssel szólt a pesti Dunapart müvészi alkotásairól, János hallgatott .
Éppen a husnál tartottunk ebédközben s anyjuk előtt annak a reményemnek adtam kifejezést, hogy a maihoz hasonló tanulmányi kirándulások szeliditő hatással lesznek talán János eddigi mentalitására.
Esetleg fordulópontot jelenthetnek egész életére s jövőben talán érdeklődést fog elárulni a kultura komoly eredményei iránt is.
János, aki figyelemre se méltatott bennünket, abban a pillanatban belevágta villáját a husba s annyit szólt, közömbösen:
- Ha egyszel meghalagszok, mindenkit levágok!
Riadtan néztem össze a feleségemmel...
Nem!
Nem!...
Csődöt mond itt minden nevelési-módszer.
( 1928.)
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE