Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Árpád
A pavlinoi csoda
Keletkezés ideje
1901
Fejezet
10
Bekezdés
1392
Mondat
2936
Szó
32563
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
KILENCEDIK FEJEZET.
A kapitány intett, hogy kész a vallomást meghallgatni.
Hiába, gondolta megadással, ezen ugy látszik, előbb vagy utóbb át kell esni.
A dolog ugy állt, hogy némelykor izgatta a titok nyitja, szerette volna ismerni, annyira , hogy ilyenkor százféle kombinációba is belezavarodott, máskor azonban - mint például most is - szivesen elengedte volna a magyarázatot.
Nem volt annyira mély gondolkozó , az emberi lélek homályosabb problémái sem foglalkoztatták annyira agyát, hogy egy önmagában véve kétségkivül rendkivül érdekes, de tulságosan bonyolult, tulságosan elvont, finom, s amellett mégis vastag ködbe burkolt kérdés állandóan izgatni tudta volna.
Ilyesmi nem katonának való.
A mesterségesen beskatulyázott, lefegyelmezett , és szük körökre tompitott katonai agy kitünő könnyüséggel táncol, s esetleg még szikrázik is a gondolkozás vizeinek külső felületén, a mélybe való lebocsátkozásra azonban nem alkalmas.
Hamar kifárad.
Abbahagyja, ha lehet.
Ha nem: megadással viseli sorsát, mint e pillanatban a kapitány is.
A "csoda" eleinte vontatottan, akadozva beszélt.
Láthatólag küzdött a kifejezésekkel és az összefüggéssel, amely azonban igy is zavaros és nagyon nehezen érthető maradt.
- Nem tudok mindenre visszaemlékezni... mormogta indulatosan.
Radák biztatta, hogy ezért kár indulatoskodni.
Majd eszébe jut később.
Nem sürgős.
- Nem tudom, hogy melyik városban születtem - szólt homlokára szoritott kézzel a nő , mintha erőszakkal akarná visszaidézni emlékezetébe a multat - anyámra nem emlékszem , csak atyámra, aki kereskedő volt és Aschilos Manolinak hivták.
Olyan volt, uram , mint te.
Éppen ilyen erős, nagy és szép... mint te.
Arca, szemei, szakálla - mint a tied.
Még hangod is az övé...
A nő lassan megforditotta fejét és lágy tekintettel elérzékenyedve, a tisztelet és félelem bájos zavarával nézett a kapitány szemei közé.
- Midőn a tóparton egyszerre, váratlanul megpillantottalak, ugy éreztem, mintha valami megszakadt volna bennem...
Meg akartam fulladni...
Éjszaka borult szemeimre...
Az öröm és a rettegés egyszerre rohantak meg és ugy szaggatták a fejemet, hogy majdnem megőrültem...
- Nyugalom kedvesem, nyugalom, - intette Radák.
A nő hálásan tekintett rá.
- Jó vagy hozzám... suttogta bánatosan.
Majd hangosan folytatta: midőn magamhoz tértem, nagy világosságot láttam szemeim előtt.
Mintha sötét szobából egyenesen léptem volna a napra.
Tudtam, hogy valami nagy változás történhetett velem, de csak lassanként jöttem rá, hogy beteg voltam... aludtam... s ily állapotban, öntudatlanul , nem ismerve sem helyzetemet, sem magamat, sem másokat, künn tévelyegtem az erdőben ...
Lásd, semmi másra nem emlékszem, csak arra, hogy mindig az atyám hulláját kerestem és a helyet, ahová bedobták.
- Kik?
- Nem tudom, - mormogta fejét rázva a nő, - hét éves sem voltam egészen, midőn atyám magával vitt hazulról és azt mondta, hogy menekülnünk kell, mert a városban, ahol laktunk, ragályos betegség pusztit a gyermekek között.
Atyám szeretett és féltett engem.
El akart vinni Skutariba, a francia apácák kolostorába, ahol föl akart neveltetni.
El is jöttünk minden baj és akadály nélkül egészen eddig.
Itt, ebben a községben, két embert fogadott, hogy tovább vigyenek.
Az egyik magas, csontos , idősebb ember volt, a másik fiatal, törpe.
Este indultunk.
A pavlinoi erdőn keresztül haladva azok a gazok... azok a gazok, titokban, hátulról, orvul, mint a farkasok : leütötték szegény, szerencsétlen atyámat és fejszékkel szétzuzták fejét és a mellét...
A vér elboritotta és ez a vér... ez a szörnyü sok vér, engem is elboritott...
Megvakultam és megőrültem tőle!
Ahová néztem, mindenütt vért láttam ... vért, vért, sok vért... mindenütt csak vért!
Az övét és a magamét!
Mert ugy éreztem , hogy belőlem is kifolyt, kiloccsant mind, mind... és összekeveredett az ő vérével.
A nő szemei elhomályosodva bámultak maga elé a földre.
- Azután megfogták, leoldották derekáról a bőrtüszőt, melyben pénzét és drágaköveit őrizte, s holttestét bedobták egy szakadásba...
Nem tudom, melyikbe és hol?
Pedig mindenütt kerestem.
Mindig csak ezt kerestem, mert meg akartam találni, - el akartam temetni atyámat, de nem találtam meg.
A két gaz azután összeveszett a zsákmányon .
Emlékszem... a fiatal megütötte az idősebbet, az meg kést döfött a torkába és meggyilkolta azt is, mint az apámat.
Holtteste annak is oda került, ahová atyámé.
Ezt még láttam... a többire már nem emlékszem.
- Megismernéd azt az embert, aki atyádat megtámadta?
- Nem hiszem, uram...
- Mi a kádit, az agg Ebul Laklah-t gyanusitjuk.
Ugyanazt, kinek a házát felgyujtottad.
A nő fejét rázta.
- Nem gyujtogattam...
- Emlékezz csak vissza egy kicsit.
Láttak, amikor elszaladtál.
- Láttak... engem?
- Igen.
- Bizonyos, hogy láttak?
- Bizonyos.
Különben honnan tudnám?
- Igaz, honnan tudnád, - ismételte elgondolkozva a nő, - ha láttak és bizonyos, akkor én voltam, de nem tudom, hogy a kádi házát felgyujtottam volna.
Csak arra emlékszem , hogy gyülöltem ezt az öreg embert.
Iszonyodtam tőle, mint a kigyótól...
Arca - ugy rémlett - hasonlit atyám gyilkosának arcához, különösen a szemei és az orra, mely olyan volt, mint a ragadozó madáré...
- Éppen mint a kádi orra, - dörmögte Radák, - az is olyan, mint a keselyüé...
No , kedvesem, ha csakugyan ő volt - ami, remélem kiderül a dunkli-ban, ahová bedugták , hogy puhuljon, - akkor megkapja a magáét.
- Ha ő az, adjátok nekem! - kiáltotta lángba borult dühös arccal a nő és égett , lobogott szenvedélye szilajon felkorbácsolt vadságában az egész asszony.
A kapitányt meghökkentette ez a vad kitörés, mely a lábbadozó agyra és a még mindig tulfeszülteknek látszó idegekre könnyen végzetessé válhat.
Érezte, hogy le kell hütenie a nagy lobogást, mielőtt lángba boritaná az asszony eszét.
- Azt hittem, Diána, - mondotta hideg mosolylyal és végig nézett szigoru, parancsoló tekintettel a nőn, - hogy már meggyógyultál, de amint látom, még nem egészen.
- Óh uram, óh uram... rebegte meghunyászkodva az asszony, miközben visszahuzódott a kerevetre, honnan egy hajlékony párduc villámgyors mozdulatával szökött talpra, - bocsásd meg, kérlek, hogy méltatlanul viseltem magamat, de te is gyülölnéd, aki gyászt hozott rád...
Atyám gyilkosa nemcsak őt ölte meg, hanem engemet is.
Emlékszem , hogy egy nagy városba hurcolt, ahol eladott.
Az urnő, akihez kerültem, gazdag volt .
Orvost is hozatott, aki sokáig járt hozzám, mert betegen feküdtem.
Urnőm egyszer azt mondta az orvosnak, hogy ha még egy hétig nem gyógyulok ki betegségemből és még egy hét mulva is mindenütt vért, vért... és örökké csak vért fogok látni, beküld a tébolydába.
Erre a fenyegetésre nagyon megijedtem.
Nem az orvos, - az ijedtség gyógyitott meg.
Midőn urnőm ágyamhoz lépett, kértem, hogy ne küldjön el, mert már meggyógyultam.
Igértem, hogy jó leszek, csak ne hajtsa végre, amivel fenyegetett.
Nem tette; ott maradtam nála a házban, ahol még három olyan árva senki-leánya volt, mint én.
Voltak nagy leányok is, de azokat csak ritkán láttuk.
Midőn nagyobbak lettünk - én akkor tizenöt éves lehettem, - az urnő zenére, táncra, énekre tanittatott.
Egyebet is tanultunk: francia nyelvet is és mindenféle kézimunkát.
Megtudtam, hogy a város , amelyben vagyok, Skutari, - ugyanaz, ahová szerencsétlen atyám is el akart vinni és megtudtam, hogy az utcát, amelyben urnőm lakik: Fehér - utcá - nak hivják...
A kapitány intett, hogy érti.
- Az emberek igy hivják gunynéven az utcát - mondotta összeszoritott ajakkal az asszony, s arcát kitüzesitette egy forró vérhullám - ahol a becstelen személyek laknak...
- Mondtam, hogy értem, - felelte hidegen a tiszt.
- Egy évvel később urnőm, akinek csontos, sovány alakját állandóan két szerecsen szolga őrizte, megsimogatta fejemet, szép ruhákba öltöztetett és fölvitt magával az emeletre, ahol az ő fényes lakása volt, s ahol egy idősebb férfi várakozott ránk .
Urnőm tisztelettel üdvözölte a nagy urnak látszó férfit, s megparancsolva, hogy beszélgessek vele, rövid időre magunkra hagyott.
Engedelmeskedtem.
Az előkelő öreg ur barátságos volt, mindenféléről kikérdezett, megtudakolta, nem volna -e kedvem elhagyni a házat, s igenlő válaszomra biztatott, hogy legyek türelemmel, ő rajta lesz, hogy kivánságomat minél hamarabb teljesitse.
Urnőm erre belépett a szobába és engem kiküldött.
Mit beszéltek, mit nem - azt nem tudom, de ezt az öreg urat többé sohasem láttam.
Hosszabb-rövidebb időközökben aztán ugyanez a jelenet ismétlődött .
Leánypajtásaim, akikkel együtt nőttem föl, már mind eltüntek a házból.
Helyöket ujak foglalták el - kisebbek, nagyobbak, összevissza - sohasem kaptam senkitől választ, ha tudni akartam, hogy mi történt barátnőimmel - s igy már csak egyedül én voltam a régiekből.
Urnőm türelmes volt.
Várt.
Sok pénzt akart értem kapni.
Mert arról volt szó, hogy eladjon - mint a többieket.
Mindig drága selyem ruhát kellett hordanom.
Ha mulatság volt a házban, melyet szigoru őrizet nélkül soha egy pillanatra sem hagyhattam el - akkor harisnyát, térdnadrágot, rövid kabátot kellett fölvennem , hajamat berizsporozta, arcomat kifestette s ugy tartott oldala mellett, hogy majdnem kiperzselte szememet a szégyen...
Ha ellenkeztem, korbácsot emelt rám és rikácsolva fenyegetődzött.
Hálátlannak, gonosznak, kigyófajzatnak nevezett.
Szememre vetette , hogy fölnevelt és most köszönet fejében kárát akarom.
Oh, mint undorodtam ettől az aljas asszonytól...
De nem szabadulhattam tőle.
Őriztetett.
Lehetetlenség volt megszöknöm.
Később dühöngeni kezdett, hogy a legelső jött-mentnek odadob.
Egy nap aztán - akkor már husz éves voltam, tehát éppen két évvel ezelőtt - ismét nagyon nyájas, édeskés és előzékeny volt.
Megtudtam, hogy uj vevőt talált rám.
Meg is mondta azonnal, hogy készüljek, mert délután egy ur akar látni.
Előre meggyülöltem ezt az embert.
Délután aztán találkoznom kellett ezzel az uj vevővel.
Midőn bevezettek a terembe, azt hittem, hogy a káprázat játszik velem.
Azok az emberek, akikkel eddig találkoznom kellett, valamennyien idős férfiak voltak, - ez... ez az utolsó, fiatal , szőke, gyerekember volt, nem lehetett több husz évesnél.
Szemei lázas kiváncsisággal tapadtak rám, betegesnek látszó sápadt arcán piros foltok gyultak ki az arccsontok táján, mint a tüdőbetegeknél.
Midőn egyedül maradtunk, hozzám rohant.
Elmondta, hogy már sokszor látott, szeret, azt akarja, hogy szabad legyek, s ha egész vagyonát föl kell is áldoznia.
Megragadta kezemet és át akart ölelni, hogy megcsókoljon.
És én... én egész erőmből arcul ütöttem.
Az utálat, a megvetés, az undor, ami e gyerek-ember iránt torkomat fojtogatta, aki ebben a házban keres szerelmet... oly erővel ragadott meg, hogy nem tudtam magamon uralkodni.
A fiatal ember felorditott, s előbbi mézes-mázos beszéde után a trágár szavak egész sorát vágta az arcom közé.
Majd ismét rám rohant, de én már akkor is éppen ilyen erős voltam, mint most...
Ismét arculütöttem a gyalázatost, azután ledobtam a szőnyegre és megfojtottam volna ... igen, igen! minden bizonnyal megfojtottam volna, ha kétségbeesett orditására a szolgák be nem szaladnak és meg nem mentik.
A kapitány helyeslőleg bólintott.
- Jól tetted.
- Jól tettem - mormogta emlékeibe merülve az asszony.
- Ettől a perctől kezdve a többi gyorsan bekövetkezett.
Urnőm olyan lett, mint egy furia.
Keresztény cédának nevezett, majd kijelentette, hogy követnem kell a fiatal embert, mert az kifizette , amit értem követelt, - azután mellen ragadott és arcomba köpve, ki akart rugni a szobából...
Oh, mint szenvedtem, mint szenvedtem.
- Nyomorult... dörmögte haraggal a tiszt.
- Én is azt kiáltottam a fülébe - folytatta nehéz lélegzettel az asszony - de ez még nem volt elég.
Az elkeseredés e lélekgyilkos iránt, a düh, hogy eladnak, mint egy állatot, megszázszorozva, ezerszeresen tombolt bennem, most, hogy szemben álltam vele.
Vele is ugy bántam, mint a másikkal.
Rárohantam és magam alá tiportam a földre... azután öklömmel,... igen, öklömmel és egész erőmből, előbb mellére, majd arcára mértem egy-egy ütést, ugy, hogy széttörtem orrát és egész életére elrutitottam...
Sikoltozott, harapott, védte magát - hiába, mert őt is megfojtottam volna, mint a másikat - ha a szolgák ki nem veszik a kezemből és engem el nem hurcolnak.
Bezártak egy üres szobába és nem adtak enni.
A földön háltam, mert sem ágy nem volt, sem pokróc, még egy darabka gyékény sem, amelyre fekhettem volna.
Másnap este belépett hozzám a furia a két szerecsen szolgával.
Korbáccsal jött.
Láttam, hogy meg fog verni.
Megparancsolta a két szerecsennek, hogy ragadjanak meg és tépjék le rólam a ruhát.
A fekete ördögök vigyorogva támadtak rám.
Védelmeztem magamat, de mit tehettem e két erős barommal szemben.
A ruha egy pillanat alatt rongyokban lógott le rólam, - a furia vert a korbáccsal, ahol ért s végül egészen magánkivül a dühtől és a fájdalomtól, melyet elrutitott arcában érzett - azt rikácsolta a két ördögnek, hogy nekik ajándékoz; azonnal, most... látni akarja... végezzenek...
A szégyen és a rémület megkétszerezte erőmet.
Segélyért kiáltottam.
Körmeimmel véres sebeket vágtam a két gazfickó arcába.
Nem láttam, nem éreztem, nem hallottam... csak sikoltoztam ... amig az ajtó meg nem nyilt és a többi leányok be nem szaladtak.
Arra még emlékszem , hogy a furia ezt kiáltotta a két ördögnek, miközben ismét rám vágott a korbáccsal : " Vigyétek innen és dobjátok ki az utcára !"
Arra is emlékszem, hogy a gazok kihurcoltak a szobából és a hátulsó kis ajtón kitaszitottak a sötét utcára, ugy hogy arcomra estem - de ezzel vége... a többire nem emlékszem...
Csak rémlik, mintha egyszerre borzasztó nyomás nehezedett volna a fejemre, szemeimre sötétség borult , emlékezetem összezavarodott, eltompult és végül egészen megszünt...
- Szegény, - mormogta a kapitány.
- Igy volt, uram - sóhajtotta szomoruan a nő, - ez vagyok én...
Hová kerültem azután , nem tudom.
Másoktól hallom.
Mondják, tehát ugy volt.
Miért mondanák, ha nem lenne igaz?
Mondják, hogy az idevaló Ali Ben Kadin a szemétből váltott magához, valami vén koldusasszonytól vagy kitől és ide hozott.
Mondják, hogy tőle megszöktem és a pavlinoi erdőbe menekültem.
Igaznak kell lennie, mert voltam ott és kerestem atyám holttestét...
Téged is ott a tónál hozott utamba a sors, - tehát csakugyan igaz, hogy onnan hoztál ide... ahol meggyógyultam és jó emberek közé kerültem, akik sajnálnak és meg fognak védelmezni.
Az asszony könnyes szemekkel sietett a kapitányhoz és keze után nyult.
Radák megszoritotta a feléje nyujtott kezet, de mire felocsudott volna a meglepetésből, - a nő már ajkaihoz ragadta kezét és hevesen megcsókolta.
- Mit csinálsz?... kiáltotta elvörösödve a tiszt.
- Ne neheztelj, uram, - könyörgött kedves hangon az asszony és ismét visszahuzodott a kerevethez, - meg kell neked köszönnöm, hogy jó vagy hozzám.
Te vagy az első férfi , akit becsülni és szeretni fogok.
Nemes szived van, - szolgálni foglak.
Nálad maradok .
Nem félek.
Ha nőd lesz, azt is szolgálni fogom.
Radák megkönnyebbülve lélegzett föl.
A szegény "csoda" életének végtelenül sivár tragédiája - ezer meg ezer elhagyatott keleti nő tragédiája vagy komédiája aszerint , amint felfogják.
Uj dolgot alig hallott.
Ezek a gyalázatos históriák mind egyformák.
A részvéthez azonban, melyet e nő kegyetlen sorsa iránt érzett, most jókora mértéke a csodálkozó tiszteletnek is járult.
Mily hősies elszántságot tanusitott becsülete védelmében ez az asszony!
Mily hatalmas erővel lüktethetett szivében az erkölcsi tisztaság iránt való érzék, hogy kétségbeesett védelme közben agya elborult a szörnyü felindulás romboló csapásai alatt!
S ezt tette egy házban, oly környezetben, amelynek életcélja a bün, tápláléka a piszok és melegágya a becstelenség.
A nyugati nő hősiessége ily küzdelemben dicséretes, - a keleti nőé csodálatraméltó, tüneményes , majdnem emberfölötti és méltó a legnagyobb tiszteletre!
Radák mindezt meg is szerette volna neki mondani, de nem tudta, hogyan fogjon hozzá .
Kicsit megzavarta a dolog.
Tartott tőle, hogy többet talál mondani a kelleténél, - esetleg kevesebbet, s ezt éppen ugy ki akarta kerülni, mint a másikat.
Végre is a legkönnyebb oldalánál fogta meg a dolgot.
Belekapaszkodott az asszony utolsó kijelentésébe.
- Ha arra vársz, Diána, mig - amint mondod - nőmnek szolgálhatsz, akkor otthon vagyunk, - mondotta, visszacsapva megint a maga rendes kedélyes tónusába, - ez esetben békében, csendben és tökéletesen zavartalan nyugalomban élheted napjaidat .
Ez jó lesz neked is, - nekem is.
Az asszony figyelmesen tekintett rá.
- Nincs nő, akit magadnak kivánsz?
- Ezidőszerint nincs.
- Nem is volt?
- Hm... ez fogas kérdés...
- Haragszol?
- Dehogy! mosolygott a kapitány és titokban örült, hogy a sok szomoruság után most egy kis derültebb kék folt is mutatkozik a láthatáron.
Hiába!
Nem rajongott a tragédiákért.
Egyszerü, katonás szive örömestebb vette az élet világosabb szineit , semmint a sötéteket.
- Nem haragszom biz én, kedvesem, de az én efféle kirándulásaimról kissé bajos beszélni...
- Miért uram?
Senkit sem szerettél?
- A patvarba, hogyne! - nevetett vidáman Radák, miközben elhagyta helyét és másodszor is előkészületet tett a távozásra.
Csakhogy borzasztó peches fráter voltam...
Lehet , hogy élhetetlen is, meg lusta, meg mit tudom én!
Elég az hozzá, hogy izé... mind megcsaltak.
- Téged! - csodálkozott fejét rázva az asszony.
- Persze, hogy engem! - felelte a kapitány, s ürügyet keresett, hogy erről a ránézve nem tulságosan dicsteljes kérdésről elterelje a beszélgetést.
A pech, melyre élcelődve hivatkozott, nem volt tréfa, hanem méla beismerése az igazságnak.
Sohasem volt sikere a hölgyvilágban.
Hatalmas, izmos "fekete bölény" külseje, szeretetreméltó benső lénye dacára - semmi.
Tulszárnyalta még az ezred legfiatalabb pólyásbabája, az apró Nóbel kadét is.
Az asszonyi szivek izlése mesés.
Mayer Stefike éppen kapóra jött.
A beszélgetés eredményére váró gömbölyüség a kertben leskelődött, s hangosan dudolgatva járkált a bokrok között.
Hibátlan török szöveggel énekelte az eltanult ó-mohamedán ének egyhangu melódiájának két első sorát:
" La takun bil ejsi medsruhuul fuad Inn er rizk min al Allah kerim ... "
Radák az asszonyhoz fordult.
- Tanulékony gyerek az én kis barátném; ez a te éneked.
- Miért az enyém?
- Azért, mert amikor...
Hopp!
Ne beszéljünk arról, ami elmult.
Azt akartam mondani , hogy - amikor beteg voltál, mindig ezt a régi verset énekelgetted: "Ne gyötörd szivedet az élelem miatt ..."
Az asszony komolyan intett.
- Igen uram, ebben sok vigasztaló van... különösen az ének utolsó sorában, mely arra oktat, hogy inkább halj meg, de eledelt becstelen embertől ne kérj...
Én igy cselekedtem, - fejezte be szilárd hangon és emelt fővel, kiegyenesedve, büszke méltósággal tekintett Radák szemei közé.
A kapitány visszalépett s a káprázat egyetlen tovaröppenő villanásának hatása alatt - most először találta szépnek az asszonyt.
Ez a fölfedezés oly nagy zavarba hozta , hogy majdnem haragudott.
Elfordult, kinézett az ablakon, majd felragadta sipkáját a székről, s gyorsan, boszus hangon igy szólt:
- Itt fogsz maradni?
- Igen... felelte az asszony és mosolygott.
Radák megbiccentette fejét, s anélkül, hogy szemeit az asszony szeliden mosolygó arcára emelte volna, szó nélkül kisietett.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE