Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Árpád
Magyar fiuk Afrikában
Keletkezés ideje
1907
Fejezet
11
Bekezdés
1182
Mondat
2080
Szó
24418
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
KILENCEDIK FEJEZET.
- Végre! - szakadt föl Radák melléből egy mély sóhajtás, midőn a holdfényben a mintegy két kilométernyi távolságban levő néger falut megpillantotta.
De uralkodnia kellett fölgerjedt érzelmein.
Belátta, hogy semmit sem szabad elhamarkodnia, ha azt akarja, hogy egész vakmerő vállalkozása dugába ne dőljön .
Óvatosan, lassan, meggondolva kell cselekednie.
Mindenekelőtt erőt kell gyűjtenie a holnapi napra.
A majdnem tíz órai folytonos gyaloglás mindenkit egyformán kimerített .
Elrendelte tehát, hogy a közeli kókusz-pálmák alá ki kell feszíteni a sátort.
Félóra mulva mindenkinek aludni kell, hogy kimerült tagjait kipihentesse.
A sátor néhány perc alatt készen állt s aztán még a kitűzött félóra sem telt el és a karaván már mélyen aludt.
Ezúttal senki sem őrködött, csak az isteni gondviselés , mely sohasem hagyja el a benne bízót.
Másnap reggelre kissé borús lett az idő.
Könnyű esőfellegek mutatkoztak.
A szél is megfordult s nyugatról, az oceán felől lengve, nyilván okozója volt a borús égboltnak is.
Radák örült az időváltozásnak.
Az izgatottság alig hagyta nyugodni.
Reggeli hat óra tájban már talpon volt.
Kilépett a sátor elé.
Majd egy csonka fatörzs mellé telepedve, rátett egy a podgyászból előkeresett messzelátót s azon keresztül vizsgálgatta a völgy másik oldalán levő Manyembézit.
A szemle nem volt valami örvendetes.
Manyembézi "város" aránylag igen terjedelmes, jól megerősített falunak látszott.
A házak száma futólagos számítással is meghaladta a kétszázat, ami Afrika belsejében , hol jórészt csak húsz, harminc kunyhóból álló "város " -okat talál a bátor utazó , rendkívül nagy szám.
A királyi "palota" sok egymáshoz rótt épülettel meredek dombon állott s e kedvező helyzeténél fogva uralkodott az egész falun.
Az utcákon sok lombos fát lehetett látni.
Egy terjedelmesebb téren, hatalmas pálmák között magános, tágas faépület tűnt szembe.
Ez volt nyilván a "városháza ", hol Manyembézi fekete uralkodója meg szokott jelenni fontosabb alkalmakkor a népgyűlésen s alattvalóihoz beszédet intéz.
A házak számából itélve, Radák körülbelül 1500 főre becsülte Kili-Pongó király alattvalóit.
Ez a tekintélyes szám megint csak nem volt örvendetes.
Bembo nem túlzott, midőn Manyembézi uralkodóját "leggazdagabbnak" mondotta messze földön, mert csakugyan annak látszott.
Hatalmas is volt; azt a terjedelmes falura vetett első tekintet is azonnal igazolta.
Kili-Pongó király tehát mindenképen kemény ellenfélnek mutatkozott.
Nehéz lesz vele elbánni.
Erőszakkal talán lehetetlen is.
Mit tehet három fehér ember - ezerötszáz fekete ellen?
Ez óriási számbeli különbséget semmiféle hősiességgel nem lehet kiegyenlíteni, ha itt is a fegyverekre kell bízni a döntést.
Nyolc óra körül a legények is fölébredtek.
- Küldjétek ide Bembót! - szólt Radák.
A fekete azonban nem volt sehol.
Gozár és Jánoska mindenfelé keresték, de sem a sátorban, sem a lovak körül, sem az egymásra rakott podgyászhalmaz közelében nem találták.
- Nini... - dörmögte Vigyázó, miközben abbahagyta az eredménytelen keresgélést - csak nem ugrott meg?
Most azonban Gozár volt az, aki erre a gyanusításra tagadólag rázogatta fejét.
- Hová ment volna?
Radáknak is feltűnt a dolog, de ő sem tartotta lehetőnek, hogy a fekete megszökött volna.
A legközelebbi negyedóra - midőn a hirtelenében elkészített reggelit körülülték - igazat adott nekik.
Bembo zömök alakja egyszerre kibukkant a közeli bokrok mögül s szó nélkül letelepedett a reggeli mellé, hogy a ráeső részt átvegye és elfogyassza.
Radák is, emberei is azonnal észrevették Bembo komoly, de most szokatlanul nyugtalannak látszó arcán, hogy fontos közlendői vannak.
Meg kellett azonban várniok , míg a néger elkészül az evéssel, mert aközben sohasem adott választ a hozzá intézett kérdésekre.
A közbeeső szünetet Radák arra használta, hogy feltárja embereinek helyzetöket .
Megmagyarázta nekik, hogy itt, ahol vannak, lehetetlenség megerősített táborhely nélkül maradniok.
Elhatározta tehát, hogy ásó és kapa segítségével egy olyan földvárat kell minél gyorsabban építeni, mint amilyeneket az ágyúk és lovak védelmére a tüzérség szokott emelni künn a gyakorlótéren.
Bembó elkészült az evéssel, közbeszólt:
- Fehér emberek ne féljenek, itt jó lenni.
- Mi az az itt?
- Itt - ismételte komolyan a néger - elmentem nézni, hol vagyunk?
Láttam, hogy az " áldozatok hegyén" vagyunk...
- Világosabban, Bembo - sürgette Radák - mi az az áldozatok hegye?
- Ha uram tudni akarja, jőjjön!
Bembo fölemelkedett guggoló helyzetéből s szó nélkül a bokrok felé indult.
Radák és a legények követték.
Mintegy tíz percnyi haladás után Bembo egy az erdő szélén levő szabad tisztás előtt megállt s kinyújtott vasbotjával a tisztás közepén álló csonka fatörzsre mutatott, mely vörös volt a rászáradt vértől.
Közelében koponyák és más emberi csontok hevertek halomszámra.
Egy-egy koponya lándzsára volt tűzve.
A látvány rémséges volt.
Gozár és Jánoska borzadva fordultak félre.
- Gyalázatos egy ivadék - fakadt ki haraggal a hosszú tüzér - ilyen kegyetlenséget csinálni...
Radák most már tisztában volt az "áldozatok hegyé " -nek értelmével.
Elgondolkozva tekintett széjjel az emberi vad ostobaság e borzalmas vesztőhelyén, hol egyetlen talpalatnyi hely sem volt mentes a vértől.
Ez a "sötét" földrész.
Rémületesen méltó a névre, melyet visel.
- Menjünk innen! - mondotta összerázkódva.
Bembó tartóztatta.
- Fehér emberek, maradjanak - mondotta élénken integetve.
Azzal előresietett s a tisztás baloldalán egy magában álló, vastag facölöp mellett megállva, ismét integetni kezdett.
- Fehér emberek jőjjenek és nézzék egy fehér ember sirját!
Radák szivéből erre a kiáltásra minden vér a fejébe szökött.
- Mit beszélsz? - kérdezte riadtan s oly gyorsan rohant a facölöp felé, hogy majdnem felbukott a lába elé kerülő emberi koponyákon.
Szent Isten! - nyilalt keresztül lelkén egy fájdalmas gyanu, - csak nem a testvérbátyja sirját akarja neki a néger megmutatni...
Bembo élénken magyarázott:
- Megölték fehér embert, de nem madarak ették, hanem sirban van... itt benn földben , temetve...
- Kicsoda... kicsoda? - gyötrődött remegő hangon az ifjú.
- Fán van a neve - magyarázta a néger s ujjával a cölöpre mutatott, melyen azonban homályosan még ki lehetett venni az irónnal odajegyzett egy sornyi feliratot.
Radák mohón odabámult.
Egész lelke a szemébe gyűlt...
Elhomályosodó tekintete alig tudta kibetűzni az elfakult feliratot:
" Dajbukát Kristóf † 1875. nov. 10."
Föllélegzett.
Szivébe visszaszállt a remény.
Nem testvérbátyja nyugszik a cölöp tövében.
- Dajbukát Kristóf... - mormogta, inkább magának, lassú hangon s megilletődve nézte a durván ácsolt, megbarnult facölöpöt, mely alatt egy sokat hányatott élet ért gyászos befejezést.
- Ejnye no! - csóválgatta fejét Jánoska - ugyan sohse hittem volna, hogy igy legyen találkozásunk a Dajbukáttal...
Szegény feje, hát mégse lett gazdag ember...
Ő is kisérte Radák urat.
- A cölöpön látható felirat bátyám kezeirása - mondotta Radák, miközben megemelte kalapját a szerencsétlen véget ért örmény sirja előtt és emberei kiséretében elhagyta a borzalmak e szörnyű tanyáját.
Valószinű tehát, hogy még életben van!
Bembo, midőn megértette, hogy miről van szó, határozott hangon erősítette, hogy Kili-Pongó nagy főnök, gazdag király, félelmes király, - ok nélkül nem szokott vért ontani.
- Kili-Pongó "szakállas tigris" - erősítgette a fekete, - míg békében hagyják, nem bánt.
- Hát akkor ki ölte meg ezt a fehér embert, akinek sirját láttuk? - kérdezte Radák.
Bembo fejét rázta.
- "Szakállas tigris" akkor öl, ha dühös.
Fehér ember fogoly volt Manyembéziben .
Fogolyra nem dühös hatalmas tigris.
- Akkor emberei végezték ki.
- Harcosok tehették, király nem.
- Ki felelős a harcosaiért, ha nem a király?
Erre a természetes kérdésre Bembo nem tudott mit mondani.
Megengedte, hogy a király felelős harcosaiért, de makacsul megmaradt amellett, hogy a szerencsétlen örményt semmi esetre sem a király parancsára végezték ki.
*
Béke a halottal - az élők munkája az élőért és nem a halottért van.
Minél jobban reménykedtek, hogy Radák Domokos életben van s nyilván odalenn Manyembéziben a Kili-Pongó foglya, az ifjú annál szilárdabb lélekkel érlelte magában az elhatározást , hogy akár csellel, ravaszsággal, akár alkudozással, váltságdíjjal vagy egyéb, bármily néven nevezendő módon, vagy meg fogja szabadítani, vagy meghal, eredmény nélkül azonban nem fordul vissza, s a bizonyosságot élete árán is meg fogja tudni.
- Munkára, fiúk! - adta ki a parancsot, midőn a sátorhoz visszaérkeztek.
- Elő a kapát és ásót, csináljuk meg először is a magunk és vagyonunk védelmére a földvárat!
Jánoska és Gozár szorgalmasan munkához látott.
Bembo is ügyes földmunkásnak bizonyult, Radák sem kimélte az ásót.
Csak ily megfeszített munkával sikerült esti hat óráig annyira fölépíteni a sánccal körülfogott földvárat, hogy lovastól , podgyászostól, sátorostól bele lehetett költözködni.
A sátort benn ismét kifeszítették, az állatoknak füvet hordtak össze fekvőhelynek, a podgyász bekerült a sátor mögé húzott ponyva-kibitkába.
Esti fél hétkor, a jól kiérdemelt vacsora után Jánoska már fenn sétált a két méter magas földsánc tetején.
Most következett a dolog fogasabb része.
- Készülj, Bembo, - mondotta Radák a négernek, - ha besötétedik, lemegyünk Manyembézibe és kikémleljük.
Ti is jöttök, fiúk!
A fekete komolyan biccentett.
- Jól van.
A földvárat nem kell őrizni.
A hely, ahol vannak: az "áldozatok hegye "; néger fogalmak szerint szent hely, hová csak a főpap vezetése alatt, ceremóniás szertartások között mernek felmenni.
Este nyolc óra után hirtelen besötétedett.
Az ég felleges maradt továbbra is s a levegő érezhetően lehűlt.
Radák türelmetlenül sürgette embereit.
Alig tudta fékezni indulatát.
Hiába mondogatta magának, hogy válságos időben egy csepp hidegvér többet ér mindennél.
Fiatal ember volt; meg lehetett érteni türelmetlenségét.
Bembo volt négyük között a legnyugodtabb.
- Fehér ember vigyázzon! - mondotta intő, komoly hangon, midőn az előkészületek befejezése után kiléptek a földvárból, - Kili-Pongó ravasz, mint szakállas tigris , okos, mint kígyó és erős, mint elefánt.
Harcosok sokan...
Manyembézi nagy...
Ezzel lefelé indult a fensíkon s könnyű, nesztelen lépéssel haladt a menet élén.
- Lassabban! - szólt rá az ifjú, midőn egy-egy percre elvesztette szem elől a sötétségben.
Bembo erre meglassította lépését, s halkan dudolgatva kerülgette ki az útjába eső bokrokat és ugrált keresztül a vízmosásokon, oly rugalmas könnyűséggel, mint egy zerge.
Bámulatosan hajlékony tagjai voltak.
Pedig már elmult harminc éves, ami a sötét világrész fekete törzseinél valamivel több a férfikor delelőjénél.
Egy bokrokkal benőtt árok szélén hirtelen abbahagyta a dúdolgatást és egy meghökkenést kifejező elfojtott "Oho !" kiáltással, villámgyorsan az árokba ugrott.
- Mi baj, Bembo? - kérdezte Radák.
Az árokból dühös kiáltás hangzott, majd kemény ökölcsapások zuhogása.
Radák és a legények lerohantak.
Lenn az árokban Bembo egy izmos szenegambiai négerrel viaskodott.
- Kém... fogni! - lihegte kimerülten.
Gozár odaugrott s vastag karjával egy pillanat alatt maga alá vágta a kése után kapkodó szenegambiait, mellére térdelt s Jánoska segítségével ugy összekötözte, hogy mozdulni sem tudott.
Bembo szájából csurgott a vér.
A lefegyverezett fekete sokkal erősebb volt, mint ő , egy ökölcsapása éppen szájon érte a vitézül harcoló Bembót, ki bátorságát Gozár gyors segítsége nélkül, egy perccel később valószinűleg életével fizette volna meg.
- Tartani... kém! - ismételte másodszor is, - látta sátort "áldozatok hegyén ", eljött lesni...
Ez rossz hír volt.
- Azt hiszed, Bembo, - kérdezte izgatottan Radák - hogy Manyembéziben észrevettek minket?
- Nem tudom, - válaszolta nagyokat fújva a néger s övéből kivont hosszu spanyol tőrével rákopogtatott a szemét dühösen forgató szenegambiai mellére.
- Ez látta sátort... eljött lesni...
Ezzel a fogoly mellé guggolt és vallatni kezdte.
A szenegambiai előbb éktelen dühvel , majd megvető csúfolódással, végre hangosan kacagva felelgetett.
- Kém elárul Manyembéziben, - mondotta a néger - itt fogjuk hagyni megkötözve, hogy ne vihessen hírt.
Van fehér ember Manyembéziben...
Az ifjú megragadta Bembo karját.
- A bátyám!
Más nem lehet, csak ő!
Él!
Oh, hála neked, teremtő, jóságos atyám , csakhogy él! - kiáltotta hálásan, mély felindulással az ifjú.
- Él, - bólintott fejével a néger, - de fogoly, elzárva.
Harcosok őrzik régi házban .
Megkeressük.
- Vezess Bembo, vezess!
Bembo otthagyta az összekötözött szenegambiait, kimászott az árokból; utána a többiek is.
A sötétség oly nagy volt, hogy öt lépésnyire is alig lehetett látni.
Közvetlenül egymás mellett kellett lépkedniök, hogy együtt maradhassanak.
Fél tíz óra tájban érkeztek Manyembézi legszélső kunyhóihoz.
Mindenütt csendesség volt.
Egy-egy gyönge fény csak a meredek dombon levő királyi "palota" táján pislogott a sötétségben.
- Itt vagyunk... - súgta alig hallható hangon a néger.
Radák épp oly halkan kérdezte:
- Merre van a régi ház?
- Benn.
- Benn a falu közepén? - kérdezte elszorult szívvel az ifjú.
- Lehetetlenség úgy odajutni, hogy ne vegyenek észre...
Bembo vállat vont.
- Megpróbáljuk... - mondotta komolyan.
- Fehér emberek készítsék tűzcsövüket , lépjenek, mint párduc és hallgassanak, mint hal.
Radák a legényekhez fordult.
- Itt a nehéz perc, fiúk, - suttogta oly izgatottsággal, mely majdnem elfojtotta ajkán a szót - óvatosság és vigyázat...
Mindnyájunk élete forog kockán s halál vár testvérbátyámra is, ha kudarcot vallunk és észrevesznek.
Bembo elindult.
Egy elég széles utca torkolt ki a szabad mezőre; azt választotta.
- Hallgatni... és vigyázni... - sziszegte figyelmeztetve.
Nyomában Radák sietett előre, utána Vigyázó, leghátul Gozár.
Az oláh elszántan markolta puskája agyát s amíg nyomon követte az előtte tovasuhanó három emberi árnyékot, buzgón imádkozott.
Nem igen tudta könyv nélkül még a Miatyánkot sem, hát csak az Isten nevét ismételgette nagy áhítattal és meg volt benne nyugodva, hogy a jó Istenhez így is eljut az ő szívének egyszerű fohászkodása.
A falu közepén levő tágas térségen keresztül lopódzva, Bembo óvatosan balra kanyarodott s egy cölöpökből épített, pálma-hánccsal fedett jókora négerkunyhó előtt hirtelen megállt.
A kunyhóból gyér világosság szűrődött ki.
Ajtaja előtt, mely a másik oldalra nyilt, egy hórihorgas szenegambiai harcos őrködött lándzsájára támaszkodva.
Álmos lehetett, mert ugyancsak nagyokat ásított, miközben egykedvű hangon, valami nótát dúdolgatott.
Bembo intett az ifjúnak.
Aztán gyorsan ajkára tapasztotta ujját.
Egy szót se...
Lábujjhegyen lopództak a kunyhó hátulsó részéhez, egymás mellé, szorosan, mind a négyen, mint négy néma árnyék.
A homokos föld felfogta a léptek neszét.
Macska sem léphetett volna zajtalanabbul.
Az ifjú szíve úgy megdobbant, midőn előrehajolva, benézett a kunyhó egy repedésén , hogy majdnem azt hitte, tulajdon szívének örvendő dobogása lesz árulója.
...A nyomorúságos néger kunyhó földjére pálmalevélből és szalmából összehányt fekvőhelyen egy csontig lesoványodott, sápadt, szomorú férfi feküdt: Radák Domokos ...
Mélyen beesett szeme bágyadtan bámult a földön pislogó olajmécses sárga lángocskájába.
Ruhája lerongyolvatapadt tagjaira, szakálla, bajusza összekuszált , rendetlen, bozontos volt.
Mélyen megindító, gyászos látvány!
Az egykor erős, délceg férfi szánandóbb volt a legutolsó, tehetetlen koldusnál, ki beteg tagjait rongyaival takargatva várja, hogy szenvedéseit meglássa az emberi irgalom és könyörület...
Az ifjú szemét elborította a könny.
Oh, jóságos Isten, hát így kell viszontlátni bátyját...
Oly mélységes keserűség nyilalt szívébe, hogy sírva fakadt volna, ha a mellette álló Gozár úgy meg nem szorítja karját, hogy majdnem fájdalmat érzett.
Ez magához térítette.
Föleszmélt.
Most nem a gyász ideje van, hanem a cselekvésé .
Dologra...
Bembo élénken integetett.
Fekete szeme égett, mint a parázs.
Azután markába szorította tőrét s a kunyhó oldalához lapulva, egy prédája után sompolygó párduc bámulatos könnyűségével csúszott mindig előre... mindig tovább ... lépésről-lépésre, előre nyúlva, simán, nesztelenül...
Most eltünt szem elől.
Egy pillanat alatt végzett az őrrel, azután visszasietett.
A következő percben mind a négyen a kunyhóban voltak.
A szegény fogoly felkönyökölt és kimeresztett szemmel bámult rájuk.
- Bátyám!
Édes jó bátyám! - rohant hozzá az ifjú s térdre rogyva a nyomorúságos szalmavacok előtt, az öröm és keserűség szörnyü felindulásában sírt mint egy gyermek.
A fogoly kitárta karjait.
Sápadt arcán és beesett, fénytelen szemében a megcsillanó öröm elárulta, hogy fölismerte öccsét.
- Pista... - lehelte fájdalmasan - kedves öcsém...
Elakadt.
Feje hátrahanyatlott és egy mély sóhajtással, eszméletlenül esett vissza rongyaira.
Egy szem se maradt szárazon.
Jánoska hangosan sírt, Gozár félrevonulva, lehorgasztott fejjel törülgette könnyeit.
Még a Bembo komoly, fekete szemében is megjelent valami homályos ellágyulás.
- Szegény úr... - dunnyogta fejcsóválva.
Azután megérintette Radák karját.
- Fehér harcosok emeljék szegény urat és vigyék - mondotta susogva - futni kell ...
Őrt váltani jönnek...
Radák gyorsan magához tért.
A feketének igaza van.
Ha az őrváltás ott találja őket , menthetetlenül el vannak veszve.
- Hozzátok bátyámat, Jánoska, Gozár!
Menekülnünk kell...
A két legény fölemelte az eszméletlen Radák Domokost a szalmaágyból és szó nélkül kisietett vele a kunyhóból, mely a szerencsétlennek oly hosszú ideig börtöne volt.
A falu közepén levő szabad téren észrevétlenül jutottak át.
Bembo pár perc mulva ugyanabba az utcába kanyarodott, melyen belopództak .
Lépten-nyomon visszafordult, hogy gyorsabb haladásra unszolja a drága terhükkel lassabban haladó embereket.
Radák a félelem és öröm váltakozó érzelmeivel figyelt minden legkisebb neszre.
Egy-egy nyikorgásra, egy-egy távoli kutyaugatásra úgy összerázkódott, mintha szemtől-szembe került volna a veszedelemmel, mely szerencsétlen testvérbátyja megmentését meghiúsíthatja.
Nyolc vagy tíz percig tartott mindössze, míg az utcán keresztül lopódzva, végre kiértek a faluból s érezték lábuk alatt a füves mezőt, de az fölért egy egész örökkévalósággal!
Az aggodalomnak , a félelemnek és a lázas gyötrődésnek valóságos kínszenvedése volt ez a gyorsan tovaröppenő tíz rövid perc.
Az ifjú csak most értette meg, hogy miként lehet az élet válságos pillanataiban egyszerre megőszülni.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE