9
A bányatársulat igazgatója megígérte nekem: mihelyt annyira haladok az angol nyelvben, hogy meg tudom értetni magamat, lekerülök aföld mélyébe.
Ezt a státust tudniillik jobban fizetik, ámbár tagadhatatlan , hogy ott a veszély is nagyobb.
(Csak zárjel között említem meg, hogyha édesanyám hétszázötven fontot találna kézhezkapni innét, Búrföldről, annyit jelentene ez , Galambom, hogy odavesztem valamelyik tárnában.
Ilyen véletlenekről azonban ne is beszéljünk!)
Most pedig leírom, milyen itt az étkezés.
Gondolom, hogy ez is érdekelni fog.
Reggel hat órakor keltenek föl, hogy megigyam üres teámat.
A voltaképpeni reggeli valamivel később kezdődik s igen gazdag.
A főétel minden esetben sonka vagy pirított szalonna s reá két ökörszem - kisütve.
Kávé vagy tea tejjel (sohasem citrommal), hozzá dzsem, vaj és így tovább.
Délben hideg ételek kerülnek az asztalunkra: hús, sonka, vajaskenyér, méz, dzsem.
Az angol koszthoz, bármit együnk is, föltétlenül hozzátartozik a pirított kenyér vajjal és a tea.
Errefelé sem a hazai fröccsöt, sem a pompás magyar sört nem ismerik.
Pilzeni sört kapni ugyan, de az hihetetlenül drága.
Bort egyáltalán nem kóstoltam még: litere csaknem három pengő.
Az első üveg bort akkor rendelem meg, ha te is itt leszel már, kedves s a két karomban foglak tartani...
Étkezésre itt nem szokás vendéget hívni: illetlenségnek számítana.
Ha azonban a vendég történetesen ebédidőben tartózkodik nálunk, akkor lehet marasztalni.
A vasúti utazás Afrikában kitűnő, a kocsik tágasak s éjszakára mindenkinek megvan a fekvőhelye.
Most szombati nap van s én már féltizenegykor feljöttem a tárnából.
Itt szombaton nem is dolgoznak úgyszólván, mivel errefelé nagyon divatban vannak a hétvégi kirándulások, az úgynevezett weekend-ek.
Különben minden reggel nyolc órakor szállok le egyezerkilencszáz méter mélységbe s félegykor jövök fel ismét napvilágra.
Kettőtől félötig az irodában dolgozom föl a lent végzett munkát .
Ékkel és kalapáccsal mintát veszek az aranykőzetből s megmérem a kőzetvastagságokat satöbbi.
Nehéz fizikai munka ez, édes Márta, mert a kőzet igen kemény és igen éles, úgyhogy egyelőre csupa vágás és seb a kezem meg a hátam.
Hiszen félméteres fejtésekben dolgozom, hol a legtöbbször hason kell tovább csúsznom a hegyes köveken.
A hőség pedig oly irtózatos odalent, hogy kevéssel a beszállás után verejték lepi el az ember minden tagját, később már ömlik róla a meleg víz és így tart ezt mindvégig.
Mire fölfelé kellene indulnom , Isten drága ege alá, olyan a ruhám, mintha előzően vízzel teli kádba feküdtem volna bele.
Ezért egy másik rend ruhát is kellett vásárolnom.
Kifelé jövet ugyanis oly erősen szellőztetnek, hogy valóságos szél zúg körülöttünk s ebben az állapotában könnyűszerrel eshetne tüdőgyulladásba az ember.
Éppen azért munka végével minden esetben ruhát váltok.
Meg is fogytam alaposan...
Ha bárki olyan kérdezősködne is nálad utánam, aki bányamérnöknek készül, mondd meg neki jószívvel, hogy meneküljön ettől a pályától!
Szerencsétlen foglalkozás ez és csak olyan ember merészkedjen reá, akiben brutális elszántság van, mint például énbennem is.
Igaz másfelől: az én elszántságom magyarázata az, hogy messzi hazámban egy kisleány vár hűséges szívvel...
Márta!
Kedves Márta !
Elárulom neked, hogyha a föld- és kőfejtésben lankadni kezdek olykor, a te nevedet suttogom magam elé.
És a neved elég hozzá, hogy újult erővel emeljem a csákányt...
Közeledik az éjfél, mikorra levelem végéhez jutottam.
Te szelíden alhatsz már Sopronban; odahaza is ennyi lehet az idő, hisz egy délkör alatt vagyunk körülbelül.
És én körülfonlak a világ túlsó feléről száz érted rajongó gondolatommal.
Odahaza téli alvásra készül most a világ: itt olyan a természet, mint nálunk május legelején.
És ha reggelenként, mialatt a bánya mélye felé készülődöm , föltekintek az égre, vadmadarak oszlopait látom a magasban, amint szállnak , egyre szállnak ismeretlen világtájak felé.
Talán Magyarországról jöttek...
A levél végét már remegő hangon olvasta a leány, az utolsó mondatnál pedig két tenyerébe temette az arcát és sírni kezdett, nagyon.
Pillanatok múltak belé, amire meg tudott szólalni:
- Istenem, minek is engedtem el?...
Talán soha többé nem fogom látni...
Vatha László hadnagy, aki eddig zavartan állt a leány mellett, megmozdult most:
- Ne légy gyerek, Márta!...
Meglátod: minden jórafordul hamarosan s mához esztendőre olyan férj-feleség lesztek, hogy magam is irigyelni foglak!
Veér Márta leendő sógorára emelte könnybenúszó szemét és sóhajtott:
- De nehéz az élet, Laci!
Hanem ugye, te mindig ki fogsz tartani mellettem?
- Nyugodt lehetsz, kedves - s megsimogatta a leány haját.
Megegyeztek még, hogy Veér Márta még aznap lemásolja a levelet s Budára küldi föl a szülőknek, másnap délután és este pedig hosszú-hosszú levelet ír érte gyötrődő vőlegényének.
Addig kimerítő válaszra készült Vatha László hadnagy úr is, aki azzal búcsúzott, hogy másnap este újból meglátogatja kis sógornőjét.
Már csak azért is, hogy a postán egyszerre adja föl mindkettejük leveleit...
- Majd elolvasom, hogy mit írtál? - mondta természetes hangon a leány.
- Megengeded?
A fiatal tiszt nagy zavarban, védekezve mondta:
- Ne neheztelj meg, Márta, de ez a kérésed képtelenség.
Tudniillik rólad akarok írni a bátyámnak...
- Hisz éppen azért! - csodálkozott el a leány.
Vatha Lászlónak minden rábeszélő képességét össze kellett szednie, hogy az ellenkezőjéről próbálja meggyőzni Veér Mártát.
Hiába!
Hiába!
A vége az lett , hogy a leány elfordult tőle:
- Talán bizony ellenőrzöl!
- Az is megeshetik - szaladt ki meggondolatlanul a fiatal tiszt száján.
Akkor már meg is bánta, de késő volt minden.
Leendőbeli egyetlen sógornője végignézte tetőtől-talpig, majd a másik szoba felé indult s becsapta maga után az ajtót.
De mielőtt becsapta volna az ajtót, egy mindent és mindenkit szívensujtó pillantással szólt vissza:
Szegény Vatha László tényleges állományú gyalogsági hadnagy magában mosolyogva , de azért elszontyolodott szívvel indult hazafelé s el volt készülve rá, hogy Veér Márta most nyomban leül a válaszlevélhez s a levélnek legalább a felében őt fogja bemártani - a bátyja előtt.
De kiadósan!
És míg magában morfondírozva haladt a lakása irányába, azon kezdett tünődözni: micsoda hálátlan szerepre vállalkozott, amikor kijelentette a bátyja előtt, hogy vigyázni fog a menyasszonya minden lépésére.
Tudta, hogy hosszú ideig nem kerülhet ezekután a leány szeme elé...
Másnap reggel ugyanis, ahogy a laktanya felé tartott volna, a laktanya kapujában apró levelet nyújtott át neki egy kis cselédleány.
- Márta kisasszony küldi a hadnagy úrnak.
- Hát te ki fia vagy? - kérdezte némi meglepődéssel Vatha László.
A kisleány értelmesen válaszolt:
- Én ott vagyok szolgálatban a családnál, akinél a kisasszonynak teccik lakni...
- Úgy?
Akkor csak mondd meg, fiam, hogy átvettem a levelet és hogy csókolom a kisasszony kezét!
Szegény Vatha László gyalogsági hadnagy pontos időben indult el Veér Mártához .
Azt hitte, hogy most végleg le fog számolni vele a leány, ehelyett azonban az történt, hogy amikor benyitott volna, a leendő kis sógornő csaknem összecsókolta:
- Isten hozott, Laci!
Remélem, az árulkodó levelet nem küldted még el Gábornak?
- Nem - szólt megtörten az egykori nyalka tiszt.
- Egyáltalán semmit se fogok írni többet!
Itt egyszerre esdekelni kezdett a leány:
- Azt nem fogod tenni velem, Laci!
De lásd be: azért mert mi ketten összekoccantunk, nem szabad zaklatnunk szegény Gábort!
- Jó, jó - dünnyögte Vatha László.
Mert magában rég igazat adott már a leánynak.
Látta a Veér Márta szeszélyét és csapongását s rájött idejében, mitől van ez az idegessége?
Nyugtalan volt szegény.
Kettejük között szent lett tehát a béke.
S attólfogva óvatosan beszélgettek minden alkalommal, ahányszor találkoztak.
Vigyáztak, hogy egyikük se keserítse meg a másikat.
Néhány nappal az ünnepek előtt Vatha László Budára kísérte föl Veér Mártát s csak annyi ideig maradt éppen, hogy néhány bizalmasabb szót válthatott Lóránt bátyjával.
Azt kérdezte mindenekelőtt:
- Mit csinál Veér mama?
Zúgolódik-e még?
- Most csöndben van a néni, de nem csodálkoznám, ha zúgolódnék.
Elvégre az egyetlen lányáról van szó szegénynek.
Vatha Gábornak a híre is elveszett aközben.
Idehaza, Magyarországon, tovább kínlódott kiki a maga gondjaival s a hazai kormány azzal a titkolt tervvel foglalkozott egyelőre, hogy le fogja szállítani a tisztviselők fizetését.
Tudniillik soknak találta azt a fizetést.
Végzett fiatalemberek állás után futkosnak lihegve, eredménytelenül persze.
A nyugdíjra érett, félig alélt öregek két marokkal kapaszkodtak bele akkori pozícióikba s emiatt egyre lázadozóbbakká váltak a fiatalok.
Talán senki többé nem volt szerelmes Magyarországon.
Nem ért reá.
Vatha Gáborra alig emlékezett többé valaki idehaza.
Csak legközelebbi hozzátartozói emlegették.
Minden estén.
Megtörtént, hogy Veér papa egy-egy délután átsétált Vatha papához a Királyhágó-utcába és mert Vatha papát szótlankodva találta odahaza, a vállára csapott biztatóan:
- Micsoda katonafiúk voltunk mi ketten valamikor!
Nem is említve, mikor a Szandzsákban jártam egyszer...
Igaz másfelől, hogy akkor még Ferenc József volt a király.
De hiába volt minden erőfeszítése Veér papának, mert sokat, igen sokat szótlankodott ekkoriban a két család.
Vatha Gáborról annyit tudtak csak, hogy Transvaalban dolgozik, egy Brakpan nevű városkától nem messze, közel az Indiai-óceánhoz.
Ott emelgette csákányát Vatha Gábor, dűtögetvén a sziklákat és rögöket egy édes álomért: Veér Márta magyar leányzóért...
Egyhangúan mentek a napok, a hetek.
Február elején lehetett s az első tavaszodó szellőcskére lesett mindenki, mikor az Indiai tenger partjáról hosszú-hosszú levélben számolt be a szüleinek sorsáról és állapotáról Vatha Gábor.
Elmondta levelében, hogy félesztendő mulva készül kikérni az ottani belügyminisztertől menyasszonya számára a beutazási engedélyt, mivel enélkül nem mehet ki utána s lelkesedéssel szólt azokról az egyszerű formákról, amelyek révén - puszta bejegyzéssel, várakozás nélkül - be lehet jutni az ottani, szédítő hatalmú bányavállalati igazgatókhoz , miniszterekhez, főhivatalnokokhoz.
Nem úgy, mint azon a keserves Magyarországon !
S folytatta a levelet:
A brakpani bányatelepre szegődvén el, elszakadtam Görgényi pajtástól is.
Egyelőre szegény, szürke, jelentéktelen ember vagyok még, dolgozom minden erőfeszítésemmel, aknamunkát végzek, de előbb-utóbb el fog jönni az én időm !
Mert tudásban toronymagasan állok az itteni idegen bányászok felett.
Erről azonban most még - csitt!
Tízezer főnyi lakosa lehet Brakpannak s takaros bányavároskának mondható: afrikai stílusú villákkal van beépítve s minden villának csinos kertje van.
Egyetlen hosszú főutcája csupa üzlet s ebben az utcában szombat délutánonként annyi az autó, amennyit odahaza nem látni az Andrássy-úton sem.
Mert itt legfontosabb a gépkocsi és a gramofon: minden egyéb csak azután következik.
Nemzeti nyelv a kaffer, amely azonban sohasem volt holland, illetve búr.
Az itteni fehérek igaz, hogy hollandus, azaz búr nyelven beszélnek, a kaffer nyelv azonban - egészen más.
Errefelé minden angol, búr és kaffer.
Itt olyantájt sötétedik körülbelül, mint odahaza is, Magyarországon: a mostani időben este nyolc körül s reggeli öt óra felé világosodik már.
Nagyon sok és nagyon szép errefelé az éneklőmadár, ezek a madarak szakadatlanul trilláznak , fütyülnek és csattognak.
Gólyát nem láttam eddig és hogy itt is költ-e, nem tudom.
Most jut eszembe, hogy éppen itt járt az angol trónörökös, a velszi herceg s miután Afrika valamennyi kiválóságát meglátogatja, hihető, hogy nálam is le fog vizitelni...
De félre az ócska tréfákkal!
E levelemmel egyidőben egy másik levelet is írok Mártának, az én édes-kedves menyasszonyomnak.
Az Istenért, vigyázzatok reá!
Mert nélküle összeomolna az életem...
Szeretettel és hálával ölel mindnyájatokat bujdosó fiatok:
Erre a levélre titkolt szorongással néztek össze.
Hiszen fél esztendeje volt csaknem, hogy Afrika déli csúcsára ment ki Vatha Gábor s egyelőre semmi reménye nem látszott, hogy utána mehetne egyszer Veér Márta is.
Hallgattak hát.
És vártak.
Vártak közel két hónapig.
És akkor egyszerre nagy ujjongás tört ki a Vatha- és Veér-családban.
Mert levél jött megint a bujdosó fiútól.
Rövid volt a levél, ámde minden sora örömhír.
E szerint a fiatal és elszánt bányamérnök odahagyta eddigi kilátástalan küszködése helyét s a legelőkelőbb búrföldi bányatársulathoz állt be, havi negyven font fizetéssel.
Még egy kis szerencse s Vatha Gábor a világ legboldogabb embere lesz.
Talán huszadszor olvasták már minden sorát:
Itt úgy bánnak a mérnökökkel, mint urakkal szokás.
Most mindennap negyedórát kell utaznom vasúton, de azért továbbra is Brakpanban, ebben a kedves városkában lakom.
A viszontlátásra!
Az utolsó szó Veér Mártának volt üzenet.
És felsóhajtott rá a leány.
Április vége felé járt ekkor s a vándormadarak mind visszaköltöztek már Magyarország földjére .