Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Babits Mihály
Halálfiai
Keletkezés ideje
1927
Fejezet
18
Bekezdés
3538
Mondat
12000
Szó
186103
Szerző neme
férfi
Terjedelem
hosszú
Kanonikusság
magas
A BOLDOG GYERMEKKOR
1
Az ókori pedagógusok szerelmesek voltak, s a pedagógia lényegében van valami a szerelemből, mely élvez s termékenyít.
Az ember nem született magányosságra; s ami az asszony testének a tükör, az talán a férfilélek számára egy másik lélek , melybe magát vetítheti: örök narcisszizmus.
" Létezik -e, amit senki sem lát ?" - kérdezték olykor a filozófusok; s Miskának is mintha léte szakadt volna, mikor elhagyták a Feleség ájtatos szemei, melyek a legjobb tükrök és kísérők.
Látásaink s gondolataink elhalnak magukban, s kivált bizonyos X-eken túl csak a visszaverődés lobbanthatja ki őket valami halálos fakultságból.
Miska most kétségbeesett bölcsességgel új tükröket csiszolt, melyek azonban még fátyolosak voltak, mint a verébfióka szemei: inkább csak színes fényt, mint határozott formákat mutatva, mintegy leragadt szemhéjakon át.
Miska addig nézett e rejtett fátyolú fiókszemekbe, míg zavar fogta el.
Bizonyos, hogy a színes fényben máris titkok úsztak.
Miska nem mert e titkok után fürkészni: ajkát lezárta a maga titka , mely inkább önmaga előtt volt tilos, mint másoknak.
Miska és fiacskája közt titkos zavar és feszély volt; amit Miska apai fölénnyel igyekezett palástolni, még jobban távolítva evvel magától gyermekét.
Az apai fölény legérzékenyebben este nyilvánult, vacsora után, a félbeli borosüveg s férfias ízléshez illő illatú sajt mellett, mikor künn a kertben rejtelmes árnyékok teregették be a lombok aljait, innen-onnan különös neszek hallatszottak, s a petróleumlámpa kiszűrődő fényét fakult rongyokban kapkodták el a meg-megrángó ijedt akácok.
- Hozd el a pipámat! - szólt ilyenkor Miska.
A pipatórium benn állt a vizitszobában, amit most alig használtak: a zongora és a piros plüssgarnitúra közt, a halk sötétségben.
A sötétség rémekkel volt tele ; Imruska remegett a rémektől, s épp azért volt ő az, akinek naponta ki kellett onnan hoznia a pipát: mint ahogy Rárónak kellett neveznie hintalovát, mert nehezen mondta ki az r-et.
Ez Miska nevelési elve volt: hámhoz törni a csikót.
Miska, mint elfogult kocsis, kényszerült megfeszíteni a gyeplőt , hogy meg ne érződjön keze remegése.
Imrus pedig, szegény kis katona, kit a zord hadvezér rettegett pontra küld, szívdobogva ment harcba az árnyakkal.
A nagy szobán át tapogatózva kellett keresni az utat; az álló "kleiderstock ", mint egy sötét óriás ijesztve meredt a sarokban; egy-egy nomád szék váratlan helyből orv ütéssel támadt az óvatlan térdre; a zongora, anyi zongorája, csak sejtve aludt, mint titokzatos állat az őserdőben; pihegve a csöndben, mint régi dallamok szelleme; a szem kábult a feketeségtől; a kis test borzongott; az előrenyúlt kéz minden pillanatban újra elkészült, hogy valami rémbe ütközik.
A rövid pár lépés örök időkbe tellett.
S mintha mázsák szakadtak volna le melléről, mikor végre hirtelen kapással a jól ismert pipák tajtékfejeit érték ujjai.
Milyen jól tudták már, melyikhez kell nyúlni!
Lázas mozdulattal rántották ki meglazult bádognyaklójából, s aztán uzsgyé ! semmire sem nézve, mindenbe beütközve, széket földöntve és ajtót becsapva egy-két ugrással vissza a megmentő világosságba!
Ezt az idegfeszültséget nem lehetett tovább kibírni.
Ám apjához érve elcsitultan, de még hangos szívvel szégyenkezett a székrobajért és ajtócsapásért, elismerte oktalanságát, s nem mert egy szóval sem ellenkezni , mikor másnap újra kiküldetett a veszélyes útra.
Mit is lehetett volna mondania ?
Mitől félt voltaképp?
Semmitől.
Semmitől a világon, amit meg tudott volna nevezni .
És mégis ebben a nagy, zongorás és még most is anyiszagú szobában rettenetes volt a sötétség.
Még gondolni is iszonyú volt rá.
Sehol, sehol nem volt olyan ijesztő az éjszaka, mint ebben a szobában.
De hogy micsoda rémek voltak benne, azt ő maga sem tudta, s arról nem is volt talán szabad beszélni senkinek, de legislegkevésbé apinak.
Nem, apinak igazán nem volt szabad erről beszélni.
S Miska érezte a fiúcska hallgatását, mint egy másfajta sötétséget, mely viszont az ő elhagyott szívét rettentette.
Miska különös remegéseket és idegenségeket érzett gyermekében, s már fölriadt benne a csüggesztő felfedezés: hogy hiába kérdi.
- Mitől félsz?
- Semmitől.
Miska hiába álmodott a közvetlen, gyermeki lélekről, ki az ő lelkének tiszta tükre lenne.
A tükröt homály futotta be, s Miska néha úgy találta, mintha éppen a leglényegesebb helyeken volnának a foltok.
S Miska kegyetlenül újra meg újra elküldte a pipáért, remélve, hogy a rémekkel való küzdelemben megtisztul és kiragyog számára a kis lélek.
De csak jobban gyötrődött, s elborult.
2
Jókedv növényzete s a gyermeki önkéntelenség friss virágai csak napsugaras ég alatt hajtanak ki; de a szavak emeletei s mindaz, amit a Tudat emel, épülnek tovább a borúban is.
Így épült Imruska tudománya, váratlan gyorsasággal, a méla talajon, melyet nem vert föl a kiskorú huncutság flórája; s ezeken az emeleteken mégiscsak találkoztak apival, aki boldog volt, ha egy-egy új téglát rakhatott a friss épületre.
A tükör felragyogott ilyenkor, s a gyermek egészen övé lett.
Imrusnak nem voltak pajtásai; az egész élet sokkal komolyabbnak és rémesebbnek tűnt föl előtte , hogysem csínyek és tréfák érdekelték volna; még a játék is komoly próba volt, hol szégyen és bukás leshetett; s Imrus annyira félt az ügyetlenségtől, hogy csupa félelmében ügyetlenné vált.
Mindez Miska malmára hajtotta a vizet, s Miska örült is neki, noha világért sem vallotta volna be ezt az örömét, akár még önmaga előtt sem; ellenkezőleg, azt hangoztatta, hogy életvidám, pajkos, pajtáskodó kis huncutnak szeretné látni fiát.
Mens sana in corpore sano .
[ 19] Szaladj, ugrálj, mint a többi gyerekek!
Én a te korodban első voltam a langamétában.
Imrus azonban labda helyett a latin szót kapta el: mert, megelőzve a diákiskolát , már egész sereg diákmondás és -vers ugrált friss eszében, s gyűjtötte őket, mint ritka pillangókat.
A latin nyelv, kétségkívül nagyoknak való és férfias tudomány , izgatta fantáziáját.
Imrus, kis mizogin, már különbséget tett a nemek között , határozottan a férfipárthoz állva, mert minden női dologból ellenséges és zavaró rejtelem áradt.
Hintásséknál mind elfogultabb lett, ijedt, apró vendég, Erzsi hisztérikus pátosza, Gitta imponáló s mindenbe beavatott okossága s a kis Noémi vihogó szépsége közt.
A kislányoktól valósággal félt már, megrezzent, ha meglátta őket az udvaron, amint Döme bácsihoz szaladtak át valami üzenettel, s nem tudott kihozni előttük egy szót sem.
Egyre nehezebben volt rábírható, hogy Erzsiékhez menjen, noha olykor nem tudott mit tenni idejével, nem tudott mit tenni mohó lelkével, mely falta volna a világot, s már fölélte magában azt a kis törmeléket , ami a világból eddig hozzájutott.
A neki való könyveket, amint kapta, azonnal fölfalta; Vivi dada meséit kívülről tudta már; s unta és lenézte; Döme bácsitól sem hallhatott több újat; fogékony esze mindent előszörre megragadott és magáévá tett; az ismétlést utálta az iskolában is.
Mivel tölthette hát szabad idejét, ha apja éppen nem ért rá vele foglalkozni?
Kártyákat rakott ki a padlóra, vagy a Miska könyvei közt kutatott, elnézve egy-egy visszataszító ábrát a német Lombrosóban, valami torz és durva emberarcot vagy az Osztrák-Magyar Monarchia című mű illusztrációit.
- Mit csinálsz?
- Unatkozom.
- Miért nem mégy át Hintássékhoz? - kérdezte Miska olykor, Erzsi némely szemrehányó célzásaira emlékezve: mert a patetikus hisztéria nem riadt vissza az oktalan gyanútól, hogy Miska maga tiltja el tőle gyermekét.
- Menj át Hintássékhoz!
- Mit mondjak, ha kérdik, hogy mért jöttem? - kérdezte Imruska.
- Nem kérdi azt tetőled senki se.
- De hátha mégis kérdenék, mit mondjak?
Mit mondjon?
Imrusnak már ürügy és ok kellett, hogy egy lépést is tehessen másvalakik felé, még ha a szomszédban laktak is.
Visszavonhatatlanul magányos volt már ő, távol azoktól, akik őt szerették, s még távolabb szívében magától a szeretettől.
Noha csupa nagy szeretetről s önfeláldozásról álmodozott, igazában nem szeretett senkit: csak talán azt a két gyermeket, fiút és leányt, akit egyszer, régen látott a cirkuszban, akiket az anyjuk késsel dobált körül; azokat még most sem feledte el!
Igaz, hogy azóta nagyon megváltoztak, s amint folyt az év és az újabb év, különösen kezdtek hasonlítani mind a ketten, fiú s lány egyformán , Hintáss Noémihez; csakhogy egy egészen másforma, nem olyan vihogó, hanem komoly Noémihez: az igazi Noémit | nem szerette Imruska, ki nem állhatta.
De ezt a két cirkuszi gyereket nagyon szerette, és még most is fél éjszakákon át meséket szőtt róluk, hogy feláldozza magát, és meghal érettük, mint Szécsi Dezső tette királyáért.
Máskor meg robinsoni történeteket képzelt el: hogy egy puszta szigetre vetődnek ki hárman, s ott kell küzdeniök a vadakkal.
Ezek a magányos képzelgések voltak az ő igazi élete, melyet Miska nem is sejtett, noha oly tűnődve vizsgálta fia nagy szemeit, s titkos remegéssel kérdezte sokszor önmagától: micsoda gondolat lehet e szemek mögött, amit a kisfiú nem őtőle tanult, nem őtőle kapott?
3
Döme bácsi sokat betegeskedett az időben; nyáron Harkányba ment, ahol Cencivel szokott találkozni, két öreg köszvényes.
Döme lakása ilyenkor egészen a vén Bábira maradt, ki most kitombolhatta takarító ösztöneit: a nyitott ajtókon, ablakokon porfelhők áradtak ki a sugaras délelőttbe, szőnyegek és bunda messze pufogtak a porolófától, s Imruska belopózkodva a széthányt szobákba, szabadon turkálhatott az öregúr kisszámú könyvei s csodálatos, avult holmijai között.
Az emeleti helyiségben, a mindig üresen álló nagy szobában, amely valaha az Ákosé volt , hevertek most azok a limlomok, amik hazakerültek az eladott szőlőből: ott volt a vadászkürt, a patrontartó öv, a nagy bőrkamásnik, a lapos pohár és a földbe szúrható botban végződő vadászszék; Imrus fölszerelte magát mindezekkel, a patrontáskát napraforgómaggal rakta tele, ez volt a robinsoni provízió; s vállára vette flóbertpuskáját, amit szintén Döme bácsitól kapott ajándékba, azzal az ígérettel, hogy ha nagyobb lesz, töltényt is kap hozzá; noha erre ő nem is igen vágyott, mert semmi kedve sem volt verebekre lövöldözni.
A Flóbert pusztán szimbólum volt neki; a Fegyver szimbóluma; nem támadó, hanem védő fegyveré; s nem is ártatlan vadak, hanem az egész ellenséges Világ ellen, melynek közepén már , szegény kis Robinson, mint gyönge szigeten remegett.
Bábi asztalt és székeket egymás tetejére rakott ki az udvaron, hogy ne legyenek útjában a takarításnál; a fölborított asztal lábai mint különös árbocok meredtek e rögtönzött emelvény tetején; Imrus kihúzta már-már kinőtt kiságya létrácskáit, s hozzátámasztotta kiszámított hajlásokban és lejtésekben e fantasztikus, véletlen , szárazföldi hajó deszkáihoz; mert az egymásra rakott bútorok halmából óceánjáró hajó lett már, e világ óceánján, ahova a kis Robinson föltelepedett puskájával, a csípőig érő nagy kamásnikban, kürtjével, késével, napraforgómagjaival és egy könyvvel, helyet foglalva valamely szellőztetni odatett vánkoson, mint puha és kényelmes árbockosárban, kalandos könyvét olvasni s ábrándozni a hősi gyermekekről, akiket egyszer a cirkuszban látott...
Döme ezalatt Harkányban várta Cencit, aki a jövő hét valamely napjára jelezte érkezését; s csakugyan egy délután kocsi fordult be a primitív Kurhaus elé, ahol már a délutáni muzsika szólt; a kocsi széles sárnyomot hagyott a kavicsokon, s Döme messziről látta - mert épp sétáját tette a "parkban " -, hogyan száll ki Cenci nagy keszkenőjében, hogyan adja le a kocsis a pincetokot, s hogyan kászálódik ki a kocsi belsejéből egy fiatalabb s világosabb ruhába öltözött nőalak, akinek láttára megdobbant a vén szív, Nellit vélve egy pillanatig.
De nem Nelli volt, csak Jolán, aki nem bírta már otthon szürke élete elégedetlenségét; rosszkedve, panaszai nem akartak szűnni.
Agyondolgozta fiatalságát a szőlőben; de most (kilencvenötöt írtak ekkor) az amerikai vesszők már termést ígértek, a munka egy kis lélegzést engedett, s mamát úgyis el kell kísérni valakinek!
Nelli már Itáliát is látta, és ő még Harkányt sem!
Cenci okosan elhozta magával, Nellire hagyva a házat és szőlőt, hol e két hét alatt semmi különösebb tennivaló nem volt.
Nelli maga maradt a nagy házban, kávét ivott ebéd helyett, korán feküdt, nappal is félősen bezárta a kaput, gyermekét gondozta, s türelemmel hallgatta Liza néni végérhetetlen családi történeteit, aki Cenci bizalmas asszonya volt, templomba járó öreg parasztasszony, egy régi vincellér özvegye, megszokott segítség a háznál, s akit Cenci e magányos napokra lánya mellé rendelt.
Nelli, noha búsan és remegve, inkább maradt volna teljesen egyedül is, hogysem Harkányba menjen vagy akárhova.
De kivált Harkányba, ahol Döme várt Cenciékre, s hogy megérkeztek, oly morcan járt a két nő oldalán, mintha inkább azt a harmadikat várta volna, aki nem jött.
Döme unta a délutáni sétahangversenyt, unta a pajtaszínkör népszínmű-előadásait, a Felhő Klári-t és a Náni-t, amit Jolán kedvéért meg kellett nézni rossz szemének.
Döme, igazában a pénzt is sajnálta, agg ösztönnel rágott meg minden krajcárt, bort sem ivott, csupán az ebédnél, drága is volt, rossz is, s Döme alig várta már, hogy otthon heverjen, délutáni kanapéján, a széken álló kifogyhatatlan flaska mellett: mert eladott szőlője borából őrzött még annyit, ami egy alkonyodó életre elég.
Az idő rosszra fordult, s Döme örült az ürügynek, hogy hazamehet.
Kocsin ment , noha Sót és Harkány között járt már a vicinális; de Döme nem szerette a vasutat , ahol akárki beülhet a kupéjába, s barátja ámbár a haladásnak és demokráciának, úgy gondolta: nem ilyen öregembernek való az már, mint ő.
De mi való az öregembernek ?
Neki a szél is árt, s a kocsi szele veszélyesebb a vonatfülkék léghuzamánál.
Döme betegen ért haza, ahol Erzsi fogadta, mint hű s féltékeny rokon: azonnal ágyba fektette, s megparancsolta Bábinak, hogy senkit se eresszen be hozzá, mert ilyen öreg úrnál már veszélyes lehet az influenza.
Miska helyeselte ezt az intézkedést , fiacskájára való tekintettel is, akit féltett sorstól, betegségtől, s minden percét titkon úgy irigyelte, mint kincsét a fukar.
Miska az érzelmek embere volt ; Erzsi nagyobbra nézett, s valódi hősiességgel ápolta bácsiját, nem törődve azzal , hogy lánykáihoz viheti haza az influenza bacilusait.
Erzsi számítón és Miska remegőn: ki hitte volna ezt?
De az Élet drámája folyton cseréli a szerepeket.
4
Döme, szívós öreg, kiheverte az influenzát, de régi egészsége nem állt helyre .
Ősszel és a tél folyamán folyvást visszaesett, ágyat őrzött hosszú heteken át , sötét félálomban s szinte gondolatlan, megadva magát az Erzsi hatalmának.
Imruska így mindig ritkábban jelent meg fölolvasó gyanánt.
Miska nem ajánlotta föl, hogy beküldi, s Döme nem kérette: érezte talán, hogy féltik ijesztő köhögésétől, tán féltette maga is, de talán csak éppen semmi kívánsága nem volt ilyenkor, nem volt kíváncsi az újságra sem, nem akart hallani a mai dolgokról, legfeljebb a régieken tűnődni vagy aludni vagy várni, míg Bábi behozza a teát vagy a vörös borba mártani való piskótát vagy a párolt almát...
Erzsi mint önfeláldozó ápolónő, hangos pózban járt-kelt a beteg körül, inkább zavart csinálva, mint hasznot, de élénken beidegezve mindenkibe elmaradhatatlanságát.
Így maradt Imruska egészen Miskára, a hosszú téli délutánokon át, míg Az Én Újságom-at vagy Schmidt Kristóf és Hoffmann Frigyes ifjúsági iratait olvasta, folytonos kérdésekkel ostromolva az akták fölött pipáló apát.
Miska orgiákat űzött a latin szavak korai fölidézésében: ó, a drága, hűvös latin szavak! melyeken sohasem égeti meg magát a lélek!
Ezek a szavak nem feszélyezték sem őt, sem gyermekét; ez a halott nyelv, melyet egyikük sem értett - mert rég volt az idő, mikor Miska diák leveleket kapott hazulról a konviktusba : Dilecte Fili mi Michael !
[ 20] - közelebb tudta hozni őket, mint az anyák élő , meleg magyar szava.
Élő és meleg szó éppoly nehezen hangzott el apa és fiú közt , mint az anya neve; s Miska néha ezt a hiányzó nevet okolta mindenért.
Miska szomorúan és tehetetlenül gondolt erre; mert emberi szíve és lojalitása nem engedte, hogy a gyermeket teljesen megtagadja anyjától, s engedelmével Imrus minden nyáron egyszer Gádoros vendége volt.
Most is, Cenci és Jolán, kik eredeti tervükhöz ragaszkodva valamivel tovább maradtak Harkányban, mint Döme, hazamenet Sótnak fordulván a beteg látogatására, egyútban magukkal vitték a fiúcskát is .
Miska tűnődve vizsgálta gyermeke szemeit e távollétek után, de sohasem kérdezte őt anyja felől, s Imrus is hallgatott.
Ha Miska jelen lehetett volna anya és fiú találkozásán, bizonnyal csodálkozva nyugodott volna meg: mert ez a találkozás egészen a konvenció jegyében folyt le, mintha csak szokásból csókolnák meg egymást.
Nelli minden szava feszélyezett volt; s szinte nem is bánta, ha Imrus csak az étkezéseknél került szeme elé.
Imrust jobban érdekelte Szécsi Dezső vagy a szőlőbeli rókalyuk, mint anyja szava.
Anya és fiú együttléte úgyszólván csak teóriában létezett.
Miska nem tudta ezt, s hiába erőltette fantáziáját amaz együttlétet elképzelni.
- Mit csináltál egész nap? - kérdezte.
- Olvastam.
- Volt olvasnivalód?
- A Rácz nagyapától maradt könyvek közt kerestem.
Miska ismerte ezeket a könyveket, a Szent István Társulat régi kiadványait; ódon , komoly, tanulságos könyvek, ahol még az a-k után és az s-ek előtt hiányjelek voltak; Miska csodálkozott: mit találhatott azok közt magának Imruska?
- Azért mentél falura, hogy egész nap olvass?
- A szőlőben is voltam.
A feleletek zárkózottak és elfogultak voltak, s Miska inkább a hűvös latin szavakhoz menekült, latin poéták szavaihoz, akik a boldog mezei életet s vidor sétákat dicsérték valaha: amikre ennek a könyvek közt molykodó fiúcskának annyira szüksége volt:
Inter umbrosos licet ire saltus ...
[ 21 ]
5
Inter umbrosos saltus - az árnyas erdők közt - lassanként mind ritkább lett az árny, noha a napfény csitult és halványult; a tépett függöny lefeküdt a földre szőnyegnek; de Miska fáradhatatlanul taposta fiacskájával ezt a szőnyeget, többet járva Sót hegyeit, mint valaha, s talán nemcsak éppen a séta kedvéért.
A latin szavak készlete véges volt - már amennyit Miska adni s Imrus bevenni tudott, mert megkapta a csengés, de a grammatika ködbe borult.
Szavak helyett látást adni a szenzációéhes kis léleknek: ez a vágy vezette az apai lépteket a vörös lombos erdőn; mert adni kellett, mindig s újra adni, hogy rajta csüggjön, övé legyen, belőle szívja az életet!
Együtt látni: van -e kielégítőbb egyesülés?
Miska gyermekének friss szemével nézte a világot, s fölfedezte, mintha még sose látta volna; mást látott, mint eddig; a vörös lombos erdő helyet kért aktái közt.
De jött az ősz és tél; a tarka szőnyeget sár és hó fedte be; s Miska a jégpályára vitte gyermekét, noha ő sem korcsolyázott, s Imruska sem mutatott nagy merszet e sportra; vagy egy-egy Sótra tévedt koncertre vitte, amit a nehéz hallású fiúcska kellő áhítattal hallgatott végig; vagy jobb híjában az új gőzfürdő is elég látványosság volt.
Miska csöndesen élt; társaságba ment; s a kártyában is áttért a hazárd tarokkról a komolyabb whist-re, melynek már neve is csöndet jelent.
Egy idősebb bíró, egy nyugalmazott ezredes és Zsinkó bácsi , köztiszteletben álló öreg kanonok, voltak rendes partnerei, csupa asszonytalan vének, s a játék fölváltva, hol egyik, hol másik lakásán folyt.
Döme nem tette lábát e pecsovics társaságba: de Miska otthon érezte magát a szótlan öregek közt , s Imrus halálos komolysággal kibicelt.
Miska maga is az öregebb bírákhoz tartozott már: komoly és tekintélyes férfiú, becsült és lehiggadt.
Miska a munka embere volt, nem óhajtott szerepelni, távol állt mindenféle ügytől és mozgalomtól.
Távol állt a politikától is, mely ezekben az években csiklandós helyéhez nyúlt az Életnek: nők dolgához és zsidók dolgához.
Hímen láncai lazultak; debuisset pridem [ 22] - gondolhatta Miska; de már az utcán zengett a Zsidólány szívem!
Wekerle kora volt ez, s a polgári házasság izgatta a kedélyeket.
A liberalizmus utolsó lépéseit tette, hogy eggyéolvassza a nemzetet: s az érc sistergett, habzott, mint amelyhez idegen fémet forrasztanak.
Sóton katolikus kör alakult, melynek elnöke Miska egyik új bírótársa lett, s tagjai közé állt Wintersberg báró, s még Gőzsy Pepi is a vármegyétől, noha az alispán csóválta rá a fejét.
De ki vette komolyan ezeket a kántorfamíliákból eredt reakciós szamarakat, akik klerikális bárókhoz dörzsölőztek? ezeket a lump Gőzsy Pepiket, akik antiszemiták lettek, miután birtokaikat zsidóknak adták el ?
Miska liberalizmusa megingathatatlan volt; s ebben még Döme bácsi is együttérzett a kormány emberével, híven a Kossuth és Garibaldi szelleméhez: mert a papság mindig a Sötétség Hatalma, s ember és ember között nincs különbség, csak becsületes s jó hazafi legyen!
Ez volt az állam elve ez időben, s minden komoly ember ezt vallotta.
Még a papok közt is csak fiatal hecckáplánok reménykedtek reakciós mozgalmaikban: Zsinkó bácsi tovább frekventálta a Miskáék pecsovics whist-jeit, s konyhájában tovább főzték az ebédet húsz jó tanuló, szegény diáknak, akik közt zsidók is voltak.
Miska nyugodtan whistezhetett: liberalizmusa uralkodó hitvallás volt; az állam elve szilárdan állt, mint maga az állam is, erős masinaként, visszatarthatatlanul haladva fölvilágosodott korunk szellemében.
S mégis, nyugodtan whistezett -e Miska?
Milyen masina az, melynek kerekei fájni tudnak, és összeroppantják egymást, fájva és fájatva?
Miska olyan volt, mint a csorbult kerék, mely mindig megzökken egy ponton: bizonyos táblai és kúriai ítélet aggasztotta.
Hol volt a pontos gépkerék felejtő öntudata?
Miska nem feledte el a szegény "gázolt sorsot ", aki ott vonaglott előtte a törvény deszkáin: noha ama fensőbb ítélet csakugyan elvágta a hóhér kötelét, megelégedvén az "életfogytiglani" fegyházzal.
De ez az ítélet , melyet nem mert remélni, új gond lett Miskának: mert mi okozta a váratlan enyheséget?
A tábla bizonnyal nem látta az esetet oly tisztának, mint ő, mikor a végzetes szót kimondta: kétely lehetett itt...
A vádlott kétségbeesetten tagadott a végső pontokon; s mind e tények mögött bevallatlanul Gyulának néhány szava izgatta Miskát, amiket akkor mondott, mikor elváltak a zöld kapu előtt, utolsó , különös látogatása után.
- Az emberi léleknek csodálatos rejtélyei vannak...
Ez az oka minden bírói tévedésnek...
Imádkozz értem, és ne ítélj el senkit...
- Ezek a szavak benn maradtak Miskában, noha sokkal jobban ismerte Gyulát, hogysem egy pillanatra is komolyan vette volna őket.
- Lehet, hogy gyilkos vagyok - mondta Gyula, amit Miska egy pillanatig se hitt: de az emberi hit szerkezete nagyon komplikált.
Miska gondolni sem akart ezekre a szamárságokra, amiket Gyula szeretett mondani: de mennél inkább nem akart rájuk gondolni, valahogy annál elfogultabbnak érezte magát mindennel szemben, aminek Gyulához köze volt, s annál ijedtebben kérdezte magától : szabad volt -e neki ezzel az elfogult és ingó lélekkel élet és halál fölött ítélkezni?
Hátha ez az elfogultság s a vágy, hogy mindenáron bűnöst találjon Gyula helyett, bezárta a szemét az igazi tényállással szemben, melyet talán senki sem látott meg, mely egészen más volt...
Ó, az a deszkán vergődő, reménytelen, vad , makacs tagadás!
Miska híres bírói tévedések rémeseteire emlékezett, amilyenek nálunk is kiderültek párszor: a Köteles Mihály esete, aki kilenc évig szenvedett ártatlanul a fegyházban: a Drakulits-, a Korhammer-eset.
S elgondolni, hogy meghalhat a fegyházban, mint ahogy kis híja, hogy a halálos ítéletet, az ő ítéletét nem hajtották végre rajta!
Miska gyötrődve olvasta ez idő tájt A halálraítélt utolsó napjai című könyvet Hugo Victortól : mert ez a cím, az Hugo Victor nagy nevével, magára vonta figyelmét a sóti könyvárus ócska regényekkel telt kirakatában, s megvette a könyvet, noha nem szokott szépirodalmat olvasni.
Ezek a gondolatok úgy hatalmukba kerítették Miskát, hogy szinte már híres józansága volt veszélyben.
Nemegyszer azon kapta magát, hogy a pör revíziójáról gondolkodik: kérvények és lépések indokolásáról ez irányban; bolondos tervezgetés , egyedül a Gyula komolytalan szavai alapján!
Miska különös szégyent érzett önmaga előtt ezeken a hozzá nem méltó gondolatbeli ellovaglásokon; mégis, nehéz volt már magányát ellenőriznie: lelkében valami betegség furkált.
Miska nem tudta, hogy e kínzó lob góca nem is annak az ítéletnek megdagadt emléke körül van, amely minduntalan kísértette: a baj mélyebben fészkelt, olyan helyen, ahova nem mert tekinteni, s amelynek rémeihez képest a Bíró minden hivatásos kételye és furdalása már jótékony és üditő feledés.
Régi papok és modern orvosok beszélnek a férfiszív ily rejtekeiről, ahol ott guggol titokban és szégyenelve a Mulier Damnatrix , [ 23] egy asszony vagy száz asszony vagy csak éppen az Örök Asszonyi - de nem mint ideál, inkább mint az a láthatatlan kis szennycsomó a bőr alatt, ami a gyulladást okozza.
Melyik orvos vagy pap mert volna erre tapintani?
Miska bevallhatatlan és bolondos furdalásai alatt egy mélyebb furdalás lappangott; egy még bevallhatatlanabb, bár sokkal kevésbé bolondos skrupulus.
Bírói tévedés helyett inkább emberi mulasztás fájt föl itt; mert hisz az ítélő igazságos, sőt kegyes volt; de micsoda igazság és kegyesség hozhatja már helyre az emberi és férfiúi mulasztásokat, az elmulasztott szerelmet, mely orvosok és költők szerint is elmulasztott életet jelent; ó! azt a rettenetes hátralékot, amely fölgyülemlett egy hosszú életben, egy szürke házasságban, honnan kifejlődött az, amiről ifjak és öregek álmodnak?
Miska hajába már ősz tincsek vegyültek, s mintha súlyokat raksz tenyeredre, eleinte meg sem érzed terhe növekvését, később már grammok is kilóknak tetszenek: úgy érezte ő is a heteket éveknek.
Miska öregedett, már-már elviselhetetlen teherrel; s egyetlen menekvése volt átszökni fia könnyebb életébe.
Miska új szemekért epedett, mint aki új szemüvegért eped: mert a régit könny, piszok és késő bánat fátyolozta.
Miska öregedett, de nem a jól felhasznált élet nyugalmával; a folyton nehezedő hetek súlya alatt szomjazott, mint a tehervivő ember; s az Imruska szemeiből sóvárogta inni a világot, mint tiszta poharakból.
Miska alig várta az új tavaszt, amely a magyar Millennium tavasza volt; ezen a tavaszon végezte Imrus a negyedik elemit .
Jövőre latin diák!
- Ha jó lesz a bizonyítványod, fölviszlek az ezredéves kiállításra! - mondta Miska.
De ez az ígéret elsősorban mégsem Imrusnak szólt, noha a kisfiú csak úgy lihegett a nagy szenzáció, az új látnivalók felé.
Az ígéret elsősorban magának Miskának szólt, akit már hónapokkal előre éltetett ennek az egy pesti hétnek a reménye: mikor kiszakadva megrekedt életéből, önmagát feledve szürcsölheti az ezeréves haza nagyságát egy lelkes kisgyermek lelkén keresztül, aki az ő fia - és Nellié.
6
Az Emlék különös kincstár, mely néha a gyémántot dobja ki, és a szemetet gyűjti .
Mi maradt meg apa és fiú pesti napjaiból a strapa és halálos fáradtság emlékein kívül, mely a vidéki kényelemhez szokott bíró urat s a gyenge idegzetű gyermeket teljesen hatalmába kerítette?
Miska eltompultan és kimerülve vezette fiát a zajos tömeg közt, nem akarva bevallani a pipa és fotel hazahúzó nosztalgiáját, nem akarva bevallani csalódását, s makacsul ragaszkodva előre megállapított programjához, minden fáradtság dacára, mert pénz és idő kevés volt, s mert nagy alkalom ez, melyért ezer évig kéne várni: egész életre szóló büszke emlék egy kis magyarnak!
- Szép? - kérdezte Imrustól minden új látvány előtt; csüggedhetetlenül szomjazva a lelkesedésnek egy csillámnyi fényét a tág, intim, gyermeki szemekből, melyek , mint a Nelli egészen hasonló szemei hajdan, különös távolságból néztek a világra.
- Elég szép! - felelte a kisfiú változatlanul; a nagy szemek csak nem akarták fenntartás nélkül átadni magukat a provokált lelkesedésnek, s dacosan fogadtak minden szenzációt, mint az elkényeztetett gyermek az ajándékot.
Miska kedvetlen lett.
- Fáradt vagy? - kérdezte eltűnődve és szinte bosszúsan.
- Nem vagyok fáradt - tiltakozott Imrus, s noha feje kábult és lába fájt, cipő törte, s zsibbadt térdei szinte gépiesen vitték, mégis a világért sem akart volna elmulasztani semmit.
De a látványok idegenül elzúgtak fölötte, s a legnagyobb dicséret, amit mondani tudott, mindig csak ez maradt:
- Elég szép!
S kimerülve, kielégítetlen érkeztek egy szeles estén haza a vonattal, Miska pénz és kedv nélkül, mogorván.
Imruska kissé lázasan, zakatoló fantáziával.
Imrusban a megtorlott szenzációk kavarogtak, már nőni kezdve az emlékben, s az egész millenniumi kiállítás úgy tűnt föl neki, mint egy tarka diadalkapu, melyen át életének egy új korszakába lépett.
( Már csak pár hét választotta el a gimnáziumtól.)
Mikor később az egyik tanára - beszélgetésbe ereszkedve amaz értelmesebb s úribb fiúkkal, akik az ezredik év nyarán akár az iskola társas kirándulásával, akár szüleik kíséretében megjárták a kérkedő fővárost - megkérdezte tőle:
- Hát neked mi tetszett legjobban, Sátordy?
Imrus azt a választ adta:
- A Plasztikon.
A Plasztikon pompás látványosság volt a maga nemében, tarka mutatványosház , melynek színezett életnagyságú viaszbábjai és szemfényvesztő varázstükrei bizonnyal az Életet és Csodát jelenthették egy kisfiú szemében.
Imrus felelete mégis meglepetést keltett, sőt mondhatnók, kínos meglepetést, mert a tanár erkölcsnemesítő szándékkal tette föl a kérdést, s a többi fiúk tudták is ezt, és az Árpád-körképről vagy más valami hazafias látnivalóról beszéltek, sőt olyan is akadt, aki a Munkácsy Krisztus-át idézte.
Az ifjú cisztercita kedvetlenül csóválta meg fejét, mert éppen a komoly és értelmes Imrustól mást várt volna.
- Hogyan?
Ez tette rád a legnagyobb hatást?
Ez az, ami felejthetetlenül emlékedbe vésődött?
Ez, amit hazád ezeréves ünnepéből magaddal viszel az életbe?
Imrus tájékozatlan állt a súlyos kérdések e tömegével szemben, és hallgatott.
- Hát jól van, neked ez tetszett legjobban - mondta a tanár, és továbbment.
Imrus feleletét el kellett fogadni, mint a dacos őszinteség egy különös hőstettét; ám a léleknek már zsengekorban komplikált titkai vannak, s ez az őszinteség nem is volt olyan egészen őszinte.
Az emlék, ami ebből az első pesti kirándulásból elmosódhatatlanul kísérte Imrust hosszú éveken át, talán egészen más látványosság emléke volt, és valósággal bevallhatatlan.
Miska megrémült volna, ha sejti, hogy mi ez az emlék, noha ugyanazon látványosság benne magában is különös ízeket és nem kevésbé bevallhatatlan érzéseket hagyott.
Apa és fiú, gyermek és bíró úr , mindannyian emberek vagyunk, azaz állatok is, lélekben sem szakadva el soha a Természet szennyes mélyeitől.
A kiállítási látványosság, mely e két memória tükrén oly ködös és tartós foltokat idézett, voltaképp talán elég ártatlan volt, Miska előtt mégis - aki fiacskája gyermeki tisztaságát féltette - rendkívül pikánsnak s illetlennek tűnt föl.
Miska mindig megkérdezte, mielőtt valamely mutatványos helyre jegyet váltott:
- Nincs benne valami, ami nem való gyereknek?
- Ó, dehogyis kérem! - hangzott ilyenkor a tiltakozás, noha az elővigyázatra kétségtelenül szükség volt, ama régi jó liberális időkben, mikor hatóság még nem avatkozott az apák dolgába.
De most az egyszer a kérdést is elmulasztotta Miska , ismerősökkel akadván össze, este, Ős-Budában, kábultan és mindig kielégítetlen , régi jogásztársakkal, akik közül egy valami skribler lett azóta, ismert nevű ember; azok csábították, velük tartani a fényes éjjelbe.
- Most nem vár az asszony! - ingerkedtek, nem sejtve, hogy kényes pontra tapintanak.
- De mit csináljak a gyerekkel?
- Ó, a kisfiút visszük magunkkal!
Hiszen már nagy diák!
Ideje, hogy lumpolni tanuljon, igaz -e?
Vagy már aludni szeretnél, amice?
- Nem vagyok álmos! - bizonykodott Imrus, fölhangolva új barátja mellett, akiről tudta, hogy író, és meséket is írt már.
- Holnap majd kialuszod magad!
- S így mentek a kivilágított éjben, Ős-Budán át , egy Jókai-regény díszletei között; a Jambó hangjainál és hangos beszéddel, melyből (mint Imrusnak különös emlékében maradt) folyton a Hintáss Gyula neve hallatszott ki, mert a jogásztársak Gyulára is emlékeztek, s Gyula téma volt mindenkinek, aki ráemlékezett.
( A skribler mostanában is összejött vele, pesti kávéházban, s folyton visszatért rá, gyanútlanul új meg új próbára téve a Miska hősi füleit.)
S később úgy maradt meg ez az este az Imrus emlékében, a Gyula nevével asszociálva, sőt amint elmosódott az emlék rajza, Imrus ködösen úgy képzelte, hogy magával a Hintáss leánykák apjával sétált ő akkor, a kivilágított éjszakában; régi borzongásainak hőse ment mellette, valahogy incognito; mert az arc már avult gyermekkor mítoszi ködébe hullt.
Ez a hős, ez a név, ez a köd illett ahhoz a borzongató ködfátyolképhez, ami titkosan emlékezetessé tette ezt az estét; valódi mozgókép, noha jóval a mozgó föltalálása előtt; s nem is amaz ősmozi, laterna magica: mert a vászon mögött élő emberi alakok játszottak, kiknek sziluettje esett feketén a kivilágított nedves lepedőre; izgató sziluett!
A jelenet a házastársak vetkezése volt a nászéj előtt; a menyecske kacér szemérmetessége s férjemuram pajzán kandisága kedves mozdulatokban visszaadva; de Miska kényelmetlenül fészkelődött helyén, s Imrus tág szemeket meresztett, mint egy fölrémlő rejtelem ízére.
Blúz és szoknya egyenként hulltak le a vászon kecses árnyképéről; jupon lengett, fűző nyílott, megfeszült gyolcs ingerlő vonala ugrott ki, válltól a keblek hetyke csúcsáig.
Karcsú karok szálltak a fürtökhöz, kibontani széthulló sátrukat.
A férj, ingujjban már s lobogó nyakkendőjét bogozgatva, székre állt a spanyolfal mögött, leskelő és kaján kontúrokban.
A jupon lecsúszott, fodrok elomló tornyaként , s az őzlábak magas sarkukon kiléptek belőle; kis bugyiban állt ott a formás sziluett, leült; elrúgta apró topánkáit, s lábát keresztbevetve fátyolharisnyáját kezdte bántani.
A férj élénk mimikával jelezte izgalmát.
Majd, kacér ujjak fenyegetésére, visszahúzta a fejét a spanyolfal mögé: de már kilesett rajta újra .
Most föláll a menyecske, s lehull a bugyi is, a kibillenő ing transzparensén át sötét vonalakban rajzolódik ki a meztelen test.
A férj nem bírja tovább, s félrelöki a spanyolfalat, éppen mikor asszonya az ing vállához nyúl, hogy azt is levesse.
Imrus behunyta szemét, mint valami rettenetes pillanat előtt; miért leste oly lélegzetfojtva a mozgó tüneményt?
Nem tudta maga se.
Talán már akkor is anyira gondolt - mint később mindig, ha ez a mutatvány eszébe jutott -, szép anyikájára , nem arra, akit most látott nyaranként, Gádoroson, a megtört asszonyra, hanem a régire, az eltűntre, az álmodottra - s kis szívét leírhatatlan undor és döbbenetes borzadás járta át arra a hirtelen s egyszerre bizonyossággá váló sejtelemre , hogy anyi is úgy vetkőzött a Gyula bácsi előtt.
S egyszerre megrémült egy másik gondolaton: hogy kislányok vetkőznének meztelenre őelőtte, például Noémi megjelenne a cirkuszi lány ruháiban, s azután egyenként levetné...
- A gyermek nem érti - mondta Miska magát megnyugtatva; rideg férfiszívében különös nosztalgiát keltett a kép, édes és vidám dolgok felé, melyekből neki része sohasem volt: mert mikor döntötte fel ő a spanyolfalat, s mikor kapott ölbe kis , áttetsző ingben ellenkező kacérságot?
Nelli szigorú volt és félénk, mint egy apáca.
Ó, keserű mulasztások íze!
Miska kényelmetlen érzésekkel ült helyén, s mert nehezére esett volna az elsötétített nézőtéren kimenni, nyugtatgatta magát: - A gyerek úgysem érti!
- Csak rövid pár percig tartott az egész: a férfisziluett karjai átkapták az árny-üng alatt rugdalódzó őzlábakat; két profilban csucsorodó ajak dagadt össze, s a kép hirtelen véget ért; mire Imrus kinyitotta a szemét, már csak a kigyúló lámpákat s a legördülő függönyökre mázolt mitológiai jelenetet látta.
7
Imrus nagyon szemérmes fiúcska volt; Vivi dadának mindig el kellett fordulni , mikor ő üngöt váltott.
Imrus iszonnyal gondolt minden meztelenségre, s riadt ösztöne volt folyton: takarni magát!
És lelkét éppen úgy takarta, mint testét ; lelke, mint a Leibniz monaszai, külön kis világ volt , teljesen elzárva, noha mohón tükrözve a nagy makrokozmoszt .
A kis monasz [ 24] már gimnazista volt, s leckéinek s új könyveinek megnyílt világa mögé sáncolta magát; a friss papirosok, rubrikázott szótárfüzetek , térképhálók és színes ceruzák ejtették hatalmukba színükkel, sokaságukkal, s még külön szagukkal is; - ó, csodálatos szerszámok, melyek azzal kecsegtetik diákkorunkat, hogy megfoghatjuk a világot, és azért ki sem kell lépnünk mimagunkból!
A világ maga jön hozzánk, már legalább a papírlapok fehér tükrében ; s mi begubózva a papírlapokkal úgy élünk, mint egy tükörszobában, mely a végtelenbe tártnak tetszik, noha tökéletesen s minden oldalról zárt.
A messzeségek közel jönnek, s mi eltávolodunk attól, ami mellettünk van.
Imrushoz eljött Ausztrália, Amerika, s eljött még a régi Róma is: de Noémi s Gitta oly messze voltak már, mintha egy más világ lakói lennének.
Imrus férfi volt és tanuló, semmi köze a pántlikás fürtök és piros harisnyakötők Liliputjához.
S ha eddig elfogultan és félve nézett a gyanús és ellenséges birodalom felé, most bizonyos fölényt nyert, mint egy fölegyenesedő, kis Gulliver, immár öntudatosan megvetve s kerülve a leányokat: mert ő férfi, és latint tanul!
Gitta, ha még olyan okos is, mégse tanul latint, és ez jól is van így.
Gittáéknál ugyan sok szó esett leánygimnáziumról, de hol van az a leánygimnázium?
Imrus jól tudta, hogy az ilyesmi csak ábránd, s Döme bácsi úgysem engedné.
Döme bácsinak igaza van.
A lány mégiscsak lány, nem lehet közös dolga a férfiakkal.
Valami egészen más, és még beszélni sincs miről vele.
Imrus nem is beszélt, kerülte a kislányokat, önmaga előtt a gimnazistagőgöt hazudva okul; hisz öröklött intelligenciájával s úrigyermekhez illő műveltségével még iskolatársai előtt is fölényben érezte magát , pedig azok gimnazisták voltak, s latint tanultak, mint ő!
Imrus nagy rajztáblával , vonalzójával és tolltokjával kemény volt, tüskés és hozzáférhetetlen, mint egy páncélos vitéz.
Gitta már nem is törődött vele, hisz ő már nagylány volt, s magában kis butának nevezte, koraérett okosságában s anyja hatása alatt már elméletet csinálva erről a butaságról:
- A férfibutaság üt ki a kölyökből - mondta, tizennégy éves, kis felnőtt s mindig pesszimista.
- Pfuj, férfigőg és férfinagyképűség!
Gitta megvetette a férfinemet, mint anyja, s elhatározta, hogy azért is gimnáziumba fog járni ő is, mihelyt megnyílik a leánygimnázium, s meghal Döme bácsi.
Noémi még egyszerűbben intézte el az ügyet: szájbiggyesztve s lényegében inkább még nyelvet öltve mondott le elmaradó kis lovagjáról, s más fiúkat keresett - mert csak fiúkkal szeretett játszani.
Imrus nem értette ezeket a fiúkat, akik ilyen játékokban mulatni tudtak: elfogulatlanságuk és könnyűségük valami megvetéssel elegy tiszteletet keltett benne.
Ő, ha néha részt kellett vennie, unta magát, ügyetlen és morc lett.
Még fiúpajtásai közt is félénk és elfogult lett, ha játékról volt szó, vagy más efféle frivol és világi dolgokról .
Miska óhaja, a langamétára vonatkozólag, alig teljesedett.
Imrus unottan és az unalomtól elfáradva álldogált a gimnázium hosszú játékudvarának egy zugában , jelentéktelen statisztaként, s míg körülötte röpködtek a labdák, fölfödözte, hogy a longa meta "hosszú határt" jelent.
Egy-egy kemény dobás mint alvót rezzentette föl, s utóbb ki is hagyták a játékból.
A tornából elégségest hozott haza, egyébként csupa jeles bizonyítványában, s mellesleg erre az elégségesre szinte éppannyira büszke volt, mint a jelesek csokrára.
Bokrétában is jól hat a virágok közt egy szál tövisbogács.
Miska is, noha úgy tett, mintha haragudna, alapjában büszke volt fiára, ki a vulgáris s bizonnyal érdemül nem róható testi kiválóság helyett a szellem ambícióit választotta.
De iskolatársai közt is inkább még tekintélyt szerzett ez neki, s maguk a tanárok, elég bajuk lévén a haszontalan, de jó tornász pernahajderekkel, egy kissé inkább lenézték a tornát.
Tán papi hagyományaikból dolgozott még bennük a testi alsóbbrendűségnek dogmája.
A vén cseh tornatanár kikiabálhatta a tüdejét: ő civil volt, nem tartozott a rendhez, s szegény még magyarul sem tudott jól.
Cseh, azaz osztrák: ő idegen szellemet képviselt; mert őseink ugyan erős karban s repülő gerelyben kerestek dicsőséget, de változott az idő, hadseregünk "idegen szoldateszka" lett - ahogy Döme bácsi kifejezte -, s melyik kis magyarnak volna kedve katonai erényekbe helyezni ambícióját?
Akinek elég esze van szellemibb pályához, aligha.
Imrus lenézte a katonai karriert, mely rossz tanulók menedéke; noha még nemrégen múlt az idő, mikor, mákfejeket csapkodva fakarddal a kertben, büszkén felelte, ha megkérdezték:
- Mi akarsz lenni, ha nagy leszel?
- Honvéd huszárezredes!
Gyermeki felelet, melyen most már méltán mosolygott maga is: mert mire jók ma a honvéd huszárezredesek?
Háborúk kora lejárt, az ezeréves haza jól-rosszul elhelyezkedett a polgárosult Európában.
Más fegyverekre van ma szükség, hogy boldoggá és naggyá tegyék.
Miska legalább így gondolkozott, józan hazafi és bölcs apa módjára, maga sem óhajtva üres és léha tisztecskének látni a fiát.
8
Így maradtak fakard és mákfejek a múlt egyre csukódó ajtajai mögött, s csak Ovidius ritmusaiból zengett ki a summa papavera ; [ 25] Imrusból sápadt kisdiák lett, ki idegesen öltözött reggel, hogy el ne késsen az iskolából, s gyakran reggeli nélkül szaladt el, pedig Vivi dada a kapuhoz is utána vitte a kávét.
Fél nyolckor az osztályban kellett lenni, honnan naponta páros sorokban vonultak át a templomba, diákmisére.
Imrussal megtörtént, hogy étlen s álmatlan térdepelve a sűrű tömjénfüstben hirtelen elzöldült előtte a világ, megingott az oltár, s szédülten esett a hideg kőre .
Mondják, az ördög nem tűrheti a tömjént, s Döme bácsi el is tréfálkozott ezen , mikor hallotta, hogy Imrus elájult a tömjénfüsttől:
- Micsoda ördög szorult beléd?
A kisfiú azonban nem vette ily könnyen: szédületeinek különös emléke, a zöldbe borult templom, a megingó, meztelen lábú, arany angyalok misztikus nyomokat hagytak lelkében, s az ördög neve jól illett ehhez a hangulathoz; Imrus nem volt babonás, de azért titkos borzongások futkároztak benne.
Talán nem jól gyónt meg ? talán valami nagy bűnét kihagyta a gyónásnál?
Emlékezett: éjjel fölriadt, az áldozás előtt, és inni kért; talán ez már éjfél után volt, s akkor ő szentségtörő áldozást követett el!
Imrus egészen egyedül volt; kinek beszélhetett ilyetén aggodalmairól?
Az áldozás reggelén próbálta jelenteni tanárjának az éjszakai pohár vizet: de az , pap létére, oly könnyen vette a dolgot, hogy Imrus megszégyellte magát, és megáldozott a többiekkel.
Holott talán földöntúli élete, üdvössége ettől az áldozástól függött.
Imrus magára maradt ezekkel a gondolataival, s mindjobban elszigetelődött környezetében.
Otthon api kihallgatta olykor leckéjét: de már a régi, hosszú sétákra ritkán jutott idő.
Döme bácsinál is megritkultak a fölolvasások, mert Imrus sokszor egész délután a latin könyv mellett ült , skandálva a summa papaverát.
Ritmusra szomjas gyermeki lelke itta a latin szavak pattogását, noha értelmük még gyakran ködbe borult.
Ezt a pattogást utánozni is próbálta, kisfiú létére hexametereket szerkesztvén magyarban, apja nagy büszkeségére.
Miska még a hivatalban is eldicsekedett evvel.
Imrus a városban, ismerősök és rokonság előtt , már "kis tudós" hírében állt.
Az iskolában is épp e fölényesen pattogatott versek bizonyos tekintélyt szereztek neki; noha mik voltak egyebek ezek, mint az anyátlan és társtalan fiúcska játékai?
Olyasféle, mint megfordított szavakkal beszélni , vagy mint az úgynevezett "madárnyelv ", mely szintén divatban volt a sóti gimnázium tanulói között.
Gyermeknek a szó is játék; de Imrusnak már legfőbb, már csak egyetlen játéka a szó volt: kicsi különbség, de éppen ez a kicsi csinál a gyermekből költőt.
Imrus csengő és idegen szavakba menekült a zavart és idegen életből.
Költő volt -e?
Bizonnyal az, noha senki sem sejtette, mert a Múzsa éppoly láthatatlan jár a költő előtt, mint ama sokat emlegetett sorsharag mögötte.
9
Miska egyébiránt nem feledkezett meg a gyermek jogairól: legalább elméletben elismerte azokat; azelőtt oly nyugodt lelke lihegett belül a gondolatra, hogy új mulasztást követhetett el, özvegy portáján s morc gondjai alatt, hagyva felnőni egy szomorú lelket.
A gyermek első joga, hogy gyermek legyen; s Miska aggódva nézte a könyvekre csüggő sápadt fejecskét, apai hiúsága küzdve fölzaklatott lelkiismeretével.
Nyáron Cencinek írt: tartsa mentül tovább Gádoroson; sőt még karácsonykor is hazaküldte volna, ha - amiről sok szó esett mostanában - kiépült volna már a sót-gádorosi vasútvonal.
De kocsiútra nem küldhette a télben, s így itthon ünnepeltek; Vivi dada ezúttal karácsonyfát is vett a piacon, s Miska előszedte a régi díszeket, amiket még Nelli rakott el a spájzba egy skatulyában .
Míg az öregasszony piszmogva aggatta a fényes limlomot, Miska egész könyvtárt sorakoztatott a fenyő alatt.
Vernéket s a Jósika Zöld vadász-át, mely Miska kedves, ifjúkori olvasmánya volt, s melyből meg lehet tanulni, hogy az életben mindig diadalmas az erő, egészség és vidám akarat .
Imrusnak alig lehetett volna más ajándékkal örömet szerezni, mint könyvvel: de a könyv legalább neveljen életre, jókedvre, akaratra!
Azonban mit ér az apa tervezgetése?
Imrust a kalandos könyvek csak még messzebb vitték az egészséges akarat praktikus világától, fantasztikus lehetőségek álmaiba.
Imrus eltűnt a könyvek lapjai közt, míg Döme dörmögve jött át a nagy pléddel, rossz szemében ugráltak a kriszkindli lángjai, mint különös emlékek s szellemlángok a múltból.
- Minek ez már ilyen nagy fiúnak? - mondta, mintha azt mondaná; Minek bolygatni a múltat?
Régen volt már, mikor Stanci csinálta a karácsonyfát Ákoskának... mikor Nelli csinált karácsonyfát, éppen ebben a szobában...
Miska is elérzékenyült, csak Imrus nem törődött a karácsonyfával, szinte meg se látta.
Miska kedvetlenül csapta fejére a kalapját, úgy mentek át kiskabátban a fekete télben Erzsiékhez, ahova vacsorára voltak híva, nyúlpecsenyére.
A nyúl Dömétől származott, ki még összeköttetésben állt régi vadásztársaival; a vacsorát ellenben Erzsi forszírozta , hogy náluk legyen, különös makacssággal kapaszkodva folyton Miskáékhoz.
Asszonyi makacsság volt ez, mely nem tudta elviselni, hogy Miska inkább kerülte, mint kereste, s még Imruska is szinte egészen elmaradt tőlük.
Erzsi nem bírta ezt ki , gőgjét sértette, kivált mióta Miska nagy úr lett, táblabíró; a királyi tábla decentralizációjával Sót is megkapván e magas fórumot.
( Miska már rég táblabíró lehetett volna Pesten, de nem akart elmozdulni Sótról, jobbnak látva, ha fiacskája vidéken nő fel, a kitűnő ciszterci papok kezében.)
Erzsi sértett lelke azonban fantasztikus álmokat szőtt: ő még fiatal volt, s talán méltó különb emberre, mint Gyula...
Miska kerülte őt, Miska rosszallta, hogy papok jártak hozzá, Miska talán féltékeny volt.
Ki tudja?
Senki úgy meg nem érthette a hűtlenül elhagyott férjet , mint ő, Erzsi.
Erzsiben már régen motoztak ilyes gondolatok, s meg kell mondani , hogy Erzsi sohasem volt egészen nyugodt és okos.
Majd lázasan tanult, majd egy regény írásába fogott, mely az első fejezeten sohasem jutott túl; majd kitagadta a lányait, majd meg hisztérikusan szövetkezett velük az egész fennálló férfivilágrend ellen; egyszer hosszú levelet írt Nellinek, örök barátságról , mindenek dacára; de nem kapott választ, mert Cenci nem javallta, s Nelli már nem tett magától semmit.
Tán ez a bosszúság is tüzelte Nelli ellen.
Nem volt -e ő minden tekintetben különb Nellinél?
Új és új hiúságrohamok űzték könyveihez, nagy drukkban és kapkodó tudással állt a protekciós vizsgák elé, s őszre mégis megkapta a diplomát; kérvénye már benn volt a minisztériumban, tanítónői állásért.
Azóta különös izgalmakban élt, majd tobzódva az önállóság gondolatában, levetni a kitartó férfi zsarnokságát! - mert mivel jobb a dörmögő nagybácsi a bolondos férjnél? -, máskor azonban megrémítette ez a diadal: hisz voltaképp nem született ő önállóságra, s még a legkisebb ügyét sem tudta rendesen elintézni!
El sem tudta képzelni életét távol a megnyugtató pénzesfióktól s távol az ismerős szemektől , melyek még ma is szörnyűködtek tragédiáján.
Erzsi leánykái sorsára gondolt tragikus rettegéssel: Döme sem él örökké, egyetlen támaszuk, s ki tudja, fog -e emlékezni végakaratában a távollevőkre?
Amint telt az idő, mind idegesebb lett, s amint közeledett a távozás, mind kevésbé tudott benne hinni: babonásan várt valami hirtelen fordulatot, mely az utolsó pillanatban közbejő, s itt tartja.
Ez az idő volt az, mikor Miska gyakran kínosan érezte az Erzsi közeledését, s valósággal félt tőle, noha magyar ember a született lovag módjára iparkodott megőrizni udvariasságát a sokat szenvedett hölggyel szemben.
Utóbb szinte már vígjátéki helyzet állt elő közöttük, ámbár vígjátéki dialógok nélkül, mert a lovag nem volt alkalmas a dialógra, így történt, hogy Miska végre is kényszerült részt venni fiacskájával a karácsonyi családi vacsorán; de akármilyen különös reményeket fűzött is Erzsi ehhez a vacsorához, azok legkevésbé sem teljesedtek.
Tüntető szenvedélyességű csókjainak támadása elől Imrus nem kevésbé tüntetőleg iparkodott kitérni, s a gyermek hidegsége szimbólumává lett az apa hidegségének, ki egész este Döme bácsival vitatkozott a Dreyfus-ügyről.
Döme a korrupcióról mennydörgött, mely elárasztja a korhadt Európát; Miska régi ideálját festegette: a férfit, ki bátran szembefordul a szennyes árnak, s megáll akár az egész világ ellen: "si fractus illabatur " ...
[ 26 ]
- Ti beszéltek férfiasságról? - riadt az öreg kórus, mint ama thébai aggok az antik drámákban.
- Ti, kik elpaktáltátok a nemzet jogait, s elnyomjátok a nemzet akaratát?!
- Döme igazában csak egy posványt fájdított, csak egy férfiasságot reklamált, amíg rab a magyar!
- A bölcs józanság parancsa az első - védekezett Miska.
- S a ti bölcs józanságtok már nem korrupció? - zuhant a kérdés az öreg ajkakról egyenesen a bíró úr lelkiismeretébe, mely visszhangosabb volt, mint valaha.
Miska rejtett következetlenséget érzett állásfoglalásában, mert csakugyan, nem csupa megalkuvás -e ez az úgymondott "józan politika "? hol van itt a "fractus illabatur "? a "fiat justitia, pereat mundus " ?
[ 27] Miska védelem szükségét érezte , és kicsapott, mint a gyönge vár; Miska - azelőtt oly nyugodt és olümposzi - disputába állt az öregúrral.
Hangos szavak szálltak a szobán át, mint hajdan, a Gyula korában; lám, megint ott voltak a régi vitánál, kísértetiesen ugyanazon a helyen, pedig mennyi minden változott azóta!
Csak a magyar politika nem változott .
Ámbár sötét tömegek dagadtak fájva az országban; Bánffy kora volt ez, bajusz és ostor kora: holott lehet -e dagadást ostorral gyógyítani?
De Döme és Miska nem gondoltak a nemzetiségekre: azok barbár s politikailag iskolázatlan fajták, nem méltók az aranybulla nemzetéhez.
Alapjában helyes volt keményen bánni velük; kis ügyeik csak zavarták a magyar igazság nagy küzdelmeit.
Ó, magyar igazság!
Imrus tág szemei már értőn figyelték a honfiúvitát, míg szótlan meghúzódva az asztal végén a Gitta karácsonyi könyveiben lapozgatott, kissé lenézve ugyan a lányoknak való s unalmas olvasmányokat, amik Jókai- és Ohnet-féle szerelmi regények voltak, képek nélkül.
De még mindig intimebb, közelibb társak , mint ezek a vihogó lányok, akik, semmire sem menve a morcos gavallérral, a zongora mögé húzódtak, melynek hangjai az okos Gitta ambiciózus ujjai alól kicsapva , elégedetlen verdesték az alacsony plafont.
Noémi új csecsebecséit rakosgatta a zongora hátán, s Imrus nem mert rápillantani: mert Noémi szép volt.
Erzsi elhanyagolva s félig dühösen próbálta olykor édeskés kínálgatással leplezni unalmát:
- Egyél, Imruskám!
Fügét, datolyát!
Miska, egyen!
Az udvarról ének hallatszott: betlehemesek jártak ott, akiket azonban Erzsi nem eresztett be, mert behozzák a sárt a szobába.
A kamaszcsizmák elkopogtak az éjben és sárban, künn a Fekete Tél sivárlott szerte, egyhangú földek és pocsolyák , egészen az orosz rónákig.
10
A karácsony elmúlt, s a két karácsonyfa a Döme emeleti helyiségébe került, ahol azelőtt a szőlőből hazahozott körtét és almát szokták kiteregetni a hosszú asztalon.
A fűtetlen szobában nem hullatta tűlombját a fenyő, s a zölden maradt ágak különös célra szolgáltak.
Döme ugyanis kanárit tartott; mióta felesége , szegény Stanci meghalt - ki bolondja volt a kis madárnak -, nem maradt üresen a kalitka, s kivált újabban, hogy Imrus fölolvasásait nélkülözni kellett, az unatkozó öreg meg-megállt a lépcsőházban, a Magyarország nagy térképe mellett , ahol a szűk madárbörtön függött.
Fütyült, vagy cukrot dugott át a drót közt, s mivel a vadászok szeretik legjobban az állatokat, az agg vadász megsajnálta a kis , sárga szárnyast.
Morogva az emeletre vitte föl a kalitkát, s kitárta a kicsiny csapóajtót: s azóta a madárka szabadon röpködött egyik karácsonyfáról a másikra , Döme bácsi pedig, követve rossz szemével az ugró és csipogó sárga foltot , hosszasan állt a nagy, üres szobában, a fiára gondolva, Ákosra, aki ebben a szobában lakott, s akinek garzonvivőrhöz illő képei, melyek primadonnákat s versenylovakat ábrázoltak, ott lógtak még a falon.
Vagy tán rá se gondolt; a gondolat úgy kihullott a lelkéből, mint ahogy szórakozott kezéből kihullt az újságlap, melynek betűit már alig látta: mert amint az évek haladtak, mindig inkább ködbe borult előtte a közel, s csak azt látta tisztán, ami messze volt.
De a messzeséget szinte még élesebben, mint azelőtt; szemei tág mezőket áhítottak , hol a madár nem vész elfoltosodó közelség ködébe; s hogy egészsége is kissé helyreállt, már-már arra gondolt, hogy az idő jobbra fordultával előveszi rég heverő vadászpuskáját, s kimegy a határba.
Addig is céltalan politizálásban tört ki agg ereje: mert lelki szemei, mint a testiek jobban látták a távolt, mint a közeit.
A maga emlékei és elhalt vágyai az éjszaka nyögő álmaiba hulltak , melyekben már Nelli is úgy jelent meg, furcsán és halottként, mint akár Stanci vagy Ákos: de az Ország emlékei és vágyai még elevenen éltek az elpusztíthatatlan öregúrban.
A karácsonyi vita újból és újból megismétlődött: mert Miska, nem akarván fiacskáját zavarni a tanulásban, maga is unatkozott.
Könyvei már nem tudták lekötni; Lombroso s Beccaria csak megzavarták lelkét.
Zavarát szellőztetni az udvarba menekült, s enyhébb időkben elüldögélt a festett és karos lécpadon, hol rendesen Döme is megjelent mellette.
A postás hozta a Budapesti Hírlap-ot Miskának, hozta a Magyarország-ot Dömének: s már fölcsattant a hazafias és jogászi véleménykülönbség.
Döme szárnyaló retorikája zárt ablakon is bezengett a szobába, hol Imrus görbült latin könyvei ürügyén, kard helyett, mint mondtuk, betűkkel és szavakkal játszva.
A kardot Döme bácsi forgatta kint, gyereknek való fakard módjára, vén gyerek, mákfejek ellen , melyek úgyis lehullnak évente.
- A Bánffy-féle választás! - suhintott a fakard az ablak alatt.
- Micsoda tíz szobor? - suhintott a fakard.
- Hol van a Kossuthé?
Imrus tudta már, hogy fából van ez a kard; jól tudta, hogy "békés időt élünk " , nemigen jön újabb szabadságharc, Ferenc József királyunk dicsőségesen uralkodik, s tartsa Isten mentül tovább, mert utána rosszabb következhet!
A hatvanhetes mű öröknek látszott abban az időben, s a függetlenségi eszméről maguk a függetlenségiek se hitték, hogy valaha kormányképes lehet!
A magyar harc történelem volt már, s a történelem könyvekbe való, mint a mesék.
Imrus még borzongva irigyelte a hősöket, kik ebben a mesében éltek, s Szécsi Dezső módján halált szenvedhettek, nem a királyért, ki olyan ember, mint mi, hanem a hazáért , ki mindnyájunk anyja.
De apja fiaként tudta már, hogy korunk nem a Szécsi Dezsők kora.
Mily ideál maradt a jelennek?
A harmincmillió magyar s a nagy és boldog Magyarország, mely magától meglesz, ha mindannyian megtesszük kötelességünket .
Csakhogy mi hát ez a kötelesség?
A latin szófüzet?
A magyargyakorlat?
A kötelesség is csak betű és szó és könyv; az egész élet csak könyvekben volt, s minden szenzációt csak könyvekben lehetett keresni.
Így húzódott be Imrus hosszú délutánokra a szavak és könyvek közé, hol a kevés fáradságába kerülő, de mind unalmasabbá való kötelességen túl kis életének igazi szenzációi is vártak rá.
Ott volt az Aradi Vértanúk Albuma , amit Döme bácsitól kapott ajándékba, az elítéltek utolsó napjainak leírásával , rettenetes szenzációjával az előre tudott halálnak; ott volt az apja könyvei közt az Hugo Victor-regény, ugyane témáról.
Imrus fölébe emelkedett e könyvekben az életnek, akár egy középkori szerzetes: hisz ez az egy biztos szenzáció mindannyiunkra vár, mindannyian halálra ítéltek vagyunk, s Imrus néha nem értette , hogy ebben a tudatban nem félnek, nem jajgatnak az emberek, hanem nyugodtan végzik napi dolgaikat.
De ott volt egy másik könyv is, egy mitológia, amit apja vett neki, latin tanulmányaiban segíteni: s ezt meztelen képek illusztrálták!
Meztelen istenek és istennők illusztrálták!
Az élet, amit Imruska maga körül látott , zárkózott volt és illedelmes és nyakig begombolkozott; magas nyak és bokáig érő ruhák divatja járt!
De íme, a mesékben és könyvekben tárva a Meztelenség szenzációja is, ami nem szűnt meg izgatni Imruskát.
S a szemérmes fiúcska, aki a gőzfürdőben szégyenkezve fordult el, ha apja levetette előtte kötőjét, titkon hosszasan nézte a meztelen képeket, noha ezen is leírhatatlanul szégyellte magát ; másrészt meg nem tudta, miért szégyenli magát ezen annyira?
Szomorú "komplexum " , mely csak újabb gátat emelt apa és fiú közé: mert csak nem szólhatott ezekről a dolgokról Imruska apjának, aki viszont nem sejthette mindezt ilyen kis fiúban!
De még kevésbé szólt volna Imrus apjának egy másik könyvről, amit a Miska könyvszekrénye mélyén, Lombrosók és Beccariák mögé dugva talált meg, két példányban is; ez a könyv egy vékony versfüzet volt, a meggyilkolt Kováts Laci versei, Hintáss Gyula előszavával.
Az egyik példányt Schapringer mint kiadó küldette Miskának, a másik egyenesen Hintásstól jött, Pestről, a Gyula cikornyás dedikációjával ellátva: Miska nem tudta visszaküldeni, mert Gyula jelenlegi címét nem ismerte.
Imrusnak különösen ez utóbbi példány imponált: mert nem volt -e ezen az író és szerkesztő aláírása, a rejtelmes emberé, akinek neve kényes volt a Miska házában, de akiről annál többet beszéltek Sót egyéb házaiban, mindig megadva neki azt az egyet, hogy tagadhatatlanul zseniális ember.
Ezt még Döme is elismerte , noha egyébként Döme szájában csak "haszontalan fráter" volt biz ő.
De hát Döme szájában akárhány miniszter is csak "haszontalan fráter" volt.
Imrus előtt Gyula a Lángészt képviselte: az egyetlen lángészt, akiről személyes emlékei voltak, s akinek írását itt tarthatta kezében.
Korunk a szellemi kiválóság kora, s a hősök helyét a zsenik foglalták el.
Sőt a zseni maga is valami hősféle, aki mindent megtehet, s akivel különös, borzongató dolgok történnek.
A Gyulához fűződő véres legendák elültek már: de mindenképpen nem maradt -e egy nagy, regényes szerelem , egy titokzatos halál, egy költő halála, egy másik zsenié, akinek versei most ott hevertek Imruska asztalán, készen minden ajtónyílásra, hogy a széttárt térkép alá rejtse őket?
A versek szintén szerelmi versek voltak, s Imrus egyébként unta volna őket, noha maga is próbált csinálni hasonlót, szavakkal való nagy játékaiban , ragaszkodva a szerelmi témához: mert az egész világ törvények és szokások szerint igazodott körülötte, s a versekre nézve a törvény és szokás a szerelmi téma volt .
A kisfiú, aki megvetette a női nemet, s a lányokra rá se nézett, mégis ideált választott magának a lenézett fajtából, mert ezt obligátnak érezte a költőre nézve, akivé honvéd huszárezredesből előlépett.
Az ideál Noémi volt, de ez csak egy név volt már; mert azóta még kevésbé mert Noémira nézni.
Talán meg sem ismerte volna, ha váratlan helyen vagy új ruhában látja.
De mégis, minden obligát volta dacára, a szerelem szó mélyén volt valami, ami mást jelentett, mint szokást és törvényt... egészen mást, valami éppen ellenkezőfajtát... s Imrus annál jobban érezte ezt, mennél merevebben sáncolódott már gyermeki lelke szokás, ruha, illem, fegyelem, titkok és elfogultságok végzetes magányosságába: ó, ha egyszer mindez a sok fal átszakad két valaki között! micsoda földrengésszerű nagy dolog lehet az! micsoda meztelenség! testi és lelki meztelenség!
A visszahúzódó és finnyás fiúcska, aki olykor még egy-egy iskolatársának a keze fogását is tolakodó, meztelen, illetlen érintésnek érezte , leírhatatlan félelemmel gondolt erre a lehetséges és rettenetes gátszakadásra.
11
Az, hogy e "rettenetes gátszakadásnak" eleven példája állt Imruska előtt, anyja történetében, sajátságosan elfogulttá tette őt anyjával szemközt.
Imrus nem szeretett Gádorosra menni, és mennél nagyobbra nőtt, annál kevésbé szeretett .
Nelli már csak fekete ruhát hordott, hallgatagon járt-kelt a házban, vagy stoppolta a kisebbik fia harisnyáit, aki már szinte nagy fiú volt, iskolába készült; ugyanabban az évben születvén, mint a filoxera.
Imrus irigyelte ezt a kis filoxérát, aki vidáman s elfogulatlanul evett és csavargott, majd meg vehemens csóktámadásokkal rohant anyjának, mintha egészen más vér folyna benne, fürgébb és oldottabb, az apja vére.
Imrus visszavonult, begubózott, a kis könyvmoly és komoly tanuló pozíciójába, fölforgatta a padlást régi folyóiratokért, unatkozott , nemigen tudta megtalálni a kapcsot senkivel.
Jolán néninek megpróbált fölolvasásokat tartani: Jolán szomjasnak látszott minden újdonságra, de a legjelentősebb mondat közepén a konyhába szaladt.
Jozsó - kit Miska protekciójával Pestre helyeztek át - rövid szabadságát töltötte csak otthon: bajuszát kefélgetve kuplékat énekelt, s a református paplánynak udvarolt.
Imrus legtöbbször Cencire maradt, s vitte mellette a cekkert a hegyre, mint hajdan az apja, a régi, beomlott pincék során, melyekhez gyermekkori rettegései fűzték, kígyók, kóbor kutyák és különös rémek emléke.
- Nini: itt lakott a kefebenke!
A kefebenke egészen egyéni mumus volt, akit maga alkotott valaha magának, s maga is nevezett el: sisakos-forgós vitéz volt ő, valami képen láthatta először: pajzsával, tollaival s az arcrostély résén kiborzasodó nagy bajusszal, mintha csupa kefék borították volna; gyermekeket evett, s az egyik használatlan pincében tanyázott.
De ím: a kefebenke barlangja előtt nádfonatos kerítés csinált udvart, a pincebejáraton nádajtó volt , s fölötte füstös kürtő nyúlt ki a földfalból, melynek barnája már csupa korom lett: a kefebenke barlangjában emberek éltek!
S a többi is mind: valóságos barlanglakásokká váltak az elhagyott pincék; szegény emberek , kiknek vagyonát megette a filoxéra, hogy a házuk ráment, itt húzódtak meg a senki tanyáján, nyáron napszámba járva, télen venyigével fűtve a nedves barlangot , pusztítva a betegségektől, de megtűrve a tehetetlen hatóságoktól.
Kígyóktól , kefebenkéktől nem volt ok rémüldözni többé: de micsoda unalom és szürkeség borította el az életet!
Nem történnek már csodák, s e szurdik partjain nem bukkannak föl leselkedő nyilas martalócok, mint a Szécsi Dezső korában.
A szurdik két felén szénkénegezett, nyavalyás szőlők nyúltak, csak a Cencié állt a régi lombdíszben s gyöngyös gazdagságban: a fürtök növekedtek, a hegy foltjai ismét bezöldültek: de Imrus mindezt észre sem vette, korán megszokva, hogy az élet anyagi érdekeihez semmi köze.
Imrus mégiscsak jobban szeretett Sóton.
Api legalább szívesen beszélt vele okosabb dolgokról is: s Döme bácsi és Vivi dada előtt "a kis tudós" volt ő; itt egy világ forgott körülötte, s ő öntudatlan megszokta a folytonos figyelmet.
Még az iskolában sem maradt el az, tanárok s a többi diákok részéről; s apja tekintélyes állásánál fogva a városban is sokan ismerték.
Minden vadsága mellett a kis herceg volt itt, s magánya egy herceg körülzsongott magánya volt.
Ezt a légkört vágyva nélkülözte; s még az iskolára is szinte vágyakozott, az új könyvekre, a barna padokra, a napokat lekötő fegyelemre, mely pedig, mikor benne élt, oly nyűgösnek tűnt föl előtte, hogy nem tudta megérteni vágyakozását.
Ez különben is annyira ellene volt a diákkonvenciónak, hogy igyekezett letagadni önmaga előtt .
Nosztalgiáját inkább a Csörge-tó felé való epedéssel indokolta, mert a szezon még fürdésre alkalmas volt, s Imrus már tudott úszni, Miska nagy örömére, aki valósággal forszírozta ezt, sőt maga is kijárt - férfiasan legyőzve a rossz emlékeket, amiket benne a Csörge-tó keltett - hideg vízben edzeni megsápadt életét.
Szegény Miska nem is sejtette, hogy míg ő hatalmas mellét kifeszítve ringatózik a sáros-zöld hullámokban, melyek fölött már mintha az egész élete elúszott volna, addig maradék élete, egyetlen fiacskája öltözés ürügye alatt behúzódva a deszkakabinba, nyápic meztelenségével klasszikus szobrok pózait próbálgatta a nedves törülköző alatt, perverz kis Narcissus!
Az ördög, aki sohasem alszik, régi szövetségben áll a pogány istenekkel, s talán ő is vonzotta és várta Sóton Imruskát, körme közt a képes mitológiával, melynek meztelen Ámorja s Psychéje már régen elfoglalták a kisfiú fantáziájában a hajdan látott cirkuszi gyerekek szerepét.
De Psychének már nem volt köze Noémihez, kinek arca végképp elmosódott a gádorosi hetek alatt, noha hivatalos ideálként ő maradt az ürügy , verseké s a Sótra húzó nosztalgiáé.
Epedés a távol kedves felé bizonnyal örök téma a költőknek: de ki hallott már költőt, aki elérve az óhajtott közelbe, nem rohan a rég látott kedves színe elé, hanem elbújik, mint Imruska tette, könyveinek sánca mögött hetekig halogatva a szomszéd házban dukáló vizitet?
Mígnem a Sors, az akkoriban divatos nóta szerint, ennek a furcsa szerelemnek is véget vetett, mert Erzsi, Döme bácsi protekciójával megkapta végre tanítónői kinevezését Szakolcára , s lányaival együtt végképp odahagyni készült Sótot.
Erzsi mindent felejtő, büszke izgalomban égett, mert nem egyenrangú -e mától kezdve a gőgös férfiakkal, s éppoly önálló kenyérkereső, mint akár maga Miska?
Erzsi vadul csomagolt, könnyelműen adott el bútort, holmit, kivált a Gyula emlékeiből, hősi gesztussal, mint aki hidakat éget föl, egy új élet előtt.
A búcsúest Döme bácsinál volt, esős őszidőben, egy csésze tea mellett, amit Erzsi sopánkodva tett a horgolt asztalterítőre:
- Utoljára főztem meg a teát a Döme bácsinak!
Az öregúr nem látszott elérzékenyültnek; a változások nem hathattak őrá, s Erzsi férfias pózában s modern, nyakkendős blúzával nem tűnt föl előtte különösebben sajnálni valónak vagy rokonszenvesnek.
Szinte örült, hogy elmegy, mintha másvalakinek a helyét bitorolná.
Döme álmos volt, szórakozottan rakott nyolc kockát csészéjébe:
- Teában cukor a gavallér.
A petróleumlámpa sötétzöld ernyője sűrű árnyat vetett a szobára, s a leányok arca árnyba veszett Imrus szeme előtt.
Gitta már nagylány volt, majdnem "néni " , hirtelen felnyúlva egy felnőtt hölgy távolságába.
Noémi szinte eltűnt a sötétben : csak fehér fodrai maradtak, s kuncogó nevetése.
- Tartsa meg a lányaimat jóindulatában, kedves Döme bácsi! - búcsúzkodott Erzsi.
- Nem tehetek róla, hogy az a gazember volt az apjuk.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE