Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Komáromi János
Nagy leányka, kis legényke
Keletkezés ideje
1933
Fejezet
13
Bekezdés
1813
Mondat
3820
Szó
49837
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
IX.
Észrevétlenül tavaszodni kezdett azért.
S erre az időre esett Mudrony József csúf összecsapása Barczali Gáborral.
Mert előbb is fenekedtek már egymásra.
De ami ezután következett még!
Erre az összecsapásra nyilvánvalónak tetszett mindenki előtt, hogy előbb vagy utóbb, az egyiknek azonban pusztulnia kell a másik elől.
Ámde addig sok minden esett még, amit annak rendjében szeretnénk elmondani.
Amint tavaszodó levegő lengett volna be a Bodrogköz felől, napközben vidáman sütött a napocska, estetájt pedig különös alakzatú párák szálltak föl a Ronyva kiöntései fölött.
Itt-ott fel-felbukkant egy magános gólya is, amint nevetnivaló komolysággal lépkedett a vasúti őrházon túl.
A nagyutcán száradó gyalogutacska támadt a népek járáskelése nyomán s a gyerekek megpróbálták, hogy mezítláb futkossanak fel és alá a gyalogösvényen.
Mudrony Sanyi is lerántotta egyszer a csizmáit, de hideg volt még talpainak a gyalogút.
Különben is meglátta az édesanyja s kérlelő hangon mondta neki:
- Húzd fel a csizmácskádat, fiam, mer meg tanálsz fázni alulrul s akkor beteg leszel.
Mán pedig tudod magad is, hogy sokba kerül a patika.
Mudrony Sanyi visszahúzta hát az apró csizmákat.
Tetemes idő telt el a Szopkó Miska bácsi lakodalma óta, amely olyannak tünt föl már csak Sanyi előtt, mint egy fakult álomkép.
Szopkó Miska bácsiról azóta is annyit hallott mindössze, hogy az esküvő után nyomban igásnak állt be a hardicsi molyván s olyan kedve volt, hogy szakadatlanul dalolgatott a tavaszi szántás közben.
Mert megjött a tavasz.
Visszavonhatatlanul pedig!
Pacsirta trillázott a kertek alatt s fúrta magát egyenes irányban a kék mennyei magasságba.
És ahogy déli irányból egyre sűrűbben lehelt befelé a tavasz, a Setéth Miklós földbirtokos úr fogatai is mind a mezőre vonultak ki, ugyanakkor a tótok is tavaszi munkához sereglettek föl a határban.
Csak a bocskoros nemesek nem dolgoztak semmit, akik fenhéjázva vallották magukat reformátusoknak s ez okból lenézték a tótokat.
A bocskoros nemesek, ámbár nyolc-tíz holdacskájukon meg a hét girhes szilvafán kívül alig volt egyebük e világban, az egyetlen szolgaemberükkel végeztették a munkát, ők maguk pedig naphosszat a tornácon üldögéltek pipázva avagy nagyhencegve álltak ki a kapujokba s ott lopták a napot, nem bírva az úrhatnámságukkal.
Mudrony József sem igen dolgozott ezidőtájt, de pusztán azért , mert nem akadt munkája.
Ő viszont a kurtanemesek ellen forrt, akik származásra fölötte álltak, de épúgy megvetette a parasztokat a faluban.
A helyett egyre inkább érezte sürgető szükségét, hogy azt a kis számadást elintézze Barczali Gáborral.
Először csak a magányos szolgalegény jószíve ingerelte, egy idő óta azonban valósággal forrt benne a méreg, amiért Barczali Gábor karácsonyra rázúdította az apósát, úgyszintén Vajda Györgyöt, aki előtt mukkanni sem mert .
Mert ahogy azóta is többször átgondolta magában a dolgok összefüggését, napnál világosabban látta, hogy csak a lenézett igáslegény lehetett, aki titokban levelet írt a hardicsi molyvára, hogy siessenek a segítségére Mudrony Józsefnének, ennek a szerencsétlen és elhagyott léleknek, amíg nem késő.
De egyébként is kezdett visszaváltozni ismét Mudrony József, hiába fogadkozott annyira Vajda György sógorának.
Hetek multak el a Szopkó Mihály menyegzője óta s még több ideje múlt, hogy Mudrony József végleges javulást igért az apósának.
Újabban híre volt megint , hogy mindsűrűbben bukkan föl a kulcsárné lakása körül s egyszer azon kapta valaki, hogy miközben lefelé haladt volna a lépcsőkön, kezefejével a bajuszát törülgette óvatosan, mintha előzően jól beevett volna a kulcsárnénál.
Aki azonban alaposabban átgondolta a dolgokat, nem ütődött meg rajta, ha Mudrony Józsefet a kulcsárné kosztja húzta maga felé, miután odahaza aligha kapott egyebet paszulycsuspájznál.
Sanyi egyszer csak arra riadt össze és pedig fájdalmas szomorkodással, hogy a vén Tománé, aki botra támaszkodva járt, mióta Mudrony József úgy kivágta a házából , ami miatt görbe szemmel nézett reá Bacsik Mihály is, már mint a Tománé veje , szóval, hogy Tománé újból be-besántikál a házuk pitvarába s ott ingerülten sugdos a sajnálatraméltó fiatalasszony fülébe:
- Hallgassék rám, lelkem-galambom, a vén Tománé ojan asszony, aki már három urát dugta föld alá, tehát nem szopja az ujjábul, amit mond.
Haggya itt azt a cudar alakot avval a piszok nőszeméllyel együtt!
Egy ijen szép fiatalasszony, mint maga, lelkem, kaphat akár tíz különb férjet is...
S a közben óvatosan sandítgatott kifelé a pitvarból, hogy valamelyik égtáj felől nem közeledik -e Mudrony József a magábafojtott indulatával?
Mert abban az esetben bizonyos lehetett: úgy rúgja ki a sziszegő Tománét, hogy lapáttal sem tudják többé fölszedni a földről.
Tománé ilyen lázításai mind gyakoribbak lettek az utóbbi időben.
Mudrony Józsefné, szegény, nagy szerencsétlenségében könnyes szemmel sóhajtott föl ilyen alkalmakkor:
- Hisz ne vónánk csak annyira földhöz ragadva ebbe a nyomorúságba...
De így mozdulni se tudok!
Itt van oszt ez a két apróság is!
Meg ha itthagynám ezt a magával nem bíró embert, az egész Vinkócon meg a hardicsi molyván mindenki csak énrólam beszélne...
Meghalnék szégyenembe!
Tománé azonban lebirhatatlan méreggel rázta a fejét:
- Vigyázzék, lelkem-galambom, aszmondom én magának!
Mer az a hitvány ember még nagyobb komiszságot fog csinálni magábul...
Van szeme a vén Tománénak, de esze is van!
- Istenem!
Istenem! - sírdogált Mudrony Sanyi édesanyja.
- Csak el tunnám szánni magamat valamire ebbe a nagy bajomba ...!
Sanyi azonban mindritkábban lehetett csak szem- és fültanuja ezeknek a besurranó látogatásoknak, mert azon a tavaszon az iskolába járogatott már el.
Nem volt még rendes elsőosztályú tanuló, mindössze Annus kisasszony vitte magával reggelenkint kézenfogva.
Hogy ne tétlenkedjen odahaza!
Ez pedig így történt.
A szép tanítókisasszony két hete járhatott már föl az iskolába, ahol is teméntelen türelem s még több jóság között igyekezett a tudományok alapelemeiből a kemény kis kobakokba beleverni valamit, amikor egy délután, könnyű vállkendővel a nyakában, átszaladt Sanyiékhoz:
- Jónapot kívánok, édes Mudrony néni!
Hogy vannak?
Rég nem jártam maguknál, de tudja, most igen el vagyok foglalva, mert én tanítok az iskolában.
Szikora tanító úr ugyanis betegszabadságon van őszig...
Mi az újság, édes Mudrony néni?
Mindezt kipirultan, egy lélekzetre mondta el.
Mudrony Józsefné a közben kötényével letörölte a hosszú faládát s hellyel kínálta meg a kedves teremtést:
- Tessen leülni nálunk, Annuska!
Hogy mi az ujság? - s felsóhajtott.
- Istenem , semmi jó...
Hát oszt, hogy esik Annuskának a tanítás?
- Köszönöm, Mudrony néni, nagyon jól - mondta leírhatatlan boldogsággal.
- Mindennap tízszer is benyit hozzám a tanító úr s a legnagyobb mértékben meg van velem elégedve.
A fehérarcú mama kötekedve fenyegette meg a mutatóujjával:
- Nono, oszt mit szól hozzá Pali úrfi?
- Mulat magában a tanító úron - felelt mosolyogva a leány.
- Tetszik -e tudni , Mudrony néni, hogy Kisasszony-napkor meglesz az esküvőnk?
Mudrony Józsefné örült a hírnek:
- Hála Istennek, csakhogy!
Hát Pali úrfi beszélt mán a gróf úr őméltóságával?
- Beszélt! - bókolt rá Annus kisasszony.
- A Mária-tanyán fogunk lakni, az erdőmérnöki lakban, meg a fizetését is fölemelik akkorára.
Csakhogy ez most még nagy titok, hát lakat legyen a száján, kedves Mudrony néni!
Nem szeretném, ha időelőtt tudná meg Szikora tanító úr...
A fiatalasszony egyszerre komolyra vált:
- Nyugodt lehet énfelőlem, Annuska...
Hát mégis igaz lehet, amit a népek beszélnek, hogy a tanító úr szerelmes Annuskába?
De mér nem néz ki magának idősebb lyányt?
Annus kisasszony ártatlan rosszalkodással kulcsolta össze a kezét:
- Tehetek én róla, Mudrony néni?
Különben azért jöttem, tessék ezentúl velem engedni az iskolába Sanyit.
Legalább tovább is tanul valamit mellettem, aztán nem leszek annyira egyedül.
Ő az én legkitartóbb lovagom, aki mindig készen áll a védelmemre...
Hát jössz -e, Sanyika?
- Megyek, Annus néni - szólt alig takargatott örömmel Sanyi, akit az aggasztott csupán némileg, minek szereti Annus nénit a tanító úr, amikor Annus néni Pali úrfinak lesz a felesége ...?
Sehogysem ment a fejébe.
Péterke ott játszadozott eközben az asztal lába mellett.
Amikor hallotta, hogy iskolába készül a bátyja, fölnézett rá és annyit mondott, halálos komolyan:
- Cat mennyél az isztolába, ott mindid vejni fodnad téded!
- Mit mondtál, te buksi? - nézett rá meglepetve Annus kisasszony.
Péterke megismételte:
- Az isztolába mindentit cat vejnet a pájszávaj...
- Jaj, te babszem! - kacagott a leány és össze-vissza csókolta a legényke haját .
- Nőjj nagyra, kisfiam!
De hiszen te is járni fogsz majd iskolába, ha nagyobb leszel valamivel!
Péterke összehúzta a szemöldökét:
- Én szohasze nem fodot menni isztojába, mejt ott mindid cat vejnet...
Én jatatosz jeszet!
- Lakatos leszel? - s a nagy és szép leánynak könnyes lett a szeme, annyira kacagott.
S másodszor is összecsókolta a legényke kócos fejét.
Ilyen előzmények után történt, hogy Mudrony Sanyi járogatni kezdett az iskolába , mely dombon állt, közel a református templomhoz, egymagában.
Áll ma is az iskola még, de üres a kopott és kicsi tanterem!
Elmentek belőle a régi elemisták, elment egyszer a tanító úr is, mert olyan szerencsétlenségbe esett Magyarország, hogy zokogni kezdett minden ember...
Új hódítók szállták meg a falut, új iskolát emeltek az alvégen, ahonnét egy új nemzet dalai csendülnek ki, ha énektanítás van.
A régi iskola pedig áll-áll a tetőn, a szú egyre dolgozik a mestergerendában s egyszer kettéroppan a mestergerenda, aláomlik az egész épület.
Az egykori nebulók és az egykori tanító úr pedig soha-soha nem fognak megtérni a régi iskolába...
Jaj, Magyarország!
Attól a naptól kezdve, hogy először fogta kézen és vitte magával Annus kisasszony, minden délelőtt ott ült Mudrony Sanyi az első fiú-padban, szélről s komoly szemmel figyelt az Annus kisasszony minden szavára.
De volt is mit hallania!
Minden délben megzavarodott fejjel tért meg haza, mialatt a szép tanítónéni fogta a kezét s úgy adta át odahaza az édesanyjának...
Annus néni egész délelőtt föl és alá járkált a kicsiny tanteremben, a táblánál magyarázott avagy mesét mondott az apróságoknak.
A kisfiúk elbámészkodtak olyankor, a pöttöm-leányok viszont, akiknek kurta kis varkocsba volt fonva a se-színű haja , bele-belekotnyeleskedtek az előadásba s olyankor fel-felmosolygott rajtuk Annus kisasszony.
Máskor énekbe fogtak s ugyanegy pillanatban visított fel mind az öt osztály:
Este van már, késő este,
Pásztortüzek égnek messze...
Messze tájon, más határon,
Az alföldi rónaságon...
Mudrony Sanyi is ott dünnyögött olyankor szélről.
Annus kisasszony vezette a dalocskát csengő hangon s az apróságok utána.
Kis fekete pálcika volt az Annus néni jobbkezében, fehér csontfoglalattal a végén, azzal vezényelt.
Ésolyan, de olyan szép volt ilyenkor Annus kisasszony, hogy Sanyi érezte: majdnem úgy szereti őt, akár az édesanyját.
Annus néni az első dalszakocska után továbbénekelt s a kicsinyek vitték utána, de hogy:
A faluban minden csendes...
Még az éjmadár sem repdes...
Nyugodalom lakik benne,
Mintha temetőhely lenne...
Mudrony Sanyira elmondhatatlan varázzsal volt ez az árva dalocska...
Olyankor látta magát képzeletben ismét, amint kis házuk agyagtornáckáján üldögél az őszeleji estében s a pálházai hegyek oldalából pásztortüzek csillognak feléje lankadatlanul...
Olyankor égő vággyal sóvárgott el a pásztortüzek után...
De hová lettek akkorára a tavalyi pásztortüzek?
A közben megérkezett a tavasz is!
Most már mezítláb futkosott minden gyerek, ha az egyes tanórák végén tízperces szünetek következtek.
Mudrony Sanyi is levetette a csizmácskát.
Ő azonban keveset szaladgálhatott a többiekkel, mert a legtöbbször kézenfogta Annus néni s úgy vitte sétálni magával.
És Sanyi ebben az emberke korában is megérezte, hogy Annus néni azért hurcolja őt, mert mintha védelmet keresne nála.
Mintha félt volna keveset a tanító úrtól.
Hisz alig volt tízperces szünet, hogy Szikora tanító úr hozzá ne csatlakozott volna Annus kisasszonyhoz.
A tanító úr beszélt többnyire, Annus kisasszony pedig hallgatott, sőt nem egyszer lehajtotta hozzá a fejét is.
Mintha nem mert volna ránézni a tanító úrra, avagy mintha egészen máshol járt volna égő gondolataival .
Szikora tanító úr különös dolgokról beszélt ilyen alkalmakkor.
Egyszer azon merengett el például, hogy ma már rég házasember lehetne, ha meg merte volna kérni azt a grófkisasszonyt és ha feleségül ment volna hozzá Clarisse kontesz , akibe szerelmes volt...
Erről a konteszről előbb is hallott már Mudrony Sanyi s minden esetben bosszankodott, miért nem kérte meg a grófi leány kezét a tanító úr s miért nem lett felesége a tanító úrnak?
Most legalább békében hagyná Annus nénit!
Mert azt látta, hogy Annus néni bánatos lesz, valahányszor együtt kell sétálnia a tanító úrral.
Dehát úgy látszott, kénytelen volt beletörődni...
Rendszerint az iskolakert oldalában járkáltak föl és alá, melyet példánykertnek is mondtak.
A pázsiton járkálgattak, miközben Annus kisasszony maga elé szótlankodott.
Hanem egyszer mégis megszólalt.
És ahogy kitárta volna a szívét, Szikora tanító úrnak annyira melege lett, hogy akkor az egyszer feltűnő hamar ment vissza iskolai lakásába, miközben szokatlanul élénken kapkodta a lábát.
Ez pedig így történt.
Meleg tavaszi délelőtt volt éppen s Szikora tanító úr, Annus kisasszony meg Mudrony Sanyi valamivel messzebbre találtak elsétálni, mint egyébként.
Egészen a templomdomb legtetejéig, ahonnét elragadó kilátás nyílt eléjük.
Kelet felől a rejtelmes tavarnai erdő szegte be a láthatárt, a mögött - dél felé némileg - a legmagasabb iharosi hegycsúcs rajzolódott ki az égre, melynek tetejéről valami ceruzahegy-féle szúró dolog bökött ki.
Sanyi tudta már hallomásból, hogy a hegy neve Csókás és hogy valami messzelátó van rajta.
A parasztok így mondták legalább...
Északon a kassai hegyek vonulata nyúlt ki s lábuk alatt, a tavarnai völgykatlanban, a Mária-tanya pihent békén.
A lembergi nagy országút haladt el a Mária-tanyánál, köröskörül ritkás vadkörtefák voltak szerteszórva, széles tisztásokkal.
A tanya túlsó oldalából előkandikált az erdészlak piroscserepes tetőzete, félig már az erdő szélébe rejtve el...
Tavasz volt, ujjongó tavasz.
Pacsirták trilláztak a vetések fölött.
Ahogy megálltak volna a templomdombon, a tanító úr átszellemülten tekintett körül s kissé patetikusan szólalt meg:
- Nincs magasztosabb Istenháza, mint a Természet nagy temploma!
Minden egyes alkalommal újra meg újra tapasztalni vagyok kénytelen ezt az örök igazságot!
Itt azonban abba is hagyta.
Rájött ugyanis, hogy Annus kisasszony nem figyel oda , ahelyett jobbtenyerét a szeme fölé ernyőzve, mélyen meghatva néz a Mária-tanya irányába, miközben balkezével a Sanyi kezét fogta.
Szikora tanító rosszat sejthetett abban a pillanatban, mert kemény pincskalapját méginkább a szemébe húzta le, aztán olyan ingerült mozdulatot tett, hogy két lapockája között repedésig feszült a fényesre kopott zsakett.
S alig tudta türtőztetni magát , ahogy megszólította a leányt:
- Mit néz annyira, Annuska nagysád?
- Az erdészlakot nézem, tanító úr - mondta Annus kisasszony a nélkül, hogy kimozdult volna előbbi helyzetéből.
Mintha megbabonázták volna: nézte-nézte azt a pirosan kikandikáló tetőzetet.
Sanyi megfigyelte ugyanakkor, hogy a tanító úr még mélyebben húzza szemébe azt a keménykalapot s a hangja is mintha gúnyba fordult volna némileg:
- S miért nézi annyira azt az erdészlakot, Annuska nagysád?
A leány nem felelt.
Szikora tanító úr várt két pillanatig s akkor egyre fokozódó izgalommal ismételte meg a kérdést:
- S miért nézi annyira azt az erdészlakot, Annuska nagysád?
Itt már a gyöngyvirágarcú kis tanítónő sem tettette magát többé.
Szembeállt a tanító úrral.
Nem dacoskodva, inkább alázattal.
Összekulcsolta a két kezét és míg könnyek csillantak meg a szemében, meg-megremegett hangja Szikora tanító úr felé:
- Azért, tanító úr, mert szeptembertől ott fogok lakni: Kisasszonynapján lesz az esküvőm Palival...
Istenem, Istenem, én leszek akkor a világ legboldogabb fiatalasszonya!
- Á, hát ennyire vagyunk már? - kiáltott föl ingerülten a tanító úr.
- Hisz akkor részemről komikumba fúló cselekmény minden további erőlködés!
Ajánlom magamat!
És sarkonfordult.
Sarkonfordult s faképnél hagyta Annus kisasszonyt meg Mudrony Sanyit.
S nevetségesen ható lábkapkodással sietett a lakása felé, miközben bús hevély feszítette belülről a mellét.
Annuska visszamaradt Sanyival s először úgy maradt állva, mintha szélütés érte volna.
De aztán megtörölte zsebkendőjével a szemét s kézenfogva apró lovagját , lehajtott fejjel indult meg visszafelé a tanteremnek.
Új óra kezdődött odabent!
Szikora tanító úr azonban nem sokáig maradt el.
Mert úgy félóra mulva - ami pedig ritkán volt szokása - benyitott a tanterembe.
Éppen a harmadik osztály felelt számtanból.
A tanító úr arcán tagadhatatlan szigor látszott s így kezdte , hivatalos hangon:
- Kedves kartársnőm, kíváncsi lennék a tanulmányi előmenetelre!
- Kérem - hajtotta le a fejét a megrebbent leány.
Szikora tanító úr mintha megbánta volna előbbi rideg fellépését, mert valamivel enyhültebben szólt:
- Csak folytassa, kérem, kedves kartársnőm!
A kis tanítónő folytatta tehát s egy szöszke kislányt próbált feleltetni éppen , miközben megsimogatta az apróság haját.
Meglátta ezt a simogatást Szikora tanító úr s hivatalos hangon jegyezte meg:
- Több szigort kérnék, kedves kartársnőm...
Több szigort!
Annus kisasszonynak lecsüggedt a kiskontyos feje erre a hivatalos korholásra s nem szólt semmit.
De talán nem is mert...
...Ebbe az időbe esett, hogy Mudrony József csaknem vasvillára ment Barczali Gáborral, aminek előzményei is voltak természetszerűen.
Enyhe tavasznapok következtek s egy ilyen tavaszi délutánon Mudrony Sanyi a méltóságos képviselő úr kertjén haladt át barátjával, Stefán Bélával, aki másodszülött fia volt a kertésznek, mint tudjuk.
Stefán Béla magától csatlakozott Mudrony Sanyihoz, akit valami ügyben Csalma Máté bácsihoz küldött az apja...
Most már tudom!
Azért küldte le az apja, hogy Csalma Máté bácsi nem tart-é velük harmadnap az újhelyi vásárra?
Sanyit földöntúli boldogság öntötte el e napon ...Mert úgy beszélték meg a szülei, hogy őt is magukkal viszik a városba, amelyet soha még nem látott és hogy olyan úrfis ruhát vesznek neki is ezúttal, amilyenekben a nemesi gyerekek jártak...
Álmainak álma volt: meglátni egyszer a várost!
Hisz a messzeségből látta nem egyszer, ha felmászott a gyümölcsösük végében kiugró nyakaskörtefára.
Ott feküdt a város a kúpalakú hegyek tövében, három tornyával, sejtelemszerűen és ha sütött a nap, ezüstös fények játszottak a házaival s templomtornyaival...
Mudrony Sanyi egy mélyet sóhajtott olyankor s félóráig is elnézett egyfolytában abba az irányba, ahol szinek és fények kergetődztek a város épületeivel.
S olthatatlan vágy fogta el ilyen esetekben , menni-menni nagy messzeségekbe, ismeretlen városokba, idegen népek közé s baktatni távoli országutak vándoraival...
Reménytelen álma volt, hogy közelebbről is meglássa egyszer a várost, mikor a szóbanforgó napon így szólt hozzá az apja:
- Ugorj csak le Csalma bácsiékhoz, hogy holnapután nem mennek-é be ők is az újhelyi vásárba?
Mer most te is velünk fogsz gyönni, ruhát veszünk neked ...
Péterke Párnahajéknál marad addig.
És mert Sanyi édesanyja éppen nem volt bent a szobában, apja így fűzte tovább a gondolatmenetet félhangon, inkább csak magának:
- Legalább elbeszélgetnénk keveset a Nyúlban.
A beavatottak sejtették körülbelül, hogy az ilyen beszélgetés ivást jelent a valóságban.
No, nem kellett Újhelybe sem sietni s mégis ivott rövidesen...
Feszt pedig!
...Sanyi tehát a méltóságos képviselő úr kertjén haladt át legjobb barátjával , Stefán Bélával, aki önként csatlakozott hozzá, hogy elkíséri Csalma Máté bácsiékhoz és onnét vissza, hazáig.
Ámde a szivattyúskútnál, mely a kert egy elhagyatottabb részén állt s csak ritkán használták már, meg kellett torpanniok...
Visszatorpantak, mivel egy piszkos zacskó hevert a lábuk előtt.
Első tekintetre látszott, hogy nem üres a zacskó.
Stefán Béla kapott lélekzethez először, fél-lépést tett előre, lehajolt s fölemelte a zacskót.
Ránézett Sanyira s annyit mondott ijedten:
- Van benne valami, mer nehéz...
Dobogó szívvel ültek le a kút mellé s kioldották a zacskó száját.
De elhültek attól, amit találtak!
És csak pillanatok mulva tudtak magukhoz térni:
- Mennyi pénz!
Mert tele-volt pénzzel a zacskó.
Volt ott fehér pénz meg barnásvörös pénz annyi , hogy azt talán nem is lehetett volna összeszámolni!
Mudrony Sanyi és Stefán Béla abban a tanulatlan korában nem tudta még, melyik pénzdarabnak mi lehet az értéke s ezért tanácstalanul néztek össze az első pillanatban...
- Mit csináljunk most? - kérdezte Sanyi.
Stefán Béla praktikusabb gondolkozású lehetett már, mert így válaszolt:
- Megosztozunk rajta!
S meg is egyeztek testvériesen, hogy amennyi pénzt kap az egyik, ugyanannyit kap a másik is.
Egyformán fehéret és barnásvöröset.
Mivel pedig a fehér pénzek között különböző nagyságúak akadtak, volt annyi eszük, hogy kétes esetekben mindig két egyformát illesztettek össze s az egyik lett ilyenkor az egyiké, a másik a másiké.
Sokáig, igen sokáig húzódott el ez a munka, de megfelezkedtek testvériesen.
Már éppen föl akartak állni, mikor a bokrok mögül közeledő lépéseket hallottak az utacskán.
Abban a szempillantásban - rosszat sejtve! - az oldalbokrok közé surrantak ők is és dobogó szívvel kezdték figyelni: mi lesz mostan?
Az lett, hogy míg a bokortól eltakarva kuksoltak ketten, a kút körüli terecskén hirtelen csak felbukkant Barczali Gábor.
Olyan maga elé bukó fejjel jött, mintha keresgélt volna valamit a földön.
A két gyereknek a torkáig vert föl a szíve s megrettent, nagyranyílt szemmel leskelődtek, hogy mit akar itt Barczali Gábor bácsi, aki vagy nagy búsulása miatt görnyesztette le oly mélyen a fejét vagy pedig - s ez látszott valószínűbbnek - inni talált előzően a kocsmában s ezért járt olyan botorkálva.
Körüljárta a kutat, lábával belerúgott néhány nagyobb rögbe, szerencsére azonban nem nézett föl.
Mert ha körülnézett volna kissé, az alig pattanórügyű bokrok között bizonyára észrevette volna a két gyereket, akik akkor már vacogtak a félelemtől.
Egyszer aztán maga elé dünnyögött Barczali bácsi, olyan homlokkal, amelyről nyilvánvaló volt, hogy nagy szorulásban lehet.
- A teremtésit neki, hun ejthettem ki azt a zacskót?
Pedig ember alig jár a kertnek ezen a részin!
Mudrony Sanyi és Stefán Béla rémülten nézett össze.
Most már tudták, hogy Gábor bácsi a pénzét keresi a kert utacskáján végig s érezték, hogyha megkapná most őket a bácsi s kettejüknél találná a sok pénzt, talán ott helyben beléjük fojtotta volna a lelket.
Moccanni sem mertek.
Csak a fogaik kocogtak.
De szerencséjük volt megint!
Barczali Gábor ugyanis - nagyratágult szemeivel, hosszú és hasas törzsével, kurta lábaival és szuszogó orrával - továbbotorkált a kert utacskáján, ellentétes irányba, ők ketten pedig először óvatosan, négykézláb kimásztak a bokrok közül s akkor kipattantak és - aló!
Csak a kert déli kőfalánál álltak meg, hogy fújjanak egyet.
Holtfáradtak lettek a futásba, mert kabátjuk két zsebét nagyon húzta lefelé a sok fehér meg vörös pénz.
Sanyi most már nem mert Csalmáékhoz menni, mivel tartott tőle, hogy Máté bácsinak föltűnik esetleg a két lehúzott zsebe s ezért, miután falevél alá kaparták el az üres zacskót és miután megfogadták egymásnak, hogy a dologról az apjukon kívül senkinek nem szólnak a teremtett világon, újból nagy kerülőt tettek a kert hátában, hogy észrevétlenül surranhassanak el hazáig.
S ekkor újabb meglepetés érte őket!
A kert északi kőfalához közel ugyanis, az üvegház előtt ugyanegy pillanatban vették észre apjukat.
Mudrony József és Stefán kertész mélyen elmerülve tárgyalt éppen valamiről...
A két legényke futva érkezett el az üvegházig s ott kifúltan kezdték hadarni:
- Édesapám, sok pénzt találtunk, oszt megosztozkodtunk rajta egyformán!
- Oszt Barczali bácsié lehetett a pénz, mert kereste a szivattyúskútnál, mi pedig elbujtunk a bokrok közé! - darálta a másik.
Össze-vissza lihegett a két fiú, ám annál nagyobb hidegvérrel ítélte meg a helyzetet Mudrony József meg barátja, Stefán kertész.
Mudrony József ugyanis a Sanyi fia két zsebébe nyúlt bele s valami három teljes marékkal szedvén ki a pénzt, a saját nadrágzsebébe helyezte át.
Szó szerint úgy tett Stefán kertész is a fiával.
Akkor megszámolták a pénzt s csodálkozásuknak adtak kifejezést, hogy a két gyerek, aki még nem ismerte a számjegyeket, mi módon tudott megosztozkodni annyira egyenlőn?
Akkor aztán komolyan nézett Mudrony József a Sanyi fiára s megfenyegette szelíden:
- Oszt hallgassál, fiam, még az anyád előtt is!
Merha el tanálna járni a szád , hátrafordítom a két lábadat!
Megértetted?
- Igenis, kedves apám - válaszolt szorongva Sanyi.
Mert az édesanyjának is szeretett volna adni a pénzből.
Ezek után tudta azonban, hogy hallgatni kell örökre és hogy édesanyja soha semmit nem fog hallani a dologból.
Stefán kertész ugyanakkor Béla fiához intézte komolyan a figyelmeztetést:
- Oszt hallgassál te is az anyád előtt, oszt pszt maraggyál halálod napjáig !
Merha eljárna a szád, a falhoz tanállak odakenni!...
Iszik az anyád a nélkül is eleget!
Stefán Béla szintén örök hallgatást fogadott meg apjának.
Akkor aztán Mudrony József meg Stefán kertész megindult a kerten át, egyenes irányba, a Groszmann Jakab korlátlan italkimérésének.
A virágágyak körül megpillantották Cser Mihályt, a Bodrogközből fölkerült lingár hetest.
Nagy piják volt Cser Mihály, olyan katonasor előtt álló dologkerülő mihaszna, akinek fél fogsora máris hiányzott, mivel lőccsel verték ki Lukán vagy hol is.
Mudrony József magához intette Cser Mihályt:
- Gyere csak, Miska!
- Tessék, Józsi bácsi - sietett hozzá Cser Mihály, akinek ha inni kelletett egyszer, olyan nyeletei voltak, hogy akár malomkereket hajtottak volna meg.
Mudrony József így szólt ekkor a heteslegényhez, mialatt Stefán kertész hangtalanul helyeselt hozzá a fejbólintásával:
- Tarcsál velünk!
Felhajtunk egy kis drótszeget.
- Egy vasam sincs, Józsi bácsi - hebegett Cser Mihály.
Mudrony József fölényesen intette le:
- Ne törőggyél azzal, ha híjlak!
Ilyen előzmények után történt, hogy - ők hárman - nem álltak meg előbb, csak a Groszmann Jakab kocsmájában.
Mudrony Sanyi és Stefán Béla kívül maradt persze.
Mi lett ebből aztán!
Nagy lingár volt ez a Cser Mihály.
Most is, a helyett, hogy hazamenetelre nógatta volna Mudrony Józsefet meg Stefán kertészt, még hízelgett nekik, hogy jókedvükben járván, minél többet fizessenek.
Azok pedig fizettek!
Mudrony József akkor már azt a fenyegető dalt fújta, hogy még ma este zsandárvérben füreszti az bicskáját, mi közben jobbkeze mutatóujjával kedélyeskedve integetett belé a levegőbe.
Fahangon kísérte őt s kissé le-lecsúszva a taktusról Stefán kertész, minthogy fahangja volt.
A kertész különben inkább kedvelte rusnyák szülőföldje bánatosan csengő dalait, Mudrony József azonban nem tűrt meg egyebet magyar nótánál és így Stefán kertésznek is - kénytelen-kelletlen - alkalmazkodnia kellett.
Éppen azt a legénykedőt vitték, a mestergerendáig:
Engem hívnak Fábián Pestának,
Kiállok én tizenhat zsandárnak...
Hej, micsoda kedvük támadozott azután még!
Mert ittak feszt.
Mudrony József újabb liter bort rendelt, miután a pálinkáról borra tértek át, szódával.
Az alantas számítású Cser Mihály, hogy minél inkább tehesse a szépet a két gavallér úrnak , így kezdte váratlanul, Mudrony József felé fordulva:
- Hát azt hallotta-i, Józsi bácsi, hogy eccer belefujtam az üvegfurulyába?
- Hagy hallom! - intett neki a szemével Mudrony József, miközben kidüllesztette a hasát s újabb kurtaszivarra gyujtottak rá.
Mert akkor már füstöltek ők ketten , Cser Mihálynak viszont drámacigarettát rendeltek a zsidónál.
- Tavalyelőtt tavaszon történt, mikor a Hegyközbe jártam...
S el akarta hitetni a két emberrel, hogy mikor a Hegyközben járt, megfordult a Három-Hutában is, ahol éppen akkor készítették el az első üvegtilinkót nagysuttyomban, mivel az ilyen tilinkók gyártása köztudomás szerint tiltva van Magyarországon Mátyás király uralkodása óta.
Nos, - állította Cser Mihály - ő maga ott helyben belefujt az üvegfurulyába, de bár ne tette volna a szamár fejivel!
Mert oly fájdalmas és szivetszomorító hangok jajgattak föl a furulyán , hogy annak a hutatulajdonos grófnak a kisasszony-leánya, aki az apjával együtt történetesen jelen volt a próbánál és akit reménytelen szerelem apasztott, az észvesztő hangokra nyomban megbolondult.
Úgy kellett felszállítani Pestre, a leghíresebb doktorokhoz...
- Magam is majd megvesztem attul a furulyátul - fejezte be előadását Cser Mihály .
- Azótátul oszt megint tilos üvegfurulyát gyártani Magyarországon, mer rendeletbe adta ki Ferenc József őfelsége...
De itt már kifakadt Mudrony József is:
- Piszok hazug vagy, te Miska!
Mer van nekem egy sógorom, tán ismered is, Szopkó Mihálynak hijják.
Ez a sógorom beszélt nekem eccer errül az üvegfurulyárul...
A szemibe mondtam neki, hogy lódít... hát még te!
Cser Mihály esküdözni kezdett, hogy nyíljon meg alatta a föld, ha hazudott volna , ámde akkor újra töltött a poharakba Mudrony József s rászólt Stefán kertészre meg Cser Mihályra:
- Igyunk!
Ittak hát, letörölve kétfelől a bajuszukat...
Ámde akkorára híre futott mindenfelé a nagy vigadozásnak, senki nem tudta megérteni azonban, honnét szerzett ennyi pénzt Mudrony József meg Stefán kertész?
Cser Mihályt nem vették számításba, mivel róla sejtették körülbelül, hogy csak potyázik.
És így történt, hogy egyszer csak belobbant az ivóba Stefán kertész felesége, aki nem vetette meg a tütüt és saját két szemével látván, hogy laposan pislog immár a férje, rántott egyet a vállán:
- Ha te úgy, én is úgy!
S intett Groszmann Jakabnak, hogy adhatja.
S nyomban nyelve alá öntött a keserűből.
Nem egyszer, de háromszor s akkor, mint aki legjobban végezte dolgát , fesztelenül szólt oda az urának:
- Csak folytasd, te feneketlen hordó!
S kilibbent az ivóból.
Azok hárman tovább beszélgettek.
Stefán kertész meg Cser Mihály már-már azon gondolkozott, hogy hazafele készülődik el, de akkor leintette őket Mudrony József, miközben egyet csuklott:
- Minek sietnénk annyira?
Az ember olyan ritkán gyöhet össze a jóbarátaival, hogy meg kell becsülni az alkalmakat.
S odaszólt a kocsmáros felé, aki a pult mögül hegyezett fület minden szavukra:
- Aggyék még egy üveggel, Groszmann!
Szódát is hozzá!
...Alkonyati színek kezdtek már lilásodni az iharosi hegyek lába alól, a Ronyva tocsogói fölött viszont tavaszi párák kezdtek felgyülekezni, fantasztikus alakzatokban.
Nagy elvétve keservesen kinyujtott kakasszó hallatszott a felvég irányából.
Csend volt, nagy csend, különösen az elhagyatott templomdomb táján.
S ezt a csöndet hallgatta Mudrony Sanyi meg Stefán Béla is, rémüldöző füllel.
Mert azóta, hogy mindkettőnek édesapja a kocsmába tért volna be Cser Mihállyal , nem mertek hazamenni.
Nem tudták, mitévők legyenek?
Először a méltóságos képviselő úr nagy kertjében csatangoltak össze-vissza s arról suttogtak félhangon: szóljanak -e a talált pénzről legalább az édesanyjuknak?
Hosszú tanácskozás után abban állapodtak meg, hogy hallgatni fognak egész életükben .
Még Stefán Jancsinak, a Béla bátyjának sem árulják el nagy titkukat.
Egyelőre azonban nem mertek lemenni még tájékára sem a nagyutcának, mert attól remegtek össze minden pillanatban, hogy találkozni találnának esetleg Barczali Gáborral s Gábor bácsi, akinek félévi keresete veszett oda, arcukról olvasná le a valóságot...
S talán meg is fojtaná őket akkor!
Így hát össze-vissza kalandoztak a nagy kert görbe utacskáin s akkor rezzentek össze, mikor a fenyvesbe értek föl, mely már a dombon feketedett.
Mert a fenyves felé panaszosan elnyujtott jajgatás szállt koronkint a vágóhíd felől, mintha gyilkoltak volna valakit azon a környéken...
Úgy gondolták mégis, hogy valami eltévedt vándorlegény ordíthat ottan jószívű keresztények segítsége után, akinek halálos baja támadott az úton...
Valamivel később kimásztak a kertkerítésen s dobogó szívvel nézték az alkonyati színekbe takaródzó tavarnai erdőt, amelynek legsűrűbb rejtekében állítólag zsiványok tisztogatták a flintáikat, hogy adandó alkalommal beleduplázzanak velük a zsandárokba...
Negyedóra mulva a Sutadombon kóvályogtak, a református templom körül s itt újabb ijedtség várt reájuk .
Hallomásból tudták ugyanis, hogy valahányszor be van csukva a templom, valaki lábujjhegyen járkál a templomtorony lépcsőin.
Az illető nyughatatlan lélek olykor ki-kitekint a kerek toronyablakon is, óvatosan pislantva körül a határban.
És akkor eszük nélkül kezdtek vágtatni, egyenest a dombon álló iskola udvarának .
Ott azonban kifúló lélekzettel kellett megtorpanniok.
Mert az iskola agyagtornácából éppen akkor lépett ki Kónya János tiszteletes úr és vele Szikora tanító úr.
Szemlátomást azon voltak, hogy a paplak irányába mennek tovább , amiből gyanította a két nebuló, hogy a pap bácsi előbb valami ügyben meglátogatta a tanító bácsit s a tanító bácsi most egy darabon - illendőségből - elkíséri a pap bácsit.
Ahogy azonban a két nekipirult arcú legényke megtorpant volna az iskolaudvaron, a tiszteletes úr meg a tanító úr is visszafordult.
A tanító úr, aki - látásból - ismerte Sanyit, gyanakodva húzta össze a szemét:
- Hát ti mit kószáltok erre, ifjú barátim?
- A méltóságos képviselő úr kertjében játszottunk, tanító bácsi, kérem szépen - válaszolt a sapkáját lekapva és tisztelgő állásban Mudrony Sanyi.
Kónya János tiszteletes úr végignézte őket, aztán fejet csóvált:
- Lurcones impudentes!
A két gyerek visszafogott lélekzettel állt ott s újabb szívdobogás fogta el őket .
Mert fogalmuk sem volt, micsoda nyelven szólhatott a pap bácsi, aki - latinul - haszontalan lurkóknak minősítette őket.
Kónya János lelkész és Szikora tanító úr akkor már - ügyet sem vetve a két apró legényre - megfordult és a paplak felé indult el a dombról, miközben valami abbamaradt beszélgetést folytattak.
Mudrony Sanyi és Stefán Béla önkéntelenül a nyomukba szegődött s így minden szavukat hallhatták.
Kónya tiszteletes úr kezdte:
- Egyszóval, tanító úrnak az a benyomása, hogy a tanítókisasszony feltűnő vonzalommal viseltetik a Pali öcsénk iránt?
No, remek egy fickó, azt már nem lehet tagadni!
Ezt az utóbbi mondatot azonban már csak magának mondta a tiszteletes úr.
A tanító úr, miközben hátul s különösen a lapockarészeken tükör gyanánt villant meg rajta a hétköznapi zsakett, legyintett:
- Fekete Pál ifjú barátom személye iránt nem csupán határozott vonzalommal van az Annus kisasszony, hanem megmondta nekem áperte, hogy szeptember havának első felében törvényes hitvese is lesz Fekete Pál ifjú barátomnak...
Mi lehetne itt a tennivaló, tiszteletes uram?
A tiszteletes úr annyit mondott rá:
- Akkor kampec mindennek, tanító úr!...
Én, mint agglegény, nem igen ösmerem a női lélek mélységeit, mindazonáltal az az érzésem, hogy valóban kampec itt a tanító úr további erőlködéseinek!
Pillanatra megállapodtak.
Szikora tanító úron halálos elszántság látszott:
- Egyszer azért beszélek még Annus kisasszonnyal.
Jelesül: fölfedem előtte mindamaz előnyöket, amelyek joggal kecsegtetnék őt, ha nekem nyujtaná a kezét...
- Na! - tette hozzá a tiszteletes úr.
A Ronyva kiöntései fölött szálltak, egyre szálltak a párák.
Valahonnét kolompszó hallatszott az estében.
...A paplak előtt Sanyi kezet fogott Stefán Béla barátjával s gyorsan igyekezett hazafelé.
Hanem a haranglábnál, mely szemközt állt a házukkal, egész csődület várta.
A tömegben ott lehetett látni Bácsik Mihály szomszédot is, amint jobbkezével élénken hadonászva magyarázott valamit, balkezében meg vasvillát tartott .
Ugyancsak magyarázott a másik szomszéd, Párnahaj János is: neki meg ásó volt a balkezében.
Sanyi is megállt a tömeg szélén s az izgatott szóbeszédből kivette, hogy Mudrony Józsefet meg Barczali Gábort úgy kellett szétverni, miután vasvillával mentek egymásra.
Valahogyan úgy esett az egész (a dologban egyelőre senki sem látott tisztán ! ), hogy az a haszontalan Cser Mihály ittas állapotában össze talált botlani Barczali Gáborral és hogy, hogy nem, eljárt a szája a nyavalyásnak...
E szerint valami olyat fecsegett volna, hogy teméntelen sok pénzt látott Mudrony Józsefnél meg Stefán kertésznél: őt is abból a pénzből itatták egész este előtt.
Barczali Gábor felbőszült erre az értesülésre s elhatározta, hogy - lesz, ami lesz! - most már szembe fog menni Mudrony Józseffel, aki ellen méreg fűtötte minden tagjában.
Nem teketóriázott sokat!
Hazament, az istálló sarkából elékapta a vasvillát s fújva és fenyegetődzve indult meg a harangláb irányának.
Épp a harangláb előtt álldogált Mudrony József s egyet-kettőt csuklott, mialatt fesztelenül váltott néhány szót két szomszédjával: Párnahaj Jánossal és Bacsik Mihállyal.
Bacsik Mihály azelőtt neheztelt ugyan Mudrony Józsefre, amiért oly csunyán repítette ki házából az anyósát, a vén Tománét, az utóbbi időben azonban tetemesen enyhült a kettejük közötti feszes viszony.
Ámde amint vérbenforgó szemmel közeledett volna Barczali Gábor, s Mudrony József elkapta félfüllel, hogy őt keresi halálra az igáslegény , annyit mondott:
- No, megájj!
Befutott az udvarra, a tenyérnyi istállóból, hol a két patkánylova állott , elékapta ő is a vasvillát, s miután előbb megnyálazta a két markát, kiállt a kiskapuba, úgy várta Barczali Gábort:
- Te kutya!
De ezt már nem nézhette tétlenkedve Párnahaj János sem, Bacsik Mihály sem.
Látták nyomban, hogy emberhalál lesz itten, ha közbe nem lépnek.
Abban a szempillantásban ők is beugrottak a portájukra s az egyik ásót, a másik ugyancsak vasvillát markolt meg s már pattantak is vissza ketten Mudrony József meg Barczali Gábor közé, mikor a két veszett ember épp egymásra igyekezett vetni magát...
Nagynehezen szétverték őket, miután Polyák András, az éppen arra vetődött Lukács János útkaparó, úgyszintén Szinyéri Márton fuvaros is közbevetette magát...
Mindkettejük markából kicsavarták a vasvillát és míg Barczali Gábor izzadtságtól lucskosan kotródott a felvég irányába, Mudrony Józsefet úgy kellett erőszakkal elcipelni a lakásába.
A szomszéd házáig elhallatszott fogai csikorgatása.
Akkorára azonban egyetlen csődület volt már a harangláb tájéka.
A tömeg szélén ott álldogált Sanyi is és ahogy értesült a meghiusult vasvillapárbajról, elszorult a szíve, a fejét pedig maga elé hajtotta.
Az emberek találgatták, mitől vadulhatott meg annyira Barczali Gábor, de az igaz okot csak ő tudta.
És szorongva érezte, hogy fékezhetetlen apja egyszer csak végleg össze fog csapni Barczali Gáborral, de egyikük akkor nem fog fölkelni többé a földről.
És megindult befelé.
Odabent a szobában valami négyen csillapítgatták az apját: Polyák András , Szinyéri Márton, Párnahaj János meg Bacsik Mihály.
Éppen Párnahaj kérlelte:
- Vasvillának mindig börtön a vége...
Mudrony József azonban nem figyelt oda.
A helyett rátehenkedett két könyökével az asztalra, két tenyerébe belefogta a fejét s tovább csikorgatta a fogait, hogy recsegett.
Sanyi tanácstalanul állt meg a szoba közepén.
Látta Péterkét, amint kerekretágult bagolyszemmel csodálkozott a kucikban az asztal körül hangoskodó öt emberen , később pedig szomorúan oldalgott ki a pitvarba.
A tűzhelynél szipogva készítette édesanyja a vacsorát.
Egyszer felsóhajtott:
- Csak tunnám, honnét vette megin a pénzt?
Sanyinak a száján volt már, hogy elkottyantja magát.
De eszébe jutott, mit ígért ma délután az apjának s ezért hallgatott tovább is.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Negyednapra ezután a városba indultak.
Mert országos vásár volt éppen.
Négy süldőmalacuk volt az ólakban, kettőt azok közül a városban készült eladni a Sanyi édesanyja, hogy némi pénzecskére tegyen szert.
Rég takargatott álma volt , hogy vagy két pengőért olyan úrfiruhát vesz Sanyinak, amilyenben a nemes-családok iskolásfiai jártak ünnepnapokon.
Ezért készült bevinni a két malacot.
Az indulás előtti estén Sanyi könyörgő szemmel állt az édesanyja elé:
- Édesanyám, igen szépen kérem, tessék venni nekem holnap egy kis tülköt meg két bocskorkát.
Akkor a két malackát, amelyik visszamarad, minden nap őrizni fogom a Hecskén...
- Ha csak tehetem, megveszem, kisfiam.
De tudod, minden krajcár kell, mert nagyon szegények vagyunk.
Sanyi elszontyolodva mondta rá:
- Tudom, kedves anyám...
Kérésével nem először áll az anyja elé.
Mert titkos vágya volt, hogy kondás lesz a két visszamaradó malac mellett, a kondás pedig nem járhat másként köztudomás szerint, mint sárga bocskorkában.
Ámde tülök is kell a malacok mellé...
És Sanyi látta magát nem egyszer, hogy amint a Hecske nevű dombról, mely az alvég fölött emelkedett, belefuj abba az apró tülökbe, fölfigyel rá az egész táj...
Másnap reggel indultak aztán!
Feledhetetlen út volt az tagadhatatlanul.
Alig mult néhány perc, hogy valami gyalogutassal ne találkoztak volna, avagy hogy a városba igyekvő vásárosokat ne érték volna utól.
Mudrony József ilyenkor lelkesülten kiáltott oda az illetőnek, - ha ismerős volt - mire az illető meglengette feléje a kalapját.
A falu alatti dombtetőn jártak már, amelynek déli oldalát akácsor szegte be a messzeségig, mikor Lukács János útkaparóval találkoztak a tetőn, amint az árok szegélyét igazítgatta.
Lukács János kiáltva köszönt feléjük a kalapjával, amire Mudrony József túlkiáltott a szekérzörgésen is:
- Két ártányt viszünk befele!
Még nem érték el a verhói vasúti őrházat, hol a sínek fölött haladt el az országút, mikor egy szekeret mellőztek el.
Zötyögőhasú ember ült az első ülésben s fogta a gyeplőt.
Mudrony József átkiáltott neki:
- Szervusz, testvér!
- Jó napot, testvér! - intett vissza a nagyhasú paraszt.
- Ebéd fele majd tanálkozunk a Veres Jóskába!
Mudrony József a szemöldökével jelezte, hogy megértette:
- Ott leszek, testvér, mihent eladódik a két ártány!
A hangulatos reggelben Sanyi fehérarcú édesanyja is mintha megenyhült volna s a hátulsó ülésből kíváncsian hajolt előre az urához:
- Ki vót e?
Mudrony József kifejtette erre, hogy régi barátja neki ez az ember.
Csodálkozik a feleségén, hogy nem ismerte föl, mert náluk is járt már egyszer, ám akkor még magázódott vele Mudrony József.
Vircsiknek hívják s Kazsuba való paraszt.
De nem közönséges paraszt, mert van vagy harminc köböl földje s mindig tréfát csinál mindenből, mert olyan esze van!
Együtt szolgáltak három esztendőt a pesti tüzéreknél és már akkor örök barátságot fogadtak egymásnak.
Sajnos, az élet szétvetette őket kissé...
S fejcsóválva tette hozzá:
- Igen figurás ember ez a Vircsik!
Zörgött velük a szekér, átmentek már a vasúti sineken, keresztülhaladtak Verhó falu déli csücskén - mert a falut csak épp az aljában metszette az országút - s itt, a kovács-szín alól Nadzon kovács kiáltott utánuk, amint éppen lovat patkolt.
Úgy üdvözölte őket elhaladtukban, hogy feléjük lengette párszor a kalapácsot:
- Hová-hová, Józsi öcsém?
- A vásárba, Nadzon bácsi! - kiáltott vissza Mudrony József.
- Visszük be a két ártányt, hátha sikerül valami pénzt csinálni belőlük!
A mindig fortyogó indulatú kovácsmester másodszor is kiáltott a szekér után:
- Jóegésséget kívánok a kedves fiatal hugomasszonynak!...
Többi szavát elnyelte a kerekek zörgése.
Nadzon kovács nevezetes alak volt a környéken.
Lázadásra nógatott mindenkit a fenforgó közjogi állapotok ellen.
Rendületlen hite volt, hogy Görgei Artúr két zacskó aranypénzen adta el a magyar szabadság ügyét Világosnál, de épúgy nem csinált titkot abbeli meggyőződéséből sem, hogy Turinban a grófok mérgezték meg Kossuth Lajost, azért halt meg négy esztendővel azelőtt.
A magyar mágnások - vallotta Nadzon kovács - egész életükben kénköves tüzet fujtak Kossuth Lajos ellen, mivelhogy megesett a szíve a szegény jobbágynépen s feloldotta ezeréves láncai alól.
Általában sok mindent tudott az öreg Nadzon.
És amit tudott, nem szopta az ujjából!
Verhó után gesztenyefáknak kettős sora között haladtak tovább s ez alatt egyre közeledett feléjük Újhely városa.
Mert amint a határkocsmánál vége lett volna a kettős gesztenyesornak, egyetlen szempillantás alatt eléjüktárta magát a tájék minden vonzó szépsége...
Jobbról, egészen közel, fűzbokrok árulták el a Ronyva-patak folyását, egy részen vízimalom kattogott, odébb valami három tanya sorakozott egymásután...
Ronyván túl Kisbányácska község nyúlt ki alacsony halmon s itt közbevetette Mudrony József, hogy sok-sok esztendővel előbb élt ott egy Kazinczy, - a keresztnevét elfelejtette már - aki annyi levelet írt életében az okosabb magyar urakhoz, hogy utoljára is megmeredt a jobbkezének valamennyi ujja...
A Ronyván túl a Sátorhegyek kupolái magasodtak az ég egyharmadáig s a zsendülő tavaszban olyan volt a fák színe, mint a gyenge libácskák pihéje ...
Balfelől alacsony hegyvonulat szegte be a keleti határt, a hegylánc déli ereszkedője alatt, de már a síkon, karcsú jegenyék közé valami falucska volt elbújtatva.
Mudrony József megjegyezte, ostornyelével a falu felé mutatva, hogy ott született Rákóczi, aki úgy utálta a németet, hogy puszta említésükre reszketés állott valamennyi testrészébe...
Egyebekben hozzáfűzte még, hogy Rákóczi szülőfalujától, Borsitól tudniillik alagút visz el a Bodrog alatt Patakig, Patakról viszont a kollégium jutott eszébe s itt azt a nézetét fejtette ki, hogy abban a kollégiumban van legalább ötven tanár s ezek a tanárok Magyarország legokosabb emberei...
S elragadtatással kiáltott föl, baltenyerével egyet csapva a térdére:
- Megáll az emberi ész, honnét veszik azt a teméntelen eszüket!
Azalatt mindközelebb jött feléjük a város.
Nem egyszer úgy látszott, mintha kézzel is meg lehetne fogni, olyan közelinek látszott...
Három tornya fölött rezgett és táncolt a levegő, a tornyok bádogtetői csillogtak a napözönben, a házak mindnagyobbaknak jöttek elő s a kúpalakú hegyek félmagasságáig bogárhátú házacskák voltak elszórva a szőllők között...
Mudrony Sanyi dobogó szívvel merengett el rajta, hogy miminden csoda fogja majd várni a városban?
Hát csak átdobogtak egyszer a Ronyva fahídján s kevéssel utána megálltak egy házikó előtt, ahol három krajcárt kellett lefizetnie Mudrony Józsefnek.
Amikor Sanyi aziránt faggatózott volna, kié lesz az a három krajcár, Mudrony József gondolkozás nélkül mondta rá:
- Abbul pótolják az alispán fizetésit...
A szegény ember meg csak döglődik tovább!
Feledhetetlen maradt az a nap sok tekintetben.
Amire magáraeszmélt volna Mudrony Sanyi, magas házak között döcögtek már lépést .
Voltak pedig oly magasan e házak ereszei, mint otthon a jegenyék csucsai.
Aztán az a sok fényes bolt és kirakat!
Aztán az a sok ember a vásárban!
És hozzá a zajongás, hogy Sanyi nem hallotta tőle többé az apja szavát.
Elszorult a szíve attól, amit látott és hallott e napon!
Merthogy miket ért meg a kora-délutáni órákig, nem is lehet azt elmondani...
Egyszer csak ott találták magukat a széles vásártéren, ahol fülsiketítő volt már a zsivaj.
Édesanyjától tudta meg, hogy Hecskének hívják a hegy oldalában szétterülő vásárteret, mint odahaza is a falu fölötti egyik dombtetőt...
Látott nyomorék koldusokat, amint különös énekeket jajgatva, tárták ki könyörögve a két tenyerüket, hogy segítsék meg őket valamivel az irgalmas keresztények...
Sűrűn forogtak ott alkuszok öt vármegye földjéről s nagyhangon beszéltek valamennyien...
Egyszer medvetáncoltató oláh előtt állt meg félpillanatra.
Tompa dobot zörgetett ujjaival az oláh, sárga pánt fénylett a medve pofáján s aközben földet döngetve dobálta magát a barna állat...
Hogy mi mindent lehetett ott látni, felsorolni azt nem lehetne talán másfélnapig sem!...
Déltájt lehetett (a nap élesen sütött ), amikor sikerült túladni a két kis malacon, amelyet ráadásul el is kellett hajtaniok a vevő-asszony lakásáig.
Mert úgy volt kialkudva, hogy ott fogják megkapni a vételárat.
Mudrony Józsefné hajtani kezdte ekkor maga előtt a két süldőt, Sanyi szintén veletartott, Mudrony József pedig utánok-kiáltott a szekérből:
- A Kispiacon leszek a Vörös Jóska előtt!
Ott fogok találkozni Vircsik komával Kazsuból!
A sokat zaklatott fiatalasszony keseregve, de csak félhangon mondta maga elé:
- Istenem, megint inni fognak!
Amiből sejtette Sanyi, hogy Vörös Jóska biztosan zsidó lesz s kocsmája van a Kispiacon.
Sokáig-sokáig botorkáltak a két malac után, melyek előtt az öregasszony igyekezett, aki megvette őket.
Hegynek lihegtek fölfelé egy bukdácsoló és keskeny sikátoron, aztán olyan skatulya-házacskák következtek, melyek félig a hegybe voltak beépítve, mialatt remegni lehetett, hogy az apró házakra minden pillanatban rászakadhatnak a fölibük kihajló kormos sziklák...
Itt megkapták a pénzt s amikor édesanyja megszámolta volna az egészet , zsebkendőjébe kötötte s egy szívszakasztót sóhajtott...
Hogy mi-minden történt azon a napon!
Először a Kispiacig gyalogoltak vissza.
A szekeret megtalálták a Vörös Jóska előtt, Mudrony József azonban akkor már rég odabent legénykedett az ivóban .
Ahogy rábukkantak volna, épp Vircsik komával koccintott az egyik sarokban s csukladozott.
Azzal rázta le a feleségét:
- Kérlek, Mária, csak vegyél meg mindent, ami kell, én is hamarosan utánadnézek!
Keresztbefeküdt már a szeme, Vircsik komáé ugyanúgy.
És a szegény asszony megint sóhajtott.
Sanyinak nem egyszer eszében volt, hogy édesanyja élete talán nem is egyéb egyetlen szívremegtető sóhajnál.
Ahogy újból a szekérnél lettek volna, Sanyi könyörögve emelte a szemeit fehérarcú édesanyjára:
- Kedves édesanyám, nagyon kérem, vegyen nekem egy kis bocskort, olyat, mint a Boldizsár-fiúknak van!
Meg vegyen egy kis tülköt is, oszt azontúl mindig őrizni fogom a dombon a két malackát, amelyik otthon maradt!
- Ha futja, megveszem, fiam - mondta csöndes búval a szegény asszony s aközben elmélázva nézett sokáig a földre, mintha magában számolgatott volna valamit.
Meglett azért minden.
Legelőször a Behyna Testvérek boltjába tértek be, ahol több apróságot vásárolt a fiatal mama.
( Istenem, mennyi ember fordult meg a Behyna Testvérek boltjában ama régi országosvásár óta !)
Megvették Sanyinak az úrfis-ruhácskát is, amelyet Sanyi nyomban felhúzott, hogy most már így fog visszautazni hazáig.
S egyszercsak olyan üzletbe tértek be, amelyiknek kirakatában kékszalagos sárga bocskorkák voltak kirakosgatva.
Meglett a bocskorka, meglett a kicsiny tülök, melyen nikkelpánt fénylett s párját Péterkének vásárolta meg a mama.
Mudrony Sanyinak abban a pillanatban könnyekben csillant meg a dióbarna szeme:
- Édesanyám...
Kedves anyám...
Nem tudta folytatni.
Az örömtől sírdogálni kezdett csöndeskén.
Édesanyja megsimogatta a fejét:
- Csak jók legyetek mindig, bogaraim!
Tán minket is megsegít eccer az Isten...
Minden kikerült azért a két süldőcske árából.
Pirinyó bocskorkát kapott Péterke is.
Mert különben lett volna felfordulás odahaza!
Jó-délutánba lépett már az idő, amire haraptak volna valamit a szekér mellett a magukkal hozott elemózsiából.
Akkorára széledezni kezdett hazafelé a vásári sokaság is.
Szekérzörgés, ostorpattogás, nóta és kiáltozás volt minden utca .
Végül elszánta magát Mudrony Józsefné és Sanyi, hogy benéznek az öregért a Vörös Jóskába.
Odabent, az ivóban, a mestergerendáig tornyosult akkorára a jókedv.
Mudrony József és Vircsik koma szemközt ült az egyik sarokasztalnál, egymásra fenyegetőztek mosolyogva és tréfásan s daloltak torkukszakadtából.
Különösen azt a szépet fújták lelkesen:
Én vagyok a petri gulyás,
Én őrzöm a petri gulyát,
A bojtárom vízen-sáron,
Én meg a paplanos-ágyon a
Babámmal.
Félórába telt legalább, amire Vircsik komától ki tudták könyörögni az öreget .
Mert a koma is akadékoskodott.
Végül is megölelték, megcsókolták egymást , fogadkozva erősen, hogy legközelebbi kedvező alkalommal ismét meg fogják újítani a barátságot.
Mert sírigvaló volt ez a barátság.
...Hogy aztán mint vetődtek haza, Sanyi nem tudott volna számot adni róla magának.
Feje belezsibbadt a napi élményekbe.
Most már apja az édesanyjával ült elől, őmaga pedig a hátulsó ülésben színesítgette tündérszép álmait.
Az úrfi-ruhában volt, lábán az apró bocskor, nyakában a piciny tülök, amelybe többször is belefújt óvatosan.
Ahogy a falu aljához közeledtek volna, Sanyi a jobblábát kitette a szekér oldalán.
A kis bocskort ilyenformán hamarosan fölfedezték rajta a nagyutcán futkosó zsellérgyerekek s gúnyolódva kezdtek kiabálni utána:
- Úrficska!
Úrficska!
Erre megszégyenülten húzta vissza a lábát.
Szomorú volt már s a szíve fájni kezdett.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE