Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Donászy Ferenc
Életünket és vérünket!
Keletkezés ideje
1898
Fejezet
24
Bekezdés
2714
Mondat
5633
Szó
68723
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
IX. FEJEZET.
A HÁLÓ.
A temetést követő nap hajnalán Elemér megkopogtatta az öreg Ambrus ablakát, aki rögtön ajtót nyitott neki.
Csak egy szomorúan résztvevő pillantással üdvözölte Elemért, leakasztotta az őrizetére bízott kulcsokat és megindultak a kastély északi szárnya alatt fekvő sírbolt felé.
Komor, borongós reggel volt, a kastélyban még minden lélek aludt, csak a fák és bokrok leveleiről alápergő kövér cseppek kopogása hallatszott a hajnali csöndben.
- Azt mondják, hogy a kastély egyik szobájából titkos lejáró vezet a sírboltba - törte meg a hallgatást az öreg Ambrus, de nem kapott feleletet.
Némán felzárta Elemér előtt a nehéz vasajtókat, ő maga pedig félrevonulva, leült a lépcsők aljára.
Az örökmécses halvány sugarai bágyadt fényt hintettek a tömör oszlopközökre, melyek alatt, kettős sorban nehéz érc- és márványkoporsókban a Sághvári ősök aludták örök álmukat.
Nehéz sóhajjal borult térdre a legutolsó előtt, melynek oldalain ércből vert egyszerű betűkkel Sághvári Balázs neve ragyogott hidegen és komoran.
Homlokát a hideg ércre hajtotta, ajkai lassan mozogtak, mintha imádkoznék...
Fájdalmas elmerültségéből az öreg Ambrus figyelmeztető köhécselése riasztotta fel , mert a cselédség már ébredezni kezdett a kastélyban.
Még egyszer megcsókolta a hideg betűket és felállott.
- Ravatalodnál tett fogadásomat íme újra megújítottam előtted, atyám és jóltevőm , segíts, hogy rátaláljak a nevemet és születésemet födő titokra...
Most pedig légy áldva nyugvó poraidban és a te védő szellemed legyen vezérlő őrangyalom az ismeretlen nagyvilágban! - suttogta remegő ajkakkal, aztán gyorsan kilépett a napvilágra.
Az öreg Ambrus már készen várta.
Midőn a nehéz vasajtók csikorogva bezárultak, úgy érezte, mintha a szívét szorító kétségbeesés egyszerre lehullott volna róla, és az elhagyatottság vígasztalan érzése helyett remény és önbizalom térne lelkébe.
A kastély szögleténél néma kézszorítással búcsúzott el az öregtől, aki, bármennyire erőlködött, mégsem tudta elrejteni mély megindulását.
- Mondanék valamit, Elemér úrfi... de mégsem mondok, hiszen elmondtam tegnap... de annyit mégis mondok, hogy van igazság odafenn!
Viszontlátjuk mi még egymást e kastélyban... - szólt fojtott meghatódással, mialatt könnyei fehér szakállára peregtek.
Elemér csak néma fejrázással felelt, azután megindult Cseresznyés uram faluvégi kis háza felé, aki az öreg Mátyással már útrakészen várta.
- A határig elfogadom a kíséretet, tovább ne fáradjanak! - mondta, amint a teletömött tarisznyákat meglátta.
Eddigi viselete helyett a vándordiákok öltözetét vette magára: fácántollas süveg, oldalán bőröv lecsüngő tőrrel, iszákja mellett pedig vállán át volt vetve egy bő köpönyeg, jó védelem a zivatar és hideg éjszakák ellen.
A két férfi mély szomorúsággal nézte készülődését és mialatt Cseresznyés apó gondosan elrakosgatta a fiú levetett ruháját, az öreg Mátyás egyszerre csak sírva fakadt.
- Ne szomoríts még jobban, öreg!
Úgyis oly nehéz a szívem, majd megszakad...
Cseresznyés apó szintén komolyan közbeszólt:
- Úgy van, ne töltsük most az időt elérzékenyüléssel.
Ha már Elemér úrfi semmit se akar elfogadni tőlem útravalóul, ezt mégis el kell fogadnia.
Jó kézben hatalmas fegyver! - és egy ólommal beöntött vadkörtefabotot nyomott a kezébe, mely azonfelül még kardnagyságú, éles acélpengét is rejtett magában.
- Ezt köszönettel fogadom, Cseresznyés apó.
- Azt a csekélyke összeget is elfogadhatná ám tőlem, ha másképp nem, hát kölcsönképpen...
Elemér elkomolyodva rázta fejét.
- Aki idegenbe, ismeretlenbe indul, mint én, az nem vehet adósságot a nyakába.
Nem tudom, mikor fizethetném vissza, s akad-e keresetem vagy sem...
- Éppen azért!
Kegyelmed meg fog élni a jég hátán is!
Attól nem félek! - erősködött hévvel Cseresznyés apó.
- Nem!
Köszönöm!
Pár arany és néhány tallér van az erszényemben, melyeket jó sikerrel letett vizsgáim és egyéb ünnepélyes alkalmakkor áldott emlékű Balázs bátyámtól kaptam.
Ez elég lesz útravalónak.
Néhány könyvön és csekélyke fehérneműn kívül egyebet nem hoztam el a kastélyból...
Minden más egyebet ott hagytam az új birtokosnak...
Hanem hátha indulnánk! - tette hozzá és felállt.
A két férfi nyakába akasztotta a tarisznyákat és mialatt Cseresznyés apó becsukta a házat, Elemér bánatosan nézett a kastély felé.
- Szegény Rudolf!
Élet-halál közt fekszik és én el se búcsuzhattam tőle... - sóhajtotta lehajtott fővel.
Egy kevésbbé járt mellékösvényt választva elhagyták a falut.
Elemér hátra-hátra nézett, mindaddig, amíg csak a park százados fái egészen el nem takarták a kastély tornyait.
Ekkor, mintha csak összebeszéltek volna, megkettőztették lépteiket.
Egyikük se szólt , mert mindegyik a saját szomorú gondolatával volt elfoglalva.
Az országútra kiérve, a fordulónál még egyszer megvillantak a kastély tornyai és Elemér fájó sóhajjal intett búcsut annak a helynek, hol boldog gyermekéveit töltötte.
- Ki tudja, viszontlátlak-e még valaha! - röppent el akaratlanul ajkairól.
- Él az Isten! - dörmögte torkát köszörülve Mátyás.
Cseresznyés uram pedig széleskarimájú kalapját még jobban a szemére húzva, csak akkor szólalt meg, midőn ki kellett mondani a búcsút és válást jelentő szavakat:
- Itt van a határ!
Elemér megindultan ölelte meg két kísérőjét:
- Úgy hát válnunk kell, hosszú, hosszú időre!
Az Isten áldjon meg és tartson meg benneteket!
- Mély megindulása elfojtotta ajkán a további szavakat.
Az öreg Mátyás hevesen megragadta és összevissza csókolta a kezeit.
- Hát csakugyan hírét se fogjuk hallani évekig az úrfinak?
Élünk-e mi vének addig ?
Megérjük-e azt az időt? - kérdezte a zokogástól alig érthető hangon.
Elemér még egy utolsó kézszorítással Istenhozzádot mondott mindkettőjüknek, fejébe nyomta fácántollas süvegét és anélkül, hogy csak egyszer is hátranézett volna, gyors léptekkel sietett lefelé a kanyargós országúton.
Pedig, ha hátranézett volna, láthatta volna, hogy a két öreg mindaddig néz utána, míg csak karcsú, ruganyos alakja el nem tűnik az alávezető meredek mögött.
A közeli mezővároskához érve, Elemér felkereste azt a fiatal doktort, aki Balázs urat lelkiismeretes gonddal és fáradhatatlan igyekezettel ápolta.
Ettől megtudakolta Rudolf állapotát és nagyon megörült, midőn meghallotta, hogy még nehéz beteg ugyan, de már minden veszélyen túl van.
Innen a postahivatalba ment, ahol megkérdezte, mikor indul a postakocsi Nagyszombat felé.
- Éppen most fognak be!
Ma van az indulás napja.
A kocsis mellett künn egy tallér, a belső ülés kettő! - felelte a postamester kurtán.
Noha nagyon gazdálkodni kellett a pénzével, Elemér mégis lefizette az egy tallért , csakhogy mielőbb Nagyszombatba érhessen és felkereshesse volt nevelőjét, Vitál atyát...
Vitál atyát egy könyvekkel és iratokkal borított asztal mellett találta.
Egykori nevelője meleg szeretettel tárta karjait Elemér felé, aki hangos örömkiáltással borult mellére.
- Szegény fiú te!
Mily korán meg kell ismerkedned az élet nehéz küzdelmeivel, - mondta megindultan.
- Tanácsot kérni jöttem, atyám!
Ne tagadd meg tőlem! - szólalt meg Elemér, midőn megindulását legyőzte és helyet foglalt a magashátú, faragott diófaszékek egyikén.
- Leveledből mindent megértettem, fiam és szívem vérzett, midőn ama rettentő szerencsétlenségnek hírét vettem.
Te azt állítod, hogy orgyilkos bűntény történt és bizonyítékok vannak kezeitek között...
- Igenis, bizonyítékok vannak kezeink között... és ha majd elég erősnek érzem magamat, visszatérek és rettentő számadásra vonom a bűnösöket! - vágott közbe Elemér hevesen.
- A bűntett nagy és égbekiáltó!
A büntetést mégis bízd rá fiam, az Örök Biró sújtó kezeire...
Ne szennyezd be lelkedet a bosszúállás vérszomjas bűnével.
Várj, míg az örök igazság keze utoléri a bűnösöket! - szólt Vitál atya komoly intelemmel.
- Várni fogok, mert várnom kell!
Hiszen én, a név és vagyon nélkül világba taszított fiú, úgy sem tudnám felvenni a hatalmasokkal a harcot.
De tűrni és várni fogok, míg oly polcra jutok, ahonnan megkezdhetem a küzdelmet.
Nevelőatyám és jótevőm halála nem maradhat bosszulatlanul!
Nem, ha életembe kerül is, ha lelkiüdvösségemet teszem is kockára vele! - felelt Elemér tántoríthatatlan eltökéltséggel.
- Fiú! - kiáltott az utolsó szavaknál ijedt megbotránkozással a kolostorfőnök.
- Bocsáss meg, atyám, de nem tehetek máskép és most hagyjuk a levélben foglaltakat! - kérte szelíden Elemér.
- A levélben körülményesen meg kellett írnom a helyzetet és történteket, hogy megtudj mindent.
Meg kellett gyónnom néked mindent, hogy kínzó vádjaimtól meneküljek.
De most hagyjuk ezt, nem avégett jöttem hozzád, hanem tanácsért.
Mitevő legyek, mihez fogjak vígasztalan helyzetemben?
Vitál atya megindult tekintettel nézett a fiú halvány, de eltökélt arcára.
- Mondok egyet! - szólalt meg komolyan kis idő mulva.
- Szép pályát ajánlok neked , ahol anyagi küzdelmek nélkül is magasra juthatsz!
Légy pappá!
Elemér a váratlan ajánlatra megrezzenve sütötte le szemeit.
Nem felelt, csak fejét rázta csendesen, tagadólag.
- Igaz, elfeledtem!
Mindig a katonaélethez volt kedved!
Ez volt szívednek, lelkednek álma, vágya.
Nos hát!
Korodhoz képest túlságos erős, alkatra pedig valóságos óriás vagy.
Lépj be a hadseregbe és régi álmod teljesül!
- Egyiket se tehetem! - felelt Elemér szomorú, lemondó sóhajtással.
- Szabadnak kell maradnom, hogy a nevemet és születésemet fedő titkot felderíthessem.
Jogot és törvényt akarok tanulni, hogy fogadásomat beválthassam!...
Vitál atya homloka már az első szavaknál elborult.
- Lehetetlen munkára vállalkozol!
A tengerbe ejtett tűt akarod megtalálni!
Hová indulsz, hol akarsz kutatni minden nyom és útbaigazítás nélkül? - kérdezte szomorúan.
Elemér szorongó, könyörgő pillantással nézett rá.
- Cseresznyés apó megvallotta, hogy te, atyám, tudnál útbaigazítást adni.
Jótevőm a titok nagy részébe beavatott...
- Nem tagadhatom, de húszéves korodig mitse szabad elárulnom és néked is tisztelned kell jótévőd akaratát! - felelte enyhe szigorral.
Elemér kis ideig hallgatott.
- Tiszteletben fogom tartani.
Most, hogy biztosan remélhetek, nehezen bár, de elviselem a kétség hosszú éveit - szólt azután megadó sóhajjal.
- Ezt a feleletet vártam tőled.
Eddig is sok keserű órát szereztél vele magadnak, - no de ne beszéljünk többet róla.
Lássuk további terveidet.
Azt, hogy a nyers hadipálya helyett a tudománynak adod magadat - lelkemből helyeslem...
Eddigi tanulmányaid, fényes tehetséged szép jövővel kecsegtet.
Melyik egyetemen akarod tehát a jogi és egyéb tudományokat tanulni?
- Fontos okaim vannak, hogy a bécsi egyetemet válasszam.
- És ezek az okok?
Elemér késlekedett a felelettel.
Vitál atya fejét csóválgatta:
- Sejtem!...
Cseresznyés gazda és Mátyás a tett helyén, ő pedig Bécsben akarja azokat a bizonyos embereket szemmel tartani.
Hiába akarnám lebeszélni, nem hajtana a szóra ! - mormogta magában és midőn megtudta, hogy tanítványa, miként diákkorában ő is , tanítással és leckeadással akarja magát fenntartani, elérzékenyülten ölelte magához:
- Isten adjon erőt és szerencsét hozzá, gyermekem!
Én a külföldi egyetemeken sanyarogtam, néked bizonyára jobb alkalmaid és kilátásaid lesznek a gazdag és fényes császárvárosban! - biztatta.
Midőn Elemér távozni akart, nem eresztette, hanem egész napját a klastromban kellett töltenie, hogy Vitál atya megirhassa az ígért ajánlóleveleket bécsi ismerőseihez.
Másnap a hajnali vecsernye után búcsút vett öreg tanítójától, a pozsonyi kapun át távozott a városból és oly szaporán lépkedett, hogy csakhamar messze háta mögött maradtak a városnak aranyos reggeli párában csillámló ódon falai és tornyos épületei.
Délfelé már a nap annyira melegen tűzött alá, hogy a szomjúságtól és fáradságtól elcsigázva, valami árnyas hely után kezdett nézelődni, hogy egy kissé pihenhessen .
Ezért nagy örömmel üdvözölte a völgynek vezető útforduló mentén elhúzódó erdőséget , melynek hűvös boltozata alatt, úgy remélte, forrást is talál.
Rövid keresés után egy vén fa tövéből kibugyogó forráskára akadt...
Verejtékező arcát megmosta, nagyot ivott a hideg, kristálytiszta vízből, azután újra tovább indult .
Csakhamar megint ki kellett kerülnie az országútra, mert az eddigi világos, szálerdő helyébe, egy vízmosásoktól szaggatott, tüskés vadon következett.
Rossz kedvvel vette észre, hogy mennél inkább nyugovóra hajlik a nap, annál sötétebb felhőtábor húzódik az égboltra és a mindinkább feltámadó szél esővel és zivatarral fenyegetődzik.
Megkettőztette tehát lépteit és az útjába eső magaslatokról valami közeli falut vagy védőfödelet keresett, ahol az éjszakát tölthetné.
De nem látott semmit - és az elhagyatottság keserű érzése kétszeres súllyal nehezedett lelkére...
Az egymást követő szélrohamok már egy-egy kövér esőcseppet is hullattak sietségtől hevült arcába és a mindinkább sötétedő alkonyat egyforma, alaktalan homályba burkolta a tájat.
Nem annyira magát, mint inkább egyetlen öltözet ruháját féltette a sártól és lucsoktól, épp azért fel szeretett volna ujjongani örömében, midőn a szélben és sötétben való hosszú ide-oda botorkálás után fénysugarat látott megcsillanni és az innen-onnan felhangzó kutyavakkantások elárulták a falu közellétét.
Fáradtságát, elhagyatottságát feledve, torony irányában sietett a mind fényesebben tündöklő világosság felé és egy meredek úton csaknem legurulva, megpillantotta a sötétségbe burkolt községet is, melynek apró ablakai hivogató fénnyel ragyogtak feléje a fekete, zivataros éjszakából.
A község alatt egy csapat elkésett fuvarosra akadt, akiktől megtudta, hogy ez a nagyközség rendes megálló- és etetőhelye a Bécsből és a német tartományokból jövő-menő fuvarosoknak.
Olcsó pénzért jó éjjeli szállást is lehet kapni a falubeli fogadóban.
Csakugyan az udvar közepét elfoglaló állás, valamint a tágas szinek és istállók tömve voltak málhákkal terhelt kocsikkal és szekerekkel, a tágas ivószoba pedig csakúgy hemzsegett a sok vendégtől.
Elemér zavartan nézett körül a tele asztalok között.
Egy görbehátú, alacsony idegen , aki egymaga ült egy asztalnál, belépésétől kezdve élesen nézett rá.
Elemér kénytelen volt melléülni és miközben vékony vacsoráját fogyasztgatta, az idegen barátságos hangon kezdett vele beszélni.
Kifaggatta céljai, tervei felől és mikor megtudta, hogy diákkal van dolga, érdeklődő arccal kérdezte tőle:
- Mint diák ember, bizonyosan szépen tud írni, ugyebár?
- Nevelőm mindig azt mondta, hogy betűim olyanok, mint a gyöngyök, azután meglehetősen tudok rajzolni is! - felelte Elemér elvörösödve, mert nehezére esett önmagát földicsérni.
- Hiszen ez pompás! - kiáltott az idegen és örömében térdét csapkodta.
- No , hallgasson ide, diák uram!
Az egyetemen még csak egy hónap mulva kezdődnek meg az előadások.
Pénze, amint látom, nem sok van, anélkül pedig nehéz az első lépéseket megtenni.
Álljon az én szolgálatomba arra az egy hónapra.
Nem lesz nehéz a dolga .
Én bolondja vagyok a mindenféle régi irásoknak, érmeknek és címereknek, sőt kegyelmednek bizalmasan még azt is megsúgom, hogy titokban kereskedem is ezekkel a dolgokkal.
Leiratom, hasonmásukat készíttetem.
Hanem ez nagy titok ám!
Senkinek se szabad még csak sejteni se, nehogy mások is megpróbálják ezt a jól jövedelmező mesterséget...
- Én nem fogom elmondani senkinek!
- Csak egy bökkenő van a dologban.
Egy kicsit rigolyás, furcsa természettel áldott meg az Isten.
Hozzá tud-e szokni diák uram ezekhez?
Mert némely különös dolgoknak kell ám alávetni magát.
Például nem szabad tudnia a hely nevét sem, ahol lakni fogunk... tudja - biztonság okáért!
- Rigolyáit, furcsaságait eltűröm, kiváncsi nem leszek, s kívánságait teljesítem, ha csak valami bűnös vagy becstelen cselekedetet nem kíván tőlem! - felelt Elemér komoly hangon.
Az idegen erőltetetten kacagott:
- Haha!
Ugyan mi jut eszébe diák uramnak!
Hiszen több tudós ember és diák dolgozik nálam.
No de majd meglátja.
Jól megfizetem a munkáját.
A dologgal tehát egészen rendben volnánk.
Ugyebár elfogadja?
Igaz bizony... még a nevét se kérdeztem!
Elemér megnevezte magát, mire az idegen kezébe csapott s ezzel az egyesség meg volt kötve.
Ő is megmondta nevét, Edelbeck Sebaldusnak nevezte magát.
- Addig maradhatok szolgálatában, ameddig nekem tetszik? - kérdezte még Elemér.
- Ameddig tetszik!
Azaz, ameddig nekem tetszik, barátocskám! - igazította helyre szavait.
Ha nem végzi jól munkáját, egy napig sem marad meg házamnál, - mondta Edelbeck.
Elemér udvariasan meghajtotta magát és szabadon fellélegzett.
Ez utóbbi szavak minden aggodalmát eloszlatták.
Nem lesz tehát lekötve; akkor távozhatik, amikor neki tetszik.
Mitől féljen hát?
Edelbeck még az éjjel tovább akart utazni.
Rövid idő mulva jelentette a kocsis, hogy a lovak kipihenték magukat.
Erre beleültek a magas, bárkaalakú kocsiba.
Jóformán egész éjszaka utaztak, de a koromsötétségben Elemér azt se tudta, előre vagy hátrafelé indultak-e el és melyik világtáj irányában haladnak.
Utitársa egyetlen egy szóval se törte meg a csendet, sőt nemsokára szuszogó horkolással jelentette, hogy elaludt, mire ő is befészkelte magát az ülés szögletébe és követte a jó példát.
Hatalmas zökkenés ébresztette fel, de rögtön elkáprázva hunyta be szemeit, mert a nap aranyos sugarai árasztották el a hintó belsejét és csattogó madárének, méla erdőzúgás zaja szüremkedett be hozzájuk.
Szét akart a tájon tekinteni, ekkor látta azonban , hogy kocsijuknak ablakai nincsenek, hanem a világosság a tetőn lévő kerek nyíláson árad befelé...
Noha Edelbeck uram ezt már este fájós szemeivel magyarázta neki, mégis különösnek találta ezt a börtönszerű elzárkózottságot.
Valóságos megváltásnak tekintette, midőn a harmadik nap éjszakáján kocsijuk egy minden oldatról magas falakkal körülzárt udvarra robogott be és Edelbeck uram nagyot nyujtózkodva így szólt:
- Itthon vagyunk!
Izsák gazda majd megmutatja fekhelyét, a többiről pedig majd holnap!
Erre ugyanaz a félszemű ember, aki kaput nyitott, több egymást szelő folyosón keresztül, egy szűk kamrácskába vezette.
Amint az ajtó becsukódott utána, Elemér vizsgálódva nézett körül a barátságtalan , rideg cellácskában, melynek összes bútorzata az ágyon kívül, egy rozogalábú szék és ócska asztal volt, mely fölött egy keskeny, vasrácsos ablakocskának megvakult üvegkarikáin szűrődött be a nappali világosság.
- Akárcsak egy börtön! - gondolta lehangoltan.
Különben az íródeákoknak sehol se adnak selyemfüggönyös ágyat, velencei tükrökkel ékesített szobát...
Majd meglátjuk , mit hoz a holnap?
Ha nem tetszik, egy házzal odább megyek! - igyekezett magát megnyugtatni és mivel már későre járt az idő, hozzálátott a lefekvéshez.
Elemér másnap csak a portól és esőtől szivárványos üvegkarikákon átderengő reggeli világosságra ébredt fel, mire sietve felöltözködött.
Alig hogy elkészült, már megismerte a félszemű csoszogását, aki csakugyan érte jött, hogy a ház urához vezesse.
Szó nélkül intett neki és egy sötét csigalépcsőn az emeletre vezette, melynek megvakult ablakai azonfelül, hogy kifelé minden kilátást elzártak, sűrű sodronyhálóval voltak befedve.
Egy ósdi bútorzatú szobában Edelbeck uram várt rá és az asztalon álló egyszerű reggelire mutatott.
A reggeli végeztével felnyitott egy emeletes írópolcot, ahonnan többféle megsárgult okmányt és függő pecsétes diplomát vett elő.
- Itt van minden hozzávaló!
Ezt a pecsétet kísérelje meg, le tudná-e rajzolni, ezeket a diplomákat pedig hüen lemásolni.
Vonásról-vonásra ám!
A másolatot ne lehessen megkülönböztetni az eredetitől.
Mindjárt meglátjuk, érti-e a mesterségét!
A rajz legyen az első! - krákogta és vöröskarikájú szemeivel sebesen pislogott.
A benyíló szobában el volt készítve minden, úgy, hogy csak a rajztábla elé kellett ülnie, de Edelbeck uram egy intéssel még tartóztatta:
- A házirend nálam nagyon kevésből áll.
Semmiről se kérdezősködni!
Én vagy helyettesem megmondja ami kell.
A fecsegés és kíváncsiskodás tiltva van, valamint a műhelyekben és az épületben való ácsorgás.
Kiki maradjon kiszabott helyén és dolgozzék.
Különben erről gondoskodva van, - folytatta rövid, határozott modorában és ezzel behúzta maga után az ajtót.
Három nap mulva, amely idő alatt a félszemű kapuson kívül, aki este szobájába le- , reggel pedig felvezette, egy lelket se látott, - elkészült a szikszói káptalan pecsétjének a rajza.
Midőn Edelbeck uram megnézte, ugyancsak karikára nyitotta bagolyforma szemeit, mert a rajz nagyságra és alakra hajszálig hű másolata volt az eredetinek...
Erre sajátságos vigyorgással nézett rá és megdícsérte érte.
Azután egy csiszolt rézlapot vett elő, meghagyta, hogy ugyanezt a legaprólékosabb gonddal karcolja reá egy finom acéltűvel.
Aztán néhány furcsa díszítésű rajzot kellett készítenie és egy régi ajándéklevelet, ugyanolyan avatag, megsárgult íróhártyára, csakhogy más nevekkel és dátummal kellett utánoznia.
Ettől a naptól fogva maga járt le és föl az emeletre , a félszemű Cerberus nem kísérte többé.
Ezek alatt a napok alatt meggyőződött arról is, hogy hármukon kívül még számosan vannak a házban, sőt éjszakánként kocsidübörgést is hallott, tehát vendégek is érkeztek, egyik reggelen pedig ura egy alattomos tekintetű, sárgaképű olaszt mutatott be neki, mint helyettesét, aki a rézmetszés további titkaiba be fogja avatni.
Őszre járt az idő és hideg zivatarok dühöngtek odakünn, midőn Edelbeck uramnak valamiért távoznia kellett, helyettese: signore Onufrio pedig annyira túl volt halmozva dologgal, hogy Elemérre sokszor félnapig se nyitotta rá a benyíló ajtaját.
Egyik nap, mikor valami ismeretlen szorongó érzés nehezedett lelkére, és kimondhatatlanul vágyódott egy bizalmas barát vagy társ után, akinek kétségeit és aggodalmait elmondhatná, egyszerre csak csikorgó kattogást hallott a falban, mintha rúgók járnának a szekrények mögött.
Gyorsan hátrafordult és kimondhatatlan bámulatára, egy keskeny nyílást látott tátongani a falban a két szekrény között.
A nyílás keretében egy magas, vékony, nálánál pár évvel idősebbnek látszó ifjú állott , szelid tekintetű szemeit őrá függesztette.
Pár percig mindketten néma meglepetéssel néztek egymásra, mire az idegen bizalmasan elmosolyodott.
- Már régen kerestem e találkozást, de míg a gazda itthon volt, nem lehetett, mert a házban a falaknak is fülei vannak.
Éjféltájban szobádba lopódzom...
Feltétlenül beszélnem kell veled.
De ne sejtess semmit!
Ebben az átkozott házban még az arc vonásaiból is olvasnak.
A viszontlátásig tehát! - szólott rokonszenves, de fojtott hangon, mialatt kissé hátrább húzódva, be akarta csattintani a rejtek ajtaját...
Elemér, aki eddig az örömtől és meglepetéstől mozdulatlanná válva, mintegy álomban hallgatta e szavakat, hirtelen felugrott és mindkét kezét hevesen feléje nyujtotta:
- Csak egy kézszorítást, hogy itt voltál, nem álmodtam! - kiáltott örömre gyúlt szemekkel, mert az ismeretlen szelid, rokonszenves arca szívét az első pillanatban megnyerte.
- Pszt!
Csendesen! - intette ez.
A kézszorítást melegen viszonozta, azután a rejtekajtó száraz csattanással becsapódott...
Elképzelhető nyugtalansággal várta az estét és hogy a feltűnést elkerülje, a rendes időben ment el szobájába, és szokása szerint egy-két órácskát olvasgatva könyveiből , a szokott órában oltotta el faggyúgyertyáját és feküdt le ágyába.
Ezek az órák voltak valamennyi között a leghosszabbak.
Végre éjfél felé lassú nesz hallatszott és a rejtekajtón sötétséghez szokott szeme egy még feketébb alakot látott besurranni...
- Isten hozott, barátom! - suttogta ágyában felülve.
A két fiú hosszan és melegen megölelte egymást...
- Mi a neved?
- Véghvári Elemér!
Ghillányi-Erzburg Ákos! - kérdezték és felelték egymásnak egyszerre.
Ákos ezután Elemér ágyára ült, aki folyvást szorongatta a kezét.
- Ó, milyen boldog vagyok, hogy ebben a néma, titokteljes házban egy hű barátra találtam.
De mondd csak , honnan ismersz engem, mit akarsz velem közölni, hiszen mi sose láttuk egymást? - kérdezte kíváncsian.
- Olyan dolgokat hallottam felőled beszélni, hogy érdeklődés és rokonszenv ébredt irántad szívemben és a hallottak után sejtettem, hogy bízhatom benned, és mihelyt megtudod, milyen helyre vezetett balsorsod, menekülni fogsz velem együtt...
- Milyen hely hát ez? - kérdezte rosszat sejtve Elemér.
- Pénz- és okmányhamisítók barlangja, bűntettek tanyája - mormogta fülébe Ákos halkan.
Elemér majd elszédült, mikor ezt meghallotta.
Most már megértette, mire való az a nagy őrködés, titkolódzás és elzárkózottság.
Görcsösen szorította meg barátja kezét.
- Mondj el mindent! - sürgette minden ízében remegve.
- Úgy-e téged is íródeáknak fogadtak fel és olyan kocsiban utaztattak idáig, hogy nem láthattad hová, merre felé visznek?
Én már két éve vagyok itt, de azt máig se tudtam kifürkészni, hol vagyunk?
Magyarországon-e, vagy pedig Ausztriában?
Csak annyit tudok, hogy ez a várforma kastély kívülről elhagyatottnak és lakatlannak látszik, és a környéken lakók mind cimborái és szövetségesei e bandának!
- Miért nem hagytad itt e bűntanyát, amikor a titkot megtudtad?
Én egy percig se maradok tovább! - szólt Elemér kemény, szemrehányó hangon és bizalmatlanul lökte el magától Ákos kezeit.
- Mert nem lehetett, - felelte rá Ákos sóhajtva.
Úgy-e, téged is azzal csaltak ide , ha nem tetszik, bármikor elmehetsz?
Próbáld meg!
Ettől a perctől fogva még álmaidat is őrizni fogják és ha terhükre leszel, hát eltesznek láb alól...
Gondold meg , életünkkel játszunk, ha a legkisebbet is megsejtik... annál inkább, mert veled különös céljaik vannak!
Azt akarják, hogy gonosztevő legyen belőled, hogy itt kelljen maradnod örökké és ne mutathasd magadat a világban az emberek között!
- Kik akarják ezt? - kiáltott összerázkódva Elemér.
- Az istenért, csendesen, vagy itt hagylak! - susogta Ákos ijedten.
- E házban a falaknak is fülei vannak.
Hallgass meg nyugodtan.
Én már két hosszú éve senyvedek itt és gyártom a hamis okiratokat, pedig borzadok és irtózom ettől.
De tennem kell, hogy menekülhessek, vígnak, elégedettnek mutatom magamat, hogy azt higyjék, megkedveltem ezt az életet és nem kívánkozom el innen.
Ezzel, hála Istennek, célomat értem.
Gyanú és őrködés nélkül mozoghatok a házban és a magas falakkal körülvett belső udvarban.
Elemér bocsánatkérőleg nyúlt a beszélő jobbja után és hévvel megszorította.
- Egyik nap mintázó keveréket olvasztottam össze különféle anyagokból, de a szél annyira visszaverte a belőle kiáradó fojtó bűzt és füstöt a terembe, hogy nem bírtam kiállani...
Egyszerre eszembe jutott, hogy a kandalló légvonata kihúzza a füstöt, a másik percben azután már bebújtam a terem északi oldalán tátongó óriási kandallóba és füstös falain valami horgot vagy láncfélét kerestem, ahová az üstöt akaszthatnám.
Viasztekercsem pislogó fényénél csakugyan találtam is egy lelógó kormos láncot, midőn azonban meghúztam, vajjon elég erősen áll-e a falban, egyszerre csak száraz zörej keletkezett s a por és korom hullása közben egy alacsony üreg tárult elém, a széles vastábla pedig eltűnt a falban.
Az első meglepetés elmúltával habozás nélkül beléptem a szűk és alacsony üregbe, rövid idő mulva azonban lassú, majd fokonként erősbödő beszédet hallottam.
Tapogatódzva mentem tovább és egyszerre halványan fénylő pontocskát láttam a falon.
Ezen keresztülnézve a gazda szobáját és őt magát láttam signore Onufrioval beszélgetésbe mélyedten magam előtt...
Most tudtam csak meg, hogy a falak közé vájt rejtekben vagyok és a mesterségesen elhelyezett nyílásokon át még a leghalkabb suttogást is meghallhattam.
Külföldi összeköttetéseikről és arról beszélgettek, hogy mindent itt fognak összpontosítani, miután itt nem félhetnek a felfedeztetéstől.
Azután a magyar aranybányákból és pénzverdékből lopott aranyra, ezüstre tértek át, mire Edelbeck uram epésen megjegyezte, hogy a lopásokat felfedezték és noha a tárnokmester maga vezeti egész szigorral a vizsgálatot, még sem fog kideríteni semmit.
Már-már fel akartam hagyni a hallgatódzással, midőn Edelbeck uram közeli útjáról és rólad kezdett beszélni.
Azért indul maga, hogy biztosan hatalmukba keríthessenek , mert ügynöke roppant tisztelettel beszélt a te éleslátásodról, elhatározott és szívós akaraterődről.
Bármennyire vigyáztam is, neveket nem hallottam, csak annyit tudtam meg, hogy árva vagy és sok pénznek, nagy birtokoknak kellett volna reád szállani.
De útjában vagy egy magasállású és hatalmas úrnak, aki nemcsak pénzzel, de hivatala és befolyása által is meghálálná, ha téged valahogyan hamisítóvá, vagy olyan gonosztevővé tudnának tenni, hogy ne léphess fel ellene soha és semmi körülmények között, hanem vagy mint gonosztevő rejtőzködj és bujdokolj, vagy pedig, mint ilyen , életfogytiglan tömlöcbe kerülj, ha őt vádolni és jogaidat keresni akarnád.
Ezért ébredt fel irántad ismeretlenül is a legmélyebb rokonszenv lelkemben és megfogadtam magamban, hogy beavatlak mindenbe és együtt menekülünk, ha ugyan bízol bennem, - fejezte be szelid szemrehányással hangjában.
Elemér, aki e rettentő felfedezéseket verítékező homlokkal hallgatta, az utolsó szavaknál sírva borult nyakába...
Most érezte csak, milyen elhagyottan, milyen tehetetlenül állana e hű barát nélkül a megsemmisítő cselszövény ellenében.
- Az a fő, hogy mielőbb menekülhessünk innen! - szólt Ákos.
- És ez sikerülni is fog .
Mert midőn Edelbeck uram elutazott, signore Onufrio minden idejét a földalatti pinceboltokban levő pénzverőben töltötte.
Én ekkor újra megvizsgáltam a rejteket .
Rájöttem a mester szobáiba vezető ajtóra, ahol téged is megleptelek, a szögletszoba falazatának végén pedig, kimondhatatlan örömömre, megleltem a kastélyból kivezető , mély földalatti utat, amelyen Isten segítségével menekülni fogunk a legelső zivataros éjszakán.
- Az előbb pénzverőkről beszéltél.
Ezektől ered hát éjjelenként az a tompa , földalatti zakatolás és csengés-pengés.
Ákos helybenhagyólag intett.
Még jó ideig tanakodtak lassú suttogással az éj néma csendjében, midőn pedig eltávozott, még egyszer lelkére kötötte Elemérnek a legnagyobb óvatosságot és elővigyázatot.
Elemér ezt meg is tartotta, mert a szabadulás reményétől erősítve, annyi ügyességgel és készséggel felelt meg a rábízott feladatoknak, hogy még signore Onufrio örökké éber gyanakodását is sikerült elaltatnia...
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE