Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Árpád
Fülöp házassága : Regény
Keletkezés ideje
1891
Fejezet
10
Bekezdés
1325
Mondat
3157
Szó
29390
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
IX.
Annyi az egész, hogy ennek meg kellett lenni.
Mindegy, akárki.
Valaki, a ki összegyűjtse a lelke nyugtalanságát és egész dühét magára vonja.
Egy ember, a ki nem akarja észrevenni, hogy jó kitérni az áldozat után sóvárgó emberi bestia elől, a mely a maga erőszakos felháborodásában, egyetlen gonosz pillanatnak az önkivületében összetör mindent, a mi az útjába kerül.
Meg kellett lenni.
S im lássad Fülöpöt, a mint elhagyja szilárd léptekkel a kaszinó épületét.
Mintha semmi a világon nem történt volna.
Az arcza nyugodt, majdnem örvendező.
Kitört a szivéből minden, a minek a gyűlöletes súlyát némán hurczolta heteken keresztül, s most mintha boldognak érezné magát, hogy ím talált egy embert, a kinek ezt az egész visszafojtott forradalmat a fejére zúdíthatta.
A mióta bevallotta önmagának, hogy nem képes versenyre kelni a valódi tehetséggel, s ha nyilvánosság elé lépne, ez a szerep nem hozná meg a kivánt sikert, mert fegyelmezetlen a feje és kimondhatatlanúl sokat mulasztott az első, munkabiró fiatal évek esztelen semmittevése által: azóta nincsen nyugta.
Látja, érzi, ismeri azt az útat, a melyen haladnia kellene, de bizonyos arról is, hogy kudarczot vallana, nem sikerülne elérnie a czélt, kihullana fonnyadt paréjjá kezeiből a győzelmi pálma.
Ennek a társaság az oka.
A szellemtelen és könnyűvérű tendentiákkal való kisebbik része, de ez az ő szemeiben mindegy volt, mert a külömbségre nem gondolt soha.
Az a kör, a melyben felnőtt és a melynek agyvelőt lágyító levegőjét szívta: az volt neki az egész.
Ez a társaság számadással tartozik neki.
Ennek a társaságnak minden egyes tagja természetes ellensége.
Valakinek bele kellett harapni abba a perzselő nyugtalanságba, a mely hatalmában tartja és megmarkolja testének minden idegszálacskáját, hogy fájdalmat érez.
Ez a valaki Brinckman László báró .
Jelentéktelen, érték és tartalom nélkül való ember, a ki lélegzik és érzi a testi fájdalmakat, mint az állat.
Egy közönséges, nyulékony labda a pillanat kezében ; kevesebbet érő, mint a mennyibe az általa elfogyasztott étel kerül...
Oh, mint gyűlölte ezeket az embereket!
Ez az egy, - ez meglakolt azért, hogy volt idő, a midőn hasonlatos volt hozzá .
Ugyanolyan könnyűvérű és ugyanolyan vegetáló senki, mint ez.
Fülöp sohasem fogja megbocsátani ezeknek az embereknek, hogy valamikor hozzájuk hasonlított.
Nem, nem!
Ez az egy ok elég arra, hogy megrohanja a legelső embert, a ki elébe áll.
Brinckman megtette.
Ő, vagy más.
Ha százszor átvillan is a fején az, a mi történt, századszor is azt gondolja, hogy ennek így kellett lenni.
A többi a holnap története lesz.
Rettenetes messzeség: tele homálylyal, köddel és kérdőjellel...
A tegnap, az tiszta.
Egy fehér lap, a melyen nincsen semmi.
Az ő múltja.
Egyetlen nyom sem jelel olyan időpontot, a mely feltűnőbb lenne, mint a többi.
Egyetlen virágos folt sincs, a melynek fénye volna.
Csupa színtelen, egyhangú, álmos szürkeség: egy csomó elszórt pénz, átvirrasztott éjjel, apró, haszontalan kaland és semmi, még egy csöpp kendermaghéjba férő sem abból az égi sóból, a melyből a lélek minden másnál érőbb melege árad.
Miféle élet volt ez?
A vakondok élete, a melynek nincsen világossága.
Később a házassága.
Ez volt a: ma .
Szerette a nejét?
Fülöp erre a kérdésre sem tud ebben az órában választ adni.
A szélvitorla nem változik könnyebben a változó áramlatban, mint az ő szívének indulatai, a melyeket kilökött helyökből az önmagával való meghasonlás.
Tegnap azt hitte, hogy igen; ma nem tudja; holnap restelni fogja, hogy csak egy pillanatig is kételkedett.
Oh, uram, erre nincs magyarázat.
A theoriák hatalmas várak; tornyokkal, merész ívekkel, loggiákkal és rotundákkal.
Jön azonban egy sáppadt, éhes, rongyos alak: az élet, megfricskázza a hatalmas várat s torony, merész ív, loggia és rotunda mind a levegőbe repűl!
A méltóságos emberi agyvelő fölépíti egy-egy büszke perczében az emberi lélek természetesnek hirdetett rendszerét és rámutat: ecce!
Az élet aztán megvárja szépen , a mig készen áll a ház, s az utolsó téglával úgy sújtja agyon az egész »rendszer « -t a bele épített »örök törvény « -ekkel, pszüchologiával és »emberi vonások « -kal együtt, hogy még szerte pattogott szilánkjait sem szedheti össze a bamba tanítvány buzgósága...
Sibilnek semmit sem mondott a történtekről.
Estelizés után együtt ültek a kályha közelében.
A nő a szinházi előadásról beszélt , Fülöp szivarozott.
- Látogatóban voltam, Sibil.
- A tante-nál? - kérdezte ösztönszerű sejtelemmel a hölgy.
Fülöp intett:
- Igen.
- Mi történt?
- Semmi különös.
- Te kerested föl?
- Véletlenűl találkoztunk.
Felszólított, hogy látogassam meg, közlendői vannak .
Elkisértem.
» Családi jelenetet« rögtönöztünk.
- Rólam volt szó?
- Rólad.
- Gondoltam...
- Ne törődj vele.
A tante sohasem fog megváltozni.
Egy hasznom azonban mégis volt abból, hogy meglátogattam.
Az tudniillik, - folytatta csendes hangon Fülöp és kezébe vette beczéző gyöngédséggel a fiatal asszony kezét, - hogy megtudtam valamit, a mit nem szabad figyelmen kivül hagyni.
Lőrinczczel voltál a páholyban?
- Igen.
- Nem találod ki, hogy mit akarok mondani?
Sibil gyanakvó tekintettel nézett a férjére.
- Csak nem gondolod ?...
- A pintyőke ne merjen rosszat gondolni rólam, - mondotta mosolyogva Fülöp.
- A dolog azonban úgy áll, hogy az emberek beszélni kezdenek rólad.
Lőrincz különös figyelem tárgya.
Szemmel tartják.
Fiatal ember...
Ilyen körülmények között aztán az volna a képtelenség, ha nem foglalkoznának veled.
Ez, kedvesem, az élet.
- Milyen csúnyaság!
- Hja!
Mindig így volt.
Ha nem tűnnél fel, bizonyára senki sem törődne veled.
Igy azonban tűrnöd kell az emberek tolakodását.
A modern társadalomnak egyik nagy vívmánya az, édes szivem, hogy az ilyen természetű szemtelenség ellen ki van csavarva kezünkből a fegyver.
A mellékajtón Miska jött be e pillanatban és zavart arczczal mondta.
- Nagyságos úr, instálom...
Fülöp megfordult.
- Nos?
- Vendég jöve...
Tizenegy óra felé járt az idő.
- Vezesse be! parancsolta meglepetve Fülöp.
- Vendég, - ez órában.
A vén sas kiment, - csakhamar benyitotta az ajtót és visszavonult.
Fülöp előre sietett és megrázta csodálkozó arczczal a kései látogató kezét.
Sibil örvendő meglepetéssel sietett hozzá.
A szürke kis jegyző volt: Bárdos.
Csizmában, havas kabáttal, kucsmával, szelíd mosolylyal a jó arczán, mint mindig.
- Isten hozta!
Nagyon szép, hogy eljött...
- Kedves bácsi!
A jegyző letette fövegét, kabátját, botját, - lecsavarta a nyakáról a vastag téli kendőt és mentegetődzve mondta:
- Engedelmet kérek, hogy idejövék...
- Hová gondol, Bárdos úr!
Erősen rossz néven vettük volna, ha vendéglőbe száll .
Foglaljon helyet!
Igy ni!
Ide a kályha mellé...
- Üljön le, édes bácsi!
Mennyire örvendek, hogy meglátogatott.
- Dolgom van itt, - felelte révedező tekintettel a kis jegyző és behúzta magát a kályha mellé gördített támlásszékbe, - azt gondoltam tehát, hogy jó, ha most jövök .
Nyugtalan voltam, türelmetlen... meg mi más...
Róza nem alhatik...
Sibil a férjére nézett.
Fülöp azonban semmit sem értett ebből a nehány vontatott szóból.
- Hogy érti ezt, uram?
- Nem tudják?
- Semmit, édes bácsi, - felelte különös sejtelemtől megkapatva a hölgy.
A jegyző titkolódzva mondta.
- Róza meghagyta, hogy azonnal keressem föl az urát és büntessem meg.
Azért jövék ...
Nem nyughatik addig, a mig az az ember életben van...
Megigérte, hogy ő majd vezetni fog itt és én azonnal megtalálom.
Eljöttem...
Bosszút állok szegény báránykámért...
Fülöp mély szánalommal, megdöbbenve nézte.
- Jó lesz, Bárdos úr, majd megkeressük holnap.
- Igen, igen!
Meg kell, hogy öljem...
- Majd holnap, - ismételte megnyugtató hangon az ifjú, - addig itt marad szépen nálunk és elfoglalja ágyát.
A hosszú út kifáraszthatta.
- Nem fárasztott, - dunyogta maga elé bámulva a szürke ember és végig vonta kimerűlt mozdulattal homlokán a kezét, - nem gőzösön jöttem; a bárányka hozott...
Fenn voltam a fellegek között...
Vinni fogok egy jáczintot is.
Ő akarja.
Ez már nem szép...
S az oldalzsebéből egy elszáradt jáczintot vont elő, a melyet kemény papirosba takarva őrizgetett.
- Egy cseppet véres, - mormogta összerázkódva.
Mást viszek neki...
- Jöjjön, Bárdos úr; nyugalomra van szüksége...
- Nincs, köszönöm...
Hanem ha meg tetszik engedni, akkor lefekszem a kályha mellé.
- Dehogy, dehogy.
- Megesküvék, hogy addig nem lészen testemnek nyugodalma, a mig az az ember ...
Ismerik, instálom?
Holnap megkeresem...
Fülöp karjába öltötte karját és addig beszélt neki, a mig átvezette a mellékszobába .
Beszólította az öreg cselédet is és meghagyta neki, hogy vigyázzon a szerencsétlenre, nehogy elhagyja hír nélkül a házat.
- Borzasztó... rebegte halvány arczczal a nő.
- Holnap orvost hivatunk és gyógykezeltetni fogjuk, - felelte Fülöp.
Magában pedig azt gondolta, hogy azt az urat, a kit ez az elméjében megzavarodott boldogtalan, kis jegyző keres, az ő kezeibe adta a vak véletlen.
Másnap délelőtt tizenegy óráig szobájában tartózkodott.
Pontban tizenegy órakor megjelent az ezredes és a fia.
Mindketten ünnepélyes hangulatban, megnyúlt, fontoskodó arczokkal.
Szertartásos meghajlással foglalták el a kinált székeket.
Az ezredes a szokásos sajnálkozó frázisok után előadta röviden jövetelük czélját, közölte Fülöppel a kihívást, s egyuttal hozzátette, hogy megbízójuk akaratához képest gyorsan le szeretnék bonyolítani ezt a »kínos « ügyet.
Fülöp helybenhagyólag intett.
Helyes!
Mentől hamarább, ez az ő kivánsága is.
Segédei gyanánt egy tüzérszázadost és Lőrinczet nevezte meg.
Udvarias bók, mély meghajlás...
Az urak eltávoztak.
Fülöp átment a kis terembe, a hol egy speczialista orvos vizsgálta a szerencsétlen jegyzőt, de úgy látszik, hogy nem volt megelégedve ezzel a felületes vizsgálattal, mert kijelentette, hogy csak abban az esetben mondhat végleges véleményt, ha az intézetbe szállittatják.
Közben Lőrincz is megérkezett és a terembe lépett.
Fülöp néma kézszorítással üdvözölte.
- Ne szóljon semmit... súgta halkan.
A jegyző megérezte, hogy mit akarnak vele.
Elhúzódott, ümmögött, haragos pír öntötte el az arczát, s végül azt mondotta, hogy hagyjanak neki békét, nem akar senkitől semmit.
Menni akar.
- Elkisérem, barátom, biztatta rábeszélő hangon az orvos.
- Azt hiszi az úr, hogy őrült vagyok?
- Ah, nem!
- Kilátom a képiből! mondotta még ingerűltebb hangon a szürke ember és messzebb húzódott az orvostól.
- Ereszszenek dolgomra!
Nem azért jövék ide, hogy a bolondok házába vigyenek, érti?
Hozzám ne nyuljon!
Az orvos vállat vont és Fülöphöz fordult.
- Kivánja, hogy elszállíttassam?
- Nem lehetne itt az én lakásomon gyógykezelni?
- Nem uram, - felelte tagadó intéssel az orvos.
- Akkor, kérem...
- Ma délután utána küldök.
- Nem megyek! kiáltotta haraggal a jegyző.
Az orvos szigorú tekintettel nézett a szeme közé.
- Hallgasson! mondotta parancsoló hangon és feléje fordult.
A jegyző kivörösödve , nyakába húzott fejjel hátrált.
Azután felkapta a kályha mellett heverő vaslapátot és megrohanta vele az orvost.
- Tolvaj... tolvaj!... ordította dühösen.
Az orvos gyakorlott kézzel ragadta meg a szerencsétlen karját és leszorította egy székre.
Ugyane pillanatban Sibil fejéhez kapott.
Az eldobott lapát homlokát érte .
Nehány csepp vér szivárgott ki a könnyű sebből.
Lőrincz elszörnyedve kiáltott fel.
- Az Istenért, Sibil!
- Légy nyugodt... semmi... mondotta a hölgy.
Véletlenség...
Fülöp megfordult a Lőrincz ijedt kiáltására és meglepetve állt.
Fejét nehezülni érezte, tagjain ingerült zsibbadtság repült keresztül, a mint előrehajolva, tágra nyitott szemekkel, beszívott ajakkal a neje és a Lőrincz mozdulataira ügyelt...
*
A lovassági kaszárnya tágas vívótermébe először Brinckman érkezett meg.
Kezet fogott az ezredessel, szivarra gyújtott és kiállhatatlannak találta ezt a szürke, havas téli reggelt, a mely odakünn elfogja sűrű páráival a látást.
- Még pompásan alhattam volna, ha ezeket az ostoba lovagias ügyeket nem kellene reggel ledarálni.
Az ezredes vállat vont.
Fia vékony, nőies kezeit nézte, azután elővonta óráját és hangosan mondta.
- Nyolcz óra, öt percz.
- Nem tesz semmit, dörmögte a báró; ráérünk...
Legjobban szeretném, ha el sem jönne...
- Tessék?
- Sajnálom szegény fiut...
- Mondott valamit, kérem? - kérdezte még egyszer, boszankodva az ezredes.
- Nem értem önt?
- Lelkemre mondom, hogy nem tréfálok! felelte mosolyogva az ifju.
- Nagyon sajnálom , hogy összevesztünk.
Fülöp hiszékeny rajongó, a ki nem pisztolygolyót érdemel, hanem hidegvíz-kurát, hogy kiábránduljon abból a tévedésből, a mely hályogot köt a szeme elé.
Csodálkozik?
Bah!..
Önnek nincsenek tapasztalatai, ezredes ur.
- Furcsának találom...
- Azt ugy -e, hogy nem dühöngök a miatt a sérelem miatt, a melyet elszenvedtem?
Nem , uram, én egészen nyugodt vagyok.
Nem haragszom Gerendire.
Az ő helyében magam is azt tettem volna.
Bizonyos vagyok benne, hogy meg fogom ölni, - de ez nem zárja ki sorsa iránt való részvétemet...
- Nyolcz óra tíz percz.
Künn kocsirobogás hangzott.
Végre!
- Itt vannak... dörmögte izgatottan az ezredes.
Fülöp, egy miniszteri fogalmazó, szeplős, szenvedő arczu fiatal ember, és egy tüzértiszt.
Brinckman helyeslőleg ingatta a terem tulsó végében a fejét.
Jól van!
A piktor nincs itt.
Valami történt, hogy nem vette igénybe a segédkezését.
Látni kezd...
Az ezredes békítési kisérletet tett.
Brinckman merőn a Fülöp arczára nézett.
Fülöp azonban tagadólag intett és elfordult.
Brinckman vállait vonogatta: legyen ugy, a hogy te akarod.
Öt másodpercz mulva szembe álltak.
Az ezredes harmadik jeladására Brinckman hirtelen fölemelte a pisztolyt és lőtt.
A golyó Fülöp feje fölött magasan a falba vágódott és a földre koppant.
Az ezredes az orvosokra, majd a fiára nézett.
Mit akar ez az ember ?
Szándékosan lőtt az ellenfele feje fölé.
Fülöp czélzott.
A dördülés után Brinckman felszisszent, de állva maradt.
Bal karjának kabátujjából vér szivárgott.
Orvosa segélyére sietett, de elhárította.
- Nem szükséges... mormogta bosszus hangon.
Azután felemelte jobbját, nyugodtan , hidegvérrel czélzott és lőtt.
Fülöp megrázkódott a lövés után és térdre bukott.
Az orvosok hozzásiettek.
- Megölte! kiáltotta az ezredes.
- Tudom, felelte vállat vonva a báró és eldobta a pisztolyt.
Fülöp sápadt arczczal feküdt a földön.
Ajkai reszkettek, szemeire a halálküzdelem ónszínű fátyla borult.
Nehány másodperczig vívódott, azután hörögni kezdett , fuldoklási roham rázta meg testét, s mire az orvosok elállították mellén a vérzést , feje hátrahanyatlott, karjai megnehezedve, erőtlenül csúsztak le a földre.
Orvosa megilletődve hagyta abba a hiábavaló élesztési kisérletet.
- Meghalt... mormogta sajnálkozva.
Brinkman és segédei eltávoztak.
Az orvos kiment, előszólította a bérkocsit, s a tisztek segélyével beemelte a hullát.
Azután elbúcsúzott az uraktól, beszállt a kocsiba, s a kocsisnak megparancsolta, hogy a kórházba hajtson.
*
Nehány óra mulva az egész várost befutotta a halálos végű párbaj híre.
A legkülömbözőbb kombinácziók keltek szárnyra.
Az aznap esti lapokban hasábos tudósitások jelentek meg az esetről, elburkolt, discret czélzásokkal itt-ott az elhunyt özvegye ellen is.
A gyászszertartást az öreg delnő a saját lakásáról rendezte, s tudomást se vett róla , hogy Sibil a világon van.
A családi gyászjelentésből kihagyta a nevét, s a midőn a hölgy felkereste mély gyászban a palota nagy termében fölállított ravatalt, a mely ott déli növények, pálmák, virágok és lobogó lángok közé volt elhelyezve, kiméletlen hangon mondotta a szemébe, hogy férje halálának ő az oka.
Azután a temetés...
Roppant közönség jelenlétében folyt le ez a szomorú ötödik felvonás, a melynek soha sem lészen többé folytatása.
A tante kissé halványabb arczczal, mint máskor, de látható megindulás nélkül kisérte ki a halottas kocsit a sírkertbe, a hol a koporsót az ő újonnan épített sírboltjában helyezték el.
Nem akarta, hogy más is hozzáférhessen: az elhúnyt neje.
Megjelent az egész társaság: kaszinó, a clubbok és a salonok közönsége, a mely megbocsátotta bámulatos nagylelkűséggel a halottnak azt a rettentő tévedését, hogy életében lenézte és megvetette őket.
A komédiának ím vége: a megtorlás elkövetkezett .
Gerendi Fülöp, a »lázadó «, átlőtt mellel bűnhödik azért a plebejus gőgért, a melylyel kiszakította magát osztálya ellágyúlt izmu karjaiból, s a maga lábán akart járni .
Forradalmár!
A társadalom gondoskodik róla, hogy megpuhítsa az ilyen boldogtalan lázadókat, s ha nem akarnak megpuhulni, nos akkor mély árkot húz futásuk elé és roppantúl meg van elégedve, ha a forradalmár nem tudja keresztül ugrani ezt az árkot , hanem belerohan úgy, hogy fel sem is kel onnan soha...
Füst, füst!
Egy csomó keserű, szennyes füst és semmi egyéb...
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE