ELTE
  • elte.dh
  • Verskorpusz
  • Cikk-kereső
  • Regénykorpusz
  • Drámakorpusz
  • A szolgáltatásról
  • Súgó
  • English
  • Magyar

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Vissza

Babits Mihály

Elza pilóta

Keletkezés ideje
1933
Fejezet
10
Bekezdés
1692
Mondat
5665
Szó
59777
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
magas
  • 1
  • 2
  • 3
  • 4
  • 5
  • 6
  • 7
  • 8
  • 9
  • 10

ÖTÖDIK SZAKASZ A FRONT ÉS TÚL A FRONTON

A NAGY RÓKALYUK

Elzát mintha valami rossz álom kapta volna el.

A táj elborult, a szörnyű, sivár, ember nélküli táj, izgatott szél közt vergődött az aeroplán.
Elzának minden figyelmére szükség volt.
Az iszonyú zúgásban egyetlen szót sem lehetett érteni.
Lenn gáznyomos, sajátságos színűre aszalt fák kapkodták fejüket.
Sehol semmi nyoma az emberi életnek !
Mégis érezni lehetett, hogy ez alatt a pusztított, elhagyott, terméketlen föld alatt különös, vakondokszerű élet rejtőzik...
Néhol óriási földomlások , túrások ásítottak, fekete barlangok, törött gépalkatrészek, gigászi vastömegek.
S érezni lehetett a láthatatlan sugarakat is, láthatatlan fényű fényszórók sugarait, kémsugarakat, melyek bizonnyal keresztül-kasul szelték itt a teret, kémlelve minden érkezőt, rejtett készülékekbe jelezve a jöttét , sötét sugárzással...
Remélhetőleg egyelőre még nem az ellenségnek (amely még messze volt ).
Mégis mintha ideges borzongással töltötték volna a levegőt rövid hullámhosszú elektromos rezgéseik...

- Alacsonyan szállni, egész alacsonyan! - üvöltötte Schulberg.
Elza csak a szájmozgásról találgatta...
Félelmes idő volt, megmagyarázhatatlan, nappali sötétség, a vadsárga fák forogtak a szélben...
Így röpültek, már rejtett periszkópok között, a kihalt, holdbeli tájékon, keresve a fronthangár alagútját, amit a tábornok térképe jelzett, s amihez csak térkép és iránytű vezethetett, mert szemnek biztosan el volt álcázva jól, s Elza már szinte súrolta a talajt, de semmi sem árulta el a nyílás közellétét.
A pilóta már-már kételkedni kezdett.

- Továbbmozdították a frontot?
Vagy csak a hangár elhelyezése változott meg?

Mégis, pontosabban kiszámítva a térkép jelölte helyet, rájöttek az eltűnés okára.
A keresett ponton földomlás volt, a hangárt nyilván bomba pusztította el, s Elzának itt ismét magasabbra kellett emelkedni, mert az előállt szakadék fölött sárgás gázmaradék terjengett, jeléül annak, hogy néhány órával ezelőtt klórtámadás folyhatott le.

- Nem kell megijedni - mondta a professzor.
- A hangárokat gyakran elpusztítják, az nem sok kárt jelent.
A nagy rókalyuknak ezer bejárásából elromlott számunkra egy.
Marad kilencszázkilencvenkilenc.
A baj inkább ez a fölröpülés.
Kérdés, nem jutunk -e így az ellenség periszkópjainak látókörébe?
Vagy a távozó röpülők pillanthatnak meg.
Mindegy: ezt kockáztatni kell.

- Kockáztatni kell! - visszhangzott a szélben, különös búgással, mert Schulberg most a hangtölcsért használta, másképp nem is lehetett volna érteni a szavát.

- Merre fordulunk? - kérdezte Elza inkább jelekkel: minden figyelme a kormányon csüggött.
Elza tökéletes sportlady volt, s amellett ambíciózus növendék, aki a rábízott feladatot kifogástalanul teljesíti.
Schulberg a legközelebbi barlanghangár irányát jelölte meg, de már messziről láthatták , hogy a gázfelhők arra még sűrűebbek.
Egyelőre itt sem szállhattak le .
Schulberg a szikratávíró-készülékhez fordult.
A megállapodott jel segítségével hamarosan megkapta a választ.
Pár másodperc múlva már alant siklottak, egy épen maradt műbarlang szádja felé.

A szél most elállt, az aeroplán zúgása is halkult, fojtó csöndesség nyomta a levegőt.
Messze a nehéz felhők alatt, valami esetlen, szárnyas lény kalimpált: nem lehetett tudni, légjármű -e vagy eltévedt keselyű.
Ezenkívül élőlénynek nyoma sem volt a láthatáron.
A földet sár fedte és vigasztalan , szakadékos buckák.
Oldalt, egy beomlott árokba félig besüppedve, nagy tank sötétlett, árván, rézsút dőlve, s talányosan, mintha elveszett legénységét rejtegetné.
Ki tudja, mióta?
Talán gázálcás csontvázak hevertek belsejében .
Ezek a felszín alatti alagutak egyenesen a tankok elsüllyesztésére épültek .
Ember sehol sem látszott, de mindenütt az emberi pusztítás intőjelei.
A fák többnyire csonkák voltak, s letarolva, mintha villám sújtotta volna őket.
S a horizont legvégén, a fulladozó, kékesszürke viharhangulatban, egyszerre egy fény gyúlt ki, szinte elviselhetetlenül fényes csillag, ami forogni kezdett, őrült sebességgel, nyújtott árnyakat rezgetve mindenfelé, s aztán hirtelen eltűnt, mintha elfújták volna, s dupla sötétséget hagyott maga után.

Az aeroplán oly észrevétlenül ért földet, mintha nem is volna különbség a rögös felhők és rögös mező közt.
A talaj egyenetlenségei éppúgy zökkentették a gépet jobbra-balra, mint előbb a szél okozta ingás.
Elza, noha gyermekkora óta edzett aeroplánhajós, attól félt, hogy a légibetegséget kapja meg abban a pillanatban, amikor már a földre száll.
Nehézségekkel sikerült bekormányozni a kimért barlangnyílásba; a hangár legénységéből azonnal egy tiszt került elő, akinek bemutatták igazoló irataikat.

A tiszt egy föld alatti folyosóba vezette őket, mely a hangárból nyílt.

- Ezek új tunnelek - magyarázta -, a hangár is új.
A leszállótér még nincs kiképezve; bizonnyal nem volt kellemes a begurulás.
Emerre most fúrják a járatokat - utalt egy lefelé nyíló tárnára, honnan pislogó fény és kavargás hatott feléjük.

Elza csak most ébredt tudatára, hogy ez a gépzaj leszállásuk óta szünet nélkül körülötte zúgott, mintha az aeroplán zúgásának folytatása volna , mellyel úgyis tele volt a füle.
Különböző irányokból jött, hol erősödve, hol gyengülve, s elfojtva a puha föld pincés visszhangjával.
Amint benézett a nyíláson, egy éles, apró kovaszilánk csapta meg a szemét, szúró fájdalommal.

- Vigyázni kell - mondta a kalauz tiszt.
- A tunnelfúró visszadobja a kőmorzsát.

Elza szédülten állt ott és vakon az émelygéstől s szemének fájásától, a vájó vas és zúzott kő szörnyű csikorgásában.

- Sziklába ért - mondta a tiszt.
- Ez kicsit primitív gép, vaskörmökkel dolgozik: innen a csikorgás.

- Tudom: a régi Cleveland digger utóda - felelt a professzor, aki mindenben tájékozott volt.
- Hogyan boldogulnak vele?

- Nehezen, tábornok úr.
Civil használatra kellene már ezeket kitenni.
Ma egész más módszerek vannak a kövek szétporlasztására.

- Ez így veszélyes is.

- Ó, ami azt illeti, puha földben még nagyobb a veszély.
A tunnelfúró lerakja ugyan maga mögött a kimerevítőlemezeket, hogy a föld be ne omoljon: de a lemezek igen gyakran gyengéknek bizonyulnak.
Viszont nagyszerű gyorsaságot tudunk elérni; a gép sebesebben halad, mint az emberi léptek; mögötte egyfolytában szerelik az elektromos huzalokat az izzólámpákkal; azok nyomán úgy mehet az ember fennakadás nélkül, mint akinek léptei előtt megnyílik a föld...

A tiszt Elzának beszélt, mint újoncnak; noha ő egészen elsüketült a föld alatti zajban, s alig értette szavát.
A tiszt oldalt pillogatott rá, szemmel látható érdeklődéssel, s Elza más tekinteteket is érzett magára tapadni , különös villogással, a sötét zugokból.

- Női csapatok még nem érkeztek ide - mondta a tiszt, mintegy magyarázatul .
Aztán a professzorhoz fordult: - Ha mernék egy ilyen most készülő utat indítványozni...
Az legrövidebben vezetne a célhoz...
- Tompább kavargás , ezúttal kavicsmentes, dőlt az egyik oldalbarlangból.
Mintha valami por kavargott volna; s e poron át sorban csillagok gyúltak volna a sötét folyosóból a szem elé: az elektromos izzólángok.
- Csak persze egy kicsit kényelmetlen...

- Menjünk! - mondta a professzor.
S már indult is be a keskeny alagútba, ahol csak egyenkint mehettek, mert szélességének felét az automatikusan lerakott vályúkon kinyomódó földtömeg foglalta el.
A levegő csakugyan fullasztó volt , majdnem kibírhatatlan.
A nedves por szinte behavazta ruhájukat, mintha csokoládéesőben jártak volna.

- Katonának meg kell ezt szokni - szólt a tiszt Elzához, nyilván mindenképp társalgást keresve.
- Sáros egy mesterség.
- Befogta a száját, s marka mögül beszélt.
- Néha egész csapat megy ily frissen tört úton, és fölkötik a gázálcát, hogy ne legyen tele földdel a szájuk...
Meg kell szokni...
Már aki élve marad addig, hogy megszokhassa...
De mi tíz perc alatt célnál leszünk...

Egyszerre fölnevetett, idegesen, mint aki észreveszi, hogy szava baljós irányban félremagyarázható.

- Ó, nem kell megijedni...
Itt egyelőre igazán nincs semmi veszély.
Ez még a legfelsőbb emelet, mindjárt a tanksüllyesztők alatti szint: ezen a részen csak most kezdjük építeni a hálózatot.
Egyelőre nem kell mélyebbre mennünk , nincs veszély, hogy az ellenség alánk fúr.
Nem kezdődött még az az utálatos verseny, a modern vakondháború szörnyű játéka: Ki tud mélyebbre fúrni?

- Mint ahogy a légi harcnál: ki tud magasabbra szállni?

- Légi harc?
Ne is említse a levegőt...
Én sohse fogok a levegőre jutni ...
Itt fogok megfulladni...
A legszörnyűbb, hogy a technika fejlődése nem tart lépést a harc fejlődésével...
Alig vájunk négy-öt emeletet egymás alá , kimerevítőlemezeink már nem bizonyulnak elégségesnek.
Így fulladunk meg ... agyonnyom a föld... és mindig csak ezeket a nedves, undok földfalakat látjuk magunk körül... folyton érezzük magunkban, hogy fognak majd hidegen, puhán összelapítani... mert itt van idő erről elmélkedni... egyebet sem lehet tenni ebben a lármában, ebben a ködben, ebben a sötétben...

Sötétnek csakugyan sötét volt.
Az izzólámpákat csak igen nagy távolságokban kapcsolták be a barlangfalon vont sodronyba, s a kavargó sár miatt különben is alig lehetett nyitva tartani a szemet.
Inkább a hang, mint a fény után mentek.
Elzának homályos rém gyanánt tűnt föl a csillaggyújtó árny, akit messze maga előtt sejtett haladni a gépzajban...
Közvetlen előtte s olykor feje fölött a professzor vastag árnyéka imbolygott a friss boltozaton , oldalt pedig a fiatal tiszt vakondszemét érezte folyton magán csüggni, aki , meghazudtolva karjának rangjelzését, valami ügyetlen bizalmaskodással kalauzolta.

- Mindjárt vége lesz...
Persze ilyenkor az ember mindig drukkol egy kicsit , nemcsak az omlás miatt, amit a két tárna találkozása okozhat, hanem azért is, mert sohse lehet tudni, mi történhetett a túlsó oldalon, mióta onnan az utolsó hírt vettük.
Lehet, hogy a nyíláson mérges gáz tör ki, s egy pillanat alatt elborítaná az innenső járatokat is; szerencsére a földnél nincs jobb gázszűrő, s mihelyt a meglazult falgát elárulja a túloldali gáz jelenlétét , időnk van a fúrást beszüntetni.
De megesik, hogy a fölszerelt, gázálarcos ellenség töri át ilyenkor a falat.
Máskor bombák vagy védőaknák várnak a végső fúrólökésre.
Most szerencsére semmi veszély nincs.
Most csak Vermes százados úr vár, aki különben szintén eléggé félelmes...

- Vermes százados úr?

- Ismeri?
A napokban jött vissza szabadságról, s ugyanakkor érkezett meg századosi kinevezése is.
Most, hallom, nagy fölzúdulás van ellene...

- Persze - nyögte Elza; de hamar észrevette, hogy a fiatal tiszt nem érti, és nem osztja ellenszenvét Vermes úr iránt.

- Ó, az ilyen beszédek semmit sem számítanak - mondta, mikor néhány szóból megsejtette, miféle oldalról ismerhette meg Elza ezt a Vermest.
- Mi mindannyian beszélünk ilyeneket.
Egészen másról van szó; tulajdonképpen neki igaza van...
Pfuj! - kiáltotta hirtelen, mert sáros nedvesség röpült a szájába.
- Még csak ez kellett!...
Talajvíz ?...
Nem lehet beszélni...

Néhány lépést szótalanul mentek, eltakarva szemüket, ruhájuk csupa sár lett , lábuk alatt vízerecske futott, melyet a fúrógép vályúja lövellt ki, s azonnal csatornába medrezte, ebbe a kis erecskébe, melyet kezdettől fogva e célra vájt oldalt.
A többi zajhoz most még a vízzúgás járult.
A tiszt újra beszélni kezdett, de csak minden ötödik-hatodik szót lehetett érteni.

- Vagy van fegyelem, vagy nincs...
Én is pajtáskodom, mindannyian pajtáskodunk, tisztek és legénység... másképp ki se bírnánk ezt az unalmat ebben a sötétségben...
De ha a parancs úgy szól, a legjobb barátot sem szabad kímélni...
Háborúban mind az életünket hozzuk, nincs részvét vagy barátság...
S a nyomoréknak jobb, ha pusztul...
Én is pajtáskodom, de ha valaki nem teljesítené a parancsomat, habozás nélkül agyonlövetném.

E meg nem értett szavak sáros rémálmából egy negyedórán belül a Vermes százados úr eleven arca mosolygott ki.

HALÁL A FÖLD ALATT

Vermes úr arca a folyosó túlsó oldalán jelent meg az átfúrt nyílás sárkoszorújában, míg kétoldalt sugarakban ömlött hátra a vastag föld , messzebb még zúgott az elfogyott talajvíz, s a fúrógép derengő világosságot tágított maga körül.
Schulberg és akik utána jöttek, egészen közel értek már a géphez, amely megállt, s üresen cikákolt, mint a kávémasina, ha már az utolsó szem kávét is megőrölte.
A bőrpáncélos gépész álarcát szellőztette, s a csavarokat igazgatta, hogy megfordítsa a gépet.

- Hova lesz ez a rengeteg föld? - kérdezte magában Elza, s eszébe jutottak a rögös és elhagyott földormok, amiket odakünn mindenfelé látott a hangárok körül elszórtan.

- Mosdóvizet parancsol, tábornok úr? - kérdezte Vermes mosolyogva.
- Vízben egyelőre itt nincs hiány.
- Vermes hivatalosan fogadta Schulberget, akinek érkezését a telefon már jelezte.

Egy közlegény kiöblített csajkában tartotta a sártól sárgás vizet a tábornok-orvos álla alá.

- Ezt már meg kell szoknunk, kedves Elza - nevetett Schulberg.
- Pilótám és titkárnőm - tette hozzá Vermes számára.

A százados szinte megrezzent, s egyszerre mint valóságos villanyos ütést érzett két villogó szemet kivakítani a sáros alakból.
Eddig, kecses mozdulatairól, fiatal fiúnak nézte őt.

- Az első női katona, akit látok.
Ily hamar megtörtént a kivégzés?

- Kivégzés?

- Ó! kiképzést akartam mondani: bocsánatot kérek a nyelvbotlásért.
Egy ostoba ügy itt folyton eltereli a gondolataimat...

Elza feszesen tisztelgett a százados előtt, és katonásan bemutatta magát.

Schulberg ismét nevetett a pislogó fényben.
Elza tisztelgő sárszobrán nevetett, mely a névtelen "fiatal katonát" ábrázolta, akiben alig lehetett volna Kamuthyné lányát fölismerni.

- Nem fog ártani, kedvesem, ha maga is kissé megmossa az arcát.

Elza, bármennyire vágyott is némi tisztálkodásra, látható kényszeredettséggel hajtotta nyakát a mosdócsajka fölé: de amitől félt, az nem következett be .
Vermes kissé elmosolyodott, amint a sárálcájától megszabaduló szép arcot vizsgálta; de semmivel sem adta jelét, hogy mint ismerőshöz akarna az arc tulajdonosához közeledni.
Mosolya két finom és ellenszenves ráncot rajzolt sovány szája köré.
Aztán hirtelen elkapta a szemét, mintha félne, hogy tekintete nagyon is észrevehető szatíréhséggel csügg a szép leány vonásain.

Schulberg hangja riasztotta föl, aki a frontszakasz helyzetéről akart informálódni.
A fronton nem sokat adtak a formaságokra.
A tábornok fesztelenül kérdezősködött, mint egy átutazó idegen, s noha küldetése csak egészségügyi térre szorítkozott, minden érdekelte.

- Látom, a harc e részen szünetel.

- Új állásainkat építjük ki.
Egyelőre kicsit primitíven.

- Az ellenség nem mozdul?

- Másutt van lekötve.
A múltkor mégis kaptunk egy erős tanktámadást.

- Tanktámadást?

- Valami értesülést nyerhettek odaát süllyesztőárkaink elhelyezéséről ...
Tény, hogy tankjaink csodálatos biztonsággal hatoltak egészen az utolsó vonalig.

- Mégis vannak kémek?

- Talán egy foglyot vallattak ki.
Ilyen célokra ma már szabályszerűleg a kínvallatást alkalmazzák, nálunk is.
Értesülésük szerencsére nem terjedt ki az utolsó vonalra, mely újabban épült.
Itt a tankok egy része megfeneklett , a többit gáztámadással kényszerítettük gyors visszavonulásra.

- Mikor volt ez?

- Már egy hete.

- S azóta akadálytalanul folytatták a tunnelépítést?

- Azóta egész új vonalat építettünk ki.
Új a hangár is, ahol leszállni méltóztattak.

- S mire szolgál ez a nagyarányú építkezés?

- Nem tudom.
Általában ez a tendencia mindenütt...

- Hát ez elég természetes tendencia - mosolygott a professzor.
- A frontárkok a földkerekségnek mindig nagyobb és nagyobb övét borítják be.
Mennél nagyobb ez az öv, annál lehetetlenebb a frontáttörés.

" És a győzelem és a béke !" - tette hozzá gondolatban Elza, aki, kissé fölfrissülve a mosakodástól, kíváncsian hallgatta a beszélgetést, mint egy tanulmányúton levő ifjú, idegen tudós.
Most világosan látta, mi a világ tragédiája: mindenki kívánja a békét, mint a paradicsomot, s mégis kényszerül megtenni mindent, hogy ez a paradicsom meg ne valósuljon.
Ezért rohadnak itt a sárban.

- Most legalább lesz ember rá elég - folytatta a százados.
- A fúrógépek kezelését talán majd nőkre bízzák.
A női csapatok töménytelen embert fognak fölszabadítani.

- Elég sok nő él otthon haszontalan - szólt közbe a fiatal tiszt, aki Schulbergékat idáig kísérte, mintegy bele akarva vegyülni fellebbvalóinak fesztelen társalgásába.
Vermes a saját barlangfülkéjébe vezette vendégeit , hol pokróccal letakart földkupacok szolgáltak ülőhelyül.
Azonban rögtön Schulberg lett a házigazda, amint egy közlegényt visszaszalasztott a hangárhoz, ahonnan jöttek, hogy pár doboz konzervet hozzon ki számukra Jánostól, aki az aeroplán mellett maradt.

- Üljön le ön is, hadnagy úr!
Maga is, kedves Elza!
És kérem az orvos urat és az összes tiszt urakat.

Négy-öt tiszt gyűlt be.
Elza észrevette, hogy mind különösen feszélyezettek voltak, kivált Vermessel szemben, és sűrűn nézték órájukat.
Elza majdnem elájult a vastag, áporodott férfiszagtól, mely ezt az oroszlánbarlangot betöltötte.

- Milyen az élelmezés? - kezdte a professzor, saját kezűleg bontogatva konzerveit.

- Most akadálytalan - felelt a tunnelkörzet fiatal orvosa.
És óráját nézte , mintha abból akarná megtudni, meddig marad még az.

- Tán a női szájak konkurrenciájától félnek? - tréfált a professzor.
- Vagy a támadás megismétlődésétől? - tette hozzá komolyabban.

- Szigorú parancsok jönnek - mondta a százados.
- A tunnelépítkezést erőltetett ütemben kell lefolytatnunk.
Az urak ezt jól tudják.
Tudják azt is, hogy utasításom van a legszigorúbb hadi fegyelmet mindenáron, s ha kell , végletes eszközökkel is fenntartani.

Csönd lett.
A tábornok körülhordozta szemét a sűrű bűzben komoran guggoló alakokon.

- Ez nagyon helyes - mondta.
- De addig is, így szolgálaton kívül legalább , föl szabad függeszteni kissé ezt a legszigorúbb fegyelmet.
Úgy gondolom, a fronton, a közös sors előtt, és eltekintve a szolgálattól, mindannyian egyenlőek és jó barátok vagyunk.

S pohárral intett a gyülekezet felé, melyben kívüle, a tábornokon kívül , százados és még kisebb tiszt, sőt Elza személyében rangjelzés nélküli egyén is volt.

- Szeretem - folytatta, mikor ez a köszöntőféle kötelességszerű, de kissé mogorva visszhangra lelt - így poharazás közben szerezni meg lehetőleg hivatalos információim egy részét is.
Hadd kérdezzem meg hát mindjárt a kolléga úrtól - fordult a fiatal orvoshoz -, hogy állunk egészség dolgában ?
- S mosolygott, mintha azt mondaná, mint a kártyázók: Gyerünk, amiből élünk !
- Milyenek a körzet egészségügyi viszonyai?

- Jelenleg nincs beteg - felelt a körzetorvos, változatlanul kötelességtudó mogorvasággal.

- Bravó, ezt már szeretem hallani.
És hogyan érték el ezt a kitűnő eredményt ?
Persze, nincs harc, nincsenek hullák, tiszta a levegő.
- Mert a tunnélek egészségügyének legnagyobb veszélyei a hullák voltak, melyeket néha nem lehetett oly gyorsan eltemetni, hogy az amúgy is rossz levegőt meg ne fertőzzék; s még szinte temetve is fertőztek.

" Tiszta levegő" igazán különös paradoxon volt itt.

De ezt a bűzt a tunnel lakói már alig érezték.
Schulberg szavain mégis mindenki elkomorodott.

- Hulla van elég - mondta a fiatal orvos egy kis idő múlva.

- A betegekkel - kezdte most Vermes százados - a "hasznavehetetlen életekről " szóló rendelet értelmében kellett elbánnunk.
Utasításom volt, hogy a rendeletet a legmerevebb szigorral alkalmazzam.
E szerint jártam el.

- Természetesen - mondta a professzor, ismét némi kínos csönd után.
- Betegekre nincs szükség a harcban.
A beteg csak fölösleges teher.
Útban van .
Akadály.
Ha a harc érdeke kívánja, habozás nélkül föl kell áldozni az életüket: ez is egy neme a hősi halálnak.
De nem lehetett volna a könnyebb betegeket elszállíttatni?

- Jórészt a tanktámadás sebesültjeiről van szó - felelt a százados.
- Az ellenség tankjai voltak körülöttünk.
Ellenséges röpülök cirkáltak.
S a betegek gátolták a csapatok mozgását a tunnelekben.

A bejáratnál egy idegen csapat egyenruhájába öltözött tiszt jelent meg .
Vermes órájára nézett.

- Kész minden? - kérdezte.

- Kész.
Fegyveresen várunk a beomlott hangárban.

A százados fölállt.

- Bocsánatot kell kérnem a tábornok úrtól.
Itt egy fegyelmi ügy van folyamatban.
Súlyos fegyelmi ügy.
Nem tűr halasztást vagy kíméletet - mondta, s érthetetlenül Elzára esett szeme.
- A büntetés foganatosítása fél órán belül esedékes.
Az urakat most elbocsátom - fordult tisztjeihez.
- Tizenöt perc múlva gyülekezés a beomlott hangárban.
Aki késik, vagy elmarad : annak számára már csak egy hely jut.
A halálsugár kévéjében .

- Mi történt? - kérdezte a professzor, amint egyedül maradtak.

- Ó, semmi!
Jelentéktelen.
Úgy hallom, mindenütt, ahol a "hasznavehetetlen életekről" szóló rendeletet alkalmazták, előfordult ilyes.
A kezdet nehézségei.
De kezdetén kell megalapozni a fegyelmet, s szigorú utasítás van erre is.

- Megtagadták az engedelmességet?

- Nem épp ily kereken.
De senki sem akart a betegek kivégzésére vállalkozni.

- A régi szentimentális ideológia dolgozik bennük - mondta a professzor.
- Nem tudnak a közérdeknek arra a magaslatára emelkedni, ahova egy hangya tud .
- Elza e pillanatban gyűlölte Schulberget.
- És most mi lesz?

- Idegen csapatokat kaptam.
Teljes fölhatalmazást.
Emberrel nem kell ma takarékoskodni.
Nemsokára jönnek a nők - szólt Vermes, és megint Elzára tekintett.

A professzor a fiatal orvos iménti szavait ismételte:

- Szóval: hulla van elég.

- Lesz.
Minden tizedik ember hulla lesz.

Elza újból a két különös mosolyvonást észlelte ajka körül.
Elza elsápadt, úgy érezte, nem bírja tovább ezt a levegőt.
A professzor kutatva nézett a százados szemeibe.

- Barátom - mondta.
- Maga élvezi ezt.

Most Vermes idézte a professzor szavait: "Ez is egy neme a hősi halálnak."
A hadvezér ezreket öl meg egy tollvonással a táborkari asztal mellett...
És ebben is lehet bizonyos élvezet.

- Én mindig a legjobb viszonyban voltam alárendeltjeimmel.
Nem tartok formaságokat.
De nincs jogom tűrni, hogy az engedelmességet megtagadják.
Én korrektül járok el.
S az emberi élet ma úgyis rövid... és meglehetősen mindegy.

- Igaz - mondta Schulberg.

Aztán megrázta bő köpenye ujjait.

- No, szép kis dologba csöppentünk itt bele, kedves Elza.
Elsápadt, szedje össze magát - szólt rá a leányra.
- Katonák vagyunk, az ilyesmit meg kell szokni.
Most menjen valahova, amíg én a hivatalos láttamozásokat elvégzem ... valahova, ahol se nem lát, se nem hall ezekről a dolgokról.
Én hamar megleszek.
Aztán röpülünk tovább; jó?

- Nem, nem! - sikoltott Elza.
- Nem tudok így elmenni.

- Ó, persze! - mondta Schulberg.
- Hiszen magának ismerőse van itt.
Látogassa hát meg: ennyi engedélyt talán kieszközölhetek a százados úrnál.
De nyugodtan, Elza! máskülönben szó sincs engedélyről.
Talán nem is lesz búcsúlátogatás; de hát katonának mindig készen kell lenni, hogy odaadja az életét, ha a hadi érdek vagy akárcsak fegyelmi okok úgy kívánják.
Maga művelt nő, Elza: ne hozzon szégyent a műveltségre, úgyis elég szégyenben maradt már.

- Nyugodt vagyok - mondta Elza, s könnyek nélkül indult a sötét folyosóba , hova a külső hangárbeli tiszt önkényt ajánlkozott kísérőnek.
A bűz itt még sűrűbb volt s Elza nem bírta már rosszullétét; a tiszt pedig folyton beszélt.

- Nem irigylem ezeket...
Ámbár ugyan mindegy!
Az embert mindig érheti valami .
Én egyszer beszorultam egy tunnelbe, már láttam messziről felém hömpölyögni a zöld gázt!
És ki tudhatja, nem robban -e a következő másodpercben alatta egy akna, amit frissen fúrt alá az ellenség?
Előbb-utóbb ilyesmi lesz a végünk, és az se rosszabb, ami ezeket éri, minden tizediket.
Sőt még jó , aránylag; nincs szenvedés, kivéve a drukkot.
Persze, most éppen, nem cserélnék velük.

Bemutatott a különös barlangokba, ahol odúnként egy-két ember kuporgott vackán, mint megannyi vadállat, nyirkos és büdös sárban, rothadó rongyok közt, sűrű cigarettafüstbe burkolva.
Minden harmadik-negyedik ilyen cella előtt pislogott egy szegényes izzóláng.
" Itt se lehetne olvasni !" - gondolta Elza.
Az egyik üregből rádió harsogott ki.
A zugokban itt-ott emberi hulladékok bűzlöttek.
Elza most értette meg, mért oly büdös és cinikus legtöbb férfi.
" S itt élnek egész életükben !" - gondolta.
- "Országok és országok távolságaiban...
Az egész emberiség így fog élni.
Mi is ..."
És aztán Dezsőre gondolt, és elszorult a szíve.

- A hazáért ezt is el kell tűrni - mondta a kísérő tiszt, mintha gondolatára felelne.
- És mit érne nem tűrni?
Jön a szövetséges csapat, még a nyelvedet sem érti, és lepuffant!
Vagy jobb, ha az ellenség puffant le?
Pedig nincs már fogoly, mindenkit lepuffant.
" Lepuffant ": ez csak olyan régi szólásmód , mert ez a híres "sugár" éppoly kevéssé puffan, mint ahogy nem sugárzik : sötét csöndben végez az emberrel.
A hazáért ezt is el kell tűrni, és Vermes százados úrnak igaza van, mert ha fölbomlik a fegyelem a körzetében, akkor őt végzik ki.
Nem úgy van, mint rég, amikor még úgy bántak az emberi élettel, mint valami kinccsel: no de mit is ér már az élet ebben a bűzben ?
Ez a legrémesebb, hogy a szellőztetés megoldhatatlan!
Persze nem is igen vesződnek megoldani!
Csak jóléti kérdés, nem hadi érdek!
Pedig ez még a legfelsőbb emelet.
Mi van még lejjebb, azt nem képzeli, aki nem volt benne...

Elza nem bírta tovább: a falhoz dőlt, hogy megkönnyebbüljön.
A tiszt vigasztalta és bátorította.
Ezen keresztül kell menni, először mindenki így jár itt.

- Mindenki megfizeti az adóját.
- Elza azonban nem lett jobban.
A világ elsötétült előtte, a feje rettenetes lüktetéssel fájt, úgy érezte, hogy le kell dőlnie, oda, a sárba, a rondaságba, akárhová, és behunyni a szemét örökre!
Valószínűleg le is dőlt, legalábbis innen kezdve egy darabig semmire sem emlékezett.
Valami nyálkás és pislogó érzése volt, s közben mintha Dezsővel beszélt volna, aki azt mondta neki:

- Ez legalább komoly dolog, Elza...
Ölni és halni mindig komoly dolog...
Itt nagy játék folyt: itt az élettel lehetett játszani...

Sohasem tudta meg, vajon igazán beszélt -e Dezsővel?
Arra eszmélt föl, hogy imbolygó alakok állnak körülötte, akik föltámogatták fektéből.

- Schulberg... - nyögte.
- Schulberg professzor pilótája vagyok...
- És kissé eszelősen erősködött, hogy vezessék őt Schulberghez, mintegy védelmet keresve, szárny alá akarva röpülni, ha mindjárt Schulberg aeroplánjának szárnya is az.

- A tábornok úr most el van foglalva - mondta az őrök egyike.
Valami más századhoz tartozhattak, s eleinte azt sem akarták tudni, kiről van szó.
- Jelenteni fogjuk a százados úrnak - mondták végre mégis, és elindultak, a folyosó egy elkanyarodó ágában, melynek bejáratát őrizték.
Elza utánuk indult, kissé ijedten, hogy ismét magára marad; a tiszt, aki az imént kísérte, nem maradhatott vele, ő bízta az őrökre, hogy támogassák az ájultat, akinek megvolt egyelőre az az érdekessége a tunnelben, hogy a művelt és finom nőnemhez tartozott.
A tiszt erős fenyegetéssel bízta rájuk , s különös érzéssel hagyta ott, mint egy őzikét az oroszlánveremben; de ezek a legények ügyetlenek, mogorvák és szótlanok voltak.
Elza kissé támolyogva loholt hosszú lépteik után, olykor szinte nekiesve a nyirkos sárfalnak, majd megint meggyorsítva lábát, idegesen, hogy el ne maradjon.
Micsoda izgatott ösztön vezette itt Elzát?
És micsoda szadista ötletből üzente neki Vermes , hogy várakozzon a folyosó bejáratánál, ahonnan mindent láthatott?
Egyelőre csak azt tudta, hogy fájó fejét mindig frissebb és frissebb lég csapja meg ; sártól és szennyektől nedves pilótablúza jóleső hűvösséggel tapadt melléhez.
Mohón lélegzett, és ez a megkönnyült fizikai érzés nem hagyta el a következőkben sem, akármilyen szörnyű kép volt az, ami elejébe tárult.
Csak a barlang szádjából nézte a kiszélesedő teret, mely fele részében a szabad ég alá nyúlt; egyik sarkában tört aeroplánok roncsai: ez volt a beomlott hangár.
Schulberg a térség túlsó szélén állt, Vermes mellett, s köpenye ujjai lobogtak.
Vermes most nem mosolygott, de ajka körül a két ránc élesen kiképződött, mintha mosoly volna, és szeme villogott.
A térség közepét sorakozó csapat töltötte meg, fegyvertelen; távolabb, az omladék közt , hadtest jelvényeit viselő két fiatalember kezelésében volt fölállítva a gép , mely egymaga elég, hogy nagy seregeket sakkban tartson.
Ez nem a XX. század első felében már ismert módja volt a "halálsugár" előállításának, hanem annál sokkal modernebb és praktikusabb szerkezet, mely ez időben főleg a lázadások elnyomására szolgált.
Valóban nem számít a tömeg, és nem képzelhető lázadás, ahol ily gép létezik, s egy-két ember elbánhat ezrekkel.

- Lépjenek elő! - kiáltott a százados, Vermes százados úr...
Szeme Elzát kutatta, akit észrevett a sötét barlangnyílásban s két ránc egy pillanatra megint mosolynak, sőt vigyorgásnak hatott.
Az első, aki előlépett, Dezső volt.

Úgy lépett föl, mint egy diák a vizsgaemelvény pódiumára.
Arca nem sápadt , hanem piros, és főleg a fülei piroslottak.
Kikötést nem kellett alkalmazni .
Dezső mereven és dacosan megállt a szabadon hagyott tér közepén, a fekete ernyő előtt, amelyről Elza is tudta, hogy ez a halálsugár ernyője és szigetelője.
Úgy tetszett, mintha mondani akarna valamit; de már a térde megcsuklott, szája hirtelen leesett, az egész alak összecsukódott, és halomba hullt, mint egy elromlott csuklós szerkezet, a láthatatlan sugarak nyomása alatt.

ELZA IRÁNYT CSERÉL

- Ó, szegény leány, maga! - kiáltott a professzor, amint megtalálta Elzát nedves és sáros ruhájában, halálsápadtan.
- És maga végignézte ezt a cécót !
Remélem, a maga ismerőse nem volt köztük?

- Köztük volt - felelte Elza vészjóslón, dacosan.
Ő nem siránkozott.
Ő nem siránkozott, senkiért!
Amit látott, inkább fölzaklatta és forradalmasította .
Már a szabadban álltak, s a friss szellőtől visszatért ereje, dacossága , izgatottabb és sötétebb árnyalattal.
Az imént rosszul volt, de ez már elmúlt, mint a tengeri betegség, csak némi lázízű bágyadtságot hagyva maga után.

- Ehhez is hozzá kell szokni, kedvesem! - mondta a professzor, kutató szemmel nézve a leányra.

János közben áthozta az aeroplánt a beomlott hangár elé, ahol némi sík mező terült el.
A gáztámadásnak végső nyomai is eltűntek e tájról.
Kétoldalt ormótlan, kitúrt földhalmok emelkedtek.
Már estefelé volt, kicsit késő is útnak indulni.
De nem nagy út állt előttük.
Schulberg frontkerülete, amit be kellett járni, nem volt olyan nagy egészben sem, legalább így aeroplántávlatból gondolva.

- Öltözzön át, kedvesem - folytatta a professzor.
- Jobb innen elmenni , mentül hamarabb.
Most egyedül megyünk.
Bele kell törődnie, hogy kettesben lesz velem ezen a félórás úton.
János búcsúzik: őt ugyanis kölcsönadtam.
Itt most van egypár idegen tiszt, akik aeroplánon jöttek, és a pilótájuk szerencsétlenül járt: akna robbant föl alatta.
Jánosnak most őt kell helyettesíteni egy rövid utacskán, mert a tiszt uraknak nincs kedvük a föld alatt kutyagolni haza.
Majd aztán visszaküldik nekünk Jánost a következő állomásunkra.
Addig ketten leszünk.
- Schulberg, mint jó pszichológus, bő szavakkal akarta ellensúlyozni a hatást, amit az átélt szörnyű jelenet Elza idegzetére tehetett.
- Menjünk hát?
Nem fáradt nagyon?
Elbírja ezt a kis utat?
Az est gyönyörű, szél nincs...
Tud jönni?

- Tudok - mondta Elza, és úgy érezte, hogy nem is fáradt...
Nem fáradt, csak reszket az izgalomtól...
Nem fáradt, csak elszállhasson innen...
Reszket egész testében, de mi történhetik ?...
Legfellebb lezuhannak mind a ketten!

- Jólesik ez a friss levegő, ugye? - beszélt tovább Schulberg.
- Az ember mindjárt jobban érzi magát, amint kilép az ilyen büdös barlangokból.
S most , úgy látszik, a veszély is épp minimális, Elza.
Ez oly szempont, amit az édesanyja méltányolna.
Az ellenség visszahúzódott a tanktámadás óta; hallom ettől a Vermes századostól, hogy szinte gyanús is ez a visszahúzódás...
No , gyanús! lehet, hogy készül valami, de egyelőre nem várnak újabbat... semmi sem vall erre.
Inkább mintha a mieinket akarnák csábítani a támadásra .
Valósággal nyitva hagyják a frontot.
Így hallom Vermestől.

És balra mutatott, amerre az ellenségnek lenni kell...
Az aeroplán lassan emelkedett föl az óriás vakondtúrások közt, melyek valami bánya kihányt salakjaira emlékeztettek.
A hold elbújt az égen, éppen az ellenséges égtáj felé.

- Ott valami nagy szakadék van - kezdte magyarázni Schulberg.
- Onnan legalább nem lesnek periszkópok.
Itt csak a levegőből figyelhetnének meg, a levegő pedig, amint látja, tiszta!..
Szegény gyermek, sajnálom! éppen most nem lehet fölváltani magát! - mondta, amint látta, hogy Elza sápadtan s makacs szótlansággal szorítja össze fogait, s szemmel láthatólag nem is figyel rá... amit ő fáradtságra és szomorúságra magyarázott.
- Sajnálom , hogy magának kell vezetni a gépet, de ott maradni még rosszabb lett volna.
- Schulberg maga is fáradt volt, öreges álmosság fogta el.
Lámpákat , óvatosságból, úgysem égethettek.
Schulberg Elza mögé ült, a leány vállain át nézte a tájat.
- Nagyon szomorú az ismerőséért? - kérdezte egyszerre, s Elza karjára tette a kezét; de a pilóta idegesen rázkódott meg, s úgy tett , mintha nagyon kellene a kormányzásra ügyelnie, holott ez időben és ilyen nyugodt körülmények közt egy aeroplán kormányzása kevesebb figyelmet igényelt, mint hajdan egy autóé.
- Persze, persze...
Rettenetes lehet ez magának, elképzelem...
Még nincs hozzászokva, hogy az embereket meghalni lássa...
Majd megszokja, akár a tunnelek bűzét.
Katonák vagyunk, és ahogy mondják, a hazáért van ez is.
Jók ezek a szavak.
Az ember nevet ad az istennek, akinek minden jót föláldoz; és aztán csak megnyugszik, mert mi ördögöt tehetne mást...

- A haza valamikor szép és tiszta érzelmeket is jelentett, s nemcsak egy gyilkos és ostoba istent - mondta Elza.

És aztán többet nem is szólt.
Nem felelt semmire, s annyira nem nézett rá Schulbergre, hogy az végül is vállát vonta, s bevonult az utasfülkébe, ahol félig leheverve, elbóbiskolt.
Elza akkor vette ezt észre, mikor hátrafordult egy csapat dögmadár után; amiknek a faja nagyon elszaporodott ez idő tájt , és sötét felhőben csaptak el az aeroplán mellett.
Ekkor meglátta a csapóablakon át, a bujkáló holdfényben, hogy a professzor alszik.
Egy darabig tartotta az irányt.
" Itt egy hangárnak kell közel lenni valahol" - gondolta, a térkép nyomán.
De a sötétben nem látta a hangárt.
Egész alacsonyra kellett szállnia.
A nagy vakondtúrások közeledtek alulról feléje , mintegy szemébe nőttek...
Túlnőttek rajta, s körülvették.
Csak egyfelől látszott az út szabadnak: az ellenséges front irányában.

- Ha arra mennék! - gondolta Elza.
- Ahol a földnek másik fele kezdődik.
Ahol nem isten ez az isten!
- Idegesen villogtak benne a gondolatok, míg aeroplánja szinte körben tévelygett.
Ez öngyilkosság; de mit ér az élet ?
Elza Dezsőre gondolt, s egyszerre úgy megtöltötte a keserűség, hogy ölni szeretett volna...
Az egyik pillanatban, csak hogy tegyen valami kétségbeesettet, majdnem leállította a motort.
Legalább zuhannának ...
Hirtelen egyet siklott, aztán ijedten ismét meghúzta a magassági kormányt , puszta életösztönből.
Aggódva pillantott hátra, de a professzor nem mozdult .
Elza egyedül volt, ég és föld között.
Már rá se gondolt a parancsban megadott irányra, melyet követve, egyórányi távban egy másik barlangrendszer központi hangárbejárata várta volna.
Elszórták a magyarokat, mint minden nemzetet, végig a fronton...
Csomónként, idegenek között.
Fegyelmi okokból...
Elza most teljesen felelőtlennek érezte magát.
Ha bombát szórhatna, bombát vihetne!...
Nem, nem bombát!
Szebb így, bomba nélkül ...
Hirtelen rántással megfordította a gépet.

Ó, röpülni, még egyszer, szabadon, játszani az élettel, látni, tilosba menni , át a Vonalon, mely jobban kettévágja a földet, mint az Egyenlítő, s leszállni, mint aki a holdban szállna le!
Megtudni, amit senki sem tudhat ma: milyen a világ két oldalról nézve?
És aztán... meghalni!

Az aeroplán gyorsan, nyílegyenesen és alacsonyan, szinte súrolva a földet , melyhez szárnya színe, mint a hadigépeké általában, bizonyos mimikrivel tudott igazodni, megindult az ellenséges front irányában.

TÚL A VONALON

Elza sokkal izgatottabb volt ebben az órában, hogysem a bombavetők prakszisára gondolt volna, mellyel frontátröpülés alkalmából az ellenség légi őreinek figyelmét el tudják kerülni.
Mégis szinte akadálytalanul jutott át a frontvonalon.
Épp az segítette keresztül, ami legjobban megijesztette útközben.
Mert jobb kéz felől, messze, egyszerre csak röpülőgépek jelentek meg s gyűltek össze, mint a felhők; viharfelhők, melyekből villám tüzelt, és dörgés zengett ki.
Ez elég ijesztő volt, de éppen ez volt a szerencse.
A levegő minden kémjének figyelmét lekötötte ez a szárnyas csetepaté, s Elza gépje észrevétlenül szállhatott, távol, a magányos sötétség védelme alatt.

Először azt hitte: ez az egész ágyúzás neki szól!
Egy pillanatban majdnem visszafordult...
De akkor úgy tűnt föl, mintha egy másik légi harcvonal csoportosulna a háta mögött...
Később rájött, hogy miről van szó: hogy ez a harc nem irányul ellene.
Gyanús, zöld fényeket észlelt maga alatt: mintha különös folyókban tükrözne a hold (holott a hold, hál' isten, elbújt már ) .
Ez gázát jelentett.

Éppen a nagy szakadékon röpült át ekkor.
Lenn a mélyben, és magas partok közt, folyt a zöld folyó.
Elza azon tűnődött, vajon elpusztul -e mind, aki a Vermes tunnelében gubbasztott? vagy fullasztó földsáncok, mint legjobb gázszűrők, megvédik életüket?
Az árkon túl nem változott semmi.
A frontvonal éppoly kevéssé jelentett külső színváltozást, mint az Egyenlítő.
Ugyanazok a nagy, emberi vakondtúrások, ugyanaz az elhagyott, holdbeli táj...
S ugyanaz a bujkáló sejtelme a rejtett, barlangos életnek...
Ez a föld széltében-hosszában alá volt aknázva...
Elza úgy érezte, hogy a kihalt és megműveletlen talajnak szemei vannak; a sárkéreg alatt, a bűzhödt folyosók lefelé terjedt emeletein, emberek élnek a tunnelek piszkában, s a kérgen átfúrva rejtett periszkópok vizsgálják a tájat.
Mégis alacsonyan szállt, még jobban félve a röpülök szemétől, s hogy a légi harcba keveredik.

Izgalma legyőzte fáradtságát: minden erejét lucidus éberségbe koncentrálta .
Minden percben várta a katasztrófát, s nem mert hátrapillantani Schulbergre .
Némi lelkifurdalásai voltak.
Mintha fordult volna a helyzet, most ő érezte magát felelősnek a tanár életéért.
De csak annál inkább növelte sebességét , hogy szinte lihegett a gép.
Schulberg eleget élt, egy ilyen öreg ember !
Különben is a legjobb meghalni.
Bolondság az élettel csak kicsit is törődni .
De tudattalan ösztöne, fiatal fizikuma mégiscsak azzal törődött: az élettel !
Hátha egy electric dog jönne ?...
Ez a veszedelmes légitorpedó, melyet az üldözött aeroplánok után küldenek...
S amely elől nincsen menekülés: mert az aeroplán fordultával automatikusan fordul a torpedó is, makacsul követve áldozatát, mint a sors.

A gép is lát, üldöz és fordul, mint egy eleven ember: szeme, harckészsége , fordítóereje az elektromosság.

De ezeknek a mérges kis hadigépeknek nyilván más volt a tennivalójuk, mintsem hogy Elzára lessenek...
Szerencsére a hold egészen eltűnt, s mindent eltakart a megsúlyosbodott sötétség.
Oltott lámpák mellett, találomra tartotta az irányt.
Mikor már azt hitte, hogy egészen kiért a veszedelmes zónából, néhány lövést hallott maga alatt a mélységből: nem tudhatta, nem az ő gépét célozzák -e.
De csodálatos módon jobban félt attól, hogy a lövések zaja fölébresztheti Schulberget, mint a komolyabb veszedelemtől.
Ismét növelte a sebességet, hogy szinte úgy látszott, nem bírja ki a gép...
De nemsokára túl van a lövések körén, s amint a hold megint kisütött, látta , hogy a terület, amely fölött röpül, immár nem az eddigi elhagyott, holdbeli táj: a földet sínek és utak szelik át, s növényzet borítja be.

Bizonnyal tépett s elkékült növényzet - de ezt most nem láthatta.

Most magasan röpült, hogy a földről meg ne figyelhessék; s nem tudta, merre tartson.
Tulajdonképp egészen mindegy volt.
Ha le akart szállni, itt éppen úgy leszállhatott, mint bárhol másutt.
De egyelőre nem mert leszállni .
Egyrészt mert idegesen félt a professzor fölébredésétől; másrészt így éjszaka nem választhatta ki a leszállóhelyet.
Egy város fényeit látta csillogni a távolban, azt messze kerülte, hogy a bombavetővel való hasonlóságot még gondolatban is eltávoztassa.
Mit tegyen?
Most, a közvetlen veszély elmúltával, ismét rájött a fáradtság.
Azt hitte, elalszik ő is, ott a kormány mellett...
Mit tegyen?
Az az öreg ember, mintegy ringatva a röpülés megszokott ütemétől, a zajban talán szörnyeket álmodva, lihegett karosszékén, egy makacs lidércnyomás igézetében.
Ez így tarthat reggelig, s reggel mégiscsak le kell szállni...
Valaminek mégiscsak történnie kell...

S ekkor maga sem tudta, hogyan, akaratának minden tudatos ténykedése nélkül , egyszer csak hirtelen leereszkedni kezdett, szinte lecsapni, mintha kényszerleszállást végezne.
Az esést nem számította ki, sem a helyet, ahová érni fog.
Minden egyszerre jött, s olyan rázkódással, hogy Schulberg hökkenten nyitotta ki szemét, s úgy nézett Elzára s az ismeretlen tájra , mintha a lidércnyomás folytatása lenne...

- Mi az?
Mi történt? - hörögte.
Elza, mint egy iskolás lány, akit valami csínyen leptek meg, első riadt ösztönével szinte vissza akarta volna csinálni, amit tett.
Fejvesztett vadsággal csavarta a kormányt, de már semmi sem sikerült.
A gép nagy ütődéssel nekivágódott valami magas póznának , amelyről kiderült, hogy éppen egy megfigyelőállomás szikratávírójának póznája volt.
Elza tetőpontra ért izgalmában nem látott, vagy nem vett figyelembe semmit.

- Mit csinál, szerencsétlen? - riadt a professzor, most már egészen fölébredve, aztán kifakadt, mint egy dühös állat.
Vad káromkodással, mintha nem is tábornok volna, hanem őrmester, kaszárnyai szitkok özönével öntötte el a reszkető leányt.

A lezuhant röpülőgépet azonnal hivatalos emberek, a megfigyelőállomás alkalmazottai vették körül.

Schulberg nagyon szerencsétlenül esett.
Csontjai fájtak, s mérge csillapultával teljesen elgyöngültnek látszott.
Szemét lehunyta, nehéz testtel feküdt, és nyögdicsélt.
De aztán megint fölemelte pilláit, s körüljártatta tekintetét az ellenséges közegeken.
Most már intelligenciája működött.
Az adott helyzetet mérlegelte, próbálta megérteni az összefüggést , s tapogatni a menekvés útját...
És már jelekkel s megértésre nem számító szavak hangsúlyával kezdte magyarázni, hogy nem támadó szándékkal jöttek , nem is tartoznak a kombattáns csapatokhoz, s nem hoztak bombákat...

- Én orvos vagyok...
Társnőm pilóta...
Tessék átkutatni gépünket...
- S azt is meg tudta értetni, hogy ők mind a ketten hajlandók bármilyen szolgálatra .
Igen, bármilyen szolgálatra!
- S Elzára nézett, mintegy csúfondárosan s mégis némi szorongással kutatva a leány tekintetét: Mi sokkal fölvilágosodottabbak vagyunk, hogysem ne ismerjük az élet értékét.
Bármilyen más viselkedés azonnali halált jelentene.
- Tessék minket ellenőrizni !
Kontroll!
Kontroll! - kiáltozta, bízva, hogy ezt a nemzetközi szót megértik .
- Így is jó, Elza - mondta aztán, mialatt a helyszínre érkezett katonai bizottság csakugyan átkutatta a röpülőgépet, s egyelőre ővelük nem törődtek .
( A motozáson átestek már, fegyvertelen álltak, s az "örök harc" kora sokkal kevésbé érzett fontosnak vagy félni valónak egyént vagy kémet, vagy egyes ellenséget, mint régibb háborúké.)
- Itt van a kaland, amit maga annyira kívánt, Elza!
Lám, lám, kedves Elza... már most mentsük, ami menthető - folytatta, visszaesve filozofikus cinizmusába.
- Amint mondtam, nem a haza az isten, hanem a harc.
A harcnak muszáj szolgálni tovább is, itt vagy ott , mindegy, hogy hol, aki élni akar...
Így is jó, Elza, most mutassa meg, hogy előítélet nélküli kultúrhölgy.
Itt vannak a maga emberei, akik nem ismerik el a "pusztító nacionálizmus" világnézetét...
Mondja, maga hozta ide a gépet, akarattal?

- Akarattal! - felelt Elza sötéten s őszintén.

- Akkor beszéljen velük!
Maga érti a nyelvüket, maga tudós nő! - gúnyoskodott tovább a tábornok.
- Nem restellte ellenségeink nyelvét tanulmányozni: talán már erre a kirándulásra készült...
Ha hazajutna még, fölakasztanák ezért ...
Itt talán ez ment meg mind a kettőnket: rajta!

De ekkor őrök jöttek, s félbeszakították a beszélgetést.

AZ ANTIPÓDUSOK KÖZT

Elza dacosan állt az őrök mellett, s legjobban szerette volna, ha rögtön agyonszúrnák.
Amit tett, azt megtette...
Az örök harc kora kevés izgalmat ismert, az állandó halálveszély izgalma is elkopik lassanként...
Mi izgathatja még nagyon azt, aki mások halálát nemigen sajnálja, s a magáétól már alig fél?
De most itt többről volt szó, mint halálról.
Elza szíve hangosan kattogott; itt állt, azon a földön, amelyet csak a bombavető szokott meglátni, messze a magasból...
Borzadály fogta el: mi lesz most?
Oly országba jutott, mely messzebb és titokzatosabb volt a túlvilágnál.
Itt van körülötte, közvetlen és emberformában az Ellenség, aki tagadja a Nemzet nevét...
Ő maga hazaáruló...
A haza mindennél szentebb...
Azt az öregembert is ő juttatta ide...
De ő csak egy gyerek, egy leány, mit akarnak tőle !...
Az anyjára gondolt, s egyszerre majdnem sírva fakadt.
Nem, nem szabad sírni...
Most megölik, és akkor mindennek vége...
Ez a Kaland, a nagy Kaland, amit ő maga kívánt.
A hazáért mindent föl kell áldozni...
Igen , életet, szépséget, kultúrát, szeretetet, erkölcsöt, emberiességet, mindent !
( Tört föl benne egyszerre, lázadva. )...
És itt állnak körülötte azok, akik tagadják ezt a bálványt...
Meg fogják őt ölni...
Ő a hazának vértanúja lesz...
Vértanú, micsoda frázis, mikor minden ember vértanú itt...
Egyszerre megint dac fogta el.
Szeretett volna beszélni velük, odamondani nekik: igen , ő érti a nyelvüket!
Nem tökéletesen, mert csak könyvből tanulta, s most , amit egymás közt beszéltek, abból, akárhogy hegyezte a fülét, egyetlen szót sem tudott kivenni...
De ő mindenesetre meg tudja velük értetni, amit akar...
Egy pillanatra úgy érezte, hogy ő egy egész világ egyetlen követe egy másik világba, két világ megértése rajta múlik; de nyomban utána már sarokba állított gyermek volt, aki dacos mondatokat fogalmaz magában , szemébe vágni a hatalomnak...
Hirtelen szeretetet és szolidaritást érzett elhagyott világával, fölháborodott a professzor cinizmusán, kedve lett volna kiáltani: "Öljetek meg, a hazámért halok !"
De rögtön ismét érvelt magában , vitatkozott a titokzatos ellenséggel: "Ti ellenségei vagyok hazának , nemzetnek! nektek más bálványotok van! más szó, aminek mindent föláldoztok !
Áldozzatok hát neki igazán föl mindent!
Ne csak magatokat, egyenkint , fejenkint: áldozzátok föl államaitokat, nemzeteiteket!
Mit nektek a nemzet! s tán ez a szó nálunk is már csak tibelőletek és ellenetek él! hisz mi is egyek vagyunk ellenetek!
Tegyétek le a fegyvert , és győzni fogtok, mert megöltétek a nemzetet, s megvalósítottátok álmotokat, az emberközösséget !
Talán ez a megoldás, ez a világ megmentése!
Nép, legyetek a népek megváltója, mint egy ember volt hajdan az embereké, átadva magát ellenségeinek, hogy egy akol maradjon, egy pásztor, egy szövetség !"
Elza lázasan szónokolt magában, míg körülötte mással foglalkoztak, várni hagyták.
De mindjárt nevette is magát : micsoda gyerekesség, egy egyszerű pilóta, fogoly, akit úgyis lepuffantanak , valami honleányi Judit, ostoba!...
Meddig hagyják még itt állni?
A haját szél borzolta, éppen olyan szél, mint amilyenben otthon kócoskodott, a repülőtéren, és ezek az emberek is éppen olyan formájúak voltak, a föld színét utánzó egyenruhájukban, mint az otthoniak...
A Kor nem ismert megkülönböztető köntöst és jelvényeket.
Ellenség és barát egyformák voltak , mint a házak, mint minden.
A háború nemzetközivé mázolta a világot.
Az embereket csak a szavak különböztették meg; a bálványok, akiknek áldoztak.
A " nemzet" és az "emberközösség ".

Amit Elza a tilos és "halálnál idegenebb" világból látott: az csak éppen olyan volt, mint amit otthon is láthatott volna.
A csoda megint csak az volt, hogy nem történt csoda; a nagy kaland semmibe, sárba foszlott szét .
Schulbergtől azonnal elválasztották.
A professzort két őr fogta közre; eszük ágában sem volt, hogy a foglyokat egymástól elbúcsúzni hagyják.
Schulberg lemondó kézmozdulattal intett Elza felé, s eltűnt egy rabszállító autó ajtónyílásában.
Egy kórházba került, ahol szigorú bizottság vett vizsgát orvosi képességeiről és háborús használhatóságáról.
Tábornoki rangja mit sem imponált.
Laboratóriumi munkákat végeztettek vele: ebben aztán kitűnően bevált, s azonnal alkalmazták is, mint hajdani népek egy tudós rabszolgát.

Elzát még sokáig hagyták állni egy helyben, rá se néztek.
Beszorított foggal állt, most már gondolattalanul, csak nagyon fáradtan.
Egyetlen vágya volt , hogy változtathasson helyzetén, s ne kelljen itt állni.
Valami barakképületeket látott, s egypár nyárfát, elváltozott színű, kékes levelekkel.
Messzebb egy kisváros lehetett, melyből a légbarlang nagy kéménye nyúlt ki.
Egyébként semmi, pusztaság.
Lassankint ébredt tudatára , hogy a lába sűrű, tapadós sárban motoz.
Az anyjára gondolt, és könyveire a sublódfiókban.
Aztán megint fogalmazni kezdte az ellenségnek mondandókat, ha majd kihallgatásra kerül a sor...
Csak talán kihallgatják...
Végül az őrök közrefogták, és kísérni kezdték a város felé.
Ekkor kezdte sejteni, hogy az " emberközösség" embereivel nemigen sok alkalma lesz beszélni.
Kérdést akart tenni, de a könyvből tanult nyelv úgy jött a szájára, mint valami latin vagy ógörög.
Az őrök csak egymásra néztek, de nem feleltek, s Elza érezte, hogy szép mondatait más sem igen fogja végighallgatni, végigvárni.

Egy aviatikai táborba vitték.
Egyelőre oly összetörtnek látszott, hogy a kihallgatásával sem vesződtek, hanem bedobták valami üres kamrába, ahol lerogyott a földre, és aludt, míg föl nem költötték.
Akkor kikérdezték; csak arra voltak kíváncsiak, honnan jön, és mit tud.
Aztán rövides avitikai próbát tartottak vele, s miután Elza használható pilótának bizonyult, végre enni adtak neki, s még néhány napig elzárva tartották.

Most már nem egyedül volt, hanem egy tucat piszkos, részben bricseszes , részben szoknyás nővel, egy alacsony, földszintes barakkba zárva, melyet folytonos, sipítozó lármával töltöttek meg.
Elza egy szót sem értett.
Valami ismeretlen tájszólásban beszéltek.
Elza sohasem tudta meg, mifajta nők ezek , katonaszökevények vagy bűnösök.
Néha egyet elvittek, és az többet nem jött vissza.
Nemsokára másik jött helyette.

A nők körülfogták Elzát, sikongtak körülötte, megbámulták, mint egy állatot , majd fogdosni és csókolgatni kezdték.
Testük körül megsűrűsült a rossz szag , mely az egész helyiséget betöltötte, ámbár a rácsos ablakok mindig nyitva voltak.
Elza kézzel-lábbal védekezett közeledésük ellen; ökölcsapásokkal és rúgásokkal.
Ekkor hátat fordítottak, és szemérmetlen részeiket mutatták neki.
Elza kinézett az ablakon, a sivár udvarra, ahol mindig látszott egy-egy fegyveres őr.

Éjjel is az ablak felé fordult.
A többi priccseken vihogások, birkózások , gyanús hempergések hallatszottak.
Az egyik nő folyton jajgatott, a foga fájt.
Elzát most általában békén hagyták.
Az őr megfenyegette őket.
Elzához nem szólt senki, az őr legkevésbé; úgy látszik, szigorú parancsa volt erre .
Az Örök Harc fegyelme tökéletes pszichológiával dolgozott.
A lélektani technika a XX. század békés évtizedeiben magasra fejlődött, mint minden technika.
Az emberi lélek is puszta szerkezet, mint a test.
Ezt a szerkezetet úgy kell preparálni és beállítani, hogy az ember a harc céljaira alkalmassá váljék.
Elza egyedül volt, és mégsem volt egyedül.
Gondolkoznia nem lehetett.
Mégis a gyengítő s elernyesztő magány munkált benne.
A halálra el volt készülve.
Mindig várta, hogy kiszólítják, és viszik.
De amint társnőit egymás után vitték el, s látta azoknak vacogó félelmét és kétségbeesését: lassankint idegei kerekedtek felül.
Egy tömegrémületet is át kellett élnie.
Egy délután megszólaltak a szirénák, s a földszinti barakk lakói közt valóságos pánik tört ki.
Mindig kérdés volt: elkísérik -e őket a legközelebbi légbarlangba, vagy ott hagyják pusztulni, ahol vannak?

A gázriadalom szerencsére oktalannak bizonyult, s másnap az őr csakugyan Elzát vitte el.
Egy tiszt elé vezették, aki, ezerszer is ismételve , lassított kiejtéssel, de egyébként minden kerülgetés nélkül, megmagyarázta neki, hogy repülőgépre fogják ültetni, egy bombavető pilótája lesz, mellette fog ülni egy másik pilóta, aki fölváltja és ellenőrzi, és ezzel a géppel oda kell röpülnie, ahonnan származik, és kiindult, Magyarországra, Sz ... re .
Minden félreértés elkerülése végett még le is írta egy papirosra az ország nevét és a városét: Sz...
A feladat helyi ismeretekkel bíró vezetőt kíván.

- Legalább a mi szent ügyünkért fog majd elesni s nem a kicsinyes nemzeti pretenciókért - mondta bizonyos jóakarattal.
De aztán nagyon kategorikusan a száraz hivatalos hangon tette hozzá a végső szót.
Választhat: ha ezt a megbízatást nem fogadja el, egy negyedórán belül kivégzik.

- Foglyokat nem tartunk - mondta háromszor is.
Tehát: kivégzik.
Ha pedig elfogadja a megbízást, és nem teljesíti abszolút hűséggel és pontossággal , ha a legcsekélyebb ellenkezést vagy lázadó hajlamot tanúsítaná: akkor sokkal rosszabb vár rá a halálnál...
Sokkal rosszabb.
Ne gondolja, hogy valami kétségbeesett cselekedettel véget vet mindennek.
Egy percig sem lesz egyedül, szakember figyeli meg, s az első szabályellenes mozdulata a kínzókamrába vezet.

A tiszt éles, kutató tekintetet szögezett Elzára.
Egy lány, éspedig nyilván jobb osztályból...
Lány így még nem került elébe.
Bizonnyal nem beszélt volna minden fogollyal ilyen hosszasan.
Önkénytelenül iparkodott műveltnek , intelligensnek tűnni föl előtte: ami persze egyáltalán nem jelenthetett különbséget vagy kíméletet.

- Ismeri a mi modern eszközeinket, melyekhez képest a régi középkor úgynevezett borzalmai csak könnyed gyermekességek voltak.
Valamikor babonák tiltották az ilyesminek alkalmazását.
De harcunk érdekében, s kivált egy ellenséges egyénnel szemben, akit el kell rettentenünk, hogy ügyünknek árthasson, természetesen semmi célravezető eszközt sem mellőzünk.
Aminthogy nem mellőznek önök sem, odaát.
Ezt vegye tudomásul.
Bombát önöknél nem találtunk; de még mindig fennforog annak a lehetősége, hogy rejtett szándékkal jöttek.
Nekünk mindegy, s érzelmeikkel nem törődünk.
Mihelyt ártalmatlanná tettük önöket: szándékaik tovább nem izgatnak.
Hajdan a kémet kivégezték.
Ma a foglyot is kivégezzük, ha a magunk céljaira nem használhatjuk, s akár az ördögöt is fölhasználjuk, ha hasznát vehetjük.
Önök intelligens s nagyon is használható emberanyagból jöttnek látszanak.
De ha csalódunk: pusztulni fognak!

AZ ANYA

Kamuthy úr hiába vigasztalta nejét.
Lívia úgy érezte, hogy nem bírja tovább a remény és várakozás kilátástalan tortúráját.
Úgy érezte, hogy jobb, okosabb , hogy egyetlen lehetséges élet az ő számára a végső lemondás.
Hátha sohasem lett volna leánya!
Akkor nem érezné ezeket a borzasztó kínokat...
Még az is jobb lenne, ha már meghalt volna...
Ezt nem mondta ki önmaga előtt, de határozottan érezte, s mikor sötéten eltökélte, hogy kitiltja szívéből a reményt, ez azt a kívánságot jelentette lelkének mélyében: bár már holtnak tudhatná Elzáját!

Igen, úgy viselkedik, mintha halott volna: nem beszél róla, nem les levelet többé, s akkor minden legcsekélyebb hír, minden sor írás váratlan meglepetés, tiszta öröm és nyereség lesz...
Sőt nem... nem... még jobb volna, ha nem is kapna többé hírt vagy levelet...
Az inkább fölszaggatása lenne kínjainak: meggyőződni róla, hogy a leány még él, még minden rossz megtörténhet vele, még nincsen túl semmin...
Rettenetes, rettenetes, nem szabad rágondolni!
Az idő elmúlik, és hátha már elmúlt volna, Elza már meghalt volna, és akkor már nem szenvedne többet, és nem is halna meg többet...
Gézuka szenvedett, és meghalt, és most már aztán örökre rendben van vele.
Hány ezren és millión szenvedtek, és meghaltak a háborúban, és aki meghalt, annak jó, de aki még előtte van...
Ami volt, az nincs, és ami nincs, az nem fáj.

Kamuthyné szerette volna magát kívül helyezni az időn, a jelenen; de ez persze nem sikerült.
Hiába határozta el, hogy nem vár levelet, voltaképp máris csak az éltette, a legelső levél, amit Elza útjáról fog kapni...
Úgy képzelte, ahogy Gézánál volt, aki minden pihenőről, minden állomásról azonnal írt, s szinte naponkint, kétnaponkint életjelt adott magáról, egész a végső, nagy elhallgatásig...
Elza elutazása óta már napok múltak el, mikor Kamuthyné az első hírt kapta róla, s úgy számította, hogy most már minden pillanatban megjöhet a második, az első állomásról keltezett levél.
Ha csak egypár sor is...
Az ilyen pár sorok pillanatnyilag mindig csökkentik az aggodalmat, így volt Gézánál is...

- Mikor ezt írta, még élt, aránylag veszélytelen helyzetben volt , pillanatnyilag nincs ok aggódni - nyugtatgatta magát a fiú minden levele után.
Maga a kedves kéz írása, az ismerős betűk látása kiállította a fájdalmat, mint az erős rum, melyet a fájós fogra csöpögtetnek.
Az öröm a legjobb fájdalomcsillapító... egy-egy pillanatra.
A kételyek csak a következő percben kezdődtek újra.
Kamuthyné tudta, hogy minden ilyen megnyugvás csak pillanatnyi, hogy a kétely újra kezdődik, hogy abban az órában, mikor az örvendetes levél kezéhez érkezik, aki írta, már halott is lehet.
Mégis vágyott erre a pillanatra, mint a fogfájós a rumcsöppre .
Titokban már egész életét erre tette föl.
Hogy mi lesz azután, azzal nem törődött, csak ezt az egy pillanatot, az első levelet akarta megérni, szinte boldog volt a várakozásban...

De ez mélyen a tudat alatt volt, ezt nem vallotta be magának.
Tudata, a hivatalos tudat (hogy így mondjam) még mindig tartotta azt a fikciót, amely szerint: lemond a reményről, nem vár sem hírt , sem levelet, úgy viselkedik önmaga előtt, mintha lánya már halott volna, el van készülve a legrosszabbra...
Már csak babonából is: mert amit az ember nagyon vár, az nem teljesedik be.
De magában már azt is nagyon jól tudta , hogy ez a fikció nem tartható sokáig, hogy nem bírja sokáig...

Borzasztó volt az első reggele, az első öntudatra ébredése, Elza távozása után.
Ahogy lassan kivilágosodott benne az emlékezés, s egyszerre, mint mikor a szürkület után hirtelen kidugja fejét a véres nap: fölvérzett benne a tudat, hogy Elzát nem fogja látni többet!
Vagy mint egy állandó és kínzó fájdalom, mely ébredés után lassan jelentkezik...
Mint valami, amit egy percre elfeledett: egyszerre előtte állt boldogtalansága.
Ó, istenem, milyen más volt még a tegnap reggel, mikor azzal ébredt, hogy pár óra múlva megszólal a csengő, s meglátja leányát...
Most már tudja, hogy nem látja meg soha.
Talán soha.
Soha.
Legjobb lenne azonnal meghalni.

Majd hirtelen megdöbbent, vére összefutott, még a szíve is csaknem megállt , mint aki rajtakapja magát egy pillanatnyi ellanyhuláson, mely katasztrófára vihet, talán nem is tehető jóvá...
Nem, nem szabad ellanyhulni egy pillanatra sem.
Nem szabad elengedni az életet, az akaratot, hátha ez az akarat tartja, titkos erővel, a leánya életének szálát, ez a feszültség tartja egyensúlyban az egész ellenséges sorsot, s amint ez ellanyhul, abban a perben Elza élete a közömbös, mostoha erők zsákmánya lesz...
Egy pillanatra sem szabad lemondani.
Egy pillanatra sem szabad elereszteni a reményt és aggódást.
Talán már maga az, hogy volt egy perc, amikor lemondásra gondolt, amikor elfáradt, és menekülni akart a tűrhetetlen feszültségtől, akár a kétségbeesésbe is: talán már ez is végzetes hiba volt .
Talán már ez is szabad utat nyitott az ellenséges erők játékának, melyek minden pillanatban megölhetik Elzát.
Nincs joga a fáradtságra, nincs joga letenni lelkéről a szörnyű rettegést, melyet olyan hatalmas erőnek ismert magában, hogy nem csodálkozott volna, ha hegyeket mozdít.

Másrészt mégsem hitt ebben az erőben: nem mert hinni.
De nem hinni se mert .
Ki mondhatja teljes bizonyossággal, hogy nincsen telepátia, s nincsenek távolba ható lelki feszültségek?
Ha csak egy milliomodrész lehetősége is van, hogy az anyai lélek gyötrelmes reménykedése hozzájárul Elza életének óvásához: már megbocsáthatatlan vétek volna kiejteni szívéből ezt a reménykedést.

Reménykedés pedig rettegést jelentett.

Így jutott odáig Kamuthyné, hogy a rettegést kötelességévé tette, s a nyugodt várakozást és a megnyugtató kétségbeesést egyformán megtiltotta magának .
Minden utat, mely tűrhetetlen állapotából kivezethette, elzárt maga előtt .
Várakoznia kellett remény nélkül, és reménykednie hit nélkül.
Százszor jobb lett volna meghalni; de elítélte magát, hogy meg ne halhasson, és mégse élhessen.
Elítélte magát, hogy tovább is lesse az előszobacsengőt, mint a halálharangot.

Nehéz volna napjait leírni.
Legboldogabb még a gyűlölt, sivár hivatalban volt, ahol most, a fiatalabb nők bevonulásával, kétszeres munka szakadt rá , s ez jó volt, ez volt a jó, mert minden percét lefoglalta, s nem engedte gondolkozni.
Itt nem kellett a csengőn minden pillanatban összerezzennie .
Ámbár itt is összerezzent a telefon csengőjén, s itt sem volt védve a harctéri hírek elől, melyek mindannyiszor fölzaklatták fantáziáját, s a lehetséges borzalmak egész sorozatát idézték föl benne.
A kórházirodában , ahol dolgozott, állandóan nyilván tartották az érkező sebesülések nemeit , amik természetesen mind könnyebbek és gyógyíthatók voltak, hisz a halálosan sérülteket a "hasznavehetetlen életekről" szóló törvény értelmében a helyszínen kivégezték.
A kórházba érkezők irigyelték mellettük kivégzett bajtársaikat, akiknek nem kell meggyógyulni és visszamenni a frontra.
S Kamuthyné újra és újra gondolhatta, hogy Elza még mint nyomorék sem kerülhet haza a frontról, mert a nyomorékokat kivégzik; ha pedig mint könnyű sebesült hazakerül, annál borzasztóbb lesz visszamenni.

Néha azt sem tudta, mit kívánjon inkább: halálát -e vagy hazatértét?

- Hősnek kell lenni a fronton, és hősnek kell lenni a front mögött - mondta Kamuthy úr.
Kamuthyné hősiességét leginkább azok az órák próbálták ki , melyek a posta érkezését közvetlen megelőzték és követték.
Ez mindennapi tragédia volt; napirendszerű megrendülése teljes életének.
Ilyenkor nem figyelt semmire, nem tudott beszélni senkivel, élet és halál óráit szenvedte.
Rettenetes függés, s aztán még szörnyebb örvénybe zuhanás.
Mindig egész lelkét tette föl egyetlen kockára.
A levél nem jött, és nem jött.
Már nem is Elza sorait várta, hanem halálhírét.
Ettől annyira félt, hogy valóságos öröm fogta el, ha az öreg postásasszony messziről intett ablaka felé, hogy megint nincs semmi.
Csak utóbb érezte meg a csalódást, a kétségbeesést azon, hogy megint nem tud semmit leánya sorsáról, a szörnyű kilátást, hogy a feszültség megmaradt, s a tragédia a legközelebbi postánál ismétlődik.

Szinte kívánta Elza halálát, hogy ő is meghalhasson.

Belső égése a legnyugalmasabbnak látszó órákban sem szűnt meg.
Kamuthy úr most fokozottabban el volt foglalva; különben sem bírta az otthoni nyomott hangulatot.
Így Lívia majdnem mindig egyedül volt.
Olvasásról , elszórakozásról nem lehetett szó.
A lelki élet tragikus törvénye szerint csak az tudta érdekelni, ami fájdalmát érintette.
Könyvekben, társaságban azonnal megkapta minden, ami a harctér borzalmaira vonatkozott.
Minden más látvány, könyv vagy szórakozás csak azt a kérdést keltette benne: hogyan hatna ez Elzára?
Vagy azt a titkos fájdalmat: milyen kár, hogy Elza nem látja!
Hosszú éveken át megszokta, mindent csak Elza szemével nézni, csak Elza kedvéért olvasni.
Most, mintha a lelke fél szemre megvakult volna.
Már csak félig volt önmaga.

Mihelyt egyedül maradt, fantáziája kezdett el dolgozni.
Minden legkisebb szót, amit a harctéri dolgokról fölszedett, továbbszőtt magában eszelős képekké, melyekben mindig leánya volt a főalak.
Néha azon kapta magát, hogy szinte kedvteléssel színezte ki a legborzasztóbb lehetőségeket, a testi és lelki tortúrák válogatott fajait, nélkülözéseket és undokságokat s a legiszonyatosabb halálnemeket...
Elszórakozott velük, mint ahogy semmi mással nem tudott szórakozni, egészen belemerült ebbe a szadisztikus képzelgésbe, megrezzent, ha félbeszakították gondolatait.
Egyetlen szóból , amit hallott vagy olvasott, egész novellát csinált magának, iszonyodva, de ellenállhatatlanul vérbe és sárba keverve fantáziájában a finom, szép gyermeket, akit a széltől is óvni szeretett volna...

S ha végre, végképp kimerülve, elaludt, álma folytatta a fantazmagóriát.

Átizzadva és rémülten ébredt, izgatottan dobta magára ruháit, elkésve rohant a hivatalba.
( Ha így folytatja, megvonják az élelmiszerjegyét ...)
Gyalog ment, taxit már egyáltalán nem lehetett kapni, rohant...
De a sarkon mégis meg kellett állania, amint az utcai hangszóró hirtelen megszólalt, rekedten a rekedt reggelben, kezdve a tegnapról folytatott jelentést:

" Veszteséglajstrom, K betű ... "

UTOLSÓ FEJEZET

A kínhalál és középkori borzalmak, amiket Kamuthyné leányára gondolva elképzelt, csakugyan ott álltak Elza előtt, nem mint rémálom, hanem mint reális fenyegetés!
Iszonyú fenyegetés, ami ellen a kényes gyermek teste és lelke, minden idegszála tiltakozott.

Csak tőle függött, hogy a fenyegetés valóra válik -e.

Elza a kereszténység régi vértanúira gondolt...
A nemzeteknek is voltak vértanúik, akik a legszörnyebb fenyegetésnek is ellenálltak, s a legválogatottabb kínzásokat elviselték, inkább, hogysem hűtlenek legyenek.

De ez már csak történelem volt.
Történelem és irodalom.

Manap már nincs szükségük harcoló nemzeteknek és hiteknek ezekre az önkénytes vértanúkra!
Hűség, önfeláldozás, kín és halál könnyű vállalása: mindezt ki tudják ők kényszeríteni azokból, akikből fontos vagy akarják...
S erejük és biztonságuk nem épült oly bizonytalan alapon, mint az emberek önfeláldozása és érzelmei.

Ezeknek a modern isteneknek nem kellenek a vértanúk.
Nem vértanúk: áldozatok kellenek!
De Elza nem is tartozott e modern vallások hívei közé.
Bárcsak volna egy másik vallás, valamennyi fölött, a Béke vallása, ahogy hajdan a kereszténységet nevezték!
Vallás ellen csak vallással lehet küzdeni!
Ha volna egy vallás, mely mindenütt érvényes, és nemcsak itt vagy ott ...
Régente ábrándoztak ilyen vallásokról, s vértanúk ezren és ezren sorakoztak értük...

De Elza micsoda vértanú lenne itt!
Ő, aki gyűlölte a harcot, amelyért halnia kellene; szánalmas, kicsi, hitetlen vértanú, s kárba ment vér...
Meghaljon hát?
Vagy menjen, röpüljön még egyszer, akárhogy, s dobja le, ahogy megálmodta egyszer, "megvetésének bombáit" akár szülőhelye fölött is?
Mit használ, és mit árt?
Érzelmei nem számítottak itt; a "választás" csak retorikai figura volt.
Tenni kellett, amit tétettek vele, s nem hagytak időt a gondolkodásra.
Ha ő el nem viszi azt az aeroplánt, elviszi más.
Egészen mindegy.
De ha egyszer megint aeroplánra ülhet, akkor minden lehetséges ...
Talán leereszkedhet az övéi közt; visszaszállhat...
Nem, nem, vissza soha!...
És ott is kivégeznék... fölakasztanák, ahogy Schulberg mondta.
A legjobb lenne kiugrani a repülőgépből, lezuhanni...
Vagy lezuhanni a géppel együtt s magával vinni a halálba őreit is.

A gép, amire Elzát ültették, ugyanaz volt, amelyen idejött.
Az ACCIPITER, a Schulberg gépe, melyet elkoboztak, s kissé átalakítottak, harciasabb s nevének megfelelőbb célra.
Ugyanaz.
Csakhogy Elza mögött ezúttal nem a professzor ült, hanem egy morc, gyanakvó fegyveres, aki minden mozdulatára vigyázott.
Kívülük még csak a bombavető utazott a gépen, aki az aviatikához is értett, de csak olykor-olykor, s rövid időre váltotta föl Elzát.
A bombavető fiatal volt s csinos; de az egész úton egyetlen tekintettel sem fordult Elzához.
Beszélgetésről szó sem lehetett.
Amit egymás közt beszéltek, Elza nem értette.
Őhozzá csak a morc hadfi szólt néha, egy-egy szükséges szót.
Elzában egy pillanatra megmozdult az ős ösztön, hogy nő voltával hasson.
De azonnal megszégyellte magát emiatt.
Megint összeszorította ajkait, már reflexszé vált arcizommozgással, s csupán a gépre figyelt.
Alig is látszhatott nőnek.
Ruháit elvették, s valami durva , bő kosztümöt adtak rá, mely eredetileg nyilván férfikatonára volt szánva .
Nemigen lehetett megismerni a pilótaköntösében is kecses, karcsú Elzát.

Az ellenséges terület fölötti röpülésnek külön technikája volt, melyet Elza csak most kezdett igazán megismerni.
Papírra vetve kapta a rövid parancsokat a bombavetőtől.
Nagyon magasan szálltak.
A városokat messze elkerülték ; kivéve azokat, melyek a bombavető raid tervébe sorakoztak.
Itt visító szirénahang messziről jelezte jövetüket.
A városokban folyvást működtek a láthatatlan fényű fényszórók; amint bejutottak egy ilyennek a sugárkévéjébe, a röpülőgépről visszavert sugarak érzékeny készülékeket hoztak működésbe.
Ezek automatikusan megszólaltatták a szirénákat.
A szirénák visítottak, a gépmadár föl- és lecsapott a magasságokban, a bombavető egy különös szerkezettel pontosan irányítva ejtette le gázpalackjait.
Külön elektromos örvényeket hoztak működésbe az elektromos kutyák elhárítására.
Elzának halálos pontossággal kellett dolgoznia, minden lélekjelenlétére szükség volt, s zárt kalitkájában , fegyvertelenül a fegyveres őr mellett, sem ideje, sem alkalma nem lehetett valami kétségbeesett gondolat végrehajtására, vagy akárcsak megfoganására.

Így volt ez akkor is, mikor Sz ... -re értek.
Először nem is tudta átérezni , hogy szülővárosa az, mely alatta reszket a mélységben, páncéljaitól védve.
E páncélos városok oly egyformák voltak...
Pontosan s szinte hivatalos közönnyel végezte a szükséges mozdulatokat, ugyanúgy, mint másutt: míg a mögötte ülő harcos levetette a bombát, mely úgysem árthatott azoknak, akik a biztos légbarlangban húzódtak meg...
Vagy legalább (ahogy Schulberg bátorította valamikor Kamuthynét) csak igen csekély percentszám valószínűséggel.

Elza anyja azonban mégis egy ilyen gáztámadás áldozata lett.
Talán nem ugyanazé, amelyben Elza is részt vett.
Remélni kell, s kerülni, még fantáziában is, a felesleges és rikító borzalmakat.
Ez a történet a közvetlen valószínűségekhez tartja magát.
Kamuthyné fantáziákban és borzalmakban élt; de ilyen borzalom még az ő izgatott agyában sem fordult meg.

Különben ekkortájt már valami jótékony fásultság kezdett leereszkedni rá .
Végsőkig feszített idegei fölmondták a szolgálatot.
Bábu módjára járt , gondolattalanul, s csupán a posta ideje, a csengetések, a telefon és a rádió hangjele tudták kirezzenteni kába álomjárásából.
Ezek fölidézték benne az izgalom, a várakozás, a rémület, a kétségbeesés arcjátékát és mozdulatait : de már majdnem színészi játék volt ez, mintegy kötelességszerű és babonás viselkedés, belső tartalom nélkül.

Aznap épp ebéd közben szólaltak meg a szirénák.
Kamuthynéra úgy hatott ez a hang, mint valami hívás vagy idézés: fölkelt, mint a hipnotizált.
Járműveket kapni ilyenkor pláne reménytelen volt: mindenki idegesen és gyalog rohant a legközelebbi légbarlang felé, s kivált a szegényebb néposztályokban, akik távolabb laktak a légbarlangoktól, sok szerencsétlenség történt az elkésések miatt.
Kamuthy úr nem lakott távol, mégis idegeskedett, dühöngve , hisztériásan kereste a kulcsokat, s botladozott le a lépcsőn.

Már az utcán mentek, közel a gázbiztos épület kapuihoz, mikor elfúlva , izzadtan hátranézett.
A sánta háztartási alkalmazott, akit mostanában szerezni tudtak, nagy igyekezettel bicegett mögötte, kezében különböző csomagok, élelmiszerekkel.
Ő vitte a család gázálcáit is.
Ezeket mindig magukkal cipelték: hátha már az utcán szükség lenne rájuk.

Lívia hátrább látszott, egészen elmaradva, mintha nem jól bírná magát .
Kamuthy úr bosszúsan kiáltott rá:

- Siessen, Lívia, egy kicsit, az isten áldja meg, még künn éri a gáz, ha így kényelmeskedik.
Én nem várom.

S csakugyan nem várva, benyitott a légzáró ajtón.
Kis idő múlva aggódni kezdett, hogy az asszony nem jön utána.
Kiment ismét az ajtók elé , átfurakodva a betóduló tömegen; de nejét sehol sem látta.

- Lívia!
Lívia! - kiáltotta.
Ekkor a szirénák újból megszólaltak, zárást jelezve, s Kamuthy úr ideges sietséggel ugrott be az ajtón.

Lívia már néhány utcával messzebb járt; a szembejövők utánanéztek, de sokkal inkább el voltak foglalva a maguk mentésével, hogysem törődjenek vele.
Lívia visszaindult lakása felé, hogy ott haljon a dívány sarkában, ahol a kiskutyáját találták meg hajdan...
De még félútra sem ért el, mikor eszébe jutott, hogy a kulcsok nincsenek is nála, hanem azokat férje tette zsebre .
Ekkor céltalanul kezdett járni a végképp kiürült utcákon, a végtelenül csöndes városban, kezét szívére szorítva a bombák hangjának hallatán; míg egyszer csak különös ízt érzett, szédült és émelygett, s nekidőlt a falnak.

Az üres utcákon egyetlen lélek sem járt.
Messzebbről néhány robbanás hallatszott, de Lívia már nem gondolt semmire.
Felfordult gyomra s hasító főfájása mindent elfeledtetett.
A test önző, s ha a maga baja foglalja el , nem hagyja szóhoz jutni a lelket.

Körös-körül halálos csöndben állt a város.
Némán várta az újabb bombákat.

A földgumiból készült kémények, mint óriási, rideg növények, fantasztikusan hajlongtak a robbanások utószelében.

Ezt a látványt Elza is sokszor szemlélte a magasból, kényszerű körútján .
Onnan felülről még érdekesebb volt.

  • 1
  • 2
  • 3
  • 4
  • 5
  • 6
  • 7
  • 8
  • 9
  • 10
Elte

Digitális Bölcsészet Tanszék Eötvös Loránd Tudományegyetem 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8. (Főépület) II. emelet, 201, 205-206, 210-es szoba

Hasznos Linkek

  • Verskorpusz
  • Cikk-kereső
  • Regénykorpusz
  • Drámakorpusz
  • Digitális bölcsészeti szótár
  • ELTEDATA
  • Digitális Örökség Nemzeti Labor

Friss hírek

Cimkék

  • Email: dh.elte.hu@gmail.com
  • Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8

Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE