Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Gineverné Győry Ilona
Angolok
Keletkezés ideje
1915
Fejezet
24
Bekezdés
873
Mondat
2236
Szó
56607
Szerző neme
nő
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
Walesi népmondák
I.
Kétezer esztendő!
Óriásivá tágult színtér az emberi cselekvés számára, és mégis, ha népfajok alakulásáról van szó, mintha csupán pillanatok peregtek volna le az öröklét mélyébe.
Itt látok körülöttem egy népfajt, a kelta néptörzs ős-brit ágát, amelynek történetébe két évezred folyamán át római kardok, brit szekercék, angolszász csatabárdok rótták bele a maguk szereplését és mégis ez a faj ma, a fejlett közlekedés korában, itt él , angolszász hódítóitól vasút járás szerint néhány órányira oly szembeszökő típusi különbséggel, mintha most telepedett volna ide.
Sötéthajú, borostyánkő arcszínű faj.
Mélázó, diószín szeme fölött az egyenes szemöldök vonala, mint két nagy gondolatjel; írásos lapon annak a jelzője mindig, hogy az értelem rejtettebb, semhogy szóba lehessen önteni.
Kik ezek az emberek?
Az őskelta fajnak egy ága él itt, a cymru, más néven welsh.
Délies hangzású nyelvük, énekre termett, zengő hangjuk hallatára átvillan az ember lelkén az is, bármennyire tudományos ok nélkül való legyen is: miért nevezi a kezdetleges német nyelv Itáliát is Welschlandnak?
Fajuknak ősi voltára vall az a végtelen szoros kapcsolat is, amely a természethez csatolja őket, gondolkozásuk, érzésviláguk egész mivoltával .
Hát még az ősidőben mennyire így lehetett ez!
Mindenhatónak látta az ember a természetet szépségében, ha ez mosolygott felé; mindenhatónak félelmes voltában, ha tengeri viharai féktelenségével, sziklákat görgető, erdőket tépdeső zuhatagainak haragjával jelent meg előtte.
Hogy szülőföldünkkel mennyire egyek vagyunk; hogy Anteus, az ember mily igazán lelkétől szakadt gyermeke az ő földanyjának, Gaeának, azt a népköltés mutatja mindenütt legjobban.
Szülőföldünk derült vagy komoly, nyilt vagy rejtelmes volta ott van tisztán lerajzolódva a népköltésben, hogy így például a skót ben és glen ( hegy és völgy ), meg az erdélyi bérc és szakadék lakójának költészete skót és székely balladává, a mosolygó rajnai dombvidék, a Provence és a Quadalquivir szélesen nyilt, virágos mezőségek költészete dallá, románccá legyen.
Wales népköltészete ezer szóval hangoztatja azt, hogy a természet minden tud lenni, nyájas és borzalmas, boldogító és megfélemlítő, hatalomra emelő és összezúzó.
Mert a természetet Wales panorámája minden változatában feltünteti.
S a természetnek ez a mindenhatósága magyarázza meg azt, hogy itt a természetimádás, a druida-világ hosszabb volt, mint bárhol másutt és nehezen halt meg, mint a termőföldben igen mélyen gyökerező fa, még ha fejszecsapások érik is.
Pedig a druida-világot elég ilyen érte.
Szvetoniusz római konzul már 75-ben , Krisztus után, a római fegyverek egész erejével fordul ellene, utána Agrikola nem kevésbé keményen, de azért amint a századok egymásután forogtak le, még a tizenegyediknek történetében is találunk druidákat, akiknek vallása a folyók, erdők, bércek, fák, virágok tisztelete volt.
Az idegen ellenségnek, például a rómainak lelkében csak vádoló szózat tudott ébredni a druida papok és szertartásaik ellen.
Nem látták be, nem érezték , hogy hiába a prokonzul szózata, hiába a római politeizmus törpe istenségeinek rájuk kényszerítése; azt a tiltó, azt a parancsoló szózatot ezerszeres erővel harsogta túl a természet szava, mikor a zuhatagok dörgő robajában, rengeteg erdők féktelen zúgásában szólott: "Én vagyok a te urad , Istened, ne legyenek te néked én előttem idegen isteneid."
És az őskelta lélek kihallva a természet beszédéből ezt a szózatot, követte az ő druida papjait, mikor a hold megújulásának hetedik napján hófehér ruhában, hófehér haját zöld repkénnyel koszorúzva, színarany kését magasra emelve, a "fődruida" megindult az erdő felé.
Szent volt a tölgyfa és szent az a titokzatos növény is, mely ennek törzsén születik, él és hal meg, nem keresve soha más hazát sem földön, sem vízben , mint a többi növények: a fagyöngy.
Mindkettőt csak a megszentelt aranykéssel volt szabad érinteni.
Ha ezeket a meseszép tölgyerdőket járjuk, ahol minden egyes fatörzset lengő , zöld csipkefátyolba burkol a parányi levelű walesi repkény; ahol az erdei moha bársonyszőnyeget tereget az útra, bársonykárpitot a meredeken álló sziklafalakra és ahol a bércek oldalán ezer meg ezer szálban csillog a hegyi források szövedéke, mint egy ezüst fátyol, akkor megérthetjük, hogy a druida-világnak csak az erdő volt elég szent hely az emberi lélek minden nagy és emelkedett megnyilatkozására: arra is, ha imádkozott, arra is, ha az igazság nevében törvényt tett és arra is, ha elhalt hőseit búcsúztatta a bárdok hárfájának szavára.
Ha a kelta elesett, akkor, mint ahogy életében oktatója, bírája is druida-pap volt, halálában az lett elsiratója, eltemetője, mikor odahelyezték az elesettet a cromlech, vagyis temetkező kamara sziklatetője alá.
Ha áthaladunk Capel Garmon selymeszöld lejtőjén, ott, ahol néhány tölgyfa sátoros lombja ligetet alkot, a homályban mintha árnyalakok kettős hadsora állana.
Olyan mozdulatlanok, olyan ködszürke színűek.
Palabércekből kifejtett embermagasságú kőszálak ezek; és amint ott állanak kettősrendben , előtornácai ezek annak a temetkező helynek, ahol ugyanilyen kőszálak körben vannak fölállítva és rajtuk óriási, egyenes, síma kőlap nyugszik.
Itt pihent meg harcai után a kelta hős, míg a temetkező kamara mellett emelt földhányáson a druida-pap éneket mondott, elsirató, magasztaló éneket Ott, a mélységes csöndben, Capel Garmon sírhelye mellett, ahova a Conway folyó vízesése is csak úgy hangzik el, mintha halkan zokogó, sirató ének volna , mélyen szívünkbe kap az a kérdés, hogy mi is az elmúló, mi is a maradandó ?
Tanok és szertartások az életet és halált illetőleg úgy változnak, mint felhők árnyjátéka a réten, de a lélek alapmélyéből fakadt érzések, a kegyelet, a becsülés, a hála, amelyről ez a háromezeréves kőalkotás beszél , az, mint maga a természet: örök.
Megjelenhetett Cambriában is új tanaival, új törvényeivel a római uralom : néhány évszázad el is söpörte onnan megint, a természet pedig uralkodott tovább a nép képzeletén.
Ott, ahol nyájasnak, szelídnek mutatkozik, a népköltésben is szelíd hurt pendít meg; példa erre a Llyn Cwellyn tó regéje; mély és bájos allegóriája annak, hogy a gyöngéd lelket a másnak szánt kíméletlenség is sérti.
A tó egész környéke is csupa szende szépség; a Mynydd Mawr hegyóriás tövében lévő szép kék tóé, hol ezüstfehér törzsű nyírfák erdeje, fehér iszalag rezgő fátyola tükröződik a kék vízben; a tó partja csupa fehér százszorszép, meg kék harangvirág.
Ezen táncoltak régen a tó tündérei kék fátyolruhában.
A környék legdelibb legénye meglátta ezt a táncot, betege lett a legszebbik tündér szépségének, érezte , hogy nem élhet nélküle, berontott a varázskörbe és elkapta a tündérleányt .
Ez nagy kérésre bele is egyezett, hogy felesége lesz, csak arra kérte, hogy soha hideg vasat ütésre ne emeljen.
Mi volt könnyebb, mint ezt megígérni , mikor érezte, hogy virággal sem tudná megütni soha?
Nem is bántotta meg egy ujjal sem azt, akit barnafürtű kis fia, aranyhajú leánykája születése óta csak még jobban szeretett.
Hanem egyszer a hevesvérű földi ember a lovára haragudott meg; fölkapott egy darab vasat, hogy ráhajítsa.
Kérhette a tündérasszony, hogy ne tegye, a gyarló földi ember nem tudott uralkodni magán és amint a vasdarab elrepült, a tündérasszony könyörgésre emelt karját érte.
Erre eltűnt, el kellett tűnnie.
És itt a mese átmegy a másvilágból is visszajáró anya szerető aggodalmára.
A férj nem látja többé az asszonyt, de annak föláldozásáért soha többé a kíméletlenség hidegével nem érinthet senkit, mert amint a nap hanyatlani kezd és a Cwellyn-tóról hűs szél fodorodik: susogásából a férj ezt hallja ki:
Ha fázik a kis fiam éjjel - szellő szava súgva beszél,
Takard rá az atyja palástját, ha zúg tenyéren a szél:
Ha fázik aranyhajú lánykám, akit immár senki se véd,
Terítsd rá a rég tova tüntnek égszínű kék köpenyét.
A népköltés megint más jelleget ölt egészen, mikor a természet olyan sötétszínű képet tár elébe, mint a Penmaen Mawr hegység.
A vasszínű palasziklák talán sehol sem tornyosulnak oly sötét , irdatlan tömegben ég felé, mint itt.
Gyászpalástot lengetnek az ormon még a fenyők is; zöld fű helyett barna mohar sarjad ki a fekete sziklákból, mintha a vidéket valami gonosz hatalom lakná.
És a Margaret of Dolbadar regéje szerint az is lakta .
És ehhez a varázslóhoz jött el aztán, zivataros, fekete éjszakán, zivataros , fekete haragot hordva a szívében Hector of Marchlyn Mawr, akinek a Dolbadar-kastély ura odaígérte leányát, a tündérszép Margaretot, csakhogy a leány meg William of Montgomerynek adta a szívét.
Mivel erre a két vitéz páros viadalban egyezett meg, azt határozták, hogy a vesztes tartozik a győzőnek egy tejfehér paripát adni; azon viszik majd a menyasszonyt esküvőre.
A leány választottja lett a győztes és erre ment el aztán Marchlyn Mawr a varázslóhoz, hogy attól kérjen paripát.
Meg is jön az esküvő napján az ezüstcsótáros, tejfehér paripa; felültetik rá ezüsthímes habfehér ruhában a menyasszonyt; de ekkor a mén egyetlen szökkenéssel kiugrik a sorból .
Vágtat a fekete sziklafalak mentén, mintha egyenest az örök sötétség honába vágtatna.
Utána a lovagok egész csoportja; szorítják, de nem érik el ; elmaradnak mind, csak Montgomery nem enged.
Éppen, mikor a ló egy hegyszakadékhoz ért, megkapta a menyasszony övét és átemeli magához a lóra , míg a mén lezuhan oda, ahonnan fölidézték.
Szertelen néha a walesi folklore a vakmerőségben, mint minden olyan költészet, mely a természet hatalmának láttán fakad, de mégis milyen nemes mérséklet van például abban a regében, mely könnyen csaphatna túl a rútnak rajzolásában a művészi határon és amely ezt mondja el Walesnak egyik lápvidékéről:
Maelgwyn Gwynedd hatalmas fegyverű királya volt Cambriának, de keze nem áldást, csak szenvedést terjesztett népe között .
Kapzsisága, vágya, féktelen volt mindenre, amit országa csak nyújthatott .
Hegyek érce, erdők vadja, földek kalásza!
Mindezt akarta, mindezt követelte.
És hogy torolta meg, ha nem adtak neki!
A jámbor Gildas bárd szívében is fölkelt a harag a kapzsiság és kegyetlenség láttára és az igazlátók szavának erejével fenyegette meg a királyt: "Nem zabolázod meg féktelen vágyaidat?
Tekints oda Morfa Rhianeddre!
Látod -e, ahol sárgává rohadt sás között veszteg álló víz lomha tömege sárga láprózsákat ingat, gyilkos buborékokat dobálva fel ?
Abból a mocsárból egy szörny kel ki nemsokára.
Halálsárga rajta minden, a haja, az arca, még a szemefehére is.
Féktelen éhe, kegyetlensége olyan nagy , mint a tied, elragad mindent, el téged is."
Gildas jóslatát a történelem szerint is a "sárgavész" megjelenése váltotta valóra, amely a mocsárláznak lehetett valami szörnyű járványa.
Amint a mese odaér, hogy milyen volt hát a szörny, akinél semmi sem lehetett rútabb , ijesztőbb, csak ezzel végzi: "Már ott volt a házban, már a szomszéd szobában hangzott a lépése; Maelgwyn Gwynedd benézett a kulcslyukon, de soha halandónak, amit látott el nem mondta többé, mert a szörnynek puszta láttára halva esett össze."
A más nemzetek népköltésében meglévő motívumokból itt is több előfordul .
Például Walesnek abban a részében, ahol a tenger egyszer oly váratlanul tört utat magának, benyomulva a szárazföldre, a Montecchi és Capulet motívum ismétlődik, amikor a családok közt dúló gyűlölködésért a jóslelkű bárd azzal vigasztalja a szerelmeseket, hogy vége lesz a gyűlölségnek, mikor a kastély pincéjében halat lehet fogni; és a kibékülés el is következik.
Megvan a Midas király kincsszomjának motívumai is abban a mély humorú, de mély bölcsességű mesében, amikor Jenkinsnek a Carreg - y - Walch - ban (kecskebarlangban) a kecske (valószínűleg valaki más lehetett, aki szintén szarvat és patát visel) azt mondja, hogy ha kiiszik egy kupa olvasztott aranyat, igazi "aranyember" lesz belőle.
A kapzsi Jenkins megteszi, mire még a kecske is úgy megbotránkozik az önzésén és ostobaságán, hogy kiökleli a barlangból.
De a jóslat beteljesült ; Jenkinsből aranyember lett, de nem úgy, ahogy ő gondolta, hanem igazi , tetőtől-talpig vert aranyember.
Az ám, csakhogy ezzel azután be is fellegzett minden örömének: mindig attól retteg, hogy el fogják fogni.
Nem mer munkába állni, nem mer barátok közé menni vigasságba, sem világot látni , mert jaj, hátha ellopják.
Így folyik le az élete, mikor azután halála felé új aggodalma támad, hogy bizonyosan még el sem fogják temetni, mert aranyból van.
Nagy nehezen egyezik ki, hogy úgy -e, nem lopnak el belőle többet, mint az egyik ujját, a többi hadd pihenjen meg az után a nyomorúságos élet után , amire a kincsvágy vitte.
Mindezek pogány kelta mondák és mesék.
Haladt azonban az idő és Wales történetében is, népköltésében is új áramlatot lehetett észrevenni.
A hősmondák legendákká vegyülnek, amint a druida-papok kőoltárai mellett feltűnik a kereszt.
Az az alak, aki a walesi népköltés világára nézve éppen e két kor küszöbén áll, egyesít valamit magában mindkét világ elemeiből: hadrontó, kemény ereje nem ernyedtebb a pogány világénál, de tiszta, fenkölt nemessége , engesztelődni tudása már a keresztre felesküdött lovagé.
Így áll ott a két kor határvonalán; színezüst páncéljáról, hattyútollas sisakjáról tiszta fényt árasztva, ő, az asztalkör világának középpontja, a királyok virága , Flos Regum Arcturus .
II.
Artusz király alakjának megjelenésével a walesi regevilágba is új elem kerül bele: mint ünnepies, titokzatos harangszó vegyül oda a Grál-monda.
Gót székesegyház homályából, ahol a fény csak szinte földöntúli magasból szűrődik át a tömjén kék füstjén keresztül, nem áradhat a miszticizmus jobban, mint a Grál-mondából, amely keletkezésére nézve kortársa is a gót építkezésnek, mert mindkettő a rejtelmeset és a magasba törőt kereső szellemi áramlat alkotása.
A nagy mondakör egyik részlete szerint a Grál-kincset Tintagel várában , Cornwallban helyezték el és ott éltek az Asztalkör lovagjai, a nap gyanánt központban tündöklő Artusz lényéből nyerve egy-egy sugarat.
Iwain, Gawain , Geraint, Galahad, Lancelot és a többi lovag a maguk életmentő, felszabadító , jót cselekvő küldetéseikben igazán úgy járták be a brit vidékek rejtelmes erdőit, mint egy-egy áldásos, tiszta fényű sugár.
Csoda -e, ha a közeli Tintagelből Walesbe is átterjedt az Artusz-mondakör?
Az országnak nem egy vidékén oly neki való honra lelt azokban a sajátságos fenyvesekben, melyek titokzatosabbak már sehol sem lehetnek, mint amilyennek Walesben látjuk.
A szürke erdők!
A szédületes magasba feltörő szürke fatörzseken a zöld ágak már csak ott kezdődnek, ahova alig lát el a szem; ameddig tisztán látunk, a magasba nézve, ott az ágak szövevényén még fenyőtű sincs, ködszerűen, árnyak karjai gyanánt nyúlnak ki, fogóznak össze a szürke gallyak milliói és ezen a szürke ágszövevényen át a nap is csak hamvas, ezüstös fényt tud hinteni; nincs madárhang; a lépésnek sincs zaja, mert a fenyőtűk évtizedes rétege a földön elnyeli azt.
Itt nincs se hang, se szín.
Csak sejtelem.
A magasban összehajló ágak csúcsíves vonalaival a fenyőerdő a természet gót székesegyháza.
És Walesben ezen a vidéken voltak otthon az Artusz-mondák.
Maga a nép sem tudta már mindegyikről, mit regéltek, de a kifejezések: Artusz törvénytáblája, Artusz paizsa, Artusz itélőszéke eleget mondanak.
És mint fénytől az árnyék, elválaszthatatlan a nagy király alakjától a nagy varázslóé, Merliné is.
A Merlin-mondák közül az egyik éppen a Bettws - y - Coed szomszédságában levő Afangc-tóval függ össze.
Ezt a nevet régen csak suttogva merték kiejteni, nehogy a tóban lakó vízi szörny , az Afangc meghallja.
Nem is kellett volna neki kijönnie a tóból, hogy valakit elpusztítson; ha az ember csak ránézett is , szörnyet kellett halnia menten.
Azt a látványt nem volt halandó, aki kibírja.
Nem is merte erős bűvöletnek szavával kiidézni a tóból más, mint maga Merlin , a nagy varázsló.
Zúgott, tajtékzott, sustorgott a tó; a szörnyeteg nem akart kijönni, de a Merlin szavának nem szegülhetett ellene sokáig.
Végre is kiemelkedett és erejét vesztetten dőlt le a partra.
Merlin két óriáserejű, hosszú szarvú fehér tulkot fogatott szekérbe és ezek a ma is Bwlch Rhyw'r Ychainnak nevezett ökörjáró lejtőn húzták végig a szekeret, majd összeroskadva a szertelen teher alatt.
Amikor megérkeztek a célponthoz, Merlin a Glaslyn mélyébe dobatta a szörnyet, a Snowdonnak, Wales legnagyobb hegyének a tövébe, hogy ha ismét garázdálkodnék, a Snowdont hajítsa rá .
Azóta úgy látszik, pusztítani csakugyan nem mert a szörny többé, de azért ma is élnek az elhagyatottabb falvakban olyanok, akik erősen állítják, hogy ők ismertek olyant, aki a szörnyet látta.
Hogy milyen lassan hal ki az ilyen természeti környezetben a babonás hit , világosan mutatja egy másik rege, amely a Ffynnon Elian nevű forrásról szól.
Ez a rege tiszta példája az ismeretes rontás babonájának.
Kötetekre menne Walesben azoknak a törvény előtt is tárgyalt eseteknek a száma, melyekben az illetők komolyan állították, hogy ellenségük ennek a forrásnak segítségével rontotta meg őket olyan módon, hogy fölírta nevüket egy szelet papirosra, s ezt tűvel átszúrva, belehajította a forrásba.
Amíg valakinek a nevét ki nem vették onnan, nem volt jó napja a földön.
Minden próbálkozása kudarcot vallott; jégeső, szárazság, fagy szegődött ellene.
Még 1818-ban is megesett, hogy Flintshireben a megyegyűlésnek kellett megbüntetnie egy embert, aki sok pénzt harácsolt össze azzal, hogy ha valaki bajban volt és elpanaszolta neki, hogy az bizonyosan onnan ered, mert a nevét a forrásba dobta valaki, jó pénzért vállalkozott arra, hogy kihalássza a nevet.
Persze , volt gondja rá, hogy legyen mit mutatni a panaszosnak kihalászott név gyanánt.
De ha van Walesnek rontó erejű vize, azért van áldásos, csodatevő is, a Szent Winifrede forrása.
Ennek a legendája már egészen a kolostori szellemet mutatja.
A gyönyörű Winifrede, akinek sarkig érő haja olyan fürtökbe kondorult, mint a göndör páfrány levele, nagybátyjának, Beuno püspöknek a temploma mellett virágot szedett egyszer.
Caradoc királyfi meglátta és lángbaborult érte a szíve.
Megkérette, de a leány válasza az volt, hogy apácának készül.
Mikor ez a szilaj Caradoc megtudta, eszeveszett haragjában utána sietett és éppen mikor a leány átlépte a templom küszöbét, levágta a fejét éles pallosával.
A szép, páfránylevélfürtös fej odahullott az oltár elé, ahol szent Beuno imádkozott.
Abban a percben forrás szökkent fel a kőből a fej érintése nyomán.
A forrás oldalain göndörlevelű páfrány nőtt, az a faj, amelynek Walesben mindenütt Szent Winifred haja a neve.
A köveket, melyekre a leány hajnalszínű vére hullott, pirosas moha födte be.
Ez a sajátságos, illatos moha egyszer egy évben (a monda szerint természetesen a leány halála napján ) élénk színt ölt az esemény emlékére.
( Ez a részlet érdekesen emlékeztet a görög mithoszra, ahol a meghalt Adonisz virágai is egyszer egy évben színt váltanak.)
De szent Beuno püspök visszahelyezte a szép, fürtös fejet a törzsre és Winifred életre kelt megint.
Fejedelemasszonya lett a Szent Gwytherin kolostornak és életében ugyanúgy áldotta jótetteiért mindenki , mint ahogy áldják a forrást még manapság is, melynek csodás gyógyító erejében bámulatosan hisz a nép most is.
Ott, ahol a szentekről szóló legendákba megint a természet erői között élő nép képzelete szabadabban vegyül bele, őserő világlik ki az énekből.
Ilyen például a Szent Cynhafal legendájában az óriás bűnhődése, aki megbántotta a szelíd szentet és noha ez megbocsátott neki, a természet maga kelt fel, hogy a sérelmet megtorolja.
Az óriást belső tűz kezdi emészteni; nincs maradása sehol; kiáll a hegyoromra, hogy a szellő hűtse, de ez mindjárt elül, hogy enyhülést ne adjon; berohan az erdőbe, hogy annak ágai legyezzék, de ezek is lecsüggenek mozdulatlanul.
Beleveti magát a folyóba, de ez sziklák közé rejtőzik el; és neve azóta is Hesp Alun: a Kiszáradt Alun.
A folklore azután lassan-lassan közeledni kezd a valóság eseményeihez, mert ezalatt már megjelent és meg is erősödött Cimbriában az angolszász uralom .
És a XIII. század végén, mint az angolszász, meg az ős-briton hatalom bástyatornya, állanak szemben egymással I. Edwárd király és Nagy Llewellyn fejedelem.
Mint a krónikák leírják, az egyiknek úgy lengett a haja a küzdelemben, mint érett árpavetés a szél fúvásakor, a másiknak sötét hajsátora meg úgy repkedett, mintha hollószárnyak csapkodtak volna bronzszínű arca körül.
Az érckarú, ércarcú Llewellynt csak egyszer látták megtörten zokogva.
Nem mikor Edwárd várat vár után vett már el tőle, nem is mikor látta, hogy Mortimer angol vezérrel nem bír megküzdeni többé, hanem akkor, mikor fegyverét Gelertnek, gyönyörű, hűséges vadászebének a vére festette be.
Az ártatlanul megölt hűséges kutya története, mely oly sok változatban indította meg az emberszíveket, úgy mondják, mégis innen eredt volna világgá Nagy Llewellyn sasfészkéből, amelyhez közel van a Beddgelaert nevű hely, a Gelert sírja.
A fejedelem, mondja a mese , egyszer hazajőve, fia kosárbölcsőjét felborulva látta, kutyáját pedig véres szájjal a bölcsőhöz közel.
Esztelen haragjában ledöfte a nemes, hű állatot , azt híve, hogy gyilkosa volt a gyermekének, pedig megmentője volt, mert akkor ölt meg egy farkast, a gyermek pedig ott feküdt a kosár alatt sértetlenül.
A szász hatalom Llewellyn halálával rohamosan terjedt, mikor azt a hollóhajú , büszke fejet elküldték Edwárdnak Londonba.
A kelták visszavonultak hegyeik közé, de természetesen, a kezdetleges időkben az új hatalom mindig vértengerből emelkedett fel, mint ahogy tengerpartokon az új nap képe bíborhullámok közül támad.
Olvassuk a régi mondákat, melyek a kelta nagyság emlékeit őrzik; a régi dalokat, melyek kelta dicsőségről dalolnak és a lelkünk csak attól az egy súlytól könnyebbül meg, mikor látjuk, hogy legalább az a rege nem volt való, mintha Edwárd az ötszáz walesi bárdot csakugyan tűzhalálra küldte volna.
Megvigasztalódva halljuk, mert a költő, a dalos szent mindenütt, de talán a sokat szenvedett nemzeteknek a legszentebb.
Mert a büszke diadalénekektől is dicső lesz a húr, melyet szerencsés, hatalmas nemzet dalosai érintenek, de ahol a nemzetnek a költő vigasztalásul van adva, hogy a hosszú éjjen át a hajnal reményéről daloljon, ez a dal még százszorta szentebbé avatja azt a húrt.
Talán akkor is a régi bárdok hárfáinak visszhangja rezdült meg, mikor még az elnyomott Wales évszázadokon át minden évben megtartotta dalosünnepeit, a nemzeti Eisledfoddokat, mint ahogy megtartja azt most is országos intézmény gyanánt.
Költőiségre hajló, zenéért, dalért rajongó lelkük nem tudna meglenni a dalos-ünnepek pezsdítő hatása nélkül.
De dalaikkal nemcsak a múltat siratják.
A lesújtott walesi nép is megértette , hogy bármily dicső volt a múlt, nemcsak hátra kell tekinteniök kis lelkek módjára, hanem előre kell szemüket szegezniük arra, ahova a haladás és emelkedés útja visz.
Megértették, hogy a hősök sírköve nem végpont a nemzetek számára, hanem irányjelző kő, mely újabb út felé mutat.
És Wales élni kezdett e hit szerint.
Gondoljuk el, hogy íme, a tanulásban való előmenetelt illetőleg Wales az egyesült királyság egyik leghaladottabb része.
Iskolaügyével sokban példát adhat a királyság többi részének.
Maga Anglia is tisztelettel látja a walesi nép törhetetlen tanulási vágyát és a városok áldozatkészségét, amellyel ezt kielégíteni törekszik.
Ez a nép jó úton van, mert ifjúsága tanul, felnőttei dolgoznak: művelődést és vagyonosodást egyforma kitartással akar kiküzdeni magának.
És így lassan az Eistedfoddok éneke az öröm dalává válhatik újra.
Mikor egy ilyen dalosverseny alkalmából összegyűlnek az énekesek, száz meg száz közülök egészen egyszerű, szerény fia, leánya csak az anyaországnak, de éppen, mivel azok közül valók, akiknek két keze munkája évről-évre hozzáad valamit hazájuk jólétéhez, azért lehet ott az ő hangjuk méltán abban a nagy , nemzeti harmóniában, mely a haza szeretetéről dalol, arról a szeretetről , melynek a mi napjainkban csak egy igaz bizonysága lehet, a hasznos munkálkodás.
És amint ezek a tiszta, zengzetes hangok, amelyek, ki tudja, milyen égtájakról hozták ide délies ércüket, megcsendülnek és száll az ének az ég felé; nemcsak emberek ezrei hallgatják, hanem hallgatják közben sorakozva , mint a nagy múltak nagy árnyai, a hegykirályok is.
Királyok valóban : homlokukon fényes korona az aranybokor sárga füzéreiből, vállukra királyi palástot terít a bíbor hangafű.
Hallgatják és mikor visszhangos szóval visszafelelnek reá, mintha azt mondanák:
" Múltban való küzdelmeitekre emlékezünk, jelenetek igaz törekvéseit látjuk , jövőtök felvirulásában hiszünk."
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE