VIII.
A brutalismus áldozata
Megkezdte Béla uj foglalkozását az inspector mellett, s egyszersmind a kis Betti ma-gyar nyelvbeni oktatását is.
Ezután úgy osztatta be idejét, bog y délelőtt az igazgatóéknál, délután Bertáéknál volt.
Betti csak hamar megbarátkozott instructorával; örült, ha a tanóra közeledett.
Béla nem volt szigorú, pedáns, aki megunatja növendékével a tanulást; jó kedvvel, mulattatva tanitott.
Előadásában gyakran ár-tatlan adomákat szőtt bele, minn a különben is vigkedélyü leány jókat nevetett.
Hát még mikor anyja kérésére hadjárati élményeit beszélte el, nemes tűzzel festvén a honvéd lelkesedését, rettenthetlen bátorságát és páratlan vitézségét .
Ilyenkor Betti egészen el volt ragadtatva, arca kigyuladt, nagy, kékszemei ragyogtak, s látszott rajta, hogy a kis német leány egészen bele képzeli magát az eseményekbe.
A hol csak lehetett, nem mulasztotta el beleszóld, hogy a magyar nemzet saját hibája nélkül sodortatott a véres harcba, hogy a meg-támadásra legkisebb igazságos ok sem volt, s jogtalanul megtámadtatván, kénytelen volt önfentartásáért, léteiéért küzdeni.
Oly meghatón, oly kétségbe vonhatlan adatokkal igazolva adta mindezt elő, hogy az igazgatóné és leánya egészen át voltak hatva, s csak hamar a magyar ügy leghívebb prozelytái lettek.
Panaszkodott az igazgatóné, hogy egyedül saját házi körére lévén utalva, nagyon unalmas napokat él.
Szeretne megismerkedni különösen a számtartóékkal, kikről oly sok szépet hallott, de nem értvén egymás nyelvét, nem társaloghatnak együtt.
O! ezen könnyű segíteni, vigasztald Béla a jószivü fönöknét.
Berta és Vilma épen igy beszélnek, ok szinte óhajtják nagysád társaságát.
Ha megvan a jószándék és cél, eszközt is lehet találni kiviteléhez.
Fogadjanak el engem udvari tolmácsnak, folytatá mosolyogva, én örömest leszek a tár-salgás közvetítője.
Betti kisasszony legtöbbet nyer általa, a kellemes időtöltés mellett gyakorolván magát a magyar nyelvben is.
Sőt biztosan hiszem, hogy a széphangzásu nyelvet, nem sokára nagysád is meg fogja kedvelni s tanulni.
Betti nem birt magával, ugrált, táncolt örömében, s ha anyja feddésétől nem tart, tán még nyakába is ugrik Bélának.
Már délután együtt volt a két család, s oly jól találták magukat, oly szívélyesen és minden fesz nélkül társalogtak együtt, mintha régi ismerősök lettek volna .
Betti csakhamar kedvencz tárgyára, a forradalomra s honvédekre tért át.
Mert ámbár csak éves volt, mint egyetlen gyermeke a gazdag Wendennek, több joggal birt szülei körében, mint a mennyit más gyermekeknek e korban meg szoktak engedni.
De különben is az igazgatóménak nem volt az a rósz szokása, hogy a nagyok társaságából erővel kituszkolják a kisebbeket, hogy a gyermek aztán nem minden alap nélkül azon gondolatra jöjjön, mintha szülei titkos vagy tán épen erkölcstelen dolgokról beszélnének, amit velük közölni nem akarnak.
Kérdezte Vilmától, hogy hát ö volt-e honvéd ? s midőn anyja nagyon is gyermekesnek nyilvánítván, figyelmeztette leányát, hogy katonák csak férfiakból szoktak lenni, a gyer-meteg leány nem késett a felelettel, hogy miért volna csak férfiaknak megengedve a dicsőség harcolni hazájokért s a szabadságért küzdeni?
O bizony nem tartaná illetlennek, ha elég ereje volna hozzá, felvenni a puskát és kardot.
Vilma közelében állván, ennek alkalma volt megsúgni, hogy igaza van, ö is volt honvéd.
Örömmel kiáltott fel a kis leány : no! lám kedves jó anyám, hogy nem volt gyermekes a kérdés; Vilma néni csakugyan volt honvéd, amiérr még jobban fogom szeretni ezután.
Valóban ? keidé mosolyogva a anya, hogy megszégyenít ez a kis fecsegő, mintha csak előre tudta volna.
De hát mondja csak kedves búgom, hogy gondolta rá magát a nehéz, veszélyes szolgálatra, melytől annyi férfi visszaretten ? voltak-e többen is ilyen amazonok? s kegyed melyik ezredben szolgált?
Oh igen! édes néni, a bizalmas megszólítást egyszer mindenkorra az igazgató ur kérte ki, felelt Vilma, voltak többen is, e tekintetben s talán már egyébben is a magyar és lengyel nemzet egyformán érez, s ha nekünk nemvoltak is Plater Emíliáink, mint a lengyeleknek, de azért volt több nö, a ki megtette honleányi kötelességét a harcztéren is.
En csak egy igénytelen hadnagyocska voltam a b... i önkénytesek közt.
Túl szerény kedves húgom, folytatá a házi asszony, — hadnagyocska? hát nem elég érdem-e, egy gyenge, az idők viszontagságaihoz nem szokott, kényelemben felnőtt leánynak, hogy a tiszti rangot megtudta nyerni, a mihez mindenesetre vitézség, bátorság, kitartás és sok türelem kellett.
így telt el az első délután, a két, egymást megszeretett család között, s nem győzték eléggé dicsérni Bélát, hogy nekik ily élvezetes összejövetelt szerzett.
Ezután gyakran felkeresték egymást, s a délutánokat hol egyik, hol másik háznál töltötték.
Betti meg tanóráin kivül majd egész idejét Vilmánál töltötte s nem nyugodott addi g mig az egyszer hadnagyi egyenruhájában nem mutatta be magát .
Ha boldog volt a két család egymás körében, hogy ne lett volna az Béla, kinek egyedül köszönhették, hogy ennyi jó SZÍV egymáshoz közeledett.
Nem is késett tudatni atyjával és nővérével ; kérvén őket, hogy látogassák meg, s legyenek tanúi az öt környező boldogságnak.
E levél kimondhatlan örömöt szerzett az öreg Vilettinek s leányának, a kik mindeddig bizonytalanságban lévén állapotja felől; sokat aggódtak miatta, s minthogy jól esik az embernek valamint fájdalmát, úgy örömét is közleni azokkal, kiket szeret; sietnek azt egy-két meghittebb barátijaikkal közölni.
így ment az tovább tovább, míg végre Sunyinéhoz is eljutott.
Az irt azonnal Fanninak, tudósítván öt Béla hollétéről, s ezzel el volt vetve a kocka ennek sorsa felett.
Mintegy tiz nappal ezután, hogy Béla atyjának irt, egy estve ismét együtt volt a két család Wendenéknél; jelen voltak a férfiak is.
Vilma épen az angyalkuti csatát beszélte el, melyben ab.. i önkéntesekkel együtt ö is részt vett, hol a magyarok ágyúitól megugrott osztrák tüzérek helyét, az öreg Kun bácsi, egy egyszerű aradi kefekötö, később tüzér-kapitány lett, foglalván el, maga egyedül töltött, irányzott, lőtt, s oly ügyesen fedezte a visszavonulást, hogy senki a magyar seregből el nem fogatott.
Erősen megkopogtatták az ajtót, s nem is várva a feleletet, egy csendőr-tizedes, két köz-emberrel a szobába lépett.
Meg volt lepetve az egész társaság, Béla gyanítván a látogatás okát, egy percre elhalaványodott, a kis Betti ijedten simult anyjához, s a mint a tizedes elmondta, hogy V. Bélát keresi, egy éles sikoltással rogyott annak karjaiba.
Béla összeszedte magát, s szokott büszke hidegvérüséggel lépvén elő, kérdezte a tizedest : mi rendelete van irányában ?
Azonnal Gr. . ra vinni, kapitány ur elé, volt a rövid válasz.
Hasztalan volt minden kérés, s az inspektor azon Ígérete, hogy másnap reggel maga fogja bevinni, a tizedes határozott utasítására hivatkozott, s csak annyi időt engedett, mig szükségesebb holmijáért, egy közzsandár kíséretében, a számtartóékhoz ment.
Wenden saját fogatán, utravalóval bőven ellátva bocsátotta el Bélát, megígérvén neki, hogy rövid időn meglátogatja s érdekében minden lehetőt el fog követni.
Vilma kijelentette, hogy más nap utána megy s mig sorsa el nem dől, mellette marad.
A számtartó érzékenyen vett bUcsUt, neje és az igazgatóné sírva borultak nyakába; s nehezen tudtak megválni tőle.
A kis Betti magához tért ugyan ájulásából, de annyira el volt gyengülve, hogy ágyba kellett fektetni; s onnan nyújtotta, gyenge, reszkető kezét a búcsúzó felé.
Waldsviecli kapitány, hova Bélát másnap reggel a tizedes vezette, igen szigorú, s a külsőségekre felette sokat tartó ember volt, s nem volt előtte nagy az áldozat; ha azzal hivatali buzgóságát tüntethette ki.
A mint a vádlottat elibe vezette a tizedes egy kis fényképet vett elő, s végignézvén Bélán, helyeslőleg bólintott fejével, jeléül, hogy az igazi áll előtte.
Midőn a szokott első kérdésre magát meg-nevezte Béla, komor redökbe szedve homlokát, utasította azt vissza.
Tudom, mond nyersen, hogy igy nevezi ön magát; hanem ez álnév.
Ön úgy van bejelentve, mint lengyel emissárius, bujtogató.
En sokáig laktam Lengyel-országban; ott ilyen hangzású név nincs.
Béla gúnyosan mosolygott a bölcs meg-jegyzésre, s csípősen kérdezé: szabad-e tudnom, ki volt szives a hős lengyel nemzet fiául jelenteni fel; hogy megköszönjem neki e hízelgő kitüntetést .
A kapitány, az azon időben, mikor egy csikós bojtárból lett közcsendör, bizonyos te-kintetben felül állt a legfőbb politikai hatóságon, mindenki által rettegett hatalmas ur, meghrniyászkodáshoz lévén szokva; zavarba jött a könnyed, sőt gunyoros feleletre, illetőleg kérdésre, s eltitkolhatlan haraggal utasította rendre a deliquenst.
A bejelentőket mond, nem szokás megnevezni; nincs is rá szükség.
Itt kérdezni csak egynek van joga ; s a másiknak kötelessége rá felelni.
— Úgy hiszem e szerepeket feltudja osztani kettőnk között.
— Figyelmeztetem egyúttal arra is, hogy nem pajtásával áll szemben, azért hagyjon fel az élceskedéssel, s feleljen kérdéseimre legjobb tudomása szerint illedelmesen, nem feledvén, hogy a makacsság, vagy illetlen magaviselet, csak helyzetét nehezíti; s hatalmamban áll önt a célszerűnek! talá lt eszközökkel! megtorolni.
Erre a biztatásra egy kissé borsódzott a Béla háta.
Hallotta már ö, mifélék azok a célszerűnek talált eszközök.
— Ilyen célszerű eszköz volt többi közt; a nemeslelkű Maderschpachné megvirgácsoltatása is.
Legyőzve tehát ingerült hangulatát, hi-degen mondá: kérdezzen kapitány ur; felelni fogok.
Mindenek előtt nevével kell tisztában len-nem, folytatá a kapitány, kissé mérsékeltebb hangon; miután ön eddig csak álnevét mondta meg.
Nekem más nevem nincsen, s ha kétkedik rajta kapitány ur; legegyszerűbb mód atyámat kérdezni meg.
Kicsoda ön atyja, s hol lakik ? volt a további kérdés.
Viletti Félix, nyugalmozott császári fő-hadnagy P . . . n; feleié a kérdezett.
Jól van! elmehet, végezte a különös tár-salgást a kapitány, s intett a jelen volt tize-desnek, hogy vezesse az örszobába .
Azután a szolgálaton lévő csendőrt egy sürgönnyel — melyben az öreoc Viliéttit magához hívja — elküldte a postára.
Az igazgató beváltotta szavát, alig távozott a csendőr a sürgönnyel, megjelent, s mint tekintélyes és vagyonos ember, de mindenek felett jó érzelmű német! megelőző nyájassággal fogadtatott.
— Sőt a mi kiváló kegy volt abban az időben, megengedtetett neki hogy Bélát négyszem közt meglátogathassa.
Szerette volna magával kezességen haza vinni, — de ismervén a reglement, nem kísérletté megkérni a kapitánytól.
A helyett tehát megtett minden rendelést, hogy semmiben hiányt ne szenvedjen s vele kímélettel bánjanak , s azon megnyugtatással távozott, hogy ha Viletti megjön, s fiául ismeri a fogolyt; azonnal szabadon fog bocsáttatni.
Vilma is megérkezett még az nap Gy.. ra, — hol Wenden bevárván, kieszközölte ; hogy mint rokonnak, Bélához szabad bejárása legyen.
Két napig volt Béla az örházban, mely idő alatt a nappalt töbnyire Vilma társaságában; az éjjet általa szerzett könyvek olvasásával töltötte.
Harmad nap megérkezett atyja, s beje-lentette magát a kapitánynál.
Ez nem azzal a szivességgel fogadta a belépőt, milyennel szokás egyik bajtársnak a másikat fogadni, — modora egésszen hivatalos, hideg volt, a mi a különben is elkeseredett, tüzes vérií aggot felingerelte.
Kapitány nr! szólít nem minden csípősség nélkül, mi után — legalább saját személyemet illetőleg — nem rapportra jöttem; megfogja engedni, hogy a fáradt öreg katona — e szót erősen hangsúlyozta, — a hasztalan várt kínálás nélkül is, széket vehessen magának, — s ezzel, be sem várva a feleletet, leült.
A kapitány nem szólt, de egy ráirányzott, nem igen barátságos pillantással tudtára adtaaz öregnek; hogy a kezdettel teljesen nincs megelégedve.
Főhadnagy ur! kérdé az után a helyet foglalt Vilettitől: hány gyermeke van önnek; s hol tartózkodnak jelenleg ?
Nem képzelhetem, mi szükség ezt tudni, ha csak az atyáskodó !! magos kormány, az alamizsnának sem sok kétszáz forint nyugdijj nem szándékozik feljebb emelni; — azonban legyen. . . meg mondom.
Van három fiam, és két leányom.
Idősb leányom velem lakik, az ifjabbik férjnél van, — két fiam katona, —• egy pedig, a p . . . i uradalomban Írnok.
Hagyjuk a többit, csak az utolsóról akarok biztos tudomást szerezni; vévé át a szót a kapitány.
Bizonyos fiatal ember van itt letartóztatva, kiről sok mindenfélét mondanak, s a ki csakugyan az említett uradalomban szolgál; s V . .
Bélának vallja magát.
Azért kérettem önt magamhoz; hogy azon ifjú egyénisége felöl meggyőződést szerezzek.
—Ezzel becsengetvén az előszobában parancsra váró csendőrt, Bélát az őrházból elő vezettette.
Meglátván az atyját, eszébe jutott, menynyi kellemetlenséget és szomorúságot okozott ő e jó öreg embernek, a kinek egyedüli hibája; az irányábani túlságos engedékenység volt, most is ö miatta kellett ide fáradnia.
— Erőt vett rajta természettől nyert jó szivüsége, s a gyermeki szeretet; és sírva borult annak nyakába.
Kellemetlenül hatott az elfásult, szívtelen kapitányra ez érzékeny jelenet, de azért nem zavarta meg, — s a mi egész eljárásában emberi volt; szabad folyást engedett az apa és gyermeki SZÍV ömlengéseinek,
Elég! szakitá meg végre a csendet, nem kívánok bővebb felvilágosítást, igazolva van ön előttem,— hanem, attyával lévén még némi elintézni valóm; addig menjen viszsza az őr-szobába.
Főhadnagy ur! fordult azután Vilettihez, s közelébb menvén hozzá, lassított hangon foly-tatta : nem kétlem, hogy az ifjú ön gyermeke, de egy úttal ki kell jelentenem, hogy vagy múltjában, vagy mostani életében van valami titokszerü, valami gyanús; a miért több hónap óta minden csendőr parancsnokságnál be van jegyezve s lefényképezve, a compromittált, s hivatalból üldözendök közé.
Azért komolyan figyelmeztetem önt: ha bár mi felvilágosító körülményt tud; azt minden tartózkodás nélkül közölje velem.
Felsége legmagosabb kormánya e te-kintetben nagyon szigorú, semmi feltűnőt, gyanúst, vagy két értelműt nem tűr s ha el bocsátnám ön fiát, s később csakugyan meg tudnák, a mit most reá vonatkozólag elhalgat; kudarcot vallanék én is, az ifjút pedig sokkal szigorúbban büntetnék meg.
Viletti egy kis ideig gondolkozott, azután — ismerve az akkori kormány atyáskodó! humánus! intézkedéseit — elmondta, a mit Béláról tudott, hogy t. i. a felkelő seregben szolgált, de az erdélyi hadjárat alatt elfogatván a császáriak által, P. altábornagy, Lengyelországba, hozzá kisértette, s ott volt addig, mig ő nyugalomba tétetvén; vele együtt Magyarországba jött.
Van-e elbocsátó levele P. altábornagy ő excellentiájától ? kérdé a kapitány.
Nincs, volt az apa felelete.
Úgy engedjen meg főhadnagy ur, folytatta az inquisitor, ha előadása valóságán kétkedem — mit? kétkedik? vágott közbe, megütve kardját az öreg — nem mintha készakarva nem mondana igazat, hanem mivel hibásan van értesitve.
Tudja ön, csak úgy mint én, hogy hadi foglyot — kivéve ha cserében adatik ki — elbocsátó levél nélkül nem szokták szabadon ereszteni! azért fia vagy nem volt fogoly, vagy elszökött onnan.
Belátta Viletti, hogy a kapitány egészen a logica szabályai szerint okoskodik, azért leküzdve boszuságát, hogy mielőbb szabaduljon, s miként vélte, magával vibesse Bélát is, csak nem súgva mondá; nem kapott elbocsátó levelet, valószínűleg azért mert ő excellentiája úgy vélekedett, hogy leánynak nincs arra szüksége, s megígérte Camillának — mert ez a Béla igazi neve — hogy a dologról hivatalos jelentésében halgatni fog.
Hát leány? szólt haraggal a kapitány, — miért nem mondták ezt meg mindjárt, mit komoediáznak az emberrel ?
— ha leány, miért jár férfi ruhában?
Viletti elmondta, hogy egyedül az őirántái kíméletből viseli azt, hogy szép Írása lévén saját munkája után élhessen, s csekély nyugdíjjá mellett; ne legyen neki terhére.
Végre egészen megszelídülve kérte a kapitányt: n e gátolná e nemes és senkinek nem ártamos szándokában.
Az nem lehet, azt meg nem engedhetem, rivalt rá a türelmét vesztett kapitány, — mit mondana a bölcs kormány, a mely mindenkitsaját bőrében akar látni — hát azért fi-zetné azt a sok titkos és nyilvános kémet, meg minket, hogy igy kilehessen játszani.
- Meg fog visitáltatni! s ha csakugyan leány; felveszi ruháját s szabadon bocsáttatik.
Menjen ön, s mondja meg ezt neki; én pedig azonnal orvosért küldök.
— Megdöbbent az apa e nem várt nyilatkozatra, s leverten távozott a szobából.
Ismerte leánya makacs, hajthatlan ter-mészetét, emlékezett rá, miként tört meg fél évvel ezelőtt a jó tanács, kérés, sőt apai tekintély is a megátalkodottságon, inkább száműzte magát családja köréből, mint hogy letegye a férfi ruhát.
— Hátba még megtudja, micsoda brutális eljárást akar elkövetni irányában az a vice Arbues Péter; lehetetlen, hogy valami botrányt ne kövesen el.
Benyitott az őrszobába, a hol Béla épen naplójában lapozgatott, — volt benne elég ne-vezetes esemény, feljegyzésre méltó kaland.
Leült mellé, ismételte a kapitánynyal folytatott beszélgetést, egész a csattanós végéig, kérte, hogy ne ellenkezzék, hiszen katona dolog az — igaz, s épen azért kellett volna a finomabb érzésű nőt megkímélni tőle — át esik rajta, s azután szabadon mehet.
Béla lecsüggesztett fejjel hallgatta attya beszédjét, — látszott, hogy valami uj eszme ragadta meg, melynek még nem tudott nevet adni, — majd hirtelen fölugorván attya mellől, lekapott egy karabélyt a falról, se szavakkal: oh! a nyomorult! szivén lőtte magát.
A lövésre berohant csendőrök, a kétségbe esett apát; vérben fetrengö gyermekére borulva találták.
Jött sietve a kapitány is, s midőn ijjedten kérdezte, mi történt?
— le törülve könynyeit, felegyenesedett Viletti, s megállván az érkező előtt, keserű gúnnyal mutatott a hullába "itt van az ön brutalitásának áldozata, a kinek azért kellett elvér zeni; mert ön, hivatali túlbuzgóságában egy ártatlan, indokaiban nemes szeszélynek, kelletén tuli érzéket tulajdonitott."
Azonnal elterjedt a szomorú esemény hire, s az egész városi közönségre kedvetlen benyo-mást tett, — egy hangulag a kapitányt kár-hoztatták felesleges szigorúságáért
Vilmát lesújtotta a hír; sirt, jajgott, s magán kivül volt fájdalmában.
Majd erötvcvén keservén, sietett barátnéja ápolására; s végső percéig nem távozott mellöle.
Három napig küzdött Béla élet és halál között, mely idő alatt egy jaj nem jött ki ajakán, s a negyedik nap reggelén megszűnt dobogni a nagyra termett, de korán megelőzött nemes SZÍV.
A szenvedés napjaiban megtiltott a vitez! kapitány minden látogatást, különösen a férfi-aknak, — s csak a harmadik nap távozván ha-zulról a vad Cerberus — engedte meg nemesebb g ondolkozásu hadnagya, hogy a hazafias érzelmű Urbanecz és Ormós, s még egy pár jó barátja vele beszélhessenek.
A város miveit osztálya, sőt egy némely a nép közül is, szép összeg pénzt hányt össze az ablak közé, hol feküdt, hogy a szerencsétlent tisztességesen temessék el, — de a kapitány minden tüntetést! megtiltott, s közönséges, ugynevezetett komisz koporsóban négy rabbal vitette ki a halottat.
Delnők, előkelő hivatalnokok, Inában kértek, hogy engedje illendően eltemettetni, ne üldözze halála után is; nem engedett.
Rab volt és öngyilkos, rabnak dukál el-temetni; volt a durva válasz.
De már azt még sem tilthatta meg, hogy ki ne kisérjék.
Ebben aztán ki is tett magáért a lelkes közönség, — soha komisz koporsónak oly népes és válogatott kísérete nem volt; mint a Béláénak.
Számosán a nők közül feketébe öltöztek, a férfiak fátyolt tűztek kalapjukra; sokan jelentek meg vidékről is .
A baromi kegyetlenségére büszke kapitány, méltó társa Bufti János főszolgabíróval, gúnyosan mosolyogtak a szomorú halotti kíséretre.
Valóban nem csoda, ha az ilyen jeleneteknél kétkedik az ember isten szigorú igazságában, a ki megengedi, hogy egynémely elvetemült ennyire gúnyt űzzön a SZÍV neme-sebb érzelmeiből .