Ma már nem emlékezem, hogy mivel foglalkoztam másnap.
Vannak az embernek olyan céltalan napjai, midőn az útifelszerelését rendezgeti, vagy sárga újságokat olvas, elbámészkodik egy esőcsatornán, vagy várja, mikor üt tizenkettőt a toronyóra .
A nők meguntak; mint régi szitákon lát át rajtuk az ember.
Az élet egykedvű, inkább szomorú.
Többé már soha nem találkozunk kedves útitársakkal .
Amikor délutáni csavargásomból hazatértem, Hartvigné szokatlan hideg szemmel fogadott az előszobában, tetőtől talpig végignézett, és az izgalomtól remegő hangon szólt :
- Uram, kérnem kell önt...
Azaz, hogy talán ön nem is tehet róla...
De hogyan magyarázzam meg önnek, hogy az én házam tisztességes, jó hírű ház...
S az uram becsülete sem engedi, hogy mindenféle kétes nőszemélyek léphessék át e küszöböt .
- Eddig csak olyan nők voltak nálam, akiket asszonyom meghívott .
Talán azt akarta mondani, hogy akikről jótáll.
De nem fejezte be szavait.
Megtörölte az ajka szélét, mintha kifutni akarna onnan a szó.
Inkább magának mondta, mint nekem .
- Olgának örökre kiadtam az útját.
A szemtelen egy barátnőjével állított be délután, elfoglalták a szobát, s ígérték, hogy majd megvárják az urat.
A leány a képes albumot mutogatta a barátnőjének, úgy viselkedett, mint valami háziasszony, le akart vetkőzni.
Kitettem a szűrüket .
Hartvigné olyan durván beszélt, mint egy cseléd.
Eddig nem is tudtam , hogy ennyi közönségesség lakik ebben az asszonyban .
- Fekete lánnyal jött Olga ?
- Valami cigánykacsával .
Bementem a szobámba, és óra hosszáig néztem a plafonra.
Felugrottam , midőn besötétedett, a térdemre ütöttem, s nagyon sajnáltam, hogy elmulasztottam a délutánt.
Akkor még nem is sejtettem, hogy örökre elmulasztottam ...