ELTE regénykorpusz

Az a pár hét, amely elválasztott bennünket a kiköltözés terminusától, elég gyorsan telt el.

Szép volt az idő és sokat jártunk ki a kertünkbe.

Asszonykám élvezte gyönyörű virágait: orgonáit, iriszeit, de talán még jobban azt, hogy mindezzel a sok remek virággal sok embernek szerezhetett örömet.

Óriási csokorba kötötte és elküldte azokhoz a barátaihoz, akikről tudta, hogy éppen úgy szeretik a virágot, éppen úgy örülnek annak, mint ő.

Évek óta megszokták tavasszal ezeket a küldeményeket.

S mindig azt mondta asszonykám : ha már ő, sajnos, meg van fosztva a kerti lakástól, a tavasznak élvezésétől az otthonában – legalább is a barátai ne károsodjanak emiatt.

Még a penzióban is nagy volt az öröm, mert ott is osztogatta asszonykám a virágokat .

Sőt még a tulajdonosnak is juttatott belőle, amin pedig én nagyon csodálkoztam.

Mindhiába, – elmélkedtem magamban – az emberek nem okulnak és nem tanulnak.

Hiába minden tapasztalatuk: a természetükön nem tudnak változtatni.

Az én asszonykám is , akit pedig – nagyon természetesen – igen okos asszonynak tartok, jó és figyelmes mindig az emberekhez, daczára annak, hogy már nagyon gyakran nem volt köszönet benne.

Így ezúttal is, alig hogy beköltöztünk a penzióba, asszonykám azon törte a fejét , mivel kedveskedhetne új gazdáinknak?

És mivel ezekben a gyászos időkben valóságos kinccsel felérő értéket képviseltek némely konyhakerti termények, abból a kevésből , ami kertünkben őszre még megmaradt, a legnagyobb részt nekik juttatta.

Asszonykám nem várt ezért sem különös köszönetet, sem semmiféle extra figyelmet – egyszerűen öröme telt benne, hogy nyujthat a háziaknak valamit.

S így máskor is, ha volt valami különlegessége, hát szívesen juttatott belőle nekik is.

Annál különösebb volt azonban az ő viselkedésük.

És csodálatos is, mert jóravaló , szimpatikus, sőt művelt emberek voltak.

Az asszony különösen intelligens, tanult nő volt, és szavaiból ítélve, nagyon altruista érzelmű, aki komolyabb olvasmányokkal, művészettel és jótékonykodással is foglalkozott.

Szóval sok mindenfélével, de legkevésbbé azzal, ami hivatása, magára vállalt kötelessége lett volna, azzal, ami kenyérkeresetük forrása volt: a penzióval , illetőleg annak a vendégeivel.

Egész hosszú ottlakásunk alatt egyetlenegyszer sem jutott eszébe: bejönni a lakásunkba, akár neki, akár valami helyettesének, vagy akárcsak meg is kérdezni, hogy nincs -e valami óhajunk, rendben van -e minden a lakásban, – mint ahogy ez a kulturáltabb helyeken szokás.

Sőt, mikor asszonykám egyszer napokig beteg volt és az ebédnél meg sem jelent – (az én nagy örömömre a lakásunkban étkezett) – a legcsekélyebb mértékben sem érdeklődött iránta, sem a betegsége alatt, sem utána , mikor újból megjelent az étteremben.

Nemcsak asszonykám nem értette ezt meg, de még jó magam sem.

Mert ha az a tulajdonos néni annyira jószívű, hogy még a vadidegen emberek és gyerekek sorsát is szívén hordja (különös előszeretettel foglalkozott a lelencz-üggyel ), miért nem juttat szíve érzelmeiből egy-egy kis szerény részecskét azoknak az embereknek is, akiket ismer, – akik az ő gondozására bízzák magukat, akik az ő hajlékának és konyhájának a vendégei – s akik ezért nemcsak hálával és szép szóval, de pengő ércczel is megfizetnek?

Asszonykámék többször mondták, hogy ők már a fél világot bejárták – háború előtt.

S így volt is némi tapasztalatuk a hotelok és penziók körül.

Bárhol jártak, bárhol voltak, a legeslegnagyobb előzékenységgel bántak velük, a legelégedettebben távoztak, s valahányszor ugyanabba az országba, ugyanabba a városba visszatértek , természetesen megint ugyanabban a hotelban és penzióban szálltak is meg újból.

S mindig kölcsönösen nagy volt az öröm a viszontlátáson.

– Míg itt, idehaza a legelső alkalommal, amikor arra voltak utalva, hogy penzióban töltsenek el egy pár hónapot , mindannak a tökéletes ellenkezőjét tapasztalták, mint a külföldön.

Itt a tulajdonosok nemcsak nem keresték, de egyenesen kerülték a találkozást vendégeikkel.

S ha már éppen kénytelen volt valamelyik vendég panasszal vagy valamely kívánsággal elébök járulni, akkor udvarias formában megígérték, hogy majd megvizsgálják a dolgot, majd utánanéznek, majd segítenek a bajon, – de eszük ágában sem volt azt meg is cselekedni.

Az én asszonykám, daczára annak, hogy ért mindenhez , – konyhához, tisztasághoz, egyáltalában háztartáshoz – igen szerény igényű ezekben a dolgokban az otthonán kívül.

Csak azt követeli meg, ami neki föltétlenül dukál.

Semmi különös vágya vagy kívánsága nincs .

Én Istenem, talán csak nem valami különös kívánság például az, hogy a drágán megfizetett, három szobából álló lakásába az őt kereső vendégek vagy szállítók be is tudjanak valahogyan jönni?

Már a legelső nap, mikor beköltöztünk, tapasztalta asszonykám azt, amit már föntebb megírtam, hogy mi el vagyunk zárva a külvilágtól s hogy a külső ajtón levő csengő csak fölösleges luxus, mert annak hangjára rajtam kívül senki sem reagál.

Mindjárt aznap megkérte igen udvariasan a tulajdonosokat , hogy ezen a lehetetlen állapoton segítsenek.

Ők, nem kevésbbé udvariasan, elismerték , hogy teljesen igaza van asszonykámnak és pár napon belül okvetetlenül segítenek a dolgon.

Mindhiába volt még sokszori, tréfás és komoly kérés és figyelmeztetés, eszük ágában sem volt a legcsekélyebb intézkedést sem tenni, és majd egy évi ottlakás után kivonultunk anélkül, hogy csak egyetlen egyszer is sikerült volna elérnünk, hogy valaki – hozzánk bejönni óhajtó – a penzió valamely alkalmazottja által nyert volna bebocsáttatást.

Meglehet, – így vélték gazdáim is – hogy ezeket az embereket is a háború rontotta el .

Úgy hallottuk, hogy azelőtt figyelmesek voltak a vendégeikkel szemben, igyekeztek mindenben kedvükre járni és így alapították meg penziójuk jó hírét.

De kiütött a háború és a sok borzalom és nyomorúság között, amelyet produkált, nem utolsó helyen áll az óriási lakáshiány.

Már most akármit tesznek vagy nem tesznek a vendég érdekében, a hotel, a penzió tömve van.

Ily körülmények között miért foglalkozzanak a vendégekkel, miért törődjenek velük?

Minden szobában van lakó, minden egyes távozó helyébe jelentkezik legalább két új pretendens.

Úgy gondolkodnak hát a tulajdonosok : élvezzük az irodalmat, művészetet, a gondtalanok életét, ez zavartalanabb örömökhöz juttatja az embert.

És mire vége lesz a háborúnak?

Óh, akkorra már annyi pénz lesz együtt, hogy be is csukhatják a boltot.

Amilyen "szívélyes" volt az érintkezésünk az egész penzióbeli tartózkodásunk alatt , olyan volt a búcsú is.

Véletlenül találkoztunk a folyosón – és így módunkban volt elbúcsúzni.

Én jelen voltam ennél a búcsúzásnál és láttam, hogy gazdáim egészen meg vannak illetődve.

Különösen asszonykám szemében megcsillantak a könnyek is.

Elvégre is hosszú hónapokat töltött ebben a házban, amely első lakása volt saját otthonának elvesztése után.

Megszokta, megkedvelte a lakást és ha azokban az igazán apró dolgokban kedvére jártak és egy kis melegséget tanusítottak volna irányában, akkor talán szegény még holmi kis otthon illúziójának adhatta volna át magát.

Rosszúl esett neki az üzletszerű, rideg bánásmód – a sok-sok figyelmetlenség.

Mégis arra kérte gazdámat, hogy a jövő téli szezonra is lehetőleg ide térjenek vissza.

Itt már ismerte a dolgokat – nem akart új tapasztalatokat gyűjteni, szinte félt már tőlük.

Andor Mária

Bébike memoárjai : Egy kis kutya önéletrajza

Búcsú a penziótól

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Andor Mária

Bébike memoárjai : Egy kis kutya önéletrajza

Búcsú a penziótól