Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Vértesi Arnold
Mézes hetek
Keletkezés ideje
1895
Fejezet
19
Bekezdés
1080
Mondat
2269
Szó
27927
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
IX.
A tekenősbékával sok volt a bajunk.
Laczi morgott, hogy nem elég neki a kalapskatulyámra vigyázni, most még erre a kis skatulyára is vigyázzon, a melyikben a tekenősbékát hordjuk magunkkal.
Tegyem be valamelyik kofferba a többi holmi közé.
- De megful szegény állat, ha nem kap levegőt, - vitattam én.
- Dehogy ful, - felelt Laczi; - kell is annak a dögnek levegő.
Bántott, hogy Laczi igy beszél velem, s hogy oly rossz indulattal viseltetik az iránt a szegény állat iránt, mely nem vétett neki.
Azt is tudtam az állattanból, hogy minden élő lénynek szüksége van levegőre, a tekenősbéka pedig még kevésbbé lehet el levegő nélkül, mert a tüdején át szivja magába a levegőt, mint mi. Azért szurtam neki olyan lyukakat is a skatulya fedelén.
De Laczi bizonyosan nagyon keveset tanulhatott az iskolában az állattanból, a mit meg is mondtam neki.
Ugy tett, mintha nevetne; de láttam, hogy mérges lett, s ha merte volna, talán ki is dobta volna a kupé ablakán a tekenősbékámat.
De azt ugyan ne merje cselekedni, mert akkor köztünk örökre vége mindennek.
Ilyen duzzogó kedvvel mentünk Paduától Veronáig.
Én félre huzódtam Laczitól s erősen föltettem magamban: no most az egyszer nem én leszek, a ki először bocsánatot kér .
Szeretném tudni, hogy miért kérjek én bocsánatot, mikor ő kezdte bántani a teknősbékát?
Pedig olyan kedves kis állat volt, csak akkora mint a fél öklöm és olyan okos fejecskéje volt, a szemei is olyan okosak és olyan piczi szája s ugy lehetett rajta nevetni, mikor a fejét behuzta meg kinyujtotta.
Laczi mérges szemeket vetett rá, de nem szólt.
Én bezártam a skatulya födelét s visszatettem a helyére.
Aztán az utmutató könyvecskét vettem elő, hogy megnézzem , messze vagyunk -e még Veronától.
Mert ott ki kell szállnunk.
Ott meg akarjuk nézni a Julia sirját meg a házat és az erkélyt, a hol Romeojával titkon találkozott.
Bezzeg az másforma szerelem volt mint a mai férfiaké, a kik egy szegény kis tekenősbéka miatt is mindjárt akadékoskodnak s megszomoritják a feleségüket.
A Bädekerünkben egy kérdőjel van oda téve a Julia sirja mellé s olvastam már én olyan tudós értekezést, a hol be volt bizonyitva, hogy Romeo és Julia soha sem éltek, csak afféle mese, mint az Argirus királyfi meg Tündér Ilona.
De én tudom, hogy az nem mese és voltak a világon szerelmesek, a kik ugy szerették egymást s a kik meghaltak egymásért, akár Romeo és Juliának hivták őket, akár máskép.
Hosszu ideig ez a Romeo és Julia története forog a fejemben.
Az ódon palota erkélye , melyre Romeo fölkapaszkodik.
Aztán a sirbolt.
Az után egyszerre ragyogó csillárok világosságát képzelem s Nagy Imrét látom magam előtt a Romeo szerepében.
Vajjon eszébe jut -e Laczinak az az előadás a nemzeti szinházban, melyet együtt néztünk három héttel az esküvőnk előtt.
Vajjon emlékezik még arra az estére és érezte -e azt a mit én éreztem akkor?
Szeretném megkérdezni tőle, de nem szólok hozzá.
Meg fogom állni, hogy nem szólok hozzá, mig ő nem szól.
Tessék neki kezdeni előbb.
Meglehet, hogy ő is effélét gondol magában.
Ő is azt várja, hogy majd én kezdem, mert elforditja a fejét, dobol a kupé ablakán és kinézeget.
Lám, lám hogy érdekli őt a táj.
Tessék.
Én is kinézek és én is dobolok.
Gondolom, hogy nekem is szabad.
Arra ő abba hagyta a dobolást, a kinézegetést is, a Bädekert vette a kezébe s egészen belemerül annak a könyvnek a tanulmányozásába.
Csak vártam, mikor hagyja abba.
Vártam türelmesen.
A dobolásba a kupé ablakán én is beleuntam, mert az nem mulatság, de nem tudtam, hogy mit csináljak.
Csak a keztyümet huzogattam föl és le, mindegyre idegesebben s addig rángattam, mig ki nem repesztettem, a mi még jobban fölingerelt Laczi ellen, mert ennek is ő volt az oka.
Ő meg csak olvasott tovább, mintha én ott sem volnék.
Szerettem volna kiütni a kezéből a könyvet, mert az mégis csunyaság, hogy nem vagyunk két hetes házasok sem s ő már igy viseli magát; de tartózkodtam minden indulatoskodástól.
Meg akarom mutatni , hogy én vagyok az okosabb, hadd szégyelje magát.
De nem volt ám könnyü azt megállni, mert ez a megátalkodott olvasás szörnyen boszant .
Fogadni mernék, hogy nem is olvas, csak tetteti magát.
Csak azért teszi, hogy engem boszantson.
Soha sem hittem volna, hogy ennyi rut tulajdonságot fedezek föl ebben a Lacziban .
Igazán csodálatos, hogy gyermek korom óta ismerem és soha sem találtam benne semmi , de semmi hibát évek sora óta és ime, alighogy egybekeltünk, még két hete sincs s már két olyan nagy hibát fedeztem föl benne, a mi türhetetlen s a miről le kell szoktatnom, mert nagyon csunya mind a kettő.
Az egyik az a féltékenykedés, a másik meg az, hogy mindjárt megapprehendál mindenért , akármicsoda haszontalanságért mindjárt megneheztel, haragoskodik.
Most is alig szóltam valamit, mindjárt elkezdte a megbántott szerepét játszani, pedig voltakép én játszhatnám jogosan, mert ő kezdte az én tekenősbékámat ócsárolni.
Már most a kibékülést is neki kell kezdeni, mert én nem kezdem.
Megmutatom, hogy szilárd tudok lenni és nem kezdem.
Ő persze azt hiszi, a nőket csak ugy lehet hajlitni mint a fűzfavesszőt, ha akarom erre, ha akarom amarra.
No hadd lássa, hogy van női szilárdság is.
Van bizony, uracskám.
Annyit azonban mondhatok, hogy cseppet sem kellemes állapot ez igy ülni együtt egy negyedóráig és nem szólni egymáshoz.
Ez a negyedóra vagy talán annyi sem volt, oly végtelen hosszunak tetszett, oly rettenetes hosszunak s nem állok jót, hogyan végződött volna, ha időközben, a legelső állomásnál be nem száll a kupénkba egy olasz uri ember, a ki ennek a mi kettősünknek véget vetett.
Beszédes ur volt s járt a szája mint a kereplő, a mit szakadatlan forgatnak , francziául, olaszul.
Udvariaskodott, bókokat mondott s csak az volt a szerencse, hogy olyan csuf, czingár, kiaszott vén ember volt, olyan sárgabarna, ránczos képü, mint az aszalt körte, máskép bizonyosan kitört volna a féltékenység Lacziból.
Igy is olyan gyanakodva nézett reánk, mert egy árva szót sem értett a beszélgetésünkből, ugy hogy el kellett nevetni magamat s megkönyörültem rajta.
Az olasz gavallér törte egykicsit a német nyelvet is, körülbelül annyit mint Laczi, a mi ugyan édes kevés, de arra mégis elég volt, hogy az én segitségemmel meg tudták egymást érteni, ezen a nyelven folytattuk hát a társalgást.
Az olasz gavallér bemutatta magát: Conte Caprioli.
Mi is bemutattuk magunkat.
A gróf rögtön látta, hogy mi nászutra indult fiatal pár vagyunk, s jóakaró utbaigazitással szolgált.
Ha valami bájos szép vidéken akarunk letelepedni, a Garda tó vidékét ajánlhatja, annál kedvesebbet a föld kerekségén sehol sem találhatunk, az egyenesen a fiatal házaspárok számára van teremtve.
- Meglátják, kérem.
Egyenesen az önök számára.
A gróf oly ékesszólással tudott beszélni és oly elragadtatással ecsetelte annak a bübájos vidéknek a szépségét, hogy elhatároztuk, hogy mindenesetre megnézzük.
- És milyen olcsó ott az élet.
Csaknem ingyen élhetnek.
Bámulatos olcsóság.
A legpompásabb pisztrángokat kapják egy pár krajczárért, akkorákat mint a fél karom .
Eleven apró sardinák, csillognak mintha tiszta ezüstből volnának és milyen izletesek .
Mindenféle hal, a Garda tele van vele.
Minden, a mit csak az embernek szeme, szája kivánhat.
Csirkék, a leggyönyörübb kövér, husos begyes csirkék.
És az a tömérdek gyümölcs, ropogós nagyszemü cseresnye, a legfinomabb fügék, egy-két krajczárért kosárszámra.
Csodálatos bőségben minden.
Czitrom és narancsfák, a merre csak a szem lát.
Fél annyi ékesszólás is elég lett volna, hogy elcsábitson bennünket.
Bübájos vidék , olcsóság.
A gróf kinézhette a szemünkből, hogy nem vagyunk valami dusgazdagok.
- Tündér lakásuk lesz ott, egész palotákat kaphatnak csaknem ingyen, teljesen bebutorozott palotákat.
És az a csodás szép Garda tó, az azurkék viz, olyan mint a legszebb nyári kék ég.
S két oldalt a magas sziklák és lent a sziklák lábánál nyájas , kis halászfaluk s a széles völgyben a tó csucsánál a bájos Riva ódon palotáival s a kies Torbole.
Signora, olyat nem találnak a világon sehol.
Aztán beülnek egy vitorlás csónakba és ott lebegnek a tó hullámain.
Két végtelen azur tükör, fent az ég, és lent a tó s köröskörül a tündéri panoráma.
Egymásra tekintettünk Laczival, szemeink találkoztak és olvastuk egymás szemében , mintha csak ajkainkon lebegett volna a sovárgás:
- Ott szeretnék veled élni, kedves.
- És én teveled, kedves.
Lopva megszoritottuk egymás kezét.
Az volna a nekünk való hely.
Igy szenvedett hajótörést megint az én szilárdságom.
De nem tehettem róla.
Oly boldog voltam.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE