Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Bródy Sándor
Don Quixote kisasszony
Keletkezés ideje
1886
Fejezet
21
Bekezdés
2743
Mondat
6522
Szó
64763
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
“Gyülölöm!”- “Szeretem!”
- Coriolán, a Tekintetes, ur van itt ... !
A jó fiu felszökött az ágyból és Palaczky elé sietett .
- Szervusz, kis komám, szervusz! - kiáltá vigan Palaczky és jóizü melegséggel fogott kezet Atyimoviccsal s az egész családdal.
Aztán kéretlen , kinálatlan leült, kezét pártfogólag a Coriolán vállára tette s kérdé :
- Hogy vagy ?
- Jól, köszönöm, a körülményekhez képest jól .
Palaczky elmosolyogta magát.
Szétnézett a lakásban.
Azaz ama egy szobában, melyben a négy tagból álló család lakott, főzött, aludt .
A bűzről, mely az utcáról beverődött az udvarba, onnan a szük négy fal közé, s itt megszorulva, fojtogatni kezdé, megérezte, hogy hol van .
Az Erzsébetváros egy zsákutcájában találták fel Atyimovicsék az alkalmatos lakást.
Ebben a városrészben, hol a vidék egész kis telepet alko tott már.
Az a vidék, melyet kivert otthonából a szükség s ide kergetett a fővárosba, hol "nagyobb a tér ", s nem kell szégyelni ismerősöktől a dolgot, s itt, hol a munka után meg lehet élni!
Egy kicsiny Amerika varázsával vonja már ez a mi Budapestünk a p usztuló megyét, az elkallódó kis-várost, a városiasodó falut .
- Ez jó lesz! - mondá Atyimovicsné, midőn lakásukhoz értek.
- Itt mégis van egy kis udvar, lehet apró-marhát is tenyészteni és közel van a piac .
Kis földszintes ház volt, s kovácsműhely, meg span yolviasz-gyár volt lenn a pincéjében, hát az öreg Atyimovicsnak is tetszett a dolog: szerette elnézni, amint serényen munkálkodnak .
A lakók is nagyobbára magyarok és vidéki eredetüek voltak, hamar megbarátkoztak hát egymással és Coriolán anyja másnap már ismerte a lakók összes históriáit .
Mellettük valami mosóné lakott, s az nyomban elbeszélte egész élettörténetét.
Szomoru igazság volt minden, amit mondott, de olyan affektálva beszélte el sorsát, mintha nem is érezte volna keservét.
S talán már annyira meg szokta, hogy csakugyan nem is érezte.
Régi uraságáról szavainál hangosabban beszélt kékre puderozott arca, megkopott, de selyem-bársony hajdisze , mely a folyton gőzös, vizes levegőben, mintha harmatos lett volna...
S a mosó-konyhában - egyszersmind lakásu k is volt az - ott ült karos-székében már eladó lánya, mozdulatlanul , mereven nézve maga elé .
- Egyszerre csak leesett a lábáról... mikor éppen tizenkét éves lett , s azóta nem tud járni, nem tud csinálni semmit ...!
Pedig milyen kövér, a gyomra egészen jó, maga megeszik annyit, mint én s az uram.
Nagyon szereti a tésztát .
Ugy -e Kati ?
- Igen! - felelé a lány, s érdeklődéssel nézett a kályhára, melyről sült-tészta illata verődött feléje.
Aztán megtapogatta az öreg Atyimovicsné ruháját :
- Szép ruha: karton vagy satine ?
- Csak meghalna, csak elvenné az Isten szegényt! - sugta a mosóné vendége fülébe .
A lány azonban - ugy látszott - nem igen érzett kedvet a meghalásra .
Nem érezhette szerencsétlenségét .
- De nem hal meg; volt egy másik, éppen ilyen, a Juli; negyvenöt évig vitte.
Tavaly halt meg, beleszeretett a szenes-legénybe, aki idejárt, s elsorvasztá a titkos láz ...! - sugta tovább, nem is egészen halkan a mosóné .
É s a ruhamosás zaja, locsogása, gőze közepette az ablaknál egy öreg ember irt.
Instanciákat ahhoz a grófhoz, akinél kasznárkodott, mig rendetlen számadások miatt el nem csapták .
- Csendesen, a férjem ir! - intett az öreg asszony, a ruhát öblögető napszámosl eánynak .
A férje irt, egyre irt .
A hátsó udvarban valami filagoria-féle faalkotmányban a fiskális lakott.
Valami vén, részeges fráter, ki ujjat akart huzni a megyebeli urakkal: - felszoritották ide, hol már öt éve kergetett helyet, de öreg volt s nem lehet ett mindenhova szalajtani - már csak tiszteletből sem - mint a fiatalabb ügyvédsegédeket; aztán nagyon is olcsón ajánlkozott: nem fogadták meg .
Mig végre beállt joggyakornoknak; kezdetben ingyért, majd huszonöt forintot is kapott.
S ha jól viseli magát to v ábbatra is, tiz év mulva lehet aljegyző.
Épp akkor lesz hatvanhét éves .
Legnagyobb számmal laktak a házban özvegyasszonyok, fiatal, öreg ; mindössze: négyen.
Egy özvegy papné, kinek sok ismerőse volt a városban, boldogult köztük: kovártélyt adott helynélküli cselédlányoknak, s bár kezdetben hevesen protestált minden erkölcstelenség ellen, később - később nem látta meg, ha ketten ébredtek is fel egy ágyban ...
Az általános panaszokkal szemben, Atyimovicsék hangosan hirdették boldogságukat .
- A fiam, a fiam! - mondogatta az öreg asszony.
- Jó fej, kitünő fej.
Nagy állást igérnek neki .
Az öreg Atyimovics retteneteseket hazudott :
- Mindenüvé hivják ezt a Coriolánt...
Hires és gazdag ember lehetne - ha akarna.
Különösen az asszonyok, hehehe... de ő nagyon is szereti a feleségét , gazdag lány, művelt lány, uri; nincs nála különb Pesten ...! - mondogatta a kovács-legényeknek .
- Hát hol az a hires feleség?! - kérdé egy-egy skeptikus .
Az öreg Atyimovics megvakarta a füle tövét s elszelelt .
Csakugyan, hát hol is az a hire s feleség? kérdezte az üreg, meg a felesége maga-maga, aztán egymástól.
Miért nem laknak együtt?
Még most se találkozott volna kellő lakás ?
Aztán lehet, sőt kell is, hogy egy fiatal pár életében ne csak a lakás legyen a fő kérdés !
Legalább is furcsának tal álták a dolgot, s súgni-búgni kezdtek, de nem mertek szólni Coriolánnak.
Az pedig nem igen volt bőbeszédü; ritkán volt otthon s nagyon kifáradva jött haza .
- Mit csinál a feleséged? - kérdé néha zavartan édes anyja, midőn valahonnan hazatért .
- Köszönöm, jól van, tisztelteti a mamát ... !
Ez és hasonló válaszok valamennyire megnyugtatták az öregeket .
Tisztelteti a mamát!
Ez mégis valami ilyen uri lánytól .
- Hát engem nem? - kérdé az üreg Atyimovics .
- Téged is ...! - hebegé Coriolán .
Pedig amióta Pesten voltak, mindössze kétszer beszélhetett a " kinccsel ".
Akkor is röviden végeztek vele :
- Engedjen meg, de várnak rám ...
Sokszor ellátogatott még a fényes váci-utcai lakásba, hogy elmondja , ami szivén fekszik, megtudja: mi sors vár rá.
Mikor törik meg a "kincs " l eányos szemérme, mikor szól: "már most megyek veled ! "
Tiszta inget s uj nyakravalót is vett, egy álló óráig kefélte a cipőjét, - de hiába .
Tärri már eltagadtatta magát előle.
Csak a nevelő-anyával beszélhetett, ki szintén nagyon megváltozott, mióta idejöttek a fővárosba.
Haját rövidre vágatta és nagyon is férfias ruhát viselt.
Coriolán nem tudott vele beszélni .
Néha azonban Lontikát találta az előszobában s ezzel a beszédes kis lánnyal kibeszélhette magát .
- Lássa, én sem szeretek itt - mondá a kis lány - nagyon unom magamat.
Mintha idegenben volnék.
Aztán minden olyan messzi van.
Nincs mit dolgozni.
A szakácsné nem tür meg maga mellett a konyhában és Tärriék nem érnek rá, hogy velem beszéljenek.
A nagynéni mindig vendégeket fogad, Tärri sokat ir , mindig ir ...
Mire való az a sok irás?
Regényt csinál, azt mondják.
Pedig az a férfiaknak való...
Aztán annyi udvarló, kérő is... nem tudják, hogy férje van.
De milyen férj is maga ?!...
Később aztán Lontika se igen állott vele szóba.
Ugy lehet , megtiltották neki .
- Ninc senek itthon, Coriolán... s a jövő héten el is utaznak.
Hogy van ?
Jól?
Mit irnak Balláról?
Igaz, hogy cirkusz van?
Szeretnék otthon lenni, de az anyám azt irja: becsüljem meg magam s örüljek a szerencsének, hogy szegény lány létemre itt fenn lehetek...
Ug yan!?
Menjen, kikapok!
Isten áldja .
Csak egyetlen egyszer szeretett volna még vele beszélni, megtudni : élet -e vagy - vagy halál, de ha nem akart durva lenni - s hiába akart volna az lenni: nem tudott - lehetetlen volt a "kinccsel " beszélnie .
Kárpótolta hát magát, ahogy tudta: ott volt mindenütt, ahol Tärri megfordult.
Tüzelte magát: "Coriolán, jogaid vannak, lépj fel ? "
El is határozta az erélyes fellépést , de a kivitel előtt gyerekes félénkség szállta meg.
Magában, otthon a legapróbb részletekig kidolgozta, amint a feleségéhez lép s karon fogja: "Enyém vagy, jere velem ! "
De elég volt Tärri elegáns alakját megpillantania s minden a régiben maradt.
Mégis egys z er, midőn anyjával egyedül látta kijönni a szinházból, hozzálépett zavartan szólott :
- Tärri, számomra nincs egy szava sem ?!
- Majd később...
Legyen valamivé! - szólt az elfogódott hangon s beülve fiakkerjába, elrobogott .
Valamivé lenni!
Sokkal nehezebb az itt a fővárosban, mint Coriolán gondolta.
Annyi ember s ez mind élni és boldogulni akar.
S az a szük ut, mely az uraság, a kiválóság felé vezet , jobban el van lepve emberektől, mint cukordarab nyáron a légytől.
S e szük sikátoron, erős vagy ügyes, gyen g e, de ambiciózus emberek törnek előre; taszigálják, öklözik egymást .
Olykor le is tiporják, hogy jobban és gyorsabban haladhassanak.
S az eltiprott testeken által nyomul fölfelé a tömeg, s minél fennebb, annál jobban hullatja számát .
Valamivé lenni!
Coriol án azt sem tudta, hogy merre van ennek a szűk utnak a szája.
Kereste , csak kereste, s amit talált: egy kis irnokság, javitnokság, holmi ilyes volt .
Nem fogadta el: mit mondana Tärri?!
A férje irnok!
És egyre kereste a boldogulás utját .
Pedig az a 2-300 for int, amit a vidékről felhoztak, rohamosan kezdett fogyni.
Csalták is őket.
A házmesterné eladott nekik egy szobasuroló kefét, aztán visszalopatta a fiával s ujra eladta az öreg urnak...
Az asszony meg szeretett jól főzni, de kellett is :
- A fiam finom kosz thoz van szokva...
A Coriolán, jeles fej, kitünő fej! - mondogatá .
- Az az egész, hogy jól fogja fel! - jegyzé meg a kovácsné .
A ház szegény népe látván, hogy ezeknek még van egy kis pénzük , hizelegni kezdtek nekik .
Az öreg Atyimovics dohánnyal tartotta a férfi-népet és nézte, hogy dolgoznak, vagy kiment az utcára és vizsgálta, napról-napra szemmel tartotta , mennyit haladnak a szomszéd ház épitésében.
Délutánonként pedig eljárt a Széchenyi-térre és ismeretséget kötött, mindenkinek elbeszélve a fia nagy sorját .
Csak a vak testvér, az sehogy sem akarta magát jól érezni :
- Szük, nagyon szük itt minden ... !
Nem ismerte az udvart, s nem is akarta megismerni, órahosszant ül dacosan magában és mindent kritizált; - egyre veszekedett, de Coriolánnal gyöngéd volt.
Oda hitta magához és megsimogatta a fejét :
- Van sok szép ruhája a feleségednek ?
- Van .
- Miért nem jön sohasem ide ?
- Majd eljön ...
Az öregek kezdtek türelmetlenkedni.
Majd sirtak egy-egy rövideset , midőn az utolsó ötven forintot váltották fel.
Noszogatták eg ymást .
Nem mertek szólni.
Bár aggódtak, mert Coriolán azt se akarta, hogy vagy egyszer meglátogassák a feleségét .
- Majd máskor, rövidesen, várjatok ...
Az utolsó ötven forint tartott a legtovább, bár nem féltek, hogyha ez elfogy: pénz nélkül maradnak .
" Co riolán kitünően fogja fel, s ez a fő ! "
És Coriolán kitünően fogta fel csakugyan.
Felfogta, hogy mivel tartozik feleségének s nem fogadott el semmi alantas hivatalt .
Véres verejtékkel igyekezett, hogy "valamivé legyen ".
Akkor oszt ... !
Tegnap azonban az utolsó forintot is felváltották.
Ez a körülmény felbiztatta az öreg asszonyt.
Félrehivta Coriolánt s alázatosan kérdé :
- Coriolán, mikor fogod elfoglalni azt a hivatalt.
Talán mégis jó volna ...
- Ráérek.
Jobbat kell kapnom .
- De az utolsó forintost váltottam fel .
Coriolán meghökkent s hallgatott .
- Talán addig kérhetnél a f eleségedtől ...
- Az nem lehet! - susogá elpirulva Coriolán .
- Miért ?
Coriolán hallgatott .
- Nem vagy jóban vele ?
A jó fiu felsóhajtott.
Az öreg asszony szemébe könyek gyültek, s kimondta, ami már hetek óta nyomta anyai és női szivét :
- A te házasságod, nekem ugy tetszik... különös...
De talán nem is igaz ?!
Coriolán hebegett valamit, hogy: "nem... jó lesz minden ... ! " s elsurrant hazulról s kávéházakban töltötte az éjt .
Csak ma hajnalban jött haza és alig aludt valamit.
Palaczky szavára ébredt fel .
Megijedt, s egyszerre meg is örült ezen látogatásnak .
Palaczky megértette Coriolánnal, hogy egyedül szeretne vele maradni .
Az öregek s a vak testvér kimentek az udvarba, s nagy hangosan magyarázták :
- Ott benn... a fiunknál... egy ur ... !
Palaczky közelebb huzta székét Coriolánhoz, s olyan édesen nézett reá, mint mikor a hajcsár a meghizott áru lapockáját tapogatja :
" Éppen megfelel... pompás ... ! "
Majd ünnepélyes arcot öltött, sőt szertartásszerüleg köhögött is , aztán szólott :
- Atyimovics, Tärri nevében jövök hozzád !
Egy másodpercig gyönyörködött a jó fiu arcában, melyen hirtelen öröm , s villámszerü kin villant fel és el ugyanegy pillanatban .
- Ismét áldozatot kérni jöttem.
Bizva jöttem, bizalommal küldtek ahhoz, aki az áldozatkészség maga ...
- Ő azt akarja, hogy főbe lőjjem magam?!
Szivesen, amint parancsolja ! - tört ki a hónapok óta visszafojtott keserüség Coriolán meggyötrött szivéből.
De csak egy percnyi hevülékeny állapot volt ez, a tisztánlátásnak egy véletlen pillanata, melyet nyomon követett az állandó homály .
Palaczky megszeppent .
- Ó nem, itt nincs főbelövésről szó.
Tärri még mindig szimpathiál veled, s ha valamivé lesz ...
Az ex-adótisztnek sikerült ujra belopni a már-már meggyengült bizalmat a jó fiu szivébe s azonnal a régi lett az :
- Hát még mindig bizhatom? - suttogá örömittasan .
- Bizhatol! - mondá komolyan Palaczky s nyomban hozzátette :
- Előbb azonban ujra próbáját kell adnod áldozatkészségednek.
Azért jöttem.
Teljes bizalommal.
Tärri tudja, hogy ki vagy.
" Egy középkori hős a kedves lovagkorból ", - mon dá rólad tegnap.
" És mégis - tette hozzá - az élet nem engedi, hogy egymáséi legyünk egy darabig. "
-
- Ó, én várok ...
- Az élet nem engedi, jövőm s terveim nem engedik meg.
Egy kis időre szakitanom kell vele.
Ujra igénybe kell vennem nagylelküségét.
Értesse meg ön vele - üdvözlöm őt - mondja meg neki, terveim vannak, s reménylem, hogy e tervek segélyével ismertté teszem nevemet, ismertté és imádottá a Kárpátoktól Adriáig (s a forditók által Németországban is ), hanem -
Coriolán mosolyogva szoritotta meg Palaczky husos kezét a sovány , mindinkább átlátszó kezével :
- Tünjek el utjából, várjak!
Ezt akarja, s én várok és igyekszem valamivé lenni !
- Nagyon helyesen, hanem előbb -
- Előbb ?
- El kell válnotok .
Coriolán elhalványodott :
- Elválni !
- Az egész csak egy k is szertartás, egy kis törvénykezés, tempó, - semmi.
Hisz olvastad a " Szerelem bolondjait "; elváltak s ujra egymásba szeretnek.
Aztán de hány, de mennyi eset az életben...
A külső körülmények ...
- Különben is megigérted !
- Igaz! - sóhajtá Atyimovics .
- A dolog különben is nevetségesen egyszerü.
Tärri azt hazudja , hogy az esküvő után azonnal meggyülölt, s te szintén azt füllented .
Az egész röviden fog menni.
Igaz, hogy - csak puszta formalitásból - előbb valamelyik reformált vallásra kell térned .
- Kitérni, - Istenem !
- Ugyan hagyd el!
Hit, - mi van abban!
Aztán ezzel is közelebb léssz hozzá.
Érted: egy valláson lesztek.
Megvallom, egy kis akadály a valláskülönbség...
A dolog hosszan tartana.
Aztán mit törődsz vele: nem te választottad a hitedet .
- Benne születtem !
- Ő kér !
Coriolán hallgatagon hajtotta le fejét.
A titkár hirtelen folytatá :
- Könyörög neked, szerelmedre kér, elvárja tőled .
- Azt teszem, amit akar...
Mondá halkan a jó fiu, s egy könyet morzsolt szét szemeiben, szelid, szőke pillái alatt .
- Derék ember vagy! - szólt Palaczky s megveregette a "derék ember " vállát.
Szomoruan mosolygott az .
A titkár papirt, tintát s tollat vett ki zsebéből .
- Még egy szivességre kérlek: ird, amit diktálok .
Meg sem gondolva a szavak tartalmát, gépiesen irta le Coriolán, amit tollába mondtak :
" Asszonyom, az esküvő megtörtént.
Ó, hogy meg kellett történnie.
Két óra előtt még meg lehetett volna előzni azt a kegyetlen tréfát, hogy mi ketten örök hűséget esküdjünk egymásnak.
Mi ketten, akik már ama percben gyülöltük egymás t, amelyben kimondtuk a "holtomiglan-holtodiglant " .
Ön asszonyom, két órával az esküvő után azt irja nekem, hogy: gyülöl .
S az én szivem visszazúgja rá: én is!
És nekünk mégis örök hűséget kellett esküdnünk.
A körülmények mindent összegyuró kényszere alatt nyögünk.
Önnek szüksége volt rám, nekem önre .
De vajjon szükséges -e továbbra is teljesen átengednünk magunkat e kényszer következményeinek?
Én azt hiszem, hogy nem .
Még csak két órája, hogy hamisan esküdtünk a pap előtt.
Mi akadályozhat meg tovább abban , hogy megtagadjuk ez esküvést.
( Maga magától hazudtolódnék meg az amugy is röviden. )
Ön mondta: gyülöl engem, az én szivem pedig örül, mert visszazúghatja rá: én is !
Menjen ön Északra, én Délre megyek.
Minél távolabb egymástól.
Két , egymástól legmesszebb fekvő ut legyen a mienk, hogy ne találkozzunk sohasem .
Isten önnel!
- Atyimovics Coriolán ! "
Coriolán életében talán csak ezuttal nem csinált "cugot " a neve alá .
Át sem olvasta, meg sem nézte, hogy van irva, rendesen -e? bágyadtan nyujtotta át Palaczkynak.
Palaczkynak, ki alig tudta visszafojtani kacagását, s mégis oly komolyan, majdnem melancholikusan fogott vele kezet :
- Isten veled!
Tehát ne feledd el: valamivé lenni - az a fő ...
Még a konyhából is visszakiabálta :
- El ne feledd... az a fő ...
S ugyszólván szaladt ki kocsijához, kezében szorongatva a becses irást .
A fiakkerben ülve, szabadon eresztette vad, vihogó kacagását.
S már Tärri előtt állt, még akkor is elő-előtört ajkán egy-egy kacaj-töredék.
Majd levágta magát a kerevetre s ujból kezdte .
" Don Quixote " kisasszony alatt parázs tüz volt a puha szőnyeg.
A végletekig izgatott volt, s kezdetben ideges kiváncsisággal, majd erőszakos követelő hangon tudakolá :
- Nos ?
A titkár nagynehezen kijózanodott nevetés mámorából .
- Meg van .
És olvasni kezdé Coriolán levelét .
- Nagyszerü! - tört ki Tärriből az elragadtatás, minden bekezdés előtt.
A levél végén pedig lelkesedve kiáltott fel :
- Pompás.
Mégis derék fiu ez a ...
- És olcsón adta! - jegyzé meg némi éllel a titkár .
- Pénzt kért érte ?
- Két ezerbe került, - hazudta merészen Palaczky .
- Ó, a nyomorult !
- Mondja inkább: szegény ördög !
- Megvetem -
- De tartsa titokban megvetését, mert ha Atyimovics vonakodni talál .
Ő utoljára is az ön törvényes férje .
( Volnál csak az én feleségem, majd másképp beszélnék én véled! - gondolta magában a titkár.
Külseje és szavaiból azonban feltétlen bámulat sugárzott "Don Quixote " kisasszony felé. )
- Most pedig sietek az ügyvédjéhez.
De kérem vissza Coriolán levelét , ez egészen megkönnyiti a dolgunkat .
- Ezt csak holnap adhatom oda! - szólt habozva Tärri.
- Talán szükségem lesz rá! - tette hozzá határozottan .
S ez irással kezében, dobogó szivvel vonult vissza dolgozó-szobájába .
Ama szobába, melynek legkisebb butordarabja is Ardó Kornélról beszélt neki .
Hónapok óta é lt már a főváros izgalma közepette, része volt a legváltozatosabb ünnepeltetésben, sőt a tömjénezést is kezdte megszokni: versei jelentek meg politikai és szépirodalmi nagy lapok tárcáiban, egy "rajz " -át nyilvánosan is felolvasták! megtette az előmunkála tokat egy "Magyar Nouvelle Revue " megalapitására és tizezer forintot szórt az irók és művészek közé ez alkalomból; látta, hogy keresik kegyét "jövendő munkatársai ", hires férfiak , kiknek neveit százszor is olvasta a lapokban.
És egy napon arra ébredt, hogy máris neve van a főváros társadalmában, neve ott áll a személyi hirek rovatában, arcképe a kirakatokban.
Masamód: kalapot, zeneszerző: walzert s ábrándot nevez el nevéről .
Szalonja asztalán halomként hevernek a meghivók; estélyeit a főváros szellemi aris z tokráciája, - némi gentry vegyülékkel egyetemben - ugyszólván elárasztja.
Eladósodott fiatal képviselők, s ambiciózus kiadók, könyv- és másfajta kereskedők - köztük csinosak is - lebzselnek körülötte s könyörögnek bizalmas meghallgattatásért.
Lap nélkül i szerkesztők, "laptulajdonosság " -ra vágyó elgyötrött munkatársak tudakolódznak melegen: "ugy -e, nem igaz az a pletyka, hogy Tärri nagysám már asszony s férje... !"
Sőt egy jónevü lyra-költőnk, kit művészete sovány kosztra kényszeritett és aki csak a mult héten esküdött meg - valami napilapban - megjelent versében :
Ma, holnap, - azután ! "
Ennek a feltünést keltett versnek a szerzője hirtelen mást gondolt , elfeledte tegnap irott vers ét, s igaz szerelemre lobbant az "uj meteor " iránt.
Melyet sietett ( egy öt forinttal honorált) versben (daktilusokban) nyilvánosságra hozni a nagy közönségnek, s a kis Tärrinek .
Tärri felelé :
- Szivem nem szabad többé !
Szive nem volt szabad többé.
Szive, m elyről nem tudta, hol fekszik, melyről semmit se tudott.
Az a sajátosan összealkotott valami, melyet szivének nevezett: egyre hevült, sajgott s mindegyre a költőért .
A költő ama nevezetes találkozásuk óta feltünően kerülte.
Ha látta , igyekezett, hogy ne láttassék.
De a lány egyszer mégis érezte, hogy titokban mereven függeszté rá égő tekintetét.
Az ő arca égett, hát azt hitte, hogy a férfitekintet volt lángoló.
Azonban lehet, hogy nem csalódott .
A költőről sajátságos hireket hallott.
Véletlenül értesitették - feltünő részletességgel - hogy micsoda őrült mulatozásnak, tombolásnak, orgiáknak árjába dobta magát Kornél egy idő óta.
Ma valamelyik éjjeli kávéházban csinált társaival óriási vigasságot, holnap már egy ujdonsült primadonnával Velencébe utazott .
- Megöli magát, ugylátszik öntudatosan öli meg magát!
Valami lányról beszél néha mámoros állapotában, töredezetten.
Egy leányról, akit nagyon szeret, - de...
Ilyen hireket hoztak Tärrinek .
Olaj a tűzre .
Tärri, a szép, gyengéd s szenvedélyes, szellemes és nagyhirü barna férfi iránt kezdetben csak szokatlan szenvedélyt, de lassan-lassan olyasfélét kezdett érezni, amit közönségesen szerelemnek neveznek a lányok .
Igazi szerelem!
Lányoknak öntudatlanul is önző és hiu szerelme .
Érzés, mely olyan felséges, mikor lán gol, mint egy tüzet fogott hatalmas barak.
S olyan hamar is ég el .
" Don Quixote " kisasszony leült ékes iróasztalához, s kemény kartonon egy levél irásába fogott .
Levelet irt a költőnek .
" Szenvedek ! "- ezzel kezdé levelét a lány.
Erről irt egy egész lapon ; itt érdekesen és megkapóan, ott unalmasan és negélyezve, és hazugan .
Teli volt forró érzéssel, és sorról-sorra jobban-jobban belekergette magát a szenvedélybe: a levél mégis művészi volt, - vagy az akart lenni, - s kompoziciójában, de részleteiben is nagy on hasonlitott ahhoz a világhirü levélhez, melyet Puskin Anyeginjában Tatjána ir Eugénnek .
Érzelmeinek forrása dacára visszaemlékezett "Don Quixote" kisasszony ez örökké szép levélre és igaz - legalább e percben igaz - érzelmei dacára jónak látta Tatjána szerepét elfoglalni .
" Én irok önnek ... "
Tärri az ünnepelt, az irigyelt, gazdag és szép leány keserves szenvedéséről panaszkodott a férfinak, aki elhanyagolta és talán el is feledte már .
" Szenvedek ! " tért vissza folyton e gondolatra .
" Szenvedek és nem lelek vigaszt abban, ami egyedül is boldogita na mást: - a dicsőség és ünnepeltetésben, midőn már elértem, nincs többé örömem.
Teszek, veszek, járok, kelek; ugy tetszik másoknak, mintha élnék , midőn velök, közöttük vagyok, pedig csak álmodom.
Miről? kérdi ön.
Egy reggel jut eszembe...
Az életben min dössze egy néhány rövid óra, s én mégis azt hiszem, hogy e néhány óráért születtem, s talán e rövid percek emlékezete egyedül az, mi számomra megmarad ...
Én irok önnek, mert hátha ön is szenved?
Ha a kin, melyet távollétével nekem okoz, felfakadt az ön szivé ben is?
Miért hagyott ön el, miért kerül, miért nem vagyunk mi együtt, kik egyek valánk már születésünk előtt!?
Végzetes tévedésnek, kegyetlen félreértésnek kell itt közrejátszania.
S én ugy vélem, ismerem e félreértést ; azért irok önnek ... "
Azt hitte: a költő azért kerüli őt, mert megtudta, hogy már a másé, hogy - feleség.
És megbántva, mintegy megcsalatva érzi magát, mert az, kit ő szerelmével tüntet ki, aki neki kellett hogy szülessen, másnak adta magát s nem várt rá.
A lány méltányolta ez indokot, s i gyekezett magát kimenteni.
Megirta sajátságos házasságának történetét hiven és minden teketória nélkül megértette vele, hogy: "vártam én, mindegyre vártam önt, de nagyon messze estünk egymástól.
Szegény leány voltam, az élettől elszigetelten élve, éltetve halvány remények által.
Ekkor halt meg apám, ki minden vagyonát rám hagyta, de azon feltétel alatt ... "
És itt leirta Tärri az ismeretes feltételt , melyet édes atyja végrendeletében kikötött, rábeszélte a küzdelmet, mely benne vítt: "szegényül, közönséges l eány módjára meghalni, vagy egy kis szertartás árán eljutni oda, ahol önt keresnem kellett...
Nem sokáig habozhattam: a szinleges esküvő megtörtént, s én repültem a főváros felé.
A jó fiu, kit a véletlen férjemmé tett, nem részesült szivem egy dobbanásába n is - elhagytuk egymást azonnal.
Szükségünk volt egymásra, de csak mint egyszerü eszközre.
Ő nekem arra szolgált, hogy az ön közelébe juthassak, én csak arra való voltam neki: - hogy egy pár forintot szerezzen...
Ön talán megvet , mert nem haboztam az esz közt használni, de meg fog bocsátani akkor, ha megtudja, hogy önért tettem ... "
Igy folyt tovább a levél több-kevesebb affektációval , reminiscenciával.
A végén azonban - ott, ahol hivja magához - igazán megható volt .
Könyörgött a költőnek, hogy ne ölje meg készakarva magát.
Jőjjön vissza hozzá , hisz midőn őt kinozza, maga is martaléka a kinnak.
Tudomására hozta, hogy " férje " ellen - kit "ama embernek " nevezett - már meginditotta a válópert, s egy pár hónap mulva egészen szabad lesz.
Szabad és önálló.
Ujra l ány .
" Jőjjön el, ha még szeret, jőjjön, én várom.
Itt leszek, hol oly boldogok voltunk, nem megyek ki e szobából, s várok, egyre várok önre...
Várlak , visszavárlak.
Ide hozattam át fekhelyemet, hogy egész napon itt maradhassak; itt , ahol szent minden butor-darab, s ahová nem szabad belépni idegen férfinak.
Nappal és este, s ha jő a hajnal: - várlak, visszavárlak?
Midőn az egész város mély álomba merült, én álmatlanul virrasztok és magamba susogom: jönnöd kell, várlak , visszavárlak !
...
Jőjj ! "
Arany porzóval porozta be a hosszu levelet Tärri, aztán chinai boritékba tette s elküldte vele a cselédet .
Aztán: - várt .
Életén át nem szenvedett még annyit, mint e napon.
A cseléd visszajött, nem találta otthon a költőt, a levelet otthagyta .
Vajjon megkapta -e a levelet , vajjon nem égette -e el olvasatlanul, s ha elolvasta, nem veti -e meg miatta, bár előbb még szerette?
Szereti -e még?
Eljön -e?
Mikor?
Meddig kell várnia ?
Ezek a kérdések, s e kérdések különféle, egymástól egészen elütő megválaszolása kinozta folyton .
Egyenként majd rohamosan ragadták meg, s lázra rajzották idegeit .
Vacogó foggal, rázkódó tagokkal feküdt hanyatt kerevetén és várt; izgatottsága fájdalommá növekedett, s a fájdalom apránként: kinná .
Ugy érezte, hogy állapota elviselhetlenné lesz, midőn teste kifáradt , s bágyadtságában visszatért és megerősbödött bizalma: jönni fog .
És meg is jött - levele .
Tärri ajkához szoritotta a levelet, magára zárta az ajtót, aztán remegő, de mégis gyöngéd kezekkel kibontotta és olvasni kezdé :
" Nagysád!
- Még mielőtt örökre befejeznék az egymásközt való bizalmas érintkezést, lelkiismeretbeli dolognak tartom kegyedhez egy pár szót, - ha ugy tetszik, kedves levelének megválaszolásául - bucsuzásképp is intézni .
Az el van már végezve, hogy mi csak oly idegenek leszünk egymásra nézve, mint voltunk azelőtt, mig a kóros láz - megbocsát e materialisztikus kitételért - be nem lopódzott ereinkbe: és sziveink nem fognak soha többé találkozni e földön; ami pedig a menyországot illeti: kegyed tudja, mit tartok róla!
S ha volna is túlv ilág: kegyed fenn, én lenn .
Hát elvesztünk egymásra nézve.
Én megcsaltam magamat, ön pedig csalódott bennem.
Az egész dologban csak az az örvendetes, hogy korán - aránylag elég korán - feltünt a világosság .
Most menjünk a magunk utján .
Az én utam nem tudom hova vezet, az öné bizonnyal a boldogsághoz.
Még visszarezg ugyan szivében - amint leveléből fájdalommal látom - a régi melódia, de csak a szakadt hurok végső akkordja az .
Ne értse félre, nem engedhetem, hogy félreértse ... !
Nem poetizálok, a meggyőződés beszél belőlem.
E percben - ritka perc ! - tiszta vagyok minden affektációtól .
Még fá j kegyednek egy kevéssé, hogy megrögzeni kezdő gyermekies ábrándjáról le kell mondania - de vigasztalódjék, holnap jöhet egy más ábránd, uj szerelem.
És aztán ábránd nélkül is meg lehet élni !
Tudom mily vidám, mily csókolnivalóan bájos kis lány volt ön s azt mondom: lesz ön ismét olyan! óhajtom s bizom benne, hogy régi lelkülete visszatér .
Megalkuvás a körülményekkel, ez a boldogság titka, melyet én, mint csalhatatlan gyógyitó szert kegyednek és mindenkinek ajánlok - bár magam nem tudom használni !
Önnek végtére is be kell látnia, hogy én nagyon is gyenge , haszontalan lélek vagyok, ki nem érdemes az ön szerel mére.
Egy meglehetősen kiélt, elunott, szeszélyes poltron, ki amióta él: vegetál, s vegetálni fog mindörökre.
Nem honom nékem ez a föld, nem kellett volna nekem születnem.
- Örüljön, hogy most, midőn kihültem ön iránt, még van bennem annyi becsület és bev a llom azt, s nem hazudom.
Kéjvágyból miből, később talán azt is megtenném ...
Élni kell tanulni.
Használja ki helyzetét s élvezzen, amennyit lehet .
Az élet csak annyit ér, amennyi gyönyört a perc nyujt.
Nekem ez az elvem, s ezt fogom követni lehetőleg addig, mig a becsülettel összeütközésbe nem jő.
Ezt is önérdekből: mert a rossz lelkiismeret olyan, mint a rossz gyomor, - nyom, s ezért kellemetlen .
Utoljára beszélek kegyeddel az életben, hadd beszélem ki magam.
- Ha teheti, menjen minél előbb ujra férjhez.
De nem ugy, mint először... mert az mit sem használ.
Igen, menjen ujra férjhez.
Az uj élet le fogja önt kötni.
Menjen férjhez!...
S ha emlékében élek még eljegyzése után, ne feledjen el nekem is küldeni egy meghivó-jegyet esküvőjére.
Eljövök, ha élek, a vil á g végéről is, hogy üdvözölhessem férjét, aki a legnemesebb lányt teheti asszonnyá.
Azonban, lehet, hogy sajnálni fogom az utiköltséget, vagy nem is lesz - avagy: nem törődöm többé kegyeddel.
Mert minden lehet.
Én tőlem - mint mondám, minden kitelik .
Még az sem lehetetlen, hogy nászutja alkalmával egy koldus kerül valami országuton elébe s krajcárt kér - és e koldus én leszek!
Mert én bennem benn van a mag, mely a szerencsétlenséget rejti magában.
Velem született, s ha nem látszik, hát azért, mert el van nyomva ...
Nemsokára pusztulok a fővárosból.
Ha visszatérek a külföldről, mint valami kereskedelmi utazó - kérem csak nálam vásárolni kis cipőcskéket a ...
Tiszteli és becsüli kegyedet (már amennyire képes) kézcsókoló szolgája :
Ardó Kornél. "
Ujra meg ujra elolvasta a levelet a lány.
Utoljára hangosan susogta , de nem birta tovább, s görcsös csuklásba fult a vége .
Beletemette arcát az ártatlanul gyilkoló papirba és sirt, hangosan , kétségbeesve, jajjongva, búgott, mint a vadmadár, ha szivén találta a fegyver, s épp akkor, mikor hime körül kerengett ...
Az élet iránt való lelkesülése, dicsőségvágya, tervei, álmai , költészete, semmi, semmi sem tudott egy szemernyi vigaszt adni abban a bánatban , melyet viszonzatlan szerelme miatt érzett .
Egész lényege, mindene, ami olyanná tette, amilyen - "Don Quixote " ki sasszonnyá - levált róla e pillanatban, s ő sem volt egyéb most, mint egy szegény lány, aki szeret s viszont nem szerettetik .
- Irgalom! - suttogá könyei közben a regények büszke kisasszonya .
Irgalom!
Hiszen szerelem egyedüli hivatás az életben, ez az egyedüli gyönyör, s ez is kinra válik.
Hát mi marad akkor!
Semmi, semmi !
Ó, ha itt volna!
Lerogyna lábaihoz, s térden csuszna hozzá: bizonnyal ujra feltámasztaná benne régi, boldog, édes, üdvözitő szerelmét.
- Irgalom!
Hiszen igy nem lehet lennie; élni, lélekzeni!
Nem lehet ez, hisz szerette és szeretnie kell.
Ő nem szerethet mást! nincs senki, senki a világon, csak ő ...
Tärri ujra elolvasta a levelet.
Ama sorok, melyek kezdőbetüiktől végükig, ha lassanként is, de fokozatosan, s egyre azt magyarázták: kihültem, - még jobban szitották szenvedélyét, mert arról is beszéltek, ami a multban oly közel fényeskedett: a költő viszontszerelméről.
Anyánk hirtelen halála felett, - kinek örökké béna karját csókoljuk - nem lehet nagyobb bánatot éreznünk, mint amit Tärri érze t t, mig ama levelet szoritotta nedves, forró szemeihez, melyből szintén egy halott meredt rája: a költő kimult szerelme.
Most, hogy nem volt az többé: százszorosan érezte bűvét, báját, mely mindörökre oda van .
- Ó, irgalom !
Nincsen irgalom sehol.
És nincsen vigasztalás egy mákszemnyi is .
Már kis lány korában - midőn valami ellenére történt, vagy nem kedve szerint esett meg - sokszor eszébe jutott, hogy elveszti magát.
Most is, hogy könyei apadni s kinjai mindinkább növekedni s egyszersmind megülepedni kezdet tek, kezét kebléhez szoritá :
- Ide! ide! - nyögé fájdalmasan.
Arra gondolt, hogy golyót kéne az összefacsarodó, vigasztalan szivbe röpiteni, hadd zuzza össze, izzé-porrá, egész testét életével együtt.
És lassanként odajutott, hogy keserüsége roppant hullám ai között az öngyilkosság volt a mentő eszme, egy gyilkos golyó az egyedüli remény .
Itt volt tehát az ismert és banális kibuvó.
Szinte édessé vált reá gondolnia.
Hogy fogják siratni.
Magából kikelve, félőrülten fog bolyongani céltalan - uttalan a költő.
A nekrológok rá fognak lelni, hogy mit vesztettek benne.
Különösen egy .
És itt visszaemlékezett Tärri arra a gyönyörü elbeszélésre, mely bár igaz volt, mégis tetszett neki.
Emlékezett "Millics Klárára ", ki megöli magát , mert nem talál viszontszerelemre életé ben.
Életében nem, de igen halála után.
Yasa csak a Klára halála után tudja meg, mit vesztett Klárában.
És nem tudja elviselni annak a halálát, kit életében visszautasitott.
Elnyomott, félreismert szerelme elemi erővel támad fel -, és szerelmi vágyak, ki elégithetlen vágyakodások lázában halálos beteg lesz s meghal, mert a halálban akar egyesülni azzal, kit életében megvetett .
A legnagyobb orosz, az ismert világ és ismert idők legnagyobb kedélye volt tán egyedül képes arra, hogy a legintenzivebb lelki fájda lom közepette egy egyszerü elbeszéléssel oda toluljon a lány lelkébe .
Tärri: Millics Klára lett.
Meghalt - bizony könyei sürübben hullottak, midőn elmulását elképzelte - benn feküdt a koporsóban, mélyen a föld alatt, de át a szemfedőn, koporsó vastag ércén, ölnyi hanton, mérföldeken át : látta kínban vergődni, haldokolni, majd meghalni a költőt.
És érte ...
Ez is vigasz.
- De nem sokáig érte be vele.
Fiatal lényében még fogyatkozás nélkül való s üde erő tombolt, kitörésre vágyva, életre várva.
Mit ér minden, ha mindketten meghaltak, hisz nem ezt akarta, nem ezt várta ő !
Szeretni, élni!
Szeretni, élni!
- Szeretni, örökké szeretni, csak szeretni ...
Ujjaival belevájt mellébe, homlokát az asztal éles szögletéhez nyomta.
Öntudatlanul testének fájdalmával akarta eln yomni lelke kínját.
De a ruháján átszivárgott vér, bár feje a fájdalomtól nyilallott: kétségbeesése a régi maradt, majd belevegyült vérébe , elárasztotta egészen.
Sőt lassan-lassan legyőzte a még ellentálló érzéseket , átalakitotta, felolvasztotta magában .
É s midőn többé nem volt mivel küzdenie: lomhán, tompán, mozdulatlanul , mint valami óriási ködgomoly a tájat, feküdte meg kietlen, zord mélységeivel a szegény leány lelkét.
Ugy, hogy az nem vergődött többé, nem könyörgött már irgalomért, nem tudott akarni t öbbé .
Karjait feje alatt összekulcsolva, tágra nyitott szemekkel, de mitsem látva s mozdulatlanul feküdt kerevetén.
Mint aki tudja, hogy elvérzik, de nem tud mozdulni helyéből, elhagyott vidéken, segély reménye nélkül .
És ebben az állapotban - bár idegeit m egrázta - mégsem vette észre a villamos csengetyü csilingelését.
S bár látta azt is, hogy feje mögött résztvevő arccal áll testvére, de nem figyelte meg, s mozdulatlan maradt.
Egyszerre azonban felugrott, s az ajtóhoz rohant , kinyitotta .
Kornél lépett elébe.
Haloványan, ünnepélyesen.
Megfogta kezét , megszoritá, majd ajkához vonta, s ott tartotta hosszasan.
Aztán lesütött tekintettel, halkan szólott :
- Hazudtam...
Szeretlek!
Tudom, hogy nem érdemellek meg... azért akartam a szakitást.
De nem tudtam lemondani...
Eljöttem... szeretlek ... !
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE