ELTE regénykorpusz

Éjfél felé a kastély és környéke egészen elcsendesedett.

De nem aludt benne senki.

Rózsay börtönben érezte magát, de nem mert arra gondolni, hogy börtönének ajtaja megnyiljék, mert félt, hogy kinpadra viszik.

Előbb a zaj és zsibongás ejté kétségbe, és most még inkább kétségbe ejtette a halotti csend.

Képzelete rémitő alakzatokat szült, és minden neszre összerezzent, ha csak a szobabutor pattogása volt is.

Borzadt önmagától.

Hol az ablakhoz futott, hogy nem akar -e ott bemászni Somkövy? hol az ajtóhoz szoritotta fülét, hallgatni, hogy az ajtó mellett nem áll -e Somkövy lesben?

Igy teltek el a rémes éjféli órák.

Tudta, hogy odakint iszonyu dolgok történtek, melyeket hatványozva rajzolt a bezárt ember képzelete: és a bezárt ember nem mert kimozdulni börtönéből.

De habár a vastag tölgyfa ajtót be nem zuzhatta senki, habár a magas ablakokon be nem mászhatott senki, Rózsay még sem érezte magát biztosságban.

Mert nem tudott menekülni önmagától.

Mikor már az egész kastély elcsöndesedett, mikor már Somkövy sem fenyegette Rózsayt többé, akkor Rózsay önmagának esett, és önmagát támadta meg.

Szörnyü vivódás támadt szivében.

Lelkiismerete keselyü körmökkel csapott be abba.

És a fölszabadult lelkiismeret hatalma ugy nőtt, mint a lázbeteg viziója.

A hatalmas milliomos, a ki előtt a világ porba hullt, most börtönének négy fala közt , önmagát sujtotta a porba.

Előtte állt gunyos mozdulatlansággal a vaspénztár, benne a milliók, és sem nem akart , sem nem tudott segiteni rajta.

Hosszu és zavaros álomból fölébredni elég egy percz.

És az ébredés perczében egyszerre szétfoszlik a hosszu zavaros álom.

Igy foszlott szét egy percz alatt Rózsay összes multja.

Megátkozta és megsiratta.

De még mindig önző volt.

Mert még mindig gyáva volt.

Még mindig a saját életére gondolt, pedig tudta, hogy a hajnali órákban fia fog szembeállani a halállal.

És ennek ő az oka.

Most már tisztán látta, hogy ennek ő az oka.

Először majd beleőrült ebbe a gondolatba.

Borzasztó indulat szállta meg, mely sarkalta őt a bosszura és gyülöletre.

De nagy szenvedései közt rájött, hogy neki nincs joga bosszut állani máson, - hiszen mindennek ő az oka.

És minél közelebb jöttek a hajnali órák, annál kevesebb maradt Rózsayban a régi Rózsayból.

Minél közelebb jöttek a hajnali órák, annál jobban meggyülölte önmagát, s egyszerre csak odarohant a vastag tölgyfa ajtóhoz, kizárta a vastag lakatot, fölszakitotta az ajtót és kirohant a folyosóra.

Szörnyü hangon kiabálta, és a magános folyosó még szörnyübb viszhangot adott: »Ha valakit meg akartok ölni, engemet öljetek meg !«

Aztán minden ajtót fölszakitott, és minden sötét szobába bekiáltott: »Oszkár!

- Oszkár !«

- De Oszkár nem volt sehol.

Végre Frigyes ajtajához ért, és Frigyest Viktorral felöltözve találta.

» Gyilkosok !« kiáltá reájuk és rájuk csapva az ajtót, tovább futott.

Kereste cselédeit, de csak a cseléd-gyermekeket találta, a kik édesen aludtak.

Erre megint visszafutott, és mint a halálra üldözött vad, összerogyott szobájában, és testben , lélekben egyaránt kimerülve, lihegve hevert tigrisbőrrel bevont nyugágyán, s a kimerültség tehetetlenségében fatalista lett.

A kiállott izgatottságok természetes visszahatása fáradt közönynyé tompitott benne minden lázadó érzést, és minden önkinzó gondolatot.

A régi Rózsayból nem maradt benne semmi!

Ez alatt Frigyes, a ki mindenről értesülve volt, teljesen tisztába jött a teendők felől.

Mielőtt a párbajt elintézte volna, érezte, hogy előbb még egy más dolgot is el kell intézni.

A párbajra, (akárhogyan végződjék is ), most már közönnyel gondolt.

De Viktor nagyon le volt hangolva.

Ő éjfél után tért vissza a kastélyba, hogy Frigyessel találkozzék .

A kastélyban történt dolgokról csak utólag értesült, - de mindaz, a mit hallott, nem érdekelte őt.

Szive rosz előérzettel volt telve.

Rögeszméje volt, hogy a párbajban el fog esni, és nem akart eltávozni a kastélyból a nélkül, hogy Clarisset még egyszer ne lássa.

Frigyes mindenképen le akarta Victort beszélni erről, de nem sikerült neki .

Végre beleegyezett, s az első virradás órájában együtt mentek Adél grófné termeibe .

Clarisse szó nélkül borult Viktor keblére, és zokogva sohajtá: »Csakhogy még egyszer láthatlak! azt hittem, soha többé nem láthatlak téged.«

Adél grófné ki volt kelve önmagából; ajkait harapta, hófehér kezecskéivel homlokát verte, és vad gyülölettel folyvást csak e szavakat sziszegte: »Oh szégyen ! szégyen !«

Csak Frigyes nem vesztette el férfias nyugalmát.

És igy szólt:

» Nincs más választás.

Rózsay meg van törve, kétségbe van esve.

Elvesztette az eszét .

Oszkár feltétlen ura lett apjának, s ha Oszkár életben marad, házassága Clarisseszal felbontottnak tekinthető.

Kevesebb szégyen, ha mi bontjuk föl, mintha ők utasitanak vissza.

Adél grófné csak tovább sziszegte:

» Oh! szégyen! szégyen !«

Frigyes igy folytatta: »Bármint végződjék tehát a párbaj, a következményeken nem változtat.

Távoznotok kell rögtön.

Igy legalább a látszat van megmentve.

Somkövyvel nem lehet találkoznotok, mert Rózsaytól kitelik az is, hogy elárulja, hogy Margitra vonatkozólag te adtad a tanácsot.«

Adél grófné fölkaczagott a kintól és a megalázástól: »Még ez is !«

» Somkövy olyan, mint egy őrült - minden botrányra képes.

Oszkár eltünt; bizonyosan azért hogy más segédet keressen magának.

A kocsi be van fogva.

Siessetek.

Pesten találkozunk még ma este, s ott megvitatjuk a további teendőket.

A sors akarta igy - bele kell nyugodnunk !«

Adél grófné e szavakra a legnagyobb gyülölettel kiáltott fel:

» Lőjétek agyon legalább Oszkárt, hogy bosszut álljatok !«

De Adél grófné e szavaira Clarisse kétségbeesve sikoltott fel s még szorosabban tapadt Viktor kebléhez.

» Ne kisértsd az istent!

Én nem bocsátom Viktort!

Én nőd akarok lenni!

Lemondok a világról, s csak neked élek.«

Viktor könyezett, s Frigyes nem akarva időt engedni a nagyobb elérzékenyedésnek igy szólt »Csitt gyermek!

Viktor bucsuzzál és készülj !«

Viktor alig tudta kimondani e szavakat: »Isten önökkel.«

Most már Adél grófné is meg volt rendülve.

Görcsös sirás fogta el, és e szavakkal nyujtá kezét Viktornak:

» Bocsásson meg nekem !«

Viktor megcsókolta Adél grófné kezét, de Frigyes már vitte magával.

Viktor még egyszer Clarisse felé fordult, s fölsóhajtott:

» Clarisse !«

E sóhajra Clarisse csak a Viktor nevét ejté ki, és ájultan rogyott a szoba padlózatára.

Ez a jelenet még a Frigyes idegeit is próbára tette.

De erőt vett magán, és igy szólt: »Semmi baj! szerencse, hogy elalélt.«

Adél grófné Clarisse mellé térdelve, jajongott:

» Clariss gyermekem! ébredj! ne halj meg !«

És csókolta Clarisse kezét.

» Viktor élni fog! férjed lesz! boldogok lesztek!

- Az isten megbocsát azoknak, a kik szivükből megtérnek.

Én megtértem, megjavultam, s kolostorban fogok imádkozni a ti boldogságtokért.

- Oh! gyermekem! - ébredj, térj magadhoz !«

Viktor ez alatt eltávozott, s Frigyes is készült utána.

De Clarisse eszmélni kezdett .

Frigyes fölsegité egy karosszékbe és e szavakat ismételte:

» A kocsi vár! rögtön induljatok.«

De Adél grófné igy felelt Frigyesnek:

» Távozni most? most, mikor Viktor a halállal szembe néz?

Elszökni gyáván sorsunk elől?

Itt hagyni Viktort, talán vérében, idegenek ápolására?

Nem! ez nyomorult tett volna tőlünk !«

Clarisse hevesen csókolja anyja kezét és többször ismétli: »Köszönöm anyám !

Köszönöm.«

Frigyes érezte, hogy Adélnak igaza van, sőt Adél szavai neki is jól estek, és azokra csak annyit mondott:

» Tedd, amit jónak látsz.

De ha itt maradtok, vonuljatok szobátokba, s várjátok be , mig visszatérek.«

És ezután elment.

Mentében igy dörmögött:

» Ördög és pokol!

Szokás, filosofia, férfiasság, mind olvatag viasz a sors kezében ! érzem, hogy magam sem vagyok rendben.«

A kocsi már előállt, s benne ült a kerületi orvos, és annak egy barátja, (a ki Frigyes mellett a második segéd lett volna ,) Viktor a lépcsőházban türelmetlenül várta Frigyest, s e közben egy-egy könycseppet törült le szeméről.

Végre előbbi hangos monológjával megjelent Frigyes gróf is, hogy induljanak a párbaj szinhelyére : de ekkor, éppen a mint a lépcsőkön lefelé futottak, szivrázó jajgatással jött velük szembe Rózsay Félix, és arczvonásait a fájdalom őrültsége torzitotta el.

Kezeit az ég felé emelgette, majd a jobb kézben tartott levelet vad mozdulattal tartá szeme elé , mintha elfeledte vagy nem hitte volna azt, a mi a levélben megirva volt.

Majd zokogása elállt, s kinos hörgéssé lett.

Lábai tántorogtak, s a mint előre rohant , olyan volt, mint a halálra sebesitett ember, a ki minden pillanatban a földre rogyhat.

Frigyes és Viktor megkövülve álltak meg, mikor Rózsay Félix ekként jött eléjük, Rózsay, ha szóhoz juthatott, folyton e szavakat ismétlé: »Adjatok egy pisztolyt! nem akarok élni!

Fiam, egyetlen fiam !«

» Mi történt ?« kérdé Frigyes, és részvéttel támogatta Rózsayt, hogy el ne essék.

De kérdésére egyenes választ sokáig nem kapott.

» Most már mehettek! - most már mehettek !« - igy sirt Rózsay, s ujra hangos zokogásba tört ki.

Végre átnyujtá a levelet Frigyesnek, és végtelen fájdalommal kiáltá : » Olvassátok!

- Még tegnap irta.

És nekem csak most adták ide.

Most már késő minden .

Már tegnap este eltünt.

Meghalt, megölte magát !«

» Oszkár ?« kérdé Frigyes és Viktor egyszerre, és Frigyes meghatottan vette át Rózsaytól a nyitott levelet.

Rózsay tombolt, haját tépte, és csak ezt ismételte : » Adjatok egy pisztolyt!

Lőjetek agyon! nem akarok élni !«

Frigyes és Viktor fölvezették Rózsayt a lépcsőkön, s ott engedték ráborulni a márvány korlátra, hogy kisirja magát.

Ez alatt Frigyes lázas sietséggel, és látható megindulással olvasta el Oszkár levelét, mely igy szólt:

» Édes atyám!

Én vagyok a hibás, hogy megszomoritalak.

De ha tovább élnék, tovább szomoritanálak.

Te mindent elkövettél, hogy boldoggá tehess, én mindent elkövettem , hogy boldoggá ne lehessek.

Nem tudok többé kibékülni magammal, s azt hiszem, te is csak halálom után békülhetsz ki velem.

Nem élhetek tovább.

Az élet minden percze halálos gyötrelem.

Nincs reményem, nincs hitem, nincs bizalmam, és nincs semmi czélom.

Meg kell halnom.

Csak a halál állithatja az összhangot helyre.

Köszönöm, hogy annyit fáradtál érdekemben.

Ne tégy magadnak semmi szemrehányást.

Én rosz és szerencsétlen természettel születtem.

A kiket megbántottam, azoknak igy adok elégtételt.

Mást nem adhatok.

Lásd be, hogy nekem legjobb volt meghalnom, és nyugodj meg.

Hidd el, hogy csak a halál tudata ment meg az őrüléstől.

E tudat nélkül már most is őrült volnék.

Mert őrült kinokat szenvedek.

Isten veled.

Oszkár.«

» Oh! nemeslelkü fiu! - sóhajtá Frigyes elérzékenyedve.

- Egyikünk sem ismerte őt. «

Ezután átnyujtá Oszkár levelét Viktornak.

» Olvasd.«

Viktor végig olvasta, és arczán az előbbi kemény vonások ellágyulva szelidültek meg .

Csak ennyit mondott: »Szegény Oszkár !«

De e két szóban elárulta, hogy sajnálja Oszkár életét, holott nehány percz előtt még ő maga akarta kioltani azt.

Rózsay ujra följajdult:

» Mi élünk! és ő meg van halva! az ilyen fiu maghal, mi pedig méltatlanok, tovább élünk.

Nincs isten! nincs igazság !«

Frigyes igy szólt: »Siessünk, keressük fel.

Talán tehetünk még neki egy baráti szolgálatot.«

De Rózsay nem ügyelt Frigyes szavára, s csak a saját fájdalmát panaszolta:

» Minden vagyonomat oda adnám, ha megválthatnám vele fiam életét! - s kezdhetnék egy uj, és nemesebb életet.

Beh! meg is büntetett engem az isten!

- Mig szivtelen gonosz , nagyravágyó voltam, addig volt fiam: és most, mikor megjavultam, árván maradok !«

És ezzel a földre roskadt.

» Meg kell szánnom igaz fájdalmát.«

Mormogta Viktorhoz Frigyes.

Viktor hasonló hangon felelé:

» Én sem tudok többé haragudni reá.«

Ekkor a lovász inas, a ki Oszkár levelét átadta volt Rózsaynak, lihegve jött elő az uradalmi vadászszal, a kinek azonban az arczán lehetett látni, hogy nem valami jó hirrel jött.

De azért valamennyien e kérdéssel rohanták meg:

» Nos?

Te az erdőn jártál, - tudsz valamit Oszkárról ?«

Az uradalmi vadász kinos zavarban volt, s alig tudta kinyögni:

» A fiatal nagyságos urról? tudok instálom.«

És már az ajkán volt, a mit mondani akart, de Rózsay kétségbeesett hangon közbe vágott: »Megállj! ne szólj! ő meghalt, - nem akarom hallani.

De mégis, szólj! - de ha rosz hired van, ne mondd ki egyszerre !«

A meghatott vadász jót akart, és azt hitte jót tesz, ha elháritja magától a felelősséget, és igy szólt:

» Hiszen Márton, az erdőkerülő is tudja.«

» Küldjétek hát ide Mártont, az erdőkerülőt: Hadd mondja ő el !«

Kiáltá Rózsay , csakhogy minél későbben hallja meg a szomoru valóságot.

Ez alatt Frigyes titkon a vadászhoz sugott, s ezt kérdé tőle:

» Meglőtte magát ?«

A vadász fejével intett s ezt felelte lassu hangon:

» Olyan formán.«

Rózsay észrevette, hogy sugdosnak és rárivalt a vadászra:

» Mit állsz itt? hivjátok Mártont, az erdőkerülőt!

Hamar, meg akarok tudni mindent ! «

Pedig azt a vadász is elmondhatta volna.

E pillanatban zaj támadt.

Uj hirnök jött, a kitől, mig szólani nem hallották , mindenki elrémült.

Rigó Elemér Alfréd volt, a ki ugy röpült, mint viharban a vészmadár.

Öltözete egészen derangierozva volt, arczvonásairól senki sem tudta leolvasni azt, a mit a vészmadár sipolni fog.

A mint jött, beleütődött a vén vadászba, és durván lökte félre.

Aztán hirtelen megállt, mint egy megbolondult komédiás, a ki mindig a szinpadon képzeli magát, és folyvást ijesztő mozdulatokkal játszik.

Dobbantott lábával, kihívó gőggel nézett körül és harsányan mint egy csatakürt, igy kiáltott:

» Félre az utamból!

- Hirt hozni volt itt kend ugy -e?

Hazug hirt hozott!

Kend szamár ! menjen dolgára.

Az erdőben lőjje a bakokat, nem itt !«

Azután pedig gőgös udvariassággal meghajtá magát a hallgatóság előtt s igy folytatta: »Szerencsés jó hajnalt urak urfiak, válogatott czigány-legények!

Ugy -e a vadász azt a hirt hozta , hogy Oszkár meglőtte magát és meghalt ?«

Rózsayt, mintha a guta ütötte volna meg erre a kérdésre, olyan kővé vált arczczal meredt a szóló felé, s még jobban borzadozva mint előbb, nyöszörögve kérdé: »Nem lőtte meg magát ?«

Rigó Elemér Alfréd tiltakozott a kérdés ellen, s igy szólt:

» Még semmit sem mondtam, pedig csak az az igazság, a mit én mondok.

Én pedig azt mondom, hogy Oszkár meglőtte magát, - de !« - valamennyien szivszorongva kiáltottak közbe: »De ?«

Rigó Alfréd Elemér erre ünnepélyes lassusággal tagolta, s minden szót külön is megnyomott:

» De nem halt meg.«

Rózsay egyet orditott, és azzal egyenest a Rigó nyakába kapaszkodott: »Nem halt meg ?

- Ha szegény ember voltál, ezért a hirért gazdaggá teszlek !«

Rózsay pedig a dicsőségtől mámoros hangon egészité ki szavait ezzel: »Nem halt meg, - és nem is fog meghalni!

- És én nekem van benne legfőbb részem !«

- Végzé vad kaczagással, miközben sirva fakadt, és könyei zápor módra hulltak.

» Beszéljen!

Beszéljen !«

Fakgatá Frigyes.

» Hogyan történt ?«

Kérdé fölizgatottan Viktor.

Rózsay pedig futott egyiktől a másikhoz, kezeivel hadonázott, és igy kiabált:

» Meg kell tébolyodnom!

- A fájdalmat már tudtam hordozni, de ezt a reményt nem tudom !

Oh! fiam, fiam !«

Végre Rigó Elemér Alfréd ujra visszanyerte önuralmát, s ekként szólt tovább:

» Hogy történt? hát ugy, a hogy én akartam!

Hej! különösek az emberek, mikor bajban vannak!

Beh kevés van köztük olyan, a ki a fejét el nem vesziti!

Hanem annyit mondhatok, hogy Somkövy az ilyen fajta ember.

Nem hittem róla, de becsülöm is értte !«

» Somkövy ?« kérdé ijedt hangon Rózsay, és szégyenpir boritotta el arczát.

» Ő, igen ő!

Somkövy Albert, a Margit tulajdon édes apja.

Ez is most sült ki.

Mikor megtudtam, majd hanyatt estem.

Margit egy nap alatt milliomos leány lett!

Hej, lenne udvarlója ezután, a mennyi kellene!

De neki egy se kell, mert Oszkárt szereti .

Oszkárt meg engem, - de engem csak ugy!

Szegény kis gerliczém! itt sirt, itt reszketett a keblemen, mikor elszöktettem !«

Rigó elbeszélése folyvást izgatottabbá tette hallgatóit.

Mindannyian ideges türelmetlenséggel kiálták:

» Beszéljen világosan, mert nem értjük.«

Rigó Elemér csodálkozó arczczal felelte nekik:

» Pedig világos ez, mint a nap!

Mert hát elszöktettem biz én, mikor a mostoha apja, az a megtántorodott vén kópé, a szekérre pakolta, hogy ideküldje sóló.

Ott lestem a szekeret a kenderes alján, s mikor erre fordult, a lovak elé álltam s igy kiálték : hó!

- Tudtam, mi járatban van a leány, s megesküdtem, hogy vagy megőrzőm az ártatlanságát, vagy meghalok.

A kocsi megállt és én felugrottam a kocsis mellé, aztán pisztolyt szegeztem a szivének, és megparancsoltam neki, hogy a kis erdőbe hajtson, a gazember rezonirozott, de kivettem kezéből a gyeplőt, és a kis erdőben ugy pofon nyaltam két oldalról, hogy leszédült.

Most is ott fekszik talán az ut közepén valahol.

Aztán a lovak közé vágtam, és két minutum mulva üthette a nyomunkat Caracalla császár !«

Frigyes kezdte érteni a dolgot, és mosolyogva dörmögte:

» Bármi legyek, ha nem sejtettem, hogy Margitot maga sikkasztotta el !«

Rózsay az égre nézett és fohászkodva sohajtá:

» Az isten keze ez! - nem földi hatalom !«

Rigó Elemér eként folytatá: »Vittem Margitot egyenesen a tiszteletes urhoz.

A tiszteletes ur nem volt otthon.

Valami nagy beteghez hivták, mert hát ő a falu doktora is egy személyben.

Éjfélig vártuk, mig haza jött, addig az ideig Somkövy, meg a kastély cselédsége háromszor járt ott Margitot keresni, - de én csak nevettem a fáradozásukat.

Éjfélkor érkezett meg a tiszteletes ur, de nem egyedül.

Valakit hoztak.

Ki volt az a valaki? találják el.«

Mindenki eltalálta, s egyszerre kiálták:

» Oszkár.«

» No ugy -e, hogy világosan beszélek?

- Oszkár volt, csakhogy nem volt benne élet.

No lehet képzelni azt a sikoltást, a mit az a kis őzike elkövetett.

Föl kellett volna támadni Oszkárnak arra, ha igazán meg is lett volna halva.«

Rózsay megint felorditott, és megint a Rigó Elemér nyakába esett, s boldogságában szinte fojtogatta.

De Rigó nem veszté el hidegvérét, és megmaradt a tárgynál.

» Lett aztán sürgés-forgás, mindenkinek száz keze nőtt.

Oszkár sebét kimostuk , bekötöttük, de nem is volt annak sebe, mikor megtudta, hogy az a nő, a ki a pavillonban volt, nem Margit volt, hanem az a másik.«

Itt Rigó kaczagva fordult Frigyeshez, s tőle kérdé: »tudja ki ?«

» No képzelem, milyen dühös volt, mikor kizavarták!

Az sem megy többé rendezvousra , mig él !«

Frigyes csak annyit tudott felelni: »Ez volt az első légyott, a mit nem tarték meg .

De örülök, hogy igy lett.«

Most Rigó kezeivel hallgatást parancsolt, mintha azt jelentette volna, hogy most jön a java!

Aztán igy folytatta:

» Nem sokára jött Somkövy, - s Oszkár látni kivánta.

No az volt a jelenet.

- Festő , szobrász, költő és muzsikus kellett volna ahhoz.

Sirtunk, meg nevettünk valamennyien .

Képzeljék, Somkövy még most sem fedezte föl magát föltalált gyermekének; És miért?

- Azért, hogy egy pillanatra se vonja el őt Oszkártól.

Ilyen áldozatot még nem hozott a világon ember !«

» Igazi férfi.«

Jegyzé meg lelkesült hangon Frigyes gróf.

» Mennyire megszégyenit engem !« suttogta Rózsay és szemeit bünbánólag a földre sütötte.

» A tiszteletes ur tizszer is elbeszélte, hogyan akadt Oszkárra s talán most is azt beszéli.

Hát ugy akadt rá, hogy mikor a falu végén járt, lövést hallott.

Ki lőhet sötét éjjel? gondolá.

És ment, a honnan a hang jött.

Alig tett pár száz lépést , megtalálta Oszkárt.

Azt hitte, halva van, s maga czipelte be a faluba.

A faluban embereket fogadott, s az eklézsiára hozatta.

Itt sült ki, hogy nem halt meg.

Szivének czélzott, de a pisztoly félre siklott s oldalát lőtte keresztül.

Olyan seb, a mitől a huszár le sem esik lováról, hanem még négy óráig harczol.

Csontot nem tört a golyó és egy pár hét mulva akár lakodalmat tarthat.

Most aztán ott ülnek körüle Somkövy , Margit, meg a tiszteletes ur, s olyan jó kedvük van, hogy nem lehet köztük megmaradni.

Még a vén kasznár is ott van, hanem azzal nem lehet beszélni.

Mikor megtudta, hogy Margit Somkövy leánya, lerogyott és megütötte a nyelvét a guta.

Adja isten, hogy a nyelvével együtt némult légyen meg a lelkiismerete is !«

Rózsayt elfogta az öröm dühöngése, s majd kibujt a bőréből, s esze nélkül akart rohanni: »Menjünk a tiszteletes urhoz!

Menjünk valamennyien!

- Látni akarom őket együtt !«

Frigyes maga is egészen fölvidult, s igy szólt Rózsayhoz:

» Menj, és jelents be Oszkárnál bennünket is.«

» S a párbaj ?«

Kérdé Viktor lassu hangon.

» Erről megfeledkeztem!

De ezek után én nem tartom szükségesnek.

Oszkár a legszebb elégtételt adta neked azzal, hogy azzal a kézzel, mely téged megbántott, a saját vérét ontotta.

Az az Oszkár, a ki téged megsértett, meghalt.

A ki ma él, annak élete csak ez órától kezdődik.

Ha vivni akarsz vele, keress magadnak más segédet.«

Viktor kezet nyujtott Frigyesnek s igy szólt:

» Ha igy beszélsz, szivesen belenyugszom !«

Rózsay, mikor ezt hallotta, csaknem a Frigyes lábaihoz borult, s megtörve sóhajtá : » Gróf ur! fogadja egy szegény apa hálás köszönetét !«

Frigyes gróf pedig átölelte Rózsayt, s őszinte mosolylyal felelé neki:

» Maradjunk a régi hangnál: hisz most már igazán becsülhetjük egymást.«

És ez a hang Frigyestől jobban esett Rózsaynak, mint minden eddigi hiusága.

» Én sietek Clarisshoz, s elmondok neki mindent.«

Kiáltá Viktor, szenvedélyes örömmel.

» Tedd őt boldoggá!

Eredj !«

Szólt Frigyes, és a boldogságtól senki sem találta helyét.

Viktor nem is sietett, hanem rohant a grófnéhoz és Clarissehez, kiktől alig egy félórája, hogy elvált.

Clarisse csak nehány percz előtt ébredt eszméletlenségéből, és Adél grófné leánya mellett térdelt és imádkozott.

Az idő mértéke elveszett mindkettőre nézve.

Clarisse nem tudta, meddig feküdt eszméletlenül, Adél grófné előtt pedig oly borzalmas volt minden átélt percz, hogy ugy érezte, mintha az elmult félóra alatt hosszu évtizedeket élt volna át.

Mindketten remegő izgatottságban várták a hirt a párbaj kimeneteléről, és mikor a léptek zaját hallották, nem mertek az ajtó felé tekinteni.

De az ajtó felszakadt, és Viktor harsány hangon kiáltá:

» Jó hir! szerencse !«

» Viktor !« sikoltott fel Clarisse, és zokogva omlott az érkező keblére.

Adél grófné is felsikoltott, de ő ezt kérdezte:

» Meghalt ?«

Azt hitte, hogy a párbaj már megtörtént, és Oszkár az, a ki halva fekszik.

Viktor több perczig nem ért rá, hogy Adél grófné kérdésére válaszoljon, annyira elfoglalta őt a Clarisse ölelése.

S mikor végre válaszolt, csak ennyit mondott: »Nem halt meg! ne is haljon meg! én neki megbocsátok !«

E perczben belépett Frigyes és Rigó Alfréd Elemér, a ki azonban előre kijelenté, hogy nem maradhat sokáig, mert neki mennie kell a boldogokhoz.

» Rigó barátom, ön a nap hőse !« veregette Rigó vállát Frigyes.

» Most már elengedem önnek a légyottomat !«

Rigó Alfréd bizonyos elérzékenyedéssel kaczagott fel: »Csak a helyemet találnám!

De sehol nem találom!

- Futok vissza a boldogokhoz.

Igy lesz már ez mindig ezután .

Lássák, igazi futó bolond vagyok.«

És el is futott, szemeiből a könyeket törölve.

Hosszu idő telt bele, mig a hölgyek mindazt megtudták, a mi történt.

Hogy nagy érdekkel hallgattak minden szót, és hogy elbeszélésnek sohasem volt hálásabb közönsége mint ők, azt talán fölösleges bizonyitani.

Elég az hozzá, hogy mikor mindent tudtak, és már többet sirtak az örömtől és a boldogságtól, mint a mennyit előbb sirtak a szégyentől és boldogtalanságtól, akkor Frigyes elhagyta őket, és fölkereste Rózsayt, a ki már háromszor elindult, hogy fiát megnézze, de mindig visszatért, mert nem volt ereje és bátorsága, hogy egyedül menjen oda.

Épp a negyedik elindulás pillanatában találta meg Rózsayt Frigyes és utána kiáltott!

» Félix megállj!

Egy szóm van veled a grófné nevében !«

Rózsay visszafordult, s csak ennyit felelt:

» Tudom, mit akarsz mondani.

El van végezve !«

Ez volt az első tapintat, mely Rózsaytól kitelt.

Frigyes nem is mulasztotta el , baráti mosolyával, és egy könnyü fejhajtással megdicsérni érte.

» Hirül adhatom a grófnénak ?«

» A mint akarod !«

Éppen el akartak válni egymástól Rózsay és Frigyes, mikor hirtelen kocsi zörej hangzott, és pár pillanat mulva kétségbeesett arczczal megjelent Táray gróf, Adél testvérbátyja.

Kezében egy gyürött táviratot tartott, és alig tudott szólani a felindulástól.

» Miklós, te itt ?« szólitá meg őt csodálkozó hangon Frigyes.

» De jó, hogy jösz .

Becsületemre mondom, jobb időben nem jöhettél !«

» Mi történt ?« kérdé lélekszakadva Táray gróf.

» Tegnap este egy sürgönyt kaptam Oszkártól, mely igy szólt: Megigértem önnek, hogy gróf Szentkláray Clarisse férje nem leszek.

Megtartom.

Mikorra e sorokat olvassa, halott vagyok.

- Az Istenért, mi történt ?«

Rózsayra megint rájött a sirás, de Frigyes már egészen beleélte magát a szomoru boldogság mámorába, és nevetve válaszolá:

» Csoda történt!

Clarisse a Viktor menyasszonya.

És képzeld, tiszta szerelemből !«

» De Oszkár ?« kérdé Táray nyugtalanul.

» Oszkár pedig Somkövy Margit vőlegénye.

Egy szóval megváltozott a világ.

Az emberek nem pénzért házasodnak, hanem tiszta szerelemből !«

» De én még mindig nem értem !«

» Ej! én pedig már harmadszor el nem beszélem!

Beszélje el más! - nézd, ott jönnek az asszonyok - beszélj velük !«

Adél, Clarisse és Viktor együtt jöttek.

Clarisse egy perczre kibontakozott Viktor karjaiból, és Tárayhoz futott.

» Bátyám !« kiáltó igazi bensőséggel.

» Mily jó, hogy itt vagy!

Ugy -e nem haragszol reám?

Lásd megváltoztam.

Viktor arája vagyok !«

És ezzel ujra Viktorhoz futott és szenvedélyesen csókolta őt.

Frigyes meg nem állhatta, hogy rá ne kiáltson: »Ej! hát azért szabadult meg Viktor a haláltól, hogy te most csókjaiddal öld meg ?«

Viktor lelkesen kiáltotta vissza: »Az ő csókja még a halálból is feltámasztana ! «

( Banális frázis, de szerelmesektől, köztapasztalás szerint, jobb nem igen telik.)

Adél grófné lesütött szemekkel és lassu léptekkel közeledett Tárayhoz, és reszkető hangon csak ennyit mondott: »Bátyám, neked volt igazad.«

Ezzel kezét nyujtotta Táraynak, a ki melegen és valódi testvéri szeretettel szoritotta meg azt:

» Nem örülök ugy e kijelentésednek, mint leányod igazi szerelmének.

Most már ő nemcsak a te leányod, hanem az én leányom is.«

» Értelek és méltányollak «, szólt Adél ünnepélyes hangon, »és többé nem állok semminek utjába.

Legyen Clarisse boldog, én pedig visszavonulok, és a társaságba nem lépek soha többé.«

Ábrányi Kornél

Régi és uj nemesek : Eredeti regény

Az éj titkai.

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Ábrányi Kornél

Régi és uj nemesek : Eredeti regény

Az éj titkai.