ELTE regénykorpusz

Felhők mennek a Mátra felé...

Halk alkonyatban mennek az északi hegyeknek , melyeken tul a hazám következik.

Tiz esztendeje lesz idei őszben, hogy nem láttam vonagló arcát, csak a hegyei köpenyegét pillanthatom meg minden esztendőben egyszer, ha szétvert hajjal és remegő szivvel megállok a határnál , amelyen nem szabad átlépnem.

Mennek a felhők szegény hazám felé...

Észrevétlenül alkonyodni kezd, szobámban ülök az ablaknál s nézem-nézem őket, amint vándorolnak-mennek.

A tizennegyedik tavasz ez, mióta megvivták a második lembergi csatát...

Haza kéne menni!

Kisleányom félhangon tanulja a leckét.

A másik szobában már vagy huszadszor mondja az igénytelen versikét:

Amerre a hegylánc kéklik,

Merre a berek sötétlik,

Ahol a róna kanyarul,

Melyre az égbolt leborul,

Ez a haza!

Huszonnyolc esztendővel ezelőtt én is igy mondogattam ezt az árva versikét a régi-régi iskolában.

Halott lett azóta az iskola, egészen halott.

A tanitó urat kitették belőle az uj hatóságok, melyek a hegyeken-tulról ereszkedtek le a falucskába, a tanitó úr aztán - szivében teméntelen búval - átköltözött a megnyomoritott Kis-Magyarországba s a régi iskola üres lett nagyon, fent-fent a falu fölötti dombon.

Azóta uj iskola épült a falucska alsó végén s cseh dalok csendülnek ki belőle alkonyra-hajló délutánokon.

Senki-senki nem jár többet a régi iskolába, mely roskadozva néz le a kies völgybe.

Minden éjszaka egy zsindely hull le róla s András-napra csak tető-csontváza fogja már ijesztgetni a falut.

Estétől-hajnalig kisértetek járnak benne lábujjhegyen s olyankor mindenki elkerüli messziről, különösen ha az ég legtetején áll a hold.

Szobám ablakánál ülök, a másik szobában hazafias versikét tanul a kisleányom s a felhőket nézem, amelyek zajtalanul eveznek a menny kéklő mélységében, alkonyodó szinek között...

S tenyerembe hajtom a fejemét.

Mert megőszitett engem ez a tiz esztendő!

Valamelyik szomszédos házból zongoraszó jön idáig, de egész elhalón.

Talán egy elhagyott menyasszony borul a zongorája fölé, akit egyszer azzal ölelt át a vőlegénye, hogy karácsonyra biztosan megtér a galiciai mezőkről s akkor megtartják a lakodalmat.

Hány esztendeje már ennek, Teremtőm-Uram!

Tizennégy ősz óta vár-vár a menyasszony, fehér szálak csillognak már itt-ott a hajában s mert a katonavőlegény még a mai alkonyaton sem zörgetett be, a régi kislány leült a zongorájához s játszani kezdett nagy egyedülvalóságában, hogy könnyitsen valamit a szivén.

És mialatt ujjai nesztelenül siklanak el a billentyükön, hullni kezdenek a könnyei...

Hol lehet a vőlegény, Istenem, hol?

Lábamnál a kisfiam játszadozik s falovát nyergeli most is.

Azzal készül elvágtatni a nagyanyjához.

Eddig, sajnos, hiába próbálkozott háromszor is, mert harcimén-jellege van a nyeritő paripának s ez oknál fogva az uj határon nem eresztik át az uj urak őrszemei.

Igy a ló ideát marad minden esetben s ő aztán gyalogszerrel kénytelen átbaktatni a határhidon s mialatt nagyanyja a kezénél fogva viszi magával, János elbúsult fejjel totyog mellette...

A falumról beszélgetünk nagy szünetekkel.

János kezdi:

- Amikol nagyapa meghalt, szok embelek voltak az udvalunkon...

Az embelek mind sziltak meg énekeltek nagyon...

Nem tudok rá mit mondani, mert elful a hangom.

A fiam mindent tud már, hiába takargatjuk előle.

Valóban ugy volt...

Mikor a tekintetes ur is elköltözött e földi térekről, a falu kálvinistái - kisnemesek, zsellérek és cselédek - mind összejöttek a koporsónál, mert eszükbe jutott a tekintetes ur sok nemes cselekedete s égnek emelve arcaikat, harsogó karban énekelték el az ő emlékezetére a XC. zsoltárt, az örök Istennek halhatatlan énekét.

S a falu alatt, a határpatakon nagy tömegben verődtek össze a Kis-Magyarországhoz tartozó barátai s meghallván a régi ház udvaráról harsogó éneket, átvették ők is s égnek emelt arccal kezdték vinni ők is az uj határon, a patak füzbokrai mentén, hogy könnyeik lecsurogtak a patak vizébe:

Mert ezer esztendő előtted annyi,

Mint a tegnapnak ő elmulása,

És egy éjnek rövid vigyázása...

Mind-mind sirtak a határpataknál, mert eszükbe jutottak az örökre elmult szép napok.

Odaát pedig először a tekintetes ur lelkész-barátai emelték vállaikra a koporsót, majd régi cselédei vették át a megholt gazda tetemét s vitték-vitték sok csetlés közt, mert egytől-egyig görnyedeztek roskasztó bajok alatt.

Aközben pedig stációt tartottak minden száz lépésnél s olyankor fedetlen fejjel énekeltek el egy sort a zsoltárból...

Igy huzódtak fel a temetődombra, a falu fölé.

S mikor a tekintetes urat visszaadták az Anyaföldnek, mindenki hangos sirásra fakadt.

Isten, Isten, mi történt otthon tiz év alatt!

Először a tiszteletes ur halt meg, aki a kormányt támogatta zajtalan életében, ám a falu fölött egy hideg őszön megszünvén a magyar királyi kormány hatalma, ő sem birta sokáig, hanem egy fergetegben zúgó téli napon elment e Siralmak Völgyéből .

Nem él azóta Balogh György sem, akinek szokása volt, hogy családias jellegü összejövetelek alkalmával mélán-andalogva tett egy-két fordulót táncközben s azalatt kettőt csapott a combjára, de sohasem kiáltott hozzá csuhajt .

Hétköznapokon a malmában tett-vett, ám esztendők óta üresen hallgat a malom s nem zakatol többet.

Elment a gazda, elment...

Egy lucskos novemberi hajnalban utoljára hajtotta le fáradt fejét az öreg segédjegyző, mert változván az idők , minden fiatalabb pajtása Kis-Magyarországra szökött át, hogy beálljon ott katonának.

Ezért volt olyan egyedül a segédjegyző, miközben haldoklott.

Senki nem állt az ágya fejénél, ahogy utolsót sóhajtott volna...

Meghalt, mindenki meghalt, mióta elbujdostam hazulról...

Teremtőm-Uram, haza kéne már menni!

Ülök az ablaknál s nézem a felhőket, amint vándorolnak-mennek husz látóhatár alá elmerült falum felé.

A szomszéd házból bánkódó szerelmes dalocska ver át zongorán, kisleányom hazafias verset tanul a másik szobában sokat csatázott őseinkről s észrevétlenül alkonyodó szinek kezdenek gyülekezni odakint.

János fiam nem játszik már a lóval.

Előttem áll s rámemeli komoly csepp arcát:

- Mikol nagyapa meghalt, nagymama azt mondta, hogy azélt megkapom a lovat meg a kocsit, amit nagyapa igélt nekem...

- Megkapod kisfiam, megkapod...

Csak előbb tedd le az érettségit!

Nem érti még, mi lehet az az érettségi, mert elhallgat s maga elé töpreng .

Lankadt gondolataim ottjárnak most is valahol az iharosi erdőben, melynek zugásában fájdalom és keserüség van.

Talán ugyane szálfák rengő zugása fakasztotta könnyekre az indulatos Bercsényit is, amikor minden legénye elhullt már a szegény öregnek...

Megszólal egyszer a fiam, de hirtelen ugy tünik föl nekem, mintha álomszerü messzeségeken át hallanám csak:

- Amikol a nagymamánál vótam nyálba, Polyák Andlisz báci aztat mondta nekem , mikor fog mál apukám isz hazagyönni?

- És te mit feleltél rá, kisfiam?

Jánoska nyel egyet:

- Azt mondtam, hogy apukám mindig il, deha nem fog ilni könyvet, akkol hazamegy...

Meglep a válasz s mély megindultság fog el:

- Aztán ki tanitott meg rá, kisfiam, hogy ezt mondd Polyák Andris bácsinak?

- Nagymama mondta, - pillant rám komoly-okosan a gyerek.

- Még aztat isz mondta nagymama, hogy ne beszéjjek mindig apukáról, hogy meg ne hallják a cehek!

Valami fojtogat.

Négyesztendős mult csak a fiam, de meg kellett tanulnia szegénynek, hogy apja nem mehet haza és hogy erről hallgatnia kell odaát.

Mertha megtudnák egyszer a csehek, abból kellemetlenségei lehetnének esetleg a nagymamának.

Polyák András azonban érdeklődni próbált utánam, persze csak ugy óvatosan, hogy meg ne hallja idegen fül.

Polyák András még tiz esztendő után is hazavár.

Előttem áll a fiam, fokonkint alkonyodni próbál.

Azt mondja egyszer, csaknem suttogva:

- Nagy Bálint báci isz kéldezte tőlem, mit cinál apuka?

Meg Pálnahaj báci isz kéldezte egyszel.

Tehát Nagy Bálint is hazavár, aki hazakerülve orosz rabságból, eltengeti valahogy sovány napjait, miután az uj hatóságok alatt nem akarta vállalni a birói tisztséget.

S Párnahaj bácsi is emleget.

Embertelen idők óta nem láttak, de azért még emlékeznek rólam s hazavárnak.

Hazavár az egész falu!

Ülök az ablaknál s szorongó szivvel nézek ki az egyre sürüsödő alkonyatba.

A felhők még mindig menetelnek odafent.

Jönnek a Dunántul felől s vándorolnak északi hazám felé.

Talán Kassa fölött sem állnak meg, hanem ballagnak-ballagnak tovább, Podólia irányába, melynek határszélén ágyuktól és puskáktól kormos levegőben lihegtünk a tizennégyes őszben...

A szomszédos házból alig-alig zsong át már a zongoraszó.

Talán az a régi kislány, aki tizennégy esztendeje vár a régi vőlegényre, rájött a mai alkonyaton, hogy számtalan csaták során meghalt a régi vőlegény s most a két karjára borulva siratja el örömtelenül letünt fiatalságát.

Az alkonyat beteg szine rálehellt az ablakomra.

Kisleányom abbahagyta már a hazafias versikét s kiment valamerre.

Csend, aggasztó csend van körülöttem .

János fiam egyideig lábamnál piszmog a szőnyegen, később fölhajlik, rámnéz s annyit mond:

- Egyszel a nyálon a temetőből gyöttem a nagymamával, aztán a falu mellett egy kisz fa volt, ész azon a fán egy madálka meg egy fészek...

- Milyen kis fa volt? - nézek rá vissza felocsudva.

János kézzel-lábbal magyaráz:

- Olyan kisz fa vót, de azélt egy kicsit nagy...

- Bokor talán?

- Igen, apukám, olyan bokol vót...

Nem tudok tájékozódni hirtelen, de hiszen tiz esztendő óta csak álmaimban jártam odahaza.

Nyugtalanság ráz meg.

Mert ha igy tart tovább is, észrevétlenül elmosódnak előlem falum vonásai.

S izgatottan kérdezem:

- Hol volt az a bokor, amelyikben egy madárka fészkelt?

- A nagymama pincéje mellett.

Két bokol van ott, de kicit mál nagyok...

Tehát a pince mellett.

A pincében és a pince előtti dombon vig napokat éltünk valaha, mikor még nem hagyott el bennünket a nagyapja.

Üveg-borocska mellett szalonnát piritottunk nyárson, akik oly kedvesek voltunk egymásnak, mialatt az ereszkedő őszi estben vadludak kiabáltak le a felhők alól.

De akkor még hire nem volt ott a két bokornak...

Azóta uj fák nőttek odahaza s hajladozva sipolnak a szélben.

S megrémülök...

A mai alkonyatban rezzenek rá először, hogy ma már a fiam hoz hireket hazulról.

A házakat és embereket ő látja otthon az uccán, a régi ösvényeken ő tipeg most , mialatt nagyanyja a kezét fogja.

Előlem pedig egyre-inkább elhalnak a régi tájak s északi hazámban uj sarj nő a levágott rendek helyébe.

Uj legények táncolnak vasárnap esténkint a haranglábnál s az öregek egymásután hullnak sirjaikba .

Egyszerre csak meghal az utolsó ember is, akit ismertem...

Isten, Isten, mit csinálok majd akkor!

Ezen az alkonyaton nem hagy nyugodni a gondolat, hogy haza kéne menni...

Odafent még mindig vándorolnak a felhők s messziről-messziről halvány harangszó vánszorog az ablakomig.

De mintha álomban kongatnák csak.

Valamelyik katolikus templomban huznak imádkozóra.

Fölnézek az égre, már este van s a menetelő felhők egy hasadékán át apró csillag látszik.

Észak felé hunyorgat, mintha falumnak jelezné az irányt...

Haza fogok menni!

E csöndbe-süllyedt tavaszi estén érzem először, hogy tiz esztendő után haza kell mennem.

S otthon leszek Kisasszonynapjára, mikor a kertek fölött szakadatlan ökörnyál ereszkedik s a csodákban tündöklő kék mennybolt alatt tilócsattogástól hangos minden udvar...

E tavaszon soha nem álmodott álmok csalogatnak, hogy vége lesz minden céltalan hitemnek, fönt-fönt pedig, a fejem fölött, csillag jelzi az utat a hazám felé.

Sötét van már...

Zongoraszó elhalt, harang nem kondul többet s én félkönyökre hajolva nézem azt a csillagot.

Kisfiam elaludt a lábamnál, leányom rég abbahagyta a hazafias versikét s csönd tanyáz körülöttem, halálos...

Otthon leszek ebben az esztendőben, legkésőbb Andrásnapra...

- - - - -

Fönt-fönt ég a csillag.

A felhők pedig mennek.

( 1928.)

Komáromi János

Nagy leányka, kis legényke

IX. (HAZA KÉNE MENNI...)

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Komáromi János

Nagy leányka, kis legényke

IX. (HAZA KÉNE MENNI...)