UTOLSÓ FEJEZET,
amelyben új esztendő kezdődik. A költő „vale”-t int az olvasónak.
Szeptember másodikának késő-délelőttjén az iskolakerti kapun át, a Kutyaszorító felől, meg a Cziczu boltja irányából hirtelen a kollégium főkapujának kezdtek szaladni a mendikánsok s harsány torokkal azt kiabálták:
- Korpa bácsi mesét mond!
Korpa bácsi mesét mond!
Korpa János akkor már csakugyan ott állt a főiskola vaskapujában s kozmos pipája negyedaraszra húzta le a száját.
Pöffentett kettőt, kivette a szárat s elnézett az izgatott mendurok fölött:
- Hát aztán miről meséljek, édes fiaim?
- A száz farkasról, Korpa bácsi! - sipítoztak azok egyszerre.
Korpa János szélesen mosolygott:
- Mindjárt, gyerekek, csak elébb elrendezem a gondolataimat...
Akkor már egy sereg akadémista is ott szorongott a mendurok hátában.
Persze , sokan hiányoztak a tavalyiak közül.
Tengely Orbán, Topa Péter és Osztricza parókiára szállt ki, Dugó hír szerint Debrecenbe iratkozott be idei évre és jött helyettük sok-sok tapasztalatlan konya.
De itt volt még a három Tariskából kettő, azonfelül Bunkó, Süveges Elek a tárogatóval, Pecsenye Pál , aztán Stüszi és a többiek mind.
S mialatt a mendurok és konyák leesett szájjal néztek fel a vörös Korpára, megszólalt hátulról Séra:
Korpa szippantott még egyet s kivette szájából a pipaszárat:
- Úgy történt az, gyerekek, hogy három esztendővel ezelőtt karácsonyi légációba indultam.
"Szin, Szögliget, Perkupa, Varbóc" volt az ünnepem...
Csodásegű nap volt ez, amelyre szerelmes délután szokott következni.
Siket csönd hallgatott a város szélein.
A nap sütött még, de egyre hanyatló erővel.
A héczei kertek kerítésein ökörnyál lengett s pókhálók szálldostak a verőfényben.
Itt-ott idegen színek villantak meg a mennybolt őszi kékségében.
Ezek már földöntúli üzenetei voltak a novembernek.
A kollégium kapujában egyszerre nevetés harsant fel s utána a Patzok süvítő hangja:
- Valld be, János, hogy nagy fantaszta vagy!
A farkasok száma lehetett hatvanegy, de éppúgy negyvenhárom is...
- Hát akkor negyvenhárom volt, a teremtésit! - kiáltott fel nagy szorongattatásában Korpa János.
És míg a perkupai ordasok számát ily lényegesen sikerült leszorítani , szemközt, a Pletykadomb táján jogászok kezdtek csoportosulni.
Úgy álltak ottan, kissé elvetett tartással, az ezüstfogantyús sétapálcáikra támaszkodva könnyedén.
Legelől Czompó Simon, a Joghallgatók Egyletének ezidei elnöke s mindjárt mögötte Orémusz, aki az ifjúság bizalmából a Közlönyt volt hivatva szerkeszteni a folyó évben.
Ott állt - kissé oldalt - Fehér Pista is.
Ő már csak búcsúzni nézett be, mert Kolozsvárra készült a szigorlatokra.
A Trócsányi-bolt felől apró konyák jöttek a szüleikkel, hónuk alatt sok-sok könyvvel.
Később, ahogy befutott az újhelyi személyvonat, karaván szakadt befelé a régi és új diákokból.
Aztán felbukkant az utca végében Gutmán úr .
Ahogy a jogászok elé ért, kivette a pipát s a pipaszárral - úgy a válla fölött - a főkapu felé bökött:
- Figurás ember ez a Korpa úr...
Majd rápislogott Czompóra:
- Nincs valami portéka, elnök úr?
- Majd később, Gutmán úr - nevettek a jogászok.
A kollégium előtt eközben az utolsó attak indult meg Korpa ellen:
- Tíz se volt ott, János!
Ismerd be férfiasan!
- Soha! - hadonászott a félkaréj közepén Korpa János.
A mendurok tömegében ott drukkolt Barla Jóska is.
Nagy áhitattal nézett Korpára, akit annyi farkas kapdosott a légátusi kájzerjánál fogva s Korpa bácsi mindazáltal itt áll jó egészségben, sőt vígan pipákol.
Tegnap reggel jött be a nagyanyjától, némi búval kis testvérkéi után.
De aztán föllélekzett.
Nem volt már ügyefogyott konya többet!
Még aznap beiratkozott a II. B-be s estefelé már elcsípett egy bús konyát a tornatér körül.
Nagy fölénnyel vállonveregette:
- No, kisöcsém, van már nyolckötetes tornakönyve?
Ott topogott a szélen, sok csodálattal adózván Korpa bácsinak, aki már-már ingadozni látszott...
És akkor, amint oldalt nézett véletlenül, meglátta Mária kisasszonyt.
Habos napernyője alatt épp akkor tűnt fel a Szemere-utca végében s a Fodor-ház felé fordult.
Utánafutott lelkendezve:
- Keziccsókolom, Mária kisasszony!
- Te vagy az, Jóska?
Jé, hogy megnyúltál!
Igaz-e, hogy nálunk fogsz lakni ?
Remélem hazakísérsz...
- Igenis, kérem szépen...
Akkorára utólérte őket Fehér Pista is.
Kezet csókolt a lánynak.
Aztán megindultak hármasban.
A jogászok tűnődve néztek utánuk.
Orémusz a színházi látcsövet is szeméhez illesztette és srófolt rajta valamit...
A főkapu előtt vad kavarodás tört ki e pillanatban, de a kavarodáson keresztül is áthasított a Pecsenye vércsehangja:
- Leszögezem, hogy egy farkas se volt a perkupai erdőben!
- Megengedem! - kiáltott vissza Korpa.
- De becsület- szentséges- egy- Úristenemre mondom, hogy valami zörgött abba a bokorba!
És akkor harsogni kezdett ő is.
Szinte trombitálva.
A konviktusba az első csapatnak csengettek.
Öt perc mulva üres volt a főbejárat, meg az iskolakert.
Senki nem mutatkozott az utcán.
Csak Stüszi állt a kollégium északi sarka előtt, a széles gyalogjáró legszélén.
Sütött a nap, úsztak a pókhálók.
Állt ott Stüszi egyesegyedül, panyókásan s olyan bajusszal, mint két felhorkanó agyar.
Talán szavalásra alkalmas költeményeken tűnődözött, mert fütyölt.
De hogy!
Vékony-cérnában kezdte, aztán felcsapott és csattant váratlanul, trillázott, aláfestett sajátmagának, csapongva ujjongott fel , széttárult és csattogott-csattogott...
Szebben talán a fülemile-madárnál is.