Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Kende Júlia
Márta, aki Máriának született
Keletkezés ideje
1934
Fejezet
4
Bekezdés
3130
Mondat
8244
Szó
71321
Szerző neme
nő
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
ELSŐ RÉSZ.
I. FEJEZET.
- Márta!
Má - ár - ta?!...
Nézzétek?!...
Ide se hallgat.
Csak fut, szalad...
Azt is tánclépésben...
Hát illik ez?
Egy tizenkilencéves leánynak?
Hát illik ez?
- Persze, hogy illik.
Levelet vár a vőlegényétől.
Most van a posta érkezésének ideje.
- Mégse szeretem, ha...
- Ugyan, kedves Tekla, hagyj fel az örökös gáncsoskodásoddal!
Hagyd őt békén!
- Én nem hagyom őt békén?
- Kezed szívedre téve, kedves sógorasszony, mondd, miért állsz mindig perben vele?
Miért ellenzed minden kívánságát, kérését?
- Hát ez már sok.
- Mondjak példát?
Hát tegnap, amikor...
- ...amikor előleget kért a zsebpénzére, mert azt mondja: neki szüksége van...
- ...minden olyan könyvre, ami vőlegényét érdekli.
Ez esetben a «Cultur der Renaissance » -ra Burckhardtól.
- Na!...
Hát nincs igazam?
Már hogy lehetne valakinek «szüksége» egy ilyen szörnyű nevű könyvre?
Aztán meg: hátha nem is fiatal leánynak való olvasmány?
Azt meg nem kívánhatja tőlem senki, hogy előbb én olvassam el , mi?
Hódréthy alig látható mosollyal az ajkán felállt és mélyen meghajolt sógornéja előtt, majd magas és feltűnően előkelő alakját kihúzva, zökkenős , biggyedt léptekkel indult le a lépcsőn.
Amikor pedig egészen leért a kertbe, onnan kiáltott fel nevetve:
- Én is nagyon várom a postát.
Milyen rabja is az ember annak a haszontalan ujságnak!
Aki mindezideig szótlanul, de annál figyelmesebben követte a nyugalmazott tengernagy és özvegy Hódréthy Lórándné vitatkozását, most óriási pápaszeme mögül annyi gyűlölettel nézett a távozó után, mintha valami ősi ösztöntől sarkalva, minden vágya az lenne, hogy minden porcikáját összezúzza és - megegye.
Csak azért, hogy nyomát se lássa többet.
- Ujság!
Hallottad? - nevetgélt.
- Ujság!
Ó, a vén lator!
Tekla bárónő félig bosszankodva, félig érdeklődve nézett a fontoskodóra:
- Azt hiszed, levelet vár valami kis nőtől ?...
- Nem tudom.
De... - és ekkorára már Szokványi Szidónia - vagy ahogy hatvan esztendeje és száz kilója ellenére még mindig nevezték: Szokványi Picike - a túlszapora beszédtől meg-megbotló nyeldeklővel öntötte hallgatója fülébe a pletykát.
Ha pedig ő valakit nyelvére vett, azt addig gyúrta, görgette , forgatta, míg a szerencsétlennek igazi énje úgy elmaradt, mint vedlő kígyótól a bőre.
A pletyka tökéletes bajnoknőjévé trenírozta magát, mert ösztöne azt sugalta, hogy legalaposabban úgy befolyásolhatja Hódrét úrnőjének gondoskodását, ha mindenki iránt bizalmatlanná teszi.
Ezért - az örökölt cselédséget kivéve - nem volt állandó szolgaszemélyzet a háznál .
Ezért nem jutott a kis Márta sem rendszeres tanításhoz.
Picike gondoskodott arról, hogy a fel-felfogadott nevelőnők valamelyes «skandalum» kilátásba helyezett bombájával megfélemlítve, igyekezzenek hanyatt-homlok menekülni .
Picike mindezt úgy tudta beállítani, hogy Hódréthyné benne, az önfeláldozó , a neki teljesen alárendelt, sajátmagát - ellenben - örökké másodsorba helyező árnyéklény-szegényrokont lássa.
Türelmesen szövögetett láthatatlan pókfonalai az évek folyamán lassan-lassan úgy körülfogták Tekla bárónőt, hogy abból a kicsiny és kicsinyes világból , amelyben élt, ki sem látott többé.
Igaz, hogy azelőtt sem volt sok érintkező pontja a külvilággal, mert a háztartás gondjain, bosszúságain kívül , különben sem nagyon érdekelte a bárónőt Hódrét határain túl semmi.
Egyetlen igazi szórakozás csakis a naponként órákig tartó «bezique» volt, amelynek tartalma alatt kedvére szidhatta, csúfolhatta, taníthatta Picikét, aki ilyenkor fel-fellázadt néha, de csak azért, hogy annál bűnbánóbban igyekezzék zsarnokának kedvét keresni.
Egyszer, régen, amikor Márta még alig volt tizennégyéves, Picike azt kérdezte tőle:
- Valld be, Mártuska, hogyha rajtad állna, úgy -e egészen másképpen rendeznéd be életedet, mint ahogy mi, akik téged szeretünk, azt neked berendeztük.
- Bizony, egészen másképpen! - nevetett szemébe a nyurga, kamasz gyerekleány .
- Először is, ha azt tehetném, amire vágyom, ezt az egész házat megtölteném kedves emberekkel, víg emberekkel, bölcs emberekkel.
Lenne itt táncmestertől csillagászig minden rendű és korú és mindnek az lenne a kötelessége, hogy velünk feledtessék az élet csúf oldalát és tanítsanak meg engem mindenre , ami napsugárral telíti a lelket.
Érti, Picike néni?
Nem pókhálóval, de napsugárral!
- És már futásnak is eredt, mert a virágpalántákat akarta megtekinteni, mielőtt nagybátyja visszaérkezik.
- Még csak ő hiányzott - mormolta Picike, szintén a nyugalmazott tengernagyra gondolva.
Mennyire gyűlölte Hódréthyt!
Mennyire félt attól, hogy kis intrikáiba esetleg bele fog majd látni.
Pedig igazán nyugodtan várhatta volna, mert az óceánok végtelenjéhez szokott tengerész úgyszólván észre se vette a kicsinyes intrikákat, bár hazaérkezésének első percétől kezdve ellenszenvet érzett Picike iránt.
- És ennek a kiállhatatlan nőnek az áldozata legyen az én kedves, bájos kis húgom? - mormogta sokszor magában.
- Nem!
Ezt én nem engedhetem!
Nekem addig nem szabad nyugodnom, míg a gyermeket ki nem szabadítom karmai közül.
Azzal természetesen tisztában volt, hogy ezt máról holnapra el nem érheti.
- De talán jobb is várnom, míg jobban kiismerem magam új környezetemben .
Végre is, rövid látogatásaimat kivéve, évekig távoltartottam magam őseim fészkétől.
Alapjában, ijesztően unalmas kis világnak érzem ezt a fészket ma is.
De mégis örülök, hogy visszajöttem, mert van egy csillaga: Márta.
Azt, hogy a kisleánynak csodásan fogékony esze van, rögtön tudta.
De nagyon meglepte, vagy inkább aggasztotta, amikor arról győződött meg, hogy minden igaztalansággal, gyávasággal, de leginkább az árulással szemben, mennyire teljesen elveszti önuralmát.
- Hová fog ez vezetni? - töprengett sokszor.
Visszatérésének második hónapjában történt valami, ami csak megerősítette ezt az aggodalmát.
A három hölgy a reggelire várva, kinn foglalatoskodott az erkélyen .
Körülöttük verebek, cinkék röpködtek, ugrándoztak, Hódréthyné kendermaggal , morzsával kényeztette naponként őket, Márta valami csipkefélén babrált , Szidónia ügyetlen kézzel epret válogatott befőzéshez, Hódréthyné ritkás szövésű vászonból szálat húzott.
- El akarnék ezzel készülni, - mondta -, mert Terka azt jelentette, hogy kifogytunk a gömölyekendőből.
Márta tudta, hogy most sok panasz fog következni a juhsajt alacsony ára miatt.
Jó lesz menekülni.
- Megyek az agarakhoz - mondta hangosan, mialatt egy darab kenyeret igyekezett eltüntetni a köténye zsebében, de az anyja rajtakapta:
- Hogyisne!
Add csak vissza rögtön? - és már morzsolta is és szórta szét az erkély kövezetére, ahonnan már rég elrepültek a jóllakott madarak.
Majd Mártához fordult:
- Mintha azoknak az undok dögöknek nem lenne elég jó a moslék is.
- De úgy örülnek szegények valami jobb falatnak.
- Hagyd abba, Márta!
Jól tudod, hogy gyűlölöm a fajtájukat... örülj, hogy még nem üttettem agyon valamennyit.
Ezt is csak neked köszönhetik.
Márta lehorgasztott fejjel távozott.
Az agarak apja kedvencei voltak: elég ok arra, hogy édesanyja látni sem kívánja őket.
- Ti szegények! - szólt hozzájuk, amikor az ólhoz ért.
- Fecske!
Szellő !
Vándor!
Ná - a - naa!
Csak meg ne egyetek nagy örömötökben!
Egy csorba tálat húzott ki ballábával a szalma közül, de az teljesen száraz volt, úgyszintén a mellette álló vödörféle is.
Az agarak izgatottan forgolódtak, vinnyogtak, panaszkodtak.
Márta látta, hogy a cselédek - ismerve úrnőjük ellenszenvét a kutyák iránt - megint éhen hagyták őket .
Mártában forrt a méltatlankodás.
- Hát Sólyom hol van?
Az agarak mintha megértették volna: keserves vonításba kezdett mind a három .
Márta rosszat sejtve sietett a konyhaépület felé.
Éppen akkor ért oda , amikor a szakácsnő, egy óriás husángot két kézre fogva, az éléskamrához igyekezett, a többi cseléd pedig ott szorongott nyomában és leste a történendőket.
- Terka?
Mit csinál? - kérdezte a kisleány, de az asszony nem felelt, hanem egyre ezt motyogta:
- Megállj csak, megállj!
Most jön a hadd el hadd!
Megállj!
- Terka, hová szalad?
Mit akar? - kiáltott rá Márta erélyesen.
Az oda sem hederítő szakácsnő helyett az inas válaszolt:
- Az asszonyságnak csak most jutott eszébe, hogy tegnap este az agárra zárta a kamaraajtót és mivel egészen biztosra vehető, hogy azóta legalább egy gömölyét bekebelezett őkelme, hát most meg akarja mustrálni.
- Mit?!
Az agarat?
Erre már nem emberi hang felelt, hanem a szerencsétlen Sólyomnak fájdalmas és rémült felordítása.
Mártát elfutotta a harag.
Csak azt tudta, hogy a szakácsnő saját hibájáért az ártatlan állaton áll bosszút.
Egy ugrással ott termett, ahol Terka az első suhintás után a másodikra készült.
- Nem tűröm.
Érti?
Nem tűröm... - kiáltotta Márta az asszony karját megragadva, de a szakácsné durván taszította el:
- Még védelmezi? - sivította.
- Agyon kell az ilyen pákász dögöt ütni ...
Agyon...
Vastag combjával elállta az agár útját, hogy ne szabadulhasson.
De Márta felocsúdott meglepetéséből.
Látta, hogy a bot ismét ütésre emelkedik .
Lihegve, mint a bosszúálló angyal, ragadta ki a husángot az ellenkező némber kezéből s mielőtt bárki is megakadályozhatta volna, kemény csapást mért a szakácsné kövér kezére.
Majd Sólymot corkájánál fogva - futott, futott vele , - elbújni, menekülni, hogy ne halljon semmit, hogy a zokogását ne láthassa senki.
Önvádat, megbánást nem érzett.
Pedig ennek az ügynek hónapok multán is megvolt a következménye.
Anyja hosszú ideig nem beszélt vele, ellenben Picikével gyakran aggodalmaskodott leánya veszedelmesen «túlságos » hangulatai miatt.
Na, hogy túlságos, az igaz! - toldította Picike mindannyiszor.
Amikor Hódréthy Zoltán előtt is szóvá tették ezt, a tengernagy odaszólt sógornőjéhez:
- Emlékszel, Tekla?
Még négyéves sem volt, amikor egyszer a levestosztó inas előtt hirtelen felállt a földről - egyikünk sem vette észre - és a tál egész tartalma azon forrón, egyenesen a fejére ömlött.
- Most, hogy mondod, emlékszem.
Szinte látom is, hogyan indult Lóránd összeszorított ököllel a megrémült Pista inas felé!
- Úgy van.
De remélem, arra is emlékszel, hogy amint ezt a kisleány meglátta , abban a pillanatban abbahagyta a sírást és azt kiáltotta apjának: - Én voltam a hibás, apa, nem a Pista...
Én!
- Mondd, Tekla, ti az ilyen cselekedetekre nem kerestek más meghatározást, mint azt, hogy « túlságos »?
Az a forrázási jelenet jutott ismét eszébe Hódréthynek, a Márta tizennegyedik születésnapjának reggelén, amikor a nagybácsi húgával kora reggel a nagyerdő legtávolabb eső széléhez lovagolt.
Gyönyörű júniusi reggel volt .
Minden fűszálat külön-külön gyémántboglárral ékesítette volt a titkon érkező és titkon eltűnő harmat.
- Milyen szép ma itt körülöttünk minden - mondta a tengernagy, de olyan halkan, hogy Márta meg sem hallotta.
Ő pedig révedezve azokat a reggeleket vonultatta fel emlékezetében, melyeket eddig legszebbeknek tartott.
Körülnézett, de Mártát már jómessze látta maga előtt.
- Szeretném tudni - gondolta -, hogy az ő okos kis fejében minő hangulatot ébreszt a szépnek ez a ragyogó megnyilatkozása.
- Mivel «Fairy Queen » -t sohasem kellett arra nógatni, hogy gyorsan iramodjék, csakhamar utólérte a leánykát:
- Hallod -e, Mártikám, ezt az ezer meg ezer hangot?
A madarak felelgetnek egymásnak, a bogarak zsongnak, cirpelnek, zümmögnek.
A leányka azonban dióbarna magyar szemével csak némán mosolygott.
De annyi szomorúság volt e mosolyban, hogy nagybátyja ijedten kérdezte: - Mi az, kis leányom?
És éppen ma?
Születésnapodnak gyönyörű reggelén?
Márta elgondolkozva vont vállat:
- Talán éppen ez juttatott annyi régi dolgot eszembe.
Ne törődj vele , bácsikám.
- Már hogyne törődném.
Mondd, mi bánt angyalkám?
Márta elébb egészen közel vezette lovát és ezt a nem várt kérdést dobta át Hódréthynek:
- Zolti bácsi, vannak neked kedves emlékeid a gyermekkorodból?
- Hm - köhintett a tengerész.
- Hát izé... már hogyne volnának.
Persze, hogy vannak.
Most, hogy kérded, egészen tisztán látom, hogy vannak.
De miért kérded?
- Mert nekem nincsenek - felelte a leány keserűen.
Hódréthy idegesen rántott egyet lovának kantárán.
Csaknem felállt a kengyelben, úgy nézett át húgára, aki a szélben ide-oda lengő, kibontott hajával, kipirult arcocskájával inkább egy régi kép apródjára, mint a Hódréthyek családfájának egy most fakadó bimbajára emlékeztetett.
- Az esze is inkább fiúhoz illenék - jegyezte meg magában Hódréthy, ki tudná hányadszor.
- Csak az a könny, amit annyira igyekszik elnyomni... az egy gyötrődő kis leányszív könnye...
Szegény, szegény gyermek!
Hangos szigorúsággal szólt rá:
- Pedig mióta megszülettél, mindenki mindig csak imádott és kényeztetett.
Ha neked volnék, nem hálátlansággal gondolnék gyermekkoromra, kis húgám!
Én így tennék!
Igy bizony!...
Márta már egészen összeroskadva ült nyergében és kétségbeesetten igyekezett fel-feltörő zokogását megfékezni.
Amikor végre szóhoz jutott, szégyenkezve , bocsánatkérő alázattal nyujtotta át kezét nagybátyjának s csak annyit mondott halkan:
- Nem engem bántottak... de apa és mama egymást... és ez sokkal rosszabb.
- Hogyhogy? - kérdezte a tengernagy s már meg is bánta, hogy ezt tette, mert íme rettentő mélységek égő sebéből fakadt a leányka válasza.
- Mindig az az örökös egyenetlenség, azok a durva szavak!...
Azok a kiszámított sértegetések, kárörömök, amikkel egymást gyötörték.
És előttem , mindig előttem!...
- Miért nem futottál el?
Ki a kertbe, az erdőbe.
Kicsi korod óta szereted a könyveket, vitted volna magaddal a legszebbet.
És feledtél volna.
A kis gyermek oly hamar felejt.
- Azt csak a nagyok hiszik, Zolti bácsi.
Én tudom, mi az, amikor a képeskönyv kihull a pici kézből, mert a gyermek azon töpreng, hogy odabenn a civódók közül melyiknek van igaza.
- Apád elköltözött, amikor még alig voltál tízéves...
- Imádtam...
Visszavártam...
Nem jött.
- Itthon halt meg.
- Még nincs két esztendeje.
Szörnyű emlék.
Anyám orvost sem akart hivatni , mert azt mondta...
Meghallottam, amikor Picike nénivel egyszer összesúgtak...
Hallottam, hogy: «aki olyan gyalázatos betegséggel mert hazajönni, mint «Lóránd », az csak kínlódjék, annyit, amennyit megérdemel » .
Mondd, Zolti bácsi?
Mit értsek az alatt, hogy: «gyalázatos betegség ?»
Annyit gondolkoztam már rajta, de sehogysem találtam ki...
Most már Hódréthyn volt a sor, hogy a muslincákat vádolva kezdje a szemét dörzsölni.
Pár órával később, anélkül, hogy egy szót elárult volna Márta vallomásából , nagy tanácskozást tartott sógornőjével.
Érvelt, magyarázott neki, hogy milyen jól tenné, ha az iskolaév beálltával leányát egy külföldi nevelőintézetbe adná.
- Neked is jobb volna, kedves Tekla, mert tudom, hogy ki nem állhatod a « gubrisokat» a házban, már pedig a mai világban egy 15 éves úrileányt nem lehet csak úgy nőni hagyni, mint a sóskarengőt!
- Ugyan kérlek!
Márta ma is többet tud, mint kellene.
Hiszen folyton a könyveket bujja.
- Rendszer nélkül, mert nincs aki irányítsa.
Összevissza, jót és rosszat .
Ahogy jön.
- Ezt már ne mondd, hogy jót és rosszat.
Kérdem, honnan is jutna rosszhoz ebben a házban?
Mondd inkább: jót és unalmasat.
De ez az ő dolga.
- Tegnap a Kaméliás hölgy-et láttam a kezében.
- Azt éppen én adtam neki.
Ami abban a könyvben «olyan »... azt úgysem érti meg.
Ellenben szüksége van arra, hogy a franciában gyakorolja magát.
- Francia fordításban itt vannak Plutarch életrajzai is, miért zártad el azokat előle?
- Egyszerűen azért, mert semmi kedvem arra, hogy a leányomból nevetséges figura váljék.
Életrajzok!?
És még hozzá Plutarchtól!
Hallatlan, legközelebb még majd azzal áll elő, hogy Cicerót akarja olvasni.
Na, még csak az hiányzik.
Sosem kap férjet, ha híre megy az ilyesminek...
Sosem!
Hódréthy meggyőződés nélkül bólintott, majd cirógatni kezdte azt a kis puha kezet:
- Úgy tudom, hogy a svájci iskolák októberben kezdődnek.
Megengeded, hogy Mártát én vigyem ki?
Hódréthyné arca felderült:
- A magad költségén?
- Természetesen.
- Nem, nem, mégsem...
De tudod mit?
A Márta vasúti jegyét megmutyizzuk , jó?
- Persze, hogy jó.
Sőt neveltetésének költségeit is.
Hódréthyt, a világkörüli utazót, Montecarló jól ismert vivőrjét e pillanatban nagyon mulattatta sógornője kicsinyes fukarkodási öröme.
Boldog volt, hogy megnyerte a csatát.
Hát még, amikor húga szemében megpillantotta az örömkönnyek felragyogását.
- Most pedig előtted a nyár, használd ki - biztatta Mártát Hódréthy.
- Hogy értsem ezt, Zolti bácsi?
- Úgy, hogy tanulj önfegyelmet.
- Tudom, hogy én vagyok a hibás, de mondjak valamit?
Az a bajom, hogy bennem motoszkál valami... valami örök sóvárgás, ami felfelé vonz, nagy, széles látókörök szintjére.
Bácsi, segíts!
Hogyan fejezzem azt ki magyarul, hogy harmónia, de nem zenei értelemben?
- Kiegyenlítettség?
- Igen, igen.
Tehát bennem van egy örök sóvárgás a lelki békesség , napsugaras, de még milyen napsugaras! kiegyenlítettsége után.
- Szóval, kislányom, a Sors azzal tréfált meg, hogy nemcsak kezet és lábat adott neked, mint más halandónak, hanem szárnyakat is.
Még szerencse, hogy láthatatlanok ezek a szárnyak.
- Mit ér, ha olyan rettenetesen érzékenyek?
Egy szó, egy tekintet, valami igazságtalanság elég, hogy csattogjon az olló - és vérezzék a sebhely.
- Sebaj!
Fiatal vagy.
Izmosabb lesz a szárny, amely visszanő.
Mert visszanő , ez már átkod vagy szerencséd - ám elkerülhetetlen!
- És ha a végzet úgy akarja, hogy az olló mindig nagyobb és élesebb legyen?
- Ne légy hálátlan, kisleány!
Csak hálátlan ne légy!
Oly szép volt a nyár.
Oly sokat lehetett a nagy nyárfa hosszú, kiálló ágán ülni s ott zavartalanul olvasni.
Márta egészen boldognak érezte magát .
Különben is, mióta elhatározott dolog lett, hogy október elején Svájcba megy a «finishing school » -ba (ahogy Picike ujságolta, magyarázta mindenkinek , mindig az angol szót használva ), mintha anyja is kedvessé akarta volna tenni rövid itthonlétét.
Szó nélkül engedte, hogy akkor fogasson be a parádés hintóba, amikor kedve tartja: sőt egyszer-másszor még pénzt is adott neki bevásárlásokra.
Két hónappal a tervbevett indulás előtt a főispán hivatalos levélben tudatta , hogy a püspök bérmaútját Hódrét érintésével tervezik.
Mikor is «özvegy Hódréthy Lórándné, született báró Kelecsényi Tekla úrnő vendégszeretetét bátorkodnak igénybe venni ».
A főispánné ugyanekkor azt írta: «Kedves, egyetlen Teklájának », hogy az egyházfejedelem kíséretében nemcsak a főispán és alispán érkezésére számítson, «de még legalább 8-10 vendégre.
Meg is fogom őket később nevezni, de most érd be angyalom azzal, hogy a vármegye színe-java fogja hetedhét országban híres konyhád dícséretét zengeni ».
Nosza, lett erre nagy készülődés.
A jégverem csak úgy nyelte a sok frissen fogott halat, rákot, leterített vadat, szelíd csirkét és a pástétommá nemesített libamájat.
Márta pedig minden posta érkezése után újra és újra faggatta anyját, nénjét, bátyját, megtudták -e már végre, kik lesznek azok az előkelőségek?
- Dehogy tudjuk - türelmetlenkedett a bárónő.
- Ne kínozz még te is!
- Megnyugtatlak, édes Tekla - mondta egy nappal a nagy vendégjárás előtt a tengernagy.
- Itt van Kápolnássy Kázmér levele, amelyben az ő vendégjárását írja le és felsorolja mindazokat, akik a püspököt kísérik.
Ebből úgy látom , hogy asszonyok érkezésétől nincs ok rémüldözni, ellenben nekem legalább nagyon kellemes hír, hogy az öreg gróf Bárdffy Antal is útban van Hódrét felé.
- Bárdffy Antal? - kérdezte Picike - Hortáról?
- Onnan.
- Úgy tudom, fia is van.
- Igen, sőt az is jön.
- Igazán?
Hány éves? - érdeklődött Márta.
- Tizenhat... tizenhét.
Ilyesmi - sietett a felelettel, (nehogy valahogy megelőzze) a mindentudó Picike.
- Mert mikor én... - és itt végnélküli visszaemlékezés következett (amire különben senki se volt kíváncsi, de azért ő csak mondta, mondta ).
Márta türelmetlensége végre is gátat vetett a szóáradatnak s most már ő kérdezett fáradhatatlanul:
- Milyen az a fiatal Bárdffy?
Van -e már bajusza?
Hányadik osztályba jár ?
Vajjon víg és őszinte pajtás?
Fiú még, vagy ő is olyan útálatosan «felnőtt » , mint amilyen Telekes Péter, amióta leérettségizett?
Olyan boldognak érezte magát arra a gondolatra, hogyha csak egy pár órára is , de végre lesz egy nálánál csak egy pár évvel idősebb valaki, akivel szíve szerint kibeszélheti magát: lóról, kutyáról, úszásról, tenniszről, a csillagokról, a hazáról, a régmult hősökről és a Kugler-csokoládéról és versekről és újra versekről.
Mert Márta nagy titokban három nyelven is verselt.
Szóval száz és egy végtelen fontos témáról, melyek mind oly színesen, forrongón, lüktetőn torlódnak az ő gondolatvilágában s melyekről még sohasem beszélt senkivel.
Mert hiszen az öregekkel lehetetlen ilyenekről beszélni!
Tulajdonképpen az, hogy a fiatal gróf Bárdffy fiú és nem leány, nagyon közömbösen érintette.
Nem mindegy az?
Az a fő, hogy megértő, jó pajtásra leljen benne.
Egyelőre azonban nem sok alkalom nyilt a beszélgetésre, mert az a kékszemű , szőkehajú gyermekember, aki apja után szófogadóan cipelte a kézitáskát , azonfelül a sapkát, felöltőt, fényképezőgépet, látcsövet, minden kétséget kizáróan erős rosszulléttel küzdött.
Látszott rajta, hogy nagyfokú láz gyötri s csakis a legnagyobb önfegyelem menti meg attól, hogy össze ne roskadjon.
A hangos és örömteli üdvözletek árjában - Mártát kivéve - senki se vette ezt észre.
Márta annál szomorúbban látta kedves álmait veszélyeztetve .
Nekibátorodva nyujtotta ki a kezét:
- Adja csak ide azt a rettenetes «Feldstecher » -t!
Akkora, mint egy távcső és biztosan cseppet sem könnyebb.
Adja csak, adja!
Meg a fényképezőgépet is .
Nem?
Miért nem?
Hiszen látom, hogy alig áll a lábán.
- Kérem, hallgasson! - suttogta Bárdffy ijedten.
- Nem szabad, hogy az apám észrevegye.
- Akkor meg jöjjön.
Levezetem a kertbe.
Ott most senki sem jár.
Pihennie kell ebéd előtt...
Lássa be, hogy muszáj.
- S kézenfogva máris vonta, vezette, a rózsalugason túl álló kényelmes kerti székekhez.
- Üljön le szépen, szófogadóan.
Igy ni.
- Mondja, lázas? - kérdezte, amikor látta, hogy jókedvű csacsogása nem lel valami nagy visszhangra.
- És ha lázas, mióta lázas?
- Azt hiszem, csak reggel óta.
De ne törődjék vele kérem.
Majd elmúlik, ha megúnja.
- Aztán fáj valami?
- Hát, ha már kérdi, bevallom, hogy igen.
A torkom.
De nagyon.
- Miért nem mondja meg atyjának, hogy beteg?
- Mert nem vagyok beteg.
Különben is még ma alig láttam.
Más kocsin jöttem.
Ő a püspökkel, én a Kápolnássy Kázmér kocsisa mellett.
- A bakon?
- Csakis.
Ismer annál jobb helyet?
- Nem én!
De tekintve fájós torkát, ez mégsem volt okos dolog.
- «Okos dolog ?»
Ki bánja?
Csakhogy jöhettem!
Márta meglepetve hagyta abba a rózsaszedést:
- Ezt úgy mondja, mintha már rég tudna Hódrétről.
- Tudok is.
Emlékszik Adeline kisasszonyra?
- Hogyne.
Nagyon szerettem.
Csaknem egy évig kihúzta itt a kedvemért, mert nagyon szeretett ő is engem.
Ismeri?
- Persze.
Amikor innen elment, nálunk volt Hortán.
- De hiszen akkor... akkor maga rég ismer valamennyiünket.
Igaz?
- Különösen Picikét - adta meg a választ Sándor csendesen mosolyogva.
Márta most már, hogy elkészült bokrétája, elhallgatott s minden figyelmét virágainak adta.
Gyönyörködve nézegette azokat sorra, majd meg nagy lendülettel tette más és más helyzetbe a csokrot.
Egyszer egészen le , csaknem a földre, aztán fel magasan a feje fölé, hogy az ég kékje képezze a háttért, majd meg karját kifeszítve messze tartotta magától, mint egy kelyhet, végre két kézzel átfogva magához vonta s arcát egészen beletemetve , szívta be a bódító illatot.
De egyszerre lelkifurdalást érzett, hogy vendégéről közben teljesen megfeledkezett.
Hibáját kiköszörülendő, sietett a virágokat neki ajándékozni.
- Nézze - magyarázta.
- Látott már valaha szebb sötét bársonyt? - és egy « Menotti Garibaldi » -ra mutatott, melynek oltványát még a nagyapja kapta nagytitokban, valamikor a hatvanas évek legelején Itáliából.
Most már a fiatal Bárdffyn volt a sor, hogy a rózsákat rendre megcsodálja , szagolgassa.
Neki egy «Maréchal Niel» tetszett legjobban s miután kellőleg kiélvezte illatát, Mártának nyujtotta:
- Szagolja csak.
Úgy -e isteni?!
- Remek, - felelt a kisleány, mialatt újra betemette arcát a rózsák közé , hogy minden egyes szirmát külön érintse simogató ajkával.
- Szent Isten!
Vigyázzon! - kiáltotta Sándor ijedten - még megkapja a torokfájásomat ezektől a rózsáktól!
Jókedvű kacagás volt a felelet.
Csengő kacagás, amely azonban egyszeriben rémült segélykiáltássá változott.
Mert a fiatalember felállt, hogy a ház felé induljanak, de ájultan terült el a pázsiton.
A lóhalálban előkerített orvos hamarosan meg is állapította: Itt kérem, a vörheny iskolapéldájával állunk szemben, miért is kérem a fiatal grófot mindenkitől elkülöníteni.
- Ha ugyan már nem késő - súgta Hódréthynek.
A leggondosabb ápolás sem óvhatta meg a fiatal Bárdffyt attól, hogy az életnek és halálnak mesgyéjére ne kerüljön.
Voltak napok, amelyek csak annyiban különböztek egymástól, hogy a kétséget a kétségbeesésig fokozták .
Voltak napok, amikor sürgető táviratok hívták a pesti orvosok legkiválóbbjait a beteg ágyához.
S jött egy nap, amikor ők is csak azt suttogták: - Itt már csak a csoda segíthet.
És mialatt a Hódréthy tengernagy kis házában a fiatalember ágya körül bánattól roskadozó szülei imádkoztak azért a csodáért, a nagy kert túlsó végén, a Hódréthy-nemzetség ósdi kastélyában szintén lábujjhegyen járt mindenki s könnyeket törülgetett köténye csücskébe a legutolsó kis konyhaleány is.
Mindenkinek szemefénye, a kis Mártuska is - láztól gyötörten, kínzó fájdalmak kínpadjára feszítve - küzdött, viaskodott a rettenetes kórsággal.
De nem hiába küzdött sem ő, sem a fiatal gróf.
Mindkettőjüknél győzött a fiatalság makacs élniakarása.
Négy hét sem mult el, amikor az orvos megengedte, hogy kivihessék őket a szabadba.
- Te természetesen még legalább húsz napig a vendégem maradsz - jelentette ki a tengernagy, mire egy feltűnően megnyurgult, sápadt, nagyon lefogyott , remegőlábú, de az életörömtől sugárzó fiatal fiú csak annyit felelt:
- Jó az Isten, Zoltán bátyám!
Hogy Márta mit felelt volna hasonló rendelkezésre, nincsen feljegyezve .
Amikor legelőször Mártát a kertbe vitték s megpillantotta a párnákkal telerakott, hosszúra nyitott két hajószéket, amelyek egyikén már ott feküdt Bárdffy Sándor boldogan hunyorgatva a nap felé, bizony, az ő szeme is felragyogott az örömtől.
Micsoda kedves, békességes, ezerszeres kárpótlást adó, gyönyörű napok következtek az elszenvedett testi kínok után!
Márta akkor tanulta meg, hogy ami után kisgyermek kora óta ösztönszerűleg sóvárgott, a lelki kiegyenlítettség bársony simogatása, nem tévelygő elképzelés, de igenis létezik, sőt - elérhető...
- Most rátaláltam erre a boldogságra.
Tartom.
Az enyém! - ujjongott magában , mialatt ő és társa lassan-lassan és fokról-fokra újra birtokukba vették mindazt, amit a betegség elrabolt tőlük: fiatalságuk tudatát s a velejáró lelkesedést minden iránt, ami szép és nemes.
És visszajött az életbe vetett bizalommal önbizalmuk is, ami viszont nagy titokban elsuttogott nagy terveikben jutott kifejezésre.
Víg kacagásuk néha még Hódréthynét is kibékítette sorsával.
Nagy szó volt ez, amikor örökké hadilábon állt vele.
Picike néni nem árulta el senkinek, hogy már kétszer volt fültanuja a gyermekek beszélgetésének.
Nem is véletlen fültanuja.
Annál méltánylandóbb , sőt meghatóbb az, hogy nem árulkodott.
Pedig csak az Úristen tudhatja, hogy milyen önfeláldozásába került a hallottakat nem felcicomázni és leadni.
De ez egyszer győzött talán nem is annyira a jóság, mint inkább a multnak aranyporából, még több könnyéből, émelygősen , kesernyésen édes emlékcukrából leszűrődött érzelgősség, ami a nyolcvanas évek idősebb asszonya és hajadona lelkivilágának olyan dédelgetett, olyan parádés holtsúlya volt.
Igazában, amikor Szokványi Szidónia elsőízben lopakodott a fagyalbokrok sűrűjébe, hogy onnan lesse meg és közvetlen közelről hallhassa a fiatalok beszélgetését, a leghamisítatlanabb rosszakarat vezette.
De, ahogy meglátta a fiúnak szőke fejét a lány sötétszőke fürtjei mellett egy füzetkére hajolva, hirtelen támadt meghatottságtól nagyot dobbant a szíve.
Kéretlen , váratlan egy kép bontakozott ki negyven évvel ezelőtt elraktározott emlékeiből.
Egy kép...
A legszebb, a legféltőbb kegyelettel őrzött.
Az , amelyet minden esztendő, amely azóta eltelt, újabb és újabb szépségekkel festett át és tökéletesített.
- Ugyanígy ültünk mi is...
Én és Tamás...
Szorosan egymás mellett... - sóhajtott fel és úgy érezte, hogy nem tudja visszatartani hangos zokogását .
Mégis a kíváncsiság, hogy azt a verset, amit Sándor éppen olvasni kezdett , elejétől végéig meghallgassa, erőt adott neki.
Csak néma könnyei peregtek fonnyadt arcán végig feltartóztathatlanul...
Amit Bárdffy Sándor, a leány egyik kezét a kezében tartva, félig olvasott , félig elszavalt, ekként hangzott:
Jó éjt!
Az akácfák sűrű lombja alatt,
Már minden álmodik, már minden hallgatag.
Az alvó madarat ne költse fel szavunk,
Lépjünk halkan, amint az úton haladunk.
A virágkehelyben picinyke tündérek,
Szerelmet rabolva szerelmet ígérnek,
Illattól mámoros a csapodár lepke,
Keblét piros rózsa tartja átölelve,
Gyönyörtől boldogan álmodik itt minden,
Ne zavarjuk őket, távozzunk el innen!
Jó éjt!
A csillag nem ragyog úgy, mint szemed,
A tündérkirályné nálad szebb nem lehet,
Lepkék, esti szellők, virágillatárja,
Nem mámorít úgy, mint engem csókod lángja.
Jer közel egészen.
Csókolj meg még egyszer,
Mondd, hogy nem feledsz el, ó, mondd százezerszer.
Aztán, Isten veled, lelkem követ téged,
Legszebb álmaidnál szebb legyen az élet,
Örök szerelemről álmodozzál szépen,
S felébredve örök hűséget adj nékem!
Amikor Sándor a vers végéhez ért, kissé szepegve, kissé bizonytalanul s mégis boldog előérzettel kérdezte Mártától:
- Tetszik ?...
Szereti ?...
A leány feleletképpen gyöngéden kivette a fiú kezéből a versekkel teleírt füzetet és ráhajolva ajkával érintette azt.
Olyan meggyőződéssel, áhítattal , mintha imádságos könyvet csókolt volna meg...
Ám sem neki, sem Sándornak nem jutott eszébe, hogy a versbéli csókot meg is lehetne adni.
Picike néni, aki rejtekéből mindent látott, mindent hallott, álló helyében megfogadta, hogy ezután ennek a két szép gyermeknek a pártján lesz - mindig , mindig.
- Ó, mert nincs is szebb a fiatalságnál...
Sajnos, ez a lelkes elhatározása nagyon lehiggadt estére, mert azok az « ijesztőn modern» gyermekek újra csupa hátborzongató dolgokról beszéltek ...
Ahogy ott üldögéltek a rózsák közelében, csak úgy rajzott körülöttük az , hogy: «limes », meg «rython », meg «tanagra », meg «hyalith », meg «Aci Reale »...
- Szörnyűség!...
- Csak azt szégyelem - hallotta Mártát Picike -, hogy még mindig nem tudok latinul.
- Annyi baj legyen - nevetett Sándor.
- Sokkal fontosabb az, hogy bírna -e már versenyt futni velem?
Csak addig a nagy platánfáig, ni.
S mielőtt a bámuló nagynéni megtilthatta volna, már neki is iramodtak.
Igaz , hogy fele úton már mind a kettő kénytelen volt nagy hirtelen fűbe, fába kapaszkodni, hogy el ne essék.
De másnap azért mégis újra úgy kergetőztek a gyepen, mint két kiszabadult kölyökagár.
Amikor pedig ebbe is beleúntak , kiválasztották maguknak a legmagasabb szénaboglyát s annak tetején ülve olvasták egymásnak Klopstock Messiás-át.
Sőt, elhitték magukról és egymásról, hogy szeretik ezt az öreg époszt.
Hogy nagyon, nagyon szeretik .
Pedig igazában - csak egymás hangját szerették hallgatni.
Hódréthy Zoltán örömmel, de némi aggodalommal figyelte húga átváltozását.
A túlérzékenységre, szárnyaszegett elmélyedésre hajló gyermek íme, most derűs jókedvvel védte ki anyja vagy nénje oktalan gáncsoskodásait.
Látszott rajta, hogy lénye egészen más gondolatvilág felé figyel és ami nem onnan jő , az nem is érdekli.
- Mi lesz ebből? - töprengett a megértő nagybácsi.
- Az idő múlik.
Napok kérdése, hogy Sándornak el kell innen menni...
És azután ?...
Lehet, hogy sohasem látják többé egymást...
Vagy ha igen...
Ki tudja milyen más szemmel látják meg egymást?!...
A fiataloknak dehogy jutott ilyesmi eszébe!
- Tudja a régi székely mesét? - kérdezte a fiú egy nappal elutazása előtt.
- Hallgasson ide, Márta: Az Úristen szereti a mogyorót.
Gyémántkéssel feszegeti ketté a héját s megeszi a gyümölcsét.
A kétfelé vágott üres héjakat aztán ledobálja a földre.
Egyik félből lesznek a lányok, másik félből a fiúk.
S ezek mind-mind elindulnak, mennek, mendegélnek, valamennyi csak azért, hogy keressék, megtalálják azt az egy mogyoróhéjat, amely az ő énjüknek a másik fele.
- S ha megtalálják?
- Akkor a jó Istenke egymást megértő szeretettel tölti ki az üres héjat...
- S ha rájönnek, hogy ők ketten mégsem ugyanegy mogyorónak a részei?
- Az bizony nagy sorstragédia!...
De Márta?!...
Úgy -e? mi olyan két kis mogyoróhéj vagyunk, akik a nagy mindenségben máris egészen, de egészen bizonyosan - egymásra találtunk ?...
A kislány rábólintott, nagyon lassan, nagyon komolyan egy vallomásnak beillő igent, de szólni nem szólott egy szót sem.
Érezte, hogy úgysem tudná kifejezni azt a határtalan boldogságot, mely Sándor kérdésére egész valóját betöltötte.
Még a válás sem hatott rájuk leverőleg, annyira biztosak voltak, hogy az ő jövőjük csak jót hozhat.
Azonban az idő, a nagy távolságokat véve munkatársul, elkezdte szürkítő , tompító munkáját.
Bárdffy Sándor évekre külföldre került, ahová szülei is követték.
Előbb Oxfordban tanult.
Mikor pedig kivívta magának a «tripos» dicsőségét, apja biztatására egy tudományos expedícióhoz csatlakozott, amely Sziciliában ásatásokat végzett.
Hódréthy Márta is elkerült hazulról, hogy egy svájci nevelőintézetben csiszolgassa sokoldalú tehetségét.
A komoly tanulás mellett, soha nem álmodott gyönyörűségét lelte a különböző sportokban.
Rövid időn belül elérte, hogy elismert első lett, nyáron a tennisznél, télen a korcsolyapályán.
De ami lelki fejlődésére legjótékonyabban hatott: az a sokféle nemzethez tartozó társainak örökös jókedve, gondtalansága és főként az övétől egészen elütő észjárása volt.
Hazulról hozott hangulatából hamarosan kigyógyították a malícianélküli vidám kacagások.
Látóköre kiszélesedett.
Bárdffy Sándorról ezt írta volt imádságos könyvébe:
Lelkes a nézése, büszke a járása,
Kárpáthy Zoltánnak eleven képmása.
Azt azonban, hogy ott a gleccserekre néző, zúgó patakot hallgató, a fenyők friss illatát belélegző stílszerű faházban mennyi titkos könny vegyült mégis a sok szívből jött kacagásba, sohasem árulta el senkinek.
Mert az történt, hogy míg az elválásukat követő első hónapokban úgyszólván naponként érkeztek a végnélküli, kedves, várva-várt levelek, addig a második évben csak rövid tudósítások jöttek, két-három hétben egyszer.
A harmadik esztendő utolsó felében már hónapok teltek el, mialatt egy-egy szűkszavú levelezőlap megtalálta az utat az Etna aljáról a Matterhorn oldaláig.
Márta nem tudta mire vélni ezt.
De inkább meghalt volna, semhogy megkérdezze .
Akárcsak Sándor, aki fiatalos dacból, önkínzásból tartózkodott attól, hogy magyarázatot kérjen.
Mert ő is szenvedett, ő is keserű vádakkal illette gondolatban egykori játszótársát, mert szíve vérével írt leveleire soha, de soha nem kapott egy igazi levelet, egy igazi választ.
- Végre is, ami sok, az sok! - lázongott és elkeseredett meggyőződéssel bízta a tűzhányóhegy visszhangjára azt a magyar nótát, amely fennen fogadkozik , hogy - «nem leszek asszony bolondja »...
Arra persze sohasem gondolt, hogy a mult század nyolcvanas éveinek hajadonjait arra oktatták legszigorúbban , hogy: fiatalemberekkel soha, semmi körülmények között, nem illik levelezni .
Aki pedig e parancs ellen vét: jellembe vágó, nagy hibát követ el!
Ha Sándor ezt tudta volna, sok-sok szomorúságtól menthette volna meg mindkettőjüket.
Hiszen Mártának a nyilt levelezőlapokon írt rövid mondatai annyi édes üzenettel voltak telisteli annak számára, aki tud olvasni a betűk között.
Az egyiken ez állt: «Gondolok a hódréti rózsákra !»
A másikon: «De jó volna , ha itt lehetne - velünk !»
A többesszám biztosan nem volt egyéb, mint a saját lelkiismeretének a megnyugtatása.
Egyszer pedig Márta még tovább ment.
Egy kép alá, két bekötözött fejű beteg cica alá azt merte írni - igen azt -, hogy: «Talán vörhenyesek - a boldogok !»
Ha Sándor látta volna a leány lángoló arcát, amikor ezt leírta.
Ha sejtette volna lelki tusáját, főként: ha ez a vallomásnak beillő kis felsírás nem négyévi távollét után jut kezéhez, - be másképpen fogadta volna!
De így csupán azt látta, hogy megint csak egy levelezőlap, ismét csak másfél sor írással.
II. FEJEZET.
Négy év nagy idő, - kivált, ha lepergése közben a gyermekből férfi, a kisleányból hajadon lesz.
Hódréthy Márta sem gondolt már a fiatal Bárdffyra a régi, sajgó ábrándozással.
Már neki sem fájt, ha nem kap hírt felőle, már megszokta azt , hogy ne várja és ne remélje a viszontlátást.
De azért átmentette, mégpedig azon hamvasan, azon szívetmelegítőn mentette át nagyleányságának gazdag lelkivilágába gyermekkorának azt a ragyogó emlékét.
Alighogy átlépte újra a szülői ház küszöbét, mintha csak kapuk és ablakok zárultak volna be mögötte , körülötte és ő ismét abban a szűkös börtönben érezte magát, amiből Hódréthy Zoltán négy év előtt kimentette.
Sőt, talán a valóságnál is sivárabban látott maga körül mindent, a kedves emlékű nevelőintézetre gondolva.
Egy meglepetésért mégis őszintén hálás volt anyjának.
Újonnan, szépen berendezett kis szoba várt reá a ház nyugati szárnyában.
- Köszönöm, édes jó mamikám - örvendezett, mialatt Hódréthyné kezét újra és újra csókokkal borította...
- Jaj be gyönyörű!
Te nem is tudhatod, mamám , hogy milyen nagy jót tettél velem.
Aztán, miután minden zsöllyét és pamlagot kipróbált, minden szekrényt és fiókot kinyitott, becsukott, minden tükör előtt megállva, mélyen bókolt és mosolygott, végül az íróasztalhoz lépett.
- Mit szólsz ehhez a szobához, öregem?
Vetted észre, hogy éppen a hosszú hársfa-alléera nyilnak ablakaim?
Minden nyáron idehallom majd a méhek zümmögését.
Kileshetjük a madarak legtitkosabb családi ügyeit.
És még valami!
Amikor írni akarok...
- Márta?
Miket beszélsz össze-vissza? - csattant fel Hódréthyné hangja rosszaló szigorúsággal.
Tudod, hogy ki nem állhatom a túláradó rajongást !
Már az apádnál sem állhattam ki.
Aztán meg, hogyan értsem azt, hogy írni akarok?
Mi ?...
- Egy cikkre, amit a «Journal de Genéve» szerkesztőjének ígértem.
- Elég rosszul tetted, mert...
- De hogyan is juthatott ilyesmi eszedbe? - kontrázott unokanővérének az éppen belépő tisztes vénkisasszony.
- Aztán hadd hallom, mi lenne abban a híres cikkben, mi?
Márta kezdte önuralmát veszteni.
- Ha tudni kívánja, kedves Picike néni, ezúttal Mikszáthról...
- Kinek kell az?
- Mivel Jókairól írt kis tárcám nagyon tetszett a svájciaknak...
- Mi-it?
Te cikket írtál, ami meg is jelent? - kiáltotta a két hölgy rémüldözve.
- Legalább névtelenül?
- Sőt ellenkezőleg - nevetett Márta - és most...
De nem folytathatta tovább, mert nagynénje kezeit összecsapva, hadarta:
- El vagyok szörnyedve!
És csak azt mondhatom - úgy -e, Teklám? - hogy nekem ebben a korban - úgy -e, Teklám? - kisült volna a szemem, ha a saját nevemet nyomtatásban megpillantom.
Kivéve a báli tudósítások rovatában.
Úgy -e , Teklám?
- Elvárom, hogy az estéket velünk töltöd a szalonban - szólalt meg újból anyja - s nem holmi haszontalan firkálással.
- Csak legalább Zoltán bácsi jönne már haza! - gyötrődött Márta titkon.
- Pedig hinni akarom, mindennek dacára, hinni akarom, hogy szép az élet.
De ...
Hátha a Végzet nálam úgy intézte, hogy az én életem sem szép, sem jó ne legyen ?...
De úgy -e nem ?...
Én jó Istenem!
Úgy -e nem?
A késő este vetette haza és azzal a kifogással, hogy a feje fáj, egyenesen szobájába vonult.
A cikk azonban örökre megiratlan maradt.
Másnap, alighogy megreggelizett, a Badallóhoz sétált és ott gyönyörűséggel nézte a nap ezer és ezer szilánkra aprózódó sugarait.
Ott csillantak , villantak, siklottak, tűntek, visszajöttek a sugarak az örvénylő víz forgatagában.
- Mik vagytok? - kérdezte tőlük.
- Danae aranyesője?
Sellők tépett hálója?
Ti persze azt nem tudjátok, hogy legutóbb a Róne-ban gyönyörködtem bennetek .
Lehet, hogy az öreg Matterhornnak e percben a homlokán van még sűrű felhőkből szőtt éjjeli sapkája, de rögtön le fogják azt onnan venni az égbeli angyalkák, hogy napsugárdiadémmel koronázzák fehér kopaszkáját.
- Ejh!
Mire való magamat odaképzelni?
Most itt vagyok...
Itt kell maradnom , tehát itt kell megtalálnom, ami érdekeljen...
Nehéz lesz...
Nagyon nehéz...
Ekkor már ott ült a nagy körtefa tövében, ahol magasranőtt vadvirágok hajladoztak körülötte.
Egy pici piros pont vonta magára figyelmét.
- Nini ?
Katibogár!
- Várj, Katicám!
Látom, hogy mennyire igyekszel.
Hát mondok neked valamit : mire fel fogsz jutni ennek a hosszú-hosszú fűszálnak a tetejére, legalább három perc fog eltelni.
Gondold meg, milyen jó tudni, hogy három perc elmúlik abból a rettenetesen lassan telő időből, amit morzsolgatnom kell életem céltalan, céltalan, céltalan taposómalmában.
Most már tisztában volt azzal, hogy nappal az ócska fehérneműek foltozására fogják, este meggátolják a tanulásban.
Mindez miért?
Véletlenségből?
Nem .
Elvből!
Mert anyja úgy véli jónak, hogy egyrészt leányhoz illő férjváró tétlenségben töltse napjait, másrészt, hogy edzve találja a majdan egészen biztosan elkövetkezendő rossz sors, balsors.
- De, Istenem!
Ha ez csakugyan így van rendjén, akkor fiatalságomat miért adtad nekem?
- Lehet jó kertész az, aki mesterséges deret csinál almafanyíláskor?
Nem.
Itt valami nagy-nagy hibának kell lenni.
Szegény jó mama a legjobbat akarja , tudom, de így valami szörnyű megrablásnak leszek az áldozata hovatovább.
Nem három, de tíz perc múlt el, mire a kis katicabogár, küzdelmes újra- és újrakezdés után végre feljutott a rezgő fű gyémánt koronájára.
Pár pillanatig csaknem aléltan pihent ott nagy fáradsága után, de aztán egyszerre valószínűleg eszébe juthatott, hogy szárnyai vannak, mert íme bontogatni kezdte azokat.
- Milyen butus vagy, kis öregem - korholta Márta.
- Mért nem ezen kezdted ?
Mennyi fáradságtól kímélhetted volna meg magadat...
Aztán meg: nem venni tudomást arról, hogy repülhetsz, szállhatsz!...
Hol volnék én, ha szárnyaim lennének!...
- Halljam, hol volnál?... - s Márta kitörő örömmel vetette magát nagybátyja karjába...
- Te édes, édes Zoli bácsi!
Csakhogy megjöttél.
Úgy -e, most már itt maradsz velem?
- Dehogy maradok!
De te sem...
- Hogyan?
Hogy én sem?
- Mert viszlek.
- Hova?
Mondd már hová?!...
De különben minek mondanád...
Mama úgysem fog elengedni.
- Ide pillants, húgom - súgta hamiskás hunyorgatással Hódréthy, mialatt oldalzsebéből egész csomó ezresbankónak a csücskét huzigálta elő, de csak egy pillanatra.
- Mit szólsz ehhez, mi?
- Nem értem, bácsi...
- Ejnye, no, csókolom az eszecskédet...
Hát hallgass ide, butuskám : nyertem...
Sok, nagyon sok pénzt nyertem.
Márta ijedten nézett rá:
- Kitől?
De nagybátyja jóízűen nevetett:
- Kitől?
Hát senkitől.
Soha életemben nem játszottam nagy pénzben egyes emberekkel.
Arravaló Montecarlo, meg Baden-Baden, meg Ostende.
Ezek mind nem zsebek, de zsákok.
Amelyekből, ha a Szerencse azt súgja, hogy «markolj «, hát lelkiismeret nélkül markolok.
Most is azt cselekedtem.
Most aztán azért jöttem haza, hogy magammal vigyelek.
- El?
Engem?
Hova?
- Válassz.
- És a mama?
- Bízd rám.
Válassz.
Párizs?
London?
Madrid?
Hová vágyol?
Csak valamelyik világrészbe?
Vagy: körül a világon?
Nos?
Egy-kettő!
Halljam...
Márta visszaült a fűbe s hirtelen elhatározással odanyujtotta kezefejét a katibogárhoz.
Az nagy bizalommal egyszeriben ott motoszkált, botorkált, a ragyogó gyűrűk útvesztőjében.
- Mondd meg te! - biztatta, felemelve karját.
- Amerre repülni fogsz, oda megyünk...
- Igaz, bácsi?
S mintha megértette volna a kérést a kis bogár, íme - feketén pettyezett karniol vértje alól, két icinkó-picinkó sötét selyemfátyolt vonogatott elő , két hátsó lábával végigtapogatta, hogy rendben vannak -e, aztán kifeszítette azokat simára és máris csöppnyi ragyogó piros pont úszott, emelkedett s tűnt el a levegőég végtelen kékségében.
- Északnak tart!
Egyenesen északnak - örvendezett Márta.
- Én úgy látom nyugatnak.
- Nem, nem, északnak.
- Ám legyen.
És mit parancsol nagysád?
Annak az északnak mi legyen a neve ?
Szentpétervár?
Moszkva?
- Bácsi!...
Higgyük el, hogy ez a kis szerencsebogár meg sem áll Tátrafüredig.
- Csak?
- A tengernagy hangjában nagy csalódás mordult, de húga már újra ott csüggött a nyakán s úgy súgta, magyarázta:
- Most lesz ott az Anna-bál...
Érted?
- Nem én...
Azt hittem, valami elérhetetlen messzeséget varázsoltak eléd szavaim s te kapva kapsz majd utána...
- Hát nem volt nekem elérhetetlen még csak egy fél órával ezelőtt is minden , ami koromhoz illő vígságot, gondtalanságot jelent ?...
Bácsi, ne haragudj , de... de... kezdjük Tátrafüreddel.
- Mint látod , lehet velem alkudni...
- Velem is, te kis boszorkány, velem is...
Most pedig eredj és kérj tanácsot a ruhaszekrényedtől, hogy mire van szükséged ?...
- De majd a mama...
- Bízd rám...
Picikét is...
Te pedig egyet ne feledj: Ne szólj szám...
Márta sohasem jött rá, hogy milyen érvekkel nyerte meg csatáját a tengernagy .
Picike ugyan olyan ügyetlenül rejtegetett egy vég finom vásznat és két ruhára való nehéz «gros grain» selymet, hogy húga még aznap megpillantotta azokat.
De hogy anyja mosolygós beleegyezését hogyan magyarázza meg magának, azon igazán hiába törte a fejét.
Csak egyszer ébredt benne némi gyanú - mint mikor napsugaras réten végigsiklik a repülő madárnak árnyéka -, akkor az egyszer, amikor a mellékszobából véletlenül meghallotta, hogy az « öregei », anyja, nénje és bátyja legalább tíz olyan fiatalember nevét emlegették egymás előtt, akikről az országban mindenki tudja, hogy a legelőkelőbb és leggazdagabb házasulandók!
De repült az idő, ezért ki ért volna rá közönyös dolgokra gondolni ?...
Márta biztosan nem.
Búcsú.
Útrakelés.
Budapest.
Boltból ki, boltba be...
Szép ruhák próbálása .
Kalapválasztások...
Egy útibőrönd ezüstkupakos üvegcsékkel, dobozkákkal, s mindezeken, ó soha el sem képzelt gyönyörűség!
Összefonódó szép-szép H és M betű!...
- Bácsi, láttál már valaha tökéletesen boldog valakit ?...
Nem?
Hát nézz húgodra.
De várj!
Ide állok a hármas tükör elé, kinyitom a két szárnyát.
Igy ni...
Mit látsz most?
- Hogy mit látok?
Sok-sok Mártát.
A Hódréthy Márták nagy sorát...
És mind mosolyog, mindnek ragyog a szeme... mind mintha madarat fogott volna, ahogy mifelénk mondják.
- Ezt akartam.
Ez az igazi.
Mártát egyszeresen látni, az most semmi.
De száz boldog Mártát, ezer boldog Mártát!
A végtelenségbe vesző Márták boldog nyüzsgő sokaságát!...
A te nagyon boldog kis húgodat!...
- Kislány, kislány!
Szinte megijeszt, hogy mennyire tudsz te örülni.
- Mit akarsz ezzel mondani?
- Hogy az Isten óvjon meg téged gyermekem az ellenkezőjétől...
Márta szótlanul ráhajolt nagybátyja kezére s mielőtt az elkaphatta volna , hálás csókot nyomott rá.
- Bácsikám, te jóban, rosszban mindig mellettem leszel és ezt olyan jó tudni...
- Szegény kislány! hadd higgye - gondolta magában Hódréthy.
Mert ő tisztában volt azzal, hogy nagyfokú érelmeszesedése máris építi azt a kaput, aminek felirata az, hogy: Nincs tovább.
- Négy vagy öt, legfeljebb hat év, de lehet, hogy sokkal kevesebb s akkorára , feltétlen készen fog az a kapu állni, az életem útjának a kellős közepén .
Tiltón.
Elzárón.
Könyörtelenül - keresztben.
Csak azt érném még meg, hogy ez a gyermek akkorára meglelje a hozzá méltó élettársát!
Ez a vágy sugalta neki azt az ötletet is, hogy húgát pár hónapra újra kimentse Hódrét szürke magányából.
Pedig jólesett volna szép virágai és szeretett könyvei között csendben üldögélni s visszaemlékezni azokra a régmult időkre, mikor még a Sors olyan kedvteléssel hányta-vetette az ő könnyelműségekkel telesallangozott, érdekes, mulatságos, kalandos fiatalságát.
- De persze erre nekem most gondolni sem szabad - határozta el.
- Márta mindenekelőtt!
- Legalább utunk céljának Bombayt vagy Riót vagy Melbournet választotta volna az én szeszélyes kis húgom - szomorkodott titkon, - De: Tátrafüred?
Hisz ez a tengernek az innenső partjától is olyan nevetségesen messze esik!
Na, de ha erre vágyik, legyen Tátrafüred...
Csak akkor vigasztalódott némileg, amikor a Pozsonyba induló hajóra érve - Márta Pozsonyon át óhajtott Poprádfelkára jutni - gróf Kápolnássy Kázmért pillantotta meg.
- Hová, hová, öregem? - kérdezte érdeklődéssel, mire az is örvendezve nyujtotta kezét:
- Párizsba, a régészeti kongresszusra.
- Mióta vagy te régész?
- Amióta kezdtem a katedrálisokat kortársaimnak tekinteni.
- Ami azt illeti, én is - felelte a tengernagy.
- Sőt örökös reparatúra alatt is állok, a nagyobb hasonlatosság kedvéért.
Kápolnássy egyetértőn hunyorított, aztán azt kérdezte:
- És te?
Hová igyekszel?
- Sose találnád ki, barátom!
Tátrafüredre!
Na, úgy -e, abszurdum?
De a kishúgom így rendelte és én szót fogadtam.
- A kishúgod?
A kis Hódréthy-lány?
Itt van ő is?
Ennek igazán örvendek.
Szép lett?
Gyermekkorában sokat ígért.
Hódréthy felelet helyett a gőzhajó legelejére mutatott, ahol Márta a korlát rúdjában fogódzva nézte a gőzös indulását.
Könnyű nyári útikabátja redőit kapkodta, csapkodta, lobogtatta a szél.
Még inkább sötétszőke haját, melyet mialatt az áramlás lengette, borzolta , táncoltatta, a lemenő nap arannyal, bíborral itatta át meg át, úgyhogy minden egyes szála lángolni látszott.
Kápolnássy egy darabig néma kedvteléssel gyönyörködött benne, aztán súgva szólt Hódréthyhez:
- Nem gondolod, hogy bűn lenne őt elmerülésében háborgatni?
De nézd, ott jönnek az útitársak.
- Csupa régészettel foglalkozó nő, úr.
És Sándor? - kérdezte tőlük Kápolnássy.
- Mingyárt jön, - felelte dr. Parády Béla.
- Csak valamelyes iratokat kértem .
Azokat keresi.
- Szabad tudnom ki az a Sándor? - kérdezte Hódréthy, valami öreg tudóst képzelve.
Annál jobban lepte meg Ortvay egyetemi tanár válasza:
- Ki más, mint a mi legifjabb kollégánk, gróf Bárdffy Sándor.
Őszintén mondom, nagyon, de nagyon sokat várunk tőle.
De jön is már.
- Gyere csak, öcskös - kiáltott reá Kápolnássy Kázmér.
- Kérlek - fordult a tengernagyhoz -, engedd meg, hogy az öreg Bárdffy Tóni fiát neked bemutassam...
De most jut eszembe, hisz rég ismered...
- De még mennyire!
Nagyon örülök, hogy újra látlak, fiam - örvendezett a tengernagy, kezet nyujtva a feltűnően szép, magas, szőke fiatalembernek.
- Mondd csak, te írtad azt a cikket az Archeológiai Közlönybe, amely a népvándorlási kor asszonyainak karpereceiről szól?
- Gyűrűiről, bátyám!
- Bocsánat!
Gyűrűiről, persze, hogy gyűrűiről...
A következő pillanatban elragadtatással kiáltott fel Sándor:
- Nike!...
És a hajó másik oldalán álló Mártára mutatott.
- Nike? - csodálkozott a tengernagy.
- Eddig Mártának hívták...
Márta ...
Igen, aki ott áll, nem más, mint egykori játszótársad.
Ezért, egyszerűen menj hozzá és újítsátok fel a régi barátságot.
Aztán - énmiattam akár Pozsonyig - beszélhettek fibulákról, csatokról, gyűrűkről és hasonló izgató témákról, mert hogy miért, azt az Isten tudja, de tény, hogy Mártát is módfelett érdeklik az ilyesmik.
Mindezt már csak Kápolnássy gróf és az öreg professzorok hallották, mert Bárdffy Sándor rohanvást futott ahhoz, aki eleven szoborként állt és mitsem sejtve nézett a távolodó messzeségbe.
A fiatalembert már alig pár lépés választotta el tőle, amikor rettentő kérdések polipkarjai fogták át a szívét.
Nemcsak az, hogy hátha Márta nem ismer reá, de ezerszerte aggasztóbban az, hogy hátha nem óhajt reáismerni?
Hogy átkozta e pillanatban magát, amiért csaknem két év óta még csak egy rövidke üdvözletet sem küldött neki.
- Mivel békíthetném meg...
Rögtön, de rögtön ?... - tépelődött növekvő izgalommal.
A láthatár legalján izzó nap utolsó sugárkévéi aranybíbor szőnyegekkel teregették tele a széles, nagy Dunát.
Finom, rózsaszín felhők selymesen úsztak, nagy lassan, békességesen a hajó felett.
Sándor már olyan közel jutott a leányhoz, hogy annak lobogó, röpködő hosszú csipkefátyola egy pillanatra az ő haját érintette, arcát simogatta.
Mintha varázslat lett volna ebben az érintésben!
Sándor egyszerre feledte tépelődését és a leány vállához hajolva, halk szóval lehelletszerűen súgta a bíbor alkonyatba:
« Jó éjt.
Az akácfák sötét lombja alatt.
Már minden álmodik, már ...»
De tovább nem mondhatta, mert Márta - e percben igazán sokkal inkább Nike , mint Márta - fehérre sápadtan fordult vissza és nézett vele szembe.
- Márta - súgta Sándor, míg mindkét kezét kérőn, vágyakozással, bocsánatkérőn nyujtotta feléje.
- Márta?!...
És a következő pillanatban két jéghideg kezecske remegett az övében.
A leány még mindig szótlan csodálkozással állt mellette.
Mialatt arca kezdte visszakapni színét, ajkára az első perc fájdalmas komolysága után , elmélázó, megbocsátó mosoly rajzolódott.
- Jöjjön - mondta végre, miközben két egymás mellé állított hajószékre mutatott.
- Emlékszik?
Sándor szíve nagyot dobbant örömében.
- Még kérdheti?
- Bizony kérdhetem a tapasztalatok után...
- És tréfásan s mégis szemrehányóan fenyegette meg.
- Mea culpa!
Mea maxima culpa! - könyörgött Sándor.
És Márta megbocsátott.
Most már úgyszólván üres volt a fedélzet, csupán egy-egy utas feje bukkant fel nagy néha a lépcső nyílásában.
De rögtön el is tűntek újra.
Hűvös, erős szél söprögette a fedélzetet.
A leszállott szürkületben a hajó kürtőjéhez húzták a két hajószéket.
Szorosan egymás mellé, úgy mint régen és feledve, hogy mások is vannak a világon, néha suttogva, olykor hangosan , legtöbbnyire boldog nevetéssel röpködtek a kérdések, válaszok és újra kérdések és újra válaszok kettőjük között.
Hódréthy Zoltán felelőssége teljes tudatában többször elindult keresésükre, de ég tudja miért, mindig talált valami ürügyet, hogy ne zavarja a fiatalokat.
De azért a lépcső korlátja mellől egy kicsit, bizony hallgatódzott.
Természetesen nem úgy , ahogy Picike néni tette volna.
Ó, dehogy!
Hallgatódzás és hallgatódzás között is van annyi különbség, mint a tökrészegség és nobel spicc között.
- Van - felelte Kápolnássy, akivel közölte is ezt az aforizmát.
- És mi volt diszkrét hallgatódzásodnak az eredménye?
- Egy érdekes tapasztalat.
Az, hogy míg folyton nevető, magyarázó ajkukról csak az hallatszik, hogy «fibula », «násfa », «rython », Zách Klára és Nike , sőt még az is, hogy Szent Simon árkája, addig az egymást kereső tekintetük , egy szót, egyetlenegy, a titkok titkának hitt, a világért ki nem mondott szót fejez ki, azt, hogy: szeretlek.
Talán mégsem egészen jól hallgatódzott a lelkiismeretes tengernagy, mert lám , mire tíz óra tájban Márta mégis csak elindult, hogy nagybátyját felkeresse , balkezének negyedik ujján egy új ékszer ragyogott, Bárdffy Sándor elhúnyt édesanyjának jegygyűrűje.
- De gyermekem!
Mi jut eszedbe? - zsörtölődött az öreg Hódréthy...
- Mikor lehet köztetek egybekelésről szó?
Te tizenkilencéves vagy, ő mennyi is , huszonkettő?
Na látod!...
Ráadásul tudhatod, hogy Hódrétet sok adósság terheli.
Szegény anyádnak csak éppen hogy annyi a jövedelme, amennyivel a háztartása költségeit úgy, ahogy fedezheti.
Sándornak pedig él az apja.
Nem hinném, hogy a fia kedvéért bármiről is lemondana.
- Ó, ezt nagyon jól tudjuk, Zoli bácsi, de Sándor reméli, hogy egy éven belül állása lesz a Nemzeti Múzeumban.
- Boldog ember!
Spirituszban fog hálhatni!
Mi lesz, ha anyád megtudja, hogy olyan vőt szánsz neki, aki úr létére, tudományos pályán akar működni ?.. .
Igazán nem merek rágondolni, hogy milyen rettenetes állapotba sírja bele magát.
- De, hátha azzal állok elő, hogy Sándor hetedhét országon túl is híres kuglizó.
- Kuglizó?
Még csak ez hiányzott!
Ezt valahogy meg ne említsd Hódréten.
Ha Sándornak valamilyen úripassziójával tudnál előállni: különösen olyannal , amit nem maga végez, hanem a lova végez helyette!
- Tavaly díjat nyert a bécsi lovasmérkőzésen.
- Látod, ez már beszéd!
Ő mondta?
- Dehogy!
Csak nem képzeled, hogy dicsekedjék.
Mindezt Rombay Pucitól tudom , aki Vácon szállt a hajóra.
- Rombay Puci?
Ki az?
- Sándor egykori iskolatársa.
Ő mutatta be.
- Ha odaült mellétek, képzelem mennyire örült Sándor a viszontlátásnak.
Márta elnevette magát.
- Szerencsére csak rövid ideig maradt a fedélzeten.
Fázott.
- Fázott?
Hát persze, ha valakit huszonkétéves korában még mindig Pucinak hívnak, arról minden nyám-nyámságot eleve elhiszek.
- Úgy hiszem, tévedsz.
Az a zömök, szélesvállú, villogószemű ember éppen nem úgy fest, mintha bármiként is nyám-nyám lenne.
- Az ám, kezdem hinni, hogy a fázás csak ürügy volt nála.
- Ürügy?
- Igen, mert most, hogy mondod, jutott eszembe, hogy mikor Siklóssy Aurél a vacsoránál azokról beszélt, akik a kapitány fülkéjén túl szorongnak és nagy tételekben kártyáznak, mintha a Rombay nevet is említette volna.
De akár Puci, akár Kuci, Muci, vagy Cuci is az az ipse, engem csak annyiban érdekel , hogy szeretném tudni alkalmatlankodása előtt vagy után történt -e meg Sándor és közted a szerelmi vallomás?
- Bácsi!
- Jó.
Ha szentségtörés erről beszélni, beszéljünk másról.
Például Tátrafüredről.
- Persze!
Igaz! - csodálkozott Márta.
- Tátrafüred is van a világon.
- Most azt kérdem: odamegyünk?
- Ha muszáj...
- Úgy ?...
És ha nem muszáj ?...
Márta az öregúr dús, hullámos ezüsthaját kedveskedő bizalmaskodással simogatta:
- Őszinte legyek?
- Noná!
Tehát ha nem muszáj ?...
- Akkor menjünk másfelé.
Mert lásd, olyan sok léha fiatalság van ott biztosan.
- Ne mondd?!
Igazán?
Sok léha fiatalember?
- ...és örökös bál.
- Csodálatos!
Az is?
- ...és örökös tennisz... kirándulás...
- Megannyi kényszermunka, mi?
- Ne csúfolódj Zolti bácsi.
Én nem tehetek róla...
- ...hogy gróf Bárdffy Sándorba újra fülig szerelmes lettem - fejezte be a mondatot a tengernagy.
Hamiskás, egyetértő mosollyal néztek össze.
Hódréthy magához ölelte húgát:
- Most pedig jó éjszakát, Mártikám.
Intézkedtem, hogy hálóhelyed az ablaknál legyen.
Úgy tudom, csak ketten vagy hárman lesztek a női teremben.
Sándor már korán reggel a fedélzeten volt.
Márta nem soká késett.
- Mondok egy jó újságot - kiáltotta üdvözlet helyett.
- Nem szállunk ki Pozsonyban.
- Hanem?
- Bécsben.
Onnan pedig - találja ki, hogy hová megyünk?
- Párizsba!
Úgy -e, hogy Párizsba?! - ujjongott a fiatalember.
Mikor pedig azt látta, hogy a lány igent bólintott, hirtelen körülnézett és azokat a napbarnította szép kezeket elkapva, elkezdte minden ujját külön-külön csókolni, csókolni íztől-ízig.
És mégis volt tanuja e rajongó jelenetnek.
Mégpedig egy, ha nem is egészen rosszakaratú, de őszintén irígy tanuja: Rombay Puci.
Ott állt a zakatoló gépezet szomszédságában, látszólag teljesen elmerülve annak nézésében.
Pedig - tulajdonképpen - ügyet sem vetett rá.
Őt e percben senki és semmi sem érdekelte, csak Hódréthy Márta.
De ez annál jobban.
Mióta tegnap először meglátta, még a ferbli szédületes tétjei sem tudták gondolatait lekötni.
Mégis - csodálatos véletlen - éppen tegnap, sőt tovább , hiszen a játszma hajnalig tartott - folyton csak nyert és nyert...
És ez most nagy keserűséggel töltötte el.
« Aki szerencsés a játékban , szerencsétlen a szerelemben» - zümmögött, dongott a fülébe szűnös-szüntelen .
És hiába mondogatta magában azt, hogy ez csak ostoba babona...
Valahányszor arrafelé nézett, ahol Márta és Sándor csak egymást vették tudomásul, mintha minden mosolyuk, nézésük, suttogásuk, megannyi bizonysága lenne e szállóige nagy igazságának.
- Ejh!
Miért ne fordulhatna javamra a kocka - bíztatta magát.
- Lám, ezek az ezresbankók itt a zsebemben tegnap ilyenkor még milyen elvitázhatatlanul a Pondrósy Gyula tulajdonát képezték.
És ma ?...
Ez a tény is megtaníthatna - ha már a kártyaasztal meg nem tanított volna régen -, hogy hinni kell a szerencsében.
Bízva bízni - ahogy a költő olyan bölcsen mondja.
Csak ne forszirozná Juci néném azt az átkozott berlini egyetemet...
De, hopp!
Annak a leánynak, úgy látom, az imponál Bárdffynál, hogy a jámbor - kicsi kora óta - nagykanállal szedegeti magába a tudományt.
Na hát, én megmutatom a világnak, hogy mire viheti egy Rombay Pál, ha valaminek nekifog.
De - futott végig a hátán egy nagy ijedség - hátha megelőz az a tejfelszájú?
Hogy utáltam mindig s mire visszakerülök Németországból, már el is vette azt a nekem született gyönyörű teremtést?!
- Ejh, dehogy is veszi - biztatta magát a hétre bevágó híres hazardőr.
- Dehogy is veszi.
Amíg nincs biztos kenyér a kezében, nem gondolhat házasságra, már pedig: él az öreg Bárdffy.
Az Isten tartsa sokáig!
Él és uralkodik s amilyen önző a lelkem - még ha a Dárius kincsét kapná is a kezébe, nyugodt lehetek, hogy egy fityingről sem mondana le a fia boldogsága miatt.
Igy fűzte gondolatait, mialatt lopva át-átsandított a fedélzet túlsó végére , ahol Sándor és Márta jövőjükről beszéltek.
- Tudja, úgy -e, hogy legjobb esetben is csak egy év mulva lehet meg az esküvőnk - mondta Bárdffy.
- Tudom...
- Nem fél annyi tenger időtől?
- Miért félnék?
- Hogy megcsalja a saját szíve.
- Másszóval, hogy másvalakibe szeretek?
- Ne nevessen, Márta!
Én... én ennek a puszta gondolatára is úgy érzem, hogy megőrülök.
- De, Sándor?!...
- Imádom...
Imádlak...
Érted?
Nekem csak te vagy az egész világon és csak addig akarok élni, amíg tudom, hogy engem szeretsz!
- Akkor Filemon és Baucis megirígyelhetik majd a korunkat!
- Te édes, te jó!
Hogy meg tudsz nyugtatni!...
Egy szavadra kisüt a nap a lelkemben!
- Remélem, soha sincsen ott ború?
- Nem lesz ezután!
Igérem, hogy nem lesz!
De azért úgy -e, a napsugár...
- Örökké rád fog sütni, te irígylésreméltó ember, te! - hallatszott Rombay hangja a Mártáé helyett.
Sándor alig palástolt bosszankodással tekintett a tolakodóra.
- Azt hittem, még alszol - vágta feléje fölényesen -, mert úgy hallom, csak nagyon későn jutottál ágyba.
- Mondd inkább, hogy korán...
Reggel ötkor... - nevetett a fiatalember hangos, recsegő nevetéssel.
Majd hirtelenül elkomolyodva Mártához fordult : - Mert tudja ugyebár, hogy vannak olyan szerencsések, akiknek szívén egyetlen egy igaz istennő uralkodik...
És vannak olyan elátkozottak, akik ugyan egyszerre négy, mindenképpen hamis királynét kénytelenek istennőként tömjénezni...
- Kénytelenek?
Ugyan, ugyan!
Ki lehetne «kénytelen» az ilyen életrontó balgaságokat elkövetni? - kérdezte Márta némi türelmetlenséggel.
Rombay a szemébe nézett és ugyanolyan komolyan, feltörő fájdalommal válaszolt:
- Tudja ki?
Az, akit becéző anyakéz nem vezetett a jó útra soha, mert mielőtt a gyermek első lépését megtehette volna, az a kéz a sírban porladt régen...
Márta mélyen megsajnálta, mert hangjában őszinteség csengett, de mivel zavarában nem talált szavakat ennek kifejezésére, elpirulva hallgatott .
Sándor pedig - bár a beálló csendet kellemetlenül nyomasztónak találta -, mégsem vágyott azt egy Rombayval folytatott beszélgetés kedvéért megszakítani.
Igy akarta megbüntetni, amiért a hátuk mögé lopódzott és tolakodott.
- Igen, tolakodott, - gondolta dühösen, mialatt idegesen feszengett helyén és elfordulva a vidéket nézegette és gyufák prédálásával gyujtogatta egyik cigarettát a másik után, észre sem véve, hogy hányat dobott máris a Dunába.
Rombay mindezt nem akarta észrevenni.
Biztos ösztönnel érezte, hogy előbbi őszintesége mély benyomást tett Mártára, most tehát arra várt, hogy alkalom nyíljék magát még kedvezőbb világításba helyezni.
De erre nem került sor , mert kirobbanó idegességgel mégis csak Sándor szakította meg a csendet.
- Tulajdonképpen - bökte Rombay felé a szót, jóllehet kényszeredett mosollyal igyekezett ennek élét venni -, tulajdonképpen ki adta neked a Puci nevet?
A cigányosan sötétbőrű, feketehajú, villogófogú, villogószemű fiatalember kelletlenül érintve kapta fel a fejét:
- Apámnak a...
De ekkor tekintete Mártára esett, mire szemét lesütve zavart tétovázás után - halkan vallotta:
- Apámnak a...
És még halkabban folytatta: - Az az asszony, akivel apám a halálos ágyán megesküdött...
Márta megérezte, hogy a szavak veszedelmes talajra kerültek, azért az öreg urakat megpillantva, nagy megkönnyebbüléssel ugrott fel helyéről.
- Halló!
Halló! - kiáltott ugyanakkor Hódréthy.
Márta és Sándor siettek a hívásnak eleget tenni.
Rombay kissé hátrább maradt.
Mikor végre ő is a beszélgető csoporthoz ért, minden egyes tagja előtt megállt.
Gyerekes , szögletes mozdulattal meghajtotta fejét és ugyanakkor katonásan ütötte össze bokáját és gépiesen ismételte nevét.
- Rombay...
Rombay...
Rombay... - hallatszott újra és újra.
Ám éppen ilyen gépiesen és nagy közönnyel hangzottak a válaszok:
- Örvendek...
Örvendek...
- Közben ráncos, öreg kezek lanyhán viszonozták a csodálatosan acélos és mégis ideges ujjak szorítását.
- Örvendek, örvendek - mondta egy óra mulva Sándor is, aki kicsapongó jókedvvel figyelte a Pozsonyban kiszálló tömeget.
- Nézzék, hogy dolgozik a két könyökével a Puci.
- Puci? - türelmetlenkedett a tengernagy.
- Puci?!
Az nem név, de minősítés...
Erre azután Sándor mint a forgószél, egy pillanat alatt az öregúrnál termett, hogy lelkesedve ölelje meg.
- Köszönöm, bátyám.
Ez jólesett! - ujjongott.
Kárörvendően nevetett vissza Hódréthy.
- Remélem, soha-soha nem látom többet. - mondta Bárdffy, aztán csak Mártának súgta: - Úgy -e, soha, soha, soha?
- Ne gyerekeskedjék, - felelte fejcsóválva és tettetett szigorral a leány.
- Tudja nagyon jól, hogy nekem sem rokonszenves szegény, de azért megvallom , hogy - őszintén sajnálom!
Hiszen gyermekkora olyan szomorú lehetett.
- «Neki is» - szaladt a nyelvére, de mégsem mondta ki.
Sándor a keze után nyúlt:
- Te jóság - súgta szerelmesen.
- Milyen jó azt tudni, hogy az egész életemnek egyedüli célja, hogy téged boldoggá tegyelek...
III. FEJEZET.
Hat hét a nyárból, a gyönyörűségből.
Párizs után keresztül-kasul Franciaországon egy kényeztető nagybácsi védőszárnya alatt, a nagytudású gróf Kápolnássy társaságában és Sándorral , aki minden szépre azonnal felhívta Márta figyelmét, mégpedig olyan módon , hogy a leány azt olvashatta ki minden szavából: Mégis te vagy nekem a legszebb a világon!
Ősz kezdetére egy kis csendes tengeri fürdőhelyen telepedtek meg pár hétre .
Jólesett a pihenés a sok vándorlás után.
A két öregúr hamarosan megbarátkozott néhány jól whistező angollal (akkor még a bridgezés ősformája járta az előkelő társaságokban) és gyakran ültek a szálloda erkélyére hozatott kártyaasztalnál, ahonnét mérföldekre leláthattak a tengerre és partjára.
Hódréthy gyakran feledte a kezében levő kártyát, annyira érdekelte két icinykó-picinykó kis pont:
- Nézzék! - mutatott utánuk.
- Alig néhány perc előtt még utánuk kiálthattunk volna és már milyen messze járnak.
Az a két kis icinykó-picinykó kis pont természetesen Márta és Sándor volt , akik ilyenkor mindig nagy sétákra mentek, végig a hullámoktól keményre sulykolt fövenyen.
- Nem lehet ezt megúnni soha! - mondták egymásnak.
- Kivált amikor vihar után telve van a homok mulatságos lelnivalóval.
De legszívesebben mégis egy ócska halászbárkán üldögéltek, amelyet valaha régen aljával az égnek fordítottak.
Milyen szép volt a világ erről a bárkáról!
Hátuk mögött a fehér mészszikla , melynek zöld hátáról egykedvű birkák és békességet kedvelő tarka tehenek bámultak le rájuk.
Előttük pedig a mindig más és más s mégis mindig változatlan tenger.
Egy délután, mikor ismét ott ültek, a rozoga bárka felfelé züllött fenekén, Márta a körülöttük sikongó, szálldogáló sirályokra mutatva élénken kiáltott:
- Nézd, nézd őket!
Úgy -e, mintha nem is madarak lennének, hanem darabokra tépett hullámfoszlányok, melyeket ide-oda dobál, freccsenget örömében a szél!...
Sándor gyönyörködve nézett rá.
- Úgy látom, hogy az én egyetlen örömöm, kincsem, madaram, nagyon-nagyon boldognak érzi magát.
Eltaláltam?
- Amit most érzek - felelte Márta szerelmese vállára hajtva fejét - az még a boldogságnál is több!...
- Hogy értsem azt, hogy több?
Hisz az nem is lehetséges...
- Nekem megadatott - hangzott a válasz álmodozva, meggyőződéssel.
Aztán Márta ismét a tenger felé nézett és elragadtatással folytatta:
- Úgy szeretném neked megmagyarázni...
De hogyan ?...
Különben mit töröm ezen a fejemet?
Hiszen azért szeretlek a világ kezdete óta, biztosan azért, mert a te lelked is egészen úgy van megalkotva, mint az enyém.
- Mert a kis mogyoróhéj meglelte párját, aminek nagyon, de nagyon örül az Istenke.
Ugyebár? - nézett Sándor mélyen a leány szemébe.
- Bizony azért!...
Maga édes, édes egyetlenem - súgta Márta tréfás titkolódzással.
- Ezért hittem én - folytatta elkomolyodva -, ezért reméltem, tudtam, hogy te is ismered azt a nagy érzést, amikor (leginkább tenger partján vagy hegyóriások közelében, ritkábban emberi művészet alkotásai előtt, bármily tökéletesek legyenek is azok ), amikor az ember annak tudatára jut, hogy egész valója éppen úgy kiegészítő részét képezi a világ naprendszereinek, mint a szobája ablakán beszűrődött fénysugárban táncoló legkisebb paránynak.
- Igazad van! - kiáltott Sándor meglepetve.
- Igazad van!
Ilyenkor idő , távolság megszűnik létezni...
És mintha valami nagy, összekötő áramlás ringatna bennünket és vinne-vinne a kékbe, a szépbe, el messze mindentől , ami bántó, ami kicsinyes, ami röghöz kötött.
El messze, talán saját magunktól is, az életnek ezekben a legintenzívebben élt perceiben...
- De jó, hogy tudod ezt te is!
Nem gondolod, hogy assziszi Szent Ferenc is ismerte ezt az érzést és erre gondolva szólította «szeretett kis testvérkéimnek» a holdat, a csillagokat?
Hanem keresek egy szót...
- Ami mindezt kifejezze?
Egyetemes?
- Talán.
De várj csak...
Inkább mindenséges...
- Még sohasem hallottam ugyan, de ha Minerva mondja...
- Csacsi! - hangosan felnevettek.
Sándor leugrott magas ülőhelyükről, de akkor Márta élénk kiáltása hallatszott:
- Nézz csak jobbra.
Egészen, de egészen a föveny szélére.
Valamit kidobott a tenger.
Ha jól látom egy óriás meduzát - és már futásnak is eredt.
De vőlegénye ügyesen elkapta:
- Hohó!
Még egy magyarázattal tartozol!
Miért mondod, hogy az általad mindenségesnek nevezett érzés szerinted még a boldogságnál is több?
- Mily egyszerű a felelet! - nevetett a leány.
- A boldogságot az én kapja , embertől vagy körülményektől.
Mondjuk, - de jó, hogy mondhatjuk! - mondjuk , hogy én kapom tőled.
Ám azt a képességet, hogy annak a másik érzésnek áramlását olyan tökéletesen átérezhetem, azt az én énem, mint az istenek ajándékát, hozta már magával, amikor megszülettem.
- Tudod -e én gyönyörűségem - nézett imádattal Sándor a leányra -, tudod -e , hogy neked nem jól választották a nevedet, mert téged nem Mártának, de Máriának kellene hívnunk.
Hogyan nem érezték ezt meg szüleid?
Hogyan nem olvasták ki a te ragyogó szemedből azt, hogy te nem egy csipri-csupri bajoskodásokkal bibelődő Mártának, de magasba szárnyalásra, elmélyülésre , nagy megértésekre teremtett Máriának születtél?!
- Ühüm - bólintott rá Márta meghatva vőlegénye szerelmes szavaitól s mégis jóízűen felkacagva, mert saját magáról nem ez volt a véleménye ...
Sőt!..
- De most gyere!
Siess! - nógatta a leány Bárdffyt -, mert ha egy nagyobb hullám talál jönni, sohasem nézhetjük meg azt az érdekes kocsonya is, üveg is, tengeri furcsaságot.
Ha e pillanatban Hódréthy tengernagy arrafelé nézett, biztosan szeretettel kísérte szemével azt a gyorsan haladó világoskék pontocskát, amelyet egy sötétkék pont olyan nagy igyekezettel sietett utólérni.
Szeptember vége nemcsak az őszt hozta meg, de a szerelmeseknek az első nagyon-nagyon fájó válást is.
Ez annál keservesebb volt, mert éppen az utolsó estén érkezett meg az öreg Bárdffy gróf levele, amelyben tudatta fiával, «bár semmi kifogásom nincs szép és kedves választottja ellen, akit sok szeretettel fogadtam máris apai szívembe, de mégis, kénytelen vagyok kijelenteni, hogy semmi szín alatt sem engedhetem meg a házasságot három év letelte előtt, vagyis a maga nagykorúságáig, édes fiam.
Akkor , természetesen, nem fogom azt ellenezni, sőt én örülnék annak legőszintébben , ha hamarább találna valamelyes fizetéssel járó állást, amiből megélhetnek .
De ne feledje, hogy a jó anyjától maradt örökségnek magát illető része , melyet most én kezelek, még a legmesszebbmenő takarékosság mellett sem fedezhetné kettőjük költségeit.
Nem is szólva hármójukról vagy négyükről , aminek elkövetkezése valószínű.
Pedig, kedves fiam, remélem maga is belátja , hogy én a magaméból, amíg élek, nem adhatok, de még egy fillért se !...
Elhiheti, hogy ennek a kijelentésnek kényszere semmi esetre sem fájhat úgy magának, aki előtt ott áll egy szép, hosszú élet, mint nekem, a sír szélén álló aggnak »...
Sándor és Márta megsemmisülve olvasták e sorokat.
- Még három év!... - mondták egymásnak, nehezen küzdve könnyeikkel.
De ennél többet egyikük sem szólt jó darabig.
Érezték, tudták, hogy csakis panaszok és vádak hagynák el ajkukat, ezt pedig mindenáron kerülni igyekeztek.
Lázongó gondolataik annál fegyelmezetlenebbül húzkodták elő azt a sok-sok bántó képet, hangulatot, jelenetet, amelyek annyi titkos gyötrelmet okoztak nekik már eddig is.
Márta gyermekkorára emlékezett vissza, melyet előbb szülei örökös cívódása tett ijesztően sívárrá, bántóvá, kietlenné, később pedig anyja örökös idegessége, makacs gáncsoskodása.
Sándor viszont nagy keserűséggel gondolt atyjára, akinek érthetetlen önzése nemcsak a befolyó és a reménybeli jövedelmeket, de még a messze földön híres családi ékszereket is rendre-rendre drága borra, cigányra , mulatozásra, de főként asszonyszerelmére váltogatta át.
Ezalatt a másik szobában egy-egy kényelmes karosszékben ülve, csibukozva , békésen vitatkozott a két öregúr.
A fiatalok eleinte nem hallgattak oda.
Szomorúan, mint két viharvert madár , üldögéltek egymás mellett s vették elő néha-néha zsebkendőjüket.
- Nem értek veled egyet, barátom - hallatszott át a Kápolnássy hangja.
- Tőlem, tőle, meg a többi velünk egyivású uraktól, nem is lehet elvárni, hogy dolgozzunk, takarékoskodjunk!
Gondold csak el.
Mi még mindannyian a jobbágytartó, adótnemfizető negyvennyolc előtti felfogásban nevelkedtünk .
Elejétől fogva badarság lett volna tehát azt hinni, hogy a mi generációnk úgyszólván átmenet nélkül fog átvedleni kuporgató, vagyongyüjtésért szorgalmas, pénzért lótó-futó, körmölő, mérnökösködő, ügyvédeskedő nyárspolgárrá...
Nem.
Erre a legjobb igyekezet mellett is képtelenek lettünk volna és vagyunk...
- Az én őseimnek is csakúgy pallosjoga volt, mint a tieidnek - nevetett Hódréthy.
- És én mégis negyven évig dolgoztam.
- Katonai pályán, barátom!
Katonai pályán!
Vagyis még mindig apáink hősi életfelfogásának keretén belül.
- És te?
Szeretném tudni volt -e valaha Kápolnássy gróf a világon, aki - hogy egyebet ne említsek - tudományos ásatásokat vezetett volna, az egész világ régészeinek elismerése mellett?
- De mindig csak mint műkedvelő, a saját költségemen!
Látod, itt van a különbség.
Itt az óriási különbség, mert mi szégyeljük tudásunkat pénzért kimérni.
Mi még ott tartunk - nem vitatom, hogy okosan vagy balgán -, de ott tartunk, hogy karddal vagy szóval, de szűnös-szüntelen mentjük a hazát, ám földjéből azt a darabkát, amely évszázadok óta a miénk volt s amelyről ma már érezzük, hogy ebben az átalakulásban lévő új világrendben, ha nem vigyázunk, lassan-lassan széthullik és elpereg a lábunk alól, mégsem tudjuk megmenteni magunknak.
Nem tudjuk!
Nem bírjuk!
Ahhoz, hogy ez sikerüljön , kevesebb előítélet, más gyermekkori emlékek, főleg pedig alkalmazkodóbb világnézet lenne szükséges, mint amilyen mibennünk van.
- Ugyan kérlek!
- De igen - bizonykodott gróf Kázmér olyan hangosan, hogy a másik szobában is muszáj volt meghallani.
- Gondolj csak a mi generációnk legmarkánsabb egyéniségére: a mi pompás öreg Bárdffy Tóninkra.
Ekkor már Sándor és Márta lélegzetüket visszafojtva figyeltek át a nyitott ajtón.
- Ismersz nála zseniálisabb embert?
No ládd!
Én sem.
Voltam vele sok véres ütközetben.
Isaszegen.
Solferinónál, az ég tudja még hol mindenütt .
Hallottam őt a felolvasó asztalnál.
Sőt, egyszer láttam hordó tetején is kortesbeszédet mondani, persze nem a maga érdekében.
Hogy mindenütt megállta a helyét, úgy hiszem, mondanom sem kell...
És mégis...
- Halt! - kiáltott Hódréthy jókedvvel.
- Halt!...
Miért nem sorolod fel azt is, amikor művésztanyákon és még gyakrabban kulisszák árnyékában találkoztatok?
- Ha óhajtod...
De ez most nem tartozik ide.
Amit én mondani akarok, az, hogy annyi tudós és annyi becses talentuma mellett Tóni mégis elprédálja önmagát , mint ahogy elprédálja a vagyonát.
Tudod miért?
Megmondom.
Egyedül azért , mert nem tud lemondani.
- De most már éppen nem adhatok neked igazat!
Hogyne tudna lemondani az, aki - magad bizonyítod - önfeláldozásra mindig kész?
- Hagyd el, barátom!
Rég rájöttem, hogy csakis asszony tud titokban önfeláldozó lenni.
Mi férfiak?
Soha!
A mi kedves, hízelkedéshez , tömjénezéshez szokott öreg cimboránk meg éppen soha!...
Ezért nem is várhatsz tőle lemondást!...
Nem, nem!
Ne várj Bárdffy Antaltól lemondást ...
De tőlem se várj, öregem!
Mert lásd, mi még abból a korból valók vagyunk , amikor - fogadom - a gólya sem mert volna velünk elindulni, mielőtt fel nem csengetyűzte, sallangozta, parádézta magát...
A két fiatal egymásra nézett.
- Gyere te is... - súgta Sándor Mártának s kézenfogva indultak az öregekhez.
- Köszönöm, Kázmér bácsi...
Nem is tudja milyen nagy jót tett velem!... - mondta a fiatalember csaknem ünnepélyesen.
- Egész lelkemből köszönöm.
Kápolnássy meglepetve nézett rá:
- Köszönöd?
Nekem?
Mit köszönsz, édes fiam ?...
- Hogy... hogy... megérttette velem az apámat és ezzel a megértetéssel visszahelyezte őt a szívembe!...
A kérdő tekintetre válaszképpen Márta szó nélkül nyujtotta át az öreg gróf Bárdffy levelét Hódréthynek, de már azt nem várta be, hogy kivegye borítékjából, hanem felzokogva futott ki a szobából...
Sándor is kiosont az öregek mellől és a szálloda lépcsőit kettesével véve , egyszerre az utcán találta magát.
Céltalan bolyongásra indult s folytonosan ismételgette magában:
- Három év...
Még három év...
Lassanként mégis enyhült azoknak a rettenetes első óráknak a keserűsége , amikor apját lázadozva vádolta, ítélte és gyűlölte.
Mert gyűlölte .
Legbensőbb énjének mélységéből gyűlölte azt a szép fehérhajú embert...
- Lehetséges? - és kezét végigsimította forró homlokán.
- Lehetséges?
Én?
Az apámat ?...
Lehetséges ?...
Most már, hála Kápolnássynak, először életében látta meg apját olyannak , amilyen.
Nem egy olimpuszi Istennek, mint amilyennek anyja, háznépük és a tányérnyalók hada gyermekképzeletébe plántálta, de nem is szívtelen zsarnoknak, mint ahogy az ő fejlődő, egyéni életre ösztönszerűen vágyó fiatalsága magának kiszínezte.
Legkevésbbé pedig olyannak, amilyennek a mai levelet olvasva, hirtelen támadt haragjában bélyegezte.
Mindezekkel az érzésekkel és gondolatokkal szemben lám, Kápolnássy szavai mintha csak kiemelték volna Bárdffy Antalt az «én, meg te, meg ő» szűk keretei közül, hogy a hozzáillő nagy, széles, történelmi háttér középpontjába illesszék.
- De jól tette... áldja meg az Isten Kázmér bácsit, amiért ezt tette - sóhajtott fel Sándor, amikor éjfélután végre visszament a szállodába.
A nála oly jellemző kedély változással most már remélte, hogy apja le fogja szállítani a kényszervárakozás idejét legalább is a felére.
Ezzel a reménységgel szívében integetett búcsút másnap a Magyarország felé induló Mártának és nagybátyjának.
Ő maga pedig Brüsszelbe váltott jegyet , ha ugyan nem tévedt, mert egy alvajáró többet látott, hallott volna maga körül, mint ő, akit szószerint fejbevert az a gondolat, hogy Mártát hónapokig nem fogja látni.
Már messzi száguldott a vonat, mikor ráeszmélt, hogy Kápolnássytól elfelejtett búcsút venni.
- Három év...
Még három év! - ismételték fáradt feje alatt a kerekek.
Azt is , hogy: Megérteni, mindent, mindenkit...
Csak megérteni, megérteni, az a fő!...
Az a nagy jó...
A jutalom...
De azt is, hogy: Örömkincsem, Csicsergő fecském...
Kis feleségem.
És még sok ehhez hasonló jóleső, visszahivogató , becéző megszólítást, amelyek lassanként kiszorítottak minden más gondolatot...
Aztán elhalkultak, fátyolozódtak, mert a gondtól, aggódástól elcsigázott fiatal szervezetre mindent megsemmisítő álom borult.
IV. FEJEZET.
Márta hazaérkezését türelmetlen örömmel várta egész Hódrét.
Azt, hogy menyasszony lett, a legutolsó kis libapásztor is tudta már a faluban.
Azt , hogy a Tekla bárónő íróasztalának fiókjából, ahol leánya leveleit tartogatta, milyen utakon szivárgott ki az a titok, senki sem sejtette ( Szokványi Szidónia mélyen hallgatott, sőt annál is többet tett, amennyiben felháborodva tagadta le és kegyelmet nem ismerő méltatlankodással árulkodott mindazokra, akik a nagy hírt újságolni merték ).
Hogy mennyire hiába buzgólkodott, mutatta az az általános mozgolódás, kalaplengetés , keszkenőlobogtatás, amely minden oldalról körülvette a hazaérkezőket.
Márta eleinte nem tudta ezt mire vélni.
- Mit adtál te a falunak, Zolti bácsi?
Harangot?
Legelőt?
Kocsmajogot?
Vagy mit, hogy így ünnepelnek?... - de Hódréthy mosolyogva védekezett:
- Én?
Micsoda gondolat!
Honnét adhatnék én ?...
Nem vagyok én képviselőjelölt , - különben is, ha az lennék, akkor is legfeljebb ígérnék...
De adni ?...
- Nézd, nézd, Peterdy Andrásné is kitolatta magát...
Na, ez aztán a megtiszteltetés!
Borostás Lidi, az a sárkány, az az emberevő, még az is ott áll és integet!
Nekem integet ?...
- Ha már ő is így kifordult a sarkából... akkor valami csoda történhetett valóban! - nevetett Hódréthy egyszerre megértve mindent, még Picike művét is az egész dologban.
- Dehogy is csoda...
Dehogy is csoda!
Neked szól ez , babám, neked, a szép kis menyasszonynak...
Igen, így kellett, hogy legyen, hiszen olyan ölelgetések anyjától, annyi cuppanó csók Picikétől, annyi kézcsók és félénken gyöngéd simogatás karján , ruháján az öreg cselédektől még sohasem fogadta a szülői házban.
- Hogy fog Sándor örülni, ha mindezt megírom neki... - volt Márta első gondolata.
Másodikra nem is igen jutott ideje, annyi temérdek kérdéssel , helyi pletykával ostromolták és fogadták.
Életében talán először most, igazán otthon érezte magát Hódréten...
A házat kitatarozták.
Szobájában virágok várták, de különösen gyönyörű volt a kert őszi pompájában.
Márta órákig el tudott barangolni az óriás fák között.
Néha azon tűnődött, hogy a tölgyek barnazöld árnyalata Rembrandt színskálájába illenék -e jobban, vagy Van Dickéba?
Máskor meg odavitt egy táboriszéket a juharfák lángolása elé és Turner naplementjeire gondolt.
De mindeniknél jobban szerette a platánok ragyogását.
Sokszor némelyiknek egészen a törzséhez lapult és onnan, annak az olvadt arannyal telt kohónak aljáról nézett fel az ég messze-messze kékségeibe, a csipkének szövődő levelek millióihoz.
Mint megannyi arany kéz, titkos ütemeket pedztek, pengettek napsugárhúrokon azok.
Mit pengettek?
Ábrándot?
Nocturnet?
Ki tudhatja?
Az biztos, hogy valami nagyon-nagyon fájónszépet.
- Vajjon Sándor ott künn, Londonban láthat -e néha ilyen gyönyörűségeket? - tűnődött, míg szíve össze-összeszorult arra a gondolatra, hogy mily rettenetes távolságok választják el őket egymástól.
- Mikor lesz vége ennek a kegyetlenségnek? - lázongott.
A napok mégis csak fogytak, peregtek, ha a szerelmes leány lassúsággal vádolta is azokat.
November meghozta az esőt, a ködöt, a sarat.
A szobákban , melyeknek ablakait szigorú parancs tartotta zárva, az újonnan befűtött kályhák fullasztó szaga terjengett.
Este még kellemetlenebb volt a Hódréthy-ház, mert csak egyetlenegy helyen volt szabad egy petróleumlámpának égni.
Ott, ahol a család éppen tartózkodott.
Ezt az egy lámpát az inas - miután a vacsorát bejelentette - minden este egyforma komolysággal vette fel az asztalról és magasan tartva, mint egy fáklyát , világította meg vele azt a hosszú utat, amely a nem fűtött szobákon , folyosókon át vezette a hölgyeket az ebédlőbe.
S mintha az a lámpa féltette volna őket, hogy a sötétségen át nem találnak majd vissza a nappaliba .
Hüvelyk Matyi módján gondoskodott útjelzőről, amennyiben kormozó, fullasztó füstjével végigködölte az áthaladt helyiségek valamennyiét.
Mártának egyedüli mentsvára az a kedves kis vadászkastély maradt, ahol nagybátyja az évnek azokban a hónapjaiban éldegélt, melyeket a kényszertakarékosság jegyében kellett eltöltenie.
Ide menekült, amikor csak tehette.
Annál is inkább, mert tudta, hogy számára mindig készen áll ott a hordozható kis íróasztal, amelynél senki sem fogja zavarni, még ha órákig írja is «sokminden » -nek elnevezett naplóját és a Londonba szánt végnélküli leveleit.
- Zolti bácsi - mondotta egyszer.
- Ma egy olyan kedves, jóságos, okos levélre fogok válaszolni.
Ezért nagyon hálás vagyok valakinek.
Annak, aki úgy rendezte, hogy teljes nyugalomban írhassak.
Különben is - képzeld - rájöttem egy nagy igazságra.
Arra, hogy amiképpen vannak olyan sugarak , melyeket bár emberszem nem láthat, de mégis tudjuk, hogy léteznek , azonképpen van olyan ember - nagyon kevés, de van -, aki láthatatlan őrangyalszárnyakkal jár-kél közöttünk.
Én legalább ismerek egy nagyon szeretett, drága valakit, akiről egészen biztosan tudom, hogy ilyen láthatatlan szárnyakkal őrködik felettem.
Hódréthy szeretettel ölelte Mártát magához.
Tekintete e percben nem húga sötétszőke, hullámos haját látta, hanem azt az elképzelhetetlen messzeségbe vezető utat, melynek mérföldkövei sírkertek fejfái.
- Szeretnék melletted maradni, kisleányom, legalább addig, amíg szükséged van reám, - hallotta Márta magasan a feje felett.
- Zolti bácsi, miért mondod ezt?
Hogyan értsem ezt?
- Úgy, hogy ne törődj vele.
Öreg ember motyogása volt.
De hogy egészen megnyugtassalak... - és húgát az ablakhoz intette.
- Nézz oda - mutatott mindenkori büszkeségére, nagy gonddal ápolt kertjének legtávolabbi részére .
Nos?
Mit látsz ott?
- Sok-sok új ültetést, - örvendezett Márta.
- Amelyeknek mindnek évek kellenek, míg árnyékotadó, terebélyes fák lesznek belőlük.
Mit gondolsz, kinek ültettem?
Bizony, önzőn, a saját magam örömére !
No látod?
Órájára nézett.
- Nemsokára itt lesz a postaérkezés ideje - súgta titokzatosan, mint egy új örömhírt és úgy történt, ahogy remélte, mert íme, Márta csakugyan elmosolyodott.
- Tudtam - kiáltott diadalmasan.
- Tudtam.
A posta érkezése!
Van -e ennél szebb perce a napnak?
Mi?
- Van - nevetett vissza Márta, máris a nagy kertbe vezető kiskapu zárával viaskodva.
- Van...
Illetőleg: lehetne, ha már nem kellene a posta érkezésére várnom.
De mikor lesz az?
Mikor jöhet meg a levelek helyett a levelek írója ?...
Mivel Jóska előbb a nagyházhoz szokta a leveleket vinni, ők is odasiettek .
Hódréthyné már künn ült a verandán.
- Gyere csak, Márta, segíts ezt a pamutot legombolyítani...
- De Márta nem fogadott szót, hanem táncolva igyekezett a nagy kapuhoz.
Nemsokára levelét fennen lobogtatva, ismét visszatért a verandára és annyi boldogság ragyogott szemében, annyi örömet fejezett ki egész valója, hogy anyja feddő szó helyett mindkét kezét feléje nyujtva sietett elébe:
- Kisleányom, mi történt?
Márta pedig meghatott örömtől túláradóan vetette magát anyja karjába.
- Mama!...
Nem három év - csak másfél!...
Az öregúr csak azt köti ki, hogy Sándor mégegyszer kísérje el gróf Kápolnássyt görögországi expedíciójára...
- Mit? - kiáltott közbe Picike, aki perzselő kíváncsiságában feledve a hűléstől való örökös félelmét, kabát nélkül merészkedett a szabadba kijönni .
- Mit ?...
Az öreg gróf meglágyul?
- Igen, igen! - kiáltott Márta s máris ölelte, csókolta, táncolva forgatta a sokkilós és sokesztendős, de annál rövidebb lélegzetű nénikét.
- Igen, igen!
Hallgassátok csak, mit ír Sándor.
És tízszer is újra elolvasták, megtárgyalták a nagy örömhírt, hogy az öreg Bárdffy meg fog elégedni azzal, ha fia egyelőre fizetésnélküli állást foglal is el.
Ha tehát ez meglesz, egy év mulva «megüljük a lakzit, kedves fiam, jó magyar szokás szerint...
Úgy legyen ...» - írta.
- Persze, hogy úgy lesz - örvendett Márta és legott besiettek a szobába , kizárták a csodálatosan meleg délutánt és leültek a kandalló tüzéhez tervezgetni...
Előbb a hivatalos eljegyzés, aztán a «stafirung» részletei.
Hódréthyné egészen belemelegedett a nagy tervezgetésbe.
Szeme ragyogott, kezei meg remegtek, mikor azt a temérdek képzeletbeli kamuka-abroszt, így meg úgy hímzendő párnahuzatot, paplant tervezgette.
- A szépanyád menyasszonyi ruhájából is paplant csináltatunk...
Gyönyörű lesz!
Uzsonnaközben, vacsoraközben, órákig, éjfélig, sőt jóval azon túl is folyt a tervezgetés, mert ki gondolt volna lefekvésre, amikor a lakodalmi menünek megbeszéléséhez mindeddig hozzá sem kezdtek?!
E menü megállapítása alatt azonban Tekla bárónő és Picike - sajnos - komolyan összezördültek.
A dolog úgy történt, hogy Hódréthyné gyors fejszámítással összeadva a kétlábúak állományát, ennek eredményeként hangosan azt jelentette ki, hogy a pecsenye, természetesen, kacsa lesz.
Mire Picike, aki a kacsasültet ki nem állhatta, megborzadva csapta össze kezét:
- Jézus, Mária!
Hát nem pulyka?
Tekla?!...
Csak nem mondod ezt komolyan?
- Miért ne?!... - csattant fel a bárónő.
- Édesem, éppen te...
Te ne tudnád, hogy úri lakodalmi ebéden a sült csak pulyka lehet?! - rémüldözött Szidónia, aki a spanyol trónról sem nézhetett volna több lekicsinyléssel egy rossz kuktára, mint ahogy most Hódrét úrnőjére nézett.
Hódréthyné rögtön kiérezte, hogy Picike most nem őhozzá vagdossa a szavakat , hanem régenboldogult apai nagyanyjához, aki mint szakácsnő kezdte földi pályáját s mint Kelecsényi Kristóf báró felesége fejezte azt be.
Erre a támadásra ő is kihúzta magát és kimért előkelőséggel ejtegette nagy lassan a szót:
- Csodálom, édesem, hogy egyáltalán beleszólsz olyan dolgokba, amikhez nem érthetsz.
Mert, hisz igazán nem tudom, hogy valaha is lett volna neked lakodalmad...
Vagy volt ?...
De ekkorára Márta már alig győzte vigasztalni a szerencsétlen aggszűzet, aki hangos siránkozás, orrfúvás és szipogás közben kiabálta a másik sértett félnek:
- Milyen kegyetlen vagy!...
Jól tudod, hogy Tamást az a bestia halászta el tőlem...
És te ezt felhánytorga... ga... ga... tood... ne - eke - em?!
Tekla bárónő hajthatatlan maradt.
Picike erre - bosszúvágytól sápadozva - kezdett előhuzakodni mindazzal, ami negyven mostoha esztendőn át gyűlt , gyülekezett a lelkében.
Mint egy papírkosárból, mint egy szemetesládából , úgy döntötte, ontotta, forgatta ki, teregette szerte, vájkálta elő mindazt a teméntelen, rég elferdült, kopott, felismerhetetlen emlékhulladékot, ami annyi idő óta folyton mérgezte, savanyította, keserítette gondolkodását .
Vádolt.
Panaszkodott.
Csúfolkodott.
Sértett.
Sírt.
Hisztériás dührohama átragadt unokanővérére is, aki erre szintén vádolt, panaszkodott, sértett , sírt.
Márta végül is kénytelen volt cselhez folyamodni.
Odarohant a két - szemközt álló - ablakhoz és gyorsan felpattantotta azokat.
Erre aztán Krimhilda és Brunhilda egyszeriben egyformán kapott fejéhez, fogta be füleit és menekült a biztos halált hozó «cúg» elől...
Az a boldogító levél mintha még az ólomlábon csoszogó időt is meggyorsította volna!...
Igaz, hogy az egész hódréti házat felrázta álmából.
Csomagok érkeztek, varrónők dolgoztak.
Mesteremberek adták egymásnak a kilincset .
Tekla bárónő is, a tengernagy is, sőt még a teljesen megbékélt és kíváncsisággal mindig csordultig tele Picike is megegyeztek abban, hogyha egy hódréti Hódréthy-leány gróf Bárdffy Antal fiához megy feleségül , kelengyéjének kifogástalannak kell lenni.
- De miért ennyire sietni vele? - kérdezte Hódréthy.
- Másfél év?
Dehogy kell ahhoz másfél esztendő!
Ha hat hónap mulva kezdenétek ehhez a munkához, az is éppen elég idő lenne...
De hamar letorkolták...
- «Az idő mindenen bosszút áll, ami nélküle készül» - idézte ünnepélyesen Picike.
Abban az évben korán jött a tavasz.
Márta majdnem minden nap kilovagolt bátyjával, kivált a repce virágzása idején.
Mind a ketten szerették a « napsugár-kuporgatókat », ahogyan Márta a sárga lombot és a sárga virágokat nevezte.
Hát még az aranyszínbe borult repcetáblák...
- Emlékszel, tavaly a napraforgók - mondotta a bácsi - milyen szépek voltak?
- Mintha díszes arany gallérjával, zöldselyem zekéjével hetykén, kackiásan , mindannyi lakodalomba lett volna indulóban - nevetett Márta.
- Zolti bácsi, tudod úgy -e, hogy a nyár végére megjön Sándor ?...
Hódréthy tettetett meglepetéssel válaszolt:
- Ne mondd!?
Igazán ?...
Augusztusra?
- Reménylem, még előbb.
Június elején azonban meglepetést hozott a posta.
Rombay Pál képeslevelezőlapon kérdezte, hogy mivel jövő hét szombatján Csókára megy rokonlátogatásra, megengedik -e neki Hódrét istennői, hogy átutazóban egy kis félórára betérhessen legőszintébb hódolatát bemutatni?
- Persze, hogy megengedjük - mondta Tekla bárónő...
- Anyját, apját ismertem... csak jöjjön...
Felelj neki, hogy szívesen látjuk.
- Feleljek neki én? - kérdezte a tengernagy Mártától.
- Megteszed?
De jó is vagy, Zoltán bácsi!...
Nagyon örült e könnyítésnek, mert úgy érezte, hogy Sándor nem szívesen hallaná, hogy írt Rombaynak.
Azon a szombat reggelen szokatlanul rekkenő melegre ébredtek Hódréten.
Az ólomszínű ég alatt csöpp szellő sem járt.
Ember, állat menekült a szabadból a fák alá vagy fedél alá, bár legfeljebb a pincék adhattak volna valamelyes enyhülést.
Márta különösen szenvedett az ilyen hőségben.
- Egy előbbi létben - fogadni mernék - jégmadár voltam... - mondta néha magyarázatképpen.
Éppen fürödni indult a Badallóhoz, amikor ijedve neszelt fel.
Mi ez?
Már dél lenne?
De nem...
Szörnyűség... félreverik a harangot...
Tűz van ?...
Hol ?.. .
Kinél ?...
Az utcán már nagy zűrzavart talált.
- Hol ég? - kérdezte a futó sokaságtól.
- A cinterem mellett...
A község szalmája... - hangzott a visszakiabált válasz.
Ő is arrafelé sodródott, amerre a többiek.
Legközelebbi szomszédja ki-kimaradó szóval jajveszékelt:
- Ha megfordul a szél, mindenünk odaég!...
Nem menthetünk meg semmit.
- Ugyan ne mondjon ilyent.
Már mért nem?
- Mert nincs víz.
Kiszáradtak a kutak.
- Mind?
Egytől-egyig?
- Bizony mind.
Ha csak a Borostás Lidi udvarán nincs még valamennyi...
- Borostás Lidi?
De hiszen, ha van, az lesz legközelebb a tűzhöz...
- Igen ám, de van -e ?...
És ha van, ad -e?
Márta hirtelen megállt, úgy nézett a beszélőre.
- Ad -e?... - nézett az asszonyra Márta.
- Micsoda kérdés?
Hát persze, hogy ad...
- Na, meg tetszik látni, hogy egy cseppet sem...
Még ezután is mondott valamit, de azt már elnyelte a tűz rettentő lármája.
A lángok olykor olyan magasra csaptak, hogy a torony barnult arany keresztjét égő pirosra csillantották.
Néha pedig vadul kavargó, felszabadult szikrarajok jelezték, hogy ismét leszakadt valami.
Márta most már odaért, ahol az óriás kazlak sora izzott.
Némelyik magas lángoszlopokat dobott ki magából, mások gomolygó füsttömböket, de mind azt a látszatot keltette, mintha egész milliónyi millió tűzhernyóból állanának .
Magukat emésztő, ijesztő tűzhernyókból, amelyek most a megsemmisüléstől való őrjítő félelmükben egymás hegyén-hátán másznak, kúsznak, csavarodnak , kínlódnak...
Lankadnak és enyésznek...
A falubeliek pedig mindenfelől jöttek, szaladtak, gyűltek.
Volt közöttük zaklatott képű férfi, jajveszékelő asszony, riadt és mégis kíváncsian nézdelődő gyermek.
Ezek minduntalan más és más csoportba verődtek és mind mutogatott, szörnyűködött, panaszkodott, imádkozott vagy átkozódott...
- Nincs víz...
Nincs víz - ezt hangoztatta, kiáltotta, sírta mindenki.
Ez a két szó ismétlődött szüntelenül minden csoportban.
Ezt mondta egymásnak percről-percre növekvő kétségbeeséssel a szomszéd a szomszédnak, ellenség az ellenségnek.
Márta mégsem akarta elhinni.
- Tisztelendő uram - kiáltotta a lihegve érkező plébános felé -, miért nem olt senki?
- Mert nincs mivel - hangzott a válasz.
- A fecskendőnk berozsdásodott .
Tikfalváról még nem érkezhettek meg a tűzoltók.
De különben sem tudom , vehetjük -e hasznukat, mert úgy hallom, hogy itt nincs víz sehol.
- Dehogy nincs!
- És a Hódréthy-lány máris futott oda, ahol a legtöbb fehérnép állt egy rakáson.
- Hé asszonyok! - kiáltotta erélyesen.
- Egy-kettő fussanak dézsákért , vedrekért.
Nem látják, hogy a szél a falu felé kezd fújni?
Ha a Tóthék fedele tüzet fog, akkor egyik háznak a másik után vége...
Mit ténferegnek itt maguk, emberek? - förmedt egy másik csoportra.
- Jöjjenek maguk is , csináljunk láncot...
Úgy adjuk egymás kezére a vizet...
Nem lehet?
Ki mondja, hogy nem lehet?
De igenis, hogy lehet!...
Majd meglátják , hogy...
- Jaj, jaj, jaj!... - némított meg mindenkit egy éles felsírás.
Valaki arrafelé intett, ahol a Tóthék szalmafedeles házának végéből vékony füst , majd meg lidérces fényként ide-oda táncoló lángocskák törtek fel.
Most már nem kellett Mártának tovább biztatni a tömeget.
Szaladt az hanyatt-homlok, amerre vezette.
Míg gyorsan szedegette lábait, haditervet csinált: Igaz, mindenekelőtt arról kell meggyőződni, van -e csakugyan víz a Borostás Lidi kútjában?
Egyenesen oda igyekezett tehát...
Alighogy a kanyarodón befordult, különös kép tárult eléje: Az egész sikátor csakúgy hemzsegett az asszonynéptől, akik minden oldalról futottak, jöttek , de mégis üres térség tátongott a Borostás Lidi ütött-kopott háztája körül , mert a ház asszonya ott állt kapuja előtt, arcához emelt puskával.
Haragtól eltorzult szájából ezalatt ólomgolyóknál cseppet se könyörületesebb szók röpködtek, hogy sebezzenek közelben, távolban, akit csak érnek.
Márta egyenesen feléje tartott:
- Lidi! - szólította.
- Nem tudja, hogy tűz van?
- Mi közöm hozzá?
Holnap mosni akarok...
- Mosni?
Értse meg: Veszedelemben a falu!
- Veszedelemben?
Hát legyen...
Mikor az én szép, nagy tornácos házam égett , nem bánta azt senki.
Azért lakom ma ebben a düledező kunyhóban...
Ha ég ... hát égjen!...
Ekkorra már több asszony vízhordó edényeket lóbálva közelükbe merészkedett.
- Tudod jól, hogy csak a te kutadban van víz... - kezdte az egyik, de Lidi hirtelen feléje fordult.
- Aki be mer lépni a kapun, azt lelövöm!
Mint egy kutyát!...
- Lidi?!... - kiáltott rá Márta parancsolón, vádlón.
Az asszony , feleletképpen egészen a küszöbéig hátrált és onnan tartotta puskáját lövésre készen.
- Asszonyok! - kiáltotta Márta.
- Asszonyok!
Utánam!
- S már át is ugrotta azt a kis árkot, mely a Borostás-házat a szekérúttól elválasztotta.
De nem követte senki, mert mintha igézet szállta volna meg az asszonyokat, egy sem mozdult.
Ekkor kondult meg újra a félrevert harang...
E pillanatban a faluban mindenki tudta, hogy újabb segítségért kiált az mindnyájuk nevében...
- Hallja?!...
Lidi?!...
Hallja?! - kiáltotta magából kikelve Márta, de amikor látta, hogy csak egy csökönyös, durva vállvonogatás a felelet, egyszerre elöntötte a harag.
- Az ő ezerszer megátkozott, soha meg nem fékezhetett ijesztő haragja.
És minden további gondolkozás nélkül a konok asszony puskájához kapott.
A puskát kezéből kicsavarni egy fél pillanat műve volt .
Még annyiba sem tellett a kapu zárját felpattantani és Lidit, mint egy zsákot belökni rajta.
Most már ott térdepelt a mellén s tenyerét az asszony lihegő torkára szorította.
- Most már én mondom azt, ha csak egy szót szól , halál fia!...
Megértette?
Olyan tekintettel és olyan hangon mondta ezt, hogy bár csakis Lidi hallhatta , mégis megértették azt valamennyien.
Majd erélyesen rendelkezett:
- Előre, asszonyok!
Kezdjétek a vizet húzni...
Hé!
Jöjjön ide négy ...
Kötözzétek meg ezt az izgága nénit...
Mivel ?...
Hát azokkal a fejtős kendőkkel, amik ott lógnak a tornácon...
Igy...
Igy...
Meg így ...
Keményen...
Most pedig vigyétek be a szobájába és fektessétek az ágyába!
Te , Kondor Julis, meg te Tódor Ági, őrt álltok és nekem feleltek róla!
Ha idő előtt kieresztitek, velem gyűlik meg a bajotok.
Megértettétek?
Alighogy Lidit ártalmatlanná tették, kész volt a kettős lánc is és a rocskák , dézsák, kannák kézről-kézre adva gyors egymásutánban jöttek-mentek , jöttek-mentek, ki a vész színhelyére és onnan vissza.
Márta mindenütt ott volt.
Parancsolt, rendelkezett, vigasztalt, bátorított.
Közben módját ejtette még annak is, hogy Lidihez be-benézzen.
Nemcsak azért, hogy őt jó őrizetben lássa, de hogy az őrzőit is szemmel tartsa.
Ezalatt a tüzet, hála a Tikfalváról érkezett segítségnek, egy órán belül eloltották.
Sajnos, egyetlen kazlat sem sikerült megmenteni, a Tóthék házát sem.
Pár őrt kivéve, mindenki hazaszállingózott.
Márta is éppen arra gondolt, hogy talán eljuthat a Badollóig, mielőtt Rombay megérkezik.
- Hogy elfelejtettem, hogy ma jön! - vallotta magának.
- Lidi - szólt be mégegyszer foglyához -, ha megígéri, hogy nem bánt senkit...
- Szabadon ereszt?
- Ha megkér...
- Mintha bizony lehetne a kisasszonyra haragudni.
Márta rögtön kiérezte Lidi szavából, nézéséből, hogy igazán, őszintén szent a béke közöttük.
Ezért gyors elhatározással intett a leányoknak, hogy elmehetnek, ő pedig sajátkezűleg oldotta meg a köteléket.
- Úgy -e, megígéri... - kezdte.
Ebben a pillanatban két dologra lettek figyelmesek: egy gyorsan szaladó kocsi zajára és a harmadszor félrevert vészharang rémes kongására.
Most már Márta és Lidi együtt szaladtak a vész helyére, de nem ott volt a baj, hanem a Tóthék rombadőlt házán túl.
- A Sápoki Pistáéknál ég! - döbbent meg Márta - akinek...
- Akinek három gyermeke fekszik torokgyíkban... - vette át a szót Lidi.
Mire odaértek, már végtől-végig lángokban állt a szalmafödelű, paticsból összerótt, apróablakos házikó.
Emberek tolongtak, emberek nyüzsögtek a szegényes udvaron és megint vízért kiabált férfi, asszony, gyerek.
A lármánál is hangosabb volt Sápokiné jajveszékelése, aki csoporttól csoporthoz férkőzve, félőrülten magyarázott, kért könyörgött:
- A gyermekeim!...
Mentsék meg a gyermekeimet!
Márta utat tört magának, odafordult az egyik hatalmas, erős tűzoltóhoz:
- Ment be értük valaki?
- Lehetetlen - jött a válasz tízfelől is - lehetetlen...
- Nincs lehetetlen! - vetett oda felháborodással.
- Máris összekapta magán ruháját és indult az égő ház felé.
Ekkor háta mögül iszonyú káromkodás ütötte meg a fülét és egy erélyes kar durván tolta őt félre az útból.
Mire a lány a kettős sérelem meglepetéséből feleszmélt, az a valaki már eltűnt az égő ház szörnyű poklában.
Márta egy pillanatig értelmetlenül bámult utána, aztán a fejéhez kapott:
- Rombay?!...
De nem soká időzött a gondolatnál, hanem a tűzoltókhoz intézte parancsait.
- Az ajtó már úgy látom, tüzet fogott...
Üssenek hát nagyobb rést az ablakon !
Ne tanakodjanak!
Itt...
Igen...
Itt...
A fecskendő meg ide dolgozzon !...
Ide a küszöb és ablak közti részre...
Nem látják, hogy már ez is füstölög ?...
Közben azon gyötrődött, hogy hátha hiába minden?
Hátha már nem is élnek azok a szegény gyerekek...
Egyszerre két kart látott kinyúlni az ablakon.
Odaugrott és átvette terhüket : egy teljesen elalélt fiúcskát...
Mire az örömében felsíró anyának átadta , azok a karok íme, máris kinyúltak újra, hogy egy sivító, rémült gyermeket adjanak ki az égő házból.
- Hát a harmadik? - hallotta Sápokinét és ugyanakkor az egyik tűzoltó hangját is, aki torkaszakadtából ordította: - Vigyázz!
Márta riadtan nézett rá.
- Enged a gerendázat... - mutatott a tűzoltó a ház felé.
Márta annyira megdöbbent, hogy elfelejtette kínzó fájdalmát.
Az előbb alaposan megégette a kezét.
Pedig fájt...
Nagyon fájt.
Mindegy, majd ráér azután törődni magával.
Most minden figyelme az égő házban életveszedelemben lévőket illette.
Miért késnek?
Hol maradnak?
Végre!
Óráknak tetsző percek után íme harmadszor is látható lett Rombay két karja, amint egy támolygó sápadt gyermeket vezet a most már földig lebontott ablakon át ki a szabadba .
Márta még egy pillanatra egy kifogástalan fehér fogsor mosolygós villanását látta.
És a következő pillanatban...
A lezuhanó tüzes gerenda éppen akkor temette maga alá Rombayt, amikor a kimentett gyermeknek nyomába lépett.
- Szent Isten!
Porrá ég!
Oda van! - sikoltott Márta.
- De máris ott volt a lelkes segítség, mely egykettőre kiszabadította Rombayt szorongatott helyzetéből.
- Él! - örvendezett Márta.
- Éljen!
Éljen! - harsogta a tömeg...
- Nemcsak él, de ép csontokkal él... - hangzott a válasz, különösen tompa hangon, de azért vígan.
- Igazán?
Nem történt semmi baja?
- Ugyan? - nevetett a fiatalember erőltetett könnyedséggel és Márta keze után nyúlt, hogy megcsókolja.
De az önkénytelenül felszisszent a fájdalomtól.
- Fáj? - kérdezte Rombay, akinek sápadtságát a korom sem tudta eltakarni.
- Semmi, semmi - felelte Márta, aztán odaszólt egy bámészkodóhoz:
- Hamar!
Rohanj az udvarba és mondd meg a Jóskának: fogjon be és jöjjön...
De rögtön, rögtön!...
- Jól fog esni a mosakodás és az ebéd, úgyebár? - fordult vendégéhez.
De az mintha álomból ébredne, látható erőfeszítéssel felelte:
- Kérem, ne zavartassa magát.
Nekem mennem kell...
Én is úgy mondom, hogy rögtön, de rögtön...
- Menni?
Hová?
Hát nem hozzánk jött?
- Őszintén szólva, nem...
Ma csak át akartam hajtatni Hódréten és holnap jelentkezni... ma...
Most várnak...
Csókán...
És Rombay az egyik bokor ágaiba kapaszkodott, hogy el ne essék.
De azért folyton mosolygott és felelgetett, amíg csak fogata elő nem állt.
Hiába volt minden marasztalás, kissé bizonytalan léptekkel, de mégis kocsijába szállt és elhajtatott.
Márta sebesült kezét ép kezén nyugtatva, megütődéssel nézett utána.
- Milyen különös volt - tünődött.
- Miért ez az értelmetlen hajszolás?
Miért nem akart maradni?
Előbb összeégett, aztán csuronvizesre locsolták...
És milyen sápadt volt...
Pedig szerettem volna megmutatni neki, hogy mennyire méltányolom elszánt bátorságát, hősiességét.
Igen...
Valamiképpen ünnepeltettem volna az egész falu népével...
Mert meg kell hagyni, hogy remekül viselkedett...
Úgy hiszem, ezt Sándor is el fogja róla ismerni...
Márta örült ennek a gondolatnak, mert szerinte ennél nagyobb jutalom nem is érhetne földi halandót.
Vajjon mit szólt volna Sándor, de még inkább Márta , ha annak a tovarobogó kocsinak a titkát megsejtik?
Ha láthatják, hogyan kényszeríti a kocsis az úgyis gyorslábú lovakat még gyorsabb vágtatásra s hogyan állítja meg őket egész testükben remegve, izzadva, a legközelebbi városka orvosánál és hogyan emelnek a kocsiból, egy ájult, törtkarú embert...
V. FEJEZET.
Mártának minderről sejtelme sem volt.
Keze egy hét alatt teljesen meggyógyult, most már szorgalmasan hímezte kelengyéje monogramjait .
Levelezett az iparosokkal.
Egyszer Pestre is felrándult vásárlásokra.
Minden percét jövendője töltötte ki.
Csoda -e, ha gondolatai messze jártak mindentől, ami boldogságának érzetét csökkenthette volna.
- Téged látva, kislányom - nevetett reá Hódréthy, aki Szent István-napján érkezett vissza Norvégiából -, megértem azt a kifejezést, hogy «örömtől sugárzik »...
Nem csodálkoznám azon sem, ha majd találkoztok, fénysugarak öveznék homlokodat...
Hát igazán olyan nagyon szereted azt a fiút ?...
Márta csendesen, komolyan igent bólintott.
Hódréthy a húga kezében fehérlő levélre mutatott:
- Ma is írt? - kérdezte.
- Ha én teneked volnék, már el se olvasnám.
Minek ?
Hisz itt lesz nemsokára.
Úgy -e, mára várod őt?
- Igen - mosolygott vissza Márta s bátyja felé nyujtotta a kezében tartott fehér papírlapot.
- Na nézzék!...
Michel Angelo egyik szonettje?
Olvasd el nekem...
- Olvasni?
Minek?
Hisz könyv nélkül tudom - válaszolta Márta és fejét bátyja vállára hajtva, súgva, mégis minden egyes szó szépségét felcsillantva mondta el a legnagyobb művész legszebb költeményét:
Ha ketten hű szerelmet esküvének,
És jámborul egyenlő sors között,
Egyformán tűrnek bajt és örömöt;
Ha két kebelben egy csupán a lélek
S egy szellem ád két ifjú testnek éltet,
S a szellem fent repül a föld fölött,
Ha két sebet ugyanegy nyíl ütött,
Ha egy a tűz, amely két lelket éget,
S egymást imádják, egyik sem magát,
Szerelmet kérnek csak szerelmükért,
Előtalálják egymás vágyait,
Parancsnak nézik egymás óhaját,
Soha hűséget köztük egy se sért,
Vajh!
Ily kapocs is felbomolhatik?
- Tagadhatatlan, jó ízlése van a gyereknek - próbálta Hódréthy tréfával palástolni meghatottságát, mert valahogyan önkénytelenül, folyton arra gondolt, hogy mi lenne, ha Márta bármily okból is, elszakadna szerelmesétől .
- És aztán, mondd csak?
Ha ő mindennap ilyesmit küld neked, te mivel viszonzod?
Például mit küldtél neki legutóbb?
- Sose találnád ki, azért máris bevallom: egy jeruzsálemi rózsát.
- Mi a csudát ?...
- Ne tedd magad, Zolti bácsi, hiszen az igazat megvallva a te gyüjteményedből csentem el...
- Mit hallok?
- Persze.
Egyszer azt mondtad arról a növényről, hogy lim-lom és egy fiókba dobtad.
De engem nagyon érdekelt.
Emlékszel?
Úgy nézett ki éppen, mintha aszott, száraz mohából lenne kicsinyke gombóccá göngyölítve.
De amint vízbe tettem, egyszeriben megéledt, kizöldült.
- Azt hiszed, Sándor tudja a titkát? - nézett Hódréthy Mártára.
- Megírtam neki azt is...
Azt is, hogy ez a jeruzsálemi rózsa hasonló énhozzám.
Amikor távol vagyok tőle, aszott, száraz mohához vagyok hasonló.
- Igy érzed?
Csak nem?
- De igen!
Mert úgy van az, hogy igazán csakis akkor élek, amikor őt magam mellett tudom.
A tengernagy megsimogatta húga sötétszőke haját, de nem felelt semmit.
Hogy mondja meg ennek az életigenlő, boldog, bizalommal teli fiatal leánynak , hogy félti...
Hogy valami megmagyarázhatatlan sejtelemtől űzve nagyon félti.
Csalódástól?
Bánattól?
Mitől ?...
Maga sem tudja, de szíve összeszorult most is, hogy szeme ragyogását, álmodozó mosolyát látta.
- Ejh, agyrémek! - próbálta gondolatait elűzni.
- Hiszen amennyire embersors biztosítottnak vehető, azt, aki a fiatal Bárdffy Sándor élettársa lesz, nem kell félteni!
Ennél a jóleső megállapításnál időzött a szerető rokon gondolata, amikor egy rémült sikoly hallatszott közvetlen közelükben.
- Márta! - kiáltott fel Hódréthy, amint meglátta a lány elsápadását, majd rémült iramodását.
Alig száz lépésnyire a vendégváró nyitott kapun nem az öreg Bárdffy gróf híres ötöse fordult be vígan csilingelő ezüst csengetyűkkel, hanem: lassú lépésben, nagy vigyázattal előrecsoszogó néma csoport...
Kit hoznak rögtönzött tragacson?
Kit...
A Márta már nem is emberi, szörnyű feljajdulása adta meg a választ...
A szerencsétlenség részleteit csak napok mulva tudták kibogozni.
Mi történt ?
Hogyan történt?
A szemtanuk szerint az úthenger furcsa zakatolásától megvadulva, az öt tarka ló eszeveszetten nekivágott egy ideiglenes hídnak .
Ez pedig összeroppant a teher alatt.
A békésen szántó emberek csak azt látták, hogy a lovak, a kocsi, a kocsis és az, aki a gyeplőt fogta , mind-mind a mélységbe zuhant.
Többen szaladtak segítségre, de a megáradt folyó máris messze sodorta áldozatait.
- Mire közelükbe érhettek - újságolták -, csakis a kocsis élt még, de a nagyságos kisasszony vőlegénye, az a szép, derék fiatal gróf már...
Istenem , micsoda bánat!...
Csak a szőke hajáról volt felismerhető.
Az égi hatalmak irgalma azonban, mielőtt Márta ezt a borzalmat láthatta volna, az önkívület jégujjaival fogta be szemét, altatta el eszét , tompította le szíve vergődését.
Mire magához tért hosszú, hosszú idegbajából, már az öreg Bárdffy Antalt is régen elföldelték - a fia mellé.
A kert fái is lehullatták lombjaikat, sőt már egyik-másik rügyezni is kezdett.
De még tűz pattogott a fehér leányszoba kandallójában.
Márta pedig kérdőn nézett mindenkire, mert sehogy sem értette, hogy miért szomorúak körülötte, sőt szomorú ő maga is.
Neki most boldognak kellene lenni, hiszen ma fog megérkezni Sándor...
Sajnos, lassan-lassan visszatért az emlékezés kínzó képessége és attól kezdve mintha legbensőbb énjében kettévált volna a lelke.
Az egyik rész vergődött, szenvedett és úgy érezte, hogy messze minden fénytől, hangtól , céltalanul didereg a világűr mérhetetlen magányában.
A másik azonban mintha mindezt - úgyszólván - páholyból nézné és figyelné és bírálná, néha még mosolygott is.
Szörnyű volt!
Hova tűnt az a boldogító, egyetemes érzés, amelyet ők ketten túláradó hálával mindenségesnek neveztek?
- Lehet így élni ?...
És ha lehet, érdemes? - kérdezte Márta magától, mialatt szinte kéjelegve vonultatta fel gondolatában az öngyilkosság különböző nemeit.
Vissza-visszariadt valamennyitől.
Ennek magyarázata pedig abban rejlik, hogy lelkének csakis egyik fele sóvárgott a teljes megsemmisülésért, a másik fele, elpusztíthatatlan ösztönnel ragaszkodott az élethez.
Hódréthy Zoltán volt az egyetlen, aki húga kettős énjének ezt az élet-halálküzdelmét megsejtette, de legokosabbnak vélte, ha nem szól róla senkinek.
Mártának legkevésbbé.
Tekla és Picike őszintén aggódtak és tele voltak jó tanáccsal , kényeztetéssel.
Az ő belátásuk azonban nem terjedt tovább a legjobb csirkebecsináltnál, a legpuhább párnánál, a leghizlalóbb cukros süteménynél .
Az ő szemük nem látott semmi különbséget mosoly és mosoly közt.
Egyformán örvendeztek annak, ha szomorú, ha víg, csak legyen mosoly és nem az a kifejezéstelen semmibenézés, ami hónapok óta márványba véste a leánynak a felismerhetetlenségig lesoványodott fehér arcát...
VI. FEJEZET.
Mikor a tengernagy először látta azt, hogy a csókák párosával és nem tömegben üldögélnek a jegenyefák tetején, odatelepedett húga mellé, aki most már szokott módján írt, rajzolt vagy csipkét vert nyíló virágokkal telidesteli szobájában.
- Kis Mártám, nem tesz nekem jót ez a nedves, barátságtalan, magát a télből tavaszba átpityergő idő.
Másrészt nem szeretnélek téged itt hagyni, azért rávettem anyádat, hogy menjünk mind a hárman vagy Mentonba vagy Nizzába , vagy Cannesba.
Vagy talán Portofino vidékére?
Alapjában véve mindegy .
Ahogyan te akarod...
Márta némán nézett fel, de megeredő könnyei szónál érthetőbben fejezték ki azt, hogy bánatához még az is új fájdalom, ha abból a környezetből kívánják távozását, melynek minden zegzuga, bútora, tárgyai keretét képezik az ő nagy gyászának.
De Hódréthy határozott és nem engedte magát meglágyítani.
- Gondold meg, kicsikém, mennyire önző lennél, ha kívánságunknak útját állnád...
Szegény anyád is éppen eleget szenvedett és aggódott, hogy kiérdemeljen egy kis változást.
Magamról ne is beszéljek.
Az egészségem meglehetősen gyenge lábon áll.
- És Picike? - kérdezte Márta, keresve a kibúvót.
- Picike? - visszhangozta a tengernagy.
- Légy egészen nyugodt, ő Pestre megy.
Gondoskodtunk arról, hogy fűtött szoba várja és mindennap valamelyik színházban elsőrendű zsöllye...
Nos, meg vagy elégedve?
Az első igazán derűs mosoly szépítette meg Márta fáradt vonásait:
- Milyen boldog lesz szegény!...
Hiszen mindig Budapestre vágyik... - és a nagybátyja keze után kapott, hogy megszorítsa.
- Na látod!
Most pedig hagyd abba azt az örökös «klömpölyözést », ahogy a szobalány a csipkeverésedet nevezi és kezdj csomagoláshoz.
Kár lenne akár egy napot is mulasztani!
Holnap este indulhatunk.
Ha Bárdffy Sándor valaha Hódréten járt volna télidején, Mártát nem vehették volna rá, hogy elutazzék.
De így sem hóembernek, sem hócsatának, sem a « titinyő » -t ismétlő kismadárnak emléke nem állta útját, ezért egy ragyogó március elejének reggelén arra ébredt, hogy valószínűleg már el is hagyták Genuát, hiszen a tenger, mint óriás aquamarinkő, csillog, tündöklik a hálókocsi jobb oldalán.
Útjuk a Riviera di Ponente irányában szaladt előttük.
Hirtelen felrántotta az ablakot.
- Márta - riadt fel Hódréthyné.
- Meghűlünk.
Az Istenért, ereszd vissza azt az ablakot!...
- Dehogy hűlünk, mamikám.
Gyere csak...
Nézd, nézd, milyen ragyogás van itt körülöttünk...
És ez az illat!
Érzed...
Tekla bárónő most már teljesen felébredt.
Ott állt Márta mellett és tele tüdővel szívta magába a beáradó tavaszt és egyszerre úgy érezte, hogy évek és évek súlya hullott le vállairól.
- Még tegnap este milyen hideg volt!
És hó... zuzmara...
A hegyeken és a vasutasok bajuszán.
Úgy -e ?...
És most ?
Látod ott kissé balra... ott... ott! azt a sárga lepkét?
Tavasz van!
Én mondom neked, hogy tavasz!...
Jaj, be jó!...
Márta örült, hogy édesanyját ennyire felfrissülve, ennyire gondnélkülinek látta.
Mégis, mikor az ég és víz ölelkező kékségében nem egy, de két egymással kergetőző pillangót látott, melyek halványsárga virágsziromvitorlákon hol rebbenve szálldogáltak, hol kéjelegve bízták magukat a rezgő, hömpölygő levegő áramlására, akkor mégis megújuló nagy bánatával behúnyta szemét.
Hódréthy Zoltán, amikor húgát a Rivierára csalogatta, mégis jól számított.
A Márta lényében és ifjúságában rejlő derű hovatovább mind gyakrabban felcsillant, bár a visszaesések még mindig kegyetlenül megkínozták.
- Zoli bácsi - mondta egyszer az előttük elterülő Portofinóra és kikötőjére mutatva -, ha én az a mesebeli óriás királykisasszony lennék, aki játékszernek gyüjtötte kötényébe az embert, ökrét, ekéjét, bizony kiemelném ezt a kikötőt, ki én és mint egy kagylót, elvinném!
- És hova vinnéd? - kérdezte Hódréthy vidáman, mert örült huga élénkségének .
Ám mintha ez a kérdés hirtelen fekete fátyolt hullatott volna az egész napsugaras tájra.
Márta ijedt szemekkel nézett fel reá:
- Igazad van, Zoltán bácsi...
Hová ?...
S miért vinném én ?...
Éppen én, amikor sehol sem lelhetném meg azt az egyet, aki ezerszerte jobban azért gyönyörködnék mind e szépségben, mert én vittem azt hozzá!...
Igy volt ez még sokszor.
Jöttek percek, sőt néha órák is, amikor a folyton változó és újnál újabb benyomások hatása alatt Márta feledni látszott, de elég volt egy szó, egy név, egy hang, hogy öröme, érdeklődése legott úgy megsemmisüljön, mint ahogy egy gyertya lángja kialszik, ha szélroham éri.
- Meddig lesz ez még így? - töprengett Hódréthy.
Egy más alkalommal kis vitorláscsónakot figyelt, mely a parttól jó távolságra libbengetett, hajbókolt.
- Nézd, nézd! - szólt oda Mártának, aki hallgatagon lépkedett mellette.
- Nézd, milyen messze kalandozik az a kis dióhéj.
- Nem dióhéj, de mogyoróhéj, bácsikám...
Egy árva kis félmogyoróhéj - szegény... - felelte Márta, elmélázva.
A tengernagy már azon kezdett gondolkozni, hogy milyen ürüggyel vigye el Mártát Portofinóból, amely minden szépsége mellett mégis csak túlontúl magányos kis fészek.
Hátha valahol a francia partokon jobban szórakoznék?
- Mondd csak - kérdezte vacsora után a cigaretta mellett Tekla bárónőtől -, mit szólnál hozzá, ha néhány napra átrándulnánk a Cote d'Azure -ra?
- Ha Mártát ráveheted...
- Hja, ha rávehetném - töprengett az öregúr, amikor lefekvés előtt még kiült az erkélyre.
- Hja, ha rávehetném...
Gyönyörű éjszaka volt.
A tenger olyan csendes, mint késő nyáron.
A telehold pedig hosszan elnyúló ezüsthálókat vetegetett ki rajta.
Nyilván azokra a nagy, elmosódott és mégis fényes könnycseppcsillagokra halászott velük , amelyek itt is, ott is fel-felcsillantak a mélyben.
A kis városka férfinépe még ott nyüzsgött a főtéren.
Víg beszéd, nevetés hallatszott mindenünnen, mégis kevesebb volt a dalolás, mint amikor melegebbek az éjszakák.
Sőt ahogy Hódréthy az erkély korlátján kihajolva figyelte őket, azt látta, hogy térdigérő posztógallérok széle orrot, szájat takargat gondosan a legtöbbnél.
- Fázik a talián - jegyezte meg magában, aztán öreguras kiváncsiskodással nézelődött tovább.
- Asszonyféle meg egy sincs az utcán...
Azért tán, mert ők is fáznak...
Vagy mert...
Az erkélyt tartó oszlop tövétől kellemes férfihang szállt fel hozzá.
- Jól látnak szemeim?
Te vagy az, Zoltán bátyám? - hangzott a sötétségből , nagyon ismerősen és mégis idegenül.
A tengernagy felállt, kihajolt és úgy kémkedett jobbra is, balra is.
De mivel az utcai lámpás éppen a szemébe világított, nem látott semmit.
A hang tulajdonosa mindezt rögtön megértvén, sietett a bővebb magyarázattal:
- Szeretném remélni, hogy emlékszel még rám Nizzából.
Szentendrey vagyok ...
Szentendrey Ádám.
- Ádám ?...
Persze, persze...
Már hogyne emlékezném!
Régen láttalak, öcsém .
Gyere csak fel...
Gyere...
Vagy nem.
Várj, majd lemegyek én.
Alacsony emelet, alig néhány lépcső, de mégis elég hosszú út arra, hogy Hódréthy Zoltán tengernagy egy egész kész haditervvel érkezzék a földszintre.
- Szentendrey... - mormolta menetközben, mintha annak a névnek a hangzása kellemes lenne fülének.
- Szentendrey...
Kitűnő család...
Jó összeköttetés...
Számbavehető vagyon...
Ha jól emlékszem, tetszetős külső , ami most nagyon, nagyon fontos.
Ha Isten is úgy akarja, mint én...
Az istenhozott, amivel Szentendreyt üdvözölte, ezekután természetes, hogy őszintén, igazán a szíve legmélyéből jött.
Ott sétálgattak fel s alá, fáradhatatlanul mérve a kis terecske szélét , hosszát.
Hódréthy elmondta utazásuk okát és célját.
Majd a domboldalon világoskodó nagy szállóra mutatva magyarázta:
- Ott lakik a sógornőm és húgom, de én jobban szeretek itt lenni, ebben a kis igazi olasz osteriában.
Szeretem ezt a népet látni, hallgatni.
Különösen hallgatni, mert hiába, aki negyven éven át hadihajón élt, annak úgy hazajár az olasz nyelv a fülébe, mint kaptárba a méh...
De beszélj magadról.
- Nem sok mondanivalóm van erről az unalmas valakiről, bátyám.
Öt év óta - mert már öt éve, hogy nem találkoztunk - nos, öt év óta bolyongok, hogy otthon ne legyek és hazamenekülök, hogy az úti port leverjem, aztán kezdem elülről.
Amikor megint éppen az utcalámpa elé kerültek, Hódréthy mindkét kezével vállon fogta fiatal barátját és úgy nézett a szemébe.
Aztán, félig évődve , félig őszinte érdeklődéssel kérdezte:
- Mi a neve?
Szentendrey erőltetett nevetéssel fordította el tekintetét s csaknem durván lökte ki a szót:
- Mi a neve?
Megmondom: Átok!...
Elég ez?
Hódréthy hirtelen elkomolyodva bólintott.
Bántotta, hogy indiszkrét volt, még jobban bántotta a gondolat, hogy az az «átok », bármi legyen is, akadálya lehet szép tervének.
- De hátha nem?
Hátha éppen az fogja őket összehozni , hogy mindkettejük hajótöröttnek érzi magát.
Aztán meg...
Az öregúr érdeklődéssel, csaknem irígykedve pillantott át fiatal barátjára , de nem kérdezett tőle többet semmit.
Minek is?
Hiszen biztosan az az igazság, hogy ez a csinos, huszonhatéves fiú valamely idegen ország szépséges leányába gabalyodott bele s a baj valószinűleg az, hogy időleges fészkét véletlenül éppen a pokol pitvarának a gerendájára hordta össze rossz sorsa s most nem tudja, hogyan evickéljen ki a «slamasztikából ».
- Bár az én Mártuskám szép kezéből kaphatná segítségül az Ariadne-fonalat...
Ennek az elgondolásnak az lett a következménye, hogy búcsúzáskor könnyedén - mintha csak lényegtelen udvariasságból mondaná - vetette oda Szentendreynek:
- Holnap délután Santa Margheritába készülünk kirándulásra...
Ha kedved van , tarts velünk.
Szervusz!
VII. FEJEZET.
Még alig lehetett reggeli hat óra - Olaszországban gazdagnak, szegénynek egyaránt «hajnalok hajnala» -, mikor az Excelsior Hotel vastag és puha szőnyegén lábujjhegyen lépkedve Hódréthy Márta osont le a lépcsőn, hóna alatt rajztömbbel.
Egyik kezében napernyőt és összehajtható állványt, a másikban festékes dobozt vitt.
Ahogy kilépett a szabadba, mosolyában, friss lélegzetvételében benne volt öröme is, hálája is az üde, ragyogó tavaszi reggel iránt.
Útivázlatainak sorozatát kívánta új képpel gazdagítani.
A távolba csalogató országút vonala fehéren ékelődött a lejtő zöldjébe, a tenger azúrjába.
Sehol élőlény, kivéve a magasban sikongató füstifecskéket és egy hangtalanul, kitartón, csak nagy ritkán rebbenő szárnyakon kerengő halászsast.
Egy kanyarodásnál egyszerre csak előtűnt a páratlan fekvésű Castello Parragi sűrű lomb közül kimagasló hatalmas ősi tömbje, kőpártás tetőzete.
Láttára Márta lelkén is legott úrrá lett az az álmokkal telített vágy, amely egy-egy ilyen gyönyörű ház előtt még a cseppet sem irígynek is azt sugdossa: ha ez a tied lehetne!...
És e felsóvárgás nyomában az a sok-sok fájón édes, csábos elképzelés - puha fészekről, minden nappal megújuló életszépségekről , életörömről.
« E tanto bello, che fa male» - jutott eszébe ismét, mint régen, mikor volt lelkének társa, volt, aki halk szóval kérdezze: Tudod -e, hogy a föld s felette az égboltozat a Teremtés óriás kagylója?
És tudod -e te, édes, hogy mik benne a gyöngyök?
- Tudom.
Tudom.
Az égen a napok, csillagok, viharfelhők, madárvonulások.
Itt a földön erdő, mező, tenger, hegyóriás, patakzúgás és mindaz, amit alkotó emberi agy szoborban, képben, zenében, kertben, épületben, szóval, bármilyen művészi formában fejezett ki, fejez ki...
És fog kifejezni ezután...
Jól mondom?
- Nagyon...
Csak egyet felejtettél ki...
A legfontosabbat...
Tenmagadat ...
Pedig te vagy a legszebb gyöngye a nagy mindenségnek...
Igenis!
Te...
Te ...
Te!...
Egyetlenem!
Mindenem!
Te!...
- Be régen volt, Istenem be rég!
Márta könnyes szemmel kezdi festőállványát kinyitni, helybeállítani .
Rövidesen egészen belemerül munkájába.
Nem is veszi észre, hogy az országút kezd megelevenedni.
Előbb csak gyalogjáró munkások jönnek, aztán terhek súlya alatt botorkáló lovacskák, ökrök, szamarak, melyeket hangos danolással kísér, még hangosabb káromkodással nógat a máris tetőtől-talpig porlepte hajcsár...
De egyszerre megakad Márta szeme egy kis kétkerekű talyigán , amelyet finomlábú kis csacsi húz.
A járműben vásárra szánt virágok garmadája.
Kévékbe kötött rózsaszín szegfűk, vörös szegfűk, szürkéslila szegfűk.
Mellettük illatos fréziakötegek és a törékeny ixyának üveggyöngyként csillogó színes, hímes fürtje.
A gyönyörű tearózsák garmadája meg éppen mint megannyi kíváncsi fejecskék bólogatnak, nézelődnek szerte.
- Ferma! - kiált Márta felragyogó szemmel.
- Perche? - kérdi a hajcsár s jó üzletet sejtve, sietve lép le a talyigáról.
- Akar egy félórán belül két lírát keresni?
- Due lire ?...
No!...
Cinque... - válaszol megbotránkozást színlelve a talián.
Márta három ragyogó új ezüstpénzt tart elébe.
- Na jó, legyen három - sóhajt az ember vállat vonva.
- De csak azért, mert látom, hogy a signorina nagy művésznő!
A hajnalban megkezdett képet Márta pillanat alatt letépi a tömbről.
Minden figyelme az új fehér lapé, ahová Castel Parragit szánja a virágokkal teli kordé hátterének.
Ezalatt a leszakított papírdarab vándorlásra indul.
Előbb csak a kis csacsi lábához csúszik és ott panaszos zizegéssel egyet-kettőt fordul.
De aztán , amikor a jókedvű forgószél táncra invitálja, saját maga körül kezd göngyölögni.
Majd meg cigánykereket veteget erre is, arra is.
De, egy újabb szélroham egyenesre nyitja és mint egy nagy pillangót emeli a földről , tanítja repülni, ez, a kivitelben még vázlatszerű, de kompozícióban már teljesen kész képecske valakinek a szemébe ötlik.
- Hohó!
Kár volna érted - gondolta az a valaki és már utána is iramodott, sőt magasat ugorva, abban a pillanatban kapott két kézzel utána, amikor a papírlap ég és föld között lebegve, egyenesen a tenger felé sodródott .
Egyelőre mindezt csakis a szemfüles talián vette észre s figyelte sunyi mosolygással.
Márta mitsem sejtve, festegetett tovább.
Csak akkor rezzent össze, amikor közéje és a napsugárban álló kis csacsi közé, a fehér országútra sötét árnyék vetődött.
A következő pillanatban látta, hogy egy úriember a kis kocsihoz lép és miután mégegyszer jól megnézte a kezében tartott vázlatot, az árusnak adja azt és kalapját megemelintve, tovább akar menni.
Csakhogy ekkor - mindkettejük nagy meglepetésére - méltatlankodó kiáltás harsan a csendbe: - E!
Signore?!
E la buona mana?
Che?
Márta odasietett az olaszhoz s míg a képet türelmetlen mozdulattal ragadta magához, szigorúan kérdé:
- Borravalót kér?
Miért?
- Neki van igaza, kérem... - állt a talián pártjára az ismeretlen.
- Szolgálatot bíztam rá s bizony hiba volt tőlem, hogy ezért nem jutalmaztam !
- Mialatt ezt mondta, néhány pénzdarabot csúsztatott a talián érdes tenyerébe.
Márta bizalmatlanul nézett az idegenre.
- Honnan tudja, hogy magyar vagyok? - fordult az idegenhez.
Bántotta, hogy ez a magashomlokú, még mosolyában is komolyságot eláruló ember, az ő elismerten jó olasz kiejtésében mégis csak megsejtette az idegent.
- Nevem Szentendrey Ádám - mondta feleletképpen a jövevény.
- És úgyebár , Hódréthy tengernagynak húgát van szerencsém üdvözölni ?...
Könnyű kis biccentés, mely csak arra való volt, hogy a büszke leányfejet annál megközelíthetetlenebb magasságba emelje, adta meg a választ.
Aztán tüntetőleg kezdett ecsetgyüjteménye között válogatni.
Szentendrey gyönyörködve figyelt minden mozdulatára.
Nem távozott, hanem azt tette , amire Márta legkevésbbé volt elkészülve, szó nélkül melléje telepedett egy kőrakásra.
Látszólag nem Márta érdekelte, hanem a vízfestmény.
Azt nézte némán, nagy figyelemmel, műértő komolysággal.
Végre is a leány sokalta meg hallgatását.
- Mi a kifogása? - kérdezte.
- Nekem?
Semmi... - riadt fel Szentendrey.
- Bocsásson meg.
Némasága mást mond.
- Mást mond?
Már mint a némaságom?
Nos, hát szabad tudnom, mi mást mond az én szószátyár némaságom?
- Csúfolódik?
Kérem, mintha itt se volnék - hangzott sértődötten.
Szentendrey éppen akkor állt fel, hogy még közelebbről láthassa a képet .
Odamutatott, ahol ég és tenger a láthatár szélén egybeolvadt.
- Nem gondolja, kérem, hogy itt a kép jobbsarkán mélyebb kékre lenne szükség?
Márta rögtön látta, hogy igaza van.
Ezért szótlanul érintette ecsetével a berlinikék kicsinyke tégláját s egy finom vonalat húzott a megjelölt helyre.
- Jobb így? - kérdezte, mintha csak rajztanárhoz szólna.
- Sokkal - jött a válasz, ami tagadhatatlanul nagyon jólesett.
Rövid pár perc alatt a «carozza» virágai mind üdébbre, színesebbre éledtek ügyes keze alatt.
Csak a kis csacsi két szomorú szeme okozott sok gondot.
Sehogysem akart sikerülni az a két szép, szomorú csacsiszem.
- Nem értem, miért nem bírom eltalálni - sóhajtott fel Márta.
- Mert a jó kis csacsinak valamivel közelebb van a szeme az orrához, mint itt - mondta Szentendrey, egyben egy aranytokból elősrófolt kis ceruzával hirtelen alig sejthető pontot tett két milliméterrel odább, mint a megrajzolt csacsiszem.
Márta elpirult.
Haragudjék?
Megköszönje?
Erre is, arra is rászolgált az idegen!...
Mégis méltányossága győzött.
- Köszönöm, hogy rávezetett a hibára...
Ismét nagy lett közöttük a csend.
Szentendrey visszaült a kőrakásra, az olasz boldog semmittevéssel kucorgott talyigája oldalülésén, a csacsi füleivel olykor-olykor billentve szundikált.
Márta most már áttért a Castello részleteinek kidolgozásához.
Ismét ő szólalt meg:
- Ami ezután jő, gyerekjáték...
- Hiszem...
Egy darabig megint csak hallgattak.
Most már harmadszor ismét a Márta halk szava törte meg a csendet:
- Sohasem sikerült megtudnom, hogy ez a csodahajlék honnan kapta nevét : Castello Parragi.
- Nem tudom...
Ha énrám bízták volna elkeresztelését, Tantalus vára lenne a neve.
- Igazán?
Miért?
- Mert micsoda kín lehet ennek a szépségnek folyton csak azt tudni, hallani , hogy a tenger örökkön-örökké jön, jön, hogy hízelgő biztatással tükröt kínáljon feléje.
De bárhogy eped is utána, mégsem láthatja meg benne gyönyörű képmását...
Mert mire az a tükör a vár lábaihoz ér, már millió szilánkra törték a víz alatt lappangó szirtek otromba dárdái.
Érti?
- Értem.
Mártának mintha valamivel gyorsabban vert volna a szíve, mint akkor, amikor a képet festeni kezdte.
Miért?
Lopva nézett át Szentendreyre, aki most a festő - cók - mókok összeszedésével foglalatoskodott.
- Tagadhatatlanul rokonszenves ember - határozta meg a leány.
- Azt is milyen jó lenne tudni, persze csak titokban, hogy multjának milyen emlékei vannak .
Azt szokták mondani, hogy minden titoknak a szem a kulcsa.
Ha ez így van , akkor hitet mernék tenni rá - figyelte Szentendreyt Márta - hogy erre az emberre akárki rábízhatná az életét...
Még gondolatát sem úgy formálta, hogy «rábízhatnám az életemet ».
Ó, nem , hiszen el volt tökélve arra, hogy csak egy halott emlékének fog élni ezután ; de azért mégis megijedt e meghatározástól.
Szerencsére a kertész éppen ekkor állt elébe követelőleg és szapora szóval magyarázta, hogy most már olyan hosszú ideje áll itt lankadó virágaival, éhes szamarával, hogy semmi esetre sem elégedhetik meg az öt lírával.
Márta nevetve vette elő tárcáját, de bizony abban csak pár szoldo szégyenkezett.
- Baj van? - lépett hozzá Szentendrey, aki rögtön tisztában volt a helyzettel.
- Dehogy - füllentett Márta és fölényesen kiáltott az olaszra:
- «Seguitemi ...» - és sietve indult Portofino felé.
- Ugyan, kérem, mit hurcolnánk ezt a fickót a nyomunkban? - szólt Szentendrey s mielőtt Márta ellent mondhatott volna, «Ecco !» kiáltotta a taliánnak és egy tízlírás bankót lobogtatott feléje.
Olyan öröme lett erre a taliánnak, hogy a piszkos kis papírrongyot nemcsak a saját homlokán simította végig, de még a kis csacsinak a homlokát is azzal cirógatta meg.
A városka piacán Hódréthy jött elibük.
- Hol kószáltatok - kérdezte vidám köszöntéssel.
Márta csak később eszmélt arra a meglepő tényre, hogy nagybátyja csöppet sem csodálkozott azon, hogy húga Szentendreyre bízta festőkészletét.
Még feltűnőbb volt a Hódréthyné viselkedése, aki szidás helyett szíves mosollyal fogadta leányát s még maga szorgoskodott, hogy későre maradt reggelije éhségéhez mérten bőséges legyen.
- Hála Istennek! - mondta Tekla bárónő.
- Végre, végre kezdesz étvágyra kapni!...
Márta restelkedve tette le a villát.
- A tengeri levegő az oka...
De azért...
- De azért? - nézett rá anyja.
- ...Ne hidd, anyám, hogy... hogy megfeledkeztem a... multról.
Hódréthyné panaszos tekintettel nézett a padmaly felé, de aztán gyöngéd kézzel érintette leánya vállát.
- Értelek, kis angyalom, nagyon is értelek...
De valahol azt olvastam, hogy : « az élet követelő zsarnok; meg kell hajolnunk előtte és követnünk kell az általa kijelölt utat ».
Mennyire igaz ez!
Tudod, hogy én nem nagyon szoktam a könyveknek hinni, de ezt kiírtam magamnak, annyira megtetszett, mert annyira igaz.
VIII. FEJEZET.
Most már négyesben tették kirándulásaikat Sancta Margueritába, Spezciába , vagy pedig a francia oldalra.
Egy ilyen kirándulás alkalmával találkoztak Montekarlóban Rombay Pucival .
Azaz nem találkoztak, csak látták őt, amint két szép kis kokott társaságában a kaszinó belső termeibe igyekezett.
Márta némi érdeklődéssel nézett utána, mert most már tudta, hogy a hódréti tűzvésznél karját törte s ezt mindvégig hősiesen titkolta.
- Értem tette - támadt benne némi önvád is, de csak addig, amíg Szentendrey hangja el nem űzte gondolatát.
Tetszett neki ennek a hangnak meleg baritonja és érdekelte minden, amit Szentendrey mondott.
De...
- Sándor, az más volt...
Olyan csak egy volt az egész világon.
Ahhoz bárkit is hasonlítani bűn lenne... - ismételte magában sokszor, őszinte meggyőződéssel.
És észre sem vette, hogy ez a nagytudású, póznélküli , sokszor nyomott kedélyű és mégsem komor ember napról-napra többet és többet halványít el az emlékeiből.
Később már kezdte maga előtt bevallani, hogy Szentendrey nem közönyös előtte.
- Vajjon vétkezem, ha egy új érzés elől nem zárkózom el? - töprengett átvirrasztott éjszakákon.
De reggel, amikor ablaka alatt felcsendült az édes olasz dal, mikor reggelijével friss, lángoló rózsák garmadáit hozták szobájába, tudta, egész lénye tudta, hogy minden ötletét, gondolatát bátran kimondhatja, mert a válasz reá csak alátámasztja, csak magasabb színre emeli azokat...
Ilyenkor elhalkultak a fájó visszaemlékezések, ilyenkor Márta egyedül a jelennek élt.
- Mert az újra napsugaras... - vallotta meg magának önváddal, de diadalmasan.
Az első sirokko migrénje kiváltotta Hódréthyné kedélyében a honvágyat .
Ráadásul, ahányszor csak el-elszunnyadt, félálmában száz meg száz frissen kikelt szürkepelyhes kis pulykát, pihés kis kacsát, sárga kis csirkét látott.
Sőt hallotta is, amint éles, panaszos csipogással őt keresték.
Majd meg azt érezte, hogy szomjúságtól tátogó kis csőrük mind-mind a tenyerét csiklandja.
És ilyenkor rendesen nagyot horkantva riadt fel.
- Megőrülök! - nyögte Hódrét úrnője, mikor már hatodszor ismétlődött a vízió .
És újabb nyersburgonya karikákkal rakta körül a homlokát.
- Mennünk kell haza, mennünk kell!...
- És nagy felindulásában átvánszorgott leányához.
- Úgy -e, neked is fáj a fejed? - kezdte.
Márta nevetve biztosította, hogy tökéletesen jól érzi magát.
E naptól kezdve Hódréthyné nagy dilemmában volt.
A világért sem vallotta be , hogy a déli széltől fél.
Bár régtől fogva tudja, hogy akár a fűrész, úgy hasogatja, gyötri, ahányszor csak a foszlánnyá tépett füstös felhőket maga előtt taszigálva megérkezik a Côte d'Azure -re.
Viszont gyötrődött, mi lesz , ha túlhamar viszi el Mártát Szentendrey közeléből, amikor ő lenne az igazi Mártának való férj...
Ő...
Nem is az a kis köpcös, recsegőnevetésű alak, az a Rombay Puci, akit a multkor láttunk Monteban...
- Úgy -e, sógor, te is hallottál egyetmást arról a Rombay-gyerekről?... - ijesztette ki ujságolvasásból a tengernagyot...
- Ühüm...
Igen...
Sok rosszat, de jót is...
Hódréthyné közelebb hajolt.
- Te, Zoltán?!
Megsúgom neked, hogy ez a Szentendrey nekem nagyon tetszik...
- Nem Rombayról beszéltél?
- Igen, bár magam sem tudom, miért... de most Szentendrey jár az eszemben .
Te!...
Úgy -e jó volna, ha...
- A ha miatt nincs okod aggódni...
Úgy látom, máris tetszenek egymásnak...
- Hála Istennek!
De, ha elutazunk?
- Attól ne félj...
Majd utánunk jő...
Az ilyenre nagyon jó «spurim» van, hidd el.
Ezért, ha akarod, akár ma indulhatunk...
Alig várom, hogy újonnan ültetett barackfáimat meglássam.
A beszélgetésnek a vége az lett, hogy a menetrendet átnézve megállapodtak az elutazás napjában.
Mártát meg sem kérdezték, de Márta így sem tudott volna felelni.
Udvarlásról szó sem volt Szentendrey részéről...
Márta pedig meg volt győződve arról, hogy nem szerelmes belé.
Csak akkor eszmélt rá, hogy önámítás volt az örökös «csakis barátság », «egyedül és kizárólag csak jóbarátság» emlegetése, amikor megtudta, hogy a hálókocsijegyeket már megrendelték.
- Mikorra? - kérdezte el nem palástolható megdöbbenéssel.
- Szombatra ?.. .
Hiszen ma már szerda van...
Mondd, Zoli bácsi, nem lehetne legalább hétfőig kitolni az elutazást?
De ezúttal a tengernagy is hajthatatlan maradt.
Az a titkos reménye volt ugyanis, hogy a közeli búcsú nyilatkozatra ösztönzi Ádámot.
Titokban reménykedve Márta is ilyesmit várt...
Szerette volna életének ezt a három sorsdöntő napját szépnek, derűsnek, zavartalannak tudni.
Éppen olyannak, amilyennek voltak azok az órák, mind-mind valamennyi melyeket Szentendrey közelségében töltött.
Most, hogy összeszoruló szívvel szedte elő útiböröndjeit és könnyein át tartott szemlét ruháin és más értékes holmiján, mint ahogy a fösvény aranyait számolgatja, úgy vette sorra végnélküli beszélgetéseiknek boldog emlékeit.
Utoljára járták be kedvenc helyeiket.
Először a domb tetején álló ősrégi Castel Braun környékét.
Vonzotta őket az a tudat, hogy a bástya fokáról nézve, néha napján valószínűtlen jelenésként kék fátyolokba burkoltan Korzika szigete sejteti magát a nagy messzeségben.
- Be jó is volna oda...
Aztán oda zarándokoltak, ahol legelőször találkoztak: a tengerbe nyúló , kicsiny félszigetre, amelyen a gyönyörű Castel Parragi áll.
Valahogy nem akartak erről az első találkozásról beszélni.
Talán, mert tudták, hogy mindketten arra gondolnak most is.
Hosszabb hallgatás után Márta mégis elárulta magát:
- Különös, hogy sem azt az olaszt, sem a kis ciucio-t nem láttuk azóta viszont.
Pedig sokszor kerestem...
- Kereste?
Miért?
- Mert úgy érzem, hogy tartozom neki...
Sokkal, sokkal tartozom neki...
Ádám nem kérdezte, hogy miért...
Megelégedett azzal, hogy a leány kezét ajkához emelje.
Hogy tovább is néma maradt, Márta önkénytelen kérdéssel nézett rá.
Nem volt abban a nézésben semmi kihívó, semmi követelő, de annál több várakozás.
S válasz helyett mégis kétségbeesett szenvedés tükröződött a férfi szemében.
Márta megrendülve, értelmetlenül bámult rá, aztán alig érthetően kérdezte:
- Ádám, miért hallgat?
Miért néz úgy rám?
- Mert... - és egy pillanatnyi tétovázás, küzdés, aztán Szentendrey erőt vett felindulásán - Mert...
Ejh, igen...
Jobb, ha tőlem hallja meg a valót, mint otthon másoktól - mondta, kerülve a leány tekintetét.
- Lássa, Márta.
Azért nem szólhatok úgy magához, mint ahogy minden idegszálam, minden szívverésem kiáltani szeretné...
Azért, mert én nem vagyok szabad...
Márta a rémülettől tágranyílt szemekkel állt meg:
- Mit mondott? nem szabad ?...
Felelet helyett Ádám szomorú bevallással némán bólintott.
- De...
Hiszen akkor...
- Ne!...
Márta, az Istenre kérem, ne ítélkezzék felettem, amíg nem ismeri a tényeket - szakadt fel Szentendrey lelkéből a kétségbeesett könyörgés.
- Igen.
Bevallom: házas vagyok.
Négy év óta...
Ha ugyan házasságnak nevezhető az olyan helyzet, mint az enyém.
- Miért nem mondta ezt mindgyárt?... - kérdezte szomorú szemrehányással Márta.
- Mert...
Mert azt reméltem, hogy változtathatok a dolgokon.
Ügyvédem biztatott ezzel.
A jelek kedvező elintézésére engedtek következtetni.
Hogy vártam én mindig ügyvédem hiradását...
Tegnap este végre megérkezett...
- És?
- Ismét elutasították válókeresetemet azon az alapon, hogy feleségem beszámíthatatlan.
- És ez igaz?
- Szakértők véleménye szerint...
- Az imént azt mondta, hogy ismét.
Tehát már ezelőtt is ?...
- Két év óta egyebet sem teszek, mint a bíráknak magyarázom, hogy adják vissza mindkettőnknek szabadságát.
- Annyira gyűlöli ?...
- Annyira vágyom a kisfiamat megmenteni tőle.
- Van kisfia?
- Van.
Hároméves mult.
- Szegényke - röppent el önkénytelenül a szó Márta ajkáról.
Ádám ismét kezébe vette a leány kezét.
- Elhiheti, Márta, nincsen nála árvább!
Én a világot járom, az anyja egyik szanatóriumból a másikba dobódik, ő pedig, szegényke, hol itt van, hol ott .
Hol a nagyanyámnál, hol valamelyik nagynénjénél...
Márta egy pillanatra feledve saját nagy fájdalmát, egyedül arra az elhagyott kis gyermekre gondolt, akinek sem apja, sem anyja, sem otthona nincs .
Csaknem vádlóan nézett szembe Ádámmal:
- Miért hagyja úgy elárvulni?
- A lelkiismeretemmel küld párbajba, Márta...
Milyen igaza van!
Nekem nem öt világrész Palace-hoteljeiben van a helyem, hanem otthon, a kisfiam mellett .
És mégis...
Nem bírom megtenni.
Kivált, mióta beleéltem magamat abba, hogy maga lesz annak a kis gyermeknek az igazi édesanyja...
Mártának emberfeletti küzdelmébe került el nem árulni lelki összeomlását .
Elfordulva némán küzdött bánatával.
Hátha még szóhoz engedné kétségbeesését...
Hátha még tekintete a saját vergődését látná meg az Ádám szemében!
Hallgatva indultak vissza a szállodához.
Odaérve Márta csak fejbólintással köszönt.
Nem adott kezet.
Félt, hogy keze reszketése még jobban elárulná.
Szentendrey a tengernagy felkeresésére indult.
Ott lelte meg, ahol sejtette , Portofino piacának egyik osztériájában, amelynek törzsvendégei halászok és kiszolgált tengerészek voltak.
- Szeretem őket - magyarázta egyszer Hódréthy -, mert olyan egyek a tengerrel!
Meséik, legendáik, vágyaik, emlékeik és babonáik, kenyerük , örömük, félelmük mind-mind a tengerhez kapcsolódik.
Most is ott ült az ereszalatti főasztalnál és annak a vén hajósnak az érkezését várta, akiről azt suttogták, hogy valamikor régen kalózhajón inaskodott.
Hódréthy úgy örült az öreg hátborzongató hazugságainak, mint gyerekek a rémmeséknek.
Sajnos, nem várhatta be az öreget, mert egy pillantás Szentendrey ólomszürke arcára elég volt ahhoz, hogy helyéről felugorva rohanjon elébe.
- Mi történt?!
- Szeretnék veled tanuk nélkül beszélni, bátyám - mondta Ádám felelet helyett.
- De mi történt? - türelmetlenkedett a tengernagy.
- Megengeded, hogy elkísérjelek?
Lakására érve, Hódréthy egy rozoga karszékbe vetette magát.
Szentendrey az asztalhoz támaszkodott, onnan nyujtotta át ügyvédjének tegnap érkezett levelét.
Az öregúr először kérdően nézett rá, aztán izgatottan, ügyetlenül keresgélte elő csiptetőjét.
« Kedves barátom! - olvasta.
- Sajnos, úgy alakultak ügyeid, hogy házasságra - belátható időn belül - nem szabad gondolnod.
Mellékelve küldöm a Kúria ítéletét, melynek lényege az, hogy Szentendrey Ádámnét, született Colant Irene-t nem választják el tőled, mert a két alsóbbfokú bíróság indokolását beigazoltnak találják, vagyis, Colant Irene beszámíthatatlan ...»
Még sok betű feketéllett Hódréthy szemei előtt, de minek olvasta volna ?
Hiszen ez a néhány sor is elég volt már arra, hogy évekkel vénítse meg.
Megrokkanva, összeroppanva ült szótlan töprengéssel, míg újra rá tudta magát venni, hogy megkérdezze:
- Márta látta ezt a levelet?
- Ismeri a tartalmát.
Örökkévalóságnak tetsző némaság után Hódréthy indulatos, vádló kérdése következett:
- Mentséged mi lehet ?...
- A bűnöm az, hogy találkozásunk első percétől fogva tudtam, hogy húgod az , akire oly régóta várok.
Az az élettárs, akivel boldog leszek, akivel együtt embert nevelhetek kisfiamból...
A bűnöm az, hogy ezt tudva, nem siettem őt is, titeket is helyzetemmel megismertetni.
Mentségem az, hogy egészen biztosra vettem a Kúria igazságos ítélkezését és ezért napról-napra várva szabadulásom hírét, nem gondoltam szükségesnek láncaimat csörgetni.
- És most?
Szentendrey lassan, szótlan megadással vont vállat.
- Hogyan van az? - kérdezte Hódréthy.
- Hogyan van az, hogy Magyarországon , ahol mindenki mindenkiről mindent tud, sohasem hallottam a feleséged létezéséről?
- Mert külföldön éltünk és mert...
De engedd meg, Zoltán bátyám, hogy neked elmondjak mindent, amit Mártának el nem mondhattam...
És talán elég is lesz , ha azután is csak te tudod a valót.
Beleegyező fejbólintás volt a felelet.
Ádám a legközelebbi székre dobta magát és ezeket mondta:
- Négy évvel ezelőtt, tehát alig huszonkétéves koromban vesztettem el az édesanyámat.
Bánatom teljesen úrrá lett felettem.
Naphosszat sírjánál ültem .
Az öreg háziorvosunk aggódva csóválta fejét s hosszú tanácskozásokat tartott atyai nagyanyámmal, aki legjobbnak vélte, ha egy Cook által összeállított füzetet ad a kezembe, melyben mindent megtaláltam, ami egy világkörüli úthoz szükséges lehetett.
- Örültem -e vagy nem?
Magam sem tudtam, mert az egész létet sivárnak , üresnek, feleslegesnek éreztem.
Ilyen hangulatban szálltam Triesztben a hajóra, anélkül, hogy bármit is szépnek, érdekesnek, vagy csodálatra méltónak lássak magam körül...
Igy volt ez napokig.
Eleinte sértette önérzetemet, hogy nagyanyám ezúttal is úgy bánik el velem, mint hajdan a gimnazistával.
Annyi különbséggel, hogy akkor a Teréziánumba expediált , most meg a föld körül.
Hát nem!
Hát csak azért sem fogok felderülni! - fogadkoztam keserű daccal.
Magam is elhittem, hogy mindezt a lázongást , unalmat, csömört a velem született blazirtság és cinizmus (milyen büszke voltam e két «férfias» meghatározásra) okozza...
Pedig mi volt az igazában ?
Egyesegyedül az életbe kilökött, az édesanyja kötényétől elszakított , szeretetre vágyó gyermek keserves felsírása.
Sokan voltak a hajón.
Engem, a sovány, köhögős, nyurga gyerekembert, meg sem láttak.
Hála Istennek , mondogattam magamban, de azért egy különösen szép, holdvilágos estén a fedélzeten, amikor minden kötélkoszorún és minden mentőcsónak árnyékában párocskák üldögéltek, suttogtak, csókolóztak, egyszer csak, az én két karom a korlátra hullott és a fejem visszatarthatatlan zokogással hanyatlott le rájuk.
- Ekkor érkezett: ő, nemde? - vetette közbe a tengernagy.
- Igen.
Ekkor éreztem egy finom asszonykéz simítását a hajamon és hallottam egy kellemes női hangot, amint meleg részvéttel kérdezte: «Magának is fáj az élet, kisfiam ?»
- Meglepetve, egyben meghatva, sőt megrendülve néztem oda, ahonnét ez a csodálatos szó a szívemhez szólt és előttem állt az, akit abban a percben és még azután is sokáig az egész világ legcsodásabb asszonyának láttam.
- Szép volt.
Húszévesnek látszott.
Megható volt az a kedves, anyáskodó érdeklődése, ahogyan mellém ült, ahogyan engedte, hogy kezét megcsókoljam , ahogyan hajamat elsimítva homlokon csókolt.
Boldog voltam, tökéletesen boldog.
Azon az estén színültig megtelt a lelkem életörömmel.
- Ezt könnyű volt előre látni - dünnyögte Hódréthy.
- Igen...
Neked...
Most... - felelte Ádám keserűen felnevetve.
- De akkor ...
Nekem.
A tapasztalatlan húszesztendősnek, akit egy harmincéves asszony áldozatául szemelt ki.
Port Saidnál az enyém lett.
E feletti szégyenében Bombayban öngyilkossági jelenetet rögtönzött.
Tókióban végre felhajszolt egy misszionáriust, aki összeadott bennünket.
- Még akkor se tértél magadhoz?
- Nem.
Ő volt a legeslegelső nő az életemben.
Megőrjített.
Imádtam.
- És aztán?
- Aztán...
Nagybeteg nagyanyám átka és fenyegetése következett, hogy kitagad , ha nem válok el a «vampirtól », ahogy iratta...
Mi ketten, senkivel sem törődve, vándoroltunk tovább országról-országra, világrészről-világrészre , terv nélkül, cél nélkül...
- San Franciskóban meg kellett szakítani utunkat.
Irene betegeskedni kezdett , az orvos azonban receptírás helyett sunyi mosollyal mindkettőnknek gratulált.
Kisfiam születése egy időre meghozta a házi békét, amire már régóta nagy szükség lett volna.
- Mivel nagyanyám még kis fiam születése után is hajthatatlan maradt Irénnel szemben, akarva, nem akarva, munka után kellett néznem.
Egy ranche-ot béreltem.
Ott éltünk egy darabig.
Feleségem gyűlölte a magányt, az egyszerűséget, a háztartást, a gyermekkel való bajlódást.
Pedig gyönyörű vidéken laktunk.
De ő a városba vágyott.
Sokat szenvedtem emiatt, de nem szóltam, bár tetézte rossz érzéseimet az, hogy az asszony most már csaknem mindennap bejárt Montreálba, mindig újabb és újabb ürüggyel magyarázva ennek szükségességét.
Egyszer - ennek éppen két éve - alig hogy ismét odautazott, sürgönyt kaptam ügyvivőmtől.
Nekem is haladéktalanul Montreálba kellett mennem.
- Miután sürgős ügyemet elintéztem, szokásom szerint siettem Francois Rolandot felkeresni.
Kedves, örökké jókedvű s emellett nagytudású fiatal orvos volt.
Ahányszor Montreálba vetődtem, mindig igyekeztem vele találkozni, mert ott künn, Portalon magányában, jól esett a tőle hallottakon elgondolkozni.
Ezúttal is otthon találtam.
- Alig ültünk azonban pár percig háza verandáján, amikor barátom cselédje lelkendezve futott hozzánk s valamit gazdája fülébe súgott.
Erre Francois helyéről felugorva szobájába szaladt.
Onnan hallottam szaggatott beszédét ...
Különös eset!...
Sietnem kell.
Amikor kis bőrtáskával a kezében ismét ott állt az ajtóban: «Akar velem jönni?
Lehet, hogy szükségem lesz az ön két erős karjára.»
Szó nélkül kaptam kalapomért s a következő percben két gyorslábú ló röpített egy könnyű kocsit a város túlsó végére.
- Hová megyünk? - kérdeztem, amikor már kiértünk a nagy házak körzetéből s utunk két oldalán kertek és nyaralók kezdtek sorakozni.
- Természetesen Jaques Hornehoz - nevetett fel Francois mély megvetéssel -, mert ha arról van szó, hogy egy nő egy fiatal úr lakásán rosszul lett, az csak Jaques Horne szobájában történhetett.
- Mivel a nevezett urat nem ismertem, még a nevét sem hallottam soha, esete nem igen érdekelt.
- Kocsink a legszebb ház előtt állt meg.
- Rémültarcú feketék siettek elénk s vezettek a nagy fényűzéssel berendezett hallba.
Egy ajtó nyílt s ott állt Jaques Horne - láthatóan csak hevenyészve magára kapott hiányos öltözetben - s a rémülettől dadogva motyogott valamit .
Francois félrelökte és rohant a megjelölt irányba.
Ám mikor én követni akartam, Horne hirtelen megragadta karomat, hogy visszatartson.
Meglepetve néztem rá, de nagyot rántottam magamon, hogy lerázzam remegő és mégis erősen belémkapaszkodó szorítását s aztán - rettentő gyanútól sarkalva - futottam én is két-három termen keresztül arra, amerre Francois megelőzött.
- Ahogy a betett ajtót felrántottam, megtorpanva álltam meg a küszöbön, mert abban a csaknem meztelen nőben, aki ott vonaglott eszméletlenül s rettentő görcsöktől kínozva, a feleségemet ismertem fel...
- Aztán?
- Aztán?
Igazad van, az a fontos, ami ezután történt - felelte Szentendrey keserű nevetéssel.
- Meglátod, mennyire igazad van!
Tudd meg, hogy erre gondolhatott akkor rögtön Colant Irene is, mert amint aléltságából magához tért, máris eszelős módon kezdett össze-vissza beszélni és azóta is...
- Hogy mondod?
- Úgy, hogy azóta is folyton-folyvást szimulál.
- Hátha...
- Nem, bátyám.
Bizonyítékaim vannak.
Sajnos, a bíróság nem veszi azokat figyelembe.
Pedig...
Szóval rengeteg nehézség árán Ausztriáig szállítottam .
Ott egy szanatóriumba helyeztem.
Azóta - gondolom - ötször cserélt helyet .
Szegény jó nagyanyám nem várta meg hazatértemet s elköltözött az élők sorából.
Egyedüli ura maradtam a boglárkői uradalomnak.
- Ott élsz?
- Nem.
Gyermekemet küldöm egyik rokontól a másikhoz, magam meg folytatom az Ahasverkedést...
Ő pedig, Irene folytatja, amit akkor önvédelemből tett , hogy ne érje részemről szemrehányás, vagy még rosszabb.
Ma pedig, már csak azért tetteti az őrültséget, hogy ne válhassak el tőle.
- És bezárva marad?
A bolondok házában?
Ugyan, ugyan?!
- Először csak szanatórium.
Aztán sok szabad mozgást engednek meg neki az orvosok.
Bejár Bécsbe...
De, erről a részről kegyes engedelmeddel, nem beszélek tovább.
- Úgy?
De akkor...
Miért nem csukatod be a bolondok közé?
- Mert ezzel elismerném, hogy az.
- Értem.
Nagy, nagy szerencsétlenség ez!...
Szegény Mártám!...
Ha tudtam volna...
Ha tudtam volna...
Hódréthy mély szomorúsággal bámult maga elé.
El sem tudta képzelni, milyen élete lesz ezután az ő imádott keresztlányának.
Jöhet -e útjába kettő után még egy harmadik, aki méltó párja lehessen?
Nem remélhető.
De ha nem, akkor mi lesz vele ?...
IX. FEJEZET.
Portofinoban elkezdett zuhogni az eső, amilyen csak a Rivierát tudja csúfítani, ha nekikezd.
Az alacsonyan kóválygó sötét felhők, piszkos törlőrongyokként tüntettek el tengerről, égről, hegyről és völgyről minden aranyat, türkiszt, lapislazulit és smaragdot.
Az emberek mindezt személyes sértésnek véve, fagyoskodva panaszkodtak egymásnak és vádolták magukban a Mindenhatót.
Hódréthyné, mikor végre a hálókocsiba lépett, úgy érezte magát, mint egy kiszabadult rab.
Ellenben a tengernagynak még a hazatérés gondolata sem tudta visszaadni lelki nyugalmát.
- Mi lesz az én szegény, szegény kisleánykám sorsa ezután? - járt még most is a fejében.
- Legkivált most, mert hiszen tanuja volt annak a lelkük legmélyéről feltörő hosszú, néma pillantásnak, amellyel a fiatalok örökre lemondtak egymásról.
Márta most már ott állt hálófülkéjében és látszólag kizáróan útibőröndjeinek elrendezésével törődött.
Hódréthy örült, hogy külön fülkét rendelhetett számára, hogy ott tanuk jelenléte nélkül kisírhassa magát szegényke.
Pedig nem így történt.
Márta egy könnyet sem ejtett.
Bár ejtett volna.
Mert sokkal mélyebb sebet ejtett kedélyvilágán az a hangtalan, mozdulatlan, szemet sem rebbentő elmélyedés, mely azon az éjszakán először gyötörte.
Akkor először és azután sok-sok éven át.
Az az elmélyedés, mely mintha kézen fogta volna, mintha elvezette volna vőlegénye sírjához, hogy még jobban hallhassa az onnan feltörő panaszt, szemrehányást, megtorlást, mely imigyen szólt hozzá:
- Igen.
Én nem engedtem...
Én nem tűrtem, hogy te egy másik által légy boldog.
Én!
Én!
Én!
Érted, Márta?
Én!
Mert csak az enyém az éned...
Egyedül az enyém!
Ám, ha nálamnál erősebb hatalom úgy rendeli, hogy valakivel mégis házasságra lépj, tedd azt azért, hogy támaszra szoruló gyengéknek mankója lehess...
Tedd azt egyedül azért!...
- Jónak lenni?
Magamat feláldozni? - kérdezte magától Márta vergődő szívének hallucinációira figyelve.
- Igen.
Ez legyen életcélom ezután.
Ezzel vezekeljem azt, hogy az Ő emlékéhez hűtlen mertem lenni.
- Ez legyen az én szüntelenül megújuló koszorúm az ő sírján.
Ez...
És amit azon a gyötrelmes éjszakán átszenvedett és megérteni vélt, az ellen idő multával sem mert védekezni.
Sőt...
Önvádja a halott előtt elárvult lelkének felsírásai, vágyódásai a megtalált és oly hamar újra elvesztett élettárs után, mind-mind arra késztették, hogy az önkínzás képével engedje át magát mindjobban és jobban e végzetes rögeszmének.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE