Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Árpád
A pavlinoi csoda
Keletkezés ideje
1901
Fejezet
10
Bekezdés
1392
Mondat
2936
Szó
32563
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
ELSŐ FEJEZET.
I.
Boldog emlékezetü IV. Ahmed szultán, az akkoriban még nagy és egészséges ozman birodalom minden igazhivőjének fájdalmas megdöbbenésére egy szép napon megparancsolta, hogy valaki csak a birodalom emberséges alattvalói közül pipázáson kapatik és egyszeri intelemre nem veti tüzre ezen pokolravaló plántát: hajlékony bambusz pálcával elsőbben megveressék, ismétlés esetén azonban füleitől is fosztassék meg, mivelhogy "süketségben és alávaló vétekben tisztátalannak lenni találtatott."
- Ha ki pedig asszony személy volna, helyette az ő férje, fiu testvére, gazdája vagy apja veressék meg.
A birodalom rabszolgái, legyenek bár férfiak, vagy nők, ifjak, vagy öregek, ellenben szájukba vehetik a füstölgő plántát és eladhatják tökéletlen testüket a gonosznak.
A khánok-khánja ő velük nem törődik.
Vigye el őket az ördög.
Haragos irádéjában külön-külön is megjelölte ezenkivül a nagy ur mindazon illedelmetlen dohányfajtákat, melyeknek fölpipázása különösképpen meghempergeti a Próféta engedetlen gyermekét a bünnek fertőjében.
Proscribálva volt legelső helyen a Ruméliában termő, aranysárga jenidise-vardari dohány, melyet "Aala-Göbek" néven tisztelt és tisztel alázatos hódolattal mai napig is az egész muzulmán világ .
Proscribálva volt másodsorban a Fekete-tenger partjain tenyésző "Szamszun" és a Közép-tenger mellett viruló fekete "Latakia ", mely az arabok kincse.
Harmadsorban a bronz-vörös "Trebinjei ", mely a régi trebinjei vilajet igazhivőinek szivét töltötte el igaz örömmel és páratlan gyönyörüséggel táguló cimpáikat.
Majd hosszu sorban a többi dohányfajta következett.
A tulságosan boldog-emlékezetü szultán egyetlenegy valamirevaló fajtát sem felejtett ki mérges irádéjából, mely az okon inkább egy lelkiismeretes finánc listájához, semmint császári parancshoz hasonlitott és módfelett megszomoritotta a Próféta gyermekeit.
De persze, engedetlen gyermekeknek bizonyultak.
Hiába suhogott a bambusz Stambulban is, a provinciákon is, hiába esett porba egy csomó levágott fül: a veszedelmesnek és szerfölött "piszkos " -nak becsmérelt duhan erősebb legény volt, mint a khánok khánja.
Diadalmasan hóditott tovább is mindenfelé és nem lehetett leigázni semmiképen.
Belopódzott még a nagy ur háremébe is, bár ezer vizsga szem őrizte az ajtókat és az ajtókon a kulcslyukakat .
S egy napon bizony megtörtént, hogy az ingerült szultán tulajdon uri kezével fenyitette meg egyik szépséges hölgyét, akinek piros ajkán megérezte a tilalmas élvezetet.
Mindez nem használt, sőt alig néhány hét mulva majdnem csunya komédia lett belőle .
A hadsereg virágai, a vitézségükre, tekintélyükre és pénzükre kevély janicsárok , kik voltaképpen ritka tökéletes gazemberek voltak, szerfölött zokon vették a tilalmat.
Apró rézpipákban valamennyi a pompás zamatu trebinjei dohánynak hódolt és mert főleg ők szivták, arisztokratikus gőgjükben: minden dohányok urá-nak nevezték el.
A szultán parancsa az ő szájukból is ki akarta ütni a csöpp pipát, csakhogy az nem ment olyan könnyen.
A vitéz virágszálak összeröffentek és megüzenték a Kapudán basának, hogy vagy kegyelmesebben hangolja irántuk a padisah szivét, vagy bejönnek Sztambulba és huszonnégy óra mulva már ott lészen háromlábu bográcsuk az Atmaidánon: megnézheti a szultán is, ha kedve tartja.
Ez a szemtelen üzenet forradalmat, gyujtogatást, emberfejek hullását, gyakorta trónváltozást is jelentett - nagyon jól ismerték komolyságát a fényes Portán és ezuttal sem értették félre.
A szultán megengedte a virágszálaknak, hogy továbbra is hivei maradhatnak a trebinjei duhannak, de kikötötte, hogy kizárólag csakis ők pipázhatják és senki másnak belőle nem adhatnak.
Aki visszaél az engedélylyel - fejével játszik.
A virágszálak vállat vontak erre a fenyegetésre és szakasztott ugy tettek, mint addig.
Adták-vették a dohányt idegennek, jó barátnak, kit pénzért, kit ingyen.
Mi köze a szultánnak az ő dohányukhoz?
Miféle értelmetlen beszéd légyen az, hogy ne adhassa szép szóért, pénzért bármely igazhivő azt, ami az övé?
Fegyverét, ingét , szolgáját, leányát eladhatja - dohányát nem.
Miféle oktalan pityegés ez?
Tehát fütyültek a fenyegetésre, punktum.
*
Ezóta eltelt egynéhány század.
Az ozman birodalom már nem nagy és nem egészséges többé, de a felfogás ebben és más hasonló dologban nem változott.
A magas Porta , akarva, nem akarva, sok mindenféle nyugati bolondságot behozott a Kelet kapuján , hogy egy kicsit megboszantsa velök az ő gyermekeit - az opium, a hasis és dohány azonban mindvégig "ne nyulj hozzám" maradt a török közigazgatás főemberei előtt .
Ehhez a szentháromsághoz nem mertek nyulni.
Ám ugy fordult, hogy egy zimankós októberi naptól kezdve két szép tartománynyal megint szegényebb lett a félhold és ettől kezdve sem a mostari bég, sem a plevljei aga, sem a sarajevói nagyságos basa, de még a stambuli boldogságos ( devletli) Musir sem parancsolt többé az igazhivőknek, hanem az osztrák.
S az idegen parancsoló bizony hozzányult a szentháromsághoz is, mint minden máshoz.
A vallást kivéve, jóformán valamennyi ősiség megérezte a nyugoti civilizáció áldásait.
Az áldás természetesen a dohányt sem kimélte.
Megjelent egy csomó osztrák beamter , tele irtak néhány vaggon sárga és kék aktapapirost, fölragasztottak vagy tiz kosár stemplit, a sok stemplis irka-firka szétrepült a két tartományban és megvitte Allah gyermekeinek a furcsa hirt, hogy ezután igy és igy lészen... "uprava " ( trafik) lészen, mert a dohány ezután igy meg amugy... monopolium... kincstár ... pénzbirság... tömlöc stb. stb.
Óh, mi szörnyü keveset értett ebből a jámbor Miljutin valahol Csiflikben, vagy a hirtelenvérü Stanko valahol a staro-slanoi hegyek között, hol öt juhocskája és két sovány kecskéje mint viaskodék a farkasokkal!
És óh, be megcsalódtak a hivatalos betüvetés osztrák masinái, midőn azt képzelték, hogy mindaz magától értetődik és tisztára schmarn!
Holott nem ugy történt.
Mert amikor végre kitapasztalta Milutin valahol Csiflikben és Stanko valahol a hegyek között, hogy az idegen nem tréfál a teméntelen stemplis papirossal és a " Bosansko-hercegovacska duhanska uprava ", "Bosnisch-hercegovinische Tabak-Regie " ( magyarul nem irhatom, mert efféle barbár felirat nem létezik) csakugyan működni kezd, neki állt gondolkozni.
Nini, váltott át agyán az ósdi észjárás - hát igy vagyunk!
Immár ne lehessen övé, engedelem nélkül, ami az övé?
Miképpen legyen az , hogy ő, Joan Stanko, beszolgáltassa négy forint fejében a duhanska upravának azt a dohányt, melyet a duhanska uprava egy hónappal később tiz forintért adna neki vissza cifra skatulyában - ha kérné?
És hogy ő szivhatja ugyan a maga dohányát, de másnak nem adhatja, különben igy meg amugy lészen!
Micsoda értelmetlen beszéd ez?
Tehát fütyül az upravára, punktum.
Látni való, hogy Joan Stanko szórul-szóra hasonlóképpen gondolkozott, mint ama rettentően boldog emlékezetü Ahmed szultán virágszálai a hajdankorban.
Midőn a bronz-vörös dohánykirály, a kitünő zamatu, illatos "Najfiniji Trebinjski " érni kezdett, Joan Stankot, aki, ha nem tanyázott a hegyek közt: Plevlje legvégső kunyhói egyikében lakott, elkezdte enni a méreg.
Mert ami sok, az imhol neki is elég!
Mert bár kitér a bolondnak minden jóravaló ember, de a kötekedő bolond végre is kiugrasztja emberséges türelméből az igazhivőt.
Nem is egy finánc, de két finánc, sőt három finánc is beleütötte orrát dohánypalántái közé, mióta érésben vannak.
Miképpen lehessen ezt türni?
A bronz-vörös "minden dohányok ura" ezalatt fenséges nyugalommal sütkérezik mindeme viták és ravaszkodások között a napon.
Őfelsége egykedvüen terjed , növekszik, érik.
Leveleinek világos sárgasága lassanként közelebb simul a nyers réz szinéhez, mig végül bronz-vörössé válik és le lehet szedni.
A növény meg van érve.
Egy hónapi gondos száritás után készen áll ő felsége, hogy mennyei élvezetben részesitse a kecskepásztortól föl egészen a szultánig minden rabszolgáját, akinek örvendező szemét füstjének kék fodrozása, vágyakozó ajkát illatos zamatja elbájolja.
Egy hónapi száritás után Stanko még élesebbre köszörülte hajlitott élü dohányvágó kését, kivonszolta kunyhója elé a kemény gyertyánfa lócát és vágni kezdte a simára lenyomtatott dohányt.
Elkészülvén vagy négy-öt marékravalóval, a csomagolás munkáján hamar átesett .
Amennyi a markába fért, begyurta durva kék papirosba, leragasztotta sárga szurokkal és készen volt.
Meg lehetett mérni bátran: egyik csomag sem volt könnyebb, mint a másik s testvérek között is megérte az érette dukáló negyven krajcárt.
Majd bereteszelte maga után az utcaajtót és szép lassan, sétálva kiballagott a hidhoz.
II.
Stanko fölkullogott a hidra s ott egy korhadt gerendára leült.
Várakoznia kellett.
A nap még alig érintette a pavlinoi hegyek csucsát.
Beletelik egy jó hosszu óra , mig ragyogása nem vakit többé s a nagy nyári hőség valamennyire engedni fog.
Mintegy félóráig nézegethette már a pillérek alatt egymás hátán táncoló hullámokat, midőn észrevette, hogy a hid tulsó oldalán megjelent a csempészek hivatalos ellensége - a finánc.
S éppen az a kövér, ezüstzsinóros, szőke hatalmasság, akit valamennyi között legjobban gyülölt, mert ez volt valamennyi közt a legügyesebb.
Azonban ugy tett, mintha nem vette volna észre.
Kihuzta övéből vörös agyagból préselt skutari pipáját, megtömte, rágyujtott és szakértő, mély szivással élvezte a dohány nemes illatát, mely a keleti ember fantáziája szerint fölér egy szép rabnővel.
A "minden dohányok urá " -nak füstje nem barnásfehér, mint az alantasabb rangbéli dohányok füstje, hanem kék, mint a legtisztább zafir, vagy a legkitünőbb sirohi acél.
El sem vegyül mindjárt a levegővel, hanem lassan, ünnepélyesen bodrosodik fölfelé, vagy uszik méltóságosan lendülő pászmákban tovább, mintha éreztetné, hogy itt most nagy dolog történik, oh gyarló ember, - mert ime a khánok khánjánál sokkal hatalmasabb ur az, aki a végzet akaratából ezennel megsemmisül.
A Duhanska uprava kövér képviselője megállt Stanko mellett a hidon és minden bevezetés nélkül azonnal kerékbe törte a nyelvét.
- Dohány van nálad... hen?
Nem igaz?
- Van.
A csöndes keleti guny nagyon is kivigyorgott ebből az odavetett válaszból, már pedig az osztrák finánc nem érti tekintély dolgában a tréfát.
Mindegyik egy-egy XIV. Lajos, akiben kicsucsosodik az állam.
Nem is az állam, hanem a Gesammte Monarchie.
- Azonnal mutasd! - parancsolta nyersen a finánc.
- Dohányom enyém - felelte rendithetetlen nyugalommal az ember és elutasitólag intett.
Annak mutatom, akinek én akarom.
Menj békével!
- Ahá!
Nem is tagadod, hogy el akarod liferieren a dohányt?
- Erről nem beszéltem.
- Ruhig!
Ne feleselj!
Stanko egykedvüen vállat vont erre a goromba kiáltásra és hátat forditott a tekintélyes urnak.
Bolondokkal nem beszél többet.
A háromcsillagos potentát azonban ugy találta, hogy benne most nemcsak a " Bosnisch-Hercegovinische Tabak-Regie ", hanem a "Bosnisch-Hercegovinische Ober - Finanz - Inspectorat Abtheilung Nro.
XIII. in Plevlje" is rutul meg vagyon sértve - ezt pedig semmi körülmények között sem szabad türni.
Meg kell mutatni ennek a fekete semmirekellőnek, hogy a "Bewaffnete Macht" és a "Finanzielle Anordnungen für die occupirten Länder" uralma alatt áll, amelynek egy ilyen felette alsórendü fickó alázatára jogai vannak.
Sőt kényszer eszközei is .
Pénzbirság, tömlöc, besorozás... és több efféle "einführolt" közigazgatási " Verordnung" - a szintén einführolt nyaklevesekről nem is emlékezvén.
Ráförmedt tehát hangjának egész hivatalos zordonságával a pipázó igazhivőre:
- Kelj föl... stoj... és kövess!
- Hová, uram?
- Letartóztatlak, verflixter Kerl!
Majd adok én neked csempészetet!
Megcsalni upravat... eladni dohányt...
Wart nur, wart!
S vállon ragadta Joan Stankót, hogy fölkényszeritse a gerendáról és bekisérje az őrségre.
- Menj békével uram...
- Auf!
Himmelsacrament...
Kelj föl!
- Menj békével, mondom; elszakitod a köntösömet, - intette Stanko a mérges urat, - menj uram, mert bedoblak a vizbe...
- Engem!... rikácsolta dühösen a finánc, s fölemelte husos tenyerét, hogy megfenyitse a lázadó parasztot egy csattanó rendreutasitással - de bizony elkésett egy villámgyors pillanattal.
Stanko vastag karja előrenyult, egyet taszitott rajta s az uprava nagytekintélyü őre a másik pillanatban ugy lerepült a hidról, mintha sohasem lihegett volna rajta a forróságban.
Stanko visszaült a gerendára és nézte.
A viz nagyot loccsant, midőn a kövér test belezuhant, azután összecsapódott a vergődő ember feje fölött és magával ragadta egy iszapos zátony felé, ahová kivetette.
Ez volt a szerencséje.
A hidegvérrel pipázó igazhivő egy ujját sem mozditotta volna, hogy megmentse a haláltól, mely az uszni nem tudó fináncot a folyam rendkivül erős fősodrában körülbelül biztosan elérte volna.
Midőn iszappal, sárral belepve, csuron vizesen föltápászkodott, még maradt annyi mérge, hogy fölfenyegessen a hidra:
- Wart nur, wart!
Stanko nagyot huzott a pipából és vállait vonogatta.
- Wart, wart...
Mondtam, hogy bedoblak a vizbe.
Midőn látta, hogy a megfürösztött hatalmasság ugyancsak szapora léptekkel iparkodik a község felé, egyenesen a kukoricaföldeken keresztül, hogy hamarabb beérhessen - okosabbnak tartotta, ha ő is eltünteti magát a hidról, mielőtt a szuronyos fináncőrség utána jönne és elhurcolná.
Fölemelkedett tehát a gerendáról, pipáját gondosan visszahelyezte az ővtartóba, s leballagva a hidról, a folyam balpartján indult egy sürü füz- és topolyliget felé, amelynek tulsó oldalán vevői napnyugtakor horgászni szoktak.
A Csehotinában néha még a vizek rablókapitánya: a harcsa is horogra kerül.
Rendes zsákmány a pettyes márna és a süllő.
Az ut mintegy negyedóráig tartott a ligeten keresztül.
Mire kiért a tisztásra, honnan már látta az öblöt - a nap éppen lenyugodott.
A nyugati égbolt mély kékségében azonban óriási fénykévék jelentették, hogy a föld verejtékező gyermekei ne reméljenek enyhületet a bekövetkező éjszaka homályától , mert éppen oly meleg lészen ma is, mint tegnap és tegnapelőtt és három hét óta minden éjjel.
Stanko is megvakarta üstökét, midőn a mindenható nap sugárzó játékát az égen szemlélgette.
- Kukoricám besül, kenderem elpattog... dunyogta busan, de aztán kicsit mégis csak megvigasztalódott.
A dohány kitett magáért, Allah kegyelme rajta, különben felkopnék a szegény igazhivő álla.
Most egyébiránt pénz sincs több a birtokában harminc árva krajcárnál, holott vagy két forintra igen nagy szüksége lenne.
Ha vevői - kik, szerencsére, ma is ott horgásznak az öböl hajlásában - kifogytak a mult héten vásárolt dohányból és megveszik egész készletét, akkor két forint ötven krajcárt fog kapni érte és minden jó lesz.
Stanko közelebb ment az öbölhöz.
A derék idegenek a nap heve által felpörkölt parton ültek s szótlanul lesték a viz szinén lebegő parafadugók mozgását.
Gondolta: nem szól, csak majd ha észreveszik és megszólitják.
Lekuporodott tehát ő is a partra, csekély távolságban az idegenektől s hol a parafadugók nyugtalan lebegését, hol vevőinek egymástól erősen elütő formáját nézegette.
Allah hatalma végtelen, teremtményei sokfélék, - de ezen két idegen, kiket - ugy látja - a legigazabb barátság nemes szálai kapcsolnak össze, ugyancsak mindenképpen elüt egymástól a férfiui testnek külső formáiban.
Az idősebbik , akinek tekintete is komolyabb, parancsolóbb, vállas, izmos, olajbarna, szinte fekete, mint a bölény; hangja mély és érces, szakálla tömött, sürü és fényes , szinte csillog, - a fiatalabbiknak nagyon szép kék szemei vannak (igazi asszony-szemek ), de a többi... hm, az bizony egy kicsit szintén asszonyosan került ki az alkotó kezéből, mert ugyancsak karcsu ez a szép idegen.
Előkelő, simára borotvált, finom arcát egy nő is megirigyelhetné.
De ami diadal és szépsége a nőnek, az veresége a férfinak, ha még olyan jó szive van is, mint ennek a fehérarcu idegennek, akitől a minap aranypénzt is kapott.
S a nehéztestü Joan Stanko bizony sok nyers jóindulattal nézegette a szép idegent, aki - szerinte - megérdemelte volna az ő istenétől, hogy testi alakjának külső formáit férfiasabban durvitsa el.
Mit ér erő hijján a szépség és mit szenvedőnek látszó, halavány arccal a jóság?
A legdrágább beteg csődörnél is többet ér egy egészséges szamár - gondolta, a maga módja szerint sajnálkozva a dolgon.
A fekete Herkules néha átszólt fiatalabb társához, ki szórakozottan s láthatólag unatkozva nézegette a viz szinén lebegő parafadugót.
- Miféle csata volt ma az öregünknél?
- Semmi különös.
Milcsike szerint összeveszett Terézia asszonnyal, s a kitörő vihar elől az öreg ismét bemenekült a kaszárnyába.
- Hallottam, - dörmögte a vitézi erkölcseiről hirhedt 13-ik század kapitánya : Radák Domokos, akinek hatalmas teste a vitorlavászon polgári ruha alatt is elárult bizonyos katonás merevséget, mig horgászó társán, a fiatal Pallwitz Vilmos bárón, ki hadnagyi rangot viselt e nevezetes 13-ik században, nem igen lehetett volna a katonát fölismerni.
Skoda Ferdinánd alezredes, a plevljei helyőrség parancsnoka - röviden az "öreg" - nem sokat törődött a Bataillon-nal.
Szikár, magas, dereshaju, mintegy ötvenöt éves ember.
Mondják, hogy valamikor rendkivül szigoru, majdnem kegyetlen katona volt, - ennek azonban vége.
Évek óta az aprehendáló tisztek közé tartozott, kiket valamely - ki tudja milyen - oknál fogva, keresztül ugrottak az előléptetéseknél, holott már rég ezredparancsnoknak kellett volna lennie.
Ez elkeseritette és tökéletesen kiforgatta lényéből az egykori "tigris " -t.
Békeszerető, kényelmes, nembánom ur lett belőle.
Rheumás lábának kezelése jobban érdekelte a parancsnoksága alatt álló zászlóalj összes ügyeinél.
Közönye természetesen tisztjeire is átragadt.
Itt főleg Plevljében, az Urnak 1883-ik esztendejében, messze a nyugati civilizáció utolsó határvonalán tul, közvetlenül a mohamedán Kelet kapuja előtt - mód felett meglazult minden katonai fegyelem, szokás és Vorschrift.
A legénység ide-oda lézengett napi munkája után, a tisztek nemkülönben.
Lám, Radák kapitány és a bécsi születésü Pallwitz br. hadnagy, a "fekete Herkules" és a "szőke Wili" (igy nevezték őket egymás közt a helyőrség tisztjei) kimondhatatlan unalmukban még a halászat gyenge örömeire is rávetették magukat, polgári habitusban, amely ellen az alezredesnek nem volt kifogása.
Néhány percnyi hallgatás után a kapitány ismét megszólalt.
- Ki kuporog ott a bokornál, Wili?
- Dohányliferánsunk, kapitány ur, - felelte Stanko felé pillantva, a hadnagy.
A kapitány rákiáltott a türelemmel várakozó igazhivőre.
- Bomolj odébb, fiu!
Joan Stanko mosolyogva közeledett.
Vevőinek, ugy látszik, jó kedve van, lészen tehát vásár.
- Dohányt hoztál?
- Azt, uram, - biccentett fejével az ember és kipakolta tüszőjéből a fejedelmi árut.
Kirakta szép sorjában mind az öt csomagot a füre és melléjük guggolva szó nélkül - bár ezuttal némi aggodalommal - várakozott.
Hátha nem veszik meg mind az öt csomagot...
Nyugtalansága szemeiből is kitetszhetett; a kapitány azonnal kitalálta, hogy miért rakta ki most az egész portékát, holott máskor csak egyenként kinálgatta.
- Pénzre van szükséged?
- Arra, uram, - intett komolyan Stanko.
A kapitány kivett tárcájából egy vadonatuj tizes bankót s kipattintotta ujjai között a bosnyák felé.
- Itt van!
Amennyivel több, azzal adós maradsz.
- Adós maradok, uram, - felelte elégedetten Stanko és gyorsan tüszőjébe rejtve a pénzt, fölemelkedett a földről.
- Allah vezérelje ti hozzátok a boldogságot!
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE