Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Benedek Elek
Nagyapóéknál
Keletkezés ideje
1896
Fejezet
21
Bekezdés
1007
Mondat
2300
Szó
21724
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
Utazás nagyapóékhoz.
Még a télen, mikor édes apa megigérte, hogy ezen a nyáron levisz Erdélybe , nagyapóékhoz, elhatároztam, hogy a mi szépet látok és tapasztalok, följegyezgetem .
Most, hogy itt vagyok az egyszerű ősi hajlékban, az én drága, jó apám szülőházában , eszembe jut elhatározásom s előveszem kis könyvecskémet: vajjon képes leszek -e leírni az eddig elmúlt szép napok kedves éleményeit.
Édes jó Istenem, a kihez imádkozom lefektemben, fölkeltemben; a ki velem vagy, ha játszom; velem, ha leczkémet tanulom , te hozzád fohászkodom most is: segélj meg föltett szándékomban!
*
Mintha tegnap történt volna, úgy emlékezem rá, vacsora közben megszólalt az édes apa:
- Gyerekek, vacsora után majd mondok nektek valamit.
Egyszerre kértük mind a hatan (mert hatan vagyunk testvérek):
- Most, édes apa, most.
- Ó csak elébb tessék megvacsorálni, imádkozni, azután következik az én beszédem.
Ismerem jól az édes apa természetét, tudtam, hogy hiába kérnők, mig szépen meg nem vacsoráztunk, imádságunkat sorba el nem mondottuk: egy szó nem sok, annyit sem fogunk tőle hallani.
De láttam az édes apa arczáról, hogy ma valami nagy örömet szerez nekünk.
Én már sejtettem is ezt az örömet s éreztem, hogy szivem gyorsabban dobog , mint rendesen.
Mikor aztán az ötödik testvérkém is elrebegte az imádságot (a hatodik még karon ülő baba, csak gyügyög ), mondá az édes apa:
- Gyerekek, levél jött a nagyapótól.
Hallgassátok meg, hogy mit ír.
Körülvettük az édes apát, csupán Miczike ült a mama ölében, de ő is a levél felé röpkedett, mint egy szárnyas angyalka, s úgy hallgattuk nagyapó levelét.
Édes apa megengedte, hogy beleírjam a naplómba, én hát bele is írom.
» Édes fiam!
Irod leveledben, hogy a jövő nyáron, ha a jó Isten megsegít, lehozod feleségedet s gyermekeidet, a mi drága unokáinkat.
Csak jertek, fiam, jertek.
Tudom én jól, hogy a te gyermeki szíved nem változott meg irántunk, a te szegény szüleid iránt s ha nagy terhek nem nyomnák a válladat, már rég lehoztad volna az unokákat, a kiket mi még csak képekből ismerünk.
Jertek, jertek, hozzon a jó Isten!
Aranyozzátok meg még hátralevő napjainkat.
Mert mi erősen megöregedtünk, édes fiam.
Fél lábunk a koporsóban s éjjel sem igen jő szemünkre álom: mindig arra gondolunk, mindig a miatt epekedünk, hogy sohasem látjuk színről-színre, sohasem csókolhatjuk a mi budapesti unokáinkat.
Különösen édes anyád sír sokat, fiam.
Jertek, jertek, vigasztaljátok meg szegény nannyót.«
Édes apa szemében könny csillogott, könnybe borult az édes anya szeme is.
De könnybe borult az én szemem is s önkéntelen felsóhajtottam: ó drága, nagyapó!
Ó drága, jó nannyó!
Ha majd valakinek kezébe kerül naplóm, talán csudálkozik, hogy nagyapó-nak és nannyó-nak írom az öreg szüléket.
Mért nem írom nagyapának és nagymamának?
Megvallom , mielőtt lejöttünk nagyapóékhoz, mi is mindig nagyapának, nagymamának mondtuk, de most, hogy megismertük az áldott, jó öregeket, azt hiszszük, nincs kedvesebb két szó ennél: nagyapó, nannyó.
Négy éves fiú lehettem (ma tíz éves vagyok ), mikor kérdeztem az édes apától:
- Apa! mért nem jő hozzánk nagyapa meg nagymama?
Apa azt felelte:
- Nagyapáék a fővárostól nagyon messze laknak, fiam.
Hegyeken, völgyeken, erdőkön , mezőkön túl, havasok aljában van egy kicsi székely falu: ott laknak a te öreg szüleid.
- Nagyon öregek? - kérdeztem én.
- Ó, nagyon öregek.
Nehéz már nekik az utazás.
És szegények.
Mert jegyezd meg jól , fiam, hogy az én édes apám egyszerű szántóvető ember.
Látod, mégis taníttatott engem , hogy derék ember váljék belőlem.
- Valóban derék ember is lett belőled, édes apám, - mondtam én.
Mintha még most is látnám, az édes apám szemében könny csillogott e szavamra , szeretettel megölelt s összecsókolt.
- Legyen belőled is derék ember, fiam!
Lássátok, ennek már hat esztendeje s nem felejtettem el, a mint sohasem felejtem el a napot, a melyen először csókoltam kezet nagyapónak, nannyónak.
Este volt, mikor vasútra ültünk.
Testvéreim arcza piros volt az édes izgalomtól, azt hiszem, az én arczom is.
Kis húgocskám szemére sem jött álom, hiába csicsisgatta édes anya: tente, baba, tente.
Apa Gyuszikát vette a térdére s úgy biztatta: gyí, lovam , gyí, Baczonba!
Mi nagyobbak, a folyosó ablakán kibámultunk a villamos lángban ragyogó pályaudvarra.
Száz meg száz ember szaladgált ott, az egyik a hordár után kiabált, a másik a rokonaitól búcsuzkodott: Isten veled, Isten veled!
Láttam, a mint egy fiú könnyes szemmel búcsuzott az édes apjától.
Nyaralni ment az édes anyjával, az apa meg itt maradt: itt tartotta a hivatala.
Ki szerzi meg a mindennapi kenyeret, ha ő is nyaralni megy?
Az én édes jó apámra gondoltam, ki az idén először jöhet velünk s hálát adtam a jó Istennek, hogy végre-valahára pihenhet ő is.
Az édes anya kiszólt a kocsiból:
- Gyerekek, jőjjetek be, mert elfoglalják a helyeteket.
Beültünk szépen a kocsiba.
Na, ide ugyan jöhet akárki.
Épen kilenczen voltunk: az édesapa, az édes anya, a dada és mi hatan.
Három fiú, három leány.
Még el sem indult a gőzös, Gyuszi vallatni kezdette apát: Apus, mitoj jeszünk Bacsonba?
Hamaj?
- Mindjárt ott leszünk, csak aludj, szívecském, - mondotta az édes anya.
Aztán, a hogy lehetett, ágyat vetett nekünk az édes anyánk.
Mind a hat gyereknek jutott egy kicsi hely, csak apának és anyának nem.
Ők meghúzódtak egy-egy sarokban , az ülés szélén s úgy virrasztottak a gyermekek álma fölött.
Ó drága, édes jó szüleim!
Lefeküdtem én is, behunytam a szememet, de nem tudtam elaludni.
Az én lelkem ott járt messze földön, a havasok aljában.
Abban a kis faluban, hol édes apa vessző-paripán nyargalt.
Abban a kis házban, hol nagyapó és nannyó laknak kettecskén s várnak minket minden nyáron, de hiába várnak...
Nem, nem, most nem várnak hiába!
Vajjon milyen forma lehet nagyapó?
Hát a nannyó?
Kedves, jóságos arczu öregeknek képzelem.
Egyszerü falusi emberek, a kik talán félnek is, hogy mi, budapesti gyerekek, nem leszünk irántuk meleg szeretettel.
Hogy mi ne szeressük az édes apám szüleit!
Azokat a szegény, jó öregeket, kik véres verejtékkel áztatták a földet s, a mint édes apám sokszor mondotta, éjet nappá tettek, krajczárt krajczárhoz gyüjtöttek , csakhogy édes apának pénzt küldhessenek a kollégiumba s az egyetemre!
Hej, csak már csókolhatnám azokat az áldott kezeket!
- Bandi, te alszol? - szólalt meg az édes anya.
- Nem, édes anyám.
- Aludj, fiam, aludj, mert elbágyadsz nagyon.
Holnap késő délután leszünk még csak nagyapóéknál.
Holnap délután!
Mintha csak azt hallottam volna: ezer esztendő múlva.
A vonat valami hídon dübörgött keresztül, fütyölt a gőzös hosszan, sokáig.
- Ugy -e, ez a szolnoki híd, édes apa?
- Az, fiam, az.
A legnagyobb híd az egész úton.
- Be kár, hogy nem láthatom.
De a Királyhágót látom majd, ugy -e?
- Pitymallatkor érünk oda.
- Ébreszsz fel, édes apa.
Lassanként elnyomott az álom: hiába küzdöttem ellene.
Pedig ha tudtam volna, hogy egész éjjel nagyapóékról álmodom!
Láttam a galambbúgos kaput, az udvart, a házat ; láttam, a mint kitipegnek a kapu elé nagyapó és nannyó s reszkető karjukat kitárják elénk.
Öleltek, csókoltak, sírtak örömükben.
Éppen a gyümölcsösbe indultunk, mikor a gőzös hosszu, sivító füttyére fölrezzentem.
- Hol vagyunk, édes apa?
- A Királyhágónál, fiam.
Itt volt régen Magyarország és Erdélyország határa.
A nap lángoló sugarai kibukkantak egy óriási hegy mögül s a meddig szemem ellátott : jobbra és balra sziklás hegyek, erdők.
Tehát látlak végre, Erdély, égnek meredő hegyeiddel, rengeteg erdeiddel!
Meglátom az egykor büszke, most romokban búslakodó várakat, melyekről édes apám annyi szépet regélt nekem téli estéken.
Csak legyek nagyobb, ím, szent fogadást teszek, bejárom hősök vérétől áztatott földedet.
A mit most látok, csak hirtelen eltünő látomás.
Vágtat a vonat szélsebesen s ó, mi kár, alig pillantok meg egy hegyet, egy várat, egy várost: - már búcsuzhatom is tőle.
Im, itt Kolozsvár, hol Mátyás király született .
Ahol ni Nagy-Enyed, hol Bethlen Gábor fejedelem azt a híres iskolát építtette.
Sok szegény székely fiú nevelődött fel ott czipón, - mondja az édes apa.
Bezzeg azok nem éltek oly nagy kényelemben, mint ti.
Messze földről hozták ide őket s esztendőkig nem is látták a szüleiket.
Mert akkor még nem volt vasút.
- Nézd, fiam, nézd, Segesvár.
A segesvári csatatér.
Tudod -e, ki esett itt el?
- Tudom, apám, tudom, Petőfi Sándor.
- Jere el ide, ha nagyobb leszel, fiam.
- Eljövök, el.
- Látod ezt a várat?
Ez Kőhalom vára.
Ismered a vörös királybiró mondáját?
A ki Hunyady János idejében megmenté a várat a töröktől.
- Ismerem, ismerem.
Elvitték a törökök nehéz rabságra.
Vele ment a szolgája is, a ki csudadolgokat művelt.
Ez aztán haza hozta a gazdáját egy éjjel.
A köpenyegén.
- Na, gyerekek, mindjárt megérkezünk, - mondá az apa.
De lett öröm, Istenem, volt tapsolás, éljenzés.
Az édes apa kezdette összeszedni a czókmókot, s mire mind rendben voltunk, meglassúdott a vonat, egyszerre meg is állott s kiáltott a kalauz: Ágostonfalva, egy percz!
Na, beletelt abba kettő is, a míg mi lekászolódtunk.
Igazán nem tudom, mi történt velem.
Bácsik, nénik, nagyobb, kisebb fiúk és leányok fogtak körül, a kiket én most láttam először: mind az apa testvérei, öcscsei és hugai.
Kézről-kézre adtak minket , öleltek, csókoltak.
Vége-hossza nem volt a kérdéseknek.
Ugy -e, ez Bandi?
Ez meg Juliska?
Na, ez a Gyuszika.
Ez meg Lilike.
Gyere ide, Pistuka.
Hát te melyik vagy?
Az ám, ez meg Miczike.
Én csupán Jánost ismertem, a Gábor bácsi fiát, a ki fent volt Kossuth temetésén.
Vele már akkor jó barátságot kötöttem.
Megigérte, hogy megtanít lovat hajtani meg lovagolni.
Négy szekéren (nem hintón ám) indultunk a nagyapóék falujába.
Én János mellett ültem s alig fordultunk ki az országútra, már kezemben volt a - gyeplő.
Prüszköltek a tüzes székely lovak, meg-megrázták a fejüket, csilingelt a csengő, a gyermekek énekeltek , lármáztak, alig birtak velük, olyan jó kedvük volt.
A falukban, hol áthajtottunk , kiállottak az utczára az emberek s úgy köszöntgettek felénk nyájasan, szeretettel .
Úgy látszik, az édes apát ezek mind ismerik és szeretik.
Egyszerre kibukkan a hegyek alól egy kis falu.
Cserepes, fehérre meszelt házak mosolyognak felénk.
A szívem nagyot dobban: ez Baczon, ez!
Már ott is vagyunk.
Minden kapuból köszöntenek férfiak, asszonyok, legények, lányok , gyermekek.
S mintha hozzájuk jönnénk, egyik-másik kiáltja: Isten hozta!
Aztán elénkbe tűnik egy magas, galambbúgos kapu.
A melyre föl van írva: »Isten segedelméből építette Huszár János és felesége Nagy Borbála.
Áldás a bémenőknek , béke a kimenőknek.«
Ott áll a kapu előtt a nagyapó s a nannyó.
Könnybe borult szemmel, kitárt karokkal várnak reánk.
Egy görnyedt hátu, egyszerü öreg szántóvető ember, fehér a haja, de piros az arcza.
S mellette egy jóságos arczu öreg asszony, a ki kötőjével törülgeti könnyeit.
Ezek az én öreg szüleim!
Csókokkal árasztjuk el a munkától barna kezeket.
Nem húzódozott egyik sem közülünk.
Még Gyuszika sem, pedig ő kényes, finnyás gyerek.
- Most már örömmel halok meg, - mondja nagyapó s könny csillog a szemében.
- Én is, - zokog nannyó.
Aztán újra meg újra sorba öleli, csókolja az unokákat.
- Szegények vagyunk, - mondja nagyapó - de a szivünk gazdag.
Ugy -e, szerettek minket , édes gyermekeim?
- Jobban, mintha nagy úr volna, - mondtam én.
Az édes apa és édes anya meghatottan nézte, mint ölelnek, csókolnak az öregek minket .
Nem szóltak semmit, csak könnyeztek.
Azt hiszem, nagyon boldogok voltak.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE