Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Makkai Sándor
Holttenger
Keletkezés ideje
1936
Fejezet
3
Bekezdés
2914
Mondat
9838
Szó
103540
Szerző neme
férfi
Terjedelem
hosszú
Kanonikusság
magas
I. RÉSZ
I.
Dr. Katona László segédlelkész vacsorázni indult a Szent György-téren hervadozó parkon keresztül.
A lombok már másodszor hulldogáltak a háború kezdete óta s dacára a német császár közmondássá vált ígéretének, hogy "mire a lombok lehullanak, otthon leszünk ", ez a keserves dolog egyre reménytelenebbül húzódott tovább s tovább.
Igaz, hogy a Hőfer-jelentések szerint mindenütt és folytonosan győztünk, itthon azonban a távol villogó-dörgő, diadalmas haditényekkel egyenes arányban nőtt a piszok és nyomorúság.
Megjelentek a kenyérjegyek, zsírjegyek és mindenféle jegyek.
De kenyér helyett valami tintakék kocsonya nyúladozott a tányér mellett, a zsírt pedig már mindenki csak az igazi nevén, margarinnak hívta.
A szép fehér kockacukor helyett először kristályt adtak a fekete mellé a kávéházban, szürke üvegszilánkocskákhoz hasonlót, ami hosszas kavarás után is törhetetlenül recsegett az ember foga között.
De miután ezt sokat morogták az élvezők , egyszercsak megunta és eltűnt, helyet adván egy szennyes és büdös masszának , ami apró sárga nyüvekből képződött s a nyers cukor zord nevét viselte .
Dacára ennek, nem ropogott, sőt gyorsan és engedelmesen szétolvadt a feketében, viszont kocsikenőcsöt csinált belőle s szemérmetlenül illatozott .
Ami magát a kávét illeti, már régesrég nem volt kávé, hanem sok egyéb .
Igazán csak kegyeletes emlékezésből itták a legkitartóbb törzsvendégek, hogy a tradíció meg ne szakadjon a mult és jövő között.
Ezek kicsiségek.
Katona László például könnyen túltette magát rajtuk.
De ami a városból, az ő áhítattal rajongott városából lett, az mind elviselhetetlenebbül gyötörte.
A tiszta, csendes, úri város, a gyönyörű fasorok, üde virágágyak, hallgatag kis paloták, méltóságos öreg templomok és szép komoly iskolák messze földön híres otthona, melynek levegője a magyar szellem finomságától és előkelőségétől illatozott, most erjedő szagoktól bűzölögve, porral, szeméttel teleszórva, minden tenyérnyi helyen dinnyehéjjal, cigarettavéggel borítva, lezüllötten fetrengett a hulladékokkal telített, betegen szivárgó folyó partjain.
Bár az este sötétje jótékonyan elfödte a piszok egyre dagadóbb tengerét.
Katona László még szomorúbb volt, mint nappal.
Úgy érezte, hogy nemcsak beszennyezték, hanem meg is vakították a szerencsétlen Város-hercegnőt.
Csak minden ötödik , hatodik villanypóznán szomorkodott egy-egy apró körtécske.
Megfoghatatlan , hogy a világítással miért kell spórolni, hiszen a villanyáramot nem Olaszországból szállítják és nem vagonírozzák a harcterekre, derék katonáinknak, akikért az itthonlevőknek illik nélkülözni.
A főispán úr, meg a polgármester úr azonban, úgylátszik, egész terjedelmében szószerint igyekezett végrehajtani a kormány rendeleteit az általános takarékoskodás tárgyában.
A katonák mindenesetre helyeselték ezt az intézkedést, mert a vaksötétben zavartalanul ostromolhatták a kapuk alatt, vagy a park zugaiban a Katikat.
Lászlónak ugyancsak vigyáznia kellett, amíg a parkon áttapogatózott, hogy akaratlanul bele ne avatkozzék a hadsereg műveleteibe , melyek a teljes és végleges hódítás jegyében folytak minden talpalatnyi helyen.
Alapjában véve mindez magától értetődő és nagyon természetes következménye volt annak a ténynek, hogy Ferencz József "mindent meggondolt és megfontolt ".
Ebben a "mindenben" bizonyára csak puszta véletlenségből nem foglaltatott benne Katona László személye és az életről való elképzelése .
Tény azonban, hogy a császár fenkölt elhatározása teljesen összekuszálta a fiatalember terveit.
Mikor hét évvel ezelőtt egy messzi kis vidéki középiskola első tanulójaként leérettségizve először került bele a nagy egyetemi központ légkörébe, tele volt az ifjúság nagyotakarásával.
Nem kisebb cél tündöklött fel előtte, mint ennek a gyönyörű, titokzatos városnak meghódítása.
Ezen a kultúrájára méltán büszke Olimpuszon egyenesen az istenek közé törni fel, miért is látszott volna lehetetlennek előtte?
Tizennyolcéves volt, a vallástanár, a magyar irodalomtanár és a történettanár szerint kiváló tehetségekkel megáldott s tele harcikedvvel, az elhivatottság prófétai bizonyosságával.
Igaz, hogy csak egy viselő s egy fekete ruhája volt hozzá és pénze semmi, de nyilvánvaló, hogy minden ösztöndíj és pályatétel egyenesen érette létesült s alig várja, hogy benne találja meg óhajtott elnyerőjét.
Később ugyan merültek föl kisebb nehézségek.
Kiderült, hogy vannak más nagyrahivatottak és tehetségek is, továbbá, hogy léteznek szeszélyes professzorok, akik nem hajlandók egy csapásra behódolni.
De egészében mégis minden úgy sikerült , ahogy megálmodta.
Nagy diadal volt, hogy teológus létére az egyetemen is legyűrhette azokat a büszke tanárjelölteket, akik a prófétafiakra hagyományos gőggel néztek le s az még nagyobb, hogy a világ legtündöklőbb csillagai, a jogászok, kénytelenek voltak, ha csak a negyedik évben is, de elismerni szellemi fölényét s az Egyetemi Kör elnökéül való megválasztásához hozzájárulni.
A "Haladjunk" című egyetemi ifjúsági lap kétségtelenül az ő cikkei, novellái és versei révén emelkedett arra a magaslatra, hogy a leányok is érdemesnek tartsák elolvasni.
Március tizenötödike és október hatodika tulajdonképpen csak akkor váltak nemzeti ünnepekké, mikor az ifjúság nevében ő szónokolt az aulában.
De mindezeknél a külső győzelmeknél fontosabb volt az, hogy az egyetem szellemi óriása, a megközelíthetetlennek tartott csodálatos filozófus tanítványává fogadta, barátságára méltatta és még nem volt huszonkétéves , mikor ennél a rettegett hatalomnál megszerezte a filozófia doktorának címét és rangját.
Minden úgy volt, mint a mesében.
Az élet kapuja megnyílt előtte s már láthatta magát az egyetem magas katedráján, mint a nemzet jövendő szellemi vezetőinek oktatóját és mesterét.
Ezerkilencszáztizennégy június huszonnyolcadikán délelőtt, az egyetem évzáró ünnepén, az aulában, a teljes professzorátus, a királyi felséget képviselő államtitkár és díszes közönség jelenlétében tündöklött föl ujján a király gyűrűje, mely eljegyezte holtigtartó házassági szövetségre a tudomány géniuszával.
És megkapta a nagy állami ösztöndíjat, mely szeptember elsején folyósíttatik a M. Kir.
Vallás és Közoktatásügyi Miniszter Úr által, külföldön folytatandó filozófiai tanulmányok céljára.
Még reszketett a város levegője dicsőségének fényétől, mikor délután öt órakor óriási fekete pillangók lepték el a tornyokat, a középületek és paloták homlokzatait.
A rekkenő nyári hőségben fagyos szél sivított végig az emberek gerincén.
A szerb diák Katona László szívén keresztül lőtte ki a végzet fekete golyóit...
És Ferencz József császár és apostoli király " mindent megfontolt és meggondolt ".
Kitört a világháború.
Katona László okleveles lelkész lévén, nem részesült abban a tisztességben , hogy a szellem fegyverei helyett puskával a vállán, csukaszürke angyalbőrben, fölvirágozva és énekelve kivonulhasson az állomásra valamelyik menetszázadban, a katonabanda Prinz Eugen-indulójának vidám pattogása és a lelkes honleányok kendőlobogtatása között.
Elesett attól a dicsőségtől is, hogy a kiváló császári hadvezetés következtében eleshessék azokban a szép galíciai harcokban, ahol - amint széltében-hosszában beszélték - a beásott orosz rajvonalak elé oszlopokban vonultak föl a magyar századok és ezredek, szégyennek minősíttetvén minden fedezék-keresés .
Ellenben jónak és célszerűnek találtatott, hogy mindjárt a tánc elején kieresszenek a magyar vérből, amennyit csak lehet, nehogy túlságos könnyű legyen a győzelem.
E helyett kapott egy szép levelet, magának a miniszternek aláírásával, hogy a beállott körülményváltozás, illetve a még be nem látható fejlemények következtében nem látván célszerűnek magyar ifjak külföldi tanulmányainak folytatását, egyelőre egy évre felfüggeszti az állami ösztöndíj kiutalását, remélvén, hogy addig a nemzet igazságos ügye stb. stb.
László szemei előtt összefutottak a betűk.
Háromszor is végigment rajtuk , amíg meg tudta érteni s azután még vagy háromszor, amíg el tudta hinni a valóságot.
Behunyta a szemét, úgy hallgatta a szívében összeomló jövendő robaját.
Mintha végső ítéletet trombitáltak volna a fülébe, egyszerre sivár bizonyossággal tudta, hogy soha nem fog külföldre jutni, hogy örökre vége van minden nagy ábrándnak s a szellem csúcsai végkép eltűntek a háború vérködében.
Betegen, süketen, vakon lézengett néhány hétig a megbolondult, ordítozó , kavargó városban.
Aztán megjelent a sorozóbizottság előtt, önként jelentkezvén harctéri szolgálatra.
Az ezredorvos éppen előtte vigasztalt egy rövidlátására hivatkozó embert azzal, hogy sokkal jobb, ha nem látjuk azokat a fene muszkákat, amikor felénk rohannak, mert az borzasztó és alkalmasnak nyilvánította a reszkető jámbort.
Őt azonban csak felületesen tapogatta körül s kijelentette, hogy az izmai fejletlenek, nem bírja el a harctéri megpróbáltatásokat.
Szép, hogy önként akar a hazáért vérezni, de legnagyobb sajnálatára kénytelen alkalmatlannak nyilvánítani.
László ezt a visszautasítást brutális ökölcsapásnak érezte.
Nem is tudja , hogy szédelgett ki a bizottság elől.
Arca lángolt a szégyentől.
Amíg hazatámolygott, nem mert az emberek szemébe nézni, mert az az érzése volt , hogy mindenki tudja gyalázatát és szembeköpi.
Bezárkózva, ruhástól hánykódott az ágyán egész nap és éjszaka, étlen-szomjan s a harctérre való kiszökéstől az öngyilkosságig mindenféle bolond gondolat átnyargalt rajta .
Közben pedig bután, megállíthatatlanul folytak a könnyei, még akkor is , mikor álomba szédült s másnap arra ébredt, hogy a párnái egészen át vannak itatva velük.
A szellem birodalmából kizárták, a testi fegyverre méltatlannak találták.
Nincs mihez kezdenie, nincs miért élnie tovább.
Valamikor aztán arra rettent föl hasztalan tépelődéséből, hogy veszettül dörömbölnek az ajtóján.
Nagynehezen szánta rá magát, hogy kinyissa.
Gúnyosan mosolygó fiatalember lépett be, még nála is fiatalabb.
Elegánsan öltözött , vékony, magas fiú, szatírarcú, csillogó szemű.
Görbe Mefisztó-orrán nagy bagoly-pápaszemet villogtatott s borotvált barna arca fénylett a csúfondáros jókedvtől.
Désy József, a püspök úr titkára, egyébként veszedelmes, tiltott gondolatokkal telített fejű fiatalember, Ady-rajongó, keleti nyelvész és a lengyel pálinkák kiváló szakértője.
- Nem sült el? - kérdezte vonagló szájjal.
- Vagy elsült, de nem talált?
László nagyon szerette ezt a különös fiút.
Titok maradt, előtte, hogy mi sodorta a papi pályára.
Mindenben ellentéte volt annak, amit a kegyes hagyományok és a megszokás előírt a lelkipásztorok számára.
A hit tételeit fölényesen és enyhe gúnnyal kezelte.
A prédikációról lesújtó véleménye volt .
Hogy a népnek az igazi evangéliumot hirdesse valaki, erre a gondolatra harsányan szokott nevetni.
És mégis kitűnő s szenvedélyes diák tudott lenni , mindig veretlenül első a maga évfolyamán s a kollokviumai műélvezetszámba mentek, tanárok és tanulótársak számára egyaránt, annyira mélyen, teljesen értette át és fejezte ki a teológiai stúdiumok lényegét.
A bibliai és keleti nyelvek s ezeken keresztül a vallástörténet volt a kedvenc tanulmánya.
Mint László, ő is éppen külföldre készült, amikor a háború kitört.
De ő cseppet sem vette tragikusan, hogy lemaradt.
Rándított egyet a vállán s mint első diák, habozás nélkül fogadta el a püspöktől felajánlott és kitüntetésszámba menő titkárságot.
László nem tudta mire vélni ezt a dolgot.
Jóska sohasem titkolta, hogy megveti a magas egyházi méltóságokat, a püspöki titkárokról pedig különösképpen úgy nyilatkozott, hogy azok szükségszerűleg szemforgató és képmutató talpnyalók.
Mikor ezt László a szemére vetette, Jóska csak kacagott:
- Miért ne nyaljam? - rándított a vállán.
- Elvégre ez a legelőkelőbb talp , amit jelenleg nyalni lehet.
És tudod, nem szeretem a nélkülözést meg a többi háborús erényeket.
Az ő asztalánál mégis csak jobban táplálkozhatom, mint a teológia konviktusában.
Különben is biztosíthatlak, hogy az öregúr minden kívánságomat teljesíteni fogja.
Ilyen léhán beszélt Jóska, de azért mégis csak ő volt az, aki nem bírta tovább a bizonytalanságot, hogy mi történt Lászlóval s eljött hozzá, mert sejtette, hogy baj van.
- Mi sült vagy nem sült el? - kérdezte László rosszkedvűen.
- Természetesen a revolver, - mondta Jóska - amivel főbelőtted magadat , amiért nem mehettél külföldre.
Azért jöttem, hogy lefogjam a szemeidet , melyek az öngyilkosok szokása szerint megtörten és mereven bámulnak a mennyezetre.
De látom, korán jöttem, vagy talán későn...
- Teljesen mindegy, hogy látszólag élek, - legyintett László.
- Ami hátra van, annak úgy sincs már értelme.
- Mivelhogy mindenben egyetértek veled, - bólintott Jóska - indítványom a következő: a Három Disznóban rendkívül finom lengyel pálinkát fedeztem fel .
Ettől eltekintve, mit gondolsz, miért hívják Három Disznónak s miért van csak kettő a cégérére festve?
- Mert a harmadik te vagy, aki közéjük elegyedsz, - kacagta el magát önkénytelenül László.
- Talált.
Ennélfogva fölkérlek, vállald a disznópásztorságot, hogy turkálás közben tilosba ne tévedjek.
Ma este utánad jövök és mossuk le jersebinkával a szívünkről ezt az egész külföld-piszkot.
Ha megengeded, feltámadásod , illetve elhalálozásod bizonytalan időre való elhalasztásának alkalmára , meghívnám a fiúkat is...
Most tehát szüntesd be a rosszpofavágást, légy szíves mosdjál meg, öltözz föl úriemberhez illően és kiáltsd velem háromszor: nagy a püspök és Désy Jóska az ő prófétája!
Addig s addig, hogy László csakugyan elment a Három Disznóba s ezen az éjjel , a lengyel pálinka tüzében kiérlelték Jóskával, hogy a hadseregen bosszút állandó, László jelentkezzék a püspöknél tábori lelkészi szolgálatra.
Ott kifejlett izmok nélkül is azonnal századosi rangba kerül az ember s lepipálja az összes marha ezredorvosokat.
De ahogy Jóska a bekövetkező kudarc után áhítatos szemekkel mondotta, a Kizmet könyvében máskép volt megírva.
A püspök hallani sem akart a László tábori lelkésszé való kinevezéséről.
- Ismerem én magát, édes lelkem, - mondta kegyesen.
- Tudom, hogy maga nem aféle tábori pap lesz, aki az ezredes úr ebédjét rendezi s a hadtáp mögött kullog.
Azzal pedig semmit se használ az anyaszentegyháznak meg a hazának , hogy a lövészárokba viszi a bőrét kilyukasztani.
Különben is, ennek a háborúnak hamarosan vége lesz.
Maga Tisza István izente ezt nekem, aki régi bizalmas barátom.
Legyen csak türelemmel, amíg megnyílik az útja külföldre s addig is folytassa tanulmányait.
Maga a tudományával használhat, magának a jövendőért kell élni.
Mivel pedig élni kell, máskép gondoskodom magáról .
Éppen most fordult hozzám a Mátyás király-intézet igazgatója, hogy adjak hitoktatót az iskolájába.
Oda fog menni.
Holnap mindjárt jelentkezzék is az igazgató úrnál.
- Alázatosan köszönöm Főtiszteletű Uram, - hebegte László - de...
- De, - kapta föl a szót az öreg püspök - az az egy kikötésem van, hogy semmi modern teológiát ne oltson be az új generációba.
Hitet adjon, fiatalember , és az Isten felséges csodáit mutassa nekik.
Nem filozófiát, kedves barátom , hanem alázatos hitet...
Mert maguk fiatalemberek, - pattant föl hirtelen , szokása szerint dühbe jőve az istentelen modern gondolkozás fölött - azt hiszik, hogy a gyermeki hit elavult dolog s az Isten helyett az észben bizakodnak...
Pedig ezt a nagy tűzvészt is azért engedte támadni az Úr, hogy megégjen benne az elbizakodottság s az ember visszatérjen az ő jópásztorának kezéhez...
Így, kedves barátom.
És most Isten áldása legyen a munkáján!
Jóska az egész felemelő oktatás alatt, szerényen állván gazdájának háta mögött, leírhatatlan kacsintásokkal kísérte a bölcs szavakat.
László szóhoz se juthatott többé.
Meg kellett hajolni a főpásztori intézkedés előtt s elment jelentkezni az igazgatóhoz.
Először Malom tanár úrhoz utasították, minthogy ő az igazgató úr titkára .
Malom tanár úr apró, gömbölyű emberke volt.
Ahogy székében kuporgott az íróasztal előtt, kurta lábait a szék lábaihoz fonta, minthogy távolról sem érték a földet s a tanár úr így biztosította egyensúlyát és méltóságát.
László belépett s meghajolt előtte.
A kicsi tanár cvikkere fölött rápillantva, rögtön a tárgyra tért:
- Hogy hívják?
Kik a szülei?
Hány és miféle osztályt végzett?
Miért akar ebbe az iskolába lépni?
- Bocsánat, - mondta László fülig pirulva és a zsebébe nyúlt, hogy a kinevezési okmányát fölmutassa.
- Hagyja csak, - intett feléje a pennaszárral Malom tanár úr - az okmányait később veszem számba.
Először az adatokat mondja be, de siessünk kérem , siessünk, mert a beiratkozásokat ma délre be kell fejezni.
- De kérem, - szólt közbe László tiltakozva - én Doktor...
- A doktor urat keresi?
Hát még nem volt a doktor úrnál?
Hja, barátom, ha maga még a felvételi értesítést se olvasta el, mely szerint először orvosi vizsgálatra kell jelentkezni, akkor...
- Doktor Katona László vagyok! - csattant ki Lászlóból a méreg.
- Értse meg kérem, hogy én nem növendék vagyok, hanem hitoktató!
Itt a kinevezésem!
Ezzel kikapva zsebéből és szétnyitva a kinevezést, nyomatékosan odatolta az emberke cvikkere alá.
Malom tanár úr egy pillanatig merengve nézett Lászlóra, aztán az írásra .
Elolvasta, megint fölpillantott, megint elolvasta.
Végre a fejére ütött .
Gyorsan lecsavarta lábait a székről, leugrott, mindkét kezecskéjét László felé nyujtotta s mivel a meghajlást gömbölyded hasa kifogásolta, a fejét billentette előbb jobbra, aztán balra.
- Ezer bocsánatot kérek, kedves kolléga úr!...
De az iroda, amint tetszik látni, sötét...
Persze kérem, nem ez az igazi...
Az igazi amott van az iskola új palotájában!...
Ez valami istállóféle volt, kérem...
De az iskolát elvették hadikórháznak és minket ideszorítottak...
Hát ezért, kérem...
- Nem tesz semmit, - legyintett László.
- Azért jöttem, hogy az igazgató úrnál jelentkezzem.
Lesz szíves bejelenteni?
- Hogyne, hogyne! - udvariaskodott Malom tanár úr.
Aztán megint merengő pillantást vetett Lászlóra s fejét ingatva motyogta:
- De milyen fiatal...
De milyen fiatal...
Míg Malom tanár úr az igazgatónál volt, három-négy növendék is benyitott beiratkozásra.
- Hol van a tanár úr? - kérdezték elfogulatlanul Lászlót, nyilván azonos tévedésben a tanárkával.
Lászlót rettentően bosszantotta a dolog.
Elfordult, nem felelt.
A növendékek meglökdösték egymást.
Vihogtak.
Majd adja lejjebb is! - gondolták magukban.
Az igazgató úr vörös, szeplős arcú, nagy rőtbajúszú, lángszínű sörtehajú , szúrósszemű, felettébb tekintélyes méltóság volt.
Az állami pedagógia mindentudása és az igazgatói mindenhatóság sugárzott róla.
- Malom tanár úr mondta, hogy a püspök úr őméltósága önt küldötte hozzánk hitoktatónak.
Megvallom, szerettem volna, ha idősebb, tapasztaltabb lelkészt kapunk.
A nevelés nehéz és körültekintést igénylő feladat.
- A püspök úr rendelkezett velem, - hebegte László pirosra gyúlva - és én igyekezni fogok megfelelni a bizalmának...
Egyébként királygyűrűs filozófiai doktor vagyok.
- Á, maga az? - bólogatott az igazgató kimérten.
- Szép, szép.
Csakhogy én nem szeretem a filozófusokat.
Más az elmélet és más a gyakorlat.
Filozofálni könnyű, de élő lelkeket formálni annál bajosabb...
Na meglátjuk , meglátjuk...
Malom tanár úr megmutatja az órabeosztást.
Mindenekelőtt arra kérem tiszteletes urat, hogy az órákat hajszálnyi pontossággal tessék megtartani...
Minden mulasztást szigorúan ellenőrzök és azonnal bejegyzek magamnak.
Legfőbb kötelesség a pontosság!
László azt hitte, hogy ha még egy percig tart ez a nagyképű kitanítás, a dolog tettlegességgé fog fajulni.
Teológiai és egyetemi professzorai a legnagyobb gyöngédséggel és a legtermészetesebb barátsággal bántak vele .
Nevét a királygyűrűs kitüntetés folytán az ország valamennyi újságja közölte.
Társai úgy néztek föl reá, mint tekintélyre.
Soha életében nem találkozott még ilyen felfújt vörös hólyaggal, aki hatalmával és tekintélyével akarja legőgölni.
Szerencséjére Malom tanár úr ismét megjelent az igazgató úr kegyes színe előtt valami dologban s erre ő sietve visszavonult, alig érintvén a hidegen feléje nyujtott mindenható jobbkéz körmeit.
Ezzel megkezdődött a pokoljárás, melyhez képest százszorta szívesebben vállalta volna a "háború poklát ", amiről az újságok annyit locsogtak.
Bár reggelenként úgy loholt az iskolába, mintha kengyelfutó volna, soha nem tudta megelőzni az igazgató urat, aki az illető osztály ajtója előtt várt reá órájával a kezében, melyet László hite szerint legalább egy perccel mindig előre vitt, hogy szemrehányó tekintettel és tekintélyes figyelmeztetéssel fogadhassa őt.
Az igazgató úr ezenkívül az általános pedagógiai összeműködés fontos érdekére hivatkozva, sűrűn látogatta László óráit, noha ez a többi hitoktató véleménye szerint teljesen jogtalan beavatkozás volt részéről.
Zord jelenléte, szemöldökráncolása, piros lángnyelvekhez hasonló bajuszának félelmetes mozgatása, megtestesült rosszalást kifejező egész lénye állandóan zavarba hozták a fiatalembert és sokáig félszeggé tették a fiúkkal szemben.
Pedig tanítványai hamarosan megszerették, csillogó szemmel figyeltek magyarázatára s feltűnő szorgalommal készültek a leckékre.
Az igazgató úr órák után megjegyzéseket fűzött a tanításhoz.
- Tiszteletes úr prelegál, - mondta rosszalólag - holott Herbart óta tudjuk , hogy a tanítást kérdve-kifejtő módszerrel kell végezni, azaz arra kell törekedni, hogy az ismeretlen anyagot kérdezősködés útján a már ismertből építsük föl.
Tiszteletes úrnak a kérdezési módja is kifogásolható.
A jó kérdésnek olyannak kell lennie, hogy arra csak egy és határozott feleletet lehessen adni.
Tiszteletes úr nem állott a tanterem balátlójában, minélfogva a világosság nem esett teljes fénnyel az arcába s így a növendékek nem láthatták rajta a tanítás által föltételezett lelki érzelmek tükröződését .
Tiszteletes úr túlságosan közvetlen a növendékeihez, érett emberekként kezeli őket s ezzel árt a tanári tekintélynek, mely megkíván bizonyos fensőbbséget és távolságot.
Tiszteletes úr így, tiszteletes úr úgy ...
Tapasztalataimról mindenesetre kötelességemnek tartom jelentést tenni a püspök úr őméltóságának.
Később gonoszabb formát öltöttek ezek a beavatkozások.
- Kételkednem kell a tiszteletes úr hithűségében - jelentette ki az igazgató úr egy alkalommal.
- Magam is hű tagja vagyok az egyháznak és így komolyan aggódom, hogy tiszteletes úr kételkedésre neveli a rábízottakat.
- Mi kifogása van igazgató úrnak? - kérdezte László, kínosan feszengve.
- Tiszteletes úr azt mondotta, hogy Mózes könyveit csak az iránta való nagy tiszteletből nevezik a Mózesének, de nem ő szerezte őket.
Így azt kell hinnem, hogy a Tízparancsolatot se Mózesnek diktálta az Úr a Sinai-hegyen , hanem valaki később találta ki.
Tiszteletes úr azt mondta, hogy nem mind a százötven zsoltárt írta Szent Dávid.
Ebből az következik, hogy megrendül a növendékek hite a sokszázados hagyomány igazságában.
Tiszteletes úr még azt is mondta, bár elismerem, hogy nem a maga meggyőződéseként, hogy némelyek szerint az Úr Jézust azért nevezik názáretinek, mert nem Betlehemben, hanem Názáretben született.
Ebből arra lehet jutni, hogy az Úr Jézus születésének története, a mi hitünknek alapja, nem történet, hanem legenda...
- Mindebben sok igaz van - válaszolt László.
- A modern bibliakritika ennél sokkal mélyebbreható dolgokat is bebizonyított.
De ezek szerintem nem érintik a hit lényegét.
Ellenkezőleg, én azt hiszem, hogy a történeti igazságok tisztázása a hit lényegének tisztább fölfogására vezet , megszabadítván azt azoktól a tapadványoktól, melyek miatt a mai ember olyan kedvetlenül és kételkedve nézi a vallást s az egyházat...
- Ez lehet a maga véleménye, de nem az enyém és bizonyára nem a Püspök úré - mosolygott az igazgató sötéten.
- Majd meg fogom kérdezni tőle.
Az ismétlő-iskolába haszontalan külvárosi kölykek jártak, akiket csak erőszakkal lehetett odakényszeríteni.
Lászlónak sikerült egy ideig lekötni ezeknek a kis fenevadaknak érdeklődését a bibliai történetek színes elbeszélésével.
De hamar megúnták ezt is, éktelenül lármáztak, dörömböltek , a hátulsó padokban pedig verekedtek is.
A legnagyobb csatazaj közepette nyitott be egyszer az igazgató úr.
A lurkókban megfagyott a vér s egy pisszenés se hallatszott többet az óra végéig, amíg az igazgató úr a katedrán trónolt s László kényszeredetten folytatta a tanítást.
De óra után, az igazgató irodájában, ahová Lászlót bekérette, négyszem között, kitört a többé vissza nem tartható összecsapás:
- Tiszteletes úr nem tud fegyelmezni!
Fiatalságánál fogva nem is alkalmas a fegyelmezésre!
Tiszteletes úr nem való még arra, hogy tanítson!
Ennélfogva indítványozni fogom a kicserélését.
- Magam is kérni fogom, - jelentette ki László - és mivel elhatároztam, hogy távozom, többé nem akarom titkolni, hogy tisztában vagyok, ha okait nem is értem, az igazgató úr irányomban való abszolút rosszindulatával.
Kérem , vegye tudomásul, hogy amiért fiatal ember létemre mindeddig elhallgattam jogtalan és illetéktelen beavatkozásait a munkámba, ez távolról sem jelenti azt, hogy önt tisztelném és nagyrabecsülném.
Az igazgató lángoló arccal emelkedett föl helyéről.
Minden szeplője külön parázsként gyúlt ki széles ábrázatán.
De László most már túl volt mindenen.
Fölcsattanó hangon kiáltotta:
- Igenis tisztában vagyok önnel, igazgató úr.
Egyre jó volt az itteni gyötrődésem: beláttam az állami pedagógia rejtelmeibe.
Vegye tudomásul : felfuvalkodottságában csak arról tett bizonyságot, hogy nem tudta, kivel van dolga.
Talán fáj, amit mondok, de megmondom, hogy önt minden hatalmaskodásával együtt régen a feledés pora fogja takarni, mikor az én nevemet országszerte ismerni fogják és éppen azok a tanárok hivatkoznak majd rám és tanítanak majd az én szellememben, akik ma kénytelenek az ön elavult , üres irányítása mellett rabszolgai munkát végezni.
Alás' szolgája, igazgató úr!
Az igazgató nem tudott válaszolni.
Bizonyára igaz volt, hogy nem tudta kivel van dolga.
Csak bíborlott, pukkadozott.
Mire észbekapott, László már eltűnt a becsukódó ajtó mögött.
Ahogy most a parkon átvonszolta magát, ismét végiggondolta ennek a keserves esztendőnek gyötrelmeit s tépelődve kereste tettének belső igazolását .
Lelkiismerete semmiképen nem vádolta.
Magát a munkát a legjobb szándékkal s mind fokozódóbb szeretettel végezte.
Az igazgató bábáskodásával szemben tőle telhetőleg türelmes volt.
De ezzel a rőt vaddisznóval az Isten angyala se tudott volna kijönni.
Végkép elsorvad az önérzete, ha végre is ki nem tör s meg nem mondja neki a magáét.
Igaz, hogy ezzel eldobta magától a kenyerét , elvesztette a püspök jóakaratát, lázadó, megbízhatatlan fiatalembernek bizonyult, éppen olyannak, amilyenek ellen a püspök folytonosan dühöngött .
De mégis fölszabadultan lélekzett, hogy megtette és saját maga előtt visszanyerte már-már elveszített önbecsülését.
Az első érzés szinte mámorító volt.
Láncokat tépett szét, zsarnokot tiport meg, kivívta a szabadságot.
Most már, hogy az elégtétel gőze elszállóban van, jelentkezik valami tompa szúrás is...
Mert ez az első önálló megbízatás nemcsak szégyennel és megalázottsággal járt.
Eddig túlságosan is elborította lelkét ez a kín, úgyhogy csak most kezd föltisztulni a szeme előtt mindaz, ami a folytonos vesszőfutás között mégis kedves és szép volt.
Mintha az október-eleji hűvös lehellet, amit a havasok árasztanak a városra , egyszerre elfujná a szívéről a nyomasztó fellegeket s feltisztulna előtte a táj, jelenik meg szemei előtt az a sok kedves gyermekarc ott az intézet elemi iskolájában, a mesére táguló nagy gyermekszemek, s hallja az édes vékony hangocskákat, amelyek lelkesen zengik a dicséreteket és zsoltárokat .
Meleg lesz a szíve körül és elmosolyodik, amint egyszerre megérti, hogy ezek az apróságok titkos összeesküvésben állottak vele az igazgató úr zord és félelmes lénye ellen.
Valahányszor betoppant közéjük, a kicsik megdermedtek , gépiesen darálták a leckét, közben félénk pillantásokat vetve Lászlóra , hogy vajjon az ő érdekében helyesen viselik -e magukat?
De mihelyt a viharfelhő elvonult, egyszerre megélénkültek, követelték a mesét, énekelni akartak és százféle módon mutatták ki a hozzá való ragaszkodásukat.
A nagy növendékek között is egész csomó akadt, akik barátjukat szerették benne , bizalmas kérdéseikkel keresték fel s boldogan csatlakoztak hozzá az utcán , hogy elkísérjék valahová, mellette lépkedhessenek sétái alatt s közben kiöntsék előtte szívüket és gondolataikat.
A távoli elméletek világában töltött évek után végre mégis ez az esztendő volt számára az élettel való találkozás első alkalma.
Gyermekek és serdülő fiúk meleg, hánykódó, sokszor zavaros, de valódi lelkével találkozott s a nagy távoli igazságok ilyenkor kezdtek tényleg működő, életet formáló erőkként megmutatkozni neki .
Teológiai elvontságok zörgő páncélaiból, megfoghatatlan ködéből ezeken a zsenge lelkeken keresztül villant föl előtte a Gyermekek Barátjának élő , isteni és mégis emberi alakja s a bizalomnak, őszinteségnek, szeretetnek ezekben a közvetlen és naiv szívdobbanásaiban hallotta meg először a valódi evangélium tiszta harangszavát.
Nem volt -e ez sokkal több, drágább , áldottabb, mint amennyire fájó és megalázó lehetett annak az egy keménykérgű farizeus-léleknek minden komiszkodása?
Nem kellett volna -e nyugodtan továbbszenvednie azt a kicsit, ezért a nagyért ?...
Nem ez lett volna -e a kereszthordozás törvényének első és legkisebb próbája, amit alázatosan elviselni s nem lehányni és megszökni előle, volt a felnemismert isteni parancs?
...És valóban hálátlan lenne, ha most megfeledkezne arról, hogy a tanárok között is többen voltak, akik mindig mellette állottak, legalább maguk között neki adtak igazat s vigasztalták és bátorították.
A kicsi Malom igazán megható, ahogy most visszagondol reá.
Az első szerencsétlen találkozás óta, mindig szégyenkezve tévedéséért, kézzel-lábbal igyekezett kifejezni előtte nagyrabecsülését, barátságát.
Nem fogja elfelejteni azt a téli délutánt, amikor csak ketten maradtak a sötét tanári szobában.
A kicsi ember, talán abban a biztonságérzetben, hogy az arcát nem lehet látni , meglepetésszerűen, zuhogva öntötte ki magából, természetesen a lehető leghalkabb suttogással, az igazgató úr felséges személye iránti tökéletes undorát és gyűlöletét.
Kisűlt, hogy Malom tanár úr mindent megfigyel , mindent tud és teljes rokonszenvével áll László mellett, hiszen maga is, de még fokozottabb mértékben, szenvedi, személyi titkári minőségben, ugyanazt a tűrhetetlen jármot.
De ennél még sokkal érdekesebb sült ki Malom tanár úrról.
Szó szerint tudta a László doktori értekezését, melyből áhítattal elő is adott néhány részletet , " pompás ", "fenomenális ", "korszakalkotó" felkiáltásokkal fűszerezve.
Mert Malom tanár úr titkos filozófus volt, éspedig László nagy meglepetésére igen alapos készültségű, szenvedélyes filozófus, aki azonban félénk kövér nyulacska létére megrémült a saját gondolatainak veszedelmes szépségétől és amint mondta, nemhogy leírni, de még saját maga előtt hangosan kiejteni is rettegne őket, mert mit szólna mindezekhez az igazgató úr, ha valahogy megtudná ?...
Ettől kezdve nagy barátok lettek s hol az egyik, hol a másik kereste föl vacsora után a barátját s mivel Malom tanár úr magától értetődőleg agglegény volt, senki és semmi nem zavarta meg a késő éjszakába nyúló beszélgetéseket, vitatkozásokat.
Lászlónak, nem tagadhatja , nagy vigasztalására szolgált sivár életében ennek a különös emberkének barátsága, akitől bizony sokat tanult is s nem egyszer elszégyelte magát , mikor a kis kövér tisztelettel és szerény indítványképpen eléjeterjesztett olyan gondolatokat, amelyek mélyen belevilágítottak a saját problémáiba .
Malomka sohase fogja semmire vinni a világban, ez bizonyos, mint a kétszer-kettő.
De annál meghatóbb és tanulságosabb, hogy ez csöppet sem zavarja meg a tudományok királya iránti hódolatában.
Magának és magáért filozofál.
László elpirult önmaga előtt, mikor ezt megállapította, mert ebben sokkal igazabb filozófuslelkület nyilvánult meg, mint az ő királygyűrűs, egyetemi katedrás ambícióiban.
Így ez a barátság nagyban hozzájárult az ő lelki elmélyüléséhez...
Hogy fog búsulni s milyen árva lesz ezután ez a kerek gombácska, az igazgatói tölgyfa tövében!
- Alaposan eligazítottam a dolgomat! - sóhajtott fel László, az őszi csillagokra nézve, melyek könnyesen ragyogtak a fekete égbolton.
- Mi is lesz most már velem? - nyilallt bele hirtelen a félelem.
Egyszerre elöntötte tehetetlenségének, kivetettségének fagyasztó rémülete.
Tudományos kiválóság, egyetemi katedra, hírnév, véres gúnyolódásként vigyorogtak a szemébe és semmivé foszlottak az éjszakában.
Nem maradt más, mint egy renitens elcsapott segédlelkész, egy senki és semmi, aki fázósan összehúzódva kopott überciherében, kilépett a Szent György-téri parkból , hogy a zsebében szégyenkező utolsó két koronából még egyszer megvacsorázzon, mielőtt végképpen befejezné a komédiát.
A Futóné kiskocsmája sunyin meglapulva gubbaszkodott két nagy bérház között .
Így, kívülről megpillantva, határozottan rossz benyomást keltett.
Alacsony , vedlett falán barlangnyílásszerű ajtólyuk sötétlett, két apró vasrácsos ablak között, ami korhadt koponyára emlékeztette az embert.
A teteje ellenben, reves, fekete zsindelytető, magasra fölnyúlott és széles eresszel borult az ablakokra, mint a halál tótkalapja, melyben mocskos fehér tollként meredezett az otromba kémény.
Ha azonban belülkerült az ember s áttörte magát a léckerítéses söntésen, kicsi, nyájas szobácskákba nyithatott , melyekben fehér függönyök, tiszta abrosszal terített asztalok, fényesre sikált padló, kedélyes olajnyomatok, kakkukos óra, barátságos csempekályhák, ragyogó villanylámpák mosolyogtak.
Futóné egy mázsát és tizenkét kilót nyomott.
Ajkait a harcsáéhoz hasonló ritka, hosszú és fekete bajusz-szálak ékesítették.
Arcának két piros cipója között orr és szemek, mint lényegtelen alkatrészek, tűntek el.
A hangja félelmetes trombitarecsegés volt, de a szíve puha, mint a vaj.
Rettentően szidta a kosztpénzzel örökös hátralékban maradó törzsvendégeket, de azért a hitelt úgy nyujtotta nekik tovább és tovább, mint a rétestésztát.
Szilárd üzleti és etikai elvek alapján állott.
Csak diplomás embernek adott " abonát ".
Állhatatosan lenézte azokat a kifőző személyeket, akik diákoknak , egyetemi hallgatóknak és hasonló csirkefogóknak adtak kosztot.
A diploma volt a szívét megnyitó aranykulcs.
Ebben azonban messzemenőleg demokratikus elveket vallott.
Mindegy volt neki, hogy miféle, csak diploma legyen, amely után rendes havi fizetés jár, akármilyen kicsi is.
Ő már elhatározta, hogy életét a diplomások összességének szenteli.
Mert néhai Futó úr is diplomás ember volt, bárha diplomájának mineműsége, valamint egész személyisége elveszett a múlt bizonytalan ködében.
Az élő nemzedékből senki sem ismerte Futó urat anyagszerűségében.
Csak bizonytalan szelleme lebegett a konyha gőzeiben, mikor az "abonáns" jelentkezett és kötelességszerűen bemutatta diplomáját Futónénak, aki ehhez a szertartáshoz törhetetlenül ragaszkodott s szigorúan végignézvén az írást, a ceremóniát mindig ezekkel a szavakkal fejezte be: "Helyes.
Nálam nem zabálhat akárkifia.
Csak diplomás úriember .
Mert a boldogult uram is diplomás úriember volt."
Rebesgették ugyan, hogy akadtak eléggé el nem ítélhető léhűtők, akik marha-passzust, báli meghívót, himlőoltási bizonyítványt mutattak be diploma gyanánt, mivelhogy Futóné nem tudott olvasni.
A forma és a pecsét iránt azonban finom érzéke volt s ha néha be is csapta valaki, a legtöbb hamis próbálkozót a kondérból kikapott fakanállal hajkurászta ki az ajtón.
A háború elvitte Futóné kosztosainak legjavát, de ő nem volt hajlandó minden jött-mentet csak azért befogadni, mert az asztalok megürültek.
Hűségesen őrizte az eltávozottak helyét s nem egy asztalhoz úgy voltak odatámasztva a székek, mint "foglalthoz ".
Mikor megbizonyosodott, hogy az egyik asztaltársaságból valaki hősi halált halt, Futóné kivétette az illető székének ülőlapját s úgy támasztotta az asztalhoz.
Ennél a derék asszonyságnál étkezett az a kis társaság, amelynek Katona László is tagja volt.
Néhány segédlelkész, egy-két tanár, egy kezdő fogorvos s egy üzletvezetőségi tisztviselő alkotta az asztali kört.
Désy Jóska, mióta püspöki titkár lett, csak vacsora utáni feketére szokott benézni, holott azelőtt Futóné kedvence volt.
Fizetni sohase fizetett, viszont minden étkezés után kezet csókolt az asszonyságnak és mondott neki valami szépet vagy furcsát, amivel elbájolta.
Jelenleg a hétszázötvenedik feketét rójja be neki Futóné egy saját találmányú írásjelekkel alkotott hitelkönyvbe, mert nem az a fő, hogy Jóska fizessen, hanem az, hogy a követelés szabályszerűen fenntartassék.
Mikor László alaposan megkésve belépett, az egész asztaltársaságot együtt találta.
Ott volt már Jóska is, sőt még egy vendég is akadt, volt asztaltárs, aki most falusi pap s a városban járván, benézett a régi cimborákhoz.
Mikor László megpillantotta ezt az embert, egyszerre fölengedett a belső fázása, meleg öröm áradt el benne s vidáman kiáltotta el magát:
- András...
Kiáltására az asztal mellől fiatal bölénybika tápászkodott fel.
Fekete hajának vastag nyírott szálai mint megannyi drótszög, meredeztek alacsony homloka fölött.
Ez a homlok négyszögletes, széles, lapos bronzlemezként ragyogott.
Alatta apró, éles, koromfekete szemek villogtak busa szemöldökök árnyékában.
Lapos orra, lekonyuló bajusza, vastag szája, hátracsapott álla a messzi Keletet juttatta az ember eszébe.
Csak az arcszíne volt ettől a típustól eltérő: egészséges, barnapiros, üde.
Vállai púpszerűen domborodtak kurta, vastag nyaka fölé, hatalmas mellkasa rengett, mint a kovács fujtatója.
- Lacikám! - ordította el magát s odarobogva, nagyszálfa-karjaival magához ölelte Lászlót, csattanó csókot nyomva mind a két arcára.
László a nyakát fogta át karjaival, mert a vállait nem érte volna keresztül .
S ő is viszonozta a csókokat.
Ez volt Mezei András, a teológiai évek alatt mindvégig szobatársa, áhítatos csodálója és elválhatatlan kísérője.
Jelenleg egy eldugott falu papja a Mezőségen.
- Meg ne edd vacsorára, te behemót! - szólt oda Jóska az asztal mellől , fölpillantva egy könyvről, amelynek margójára arab betűket firkált ceruzájával.
A fiatal óriás mennydörgésszerű robajjal kacagott, felkapta Lászlót s ölben vitte az asztalhoz, gyöngéden letéve az asztalfőn álló székébe, ő maga melléje telepedett s azonnal nekiesett a félbehagyott paprikás szeletnek.
A többiek futólag üdvözölve Lászlót, tüstént belemerültek a megszakadt vitatkozásba, melytől már előbb hangos volt a szoba.
Ákos úr, az üzletvezetőségi tisztviselő, öklével verve az asztalt, folytatta:
- Igenis, én mindent tudok...
A vasút vezetősége előtt nincs titok ...
Abszolút megbízható hírhozóink vannak.
Nem mondom, a tavaly fene rosszul álltunk.
De akkor, úgy -e, hallgattam ?...
Nem akartalak megrémíteni.
- Suttogóra vált hangon mondta: - A tavaly év végén úgy állott a dolog , barátaim, hogy egy-kettőre elvisz minket az ördög.
Az oroszok egyszerűen lehengereltek.
Itt voltak a Kárpátokban, már Kolozsvárt, meg Pestet fenyegették.
Ostoba generálisok mészárszékre vitték a magyar ezredek színe-javát.
És a szerbek, igenis a szerbek úgy elverték Potioreket és Frankot, mint a kétfenekű dobot...
De az akkor volt! - emelte fel a hangját .
- Ma, Gorlice, Przemysl, Lemberg, Ivangorod, Kovno, Brestlitovsk és Vilna után nincs többé muszka-veszedelem.
Ne adjátok tovább, de elárulhatom, hogy Szerbia ellen most indul a megsemmisítő offenziva.
Porrá fogják törni , porrá.
Most már Bulgária is az inába harap neki.
És mit szóltok ahhoz, hogy a szószegő taliánok egy lépést se tudtak tenni még az Isonzónál, csak hullanak, mint a legyek, haszontalanul?
Az öreg Hindenburg is keményen tartja magát nyugaton s nem ad föl egy tenyérnyit sem az elfoglalt francia földből...
Olyan Isten nincs, hogy lebírjanak minket...
A háborúnak legkésőbb karácsonyra vége lesz!
László csak félfüllel hallgatta ezeket a tüzes szavakat s nem ügyelt az ellenmondásokra, amelyekkel társai csak azért hergették Ákos urat, hogy nagyobb és nagyobb tűzbe gurítsák.
Jóska egyszer gúnyosan pillantott Ákos úrra, odaszólva:
- Ne bömbölj, te negyvenkettős...
Nem tudom élvezni miattad ezt a perverz arab mesét, amely többet ér összes hadvezéreink minden győzelménél...
Ezzel ismét elmerült az olvasásba, csak néha kaccantva egyet.
Mezei András félszemmel Jóska felé döfve, rámordult:
- Még mindig a régi disznó vagy, Jóska fiam?
Jóska csak legyintett.
- Mi szél hozott erre, Andriskám? - kérdezte László szeretettel simogatva a bölény karját.
- Egészen megvigasztaltál, hogy megláttalak...
Ma rossz napom volt...
- Mi ?...
Miért? - horkant föl András, hatalmas falatot nyelve.
- El vagyok csapva...
Azaz lemondtam...
Jobban mondva, otthagytam mindent ...
Majd elmondom, de előbb te beszélj: mit keresel itt?
András nagyot sóhajtott:
- Sok bajom van énnekem, Lacikám...
Felgyűltek, mert onnan az Isten háta megül nagyritkán bujhatok ki.
Ma Szilveszter, egy hájfejű zsentri, különben a patrónusom, méltóztatott bekocsikázni s kegyesen maga mellé vett...
A tanfelügyelőnél voltam.
- S ott miért?
- Edithkéért.
- Látod, még mindig nem ismerem...
Nem szép tőled, hogy őt is nem hoztad valahogy be...
- Csak az kellett volna!
Nem tudod te, fiam, mi az a Mezőség!...
Ha százszor menyasszonyom is, mindenféle disznóságot kerepelnének rólunk, ha egyszer ketten jönnénk a városba.
- Miért nem veszed már el?
- Ó, te haza bölcse!...
Sze' ebbe tapodok folytonosan...
Most is ezért jártam a tanfelügyelőnél.
Az ördög vigyen el Lacikám, megint szinte szembekacagtam a hájfejűt...
Mert mindig eszembe jut, ha látom, hogy mikor egyszer nagyon el voltál keseredve valamin, azt mondtad: kioperáltatom az agyamat és elmegyek tanfelügyelőnek!...
- Ezt nem az egész testületre értettem, - védekezett László.
- Csak erről az egyről vettem a példát, bánatomban!
András szörnyű mancsával szelíden a hátára vert s olyan édesdeden kacagott , ahogy csak ilyen nagytestű, együgyű gyermeklelkek tudnak.
De aztán megint elkomorodott:
- Hát értsd meg, azt akarom, már két éve azt akarom, hogy ez a nyavalyás tanfelügyelő igazítsa el a dolgomat Edithkével.
Csináljon valamit, hogy helyezzék át Virágosról, az én falumba, Tóvölgyre, egyik iskolától a másik iskolához.
Mindössze egy marha nagy kopasz hegy van kettőnk között s a gyalogútja nem több két kilométernél.
És mégis annyi, mintha a föld túlsó oldalán lenne tőlem.
- De meddig akartok így várni ?...
Miért nem mond le inkább arról a tanítónői állásról ?...
András búsan hümmögött:
- Nagy-okos leány az, Lacikám.
Pedig elég kicsi hozzám képest s csak húsz esztendőske.
De az esze legalább tízannyi, mint az enyém, amivel különben nem mondtam sokat, úgy -e?
Hát imádja a tanítást.
Meg azokat a kis piszkos parasztkölykeket.
Aztán tudja, hogy az én fizetésem éppen csak annyi , amennyit megérdemlek s nem akar lemondani a magáéról.
- Pedig nem helyes, - bölcselkedett László - ha az asszonynak ilyen lekötöttsége van.
Majd ha jön a gyermek, úgyse tudja folytatni.
András megsodorta a bajuszát s szélesen vigyorgott.
A szemével ügyetlen kísérletet tett egy ravasz kacsintásra:
- Jó, jó, Lacikám.
Ne gondold, hogy éppen földbuta vagyok.
Én is tudok ravasz lenni.
Most nem bírok vele, hagyom, hogy makacskodjék, teljék kedve.
De ha megjön a gyermek!...
Nem egy gyermek, hanem sok-sok, egyre-másra! - feszítette ki a mellét gőgösen - akkor én leszek az úr, dehogy hagyom kínlódni a gyermekeim anyját!...
De most még muszáj...
- Nos, a tanfelügyelő?
- Hímezett, hámozott.
Én a végin már ordítottam.
Ettől megijedt.
Hogy most bajos, makogta, de a jövő tanévre egészen bizonyos...
Hát egy évig még várni kell, ha megkámforodok is.
Búsan horgasztotta le a fejét, aztán nagyot lélekzett s vizespohárnyi bort küldött le a torkán egy korttyal, szomorúan legyintve utána.
- Nagyon szereted a kicsit? - érdeklődött László meleg részvéttel.
András mind a két markával az asztalba kapaszkodott, hátravetette magát a reccsenő széken, felnézett a mennyezetre s akkorát sóhajtott, hogy a villanykörte lángja megrebbent tőle légmentes üvegházában.
Szólni azonban nem szólt egy szót sem.
László jónak látta abbahagyni a témát s a maga baját beszélni el.
- Milyen kár, - dörmögte András, - hogy te ilyen felhőkavaró filozófus vagy , egyetemi tanár-csemete s nyavalyás városi penészvirág.
Ha tisztességes, buta falusi ember volnál, mint én, egyszeriben megmondanám, mit csinálj...
És be gyönyörű volna, Lacikám, amire gondoltam!...
Tyű, az áldóját! - vágott az asztalra - milyen szédítő bolondság, amire gondoltam!...
- Mondd csak ki, András.
Aligha mondhatnál bolondabbat, mint amik az én fejemben kavarognak ma este.
Ha a temetőről beszélnél, az volna a legjobb,
- Olyanforma...
Olyanforma! - nevetett András.
- Nem volna kedved eltemetkezni?
Szívesen megásnám a sírodat.
- Az a kérdés, hogy hol?
- Hát idehallgass, Lacikám!
Persze előrebocsátom, hogy marhaság és úgyse lehet belőle semmi...
De hát azért vagyunk együtt, hogy tréfálkozzunk...
Hát idehallgass: Nemcsak a tanbetyárhoz jöttem én ma, hanem dicső esperesemhez is, mivelhogy én többet nem bírom beszolgálni Virágost...
Az a falu, tudod , amelyikről beszéltem, ahol Edithke makacskodik...
Csak az a dög hegy van közöttünk...
Egyszóval Virágoson üres a papi állás.
Az öreg Forgó addig itta a gróf borát, amíg vízibetegségben elhalálozott a tavaszon.
Eddig én szolgáltam be, de van nekem elég bajom otthon, aztán meg a kollégák rágják a fülemet, hogy csak Edithkéért vállaltam.
Hát van benne valami, de most már elég volt...
Virágosra új pap kell, ezt akarom az esperessel megbeszélni .
Hát oda eltemetkezhetsz, ha akarsz.
De mondtam, hogy csak tréfa az egész!...
Jóska abban a pillanatban felütötte fejét a könyvről.
Gúnyosan mosolygott Lászlóra.
Lászlót elöntötte valami dacos forróság.
- Hát nem tréfa! - kiáltott fel.
- Nem is kérdem, hogy milyen az a hely, hogy mi a jövedelme, hogy milyen buták a parasztjai, hogy hány méter mély a sara és egyáltalán semmire se vagyok kíváncsi!...
Ezennel vedd tudomásul, András , hogy elmegyek Virágosra papnak!...
András hitetlenkedve csóválgatta a fejét, nevetett s harsányan kiáltotta a vitatkozó társaság felé:
- Ide füleljetek, komák!
Ez a század legjobb vicce!
Katona László királygyűrűs doktor és egyetemünk leendő dísze Virágosra jön falusi papnak!...
A viccek és tréfák, amik erre fölhangzottak, csak bőszítették Lászlót:
- Becsületszavamra elmegyek! - jelentette ki halálos komolysággal.
- Miért is ne mennél? - vetette oda Jóska.
- Az igazi nagyság nem az extenzivitásban van, hanem a mélységben.
Sehol se lehet jobban elmerülni az értelem, képzelet és hit viszonyának izgató problémájába, mint ott, ahol igazán el lehet merülni...
Csak arra kérlek, mikor majd lovat-kocsit veszel , légy szíves értem küldeni, hogy meglátogathassalak...
De László úgy nézett vissza reá és körül a többieken, hogy a társaság megdermedt.
Ákos úr ünnepélyesen kijelentette:
- Megbolondult, vége.
II.
László és András együtt távoztak el a Futóné kocsmájából.
A társaság akkor már túltette magát a László őrültségén és ismét belemerült a hadjárat intézésébe.
Jóska szemmelláthatólag szeretett volna Lászlóhoz csatlakozni , de ő megkérte, hogy hagyja most egyedül Andrással és tegye el a vicceit későbbre.
- Így hát kénytelen leszek megelégedni, erre az éjszakára, a kis tibeti hercegnővel, akinek szerelmi kalandjait kissé már únom - jelentette ki Jóska szomorú mosollyal és hazaballagott.
A két barát célnélküli bolyongásba fogott az éjszakai városban, majd kikanyarodtak belőle a régi sétatér csodaszép öreg fasorai alá s ott járva fel-le, László lassanként kivájt Andrásból, amit csak lehetett, a virágosi dolgokról.
Időbe telt, amíg meggyőzhette a lomha mackót, hogy a tréfának indult dolgot nagyon is komolyan veszi s percről-percre inkább látja, hogy számára nincs más megoldás.
Elmenekülni, elrejtőzni, semmivé lenni és a semmiből nőni valamivé, ha lehet.
- Értsd meg, - mondta izgatottan, - hogy magasabb küldetésben jártál ma , mintsem gondolod.
Nagyon is könnyű volt eddig számomra minden.
Az akadályok úgyszólva maguktól dőltek le, az ajtók varázsszóra pattantak föl előttem .
Most, hogy egyre-másra jöttek a pofoncsapások, végre ráébredtem, hogy a katona doktornak igaza volt: fejletlenek az izmaim a harcra.
De nemcsak a testiek, hanem a lelkiek is.
Ahogy erről a dologról beszéltél, mint a villámlás, cikázott belém, hogy mit kell tennem.
Nem várhatok itt tovább a jobb időkre, nem támaszkodhatom a püspök és tanáraim jóindulatára, nem élhetetlenkedhetem megalázva ebben az elrondított városban.
Bele kell vetnem magamat magába az életbe, az igazi küzdelembe.
Éppen, mert sohase láttam semmi olyant, mert egyáltalában nem vagyok rá alkalmas, mert teljesen ellenkezik mindazzal, aminek eddig éltem, szóval mert szinte elképzelhetetlen, kell a mélységbe ugranom s ott legalól, az elveszett , reménytelen sárban próbálnom meg, hogy egyáltalán élni-, vagy halnivaló vagyok -e ?...
András hümmögve csóválgatta a fejét, de mikor végre látta, hogy komoly a dolog, ő is fordított egyet rajta:
- Hátsze' ne gondold, Lacikám, hogy búsulok.
Dehogy is búsulok.
Akkora öröm ez nekem, mint a virágosi hegy.
De csípj egyet rajtam, hogy lássam , csakugyan nem álmodom ?...
Hogy mi megint összekerülnénk, egymás mellé, mint régen!...
Ihaj.
Atyaúristen!...
S mintha csak most térne végképpen az eszéhez, topogva egyet, megállott , viharosan magához ölelte Lászlót, hogy a csontjai ropogtak belé s könnyek szöktek a szemébe.
- De mondd már, hogy bizony Isten!...
László mondta és erre András nagyot szusszanva kezdett lelkesedni:
- Ha így van, akkor ne beszéljünk mélységbeugrásról, reménytelen sárról, meg efféle ostoba mende-mondákról, amivel a teológiai tanár-palánták sajnálkoznak a magamfajta tökfilkókon...
Miért volna a falu reménytelen ?.. .
Ez a büdös kőrengeteg, ez nekem a reménytelen, Lacikám...
Meglátod, hogy milyen nagyszerű gondolataid támadnak majd a virágosi erdőben, amely a Mezőség büszkesége és gyönyörűbb, mint a legszebb filozófiai rendszer.
Sár ugyan van bőviben, különösen októbertől májusig, de attól csak a nyavalyás városiak riadoznak, akik elfelejtik, hogy sárból lesz a kenyér.
A nép se mind csupa barom, ne hidd, a paraszt is csak úgy tud érezni, mint az úr, ha nem is tudja olyan cifrán kibeszélni.
Írni, olvasni falun is tud, aki arravaló.
És majd hamar piros lesz ez a fehér képed ott a széltől, naptól .
Végre egészséges ember leszel, nem ilyen leánylábú, karú, vékony városi féreg.
Ha akarod, nem is leszel egyedül.
Mi Edithkével csak örvendhetünk , ha megengeded, hogy körülötted forgolódjunk.
Engem ugyan ismersz , elhallgatlak akár száz esztendeig is, ha sokat nem is szólhatok a tudományodhoz, de meglátod, hogy Edithke milyen okos beszélgető.
Azzal akár a legnehezebb filozófiáról is beszélgethetsz.
Nem is értem, hogy honnan tud a világon mindent?
Persze, vannak kicsi bajok, mindennapi semmiségek, amik falun fontosak.
De azokban majd eligazítalak, ne félj, mert az effélékben mégis csak én vagyok a professzor...
Csakhogy még mindig attól félek, megbánod reggelig!
- Ha még egyszer kételkedni mersz bennem, - mondta László meghatottan, - földhözváglak!
- Ne, ne! - tiltakozott András.
- Inkább elhiszem.
Boldog vagyok, Lacikám , tán akkor se voltam boldogabb, mikor Edithke, megszánva makogásomat, a szemem közé kacagta, hogy ő is éppen azt akarja mondani: nem bánja, vegyem el feleségül!
E közben észrevétlenül fölkanyarodtak a sétatér fölött emelkedő magas domb oldalára, melynek tetejéről annyiszor nézték diákkorukban a város tornyainak, háztetőinek, nyüzsgő utcáinak színes látványát.
Most az egykor tiszta szerpentinutakat korhadó falevelek, szennyes papirosdarabok, rothadó piszok fedték.
A tetőn épült kedves, tarka kilátó fedelét kikezdte az eső s félig elhordta a szél.
Egy lelket sem találtak odafönn, ahol régente késő éjszakákig bolyongtak a fiatal szerelmespárok.
De talán még jobb volt így , hogy csak ketten, magukban álltak ott a csöndes, hűvös őszi éjszakában, a gyér lángokkal pislogó, sötétségbe borult város fölött.
Találgatták, hogy melyik lámpa melyik utcában, miféle téren, micsoda épület előtt ég.
És lassanként kirajzolódott előttük diákéveik tündérvárosa , napfényesen, illatosan, frissen ragyogva föl fekete-piszkos lárvája alól.
...A nagyszerű lovasszobor, melynek nyergébe egy vidám éjszakán András fölültette Lászlót, fogadásból, míg a többiek szemtelenül rendőrért kiáltoztak.
Alig volt ideje lekapni onnan s a karjai között tartva nyargalni el vele a sípolva közeledő, összefutó rendőrök elől...
A főtér gyönyörű virágágyai, melyekből hajnalosan, nagy kockázattal virágcsokrokat loptak össze a primadonnának, aki a jogászokéval szemben a filozopterek és teológusok bálványa volt.
Itt kapták egyszer, a szobor előtti padon szenderegve Temethy nagytiszteletű urat, aki valami vidám társaságban öblögette és gyakorolta híres baritonját az éjjel.
A lelkész úrnak másnap a nagy király szoborképét hozta levelezőlapon a posta, ezzel a legfelsőbb kézirattal: "Kedvelt szolgánk, királyi Felségünk színe előtt bemutatott hajnali hódolatát kegyesen vettük és állandó hajlandóságunk felől biztosítjuk ..."
Az éjszakai virslis bódéja, mely apró kerekeken állott s melyet egyszer jókedvükben végiggurítottak a főutcán, belül az ordítozó virslissel és sarkukban a szintén ordítozó rendőrséggel...
Az ősi kereskedőházak, melyeknek aranybetűs cégtábláit a legfurcsább módon kicserélték farsangi éjszakákon...
A Rákóczi-kávéház, melyben Kicsi Gyurka húzta kedvenc nótáikat, míg Désy Jóska édesen aludt a billiárdon...
A Vígadó, ahol az egyetemi ifjúság báljai viharzottak...
A gyönyörű színház , melyben ők, az állóhelyek és a kakasülők győztes megszállói, végképpen biztosították a nívót, a csiszlikek kiszorításával...
A déli korzó, amelyen borzongva csodálták a meseszép nőket...
A sötét kis sikátorok, melyeknek csukott ablaktáblájú, vörös lámpával világított éjjeli tanyái eleinte annyi titokzatos újdonságot ígértek a vidékről föltóduló fiúknak s hamarosan annyi undort, csalódást és rossz emléket okoztak nekik...
Utcák, utcák, utcák, a város legtávolabbi széléig, melyekben alkonyati sétáikon barangoltak , belesve az ablakokon, azzal az izzó kíváncsisággal, hogy az elkapott pillanatfelvételeken át behatoljanak mások titkaiba, az élet valóságos sodrába, maguk elé képzelt jövendő jóllétbe, boldogságba...
De aztán egészen más, komoly, magasabb világot jelentő helyek emelkedtek mindezek fölé: az egyetem óriási, méltóságos négyszöge, a IV. számú nagy terem, ahol sokáig értelmetlen tisztelettel hallgatták a híres bölcsész száraz fejtegetéseit , melyeknek mély, élő lelke csak néhányuk előtt, csak hosszú, kitartó küzdelem után nyiladozott föl, míg a többség megelégedett azzal, hogy az első sorokban ülő diákkisasszonyokhoz intézett verseket csempészett , kézről-kézre, a mély áhítattal figyelő címzetthez...
Az egyetemi könyvtár templomi csöndességű nagy olvasóterme, ahol minden könyvet odahoztak az embernek, amit csak kívánt s ahol doktori disszertációkon dolgoztak , rojtosszélű nadrágban az igaziak s Boccaccio és az Ezeregyéjszaka illusztrált díszkiadásait tanulmányozták az álkutatók...
És mindenekfelett az "istenszagú" teológia imaterme, ahol a püspök magas és félelmetes adhortációit a fiatal, lánglelkű professzor művészi hasonlatoktól csillogó , merészen újszerű prédikációi feledtették el velük...
A tantermek, melyekben végigdrukkolták a héber nyelvleckéket és a rettegett kollokviumokat, a kert az épület mögött, az udvar mélyén, melyben részeg méhek gyanánt keringve szedegették be a kurzust, vizsga előtt az utolsó órákban s a szűk , levegőtlen cőtusok, melyekben végetnemérő viták és beszélgetések között szövögették a jövendő álmait...
Ott van a négyszázesztendős gótikus nagytemplom is, melyben az ifjúság őszinte barátja, viszont a teológiai professzorok örök ellensége, a bikahangú esperes úr dörögte prédikációit olyan megdöbbentő új igazságokról, mint az, hogy: az élet küzdelem...
Ebben a keretben hajtott ki László és András barátságának különös fája .
Más-más világból jöttek.
László egy finomlelkű, nagyműveltségű özvegy édesanya gondozó karjai közül, olyan családból, melynek férfitagjai nemzedékeken keresztül a tudomány és irodalom munkásai voltak s egyetlen , idősebb testvére jelenleg is tanára egy ősi kollégiumnak.
András elsőnek bújt ki az anyaföldből, melyet névtelenül elvesző ősei és apja-anyja is fáradhatatlanul túrtak reggeltül-estig, valamelyik apró falucska határában .
Szokás szerint a tiszteletes úr fedezte fel a falusi iskolában állítólagos tehetségeit s vette rá az öreg parasztot, hogy a fiából urat, azaz papot neveltessen.
Andrásnak mind a mai napig semmi komoly kedve nem támadt a dologhoz, de a kihasználatlan paraszti ész s az elpusztíthatatlan őserő kedvetlenül is végigcsinálta mindazt, amit kívántak tőle.
Sohase volt rossz tanuló és sohase erőltette meg magát, hogy különb lehessen.
Ha éppen akarta , megértett s megtanult mindent, de nem nagyon akarta és lomha közönnyel viseltetett a szellem követelményeivel szemben.
László nagyratörő volt , gyors képzeletű, érzékeny és mindenben a szellemet kereső.
Az első beosztásnál szobatársak lettek a teológián s mindvégig azok is maradtak.
Miért, miért nem, talán az ellentétek vonzásánál fogva, az első pillanattól kezdve megszerették egymást.
Lászlót mindig elbűvölte a kivételes testi erő látványa, őmaga sohase feszítette meg esetlen izmát sem , hogy fizikai erőt fejtsen ki.
Valahogy kezdettől fogva lemondott önmagáról ebben a tekintetben.
Kisgyermekkorától mindig az ész fölényével győzött társai felett.
És mivel ezen a módon mindig sikerült megszégyenítenie a nyers erőt, önmagára nézve nem tartotta fontosnak.
De sohasem vetette meg másokban, sőt inkább úgy csodálta, mint valami rejtelmes, megfoghatatlan titkot, amely előle örökre el van zárva.
Néha végignézve vékony, fehér karjain, értetlenül rázta a fejét, hogy miként lehetséges valakinek ezekből a gyönge végtagokból pattanóizmú, félelmetes buzogányokat fejleszteni.
A test teljesítményei sportban, tornában, fizikai erőkifejtésben olyasféle áhítattal töltötték el, amilyennel a primitív ember nézhette a titokzatos Anima működését a maga Sámsonjaiban és Herkuleseiben.
András, mint az ilyenek rendszerint, csendes, szelíd viselkedésű, kissé hanyag tartású ember volt, szinte bocsánatkérőleg hordozta magában ezt a rendkívüli erőt, mint aki igazán nem tehet róla.
Hiszen éppen az volt László előtt érthetetlen , hogy András semmit se tett testi erejének fejlesztésére.
Sporthoz, tornához szikrányi kedvet nem érzett.
Csak ahhoz értett, amihez a parasztok : szántani, ásni, kapálni, kaszálni, petrencét hányni, aratni, csépelni.
Mikor ezekről beszélt, kigyúlt és megszépült az arca.
Arról hallgatott, hogy ezekben öt-hat ember dolgát végezte, ha vakációkon hazavetődött.
Itt, a főiskolában csak búsan ődöngött fel-alá, heverészett az ágyán, néha nagyokat ivott bánatában, de azt se mulatságból, inkább azzal a nekibúsúlással, hogy ha már hozzáfogott, alaposan temesse el az eszét.
Az az egy-két , szorultságból történt ténykedése, amellyel rendőrt, csiszliket harcképtelenné tett, inkább gépiesen történt, sohase dühösen vagy hetvenkedve.
Ezért volt ő csoda a László szemében.
De ugyanez az eset állott az András részéről is, Lászlóval szemben, önmagára nézve szükségtelennek érezte a szellemi erőkifejtést.
Maga csodálkozott a legjobban, ha néha önálló gondolatok ébredtek a fejében, ő is egyszerűen lemondott önmagáról szellemi tekintetben.
De mint valami csodát, bámulta meg az értelem és fantázia gyors, rugalmas, mélyrehatoló, színesen fölrakétázó ragyogásait, valahányszor László beszélt neki és ő áhítattal hallgatta .
Ugyancsak sokáig meregette a szemeit egy-egy könyvre vagy jegyzetre, míg eszének lustánforgó kerekei lassan megőrölték a szöveget az értelem lisztlángjáig.
Megértette, de számot adni róla alig tudott.
Meg nem foghatta, hogy László miféle ördöngősséggel tud végignyargalni egy vaskos köteten s mindjárt úgy kiszippantani belőle s vissza is adni a lényeget , olyan világosan, hogy a gyermek is azonnal megérthette?
Gyönyörködtek egymásban, mint kiegészítő felek.
Elválhatatlanok voltak.
Elmultak az egyetemi évek, a nélkül, hogy valaki is észrevehette volna a messzi háttérben fölemelkedő viharfelhőket.
A politika, igaz, nagy hullámokat hányt és az egyetemi ifjúság ősi szokás szerint hol záptojással , hol dicshimnuszokkal nyilvánította a maga pártállását.
De az események igazi jelentősége olyan messzi és hihetetlen volt, hogy meg nem zavarhatta ezeknek a boldog éveknek harmóniáját.
Ezen az estén úgy néztek vissza ebbe a közeli multba, mint réges-rég letűnt mesevilágba.
László mégsem ezt a megcsúfolt, beteg, vak várost nézte a magasból, nem tőle búcsúzott, hanem attól a régitől, melyben az élete gyökerezett s úgy érezte , hogy mindaz, ami azóta történt, csak rossz álom, amelyet el fog felejteni s hősies vágyat érzett magában, hogy ott, ahova megy, álmainak tündérvárosát építse újjá.
III.
Újvári Gábor esperes úr az ifjúság bálványa volt.
Főbüszkeségeként emlegette , hogy falusi papból lett az első város lelkipásztora és a központi egyházmegye kormányzója.
Nem úgy jutott a tekintélyhez és méltósághoz, mint a teológiai tanárok, akik soha életükben nem próbálták meg, hogy mit tesz az egyszerű nép között kínlódni, magával az élettel viaskodni s a sárból , szegénységből küzdeni föl magukat vezetőhelyre.
Ezek a kényeskedő, fölényes professzorok mindjárt az iskolapadokból kiszaladtak egy kicsit külföldre , ösztöndíjon s ott belenyalva a nyugati tudomány és nagyképűség felszínébe , zölden-zavarosan, de annál felfúvalkodottabban hazafordultak hogy megírva egy "Bevezetést" valamelyik teológiai tudományszakba, mindjárt bele is üljenek a csúfolódók székébe, ítélvén elevenek és holtak felett.
Hogy nevelhetnének ezek lelki vezéreket a nép számára. - dörögte az esperes úr minden adott alkalommal, - holott fogalmuk sincs népről, faluról s nyavalyás német elméleteket akarnak ráhúzni az erdélyi falucskák életére?
Ezek a teológia-professzorok, - nehéz volna megmondani: szándékosan -e, vagy csak elméleti lényük folytán, - egészen kihozták a sodrából a gyakorlat e derék férfiát, aki pedig valójában a legjobb szívű ember volt, családját, híveit , főleg pedig a szegény diákokat önzetlen szeretettel pásztoroló atya.
De folytonosan úgy érezte, hogy a "tudósok" lenézik, amiért faluról került fel .
Ez a félelme tekintélyének fokozott védelmére ingerelte s néha bizony túlzásokra ragadta.
Ilyenkor afféléket mondogatott, hogy ő a maga részéről minden elméletet otthagyott annakidején a teológián, még a zsidó bibliáját is elásta papi vizsga után a teológia kertjében, hogy semmiféle tudományos kísértetbe ne eshessék s csakis gyakorlati igazságokat prédikált abban a kis faluban , ahová megválasztották.
Jóllehet az osztály első tanulója is vele együtt pályázta meg, az atyafiak jobban tudták, ki való nekik, mint a jeles fiút ajánló professzorok.
De ő is jobban tudta a másiknál, hogy mi imponál a népnek.
Hórihorgas, vékonypénzű legényke lévén, fölvett vagy három mellényt , hogy "mejje" legyen, ami nélkül a paraszt semmitse remél a paptól.
Vigyázott arra is, hogy "jó kiadása" legyen s tele tüdővel bömbölte el Révész Bálint és Gulyás Benő zengő frázisait a kikelet szépségéről s a hazaszeretet csodáiról.
Nem is kényeskedett, mint a másik: nyájasan parolázott a presbiterekkel, dicsérte az édesanyákat s megcsókolta a kis kölykek maszatos arcát.
Természetesen egyhangúan választották meg.
- Nagy tudomány a falusi papság, fiaim, - szokta mondani a káplánjainak és a csodájára járó teológusoknak - De nem teológiai tudomány.
Azt kell tudni , hogy kinek mi a gyöngéje, az érdeke, ki mire kényes, mire büszke, mitől fél .
Ismerni kell a sógorság-komaság ágát-bogát.
Csak arra vigyázz, hogy mindig ők akarják, amit te akarsz.
Iskola, gazdakör, szövetkezet, politika mind a te kezedben fusson össze, de mindegyikben legyen valaki más, aki azt hiszi , hogy ő csinálja s neki virágozza a dicsőséget.
Leginkább arra ügyelj, hogy a megyei urakkal jóba légy, ez a gyarapodásod, haladásod kulcsa.
Bolond az a pap, aki nem tudja, hogy a nép érdeke kívánja meg ezt.
Mert mit használ a népnek, ha az ő szájaíze szerint ordítoznál a hatalmasok ellen?
Míg ha velük tartasz és téged tekintenek bizalmasuknak a faluban, magadnak is, a népnek is mindenféle jót kieszközölhetsz: olcsó vetőmagot, kölcsöngépet , vasúti megállóhelyet, postát, előnyös földbérletet, csendőrörsöt , fináncmentességet, hitel- és fogyasztási szövetkezetet , szűzdohányszabadalmat, mindent, ami csak előnyére válhatik önmagadnak és a faludnak is.
Ha ott maradsz, szépecskén meggyarapodhatsz, ha meg nagyobbra termettél, úri barátaid megnyitják útadat a város felé, esperességhez .
Persze, hogy a prédikációban, meg mindenütt, ahol a szádat kitátod, csakis a szeretetről beszélhetsz, mert arról ismerik meg az emberek, hogy Jézus tanítványa vagy.
Így szokott beszélni az esperes úr és ilyenkor még magasabbnak látszott, mint rendesen.
Pedig általában magas volt és sűrű fekete szakálla, melyet nagyon büszkén hordozott, félelmessé tette a megjelenését.
Ilyen elvek mellett Újvári nagytiszteletű úr egyenesen a maga diadalának tekintette, hogy Dr. Katona László végre belátván a teológiai professzorok semmiségét és a tudomány hiábavalóságát, falura kívánkozik.
- Végre egy egészséges idea!
Gratulálok, kedves fiam.
Az élet, a tapasztalás a nagyság egyedüli útja.
Gondom lesz reád, hogy beajánljalak a mezőségi uraknak.
Nagy hatalom azok; az egész vármegye sorsát a kezükben tartják.
Ha kedvükre fogod viselni magadat, a maga idejében úgy fogsz visszatérni ebbe a városba, mint valami hódító.
Mindenben mögötted fognak állni és meglátod , hogy nagyra viszed majd a közéletben.
László megköszönte a pártfogást s kérte, hogy minél hamarabb üsse nyélbe a dolgot.
- Meglesz, meglesz - dörögte az esperes.
- A gróffal már meg is van, mert őt most elfoglalja a politika s reám bízta, hogy megfelelő papot küldjek az ő tetszésére.
Még ma írok az intézőjének, annak a szava dönt a presbitériumban.
Van jó oldala is a különben szomorú valóságnak, hogy a falu izgága része a harctéren, az otthonmaradottak pedig az urak markában.
A jegyzőnek is írok, egy kis nyomás tőle sem fog ártani.
Ha éppen szükséges , a főbíró is barátom, megmozgatom őt is.
Reá előre fölhívom a figyelmedet , Lovass-familia, a Mezőség legnagyobb zsentri-családjából való, rokonságban a Gáborffyakkal, Szilveszterekkel, akik ott a kiskirályok.
Örvendeni fognak hogy végre művelt, tudós fiatalember kerül abba az unalomvölgybe.
Ne félj , mától fogva az én fiam vagy, hadd pukkadjanak ott a teológián, megmutatom én nekik, hogy mit jelent valakit igazán támogatni.
Tőlük, meg a püspöktől éhenhalhattál volna.
De az esperes úr nemcsak beszélt, hanem cselekedett is.
András levelekkel a zsebében ereszkedett haza s jól a begyébe szedte az esperes utasításait.
Egy hét mulva már jelentette, hogy küldöttség érkezik vasárnapra, meghallgatni a leendő tiszteletes úr prédikációját.
Természetesen az esperes kikötötte , hogy László az ő templomában mutatkozzék be a kiküldötteknek.
- Majd templomozás után úgy intézem, - mondta, - hogy bejöjjenek hozzám s megismerkedj velük.
A templomban tégy csak úgy, mintha nem is tudnál róluk .
Ez a törvényes forma.
De azért csakis nekik beszélj s nehogy valami magas filozófiát prédikálj.
Csak úgy fiam, mint ahogy én szoktam.
Dícsérd a harctéren küzdő vitéz fiaikat, jövendöld meg az igazságos ügy győzelmét , ríkasd meg őket az özvegyekkel és árvákkal s a hangodat ne kíméld.
László megköszönte a jótanácsokat s nekiült a prédikáció megírásának .
Nehezebben ment, mint ahogy gondolta, éppen azért, mert nagyon könnyűnek kellett lennie.
Háromszor is újra írta, de az esperes úr még harmadszor is kifogásolta szinte a felét.
Itt is, ott is kihuzigált belőle egy-egy szót vagy kifejezést, jó lapos mondásokkal helyettesítve.
Végre pénteken délre elkészült s attól kezdve vasárnap reggelig László azzal foglalkozott, hogy szószerint betanulja s hatásosan elzengje.
Erős inger kínozta, hogy az egészet kiköpje a szájából s deklamálás közben hol a sírás, hol a kacagás fojtogatta az önútálattól.
Folytonosan Désy Jóska gúnyos arcát látta maga előtt, aki elől szigorúan eltitkolta, hogy mire készül.
Maga a vasárnapi istentisztelet valahogy úgy folyt le, mintha álmában történt volna.
Nem volt egészen magánál, a sok emberfej a magas szószék alatt összefolyt a szemei előtt s úgy hallotta a saját hangját, mintha mély víz alól hangzana föl hozzá valaki másnak teljesen idegen szónoklása.
Az volt a meggyőződése, miközben reszkető inakkal lebotorkált a szószékről, hogy gyalázatosan szerepelt és tökéletesen elrontotta a dolgot.
Nagy volt a csodálkozása, mikor a papi székbe ülve, az utolsó ének alatt az esperes megmarkolászta a kezét s odadörmögött:
- Győzelem!...
László kivörösödött szégyenében.
Templomból jövet az esperes előreküldte az irodába azzal, hogy a kiküldötteket majd ő betereli a lakásba.
Lászlónak csak ebben a pillanatban jutott eszébe, hogy a kiküldöttekről tökéletesen megfeledkezett.
Ahogy templombamenet a küszöböt átlépte, mintha forró tóba ugrott volna.
Rémlett neki, hogy kereste őket egy pillanatig a szemével, mintha valami falusi atyafiakat látott is volna egy szemvillanásig, de aztán összeolvadtak , eltűntek előle a közönség soraiban, melyek széthúzódtak a tekintete előtt , mint színes gumiszalagok.
Az irodában egy székbe esve, két kezébe fogta a fejét s nyögött, mint a lázbeteg.
Hallotta aztán az esperes hívó szavát az ebédlőből, felállott s áttámolygott.
A szobában három ismeretlen ember állott, várakozással nézve az ajtóra.
Az egyik úr volt.
Úrnak kell mondani, mivelhogy nem paraszti ruhába öltözködött.
Mindenkép furcsa látvány.
Úgyszólva csak feketére sült gömbölyű fej, mely minden látható nyak nélkül folytatódott egy fekete gumikabát harangjában, ami pontosan a földig ért.
A kabát olyan merev és csillogó, mintha kemény bádog lenne s László megesküdött volna reá, hogy a belebújt embert ez a kemény lemez tartja fönn, míg ő felhúzott lábakkal pihen benne.
A kerek fejből vörös krumpliorr és torzonborz bajusz meredt ki .
E tünemény jobb- és baloldalán két falusi ember állott, csizma- és ködmenszagot árasztva.
Az egyik hosszúhajú, öreg paraszt, csupa ránc és ragya, a másik középkorú, nagyfejű, de értelmes tekintetű, keményvágású férfiú.
Az esperes a harangjellegű emberre, majd László felé intve, bemutatta őket egymásnak:
- Vajda Mihály intéző úr.
Dr. Katona László lelkész úr.
A bádogkabát ujjából redves fekete kéz nyúlt László felé, a mostoha időket gyászoló körmökkel.
László megfogta.
Ugyanakkor érezte is, hogy milyen nevetséges a saját keskeny fehér keze abban a rettentő mancsban.
Az intéző is odapillantott s a szája széthúzódott.
- Örvendek - mondta érdesen.
- Nagyon jó volt, tiszteletes úr.
Én meg is értettem s gondolom János bá' s Dávid is meg, egy-két szót belőle.
A fejével jobbra-balra döfött, a két paraszt felé.
Az öreg János bá' bölcs nyugalommal szólalt meg:
- Jó mejje van a tiszteletes úrnak s gyönyörű szavai.
Különösen, ahogy azt mondta: Mezopotámia.
Aztat sohase fogom elfelejteni.
De a többiből is megmaradt a fejemben egy s más: hogy a háború az Isten leckéje.
Keserves lecke, nekem is öt házas fiam tanulja, tova Galiciában.
- Ne felejtse el keed a gyászoló hitveseket, meg a szegény árvákat se , akikről a tiszteletes úr olyan gyönyörűen prédikált - vetette közbe Dávid, a másik paraszt.
- Jól csinálta a tiszteletes úr: az asszonyok úgy fognak sírni, ha majd hallják, mint a sűrű eső.
Köszönjük a nagytiszteletes esperest úrnak, hogy ilyen igazi papot szerzett nekünk!
- Úgy -e hogy? - dördült belé az esperes.
- De megbecsüljék aztán, kurátor úr .
Mert ilyen papja az egész Mezőségen egy falunak sincs.
Mehetett volna akármelyik városba, maradhatott volna itt is, ha kedve tartja, nagy úr lehetne belőle a tudománya után, de ő Krisztus Urunk jóvitéze, aki ott akar harcolni, ahol a legtöbb a szegénység és szomorúság, a mi drága népünk között, a maguk kicsi falujában.
Az atyafiak megértőleg bólogattak.
János bá' kijelentette:
- Szent, hogy úgy van, ahogy esperest urunk mondja.
Csakhogy attól félek, nem marad nálunk a tiszteletes úr, ha meglátja a sárt, meg a kicsi házikókat benne.
Bárcsak ne úgy volna, de inkább hiszem, hogy úgy lesz.
- Miért lenne úgy? - szólalt meg László is.
- Sár nélkül nincsen kenyér.
Aki fél a sártól, az ne nyúljon a kenyér után.
Az embereknek nagyon tetszett a szó.
- Ez már igazság - fordult Dávid az intézőhöz.
- Mit szól hozzá, tekintetes úr?
- Nem kell itt szólani semmit - válaszolta az intéző.
- Ha ő egyszer eljön , el kell vinni szó nélkül.
A többit meglátjuk.
Térjünk a dologra, atyafiak .
Mikor költöztethetjük a papunkat, esperes úr?
- Előbb meg kell választani - magyarázta az esperes.
- Be kell küldeni a választási jegyzőkönyvet.
Még azután is kell két hét, hogy hátha megfellebbezi valaki.
Ha nem, akkor vihetik s a beiktatást én magam fogom végezni.
Arra meghívjuk a környék urait is.
Az intéző arca előbb kiderült, aztán beborult.
- Nagy dicsőség, - mondta, - ha az esperes úr megtisztel bennünket.
De ebben a nehéz időben baj is, mert ha az urakat meghívjuk, el is kell lássuk őket .
Az nagy költség.
- Csak a legegyszerűbb keretekben, kérlek - fordította hirtelen tegezésre a szót az esperes.
- Bölcs ember vagy, tudod, hogy ilyen időkben nem is illik murit csapni.
De viszont ismerem az egyház iránt való buzgóságodat is .
Tudom, hogy te vagy a legbüszkébb, amiért ilyen papot adok nektek, el se viselné úri lelked, hogy csak úgy belopjuk oda.
A gróf úr is, ha itthon lenne s megkérhetném, biztosan rendelkeznék.
Nyugodtan bízom az egészet a te bölcs belátásodra.
Az intéző diadalmasan pillantott a két parasztra, azok meg áhítattal reá .
Mégis csak igazi úriember, gondolták, hogy ez a nagy esperes tegezi.
- Kérlek alásson, kérlek alásson - dörmögte az intéző ellágyulva.
László mind rosszabbul érezte magát.
Mintha vásári barom lenne, amelyre alkudoznak.
Az esperes megszánta:
- Melegszívű, derék emberek a virágosiak, - mondta neki.
- Meglátod, milyen szeretettel fogadnak.
Vajda barátom pedig igazi atyai segítőd lesz...
Derék emberek, derék emberek...
Dávid, a kurátor szintén belemelegedett:
- Igaza van a nagytiszteletes úrnak - erősítette sűrű fejbiccentéssel.
- Derék emberek a virágosiak, tiszteletes úr, meglássa.
Nagyon jó emberek , csak ne kérjen tőlük semmit az ember.
Miután a kiküldöttek eltávoztak, a következő napokat László a faluraköltözés előkészületeivel töltötte.
Először is elfogadta az esperes úr által felajánlott kölcsönt, a majd kiutalandó lelkészi államsegélye terhére.
E nélkül meg sem mozdulhatott volna s bár tudta, hogy az esperes ezt egyúttal a teológiai tanárok bosszantására is cselekedte, mégis hálát érzett iránta , mert hiszen gyámoltalan állapotában ő volt az egyetlen, aki szeretettel sietett segítségére.
Most aztán eljött az ideje, hogy Désy Jóskának is beszámoljon a helyzetről , őt kérte meg, hogy segítsen neki könyveit, jegyzeteit összeválogatni , bepakolni, egy-két szobára való szerény bútort vásárolni, a szabónál jótállani palástért, ruháért s mindenekfelett fedezni és helyeselni elhatározását a megbotránkozók előtt.
Jóska mély töprengésbe merülve, rendszerezte magában a feladatokat.
Mindent elvállalt, csak azt az egyet kötve ki, hogy az esperestől kapott pénz egy tizede, mint a Szentírásban előírt kultuszi hányad, fordíttassék a búcsúáldomás szertartására.
Amibe László készségesen beleegyezett.
Mindent kielégítőleg eligazítottak.
Jóska fölényesen viselte magát, mint rendkívüli gyakorlati érzékkel is fölruházott lángész.
Legbüszkébb azonban arra volt, hogy Radó úrtól, a papírkereskedőtől olcsó áron mindenféle minőségű, színű és nagyságú írópapírmaradékot vásárolt Lászlónak, egész ládával, néhány koronáért, amire akár száz kötet opus doctumot lehet majd írni.
Mikor Radó megtudta, hogy László kicsoda és hova megy, még egy félládányi papirost zúdított a tetejébe ingyen, nagyot húzott a mindig kezeügyében tartott konyakosüvegből s megértőleg mondta:
- Jól teszi, doktor úr.
A tudomány múzsája ma csak a falu idillikus csődjében tárja ki ölét szerelmesének.
Magam is szellemi ember vagyok, ha lehetne , szívesen követném a példáját.
A háborús város tönkreteszi az ember idegeit.
Így szólván, fenékig ürítette a konyakosüveget.
Alig egy hét múlva hivatta Lászlót az esperes.
- Üdvözöllek, kedves fiam, mint Virágos törvényesen megválasztott lelkipásztorát.
Itt a jegyzőkönyv, amit Mezei András ma juttatott el hozzám.
László remegő kézzel vette át az írást.
A bevégzett tény előtt mégis megtorpant.
Most dőlt el az életem, - didergett végig rajta.
A választási jegyzőkönyv bizonyítása szerint "Mezei András tóvölgyi lelkész , mint esperesi kiküldött elnöklete alatt tartott választói gyűlés, az elnöklő lelkész meleg ajánlása és Vajda Mihály intéző úrnak a városban járt küldöttség nevében előadott lelkes jelentése alapján, Dr. Katona László lelkész urat egyhangú lelkesedéssel és közfelkiáltással a virágosi egyházközség lelkipásztorává választotta, fölkérvén a nagytiszteletű esperes urat, hogy a lehető legrövidebb idő alatt méltóztassék az új lelkész beiktatását nagybecsű személyében maga elvégezni, mit nemcsak Virágos minden egyes lelke, hanem az egész környék népe óhajtozva vár.
Több tárgy nem lévén, a gyűlés véget ért.
Kelt mint fent.
Mezei András lelkész, esperesi kiküldött, elnök s. k. Kerekes Edith tanítónő, h. jegyző s. k."
László csak most, ahogy ezt a nevet olvasta, nézett végig a jegyzőkönyv sorain.
Fínom vonalú, gyöngéd, kerek betűk, az András Edithkéjének kezeírása, egyszerre megtelt előtte meleg élettel, vigasztaló, hívogató biztatással.
Mégsem lehet a legutolsó hely az, ahol valaki ilyen szívvel-írt betűket vet.
Sohase látta ezt a leányt, még csak arcképet sem mutatott róla András, lehet, hogy nem is volt neki, de ez az írás úgy hatott Lászlóra , mint egy neki ajánlott kedves fotográfia.
Érthetetlen bolondság, de ahogy annak az ismeretlen leánynak kezeírásával látta maga előtt a jegyzőkönyvben a saját nevét, melynek kezdőbetűit a kedves kéz finoman kicifrázta, különös meghatottságot érzett s az a gondolat villant föl benne, hogy leendő faluját azért hívják Virágosnak, mert ez a leány ott lakik.
Összerezzent, amikor az esperes egy levelet tolt eléje:
- Olvasd már el ezt is, mert nem árt, ha tudod, ki hogyan vár téged?
Ezt a levelet is Edith írta, az esperesnek.
Ahogy olvasta, kimelegedett tőle : " Nagytiszteletű Esperes Úr, mint a harctéren távollevő igazgató-tanító helyettese, ez alkalommal én voltam a lelkészválasztó gyűlés jegyzője.
Van szerencsém a jegyzőkönyvet tisztelettel fölterjeszteni és engedje meg nagytiszteletű esperes úr, hogy bár nem tartozik ide és bizonyára nem is fontos, mégis kifejezhessem hálás köszönetemet, hogy egy ilyen gyűlésen résztvehettem s én írhattam le először hivatalosan azt a nevet, amelyik bizonyára örök büszkesége lesz ennek a rongyos kicsi falunak, talán nem is fogja soha megtudni, hogy mekkora büszkesége.
Köszönöm az esperes úrnak , hogy egy ilyen kiváló tehetségű embert küld ide, mint Dr. Katona László.
A vőlegényem, Mezei András lelkész, mindent elbeszélt róla nekem.
Tudom, hogy miért és mekkora áldozatot hoz, amikor eltemeti magát közénk.
Annál nagyobb boldogság, hogy mi egy ilyen ember közvetlen közelében élhetünk ezután , legalább addig, amíg bizonyára ismét itthagy majd bennünket, hogy hozzá méltó szerepet kapjon az életben.
De mi, a vőlegényem meg én, mindent el fogunk követni, hogy az esperes úr által reánk bízott drága kincset gondozzuk, kényeztessük, elviselhetővé tegyük neki a falu egyhangúságát és szomorúságát s megvédelmezzük a falusi durva élet ütései ellen.
Nagy szeretettel várjuk.
Nagytiszteletű esperes úrnak mély tisztelettel alázatos szolgája Kerekes Edith tanítónő."
Nem tehetett róla, de mikor az esperesre fölnézett, könnyek gördültek a szeméből, ráhullottak Kerekes Edith finom vonásokkal írt nevére s mint a harmatcseppek a virágon, ott ragyogtak rajta.
De az esperes hamar felszárította László könnyeit:
- Vigyázz magadra, édes fiam.
Ez a kis tanítónő ennivaló jószág lehet, de a másé...
Kitűzték a beiktatót október utolsó vasárnapjára, mely ezúttal a reformáció emlékünnepe is lesz.
László csak most hozta nyilvánosságra a faluval történt eljegyzését .
Anyjának, bátyjának hosszú levelekben számolt be ennek a lépésének indokairól.
Tudta, hogy nagy fájdalmat fog okozni nekik.
A válaszok gyorsan meg is érkeztek.
A bátyja csak annyit írt: "Ezért tanultál ?"
Az anyja ellenben sok sűrű oldalon sírta el bánatát, aggodalmait , félelmét.
" Tudod, hogy te vagy az én büszkeségem, az én nagy reménységem , fiacskám.
Imádkozva figyeltem haladásodat s boldog voltam sikereidért.
Most mintha a szívemet szaggatnák, úgy fájnak nekem a leveled szavai.
Miért nem írtad meg, hogy mennyi bánat, megpróbáltatás, csalódás ért?
Talán ha előbb hazajössz és mindent megbeszélünk, úgy, mint régen, amikor még az én mellettem élő jó kicsi fiam voltál, találhattunk volna, Miklós bátyáddal egyetértve, valami más, jobb megoldást.
Félek édes fiam, hogy csak dacból , elkeseredésből cselekszel.
Hogy nagy, okos, tudós ember létedre könnyelműen elveted magadtól a hozzádméltó életet.
De akárhogy búsulok is, tudom, hogy amit elhatároztál, azon én nem változtathatok.
Csak arra kérlek, hogy ha abban a rettentő környezetben, ahova magadat taszítod, az emberek durvasága és az élet keserűsége reád nehezedik, menekülj hozzám.
Ha jó volt neked az én ráncos öreg kezem, amíg kicsi voltál, ne feledd el, hogy mikor minden kéz eltaszít, az enyém akkor is ott van kinyújtva feléd, hogy megfoghasd, és én bízom Istenben, hogy elég erős lesz arra, hogy a legrosszabbtól visszatartson.
Arra nem is kérlek, hogy a gondolataidat, az ideáljaidat megőrizd.
Te úgysem süllyedhetsz el a sárban.
Nem alacsonyulhatsz le a közönséges emberek színvonalára.
Éjjel-nappal kérem az Istent, hogy fordítsa meg mihamarább a sorsodat, nyissa meg előtted a most bezárult kaput s engedje megérnem, hogy ott lássalak téged, azon a magas helyen, ahova egyedül vagy méltó."
László előre tudta, hogy így lesz, mégis egy hosszú, álmatlan éjszakán keresztül hasogatták szívét ezek a szavak.
Anyagyilkosnak érezte magát , akasztófavirágnak, gazembernek.
De reggel mégis csak arra kelt föl, hogy nem változtathat a dolgon s mennie kell most már előre, akárhová visz is ez az út.
Bátyjának nem írt többet, de anyjának nagy erőlködéssel összerótt egy vigasztaló, lehetőleg könnyedhangú levelet, melyben azt hazudta, hogy az egész vállalkozás nem egyéb kirándulásnál, rövid tanulmányútnál, eszeágában sincs ottmaradni s attól ne féljen, hogy a szívére fogja venni a dolgokat , amikhez nincs egyéb köze, csak kíváncsiság.
Dehogy is fog csalódást okozni az ő imádott édesanyjának.
Nehéz szívvel küldte el a levelet s készült hozzá, hogy eleget tegyen szorongató kötelességének.
Búcsútvenni filozófus mesterétől és teológiai professzoraitól.
Az öreg bölcs nagy szeretettel fogadta s mikor elmondta neki az akadályokat , amelyek eléje tornyosultak és a falut ezúttal is tanulmánynak tüntette föl , a professzor mély szemeit reászegezve, csendesen mondta:
- A filozófia nem függ külső körülményektől.
Pectus quod facit philosophum.
Külsőleg mindig merev, zárkózott, messzi ember volt a nagy professzor.
Most sem mondott egyebet, nem kérdezősködött semmiről, nem adott tanácsot, nem ígért semmit, de ezekben a szavakban és ebben a tekintetben László megérezte a bizalmat s megindultan hajolt rá mesterének kezére.
- Ír néha onnan ?...
- Ez volt a búcsúszó, amivel elbocsátotta őt.
De már a feleletre nem figyelt, tekintete a könyvre fordult, amely az asztalon kinyitva feküdt előtte.
László zajtalanul, lábujjhegyen ment ki a szobából.
A teológiai igazgató, kicsi, tüzes ember, nagy fekete szemeit elgondolkozva szegezte reá s izgékony arcán gyorsan futottak át a gondolatok reflexei:
- Mit mondjak? - kérdezte.
- Az idő nem alkalmas külföldi tanulmányokra .
Katonának nem való.
Ebben igaza van az ezredorvosnak is, a püspök úrnak is .
Nem csodálom azt sem, hogy azzal a pedagógiai dinosaurussal összeveszett .
Most bújdoshatik, mint Kain, homlokán a bélyeggel, a püspök úr haragja elől.
Mert azt hiszem, nem csodálkozik, ha a püspök úr az igazgató álláspontján lesz.
Foglaljuk össze a dolgokat.
Nagy dolog a filozófia, de a csikónevelés se utolsó.
Nagy úr a püspök, de a paraszt se kutya.
Az ember megszokja az aszfaltot meg a villanyt, de a falunak is megvan a maga szépsége.
Az Isten ott bizonyára közelebb van.
Magát pedig nem féltem.
Nem olyan bordában szőtték, hogy elgyepesedjék.
Miért ne próbálná meg ?...
A teológia büszkesége, a fiatal, szónoklatairól híres professzor így kiáltott föl:
- Alászállani ?...
Helyes.
De csak annyira, hogy megragadhasd a kezet, amely fölemel.
A helyettes tanár, volt idősebb iskolatárs, aggodalmas arcot öltött:
- Adj vészjelt, ha süllyedni kezdenél.
Mindig rendelkezésedre állok .
Könyvvel, összeköttetéssel.
Merész vállalkozás, Lacikám, de neked talán még ez is sikerülni fog...
Az öreg professzor, a tanári kar nesztora, kedélyes pipaszó mellett kacagott:
- Hízlalhatnál nekem egy jó disznót, fiam.
Egyébként az a véleményem, hogy jobb egy élő szamár, mint egy holt oroszlán.
László dúsan megrakodva tapasztalatokkal, távozott professzoraitól s egyszerre megkönnyebbülés öntötte el.
Nem veszik sokba, gondolta vállatrántva.
Én se pusztulok belé az elválásba.
Jöjjön az élet s hozzon , amit akar!
Egy reggel nagy, deszkaoldalas lószekér állott meg a teológia előtt.
Két rokkant igásló volt eléje fogva.
A kocsisuk, karikalábú, meggörbedt öreg paraszt, keshedt szűrben, nagy báránysapkában, hosszú ostorral a kezében , bekacsázott a kapualjba, rekedten kiáltozva:
- Tiszteletes úr!
Tiszteletes úr!
Kiáltozására a kapus ráhörkent, hogy ki az ördögöt keres itt?
- Hát a tiszteletes urat! - válaszolta az öreg nagy nyugalommal.
- Miféle tiszteletes urat? - mérgelődött a kapus.
- Ebben a házban száz tiszteletes úr is van.
- A fene bánja a többit, a miénket keresem, a virágosi új papot.
Kiderült, hogy az öreget a László bútoraiért, holmijáért küldötte be az intéző.
Nem volt ugyan udvari kocsis, távolról sem, a maga gazdája volt ő , Balog Ferenc presbiter, de mivel az igás kocsist a forró nyavalya járta éppen, ő vállalkozott a dologra.
Egyrészt az új pap megtisztelése végett , másrészt mert örökké szeretett az országutakon szekerezni.
Neki magának is volt karucája, de csak a mezőségi szabályszerű egylovas.
A lova, Pujka , húszéves vén dög létére megbolondult és csikót ellett, az egész falu csodájára.
Egyelőre nem fogja hámba az öreg, mert egy ilyen vén lótól nem lehet kívánni, hogy csikózzon is, húzzon is.
Vállalkozott hát, hogy az udvari igásfogattal végbeviszi a pap hurcolkodását.
Mikor szembekerült Lászlóval, csak pislogott egy darabig s nagy későre bökte ki:
- Igazán maga a tiszteletes úr?
- Persze, hogy az vagyok - mosolygott László.
- Tán nem hiszi?
- Hogyne hinném, ha mondja - hümmögött az öreg Balog.
De csak csóválta a fejét tovább.
- Mégis bántja valami - nevetett László.
- Hát csak mondja ki!
- Ha már így van, csak megmondom, tiszteletes úr.
Csúful változnak az idők ebben a bolyongóban...
Már a papok is így elaprósodtak...
Az öreg Forgó , Isten nyugosztalja, a maga virágjában kilenc legényt vert ki egy bottal a kocsmából...
Tiszteletes urat elfújja a mezőségi szél, ha jókedve kerekedik.
- Azért csak megleszünk valahogy, Ferenc bá - válaszolt László kényszeredetten.
- Meg, jobb híján - bólogatott Ferenc bá.
- Jobb egy öklömnyi pap is a semminél.
Hát lássunk a dologhoz, tiszteletes úr.
Persze az ördög éppen akkor hozta Désy Jóskát arrafelé, mikor a teológia kapuja előtt rakodott László, Ferenc bával.
Különben egész csomó bámulója volt a költözésének: teológusok, boltosinasok, járókelők.
- Mi az ördögért restelkedjem?... - morgott magában László a szekéren sürögve, de azért az izzadtság folyt végig a hátán s nem a megerőltetéstől.
Jóska hosszasan nézte a munkát, szokott mosolyával.
- Kálvint száműzik Genfből.
Egykorú rézkarc - mondta szelíden.
De mikor látta, hogy a bámészkodók bosszantják Lászlót, egy-kettőre melléje ugrott a szekérbe s rákiáltott Ferenc bára, aki éppen egy ládával piszmogott.
- Hé, öregapám, micsoda nyavalyás legények teremnek ott Virágoson ?...
Az öreg Ferenc bának még az álla is leesett, úgy bámult a fogadatlan prókátorra.
De Jóska leugrott, félretaszította az öreget, felnyalábolta a ládát s egy lendülettel a szekérbe emelte.
- Mér' nem maga jő hozzánk?... - dörmögte Ferenc bá, tiszteletre enyhülve.
Lászlónak nagy kő esett le a szívéről, mikor Ferenc bá elporzott az ingóságokkal.
Este megtörtént a Jóska által kikötött búcsúáldomás, melyen az egész asztaltársaság részt vett.
Most sokkal komolyabbak voltak, mint amikor még csak rossz tréfának vették a dolgot.
Általában úgy néztek Lászlóra, mint egy induló Afrika-kutatóra, tisztelettel és boldogan, hogy nem ők mennek.
Ákos úr többször mereven vizsgálta Lászlót, néha a homlokához kapott, s a kezével jelezte, hogy véleménye szerint Lászlónak az esze már előbb útnak indult.
Mind haza akarták kísérni, de Jóska ragaszkodott hozzá, hogy ez a feladat csakis az övé legyen.
Mikor a teológia kapujához értek ketten, Jóska megnyomta a csengő gombját , gyorsan körülpillantott, hirtelen a nyakába esett Lászlónak, mindkét arcán megcsókolta, felkiáltott: - Szamár!... - és gyorsan elszaladt.
IV.
A hold lebukott a dombtetőn feketéllő erdőszél fái közé.
Egyszerre nagy sötétség lett, melynek fekete bársonyáról hideg csillagok szikráztak.
A kutyák ugatása, mely a menekülő holdat kísérte, most egyszerre elhallgatott .
Hang nélkül aludt a falu a torony körül.
Csak egy virrasztó bagoly " hu-hi " -ja hangzott át néha a vastag sötétségen, hidegen, bánatosan.
László az órájára nézett.
Éppen kettőt mutatott éjfél után.
András a szomszédszobában, a Désy Jóska által vásárolt viaszkosvászon kanapén aludt , olykor horkantva egyet álmában.
László betette a kis üvegesajtót s lesrófolta a lámpa lángját, hogy ne zavarja.
Nem tudta rászánni magát, hogy lefeküdjön.
Egyszer-egyszer az ablakhoz lépett, rászorította homlokát a hideg üvegre s kimeresztette szemeit a sötétségbe.
De nem látott egyebet , mint az ablaktükör képében közeledő s visszahúzódó homlokát, mintha saját magával készülne tülekedni.
Aztán megint visszaült az asztalhoz, két tenyerébe hajtotta arcát s farkasszemet nézett a kicsi zöldernyőjű lámpa pislogó lángjával.
Elmerülve nézte, hogy a senyvedő lámpabél pereméről hogyan pattan föl s huny ki egy-egy parányi szikra.
Ez a lámpa volt magányos óráinak régi bizalmasa.
Még akkor vette, mikor a teológiára került s az első évben a villany nem volt bevezetve az internátusba.
De megtartotta azután is, mert tizenegy órakor a körték szabályszerűen kialudtak s akkor ő a kis lámpa enyhe zöldjében olvasott, írt, álmodott hajnalig.
Furcsa elgondolni , hogy ez a sercegő, szagos kis jószág most itt van a falusi parókia asztalán , változatlan barátsággal készen rá, hogy amint eddig kitartott vele a filozófia titkaiban, ezután is hűségesen virrasszon mellette az ismeretlen falu rejtelme fölött.
Mindig a saját szimbólumát látta benne: égő szemet , mely nagy titkok sötét szemébe néz.
Most is szerette volna megbeszélni vele ennek a napnak eseményeit , benyomásait.
Nyugtalan volt, hogy mindennek rendszerezésére iskolázott elméje sehogyse tudja egységes képpé formálni ennek az első napnak adatait .
Valahányszor tudományos problémára irányította a figyelmét, szinte a szemével látta, hogy az agyából áradó értelem sugarai előtt hogy bomlik föl és tisztul ki a kérdést borító homály.
Megszokta a mélyét, a központi jelentését ragadni meg mindannak, amivel találkozott.
A falut is problémának nézte, megoldandó észbeli feladatnak s azt hitte, hogy csak rá kell irányítania az értelmét, azonnal föltárja előtte igazi lényegét.
Egyszerűt , közönségest, rögtön átláthatót várt s most idegesíti, hogy mindjárt az első napon határozatlan, zavaró s nyugtalanító hatások érték.
Az irodalom faluja , ahogy olvasmányaiból idézte, mindig egységes, könnyen áttekinthető és rejtelemnélküli volt.
Néha tragikus, néha humoros, de mindig átlátszó.
Talán a vidék képe teszi, töprengett magában.
Mert amit a tájból látott , zavarta és elcsüggesztette.
András, igazi barátként, utánajött a városba, hogy az első megérkezéskor ne bukjon be árván, idegenül az új környezetbe.
Az utolsó vasútállomástól , ameddig vonaton jöttek, valami negyven-ötven kilométert kellett megtenniök idáig, kocsin.
Ezúttal, amint András mondta, semmiség volt az egész, mert az intéző, tekintettel az első alkalomra, udvari fogatot küldött eléjük az állomásra.
Nem a hintót, persze, de mégis féderes sárga bricskát, mely elé két jókedvű ló volt fogva.
Talán három órába se telt, amíg elérték az országúton a virágosi betérőt.
Onnan már csak három kilométernyire kellett bejönni.
Igaz, hogy ez maga másfélórába került s kétszer hosszabbnak látszott, mint minden eddigi, a feneketlen, ragadós agyagsár miatt.
Az intéző erre az egy alkalomra legyőzte önmagát, András szerint.
- De máskor majd gyalog vagy egylovas karucán, meg a karuca mellett lábalva , kell kibújnod a Mezőségről, hogy elérd a nagyvilágot, vagyis az állomást .
Akkor fogod megtudni, hogy mi is ez az elátkozott pusztaság, mikor a talpaddal ismerted meg.
Hágónak, lejtőnek, kanyarodónak, pornak, sárnak , amiken most csak átrepültünk, akkor mutatkozik meg majd az igazi , külön-külön jelentősége és valósága.
Napi járófölddé húzódik ki a szegény falusi számára ez a párórai kocsiút, pedig Virágos úgyszólva még a szélén fekszik ennek a hepehupás, furcsa, nyomasztó világnak, melyen befelé napokon át barangolhatsz anélkül, hogy valahova elérkeznél, ahova érdemes.
László rögtön megérezte, mintha ajtót csaptak volna be a háta mögött, hogy mikor lépték át ennek a külön mezőségi tájnak küszöbét.
Alig futottak néhány kilométert az állomástól, az országút nagy kanyarodókkal kígyózott föl egy hosszan elnyúló magas dombsor tetejére, amely elválasztotta egymástól a tágas folyóvölgy, dús erdők és hócsíkos kék hegyek mozgalmas, élettel teli zónáját attól a tájéktól, melynek első kitárulása pillanatában fölszakadt László lelkéből ez a szó: holttenger.
Különösen szép, aranyfényű októberi nap volt.
De míg innen, a hágó tetejéről visszanézve, ez a ragyogás megelevenített mindent, a havasok kéklő csúcsáig , előre tekintve, sápadt halotti színbe vonta a végeláthatatlan dombok megfagyott hullámsorait.
Furcsa szárazságot érzett az orrában, a torkában , ahogy az első lélekzetet vette, arccal jövendő otthona felé fordulva.
A levegő hígan, fémesen vibrált a messzi láthatár fölött, a páranélküli távlatból élesen meredeztek ki a földcsúszások omladékos, fehér csúpjai , mint fölcsapódó hullámok megmerevedett, tajtékos taréja.
Az országút villogó szalagja egymás mögött torlódó dombok tetőin csillant föl, mintha a világ végét keresné.
Csend, álom, halál lebegett láthatatlanul, fanyar-édesen illatozva mindenen.
Az ég tetején kiterjesztett szárnyú nagy madár állott mozdulatlanul.
Úgy kellett lennie, hogy nem maguktól nőttek a sárguló kukoricatáblák, melyek az oldalakat borították, föl egészen az élekig, ahol a lemosott termőtalaj alól kiomlott a föld vörös agyaghúsa, sápadt mészkőcsontváza.
Szénaboglyák is barnáltak a tövisbokros hegyhátakon, de élő embert, amíg a szem látott, sehol se lehetett fölfedezni.
Hogy hova húzódtak be, ha egyáltalán élnek itt valahol, melyik domb mögé bújtak, miféle szakadék mélyére rejtőztek s kire lesnek ebben a csendben, mely megállítja a szív billentyűjét, arról semmit sem árulnak el a madarak, minthogy nincs madár a fátlan óceánon s az a néhány csüggedten hervadozó akácfa sem zörög és susog róluk, mely itt-ott az út szélén gyászol, mert itt nem születnek szellők, akik beszélgessenek vele.
László, nem is tudja miért, csak suttogó hangon merte kérdezgetni Andrást s kifejezni előtte, hogy mit érez.
Barátja azonban józan közönnyel nézett körül a tájon, vállát rándította s elmordult:
- Megszokja az ember.
A kocsi futott egyforma, gyors gördüléssel s a lovak patái üresen döngtek a visszhangtalan, nagy némaságban.
Sűrű egymásutánban lendültek föl a tetőkre és siklottak alá a sötétedő katlanocskák mélyére.
László álmosodva úgy érezte, hogy állanak s a dombok hullámai dobálják őket egymásnak, előre , valami elátkozott sziget zátonya felé.
Egyszer nagyot zökkent s riadtan tekintett szét.
A kocsi állott, a Ménes-hágó tetején, a lovak pihenve párologtak s édes tajtékjuk szagába csípősen keveredett az ammóniák bűze, amint szétvetett lábakkal könnyítettek magukon.
András a kocsi mellett tappogott, hogy kiverje lábaiból a zsibbadást.
A kocsis az útszéli feszület tövében piszmogott valamivel s olykor fölpillantott a rozsdás bádog-Krisztus torz figurájára, keresztet vetve.
Alkonyodott.
A halál sárgája elszürkült a dombok hátán, előtűntek az őszi szántások sötét csíkjai a tarlók fakó foltjai között s ahol az ősagyag egy-egy bordája kiütközött a szántás fekete subáján, a barázdák csillogtak , mint a visszakefélt bársony.
A csúpok gödreikkel, mint szikkadt koponyák , vigyorogtak s távoli hegyvonulatok elkékülve vonaglottak a hirtelen lehűlt levegőben.
András rászólt a kocsisra, visszaült László mellé.
A kocsis is fölkászolódott a kereszt alól, a bakra mászott, meglegyintette a lovakat s ciccentett nekik a nyelvével.
Elindultak.
László csak most vette szemügyre ezt az embert.
Öreg volt ez is, akár Ferenc bá, az igásfogat hajtója.
Szótalan, szomorúképű paraszt.
Savószínű szemei a semmibe meredtek, mintha nem látnának.
Mit csinált a feszület alatt és miért vetett keresztet? - gondolta magában László.
Úgylátszik, katolikus.
Meg is kérdezte tőle.
Az öreg azonban tiltakozott.
Református ember, ő is meg valamennyi ija-fija, mondotta.
- Akkor miért vetett keresztet? - kérdezte László.
- Honnan tanulta?
- A rományoktól - felelte a kocsis.
- De csak ezen az egy helyen szoktam , ezalatt a Krisztus alatt, mert valahányszor erre járok, ennek a tövében ásom el a kővévált pénzt.
- Hát az micsoda s miért teszi?
- A kővévált pénz a báréi szakadékban vagyon.
De ez alatt a kereszt alatt ismét arannyá válik.
Igaz, hogy csak a Varangyosnak.
András a kezével legyintve kacagott.
László bosszúsan kiáltott föl:
- Hát az a Varangyos micsoda?
- Ki tudhassa azt, tiszteletes úr?... - hümmögött a kocsis.
- Csakhogy aki után alkonyatkor hazáig cuppog, az meghal.
- Babona ez, hallja! - szólt rá László.
- Azt nem tudom, hogy mi, - felelte a kocsis - de apámat, mikor a városból jött s itt a Krisztusnál megpihent, innétfogva kísérte hazáig a Varangyos .
Akkora vót, mint egy hízott disznó s a hasa csattogott az úton, ahogy apám után ugrált.
Nem is volt már ember az öreg, amikor beesett az ajtón.
Csak annyit mondott, hogy gyün utána a Varangyos.
Meghótt azon éjszaka, pedig kemény ember vót.
- S maga ezt mind hiszi? - nevetett föl László.
- Hiszi azt mindenki, tiszteletes úr, ezen a vidéken, amíg a szeme lát .
Ahonnan valakit kísérni kezdett a Varangyos, oda kőpénzt ás a családja , ahányszor arra jár.
Ezzel engesztelik, hogy békén hagyja őket.
Már itt ilyen buták az emberek, tiszteletes úr.
László nem folytatta.
Csak Andrásnak súgta oda:
- Micsoda vén szamár!...
András vállat vont:
- Nem kell törődni vele, mind ilyenek, különösen az öregje.
Most pedig inkább az öregjét fogod látni, mert a fiatalja a háborúban van.
Ez se kocsis, - intett a fejével az emberre - hanem a fia az.
Helyette végzi a szolgálatot az udvarban, hogy megtartsa a számára: hátha hazajön?
Magas dombtetőről zárt, kerek, mély katlant pillantott meg László.
Fenekén sötétszürke, mozdulatlan tótükör csillogott.
Partja körül semmi növényzet .
Ahogy ereszkedtek lefelé, az országút kígyója háromszor is körülcsavarodta , egyre közelítve a tavat.
Fenyegető, rejtelmes valami volt.
Minél közelebb értek hozzá, annál sötétebb lett a színe.
De nem ez tette hátborzongatóvá , bár a rettentő mélység érzését keltette, hanem az, hogy vize tökéletesen mozdulatlan volt, mint az érctükör s a legparányibb növényi vagy állati életnek egyetlen nyoma sem mutatkozott benne.
László ösztönösen megborzongott s elfordította az arcát.
András észrevette:
- Őstó - mormogta.
- A nép szemében tele van titokkal, babonával.
Ha valaki eltűnik, mindig az a hit róla, hogy a tó nyelte el.
És tényleg sok eltűnés van errefelé.
- De hiszen a víz ki szokta vetni a hullákat ?...
- Persze.
Lehet, hogy mindez csak képzelődés.
De az is lehet, hogy olyan szívóereje van a tölcsérének, ami mindent elnyel örökre.
Hallottam efféléről.
A kocsis megszólalt:
- Ebbe lakik a Varangyos.
A kis lámpa pukkant egyet, lángja fölcsapott, aztán visszaesett s kéken remegett a bél peremén, mint a haldokló szája.
László megrázta a fejét, hogy elkergesse magától a didergető érzést, amit ez a tájkép keltett benne.
Másra akart gondolni.
- Tessék lelépni, tiszteletes úr! - hallotta Dávidnak, a kurátornak szíves hívását, amikor a kocsi megállt a lelkészi telek kapujában.
Dávid szárközépig állott a sárga latyakban s háta mögött a felesége csapkodta össze örömében a tenyereit, hogy az új pap megérkezett.
A menyecske feltűrt szoknyában, mezítláb gyökerezett az agyagban, csizmáját vállán átvetve tartotta, kíméletből.
Szép arcú, fekete asszony, javakorában.
Kár, hogy az egyik szemére kancsalit.
- Tessék lelépni! - kiáltotta ő s jószívű kacagással.
László felemelkedett az ülésből, szétnézett s gyámolatlanul kérdezte:
- Hová?
- Hát csakis a földre, kérem alássan - bátorította a kurátor.
László reménytelenül nézett a lekvárra, aztán a cipőjére, nadrágjára.
De András már nyugodtan beleereszkedett a sárba, szembekacagta, derékon kapta s ölben vitte be a kapun, a kis dombocska oldalában épült parókiába, mely felett a templom tornya őrködött.
A kurátor-pár utánuk lábalva, nagy fejcsóválással nézte ezt a dolgot.
- Jobb lett volna, ha mindjárt belelép, Kati! - dörmögött a kurátor.
- Rossz jel, azt mondom.
Kati elszomorodva ütött rá a fejével:
- Nem marad itt sokáig, meglátod.
László jól hallotta ezeket a szavakat s mihelyt belülkerültek, mindjárt megvigasztalta őket:
- Nehogy azt higyjék, kurátor uram, hogy Mezei tiszteletes úr ettől fogva egyebet se csinál, minthogy engem ölben hordozzon.
Csakhogy városi létemre egyet elfelejtettem: nem szereztem csizmát.
De első dolgom lesz, mindjárt holnap.
A kurátor megértőleg nézett László cipőire:
- Hát ezekkel a kesztyűkkel csakugyan nem járhat itt a tiszteletes úr.
Eridj csak, Kati lelkem, hozd fel az ünneplő csizmámat s egy jó kapcát faggyazva , hogy legyen addig is, amíg szerez a tiszteletes úr.
Merthogy, - fordult Lászlóhoz - azért be kell menni Mezővásárra.
Itt pedig egy lépést sem tehet csizma nélkül.
László hálásan köszönte a kurátor jóságát, bár a parasztcsizma, faggyas kapca emlegetésére a nyaka megmerevedett.
Amíg a kurátorné odajárt, Dávid megmutatta a lakást.
Fehérre meszelt kicsi szobák voltak benne, apró ablakokkal, szép tisztára fölsúrolva, meg egy konyha, melynek kőpadlóján nagy gödrök éktelenkedtek.
Az udvar felől széles tornácra nyíltak az ajtók.
László meg volt elégedve.
Az első házam! - gondolta magában s erre öröm lóbálta meg a szívét.
Kedves meglepetés várt reá.
Azt hitte, hogy Ferenc bá valamelyik szobában garmadába hányta a holmiját s majd neki kell rendezkedni.
Dávid ravaszul vigyorogva nyitotta ki előtte a két belső szobába vivő ajtót .
A lakás be volt rendezve.
Az ágyat megvetették, a ruhásládát fölbontották , ruhát, fehérneműt a szekrénybe raktak, könyvet a polcra, lámpát az asztalra , mindent a maga helyére.
- Kati csinálta a kisasszonnyal - vörösödött büszkén Dávid.
- Egy kicsit veszekedtek is, az igaz, mert Kati mindent oda akart állítani, ahol az öreg pap idejében állott.
De aztán mégis megegyeztek.
Az éjjeli szekrényen, mázas falusi korsóban őszi virágok színeskedtek.
- Azt a kisasszony tette oda - mondta Dávid, László kérdő pillantására.
- Hát az meg micsoda! - mutatott rá László egy letakart ládára, melyen fehérkendő alatt domborodott valami.
- Az az eklézsia ládája, tiszteletes úr.
Benne a szent edények, úrasztali takarók, meg a számadások.
Pénz is van benne, három korona negyven fillér , de az nem az eklézsiáé, azt én tettem oda a magaméból, hogy ne találja üresen a tiszteletes úr.
- S a láda tetején mi van?
- Azt ismét Kati hozta jó szívvel - röstelkedett Dávid.
- Kenyér, egy kicsit csurmolyás, de jó, szalonna, hagyma, meg egy üveg bor.
Nem akarta Kati, hogy falás se legyen a házban, mikor a gazda megérkezik.
László meghatottan rázta meg a Dávid kérges kezét.
Aztán jött Kati a csizmákkal.
Otromba jószágok voltak, de fényesre kefélve .
Illatozott belőlük a finom kapca.
Jószívvel segítettek neki felrángatni .
Dávid a háta mögül nyulva előre, húzta, Kati a csizma talpának feküdve , nyomta őket, amíg sikerült.
Ezután járási gyakorlatok következtek.
László úgy emelgette lábait, mintha a földgolyót húzná velük maga után s úgy csattogott végig a szobán, mintha ő volna a Varangyos.
Jóképet csinált hozzá, pedig keservesen törte lábafejét a kemény bőr.
Kurátorék gyönyörködve nézték.
András helyeslőleg ütötte a taktust a lépésekhez.
Meg kellett kóstolni a Kati kenyerét, szalonnáját és borát.
A szalonna avas volt, a bor savanyú, a kenyér fekete.
De miután András erősen dicsérte valamennyit, László őszintén igyekezett elrejteni enyhe borzongását s elismerő szavakat ejtett.
Boldoggá tette őket vele, arcuk ragyogott a dicsőségtől, hogy elsőnek vendégelhették meg az új papot.
- Az intéző úr meghagyta, - mondta a kurátor evés után - hogy még ma vigyem föl hozzájuk a tiszteletes urat.
- Menjünk, - mondta László készségesen - legalább kipróbálom a csizmát.
Az udvari kert szomszédos volt a papi telekkel, csak egy keskeny köz választotta el őket egymástól.
Mégis közel félórába került, amíg fölgázolhattak az udvarházig s már erősen esteledett.
László elhanyagolt virágágyakat, nagy kopaszodó fákat s egy magas tetejű, terebélyes, de málló vakolatú kúriát vett ki a szürkületből.
- Hol a kastély? - kérdezte Andráshoz fordulva.
- Kastély nincs, - válaszolta András.
- Ez a gróf háza.
Persze, nem itt lakik, van neki az országban öt-hat birtoka, valódi kastélyokkal.
Ide csak vadászni jár.
De az apja, anyja itt laktak vagy húsz esztendeig s itt is vannak eltemetve a kertben.
A ház egyik részében most az intézőék vannak.
Az intéző meg a felesége.
Erről jut eszembe, hogy az asszony furcsa szerzet : jóval öregebb az uránál s rettentő féltékeny.
- Oka vagyon annak - bökkentette bele Dávid.
András nem felelt, mert a házhoz értek s bekopogtak.
Öt-hat kutya vad üvöltéssel rohant belülről az ajtónak.
Aztán hallatszott, hogy az intéző káromkodva veri el őket a küszöbről s tesséket kiált.
Az intéző most a saját légkörében találkozott Lászlóval.
Mindjárt látta, hogy egészen más itt, mint abban a furcsa pléhharangban volt, félszegen s idegenül.
- Szervusz! - nyujtotta feléje a kezét.
- Szervusz András...
Mia, Dávid, te is itt vagy ?...
A lovaknak nem történt bajuk ?...
Na, kerüljetek beljebb!...
Közben a kutyák ismét előbátorodtak s morogva közelítettek feléjük.
- Hogy a nyavalya !... - rúgott egyikbe az intéző.
- Az anyád!... - rúgott a másikba.
A harmadiknak már leírhatatlant mondott.
Az ebek vinnyogva menekültek.
- Sára!... - ordított be az intéző az egyik ajtón.
- Gyere ki, itt a pap !...
- Válasz nem jött.
Közben leültek az asztal köré, mely színesre festett tökmagokból összeállított terítővel volt letakarva.
Fölötte nagy függőlámpa füstölt , rettentően büdösítve.
A csövének, meg a porcellánernyőjének teteje csonka volt.
A nagy szobában homály, kutyaszag, áporodott csizmák bűze terjengett .
Az egyik falról, rokkant divány fölött, agancsok és vadászfegyverek körvonalai látszottak.
- Sára nem vállalja a bankettet, nagyon sajnálom - mondta az intéző, a dolog érdemére térve.
- Csúz van a hátában, vagy mi a fene.
Cseléd sincs elég, az igaz.
A nagy ebédlő már olyan hideg, mint a kút.
Fát pedig még nem kezdtek hordani az erdőről.
És ki az ördög is fűtne bé októberben ?...
Hát itt nem lehet...
László kínosan feszengett.
- Talán el is hagyhatnók az egészet - mondta elvörösödve.
- Ma nem olyan világ van, hogy eszem-iszommal kezdjük.
Aki akar, eljön s templomozás után szépen hazamegy.
Megértik az emberek...
- Értik a fészkes fenét!... - legyintett az intéző, a padlóra köpve.
- Meg kell csinálni az iskolában...
Bort adok hozzá...
Bort igen.
- Vaj' egy malacot csak rászán még a tekintetes úr? - szólt közbe Dávid.
- Az esperes úrnak mintha meg is ígérte volna.
- Nem ígértem - hördült föl az intéző.
- Dehogy ígértem.
Nem ígértem én semmit.
- Csirkét gyűjtök a faluban - folytatta Dávid.
- Kati meg a presbiterek asszonyai eljönnek főzni.
Lesz tyúkleves is, meg rétes tészta.
De a malacot a tekintetes úr kell hogy adja, nem beszélve többet a borról, mert azt már mondta.
András közbeszólt:
- Lesz valahogy...
Ha másként nem, kérek én malacot Szilveszter úrtól.
Erre az intéző elkáromkodta magát, az asztalra csapott s fölordított:
- Kérsz a nagyapádtól!...
Majd, hogy a nyavalya avval dicsekedjék: ő iktatta be a virágosi papot!
Holnap gyere a malac után, Dávid.
- Tudtam, hogy csak tréfálsz, - bólintott András - azért mondtam.
- Jó, jó - dörmögte az intéző.
László már előbb észrevette, hogy a szemközti ajtó arasznyira kinyílt s valaki félig bedugta rajta a fejét, majd megint visszahúzta.
Mintha kutató szemek villanását is látta volna.
Mégis eltelt vagy tíz perc, amíg az asszony belépett.
Fölállottak, köszöntek.
László bemutatkozott, egy hunyoritásig gondolkozott , de aztán elszántan kezet csókolt.
Ebben a pillanatban elmosolyodott az asszony, megsimogatta a másik kezével a fejét s rekedten dörmögte:
- Isten hozta, tiszteletes úr...
Foglaljanak helyet.
Maga is odaült az asztalhoz, László mellé s ahogy a lámpa fénye ráesett , László lopva szemügyre vette.
Magas, csontos, laposmellű asszony volt, betegszínű, erősen őszülő.
Lehet , hogy az arca szép volt valamikor, de most férfiasnak, durvának tetszett .
Kemény, szegletes álla előreugrott s az orra élesvágású vércse orr.
Csak bentülő, fekete szemei ragyogtak tüzesen.
- Nagyságos asszonyom - kezdte László.
- Hallod, Vajda Mihály? - fordult az urához az asszony élesen.
- Látod, hogy aki úriember!
Az intéző fojtott hangon káromkodott s László zavartan elhallgatott.
- Van -e felesége? - fordult hozzá az intézőné.
- Nincs, nagyságos asszonyom, - mondta László - csak most kezdem az életet.
- Ne is legyen! - villant meg az asszony szeme.
- A tóba kellene fojtani minden leányt, mielőtt férjhez megy!...
- De kérem, - méltatlankodott András - hogy mondhat ilyet?
- Hagyja, hagyja, tiszteletes úr - csattant föl az intézőné.
- Tudom, hogy vőlegény...
De maga is jobban tenné, ha békét hagyna ennek a kis tanítónőnek...
Férfiak!...
Szépeket mondanak, elcsavarják a leányok buta fejét, aztán hazaviszik háziállatnak.
Te csak főzz, seperj, moss, kínlódj , szülj, dögölj meg a munkában...
Férjuram pedig nagyhamar megunta, mehet szoknyára vadászni...
A férfiak mind gazemberek!...
Minden teketória nélkül az urára mutatott.
Néhány kínos szó esett még, hogy elterelődjék a beszéd, de nem nagyon sikerült.
Az asszony mondott még valami affélét, hogy ha előbb tudja, meg ha egészséges lenne, meg ha ez vagy az...
De így nem tud segíteni a beiktatási ebéddel...
László fellélegzett, mikor ismét künn voltak a sárban, a csillagok alatt.
- Hát ez így van - mondta András.
- Jobb, hogy túl vagy rajta.
Ezek ilyenek .
Marcangolják egymást, az asszony keserű, mint az epe, a férfi durva , erőszakos.
- Lábtól alusznak - egészítette ki a kurátor.
- Ne csüggedj Lacikám, - veregetett a vállára András szeretettel.
- Minden kezdet nehéz.
Nem ezekből áll a falu.
- Szellem!...
Lélek !... - nevetett László keserűen.
- Hidd el, hogy van - bíztatta András.
- Csak vastag a kérge.
Arra valók volnánk, hogy lehántsuk...
Te különösen.
Én már belekeseredtem, nem igen veszem észre...
De te majd megcsinálod...
A lámpácska üvegében halk duruzsolás kezdődött.
Pici lángszilánkok szökdécseltek a sisak alól, mint táncoló tündérek a fűszálak hegyén.
És László nagyot sóhajtva másfelé fordította lelkét.
A tanítónéhoz voltak meghíva, vacsorára.
Amikor Andrással az iskola felé tartottak, már följött a hold s hideg fénnyel öntötte el a falut.
Az utcán senkise járt.
A legtöbb házikó vakon meredt a delejes égi kísértetre.
Csak egy sövény mellett lapult meg jöttükre valaki , mintha félne vagy leskelődne.
Amint elmentek mellette, László jól látta az árnyékban is.
Kicsi, meggörnyedt, vékony emberke volt, rongyos kabátban , sapka nélkül s kuszált, gondozatlan haj borult a homlokára.
Véres szemei nyugtalanul forogtak, kinyujtotta feléjük görbe ujjait s vonagló szájjal makogta:
- Quo usque tandem... abutere...
Catilina ?...
Víjjogva elkacagta magát s meggörnyedve futott tovább az árokban.
A sár magasra precskelt körülötte.
- Ki ez?... - markolt László az András karjába.
- A Prikulics - nevetett András.
- Züllött ember, idevaló gazdag paraszt fia .
Az egyetlen, akit emberemlékezet óta kollégiumba küldtek Virágosról.
Az apja úrnak szánta.
Hat gimnáziumot végzett, kitűnően.
Aztán egyszerre meghibbant , nem ment többé vissza, ivásnak adta magát, lassan mindene elúszott s ma ilyen árok rongya...
Mivel részegen latin foszlányokkal rémíti a falusiakat , azt tartják róla, hogy varázsszavakat mond, fekete kutya képében rontja az embereket s félnek tőle, mint az ördögtől...
Megérkeztek az iskolába.
Az első félóra emlékei összefüggéstelenül, zavarosan kóvályognak a fejében .
Maga se tudja miért, elfogult lett.
Nagy fehér folt hömpölyög az emlékezetében, elhízott szőke nő s fátyolosan turbékoló hangot hall:
- Bálint Miklósné született Kovács Aranka.
Így mondta.
Ez volt a harctéren küzdő igazgatótanító felesége.
Hogy Edithet milyennek látta az első pillanatban, arra nem tud határozott választ adni magának.
Azt se tudja, csalódott -e vagy nem?
Talán a várakozás volt túlfeszített.
Csupa határozatlanság.
Barna, sárga vagy zöld -e a szeme , bizonytalan.
Folyton változik, inkább ez az igazság.
Egyszer úgy látta, hogy a szája nagy és duzzadt.
De ez biztosan csalódás volt, mert később kicsinek és keskenynek találta.
A haja kétségtelenül legalább a térdéig érhet, ha leengedi.
Szinte lenyomta a fejét, ahogy rásúlyosodott.
De ezzel se lehet tisztába jönni: előbb hollófeketének látta, később a lámpa fényében barnásan csillogott.
Az arca világított, igen, tisztára azt lehet mondani , világított, mint a tejüveg mögött égő fény.
De előbb az is fehéren, később halványsárgásan.
Ember legyen, aki az Edith orráról biztosat tud mondani .
Előbb szemben látta s akkor finomvonalú, hosszú, kissé hajlott volt, de ahogy vacsora közben egyszer oldalt fordult, a legcsinosabb kis fitos orrocska volt az övé, gyöngéden remegő cimpákkal, mint a rózsaszirom.
Csupa ellenmondás, pontatlanság, következetlenség, de lehet, hogy mind csak a szemlélőben.
Az egész leány nem volt megnyugtató s végeredményében, noha órák hosszat voltak együtt, ismeretlenül siklott ki a megfigyelése alól.
Andráshoz képest kicsinek, vékonykának mondható.
Ahogy a nyakába rebbent könnyedén, lábujjhegyre emelkedve, átfogta egy pillanatra a vállait s ajkaival érintette a férfi arcát, öreg tölgyre rebbenő madárkára emlékeztetett.
De amikor Lászlóval fogott kezet, gyors, kemény szorítással s szembenézett vele, úgy rémlett, csaknem egyforma magasak s teltnek találta nyaka, válla, melle vonalait.
A járása gyönyörű, kecses lebegés s hangjában az a megragadó, hogy egyszerre két húr muzsikál benne, mintha folytonosan saját maga dallamát kísérné.
Kedves volt -e hozzá?
Ez is furcsának hangzik.
Az espereshez írott levél után László mást várt.
Valószínűleg ő volt a hibás, önkénytelen képzelődések ébredtek benne.
De mit is várt tulajdonképpen?
Semmit, semmit, mi jogon is várhatott volna?
Csakhogy valami édes várakozás mégis ott muzsikált a szívében s mióta ezen a nyomasztó vidéken átjött, kétszeresen vágyott vigasztalásra, szeretetre.
Edith olyan volt, mint ahogy úri kisasszonyhoz illik, mikor először találkozik valakivel.
Tökéletesen fegyelmezett , udvarias, kedves is, de nem különösebben meleg és bizalmas.
Mi az ördögért is lett volna bizalmas ?...
Úgy látszik, ez a természete, mert Andrással is inkább tartózkodóan bánt.
Valami józan intelligencia sugárzott belőle.
De mikor egy pillanatra benéztek a szobájába, a tanítóné nyársatnyelt, sivár bútorai után ez a parányi kis éden hangosan beszélt lakójáról.
A legközönségesebb és legegyszerűbb holmik is úgy voltak elhelyezve benne , hogy otthonosságot, puhaságot, meleg fényt leheltek.
Az asztal mellé állított széken egy csomó levél borítékban, finom betűkkel címezve s az asztalon is jónehány, még címezetlenül.
Edith a beiktatóra maga írta a meghívókat.
Így hát mégis folyton Lászlóval foglalkozott.
László megköszönte neki, hogy a lakását segített berendezni s hogy virágokkal kedveskedett.
- Természetes, - mondta Edith - ez igazán a legkevesebb.
Mindenben rendelkezésére állok, ami tőlem telik.
László azon töprengett, hogy Edith mit gondol: látta -e ő az espereshez írott levelét?
Megmondja -e neki?
Vagy talán egyenesen úgy is írta, azzal a szándékkal, hogy az esperes megmutassa?
Végül is nem szólt semmit.
- Köszönöm a szívességét - mondta egy kicsit késlekedve s mintha a leány szemében valami várakozás és csalódás csillant volna meg.
A vacsora alatt mindenféléről szó esett.
Apróra megbeszélték a beiktatás dolgát, főleg az ebédét, miután András az intézőék kellő jellemzésével bevezetve, előadta, hogy a bankettet az iskolában kell megrendezni.
Látszik, hogy a tanítóné jószívű asszony, mert cseppet sem ijedt meg a dologtól.
Azonnal fölajánlotta segítségét mindenben.
Edith úgy vette a dolgot, ahogy van.
Rögtön reálisan kezdett értekezni ételek, tányérok és evőeszközök tárgyában.
Aztán egyébre tértek, László kérdezősködött a tanítóné férjéről, hogy van -e gyermekük, hol élnek rokonai s több aféle, Aranka a férjéről emlékezve illően könnyezett, a gyermekre sóhajtott, mivel hogy nincs, közölte a papa meg a mama előkelő származását és sajnos leszegényedését, amiből világossá vált, hogy csakis a tiszta szerelemnek hozott áldozatot, amikor falusi tanítóhoz ment feleségül.
A férjét imádja, félreismert tehetség és most is tiszt lehetne a vitézsége után, ha annakidején nem póttartalékosnak soroztatta volna magát.
Most László következett s elmondott magáról annyit , amennyit jónak látott.
Arankának az volt a véleménye, hogy kár minden tehetséges és intelligens emberért, ha falura kerül.
De tudja, hogy ez a László dolga csak aféle rövid bekukkintás, hallotta Edithkétől, hogy tudományos ember.
Ő nagyon örvend , addig is, hogy magához méltó urat hozott ide a véletlen.
Ezt persze apránként, sok szóval és nagy szuszogás között hozta ki magából.
Ahogy az asztalfőn trónolt, majdnem kipukkant a ruhájából.
Ünneplő ruha volt .
De két év előtti.
Ettől lehetett volna jó, de Arankára úgy hatott a férje után epedő bánat, hogy hízásnak indította.
Minden sejtje minden irányban elindult, hogy az eltávozottat keresse.
Vérző szívét viszont jótékony zsírszövetség sietett körülvattázni.
Ma, a papok előtt, szeretett volna kissé pompázni, s csak most rémült rá, amíg Edith segítségével elkeseredett viadalt folytatott a ruhával, hogy szörnyen kihízta.
Emiatt nagyon ünnepélyesen feszeng a helyén s még a száját is félénken nyitogatja, nehogy az is elrepedjen.
Mert a keble már féllélekzetre is veszedelmesen feszíti blúzát, egy vigyázatlan mozdulatra halkan, de fenyegetően reccsen hóna alatt a varrás s ijedtében visszatartott lélekzete apró sóhajokban szakadozik ki belőle.
Még szép tehénszemeit is csak óvatosan fordítja a többiekre, nem hagyja őket gyorsabban legelészni, nehogy azok is nekivaduljanak s egyszerre csak kiugorjanak üregeikből.
Egyébként elégtétellel érzi, hogy ez a visszatartás jó, meri illik "hadiözvegy" mivoltához.
Szegény Miklósom biztosan helyeselné, ha látná.
Mikor az ízes-palacsintát ették, András foga alatt megreccsent valami , óvatosan, szemérmesen kiköpte s kisült, hogy üvegszilánk.
- Bocsánatot kérek - hebegte elvörösödve.
- Nem tesz semmit - lihegte Aranka.
- Jó hogy eszembejuttatta.
Egyenek óvatosan belőle, mert az az ostoba Zsuzsi eltörte a lekváros üveget s úgy kanalazta föl a konyhaasztalról.
Remélem, nem sok került belé az üvegből...
Így hát, amíg a palacsintával végeztek, a társalgás megcsappant.
László szeretné összefogni az elröppent szavakat, amik közte és Edith között estek ezen a vacsorán.
Vajjon mennyit is mutathatott meg önmagából a leánynak!...
Nem mintha fontos volna, de mégis.
Szinte semmi sem jut az eszébe.
Inkább a finom, vakítófehér csipkegallérka villan mindegyre az emlékezetébe, mely a leány kedves nyakát ölelte, komoly, fekete selyemblúzára símulva.
Annak az ujjai csuklóig értek s azokon is leheletszerű csipkefodrok ragyogtak.
Látszott, hogy Edith is kicsinosította magát erre az estére, bár ő maga is olyan zárt maradt, mint a ruhája.
Volt szó könyvekről is, úgy futólag, egyebek között.
Ő persze vonakodott filozófiát, unalmas problémákat emlegetni s csak nagy általánosságban említett valamit, mikor Edith érdeklődött, hogy miféle könyveket hozott és mivel fog üres óráiban foglalkozni.
Edith viszont szólt valamit Nietzschéről, Schopenhauerről, hogy azokat olvasta.
Valószínűleg azt hiszi , hogy ez a filozófia.
Igaz, most emlékszik, hogy ezt is milyen érdekesen tette.
Nem úgy mondta, mintha dicsekedni akarna vele, hanem hogy az apja , aki öreg tanító Marostordában, kivette ezeket a könyveket a kufferjéből , mikor vakációra hazavitte őket s kedvesen nevetve emlegette, hogy az öreg mit és hogy értett meg ezekből a filozófusokból:
- Nó, leánykám, - mondta az apám - ez a Niccse ugyancsak kibabrált a Jóistenkével.
- Schopenhauerről pedig úgy nyilatkozott, hogy biztosan savanyú volt neki a szőlő, azért fumigálta a szerelmet.
Ebből sejtette László, hogy Edith mennyi mindent elhallgatott abból, amit tud.
Most hirtelen elpirul önmaga előtt s érzi a leány lelkének finomságát , hogy nem úgy történt, mint kicsit elbizakodva várta.
Edith nem mondta, hogy majd érdeklődni fog tőle tudományos problémákról.
A könyveire, mikor említette, nem kiáltott föl lelkendezve, hogy majd elkérem őket s néhány udvarias szóval hétköznapi dolgokra vitte a beszédet.
Az is nagyon elismerésreméltó, ahogy Andrással viselkedik.
A jó öreg fiú odavan érte, az világos.
Kedvesen gyámoltalanná válik vele szemben.
Csak nézi csillogó szemmel, gyermekes mosolygással.
Akármit mond Edith, András elragadtatva bólint rá.
Úgy szól hozzá, mintha attól félne, hogy az erősebb szó talán elsodorná Edithkét.
És László jól látta, hogy amikor búcsúztak és András az Edith keze után nyúlt, olyan remegő gyöngédséggel fogta át, mint a legtörékenyebb virágszálat.
Edith ugyanúgy vált el tőle, mint ahogy fogadta : a nyakába lebbent s valami szimbolikus csókot lehelt az arcára.
László élesen figyelte.
Biztosan a leány is szereti Andrást, tisztában van vele , hogy milyen áldott drága medve s hogy mindentől meg fogja védeni.
Az is bizonyos, hogy jól nevelt leány idegenek előtt illően tudja korlátozni az érzelmeit, de... de... lehet, hogy mindez csak tévedés, László valami hiányt érez benne.
Ez a leány tudja, hogy mit akar, de a szíve mintha még nem ébredt volna föl...
András Lászlónál maradt éjszakára.
- Ne légy egyedül, - mondta dörmögve.
László nevetett:
- Szívesen látlak és örvendek, ha itt maradsz.
De ami azt illeti, arra elkészültem, hogy ezután egyedül kell aludnom.
András nagyot sóhajtott:
- Nekem is, még sokáig...
Azután, amíg András levetkőzött, László minden kedveset igyekezett Edithkére halmozni, hogy örömet szerezzen neki.
András a kanapé szélén lógatva lábait , két kezét ökölbeszorította, súlyosan bocsátva térdeire.
Komolyan nézett föl Lászlóra:
- Azt gondolod, hogy tényleg szeret?
- Persze, hogy szeret, - erősítette László - és nagyon hálátlan, gonosz teremtés volna, ha téged nem szeretne.
De nem az, hanem jó, szép, kedves teremtés és boldogok lesztek...
András nem szólt semmit.
Sokáig merengve nézett a padlóra.
Aztán gyorsan jóéjszakát kívánt, lefeküdt s a falnak fordult.
És László itt ül az asztalnál, lassan elnehezednek a szempillái, minden összezavarodik a fejében, nincs tisztában a faluval, nincs tisztában önmagával, nem tudja, mi vár reá s egyszerre érez édest és keserűt a szájában, a szívében.
Feje súlyosan hull a karjaira.
A lámpácska megkönnyebbülten sóhajt, lángja még egyszer lobban egyet s aztán elalszik ő is.
Odakünn szürkül a hajnal.
A disznópásztor tülkölve megy végig a falun.
V.
A templom színültig megtelt.
Az asszonyok padsoraiban előlültek a fiatal énekes menyecskék s hátrább az öregasszonyok, akiknek már szégyen volna énekelni.
A háborúba távozott férjek, apák, fiak miatt valamennyien fekete kendőt viseltek s a mejjrevalójuk is sötétszínű volt.
Csak a bő, ráncos , csuklónál körülkötött ingujjuk fehérlett.
A férfiak padjaiban alig lehetett látni fiatalos arcot, igaz, hogy falun minden házasember hamar időst mutat .
Míg az asszonyok a fekete kendő alól is áhitatos kíváncsisággal néztek a szószékre, addig a férfiak arca többnyire gondterhelt s nehéz közöny sötétlett rajta.
A szószékkel szemben s az orgona alatt ültek a presbiterek és a legöregebb emberek.
Nagy csizmakopogással, méltóságos léptekkel jöttek s ősi mozdulattal bólintottak a papi szék felé, noha nem néztek oda határozottan.
Mihelyt a helyükre értek, nagy kerek kalapjukba, bozontos báránysapkájukba temették az arcukat s úgy maradtak néhány percig.
Az orgona mellett kétoldalt a legfiatalabb konfirmáltak és az iskolás gyermekek nyüzsögtek, fiú-leány vegyesen, mert az éneket ők vitték.
A kórus deszkapadlója folytonosan recsegett, dübörgött a tappogásuktól.
Szín , tarkaság csak a templomhajó végében, a legény- és leányifjúság karzatáról vidámította az Istenházának rideg fehérségét és a templomi közönség komorságát.
Leány nagyon sok volt, piros, sárga, babos kendőkben , üveggyöngyös, klárisos nyakuk kíváncsian hajolt előre a karzat pereme felett.
Mellényük, szoknyájuk mindenféle virágszínben pompázott.
A legényeket inkább csak legénykék pótolták, tizenhat-tizennyolc év körüli süldők s bárhogyan kacsintgattak, vigyorogtak a leányerdő felé, azok halkan kaccanva, elbiggyesztett szájjal fordították félre a fejüket.
Most még reménykedtek, hogy az igaziak nemsokára visszajőnek.
László a papi székből körülpillantva azon töprengett, hogy hova férne el a gyülekezet ha a távollevők is itt volnának?
A templom így is kicsi.
A mai ünnepélyes alkalomra az Úrasztala köré külön padokat, székeket állítottak a vendégek számára s a grófi család külön padja is tele volt velük.
A papi székben hárman szorongtak: az esperes, László és András, mint volt beszolgáló pap.
A tanítóné az asszonyok között, az első pad közepén ült, Edith pedig fönn az orgona előtt, minthogy ő helyettesítette a tanítót, aki kántor is volt.
A meghívóknak szép sikere lett.
A grófi padban, ahol az intéző forgatta ide-oda kurta nyakát, három idegen úr is ült.
Lovass Albert főszolgabíró úr , úgyis, mint a legelső mezőségi család képviselője, Gáborffy Tamás és Szilveszter Péter urak, a Mezőség nábobjai.
A főbíró úr selyemkihajtós finom sötét felöltőben pompázott, mely alól fekete csokornyakkendő díszlett s magas gallér és kemény ingmell vakított.
Előtte a pad könyöklőjén selyemszőrű fényes cilinder, melyet a templomi közönség nem győz csodálni.
A főbíró úr méltóságos arcán az időkhöz illő komor nyugalom sötétlik, szúrós szemei elnéznek a tömeg feje fölött.
Négylovas hintón érkezett, huszárral a bakon s a kocsitól a templomajtóig lefektetett deszkákon lépdelt végig kamásnis lakkcipőjében, kimérten bólogatva a sorfalat álló falusiaknak, akik alázatosan csókolgatták a glaszékesztyűjét.
Gáborffy úr fölfújt pirosképű öreg ember, kopasz fejére a templomban is fölteszi a fekete selyemfedőt, könnyzacskós véreres szemeivel rendreutasítólag pillant mindenfelé s nagyokat fúj, mintha sértegetnék.
Ő prémgalléros, zsinórral kihányt, hosszú úri kabátot visel s a gallér nyílásából aranyrojtos nyakravaló villog ki, mely fekete attiláját ékesíti .
Szilveszter úr fiatalember, olyan harmincas.
Monoklit villogtat a balszemén, amiért is iszonyatosan grimászkodik.
Sajnálja, de kénytelen volt lóháton jönni, mert a hintó fédere letört s így ehhez képest kellett öltöznie.
Rövid zöld kabát, briccsesz-nadrág, lovagló csizma.
A kalapja is ott zöldel a padon, sörtedísszel.
Akinek nem tetszik, gondoljon, amit akar , csak ki ne mondja, mert akkor felképeli.
A többi vendégpadokban Mezővásár intelligenciája látható: a jegyző úr, a körorvos úr, a patikus úr, a szövetkezeti igazgató úr, az ügyvéd úr, a postamester úr és a többi urak.
Mind átjöttek becsülettel és kíváncsian , mert Mezővásáron az a hír terjedt el, hogy a virágosiak egy csodadoktort szereztek papnak.
Az asszonyok is készülődtek, azonban a Fehér Egyszarvúhoz címzett vendéglőben tartott értekezlet szótöbbséggel kimondta, hogy a Mezőség etikettje, lévén az új virágosi pap legényember, az asszonyoknak otthonmaradást parancsol.
Tekintetbeveendő az is, hogy a virágosi gróf borai kerülnek asztalra a beiktatási banketten s azokat csak úgy lehet kellőképpen kiélvezni, ha az asszony nem rángatja mindegyre az ember kabátujját, hogy induljunk már.
A Virágos körüli négy-öt falu papjai , kántorai szintén itt vannak.
Ma kora reggel elvégezték az isteni szolgálatot s ki szekéren, ki gyalog eljöttek, mert nagyon kíváncsiak, hogy milyen ez a nagyhírű bolond, aki falusi pap akar lenni s előre élvezik, hogy miféle cifra, érthetetlen szavakkal fog prédikálni.
Az a hír is szétfutott a parókiákon, hogy az új pap a központ és az esperes kémje.
Azért küldik ide , hogy a hasukba nézzen s beárulja a dolgaikat.
Hadd nézzenek egy kicsit ők is szembe vele, majd tudni fogják, mit tegyenek.
Az orgona felhördűlt.
Sípoló lélekzet tört ki a bordái közül, asztmásan szuszogott, köhögni kezdett, aztán visított egyet és elhallgatott.
Szíjjra járt s a kölyök, akinek szabályos húzással-eresztéssel kellett volna táplálnia az öreg jószág tüdejét, valamin elbámészkodott, a szíjj kicsúszott a markából és beszaladt a nyíláson.
A harangozó fojtott hangon szitkozódott , oldalbaverte a kölyköt, rendreintette a vihogó gyermekeket s hosszas nyúlkálások után kitapogatta s visszahúzta a szíjjat, mire az orgona sértődötten fölnyerített.
A közönség türelmes várakozással figyelte a dolgok kibontakozását.
Az orgona makrancoskodott még egy kicsit.
Talán nem vette még észre, hogy miről van szó.
Mindenféle mellékhangokkal igyekezett kibújni a kötelesség alól, míg a harangozó néhány rúgással észre nem térítette.
Aztán mégis csak nekiindult nagy keservesen a "Te benned bíztunk" meredekjének.
A gyülekezet hatalmasan énekelt.
Ebben nem volt hiba.
A baj ott gyökerezett , hogy Edith hiába adta meg tisztán a hangot s igyekezett tartani az ének taktusát, a hívek a maguk módja szerint fogtak melléje s ha egyszer nekikezdtek, nem akarták abbahagyni.
Csodálatos kacskaringók keltek versenyre egymással, mélyen, magasan, bömbölve, sipítva s az ének sorai a melizmák dombján-völgyén bukdácsolva, nyúltak, mint az országútja.
Valamelyik öreg kántor teremtette meg az Úristen gyönyörködtetésének ezt a módját, nem éppen szándékosan, inkább kényszerűségből.
Amíg az ujja az egyik hangtól a másikig eltalált a billentyűkön, jócskán telt az idő, a hívek pedig, hogy el ne unják magukat s hogy kibírják tartani a hangot, szépen kikacskaringózták a maguk szórakoztatására és könnyebbségére.
A kénytelenségből aztán erényt csinál az ember: idővel verseny tárgya lett , hogy ki bírja tovább és cikornyásabban kitartani.
Jelenleg Kuculi Zsuzsa áll minden versenyen felül; olyan a hangja, mint a borotva s vége nélkül tudja fújni, mintha nem is emberi tüdeje volna, hanem önműködő trombita dolgozna benne.
László elmeredt szemekkel rémüldözött ezen a csodán.
Az esperes úr imádsága és beiktató beszéde feledhetetlen marad az ünneplő gyülekezetnek.
A végén már ő is zokogott, nemcsak az özvegyek és az árvák .
Lászlót szinte az egy igaz Isten rovására dícsérte.
A környékbeli papok és tanítók szívében rendületlenné vált a meggyőződés , hogy tényleg piszkos kém.
Ádáz szeretettel néztek reá.
Jött, hogy elfusson.
Minden pillanattal gyötrelmesebben nehezedett reá annak érzése, hogy egy szót sem fog tudni kiszorítani a torkán, vagy ha igen , akkor minden kifordul belőle, amit érez s olyan botrány lesz, amilyen nem volt még a világon.
De a prédikáció előtt történt valami, ami mindent megváltoztatott.
Az iskolás gyermekek énekeltek Edith vezetésével.
Lehet, hogy a gyülekezet bősz énekesei rosszallólag csóválták fejüket, mert itt bizony nem volt semmi cikornya, egyéni kacskaringó, nyujtó-verseny.
Édes, üde gyermekhangocskák énekelték örömtele, lüktető ritmussal:
" Az áldott orvos közeleg "...
László fennállott a szószéken.
De már nem látta a gyülekezetet.
A templomfalak is messzire távolodtak és elenyésztek.
A végtelenből jött feléje az áldott orvos, az ő orvosa, a vígasztaló, a bátorító, a gyógyító.
S mikor a gyermekek az utolsó sort énekelték: "Szívemben is zeng e dal.
Jézus , Jézus, Jézus ", már az ő szívében is csak az az isteni név zengett s tudta , hogy mit kell mondania.
Csalás volt -e, vagy talán egyenesen szentségtörés, hogy ebben a pillanatban mélységes, forró hála öntötte el a lelkét a leány iránt, aki ezzel az énekkel megmentette számára az alkalom áhítatát és ünnepélyességét?
Illett -e ez az emberi érzés a Jézus Krisztus követéhez, akinek egyedül csak Urára szabad gondolnia és csak róla lehet beszélnie?
László se akkor, se később nem tudott, nem akart erre gondolni.
Nem választotta soha szét ennek a hangulatnak szálait.
Az ő számára csoda történt itt s az lett volna a szentségtörés, ha hideg értelemmel, mint valami hullát, fölboncolta volna ezt az élményt.
Mindig úgy őrizte ettől fogva a szívében, mint édes titkot, melyről a szerzőjével sem szabad beszélnie.
Hiszen meglehet, hogy az Edith szemében nincs is meg az a jelentősége, amit ő tulajdonít neki.
De így még szebb.
És László akkor , abban az átforrósodott pillanatban nem törődött senki mással, csak Edithtel .
Csakis neki prédikált.
Csak egyedül neki vallott.
Neki köszönte meg beszédével az isteni ajándékot, amely abban a gyermekdalban alápermetezett égő szívére, mint a gyöngyharmat.
" És mivel Énókh Istennel járt vala, eltünék, mert Isten magához vevé " , olvasta föl az alapígét megrendülve.
- "Kedves Atyámfiai!
( Édes Edith !)
Ajándékot hoztam nektek (neked ), mellyel Isten az ifjúságot áldja meg: a nagyratörést.
Tudjátok -e, (tudod -e ), hogy nagyot csak ezekben a kicsi falukban lehet művelni, ahonnan messze van a festett világ, a lármás törtetés, a rothadó civilizáció villódzása, ahol közel az ég, a csillagok, Isten?!
Tudjátok -e, hogy ti abban a légkörben éltek, ahol a mezők lilioma, az ég madarai, az elveszett juh nagyobb igazságokról beszél, mint a legnagyobb világváros minden látnivalója?
Mikor Isten a legnagyobbat cselekedte az emberért, nem Rómában jelent meg, hanem Galilea szegény falucskái között.
Milyen öröm és büszkeség, hogy nekünk olyan környezetben kell élnünk, amilyenben a nagyság királya, az igazi falusi csoda, a mi Urunk élt!
És tudjátok -e, kedves atyámfiai (tudod -e kedves Edith ), hogy mi a nagyság titka?
Eltünni a világban, mert Vele akarunk járni.
Aki Istennel jár, annak meg kell halnia e világra nézve.
De ez nem azt jelenti, hogy el is vesztünk a világ számára.
Istennel való titkos járásunk csodálatos következményekben fog kinyilvánulni, Új nemzedék sarjad a földből, ahol a falusi lelkipásztor Istennel jár, Új nemzedék tele a természet illatával, a romlatlan lélek tisztaságával, felfegyverezve a meg nem fertőzött ész hódító acéljával.
Mint a megújhodás patakja, ömlik a beteg világ sebeire.
Eltűnve a világ szemei elől, fáradhatatlanul, teljes önátadással Istennel járó titkos erők: a falusi lelkipásztorok hordozzák a nagy jövendőt.
Az igazi lelkipásztor élete ennyi: Eltűnt.
Istennel járt .
Isten magához vette.
És nemcsak én, hanem ti is híveim, ha Istennel akartok járni, meghaltatok a világra nézve és a ti életetek el van rejtve Krisztussal együtt az Istenben.
De ha ővele éltek, Neki engedelmeskedtek, ha megtanuljátok Tőle a szelíd és alázatos szeretetet, majd, ha a mi dicsőségünk, a Krisztus, megjelenik, ti is ővele megjelentek dicsőségben."
Nem látta, hogy az arcok mint fordulnak feléje s a lelkek hogy isszák ezt a távolból jövő, talán érthetetlen és mégis szívhezszóló lelki muzsikát.
Nem értette meg, hogy megértették.
A lelkek kérge egy pillanatra fölszakadt.
Kitárult a titkosan pergő könnyek , a szótalanul fájó sebek, a végtelenre szomjazó vágyak rejtelmes világa.
Jött valaki, hogy eltűnjék közöttük, hogy Istennel járjon a sárban, hogy elvezesse őket valahová, ahol nincs többé könnyhullatás, sem nyomorúság, sem bűn, sem halál.
Mit mondott?
A szavak nem fontosak.
Csak meglebbent a templomban Valakinek áldott köntöse s betakarta őket gyógyító sebeinek rejtekébe.
Az istentisztelet végén odatódultak az urak a papi székhez s gratuláltak.
- Gyönyörűen beszélt, tiszteletes úr, - mondta a főbíró - nagyon örvendek , hogy megértő munkatársra találtam ebben a nehéz időben.
Csak mindig, ezután is intse türelemre, szelídségre és alázatosságra a népet.
- Nagyszerű tüdeje van, nagyszerű! - erősítette Szilveszter úr grimászkodva.
- Megértettük! - jelentette ki kegyesen Gáborffy úr.
- Végre egy művelt ember.
Jól tette, hogy nekünk és nem ezeknek a buta parasztoknak prédikált.
A "buta parasztok" a templom ajtójában vártak Lászlóra körbenállva.
János bá, a városban járt küldöttség öreg tagja, mind a két kezével szorongatta a jobbját s a gyülekezet nevében beszélt:
- Hallgassa meg az Úristen ez mostan elhangzott igéket.
Írja mindnyájunk szívébe, vegye maga kegyelmébe.
Tartsa meg tiszteletes urat sok számos esztendőkig.
Megértettük, hogy miképpen Krisztus urunk leszállott a földre , tiszteletes úr is a nagy tudományból le akar szállani közénk, hogy velünk éljen.
Mi biza rossz emberek vagyunk, de jovítson meg Krisztus nevében.
Azt kívánom, hogy ha látjuk a tiszteletes urat, gondoljunk Krisztusra.
Lászlónak olyan nehéz lett a szíve a megértésnek ettől a csodájától, hogy könnyekben csordult ki a szemén.
Ha őrá néznek, Krisztusra gondoljanak !...
Ki súgta ezt az egyetlen programmot ennek a tanulatlan vén parasztnak ?...
Nagy lélekzettel nézett szét a templom dombjáról.
Nem igaz, - súgta magában - hogy ez elátkozott világ.
Milyen ragyogva ömlik szét az őszi nap aranya égen-földön!
Milyen bizalmasan mosolyognak a házikók falai, ablakai a templom körül!
Ott fönn a dombok gerincén csodaszínekben tündöklik az őszi erdő s itt körülötte minden arc szeretettől fénylik...
Szép szelíd vidék , titoktalan bizalom, boldognak ígérkező idill...
Tegnap rémeket látott, ma úgy volt, hogy megfutamodik s íme a gyermekek éneke megtörte a varázst: az Áldott Orvos eljött és minden bajt meggyógyított.
Edithtel csak egy pillanatig találkozott, amint a leány sietve indult az iskola felé, az ebéd előkészítésére.
De az a pillanat, ahogy futólag kezetfogtak, feledhetetlen marad.
Egymásra néztek s mind a kettőjük szemében könny ragyogott.
Csodálatosan, egyszerre mondták egymásnak:
- Köszönöm.
A bankett fényesen sikerült.
Nagy felköszöntések estek.
Senki se maradt a nélkül, hogy ne éltették volna.
Olyan volt, mint a többi bankett.
Lászlónak csak az tűnt föl, hogy a zajos köszöntők, koccintások, neki-nekilendülő lárma olykor, egészen váratlanul, érthetetlenül megszakadt.
A mezőségi urak ilyenkor meredten néztek a tányérjukba, arcukon valami szürke unalom terült el s percekig hallgattak.
Ez a furcsa jelenség többször is megismétlődött s mintha mindig hosszabb ideig tartott volna.
Egészen úgy hatott, mintha az emberekben, belül, lassan alkonyodnék.
Föl-fölrázták belőle magukat, neki estek az ivásnak, beszédnek, kacagásnak, aztán mintha úgyis tudnák, hogy nincs értelme, egyszerre megint visszasüllyedtek önmagukba s az arcuk ilyenkor rejtelmes, szomorú lett.
László valamiért azt az oktalanságot gondolta, hogy arra a feneketlen sötét tóra bámulnak, melyben a Varangyos lakik.
A banketten ismerkedett meg a román pappal.
A román pap nem volt az istentiszteleten, mert azt, amint mondta, az egyháza rendtartása tiltja.
De a bankettre szívesen eljött, mert meg akar barátkozni magyar kollégájával .
Középkorú, soványarcú, fakó színű ember volt, lázasan csillogó szemekkel.
A szája két szélén keményen bevágódó keserű ránc futott alá.
A reverendája a kínos gonddal való kitisztítást mutatta, de kopott, fényes volt s a gomblyukak körül friss öltések próbálták helyrehozni a keshedéseket.
László már tudta Andrástól, hogy román pap is van a faluban, Muresán Jánosnak hívják.
De az eklézsiája nagyon kicsi és szegény.
Virágosnak csak a Tóvölgyi felőli része tartozik hozzá, egyetlen dombra futó utcácska.
A papi lakás csakolyan, mint a többi szalmatetős parasztházikó s kicsi fatemploma ott guggol két nagy fenyőfa között.
Kevés számú híveinek egyrésze pásztor , másrésze udvari cseléd.
A felesége azonban esperes-leány, művelt asszony és András szerint nagyon szép lehetett valamikor, virágkorában.
Visszavonult , rejtelmes emberek.
A pap ritkán van itthon és senki se tudja, merre jár.
Az intéző rossz szemmel nézi, azt mondja, nagy magyargyűlölők, de ezt semmivel sem tudja igazolni.
Ilyeneket hallott László Muresánról.
De az most mindenképpen igyekezett, hogy összebarátkozzék Lászlóval.
- Én vagyok az idősebb, - mondta poharát Lászlóéhoz koccintva - szervusz!
Pohárköszöntőt is mondott a barátságukra, amit a mezőségi urak leszegett bikafejjel hallgattak s tompán morogták reá az éljent.
- Télen itthon leszek - mondta Muresán.
- Remélem, gyakran felkeresel minket .
Nem lakunk palotában, mint te.
De azért ne vess meg.
László természetesen megígérte.
Később észrevette, hogy Muresán is éppen olyan bánatosan elmerülve szakadt ki a társalgásból, mint a mezőségi urak.
Az ő lelkén még ott ült a varázslat aranyfénye, szerette volna megőrizni s elhessegette magától a furcsa bánatmadarat, mely mindegyre ellebbent a többiek szeme előtt.
Edithet kísérte szemével, amint a fölszolgálókat irányította az asztal körül s felelgetett a vendégek hozzá intézett szavaira.
Ez a leány sincs egészen itt, gondolta magában.
Mintha élénk tevékenykedésének felszíne alatt messzire nézne befelé, önmagába.
Néhányszor végigsiklott a tekintete Lászlón is, ilyenkor halványan elmosolyodott , mintha közös titkukra emlékeztetné, de egyébként szinte feltűnően elhúzódott tőle.
Reggel, amikor László megjelent az iskolában, ott már nyoma sem volt a késő éjszakába nyúlt bankettnek.
Edith az asszonyokkal még hajnalban rendbetett mindent, a padokat visszaállították.
Őtmagát már frissen, komolyan, munkára készen találta.
A gyermekek bevonulását figyelte s ellenőrizte, hogy a sárt kívülhagyják.
A gyermekek falábon bukdácsoltak az iskola felé.
Nagy zajjal oldották le s rakták a sarokba ezeket a szerszámokat.
Ahogy mindenfelől közelítettek , László az iskola lépcsőjéről nézte őket.
Olyan furcsák voltak, mintha lőttszárnyú madarak vergődnének a sárban.
Pedig nagyon ügyesen tudtak járni a falábakon, a legtöbb nem is használt hozzá karót, amire támaszkodjék.
A derekából hajladozva rakta előre előbb az egyik, aztán a másik lábát s könnyedén tartotta az egyensúlyt.
Mikor már meglepték a padokat, László is bement hozzájuk, meghallgatta, hogy Edith hogy imádkozik és énekel velük tanítás előtt.
Külön oszlopban ültek a leánykák, külön a fiúk.
Hat osztályú iskola volt, a felsőbbeket tanította ezelőtt Bálint Miklós, de mióta elment, mind az Edith nyakába szakadtak .
Viszont csak az első négy osztály volt sűrű, a nagyobbak elvétve jártak iskolába.
A megsokasodott gond miatt otthon tartották őket a marhák mellett , meg mindenféle házi dologban.
Sok értelmesszemű, kerekképű, vigyori kedves gyermekábrázat nézett Lászlóra a padokból.
Izegtek-mozogtak, az új tiszteletes úr léte nyugtalanságot keltett bennük.
De mikor Edith rájuk szólt: - Csend!... nyakuk közé húzták a fejüket, pislogtak, fölszívták az orrukat és elnémultak.
Egyébként ázott kutyaszagjuk volt.
Hamarosan beletalálták magukat a helyzetbe s egy-két bátortalan rebegés után vidáman felelgetni kezdtek az Edith kérdéseire, nyujtogatták az ujjukat és ki akarták magukat tüntetni.
László azonnal látta, hogy Edith a markában tartja az egész sereget, a szemével kormányozza őket s erélyesen szereti valamennyit.
Ez be is bizonyosodott, mert Lászlónak arra a kérdésére, amit a legapróbbakhoz intézett, hogy: tudjátok -e, ki teremtette a világot? - egy kis buta az ujját nyujtotta s mikor László fölszólította, hogy mondja meg , áhítattal nézve Edithre, boldogan elpirult s úgy suttogta:
- A Kisasszony.
VI.
Elrepült az első hét a beiktatás után.
László ismerkedett a faluval.
Most már sok mindennel tisztába jött.
A beiktató aranyköde ott szállongott még a szíve körül, de már leszállt a csúcsról a völgybe és tudta, mi a különbség az ünnep s a hétköznap között.
Akkor az egész falu lelke fölszárnyalt s megfürdött a tiszta magasságban, ahol ő örökre meg akart maradni velük.
De most már tudja, hogy az effélét vasárnapra tartogatják az emberek, közben pedig hat nap telik el s az valami egészen egyéb.
Csak az ég bíztatta kitartóan, hogy az igazság, amit a csúcson megpillantott, nem álom s nem szabad mindjárt elcsüggedni, ha az emberek lelke elborul.
Talán azért rendelte úgy az Úristen, hogy ezek a késő őszi napok változatlan tiszta derűvel mosolyogjanak reá.
Az ég felhőtelenül kék volt, a hervadás színei ragyogóbbak, mint a virulásé s már a sár is szikkadni kezdett az út szélein .
Minden különösebb nehézség nélkül végigjárhatta a falut.
Egy hosszú utca volt a tengelye, tulajdonképpen a megyei út maga, melynek két oldalán sorakoztak a szűk kicsi telkek.
Ebből a nagy útból balkéz felé még három kicsi utca ágazott, de ennek a házai egy kis kitartás után már elszakadoztak egymástól s nagyobb és nagyobb távolságban szóródtak szét a dombokon.
Jobbkézről a papi lak és az iskola között, az erdő alá kanyarodott föl a románok utcája.
Azt már a házairól is meg lehetett ismerni.
Míg a magyarok fehérre meszelték a magukét, a románok sötétkék színűre.
Különben valamennyi szalmatetős, a parókián és az iskolán kívül csak a kocsma s a zsidó háza zsindelyes.
Az egész falu beszorítva a dombok közé, amelyek elzárják a világtól.
Lászlónak mindjárt föltűnt a falu egészségtelen és veszélyes zsúfoltsága.
A telkeken alig lehetett mozogni a lakóházak, istállók, csűrök és ólak között .
Dávid, akivel együtt járta a falut, rosszallására komolyan legyintett:
- Hát ez az, tiszteletes úr.
Éppen hogy ez az.
Maholnap megfulladunk ebben a sűrűben.
Tán Isten azért is küldötte reánk a háborút, hogy megritkítson.
Itt már nem lehet új házat építeni.
Ezért is van a sok veszekedés , ortályoskodás, amint majd meglátja.
Mert ha felnő valakinek fia vagy leánya s házas sorba kerül, csak új ágyat vehetnek Mezővásáron s oda kell beállítsák az öregeké mellé.
Van úgy is, hogy négy pár alszik egyhelyt, ott születnek a gyermekek is a többiek szeme előtt s néha olyan egy-egy ilyen ágy, mint az egérfészek, egymáson nyüzsögnek benne az apróságok.
- Hiszen ez tisztára betegség, lehetetlen állapot! - kiáltott fel László a kurátorra meredve.
- Halnak is bőven, - bólintott Dávid.
- De hát gyermek, gyermek, lesz az mindig újból elég.
De ha Isten őrizzen tőle, tűz ütne ki valahol tiszteletes úr, mi lenne akkor ?...
- Miért nem terjeszkednek ?...
Miért nem építenek künn a földeken?
- A földeken? - csodálkozott Dávid.
- Tudja-é tiszteletes úr, hogy itt még nem volt tagosítás?
És tudja-é hogy hol vannak a mi földjeink?
De mit beszélek?
Hiszen még a magáéit se tudja, hogy hol vannak.
Majd meglátja.
László körülpillantott a dombokon s bizonytalanul mondta:
- Hát gondolom, csak itt lehetnek, ezeken az oldalakon.
Dávid keserűen kacagott:
- Amit itt a szemével lát a tiszteletes úr és még sok, amit innen nem láthat , az mind a gróf úré.
A miénkek amolyan kis rongyocskák, pántlikák, a grófi birtokon kívül, szanaszét tévelyegnek a szakadékok martjain, a csúpok s omladékok között, a legmeredekebb oldalakon.
Még az eső is a gróf úr pártján van.
Oda mossa le hozzá a termőföldet, a mi meredekünkről s nekünk csak az agyagot hagyja.
Néha órákat megyünk a tehénszekérrel, amíg kiérünk a szántásig.
László megdöbbenve csóválta a fejét:
- És mennyi földje van itt a gazdáknak ?...
- Hét hold, az már sok, - mondta Dávid - nekem annyi van, én volnék az első gazda.
De nehogy azt higyje tiszteletes úr, hogy egyhelyt.
Az is három darabban fekszik, mind másfelé s nagymessze egymástól.
- Hogy is tudnak megélni?
- Azt igazán csak a Mindenható tudja, tiszteletes úr.
De hát az ember azt csinálja, amit lehet.
Mink például vagy húszan összeállottunk s kibéreltük az Emke kaszálóját, túl a hegyen, valami négyóra járásra innen, az országút mellett.
Mások egyebet csinálnak, elszegődnek az udvarhoz, béresnek, vagy amit lehet.
És ez a sok gyermek!...
Isten ne vegye bűnül tiszteletes úr , rettentő dolog ez a sok kicsi száj, amelyik mind enni kér!
- A gyermek az Isten áldása, kurátor úr, - figyelmeztette László.
Dávid szomorúan lógatta a fejét:
- Nem is azért mondtam, de ha Őszentfelsége gyermekkel áld, földet is kellene adjon hozzá, amin eltartsuk.
Hiszen van is itt, tiszteletes úr, elég.
De csak eggyé.
Csak a gróf úré.
Pedig neki nincs is gyermeke.
Úgy szorongatja körül ezt a mi falunkat a grófi tartomány, mint ahogy egy képeskönyvben láttam, hogy az óriáskígyó fojtogatja az őzet.
- Ez nem maradhat így, - lázadozott László a lábával toppantva.
- Én megmondom az igazat a gróf úrnak, ha idejön.
- Nem rossz ember az, tiszteletes úr, - mondta sebesen Dávid.
- Ahány ember csak jelentkezik, mindeniknek ad munkát, kenyeret.
Cselédet akármennyit , mondta egyszer.
De az őseim földjéből egy arasznyit sem.
László aztán a tulajdon szemével győződhetett meg az igazságról.
Végigjárta a házakat.
Járt fullasztó levegőjű zugokban, ahol tüdővészt köhögött a nyüzsgő apróságokra az elszáradt asszony.
Látta az ágy vackában egymáson keresztül-kasul fetrengő fekélyes gyermekeket, amint egymásra vakarózzák a rühöt s a vérbajt.
Látta szembevillanni a gyűlöletet az uralomhoz kapaszkodó öregek és az élniakaró fiatalok között ebben a megromlott, fölélt levegőben.
Elképzelte a fülledt éjszakákat, az alvást tettető süldőfiúk és leányok kitágult szemeivel, amint a kemence padkájára vetett csergéről fülelnek a nagyok ágyai felé s az a borzasztó titoktalanság, mely ezeknek a gyermekeknek életéről letöröl minden szeméremzománcot, sokkal rosszabbnak látszott előtte az állati élet természetes ösztöniségénél.
Pedig az ember nem is állat, gondolta megborzadva.
Még ha utolsó paraszt is, az ember Isten képe, lélek s kell hogy legyenek féltve őrzött drágagyöngyei, amiket nem szabad a disznók elé hánynia.
Szépség, szemérem, ízlés, tisztaság nélkül az élet nem érdemli meg, hogy éljük.
Mély, megrendült szánalommal nézte ezt a népet, amelyiknek gondját tudatlanul, minden komoly akarat nélkül vette a kezébe.
Gondolt is ő egyáltalán a népre!...
Ő csak magára gondolt, a maga sérelmeire.
A maga dacos, "csakazértis" gesztusára, a maga erőpróbájára.
De hogy egy nyomorult , testében, lelkében halállal fenyegetett, beteg, már-már önmagáról lemondó népet szabadítson föl embersorba, hogy azt szeresse, hogy azért elégjen , arra dehogyis gondolt!...
- Az a zsidó háza! - mutatott Dávid egy hosszú, dombvégre épített alacsony házra, melynek egyik végében lépcsők fölött boltajtó látszott s több apró , vasrácsos ablakkal nézett a falura.
Mögötte az egész dombtető be volt kerítve korhadozó deszkával, mely mögül istálló, csűr, kukoricakas, magas szalmakazlak, szénaboglyák emelkedtek.
- Úgy látszik, - állapította meg László - gazdag ember a zsidó.
- Ez a Mandula-család nagyon régi itt a faluban, - felelte Dávid.
- A mostani vén Izsáknak még a nagyapja került ide, miután tollból, nyúlbőrből, tojásból összekapart annyit, hogy ezen az akkoriban puszta dombon valami kis hurubát tákolt össze magának.
Többről-többre mentek s most tessék, itt van ez a ház és telek, a grófi udvar után a legkülönb a faluban.
De vagyon nekije valami száz hold földje is, szerteszéjjel a határban.
Azt foncsikánként szedegette össze az adósaitól.
Furcsa módon történt ez, tiszteletes úr, hallgassa csak meg.
Nem a boltból jött össze az Izsák vagyona.
Jól megy ugyan a boltja is , egyetlen a faluban s mindenfélét lehet nála kapni az igaz, és nem is nagyon drága.
De a földeket másképpen kaparintotta meg.
Minthogy a kocsmát is ő tartja, jól kiismerte az embereket, ki micsodás, aztán rávetette magát arra , akit kiszemelt, mint a vércse a csirkére.
Valami gyengéje, baja vagy bűne volt az olyannak s mindenféle kedveskedéssel szedte ki belőle.
Eleinte irigykedtek is arra, akivel Izsák barátkozni kezdett, mert annak mindene volt bőven, dohánya, pálinkája: az asszonyának, leányának szagos szappan , selyem pántlika; rézcsattos derékszíj, kétélű bicska a fiúnak, meg minden egyéb.
Felkeltette bennük az ördögöt.
Pénzt tukmált rájuk, hogy borjút , csikót vásároljanak, mindig újba kezdjenek.
Gyarapodtak is szemlátomást .
Hanem a vége mindig az lett, hogy a földjük az Izsák kezébe került s még a házukat is csak hosszú szolgálattal tarthatták meg.
Sokat beszélnek az emberek, de lehet, hogy csak a fele igaz.
Akkor is elég, mert hogy azt magam is tudom, az ilyen rabállatok örökösen neki szolgálnak s új és új rabokat csalnak a karmai közé.
Elég az hozzá, hogy Izsák híres ember messze földön , vele még a főbíró meg a jegyző úr is csínján bánik, a csendőrök éppen barátai s a mezőségi házaló zsidók úgy járnak hozzá pusmogni, mint az Ábrahám kebelére.
Oda menjünk is bé, tiszteletes úr, mert jobb ha maga szemével ismeri meg, kivel lesz dolga?
László ráállott s benyitottak az ajtón.
A csengő jelezte érkezésüket .
Zsúfolt, sötét bolt pultja mögül emelkedett föl székéből Mandula Izsák .
László egy pillantással fölmérte a boltot is, őt is.
Egyiken sem volt különösebb látnivaló.
Amolyan falusi kereskedés, melyben a gilisztacukortól a baboskendőig mindent árulnak s a legkülönfélébb portékák szaga keveredik az ecet uralkodó bűzével.
Izsák maga is, legalább első pillanatra, a közismert falusi zsidó; görnyedthátú, karvalyorrú , gyúladtszemű, kuszáltszakállú.
Alázatos pislogással, hajlongva fogadta az új lelkészt.
Mindjárt meg is kérdezte, hogy tud -e héberül és szereti-é az Ótestamentumot?
- Jóna könyve a legszebb benne, - mondta László, kíváncsian figyelve az Izsák szemét.
- Mert abban a zsidó szellem fölemelkedett az egyetemes megbocsátó szeretet magasságába.
Néhány mondatot héberül idézett belőle, teológuskori emlékfoszlányait, amik még a fejében maradtak.
Izsák elismerőleg bólintgatott, de megjegyezte, hogy a teológián nem a helyes ortodox kiejtést tanítják és hozzátette:
- Én a Jakab történetét szeretem legjobban, tiszteletes úr.
A keresztyének csalónak tartják, de mi tudjuk, hogy ő nem az, hanem Isten hőse, Izráel .
Örvendek, hogy ilyen tudós ember jött Virágosra.
Néha talán meg fogja tisztelni szerény házamat.
- Hogyne, - válaszolta László - azért is jöttem, hogy bemutatkozzak és megismerjem, ha szabad, a családját is.
A bolt mélyén, zsákok közé rejtett alacsony szűk ajtócska vezetett Mandula úr családi szentélyébe.
- Bocsánatot kérek, hogy én megyek elől, - rebegte Mandula - de mutatni akarom az utat.
- Kacsázó járással billegett lúdtalpain László előtt.
A kis üveges ajtó teljesen ablaktalan s olyan szűk folyosóba nyílott, melyben egyszerre csak egy ember hatolhatott előre s az is csak úgy, ha nem volt túlságosan kövér.
A húszlépésnyi átjáró másik végén, rézsodronyból font ráccsal védett, másik üveges ajtó következett.
A bizalom nem tartozott ennek a hajléknak alapító szándékai közé, azt László mindjárt megállapította.
Homályos, sötétszínű öreg bútorokkal zsúfolt szobában , amelybe léptek, Manduláné és egy felnőtt leány pillantott Lászlóra.
Az asszony öreg karossszékben ült s lábait alacsony zsámolyon nyugtatta.
A fehérpettyes fekete ruha, ami rajta volt, mindenekelőtt azt a célt látszott szolgálni, hogy megőrizze tulajdonosát a szétfolyástól.
Manduláné már csak falfehér arcszínével is azt a hatást tette Lászlóra, hogy nem egyéb nagy hordónyi tejnél, melyet alvadni tettek le.
A ruha bizonytalan formáitól eltekintve teljesen idomtalan tömeg volt.
Körülbelül három, egymásra rakott tömlőnek látszott, melyek közül a legfelső és legkisebb a fejet jelentette .
Mikor kinyitotta a száját s bugyborékolva megszólalt, László csakugyan megrémült, hogy kiömlik.
- Nagyon örvendek, tiszteletes úr, - fuldokolta, mikor Mandula úr bemutatta Lászlót s egyszersmind tudomására hozta, hogy feleségét Deborahnak hívják.
- Bocsánatot kérek, - folytatta Deborah asszony - hogy nem tudok fölállni .
Beteg vagyok, tiszteletes úr.
Kövér keze lassan fölemelkedett a szék karjáról, vastag mutatóujja a hasának irányult, spirálisan közeledő Köröket írt le vele a levegőben, rendkívül kifejezően érzékeltetve a hascsikarást.
László megértőleg s részvéttel vette ezt tudomásul, közben a leányra pillantva, aki kétkönyökre feküdt bele valami könyvbe az asztal mellett s olyan mohón falta a betűket, hogy még nem is tudott ráébredni a vendégre.
Apja, anyja egyszerre estek neki, hogy észretérítsék.
A ráhorkanásra lassan fölemelte arcát a könyvről s még mindig mámorosan , félig értelmetlenül meredt Lászlóra.
Boglyas szénfekete haja hihetetlenül fehér arc körül röpködött, mintha vér helyett neki is tej folyna az ereiben .
A tökéletes keleti orr cimpái lüktetve tágultak s nagy sötétpiros szája vonaglott, mint egy pár pióca.
Aránytalanul nagy, tág, bámuló szemei különösen foszforeszkáltak.
Valami furcsa pára szállt belőle László felé , nem hasonlított illatszerhez, talán a testének különös sajátsága volt , olyanféle mint a pézsmavirág szaga.
Az ezeregyéjszaka képei közt látott László ilyenféle arcokat, Jóska ízléséhez tartoztak, nem az övéhez .
Túlságosan jellegzetesek, érzékiek és idegenek ahhoz, amit ő szépnek tartott.
A leány különben szintén túlkövér volt, ami bizonytalanná tette életkorát.
Mikor nagykésőre, lustán fölállott s hanyagul nyujtotta kezét , anyja zsörtölődve kényeztette:
- Miféle helytelenség ez megint, Rákhel?
Buta kis galamb, - fordult Lászlóhoz - él-hal a Jókaiért.
Se hall, se lát, ha egyszer belevész.
Rákhel szakadozottan fölsóhajtott, megrázta magát s Lászlóról ismét a könyvre pillantott, mintha szívta volna a betű.
Nem tudott magán uralkodni , valósággal visszazuhant, bele a könyvbe.
- Hagyja kérem, - nevetett László.
- Jókai boszorkánymester, megbabonázza a fiatal hölgyeket.
- Pedig még nem is neki való, - szólt közbe Mandula úr.
- Tizenötéves az egész kölyök.
A nagynénjénél volt a városban, ott járt iskolába és rákapatták.
Rákhel, - szólt rá a leányra - csukd be a könyvet!...
- Nem, ne zavarja, - tiltakozott László, rácsodálkozva Rákhelre - én már megyek is.
Sok a dolgom.
Csak egy pillanatra akartam benézni, hogy megismerkedjünk.
Gyógyulást kívánok, - fordult az asszonyhoz.
- Jónapot Mandula úr!...
Majd eljövök még, az Ótestamentumról beszélgetni.
Köszöntések, hajlongások.
Rákhel csak félig volt képes fölemelkedni a helyéről s úgy nyujtotta a kezét, hogy szeme a könyvön maradt.
Elbűvölten mosolygott s gépiesen mondta:
- Kezét csókolom.
László felkacagott s megsimogatta borzas haját, hiszen kölyök:
- Olvasson csak tovább, Rákhelke.
Mandula úr előre indult, a bolt felé.
Ahogy László mégegyszer visszapillantott az asszonyra, rémült könyörgést látott a szemében , önkénytelenül hozzáhajolt.
- Jöjjön sokszor! - lihegte Manduláné.
- Talán akkor... olyankor ... magáért!...
- A férjére intett: - Borzasztó ideges...
Prózai szavakat mond!...
Kétségbeesetten kalimpált párnás kezeivel.
László zavartan, hirtelen megígérte, hogy jönni fog, mikor teheti.
De az asszony félelemmel telt pillantása még akkor is kísérte, mikor már a boltban búcsúzkodott Mandulától.
- Van egy fiam is, - mondta még Mandula, mintha csak most jutna eszébe.
- Hersi...
Tiszta bolond.
Csúfolták, hogy gyáva zsidó.
Önként beállott katonának...
A harctéren van.
Ezüst vitézségi érmet kapott...
Ér az valamit anyagilag, tiszteletes úr ?...
- A keze önkénytelenül ökölbeszorult: - Katona!...
Hős!...
Az anyjuk vére, mind a kettő!...
Miért kínlódtam?
Elmeredt a távolba s a szeme kegyetlenül elsötétedett.
Lászlót már nem is látta.
- Mit szól hozzájuk, tiszteletes úr? - kérdezte Dávid.
De László csak a fejét csóválta.
A sétát a kurátor házában végezték be.
László fellélekzett.
Öreg szalmatetős ház volt az is, hatalmas kőrisfával a tornác előtt, melynek tövében meglapult, mint a bogár, mikor holtnak teszi magát.
De belül ragyogott a tisztaságtól.
Kati kényes asszony volt, örökké takarított, csinosított.
Régi varrottasokat pillantott meg László párnaszéleken, takarókon , függönyökön.
- Nem művelik már a faluban, - intett feléjük Kati.
- Boltból vesznek mindenféle tarkát.
Anyám híres volt az effélékről, gyönyörű virágokat tudott írni.
Én még csinálom, az ő mintái után.
- Nagy kár, - szólt László - ne hagyja, hogy elfelejtsék.
Tanítsa meg a fiatalokat.
- Kell is azoknak! - kesergett Kati.
- Szebb van készen a zsidónál, azt mondják.
Egyeben jár az eszük, tiszteletes úr, majd meglátja...
De itt van a fiúnk, hadd köszönjön.
Jere be, kicsi Dávid!...
A pitvarból csínos legényke szégyenkezett be.
Olyan tizenhatéves.
Jólesően tiszta volt az arca, ruhája, azokéhoz képest, akiket ma látott László.
A haját anyai kéz fésülte szépen kétfelé.
Értelmes barna szemeivel kíváncsian nézte a papot.
- Ez a mi egyetlenünk, - veregetett a vállára Dávid.
- Elvégezted a dolgodat , Dávidka?
A fiú bólintott.
- Megtesz mindent a ház körül, - cirógatta Kati.
- Engedelmes.
Csak megmondanád már, hogy mi is a bajod, anyámé?!
- Nincs nekem semmi bajom, - dörmögte a fiú és a sapkáját zavartan forgatta a keze között, elpirosodva.
- Szomorú ez, tiszteletes úr, - sóhajtott Kati.
- Valami rágja a szívit .
Dolgozik, dolgozik, de aztán csak néz a hegyek tetejire.
S fúj, mint a beteg borjú.
Kicsi Dávid kifutott a szobából.
- Na tessék! - ütött a térdeire Dávid.
- Már megint elriasztottad!
Hagyj neki békét, Kati lelkem.
Most virágzik, az a baja.
- De kinek? - tépte magát az anya.
- Akármelyik leány utána menne, azt jól tudom, mert amióta a nagyokat elvitte az Isten haragja, Dávidka a legszebb kicsi legény Virágoson...
Biza, ki kéne üssem a menyecskék szemit is , akiknek az ura messze van, mert mind az én kincsemre meregetik...
De neki nem kell egy se...
Más baja van annak, Dávid.
- Olvasni, írni szeret-é? - tudakolta László.
- Azt már igen! - erősítették.
- Talán az a baja, hogy tanulni szeretne?
- Kérdeztem én, tiszteletes úr.
Az anyja is faggatta.
Nekünk csak ez az egy van, amink van, az övé, szívesen küldenők kolégyomba.
Hát szeretne is, szó se róla, de hogy a faluból ki nem mozdul egy tapodtat sem, azt mondja.
Kati szemét elöntötte a könny, összekulcsolta a kezeit.
- Csináljon vele valamit, tiszteletes úr, az Isten áldja meg!...
Vegye ki belőle, mi bántja ?...
Tartsa maga mellett néha s oktassa jóra!...
Meglássa , hűséges kutyája lesz...
Nagy a mi bánatunk, tiszteletes úr!...
László vigasztalta őket:
- Majd megkérdem a kisasszonyt, hogy milyen volt az iskolában, mit szeretett tanulni s mire jó?
- Azt jól teszi tiszteletes úr, - hagyta helyben Kati.
- Amit a kisasszony mond, az Szentírás kicsi Dávidnak.
Ha éppen ő mondaná meg neki, mit csináljon: halálig végbe vinné.
A kisasszony biztosan tudni fogja...
András kétszer jött át hetenként a hegyen, hogy lássa Edithkét s most már László útjait is egyengesse a faluban.
Rendesen szerdán és pénteken.
Mire az iskolának vége volt, négy órakor, András is betoppant a kapun.
Bálintné mindig ott tartotta vacsorára.
Így aztán sokszor tíz óra felé indult haza , akár esett, akár fagyott.
De neki mindegy, hogy holdvilág van -e vagy sötétség, vakon is megtalálta volna már a maga kitaposott ösvényét.
Csak egy pálcával járt s kacagott, ha télen figyelmeztették: farkasvonítást hallottak az erdőből.
András nem fél senkitől, semmitől.
László nagyon restelte, hogy a fiatalok miatta most már nincsenek olyan zavartalanul együtt, mint eddig.
Húzódozott is, mondta, hogy dolga van, hogy elég ha András éppen csak egy kicsit benéz hozzá, maradjon Edithkével.
De azok erőnek-erejével ragaszkodtak hozzá, hogy együtt töltsék vele ezeket a délutánokat.
Az volt, a Mezőség illemtanára való tekintettel a megállapodás, hogy kinyitották Edithke szobájának ajtaját a tanítóné lakásába s Aranka pontosan óránként egyszer benézett hozzájuk s aztán tőle telhető gyorsasággal magukra hagyta őket.
László most azt eszelte ki, hogy közbe-közbe ő ment át Arankához, mintha csak úgy eszébejutna valami s jó félórákat töltött el az asszony vigasztalásával, aki a férje után kesergett.
Aranka nagy megtiszteltetésnek vette ezeket a félórákat, meg volt győződve, hogy bánatos szépsége lebilincselte a fiatalembert s véget nem érő meséket mondott neki , mindenféle mezőségi pletykákat, teljesen ismeretlen emberekről, abban a hitben, hogy Lászlót is úgy mulattatják, mint őt.
László olykor egy-egy szót szólott találomra, szörnyűködött vagy kacagott, odaadó figyelmet mutatott és így jutott abba a helyzetbe, hogy Edith őt Aranka szívének bizalmasául csúfolhassa.
Pedig egy szót se tudott abból, amit ez a szőke zuhatag ontott reá.
Teljesen zavartalanul elmélkedett közben egy tanulmányán, amelynek eszméje valamelyik álmatlan éjjel merült fel benne.
Edith és András a maguk módja szerint töltötték az időt.
Edith kézimunkázott , András nézte és hallgatott.
Olykor néhány szóval elintézték, ha valami megbeszélnivalójuk volt.
De nem igen volt megbeszélnivalójuk.
Már régen megbeszéltek mindent.
László úgy szokott belépni hozzájuk, hogy minden eshetőségre, jóelőre köhentgetett.
Csakhamar rájött, hogy ez szamárság.
Edith végtelen nyugalommal az arcán varrogatott, András a két könyökére támaszkodva , szintén nagyon nyugodt mosolygással nézte a gyorsan mozgó ujjakat.
Látszott , hogy az egész óra alatt így ültek s bizonyára nem szóltak egy szót sem .
Egész lényük mutatta, hogy ez a dolog el van intézve közöttük, férj és feleség lesznek s punktum.
Érkezéskor és távozáskor mindig ugyanaz a szimbolikus kis csók, amit László az első este látott.
De ha ő közéjük ült, egyszerre megelevenedtek.
Edith azonnal százféle dolog iránt kezdett érdeklődni s Lászlónak mindent apróra el kellett mondania , amit nap-nap után tapasztalt a faluban.
Edith élénken utánaélte a dolgokat.
Vele háborgott a nép nyomorán , betegségén, szenvedésein.
Apró megfigyelésein csillogó szemmel kacagott.
S mikor László a tervezgetéseiről kezdett beszélni, hogy miként akarja kiemelni ezt a falut a sárból s valósággal újjáépíteni fizikailag és lelkileg, Edith egész lényével beleolvadt az elképzelésekbe, helyeselt , megjegyzéseket tett, csodálkozott, szárnyakat adott.
Nagy képességek szunnyadtak ebben a leányban a lelkesedésre és szeretetre, a maga odaadására.
László ezekben a beszélgetésekben ismerte meg a valódi Edithet és a szívébe nyilalt, hogy Andráshoz nem az igazi lénye fűzi, azt csak most kezdi fölismerni sajátmaga is.
Az Edith lelke szinte óráról-órára vált meghitt ismerősévé.
Úgy volt vele , mint ahogy az ember letelepedve egy ismeretlen városban, idő múlva észrevétlenül kezd tájékozódni az utcákban s ami előbb tömkeleg volt, most ismerőssé, otthonossá tisztul, egyszerűvé és áttekinthetővé.
Nem így van azonban Edithtel, a látható, a testi Edithtel.
Pedig most már mindennap látja, nemcsak úgy, mint az első este, a falusi petróleumlámpa homályában , hanem józan nappali fényben is, ebédnél, vacsoránál, minthogy Aranka vállalkozott a kosztadásra.
És a leány arca, termete, mozdulatai furcsa bújócskát játszanak vele.
Ha otthon, este, ebben a különös mezőségi csendben, melyet a kicsi lámpa duruzsolása még nagyobbá tesz, lehunyja szemét és maga elé akarja képzelni, Edith csúfolódik vele.
Folyton változtatja a szeme, haja színét, más a szája, ha kacag, ha beszél, ha hallgat.
Az orra valósággal ingerli Lászlót.
Szeretné, ha egyszer legalább tíz percig mozdulatlanul nézne rá szemközt, aztán ugyanannyit profilban , hogy a természetnek ezt a játékát pontosan megrögzíthesse.
Miért sápadt néha Edith, mintha beteg lenne?
És miért ragyog máskor úgy az arca, mint maga az élet?
Miért látta tegnap vékonynak, fázósnak, ahogy könnyű gallérját összefogva két kezével, várta a gyermekek érkezését az iskola ajtójában?
És miért olyan telt, sugárzó, egészséges, mikor a szobácskájában együtt beszélgetnek a terveiről?
Edith határozottan nem szép, nem megnyugtató, nem harmonikus...
Edith határozottan szép, ingerlő, kívánatos...
László határozottan bolond...
Olyankor, ha ők ketten beszélgettek, András komolyan hallgatott.
Mikor már nagyon elkapta őket a fantáziájuk, csendesen rátette kezét kettőjük között az asztalra s közbemordult:
- Hó!
Ilyenkor meglepetten néztek össze s aztán nagyot kacagtak.
Egy délután László valahogy elejtette, hogy esténként dolgozni kezdett .
Néhány följegyzést tesz naplószerűen a benyomásairól, ez az egyik.
A másik egy tanulmány, melyet a tudatalatti világról akar írni.
Edith fölragyogó szemekkel kérte:
- Nem olvashatna föl belőle valamit nekünk, mikor így együtt ülünk?
- Ó, - tiltakozott László - hova gondol, Edithke?
Azt hiszem, van maguknak jobb időtöltésük ilyenkor, minthogy unalmas filozófiát hallgassanak.
- De engem nagyon érdekel! - erősítette Edith.
- Ne gondolja, hogy olyan buta vagyok.
A tudatalatti, az valami nagyon izgalmas lehet.
- Mindenki azt képzeli róla, amit akar, - nevetett László.
- Nagyon különféle teóriái vannak.
Persze nekem is kezd kialakulni a magamé.
- Föltétlenül hozza el, kérem...
András is alig várja...
Úgye, András?
- Hogyne, hogyne, - erősítette András buzgón helyeselve.
- Tudod, hogy amit te írsz, Lacikám, az mind gyönyörűség nekem, akár értem, akár nem.
És ha Edithke vágyik reá, az már maga azt jelenti, hogy én is vágyom.
- Milyen nagyszerű lesz! - lelkesedett Edith, - Virágoson, az Isten háta mögött, bornyúk és parasztok között, az elemi iskolai tanítónő szobájában , filozófiába merülni!...
De aztán ne haragudjék László, ha közben egyet-mást meg kell magyaráznia...
- Az az életem, az örömöm, ha magyarázhatok...
De igazán ne udvariaskodjatok velem, András!...
Tudom, hogy miért teszitek, buzdítani akartok vele, hogy dolgozzam és ne hagyjam abba a régi terveimet.
Nagyon hálás vagyok ezért , higyje el, Edithke!...
De igazán nem szeretném úntatni!
- Utálatos! - mondta Edith haragosan.
- Rendben van, - adta meg magát László.
És amikor ezen az estén hazament s elővette a jegyzeteit, egyszerre belecsapott a láz.
Idegesen kapkodta a polcról könyveit, melyek csendesen porosodni kezdtek.
Elborította velük az asztalt.
Még csak az agyában kezdett formálódni a probléma, még messze volt attól , hogy alakba öntse, úgyszólva csak játszadozott eddig vele, mintha mély kút fenekén alvó elvarázsolt tündérkisasszonyt szólongatna...
De most lángoló tettvágy feszítette, hogy életre hívja az eszmét, hogy világos, tetszetős , megragadó testet adjon neki...
Kell, hogy megértse, hogy érdekelje, hogy lebilincselje! - gondolt Edithre.
Miért ne lehetne egy intelligens , gazdaglelkű, kivételes leányt kiemelni a közönséges asszonyi sorból , megnyitni előtte a lélek magasabb világát, hogy átérezhesse embervoltát, a lét titokzatos mélységeinek szédítését, miért ne lehetne találkozni vele a szellemi barátság tiszta csúcsain?
...De vajjon András akarja -e igazán ?...
Egy pillanatra megzsibbadt benne s visszahullt a kitüzesedő akarat.
Nem szakítja -e el tőle a lelkét ?...
De miért szakítaná? - biztatta magát.
Ha egyszer Edithnek magasabb igényei is vannak, mint amiket András kielégíthet, miért ne szolgálhatna neki ő ezekkel?
Hiszen ettől, minden egyéb vonatkozásban, lehet az Andrásé...
És ezt a nagy ajándékot, amit a leány nyujtott neki azzal, hogy föl tudja gerjeszteni benne a szellemi munka vágyát, egyébbel nem is hálálhatja meg , minthogy megmutatja neki az eredményét.
Örülni kell, hogy Edith itt van és ott segít rajta, ahol az élete igazi értelme van!
Tollat ragadva, remegő kézzel fölírta a címet:
" Mi van a tudat alatt ?"
VII.
A kurátor, az eklézsia ládáján ülve, mélyreható tanácskozásba merült Lászlóval.
De ezúttal nem az egyház dolga forgott közöttük, hanem a László megélhetése.
A tavalyi termés még az elhalt öreg papot illette, a családja be is gyüjtött s el is vitt mindent, amit csak összeszedhetett.
Egy szem gabona, egy mogyorónyi pityóka, egy hitvány malac nem sok, annyi sincs a háznál.
Az államsegély első részlete megérkezett ugyan, de abból jócskán levont az esperes a Lászlónak nyujtott kölcsön törlesztésére.
A maradékot úgyszólva mind odaadta Arankának, a kosztért.
Amit nem tudja mi okból, az asszony eleinte nem akart elfogadni s valósággal rá kellett erőszakolnia.
De hát Dávid szerint nem is lehet fogadott koszton élni.
Messzibb kell nézni .
Saját háztartás nélkül nem lehet el a pap, azt megkívánja a tekintélye is.
- Úgyis meg kell hogy házasodjék a tiszteletes úr mihamarább, mert a nőtlen paphoz minden bogáncskóró hozzáragad, kivált itt a Mezőségen, ahol azt is tudja mindenki, ami nincs.
- Erre még ráérünk, kurátor úr, - legyintett László.
- Nem nagyon, - mondta Dávid.
- Osztán mi Katival erősen akarjuk is, mert akkor már nehezebben repül el innen a tiszteletes úr.
De különben addig is kell a házhoz valaki, aki seperjen, ágyazzon, mosson a tiszteletes úrra s rendben tartsa az udvart, kertet.
Amíg feleség nem kerül az oldala mellé .
Adja Isten mentül hamarabb!
- Majd kirendeli az Isten, - hagyta rá László.
- Ki, ki, - bólogatott Dávid ravaszul csillogó szemmel.
Kicsit várt, aztán mintha új témába fogna, úgy mellesleg megjegyezte: - A gyermekek erősen szeretik a tanítókisasszonyt.
- Szerethetik is, - bólintott László.
- Jól tanítja és gondozza őket.
De térjünk a tárgyra, kurátor úr.
Dávid engedelmeskedett: - Kell ide valaki, mondom.
Bár vagy két malac kívántatik az ólba is, akiket az a valaki etessen, mert különben megveti a falu a tiszteletes urat.
Nem azért mondom, értse meg, mintha Kati nem szívesen tette volna, amit eddig tett.
Fölfutna ő ezután is mindennap, de hát a falu nagy úr, tiszteletes úr és az én asszonyom az első gazda felesége.
Nem teheti sokáig, úgye, érti?
László ámult, bámult, pironkodott.
Ébredezett.
Hogy ilyen dolgok is vannak a világon! - rémült el.
- Tiszta szégyen, hogy észre se vette eddig: mi történik vele, körülötte.
Igaza van ennek a becsületes Dávidnak, milyen tökfilkó vagyok, hogy nem jöttem rá!...
- Hát mit csináljak kurátor úr? - kérdezte gyámoltalanul.
- Tiszta igaza van , erről ne is beszéljünk többet.
Mondja meg, mit csináljak?
- Hát, - hümmögött Dávid, nagy szegletes homlokát ráncolva - beállítjuk ide Karó Pendzsit.
Özvegyasszony, az anyja lehetne a tiszteletes úrnak.
Nem mintha szeretném, ha az ő fia volna.
Csak a korára mondtam.
Az úgyis abból él, hogy az udvarba jár mosni, meg segíteni a főzésnél a tekintetes asszonynak, mikor vendégek vannak ott.
Jobbat nem tudok, bár szeretnék .
Sokat úgyse lophat itt Pendzsi, mert azt mondják, hogy ragadós a keze, de hát tartsa rajta a szemit a tiszteletes úr is!
- Helyes, - hagyta rá László.
- Maga jobban tudja.
Legyen Pendzsi.
Tovább , kurátor úr.
- Két malacot kérjen kölcsönbe tiszteletes úr az intéző úrtól, hogy kezdődjék meg az élet.
Kukoricát is, néhány mázsát, amin hízzanak.
Jövő ősszel megfizeti.
- Ezt már nem szeretem, - rázta a fejét László.
- Nem akarok neki adósa lenni.
- Pedig egyebet is kell hogy kérjen a tiszteletes úr s máshonnan nem kérhet .
De még ha volna is pénze, nem vásárolhatna.
Mert Haditermény van , tiszteletes úr.
- Mi az ördög az a Haditermény! - meresztette rá László a szemeit.
- Az, hogy a gabonát elviszik a katonáknak.
Oszt' itthon mindenkinek csak annyit hagynak, szűken, amennyi kell enni, meg vetőmagnak.
A többit bé kell szolgáltatni.
Na de az udvarban van elég, ott néhány zsák meg se kottyan .
Meg aztán az intéző úr le is vitte a nagypincébe a Haditermény embereit s a csendőröket.
Hát szóval csakis tőle kaphatunk vetőmagot is.
- Az tavasszal is elég volna - vélte bizonytalanul László.
A kurátor kitekintett az ablakon.
Ünnepélyesen kimutatott a világba:
- Lássa, tiszteletes úr, hogy az Úristen hogy szereti!
Mióta a világ a földön ül, - így mondta - nem láttam még ilyen gyönyörű őszidőt.
Láthatja, ott a domboldalakon, hogy az urasági ekék most is szántanak.
Nem lehet jobb időt kívánni őszi szántásra.
Tavaszbúza ravasz búza, tiszteletes úr, ahogy mink mondjuk.
Csak az őszi vetés az igazi.
Azt gondoltam, szántsuk föl, vessük be a tiszteletes úr egyik földjét, amelyiket még nem látott, de ott van a betérő felett a dombtetőn.
Úgy hívják, hogy Szépasszony-kebele.
Hát szép is és gazdag kebele vagyon.
Három hold, a tavaly nyomás alatt volt, ott jártak a marhák, juhok.
Így hát meg is van trágyázva.
Az lesz az alkalmatos.
Mert van még a tiszteletes úrnak vagy négy darab földje itt-ott, de azokat tavaszra hagynók.
Ugyancsak tavaszi dolog a nagy kaszáló.
Ami a Leányszeme-tó felett vagyon.
Ezeket majd meglátja.
- De hogy szántsuk föl, kurátor úr!
- Látszik, hogy tiszteletes úr az égben járkált eddig.
Hát nem nézte meg a díjlevelét?
László zavartan pillogott:
- De igen... futólag... de nem emlékszem.
- Ó, Istenem - mosolygott jószívűen Dávid.
- Hogy is mert idejönni a drága jó édesanyja nélkül ?...
Nó, de meg ne haragudjon, csak tréfálok...
Hát az van a díjlevélben, hogy minden pár tartozik egy eke-napszámot adni ősszel, egyet tavasszal, ezenfelül a legények lekaszálják a szénáját s minden szekeres gazda egyszer fordul érte, hogy behordja.
Van még az aratás is, kalákában .
De most maradjunk az ekéknél.
Ha tiszteletes úr megkapja a vetőmagot az udvarból, hétfő reggelre meghirdetem a szántást s aznap meg is csináljuk .
Mert bízom benne, hogy most az első alkalommal sokan jőnek majd a tiszteletes úrnak kedveskedni.
- S igazán csak úgy ingyen? - kérdezte László.
- Csakis ingyen, mert hogy ez a tiszteletes úr fizetésébe tartozik, hanem azt megvárják, hogy kapjanak érette egy jó pityóka-levest meg egy pohár bort .
Hát éppen ezért pityókát is kell hozzunk az udvarból, mondom.
Az intéző, amint a béresek mondták, éppen a nagy gabonásban van, hogy kiadja Piros Marinak a prémondáját.
Menjenek oda, vigyorogtak, de jó messziről kiáltsanak, különben mérges lesz a tekintetes úr.
A kurátor mordult valamit reájuk s azt indítványozta Lászlónak, várjanak kicsit, hátha visszajön az úr.
De biza nem jött.
Végre is Dávid nagyot szusszant s odanyilatkozott, hogy nem tölthetik itt az Isten szép napját alkonyatig, legyen ami lesz, induljanak.
Szerencséjük volt, mert mire a nagy gabonást megközelítették, már jött velük szembe Mari, hátán a zsákkal.
Ahogy elserült mellettük, lesunyta lángoló képét, rebegett valami köszönésfélét s majdnem futásnak eredt.
A kurátor a papjára pillantott s nagy megnyugvására szolgált, hogy az semmit se vett észre.
Kitágult szemekkel gyönyörködött az ősz pompájában:
- Milyen gyönyörű az az erdő! - mutatott rá egy fiatal, ültetett bükkösre , mely a gazdasági udvar mögött, lassan emelkedő domb tetején pirosan, sárgán lángolt a hervadás tüzében.
Az intéző is nagyon piros volt, amikor rányitottak.
Törölgette a tarkóját nagy, szennyes, kockás zsebkendővel.
- Zsákokat emeltem - nyögte, rájuk villantva szemét.
- Mennykő a háborújába , alig van emberem, magamnak kell mindent csinálnom!
László jámbor arcán megcsendesedett.
Dávid sötéten hallgatott, majd azt morogta:
- Bizony, bizony...
Ezért vagy azért, de az intéző ma nagyon megértő kedvében volt.
Felírta a noteszébe rettentő ákombákomokkal, amit László kért.
- Írj róla kötelezvényt, kérlek, hogy mikor akarod megadni, mert a jószágkormányzó számbaveszi!
- Megmondta az árakat.
László elfogadta.
Dávid akkor nem szólt, csak hazamenet dörmögte dühösen:
- Miféle lelke van neki!...
Úgy adta a tiszteletes úrnak, mintha patikus volna!...
Na de másként lesz jövőre!
Ez pénteken történt.
Délután megjött András, ahogy szokott.
László elbeszélte neki, hogy milyen nagy gazda lesz a kurátor bölcsességéből.
Edithke rögtön vállalkozott, hogy megkéri Arankát, menjenek föl hétfőn a parókiára s főzzék meg a pityóka-levest.
Azt csak ott lehet föltálalni az embereknek, mert ha nem a papnál történik, megsértődnek.
Aranka most is jószívvel vállalkozott, hogy mindent elrendez.
Átfuttattak Katiért.
Kati dolga lesz főzőasszonyokat hozni, akik az Aranka felügyelete alatt készítik el a levest.
Edithre a tálalás felvigyázása vár.
Tálakat , fakanalakat ismét csak Kati fog összeszedni.
Amint így folyt a tanácskozás, egyszercsak kicsi Dávid nyitott be az ajtón .
Az apja küldte valamiért, hogy juttassa eszébe az anyjának.
A fiú lesütött szemmel köszönt, elhadarta a mondanivalóját.
Aztán indult.
- Nagyot nőjj, kicsi Dávid! - szólt utána Edith.
A fiú visszafordult az ajtóból.
Lassan ráemelte a szemét.
Elvörösödött a nyakáig.
Hirtelen megfordult s eltűnt.
A Szépasszony-kebele kerek, gömbölyű domb volt, kiemelkedve a keresztül-kasul hullámzó agyaghalmok közül.
Tetejéről el lehetett látni a messzi országút kígyójának egy fordulójára s ha visszatekintett róla az ember, a virágosi toronynak éppen a csillagját pillanthatta meg, egy előrefutó dombhullám felett.
László a tetőn megállva, nagyokat lélekzett a hűvös reggeli levegőből.
A késlekedő őszi nap csak most dugta fel fejét a mezővásári hágón s egyszerre elöntötte bágyadt fényének aranyával a tarlókat.
Megvillantak a hosszú sorban közeledő, fölfordított ekevasak, amint lomhán cammogó fehérmarhák ballagtak föl velük az út meredekén.
Igaza volt Dávidnak, a gazdák most kedveskedni akartak új papjuknak.
Olyan nagy számmal jöttek szántani, mintha ki tudja mekkora birodalom fölhasogatásáról volna szó.
Különös, mámorító érzés ömlött el Lászlón: ez a föld a talpa alatt az övé , neki fog kenyeret teremni s az ekevas alól kiomló fekete barázdasorba az ő jövendőjét írja a titokzatos kéz.
Dávid melléje állt s a tetőről figyelte , hogy sorakoznak föl az ekék, akaszkodnak bele a föld szélébe s indulnak neki.
László megfigyelte, hogy minden gazda először az égre pillant, aztán lenyomja az ekeszarvát, elnyujtott hangon kiált egyet, mire az ostoros gyerek rákondít s az ökrök kinyúlt nyakkal, fölpúposodó háttal megindulnak.
A földet a legszélétől kezdve, körbejárva szántották, mindig közelebb a domb tetejéhez.
Dávid néha odakiáltott egyiknek-másiknak:
- Nyomd mélyebbre, a papunknak szántasz!
Egyszercsak valahonnan fekete varjú lebbent az ekék nyomába.
Miközben hirtelen lecsapott a barázdába, rikoltva károgott.
Csakhamar újak és újak kerültek elő, az ember meg nem foghatta, hol voltak előbb s hogy vették észre a munkát?
László akár megesküdött volna, hogy egyetlen egy sem volt látható az egész világon az első barázdahasítás előtt.
De most ott repdestek az ekék után, néha halomba gyűltek, éktelenül veszekedtek valami pondró felett, aztán fölrebbentek mint a felhő, kóvályogtak egyet a magasban s ismét lecsaptak.
Némelyikük méltóságosan lépdelt az ekevas mellett , félrebillent fejjel figyelmesen nézve a gazdára.
Az emberek vidámak voltak.
Egy kicsit versenyeztek is.
Olykor nagyot kacagtak valamin, amit az egyik odakiáltott a másiknak.
A kopár, szürke domboldal mind nagyobb és nagyobb területen változott fényes feketévé.
- Zsíros föld! - bólogatott Dávid László felé.
- Csoda a Mezőségen.
Ámbátor , ahol az agyag le nem hányja magáról, mindenütt jó föld a mezőségi.
A kurátor ekéjével kicsi Dávid dolgozott.
Nagykomoly képpel nézte a barázdát , mintha mélyértelmű könyv soraiba merülne el.
Megrezzent, mikor közel kerülve, apja rákiáltott:
- Add át a tiszteletes úrnak, Dávidka.
Lászlóhoz fordult:
- Próbálja meg, tiszteletes úr, milyen az, ha az ember a maga földjét szántja.
Lászlónak, nem tudja miért, szívére futott a vér.
Önkénytelenül kilépett , utánakapott az ekeszarvának, amint a nyomás alól fölszabadult vas kiugrott a földből s felbillenve bukdácsolt az ökrök után.
Sohase próbálta, nem is tudta, hogyan kell, de most teljes erejéből csavart egyet a szarvakon , ránehezedett s egész súlyával lenyomta a kést a Szépasszony kebelébe.
A föld bőre sikoltva repedt meg, mély sóhajtással nyílt föl sötét sebe s mintha vért buzogott volna, ontotta a csillogó fekete rögöt.
László megmámorosodott tőle, ahogy beszívta a föld izgató szagát, szemei babonázottan szegződtek a kinyíló rejtelemsorra, úgy érezte, mintha soha nem lökte volna előre forróbb kíváncsiság, a legizgalmasabb tanulmány titokzatos sorain sem.
Mint ahogy az esze kelt birokra a betűvel, úgy birkózott most az egész teste a földdel .
Láz nyargalt végig a gerincén, lábai megfeszültek s gyakorlatlan karjaiban fájva reszkettek a sokáig alvó izmok.
Mintha hallotta volna Dávidot:
- Jól van, tiszteletes úr...
Az Isten is szántani teremtette...
Csak ne olyan tüzesen!
Nem kell úgy erőlködni!...
Két varjú, jobbról-balról, állhatatosan szökdelt mellette s erősítgették a kurátor igazát: kár, kár...
Nem tudja, meddig is tartott ez a szédület.
Valami ősi varázs ejtette meg , agyán csodálatos színek lángoltak át, képek is, melyeknek értelmét nem tudta megragadni.
Arra ébredt, hogy a kurátor keményen fogja a karját, visszahúzza s rászól:
- Elég lesz, tiszteletes úr...
Kifut a világból!
Megtorpanva eresztette el az ekeszarvát.
Tenyerére nézett: csupa tüzes hólyag.
Homlokán, nyakán forró verejték kígyózott alá.
Tüdeje lihegett , mintha kergették volna.
De ahogy álmából ébredve, félöntudattal körülpillantott a földjén, egyszerre megértette, hogy Istentiszteletet végzett.
Valamennyi eke sorban , mozdulatlanul állott körülötte.
S az emberek kalaplevéve, lehajtott fejjel , mint az Isten házában.
Boldog nap volt ez, az első igazi találkozás a földdel, a föld embereivel, a föld Istenével.
Óriástermetű parasztember, Lovász Ferenc presbiter, mellén átvetett zsákból széles, méltóságos lendülettel piros életmagot szórt a Szépasszony kebelébe.
Nagyokat lép, mintha végtelen útja volna.
Szeme a napba néz, büszkén.
László a maga szimbólumát látta ebben a szertartásban: "Imé, a magvető kiméne vetni "...
Aztán szeges boronák temették el a földbevetett életet, a boldog feltámadás reménysége alatt.
A késői ebéd ott folyt le a papi lakás tornácán, ahol nagy cseréptálakból , fakanállal ették a jó sültszalonnás pityóka-levest.
Öt-hat ember kanalazott egyből, testvéries tréfák között.
Lászlónak a szíve diktálta, hogy maga is résztvegyen benne.
Az anyja bizonyosan megborzadt volna, ha látja, hogy tudós macskája hogy hörpöli a levet, amelybe a parasztok dugják vele együtt a kanalukat.
De maguk a parasztok szinte elfelejtettek enni az áhítattól, hogy ezt cselekedte velük.
Bíztatnia kellett őket, hogy el ne maradjanak tőle.
- Mink jóllakunk a gyönyörűséggel is, - mondta Dávid, s a többiek csillogó szemekkel bólintottak - hogy a tiszteletes úr nem útál minket.
László válasz helyett még buzgóbban nekilátott a kanalazásnak.
- Egyék csak, - helyeselt Lovász Ferenc - megdolgozott érette!
- Megkövetem alássan tiszteletes úr - pironkodott Balog Ferenc bá ', - amiért a városban keveseltem...
Csak nem singgel mérik az embert, látom már.
Aranka tapsolt az elragadtatástól, ahogy hallgatta, mint dicsekednek a gazdák papjukkal.
Edith, miközben újra meg újra gondoskodott a tálak megtöltéséről , komolyan mosolygott László szemébe, a szája széle azonban vonaglott, mintha sírni akarna.
Karó Pendzsi is ott volt már, belépett a szolgálatba s a gazdák nyers tréfáit hallatlanba vette, mint akinek méltóságához nem hatolhat el az ilyesmi .
Szörnyű büszke volt reá, hogy ő lesz a tiszteletes úr földi gondviselése.
A kurátor poharat köszöntött: "Az Úristen őszentsége éltesse sokáig közöttünk a tiszteletes urat: soha meg ne bánja, hogy lebocsátkozott hozzánk.
S hogy így legyen, éltesse az Isten a tanítókisasszonyt is, nagy örömünkre !"
Miközben az emberek a szép és ravasz köszöntőre lelkes kacagással éljeneztek , Edith lángbaborult arccal megfutamodott a konyha felé.
- Oda jó helyre! - nevetett a kurátor utána.
- Éppeg a tűzhely mellé való!
László kigyúlva pillantott utána.
Olyan szép volt Edith, ahogy megbíborosodott a kedves arca, mintha rózsa született volna a hóból.
S az elfutása is a szívébe lebbentett valami édes illatot.
Odakoccintotta poharát az emberekéhez:
- Isten hallgassa meg!...
Mikor már az emberek hazaszéledtek, estefelé, Lászlónak ebben a meleg hangulatban eszébe jutott szegény kollégája, a román pap.
Még mindig nem jutott hozzá, hogy meglátogassa, de a mai nap ne múljék el a nélkül, hogy ezt a kötelességét el ne végezze.
Miután Arankát és Edithet lekísérte az iskolához, azzal búcsúzott tőlük, hogy vacsoráig ezt a dolgát elintézi.
Muresánt a házikója tornácán találta, néhány férfi és asszonyhívével, akik aggodalmas arccal adtak elő neki valamit, amit ő ráncolt szemöldökkel hallgatott.
De mikor László benyitotta a tornác ajtóját, Muresán egy kézlegyintéssel elvágta a hápogást:
- Most menjetek el, - mondta nekik románul.
- Jön a magyar pap.
Azok szétrebbentek, azonnal engedelmeskedve.
Muresán hangos örömmel köszöntötte Lászlót:
- Hát mégis csak eljöttél, kollégám?
Már azt hittem, megbántad, amit ígértél .
Tessék, szíveskedj befáradni, a feleségem nagyon fog örvendeni!
Vállainál átfogva, maga előtt tolta, az alacsony ajtó felé.
Ott benn gerendás, tapasztottföldű alacsony szobácskában már égett a függő petróleumlámpás s halvány fényében meredtszemű, kormos szentképek sejtődtek az ágyak felett.
A szoba láthatólag minden volt egyben: háló, ebédlő és szalon.
Azért volt még másik is kívüle, mert egy ajtó mögül gyermekzsivaj hangzott át.
A bútorok a szegényes házhoz képest úriasak voltak.
Politúros ágyak, szekrények, asztal és székek.
A földet tarka rongyszőnyeg borította .
Az asztalon, az ágyakon vörös - sárga - kék színekből szőtt takarók.
A fiókos ládán asszonyi apróságok: emlékképes aranyszélű csészék, kék plüsskötésű album, csigahéjakkal díszített doboz, fából készült legyezőszerű fényképtartó és varróeszközök.
Volt egy vakablak is, amibe polcot raktak ; rongyossarkú fekete könyvek sora dőlingezett benne: a pap tudománya.
Az egyik szekrény tetején birsalmák illatoztak s a szobácska rendes és tiszta volt.
- Foglalj helyet, tessék, ülj le, kollégám! - kínálkozott Muresán.
- Megyek , hívom az asszonyt.
Benyitott a másik ajtón s egyszerre elárasztotta a küszöböt egy raj gyermek , román szavakat csiripolva.
Muresán két kiterjesztett karjával seperte vissza őket az ismeretlen homályba.
Ahogy az ajtó nyitvamaradt, falusi vacsora hagymaszaga áradt be rajta.
De Muresán rögtön betette maga után.
Kisvártatva egyedül jött vissza, bocsánatot kérve.
Az asszony éppen vacsorát adott a gyermekeknek s elnézést kér, hogy egy kissé rendbeszedhesse magát.
- Hányan vannak? - kérdezte László.
- Hatan, Isten jóvoltából - nevetett Muresán.
Furcsa volt a nevetése.
Az a két keserű ránc a szája szélén még mélyebbre vágódott tőle s az arca sötéten fénylett.
- Két fiú: Virgil és Traján, négy leány: Zseni, Lukrécia , Paraschiva, Cornelia.
Tízévestől lefelé.
- Nagy áldás - bólogatott László.
- Járnak az iskolába, úgy -e?
- Járnak, járnának... - hebegte Muresán zavarodottan.
- De ezen az őszön köhögtek, miegymás...
Még nem tudtak menni...
Az anyjuk addig is tanítja őket itthon.
- Sok gondja lehet szegénynek, elképzelem - szánakozott László.
- Hát igen...
A kertecske is, meg az az egy-két tyúk, csirke, meg a konyha , meg minden...
Tudod, Virágoson nem lehet cselédet kapni...
Azaz hogy nekünk...
- Hogy-hogy? - kérdezte László.
- A mieink az udvarba járnak dolgozni, meg a juhokkal, miegymás.
- Ismét sötéten elmosolyodott: - A magyar gazdák meg nem adják ide a leányaikat , derogál nekik.
Természetes, természetes...
- Egészen külön éltek tőlünk?
- Mit csináljunk ?...
Nem mi, hanem ők tőlünk.
Tudod, az enyémek szegény alja-nép.
Egy-kettő ragasztott magának valami hurubát.
Cselédek, miegymás .
Nem lehet csodálkozni, kérlek alássan...
Én nem is csodálkozom.
- Persze, csak átmenetileg vagy itt?
- Évek óta.
Blázsról, akarom mondani, Balázsfalváról rendeltek ide.
Ők tudják, meddig.
- Van -e földed?
A pap legyintett:
- Itt egy kert, a háztól a patakig.
Valami két hold.
Kertnek legnagyobb a faluban, földnek legkisebb.
De hát itt drága dolog a föld.
Ez a nagy grófi birtok, ez mindent megöl.
Hidd el, a háborúban kinyílik a nép szeme.
Ha visszajönnek, akkor nem lehet majd így szorítani.
Ki tudja, mit érünk meg?
Belépett az asszony.
László felállott, meghajolt, azt mondta : Kezitcsókolom.
A papné arca halványan vált ki a szoba homályából, ahogy az asztalhoz közeledett s kezét nyujtotta.
Eldolgozott, eldurvult kéz volt, de kicsi s szépformájú.
Nagyon sápadt asszony.
Talán beteg is.
Nagy fekete szemei lázasan csillognak.
A termetét a sok szülés megrontotta, pedig látszik, hogy valaha karcsú, tetszetős lehetett.
Az ő szája körül is ott van az a két keserű ránc.
László a gyermekeiről beszélt neki, a nevüket ismételte hibátlanul.
Az asszony arcán hervatag mosoly tünt tova a kedveskedésre.
- Ördögöd van, hogy így megtanultad, egyszeri hallásból! - kacagott Muresán .
- Én magam nem tudom sokszor így elmondani őket, pedig az apjuk volnék.
- Hallottam, - mondta a papné - hogy tiszteletes úr tudományos ember .
Csodálkozom, hogy idejött.
- Nagyon szeretem itt - válaszolt László.
- Ma éppen ünnepnapom volt .
Szántottam a magam kezével.
A híveim belémszerettek érte.
- Nem akarom kedvét venni - suttogta az asszony maga elé meredve.
- A Mezőségen néha süt a nap.
De aztán sokat, sokat tart a sár, a szürkeség, a sötétség.
- Hiszem, hogy nehéz lehetett megszokni.
Hallottam a tóvölgyi paptársamtól , hogy tisztelendő asszony esperesnek a lánya és magasabb iskolákat járt.
A papné elkomorodott:
- Blázson tanultam, Balázsfalván.
Tanítónő vagyok.
Magasabb képzőbe is jártam.
Aztán férjhez mentem...
- Ne búsuljunk! - szólt közbe Muresán.
- Ki tudja, mi lesz ?...
Egyszer fel , egyszer alá...
Nó, Anica!...
- A fejével intett valamit.
Az asszony fölállott és kiment.
Muresán halkan mormogta:
- Jó asszony, nagyon jó asszony.
Régen szép is volt, mint a sárga rózsa.
Nem azért mondom, nekem ma is szép.
László helyeslőleg bólogatott.
- Csak tudod, nem falura való.
De mit csináljak, ha a blázsiak!?...
Az asszony tálcával tért vissza, befőttel, édes pálinkával.
- Dulcsáca - mondta Muresán.
- Román ember, akit szeret, édessel kínálja.
- Töltött, koccintott: - Isten éltessen, kolléga!
László meghajolt az asszony felé, poharával megérintette a papét , viszonozta:
- A barátságra... ezekben a nehéz időkben!
Az asszony az édesség kínálása közben csendesen megjegyezte:
- Barátok csak egyenlők lehetnek, tiszteletes úr.
VIII.
Keserves vergődés az agyagtengerben, a betérőig.
Megvidámult zörgés, amíg egy kicsit egyenes az út.
Lépésben föl egy örökkévaló meredeken.
Neki a lejtőnek, hogy a lelke rázódik ki a deszkán.
Be két domb szűk, csavargó közébe.
Át egy zsombékos, süppedő tocsogón.
Fel a dombra, le a dombról .
Fensík.
A szélén omladékos szakadások.
Néhol egy esztena, girbe-gurba akáckarókból vert kerítéssel.
Messze, a sárga oldalon néhány juh keresgél a gyér fűszálak után.
Egy csúp tetején, a farán ülve, égrenyújtott nyakkal keservesen vonít a kuvasz.
Csipkerózsa-bokrok.
Kökény-bokrok.
Távol egy völgyecske nyílásában valami falu füstje.
Messze-messze kék hegyek halvány vonala.
Nagy, mozdulatlan, kietlen ég.
Kereszt a hágó tetején, kínbafacsart , ijesztő Krisztus.
Akácsor.
Széles teknő nyílik, egy csomó ház a közepén , egymásra bújva, riadtan pislogó ablakszemekkel.
A többi futásnak indult föl , a dombok tetejének.
Elmaradoznak, szétszóródnak.
Az élre csak egy jutott föl, óriási sapkája alól elkékült homloka s apró, sunyi szemei rettenve néznek vissza.
Mezővásár.
A falu közepe korlátokkal elzárt barompiac.
Most csak a fölgázolt sár borítja s füstölgő trágyahalmok.
Körülötte a helység középületei: községháza , iskola, patika, szövetkezet, a Fehéregyszarvú.
A piac feletti domboldalról , akácaik közül a halottak leskelődnek a temető sírkövei mögött: mi újság van a világban?
Ezt vitatják a Fehéregyszarvúban, ahol délelőtti sörözésen vannak az urak : doktor, patikus, jegyző, postamester, néhány vidéki birtokos.
Az újság most is az, hogy győzünk, győzünk, győzünk, mind a négy égtáj felé.
A szövetkezeti boltban, ahol öt-hat falu parasztja kér ezt-azt, de nem igen kap, mert cukrot, fotogént, dohányt már csak a jegyző úrnál osztanak, nem túlságosan nagy a győzelmi mámor.
Deci pálinkáját hörpintve, az anyja istenit emlegeti a paraszt jegyzőnek, háborúnak, világnak.
Otthon sötétség van, az istállóban egymást döföli össze a marha, a beteg gyermek hiába kér cukros vizet s a gazda nyelvét fölmarta már a kukorica szárított haja, amit a pipájába nyomkod.
Bezzeg tőlük mindent elvesz a Haditermény, a fene a gerincébe, aki kitalálta s maholnap az sincs, aki föltárja azt a kicsi meredeket.
Csak behívás, behívás, hétről-hétre.
Az urak csak isszák a sert , jó-jó, de majd, ha hazajönnek a katonák!...
Egyszerre mély csend lesz.
Mindenki piszmog valamin, amit lát: kaszavason , vasvillán, marhasón...
Két kakastollas feszít el a boltajtó előtt, feltűzött hosszú szuronnyal.
Az emberek oszlanak.
A karucák elé kötött koszos gebék föl nem foghatják , miért vágja ostornyéllel sovány farukat káromkodó gazdájuk.
A dombok zeg-zugai elnyelik a tovazörgő szekereket.
A halottak a temetőben megnyugodva feküsznek vissza: nincs semmi újság.
László a Ferenc bá' karucáján jött Mezővásárra.
Az uraknak akarta visszaadni a látogatást, a beiktatáson való megjelenésükért.
Lovass Albert főbíró urat nem találta a hivatalában, a lakására utasították .
A falutól külön, jól gondozott betérővel az útra, épült a Lovass-kúria.
Sűrű kőrisfasor vezetett hozzá.
László megcsodálta ezeket a vastag , egyenestörzsű, gyönyörű óriásokat, itt a Mezőség sivatagjában.
A kúria alacsony kőfallal övezett kertben állott.
A novemberi dér már leforrázta a virágágyakat, de romjaikban is mutatták, hogy milyen oázis ez a pusztaságban.
A fehér rózsakarókon még ott ragyogtak a színes üveggömbök, de maguk a rózsafák már a föld alá dugták fejüket, hogy ne lássák a közelítő halált.
Nyírott bokrok, örökzöld fák szegélyezték a körbefutó utakat, melyek az oszlopos tornác alá vezettek.
Nagyúri ház volt.
Mikor Lászlót bevezették , örömmel látta a süppedő szőnyegeket, fényes parkettet, ragyogó bútorokat , halványan világító ezüstöket s fínomhangulatú tájképeket.
A főbíró úr leereszkedő szívességgel fogadta most is.
Kérdezősködött első benyomásai után, biztatta, hogy ne csüggedjen el a nehézségeken s figyelmébe ajánlotta, hogy a virágosi paraszt a föld legravaszabb teremtménye, nyakára hág annak, aki hisz neki.
- Tiszteletes úr legyen erélyes, amit jónak lát, ahhoz ragaszkodjék s tartsa őket távol magától, mert csak akkor tisztelik.
A nép gyermek s a virágosi komisz gyermek.
- Azt hiszem, - mondta László - megértéssel, szeretettel, javukat akarva sokra vihetem őket.
Ha talán rosszak is, tessék elhinni, a nyomorúság az oka.
- Elmondta, hogy mit tapasztalt az embertelen zsúfoltságban s hogy mi a véleménye a grófi birtokpolitikáról.
A főbíró összevonta szemöldökeit:
- Tiszteletes úr fiatal és tapasztalatlan ember.
Tiszta jóakarattal mondom , ne üljön fel a látszatnak.
A gróf úr akarta a tagosítást, de a parasztok mind azokra a területekre éheztek, amelyeken mintagazdaságot, szőlőt , gyümölcsöt állított be.
Hiszen a háború után más világ lesz itt, az bizonyos.
Rendezni fogjuk a kérdéseket.
Legnagyobb baj ezzel a néhány magyar faluval van, itt Mezővásár körül.
Ezek többnyire paraszti sorba süllyedt kurtanemesek ivadékai.
Nem akarnak cselédkedni.
A román parasztsággal félannyi baj sincs.
Alázatosak, engedelmesek, igénytelenek.
A magyar birtokokat csak velük tudjuk fenntartani.
Sajnos, így van, tiszteletes úr.
A mi népünk itt a Mezőségen úrgyűlölő.
- De mi lenne főbíró úr kérem, ha...
- Tudom, tudom - intett a főbíró.
- Győzni fogunk, tiszteletes úr.
Győznünk kell.
Ebben hinni, ezt hirdetni, hazafias kötelességünk.
Persze, hogy az egész Mezőség, kis foltoktól eltekintve, csupa román.
De ezek sohase elégedetlenkedtek.
Erre nincs is igényük.
A papjaik fészkelődnek ugyan , messzibbről jövő vezényletre.
Tudjuk.
Rajtuk van a kezünk.
Nem lesz itt semmi baj, tiszteletes úr.
Csak kitartás, kitartás!
Bejött a főbíróné.
László már tudta, hogy bárókisasszony.
Méltóságos asszonynak szólította.
- Magának megmondom, mert maga más, - árulta el érzelmeit különös, récére emlékeztető csácsogással az asszony - hogy ezek a református papok borzasztó emberek.
Műveletlenek, rusztikusak, isznak...
Ellenben itt van a plébános : mindig olyan, mintha skatulyából húznák ki, franciául beszél és úri módon viseli magát az asztalnál...
Bírja még Virágoson ?...
Mindenki: orvos, patikus, jegyző, postás csupa rosszat mondott a virágosiakról, igaz, hogy általában az összes mezőségi magyar falukról is .
László mikor az orvos szidta őket, hogy tele vannak rossznyavalyával , szerette volna megkérdezni, hogy ő mit tett ellene!
A jegyzővel is célszerű lett volna beszélgetni a felől, hogy helyes -e az öreg embereket letegezni, a menyecskéket megcsipdesni, a zúgolódókat felképelni és a kérelmezőket az anyjukhoz utalni.
- Mert én így, mert én úgy !... - döngette a mellét a jegyző úr.
A patikus volt a legkedvesebb, ő csak azon kacagott tele szájjal, hogy miket sóz rá a parasztokra, mikor azok jól megfizetik.
Az volt a legcsodálatosabb és Lászlóra nézve a legmélyebben sérelmes, hogy az urak mindezt természetesnek találták egy pap előtt kitálalni.
Mire szoktathatták ezek az emberek itt a lelkészeket, vagy miket tűrtek el, talán helyeseltek is itt a lelkészek, hogy ez lehetséges?
Egyszerűen cinkosuknak , magától értetődően velük gondolkozónak tartották a papot, mint akinek kenyere a vasárnapi szóáradat, de nem komoly meggyőződése.
Érezte, hogy megsértődni, visszavágni ebben az első pillanatban teljesen eltévesztett taktika volna: a vastagbőrűek nem értenék meg, min háborodik fel s legfennebb elzárkóznának előle.
Élettel, tényekkel kell itt lassan megmutatni az igazat.
Csak annyit mondott, hogy ő megpróbálja a maga módján változtatni a paraszton.
- Szép, szép - hagyták rá az urak.
- Fiatal ember, idealista.
Ha majd csalódik, ne ugorjék a kútba, egy jó kaláber-parti a Fehéregyszarvúban , kedélyes sörözés, ízes mezőségi pletykák a legjobb flastrom az effajta sebekre.
Szívesen látják bármikor.
- Mert hogy itt mik történnek! - csettintett nyelvével a rózsásarcú patikus , csücsörítve a száját, mint egy marcipánból készült újévi malac.
- Azt el sem képzeled!...
Ez a Mezőség, barátom!...
Aki csak úgy átmegy rajta, unalmas halott világnak látja.
Domb, domb, szakadék, agyag, tövis.
De azok a kúriák , itt-ott meglapulva az ültetett fenyőfák és akácbozót között!
Nem is képzeled, kik bújnak meg néha errefelé ?...
No, no, nem szóltam semmit...
László már rászánta ezt a hetet, hogy akivel lehet, megismerkedjék.
Az urak után a kollégák következtek.
Voltak közöttük nehézsorsú, letört, szomorú emberek.
Voltak, akik a távolba meredve, sóvárogtak az Urbs után.
De nagy megkönnyebbülésére László aljas embert nem talált közöttük.
Talán kissé gyanakodva fogadták, nem akarták megérteni, hogy ok nélkül vetődött erre a Szaharára, de őszinte, leplezetlen magakitárása mindenütt visszhangra talált a szívükben.
Fájdalmas volt, hogy nem bíztak a népben.
A parasztfurfang kiábrándította őket.
A zománc hiányzott a lelkükről.
A bűnt dorgálással akarták gyógyítani.
De ahogy László a maga fiatalságával közéjük hozta az ifjúkori látomások visszfényét, lelkük mélyén fölcsillant a jobb lehetőségek hite.
Ha meg is mosolyogták a gyorsan kiömlő nagy terveket, arra kezet adtak, hogy tenni kell valamit s bizony jó volna ha László összefogná őket , pótolni elmaradt ismereteiket, megpiszkálni a lelkek mélyén húnyó égi parazsat, keserű tapasztalataikhoz odaönteni a maga kikezdetlen reménységeinek mézét s egyesülni valami munkában, ami kiemeli az embert a marhaganéjból s a mezőségi urak fölfuvalkodott, vállveregető pajtáskodásának ízetlen levéből.
Az lett a vége ezeknek a látogatásoknak, hogy László a mezőségi lelkészek baráti körének tervével gazdagabban érkezett haza Virágosra.
Egyik lelkész jó gondolatot is adott hozzá.
Ez lakott a legtávolabb a többitől, sáros, sötét katlan fenekén.
László összeborzadt, amikor rászánta magát, hogy leereszkedjék a faluba.
A pap legényember volt, Imre Jánosnak hívták.
Kicsi, süllyedt templom aljában, melyet még ősi módon a temető környezett, szinte a sírhantok között lakott düledező vályog-házikóban .
Barlangját kaszálatlan, írtatlan gazos kert bozótja övezte.
Az elszáradt ökörfarkkórók, napraforgók embernél magasabb kísértettestőrsége tiltakozva zörgött, mikor László áttörte magát közöttük.
Imre Jánost nagy festetlen fenyőfaasztal mellett találta, rajzolásba mélyedve.
Biblia, valami öreg építészeti képeskönyv, vízfestékek s egy üveg gabonapálinka az asztalon, melyre rozsdás tollhegyekkel rögzítette a rajzlapnak szánt pakolópapirost.
De a gyatra közegen színes, megkapó formája alakult valami régi keleti templomnak.
A pap föléje görnyedve egészen beleveszett a munkába s közben bánatosan fütyörészett.
László harmadszori köszöntésére fölriadt, hátrataszította székét s fölemelkedett.
Görnyedthátú, hórihorgas ember volt, hosszú, pecsétes , megzöldült kájzerben, mely alól gombolatlannyakú és bizonytalan színű hálóing látszott ki.
Nagy kopasz homloka körül néhány vörösszőke hajtincs lengedezett, arca rézpiros az ihlettől s talán a pálinkától, szemei szórakozottan, zavartan bámultak Lászlóra.
De aztán csakhamar magához tért.
Gyorsan lesimította két tenyerével a kájzerje oldalát, talán a kefélést szimbolizálva, mind a két kezét nyujtotta s örömmel üdvözölte a vendéget.
Kiderült, hogy Salamon templomát restaurálja a Biblia, az építészeti tankönyv és a saját fantáziája szerint.
Valamikor műegyetemre készült, megpályázott egy ösztöndíjat, de mivel a nyilvános versenyen a földiktált tételhez minden levezetés nélkül mindjárt odaírta az eredményt is, a professzor azt mondta, hogy csaló.
Ezért földhözvágta a krétát, hátatfordított az egésznek.
A teológián mindig keresett valami megoldást, amit nem talált meg.
Prédikációiban viszont gyenge volt, nem kellett senkinek.
Végül az esperes idedugta, ahol jobbára csak a temető pásztora, mert a hívek régen elrománosodtak.
Az az egy-két atyafi, aki még az övének vallja magát, már szintén csak románul beszél s a kepét csupán valami érthetetlen hagyománytiszteletből adja neki.
Így aztán rajzol, festeget, hogy agyonüsse az időt s hogy a lelkiismeretét megnyugtassa, a tárgyat legalább a Bibliából választja...
Ahogy ezeket elmondta, dacosan, cinikusan kacagott hozzá, hörpölve egyet-egyet a pálinkás üvegből.
De a szeme mélyén, a hangja gyökerében nagy szomorúság reszketett.
László mindenféléről beszélt neki gyorsan, élénken, tárgyról-tárgyra ugrálva és sikerült beleugratni emberét a társalgásba.
Beszélt Jóskáról is, mint a régi Kelet legtudósabb ismerőjéről a fiatalok között.
Hogy milyen könyveket látott nála, ebből a tárgykörből, remek illusztrációkkal.
Ez felköltötte a remete kíváncsiságát.
Mikor aztán a baráti kör dolgára terelte a szót László, meg hogy együtt kellene tanulniok valamit, Imre János fölcsillanó szemmel indítványozta:
- Azt a Jóskát, azt hívd ki ide közénk.
Ha az tartana itt előadásokat nekünk , négykézláb is elmásznék, hogy hallhassam...
És tanulnék is, bizony Isten!...
Jóska úgyis megígérte volt, ha félig tréfásan is, hogy meg fogja látogatni , gondolta László.
Kitűnő ötlet!
Továbbképző kurzust fogunk rendezni Virágoson.
Ez Jóskának is tetszeni fog s együtt tölthetnek néhány kedves napot.
Mihelyt hazaért, azonnal írt is neki, hosszú levelet, amelyben falusi tapasztalatait magamagával csúfolkodva festette le s aztán a kurzus tervéről beszélt, jóhiszeműleg túlozva a mezőségi papok tudományszomját .
Hogy mihelyt kitavaszodik, megtartják és Jóska készüljön reá a télen.
Külön húsz fillért adott Pikónak, a karikalábú gyalogpostásnak, aki Mezővásárra járt be a levelekkel s hordozta onnan, hetenként kétszer a falusi postát.
Pikó mostanában büszke volt a hivatalára.
Régente csak az udvarba jött egy-egy levél, újság, de most mindig tele volt a tarisznyája rózsaszínű tábori levelezőlapokkal, amiket a harctéren levők küldözgettek haza s választ is hordott rájuk bőven, amiket Mandula írt meg az epekedő fehérnépeknek, aszerint, hogy ki micsodást akart, három, hat és kilenc tojásért.
Pikó mennyre-földre esküdözött, hogy a tiszteletes úr levelét semmiképpen el nem hullatja az erdőn, tulajdon kezébe adja a postamester úrnak s még külön is a lelkére köti, hogy azonnal továbbítsa.
Edithet minden, minden nagyon érdekelte, amit László ezen a látogató körútján tapasztalt.
Lelkesedett a baráti kör és a továbbképző kurzus eszméjén s begyujtotta Arankát is, hogy az elszállásolás, rendezés, ellátás terveibe belevonja.
Majdnem úgy nézett ki a dolog, mintha holnap reggel kezdődnék , annyira részletekbe tüzelték magukat.
A nőket mégis leginkább a papnék érdekelték, akikkel László találkozott .
Megfigyeléseire hol élénken bólintgattak, hol hevesen rázták a fejüket.
Aranka, arra a papnéra, akiről László, mint a legfínomabbról s leglelkibbről beszélt, ezt a megjegyzést tette:
- Kígyó.
- Pedig nagyon jó tanácsokat adott - erősítgette László.
- Többek között , hogy hamarosan házasodjam meg.
Ajánlott is egy leányt, valami Piroskát, aki a tavasszal náluk lesz.
- Az a húga - mosolygott Edith.
- Nem éppen fiatal, de nagyon művelt.
Szeret irodalomról beszélni.
- Csakhogy nem tud megfőzni egy rántottlevest sem és hozzá nyávog, mint valami kényes macska - egészítette ki Aranka makacsul.
- Hogyisne!
Jó volna nekik!
Edith szívből kacagott:
- Nem adod Lászlót, úgy -e?
- Dehogy is adom! - csattant föl Aranka s mindjárt utána fölsikoltott: - Jézusom!...
- Vörös lett, mint a főtt rák s kicsattogott a szobából.
- Szegény Aranka, - nevetett Edith Lászlóra - csupa szív és jóság.
Úgy szereti magát, mintha a fia volna...
Csakis úgy - tette hozzá komolyan.
- Én igazán sajnálom ezeket a szegény papnékat - terelte el a szót László.
- Többnyire városi leányok, majdnem mindegyik képezdét járt s most itt kínlódnak sárral, parasztokkal.
Higyje meg Edith, csak azért pletykálnak , mert nincs komoly lelki foglalkozásuk.
A férjeik már megszokták, hogy maguknak se legyen.
De vágynak reá, azt nem is titkolták.
Ha maga majd az András felesége lesz, más példát fog mutatni.
Edith nagyon elkomolyodott.
Merengve nézte Lászlót.
A szeme zöld volt, mély .
Most nem zavarta az arca folytonos változása a férfit.
A vonásai határozottak, komolyak voltak.
Mintha az egész arc kissé megnyúlt , elkeskenyedett volna.
- Jó papné leszek, azt hiszem... - suttogta maga elé.
IX.
- Sötétedik, tiszteletes úr - motyogta Minya, a harangozó, bebotorkálva a szobába.
László a prédikációjára készült.
Az órájára nézett.
Nem volt még tíz.
- Hiszen alig virradt még meg, Minya bá '!...
De az öreg állhatatosan ismételte:
- Harangozzunk, tiszteletes úr, mert mindjárt sötétedik.
Fájdalom, Minya bá' részeg volt.
De valami alapja mégis csak van a csalódásának: a késő novemberi ég szürkén borult a falura, ködök ültek az erdőn s a levegő tapadósan nyúladozott, hideg párával telítve.
A templom most is, mint minden vasárnap a beiktatótól fogva, zsúfolva volt .
Akármi történt hat napon át, a virágosiak vasárnap buzgó templomgyakorlók voltak.
Az Isten háza képviselte számukra az életnek mindazt a drága fölöslegét, amit a városi ember társaságban, színházban, moziban , hangversenyen keres és kap.
Ha az ember a mindennapi életüket nézte, nem sok hatását láthatta rajta a templomnak.
Inkább úgy látszott, mintha szántszándékkal felejtkeztek volna meg róla, mindjárt hétfőn reggel, mint ahogy félre tesz valaki egy jó könyvet, szép ruhát, finom csemegét, hogy munka után annál kiadósabban élvezhesse.
A virágosiak is vasárnapra tartogatták a lelki gyönyöröket.
Igaz ugyan, hogy főleg az öregje csaknem abban a pillanatban hunyta édes álomra a szemét, ahogy a padjába zökkent s az ébresztő óra pontosságával nyitotta föl az ámenre, de ki tudja, miféle misztikus értelme van az ilyen templomi alvásnak?
Az se lehetetlen, hogy az Ige, a maga titkos útjain beszivárog az ilyen alvók fülébe is.
A Szentléleknek elvégre megvannak a maga kikutathatatlan módjai.
László eleinte meghökkent ezen s az igehirdetése kritikájának érezte: bizonyosan elvont vagy unalmas, amit beszél, azért alusznak el.
De viszont Dávid, meg egy csomó más férfi, aztán az asszonyok mind csillogó szemekkel itták a szavait s a fiatalságot is meg tudta fogni, hogy odaügyeljenek.
Rossz szokás, nyugtatta magát.
De ahogy harmadszor, negyedszer látta, föltűnt neki, hogy ezek a kérges, barázdált, gondoktól torzult arcok milyen csodálatosan elbékülnek s kisimulnak, az Úristen kebelén pihenve.
Nem, nem akart hozzányúlni ehhez a titokhoz.
A föld törődött, elkínzott , beszennyezett öreg gyermekeinek lelkét ilyenkor bizonyára az angyalok fürösztik mennyei gyöngyharmatban.
Nem is tudják, de egész héten ennek az édes tisztálkodásnak reménysége vibrál a szívük alján.
Bizonyos, hogyha nem volna templom és pap, kimondhatatlanul boldogtalanok lennének s belepusztulnának, mint a halálraítélt, akinek cellájából lassan kivonják a levegőt.
Neki magának mindig borzongató, félelmesen gyönyörű érzés volt a szószékbe föllépni.
Még egész érintetlenségében tudta átérezni az igehirdetés aktusának misztériumát.
Kiválasztott emberi szív, melyen keresztül a végtelen belép a végesbe, az Isten szól az emberhez, a bűnös találkozik a Kegyelemmel.
Tudta, hogy ki ő maga, minden élhetetlenségével és gyakorlatlanságával s tudta, hogy kik a hallgatói, egész földiességükben és alacsonyságukban.
De ezeket a névtelenül földbekorhadó lényeket, itt a templomban, magasra emelte és átragyogta az a csodálatos lehetőség, hogy gondolatokat kiálthat feléjük, testetlen szellemi valóságokat, melyek a végtelenből születtek.
És önmagát sajátmaga előtt fölmagasztalta az a megrendítő tudat, hogy megfeszült értelem és viaskodó vágyakozás küzd azok mögött az együgyű arcok mögött, megragadni a megfoghatatlant s megtelni a magasabb világ idegen és mégis mámorító levegőjével.
Lehet, hiszen napról-napra látja, hogy a szavak látszólag nyomtalanul repültek el az emberek felett, mint különös, idegenpompájú madarak, de mit tudhatja azt az ember, miféle emlékeket hagytak itt s hova hullott le egy-egy lángoló tolluk, örök honvágyat ébresztve a magasság után?
Soha nem bíbelődött a megszokott, untig szájbarágott apró erkölcsi tanácsokkal.
Nem bízott a lapos tanítás erkölcsi hatásában.
A bűn nem az értelem betegsége, hanem a szív megmérgezett indulataié.
Krisztus nem aprózható el mindennapi jótanácsok morzsáivá.
Ő az élő és életadó kenyér maga.
Egészen kell ábrázolni, átadni őt, a Szeretetet magát, aki az Isten.
László azon viaskodott, hogy miként tudja megfelelő szavakkal ezt az éltető egészet megjeleníteni előttük s titkos meggyőződés élt benne, hogy ez még inkább lehetséges itt a kicsinyek és együgyűek között, mint a műveltség előítéleteiben élők számára.
Mert, aki maga az igazság és az élet, falusi parasztoknak, mogorva halászoknak , eldurvult adószedőknek nyilvánította ki isteni természetességgel a világ titkát.
Megérezte, hogy a lélek, mint ősi anyanyelvére, figyelt föl az emberekben, mikor a szeretet hősies szelídségéről beszélt nekik.
Lehet , hogy csak ennyit tudtak róla mondani: gyönyörű volt és folytatták tovább hétköznapjaik megszokott robotját, de László mégis úgy érezte, láthatatlan szálak fonódnak a szívük köré, melyek mind erősebben kötik őket ahhoz , aminek a templom a látható bizonyítéka az életükben.
Vasárnaptól-vasárnapig bizony nagy szakadék sötétlett.
Hétköznap egy-két öreg asszonyon kívül senki se jött a templomba.
László azért végezte rendesen , minden reggel és szombaton délután, az istentiszteletet s Edith, hogy segítsen neki, a gyermekeket fölvezette iskola előtt a templomba.
Ilyenkor orgonaszó nélkül énekelt vélük s megfürdette László lelkét az üde gyermekhangok hullámaiban.
Volt ebben valami titkos összeesküvés, lelki híd verése a hétköznapok fölött, mely egyik vasárnaptól a másikhoz ívelt , dacolva a sárral, sötétséggel.
Az iskola volt a másik külön terület, ahol a lélek világa a földet érintette .
Itt nem villogott semmiféle pedagógiai szörnyeteg rosszaló szeme: szabad volt korlátlanul mesélni, ujjongva elhajítani a módszer otromba mankóit , játszani, énekelni, mindent, amit csak jól esett.
Jónás próféta itt kisfiú volt, akinek kalandjaiban, a saját apró életükhöz formálva a gyermekek szívdobogva ismertek magukra.
Ábrahámot a sodomabeli rossz kölykök László meséjében vén cigánynak csúfolták, amiért sátorban lakott.
A tábla mögötti szegletben terült el a Jákob pusztája, ahol a hazug csaló bujdosott bátyja haragja elől s ahová most közakarattal száműzték azt a gyermeket, amelyik rosszul viselte magát.
Jó volt tudni, hogy az isteni megbocsátás lajtorjája nem csak akkor, hanem most is lenyúlik az égből, ha valaki meg akar javulni .
Mégis volt egy nagy különbség régi városi tanítványai s a falusi gyermekek között, amit László meglepetve tapasztalt.
Itt nem kellett díszíteni a mesét, a tarka ötletek csillogása fárasztotta és untatta ezeket a gyermekeket.
Minél jobban közelítette meg a Biblia zord egyszerűségét, annál inkább megfogta vele a lelküket.
Ezek a friss, néhány egyszerű, mindennap megismétlődő benyomástól eltekintve, érintetlen agyacskák, a meztelen tényekben is éppen elég csodát láttak.
Különben is volt valami keménység, nyers természetesség ezekben a falusi gyermekekben, akik a szájukat tátották volna városi iskolatársaik homályos és fantasztikus képzelődésein olyan dolgokról, amik őket cseppet sem izgatták, mivelhogy a szemük előtt folytak le napról-napra, leplezetlen realitásukban.
A városiak képtelen, ostoba gólyameséje értelmetlen hülyeséggé vált itt, ahol minden kis kölyök tisztában volt a dologgal s ennélfogva nem is érdekelte őket.
Élet, halál nagyon egyszerű, mindennapi tényékké közönségesedtek a falun.
Se egyik, se másik nem olyan nagy dolog.
Sokkal fontosabb a megélhetés, mint maga az élet, a bornyú, mint a gyermek.
Vak Sári, félszemű asszony, zokogva kér Arankától egy maréknyi kávéseprőt , mert a bornyúnak hasmenése van.
A gyermeke, akit e közben letett a konyha padlójára, a legcsúfabb bélhurutról hagyott bizonyságot.
De Sári azért nem zokogott, hanem rávert a fenekére.
László elvesztve egy percre higgadtságát, keményen ráripakodott érette, hogy gyógyítsa meg előbb a gyermekét, akiben halhatatlan lélek lakik s aztán gondoljon a baromra.
De Sári csak a fejét rázta:
- Ha a bornyú megdöglik, mit érek a gyerekkel?
Ezt ingyen adják s nincs ára Mezővásáron.
Elvette azért az orvosságot, amit Edith adott neki a gyermek számára, úgy mellékesen, de a kávézaccot szorította szívére, mintha a bölcsek köve volna.
Furcsa értékelésük volt a virágosiaknak.
Az ingyenvaló szeretet nem talált bennük méltánylásra.
Egyszerűen nem hitték, hogy valamit is érhet vagy használhat az, amit valaki szívből ad, nem árért.
László, mikor a postát osztották, elnézte, hogy futnak az asszonyok a szívükreszorított tábori levelezőlapokkal a zsidóhoz.
Mert olvasni is csak elvétve tudott közülök valaki, Mandula úr végezte ezt el helyettük olcsón , darabonként egy tojásért.
László odaszólt egyiküknek:
- Adja csak ide, lelkem.
Elolvasom én magának.
- El is olvasta, hogy János vagy Pista egészséges, az Isten megtartotta, vagy hogy megsebesült s itt és itt ápolják, tisztelteti az otthonvalókat.
És hogy mi van a Jámborral , amelyik akkor borjazó volt?
Az asszonyok áhítattal végighallgatták s aztán megkérdezték, mivel tartoznak a szívességéért?
- Semmivel, - nevetett László, - jószívvel teszem akármikor, csak hozzák el .
A választ is megírom, ahogy akarják, tiszta szeretetből.
Értsék meg , asszonyok, hogy én vagyok a lelki atyjuk.
Tőlem mindent kérhetnek bizalommal s én mindent megteszek, amit tudok...
- Lelkem jó tiszteletes úr, - áradozott a menyecske - az Isten fizesse meg!
Aztán csak látta László, hogy a zsidó sarkáról félve pislogatnak vissza , nézi -e őket?
Tette magát, hogy nem ügyel oda.
Az asszonyok besompolyogtak a zsidóhoz.
Mégis csak más az, ha olyan olvassa el s válaszolja meg, aki fizetést kér érte.
Az biztosabb.
Azt megkapja János meg Pista.
Mandula úr ravaszul pislogott, mikor László nyiltan megmondta neki, hogy nem akarja ugyan elrontani az üzletét, de Mandula úr se vegye neki rossznéven , ha ezt a dolgát leveszi a válláról s maga válaszolja meg a katonák levelezését.
Mégis ő, mint lelkipásztor, úgy -e bár, tehet belé egy-két vígasztaló szót is, meg érdeke, hogy a katonák megtudják: van pap a faluban megint, akihez bizalommal fordulhatnak családjuk érdekében, esetleg a saját magukéban is.
- Csak tessék, tessék, tiszteletes úr - helyeselt Mandula sűrű biccentésekkel.
- Világért sem sértődném meg rajta.
Megértem, hogyne érteném meg.
Csak legyen, aki megkéri rá.
László érezte, hogy Mandula úr hatalma mélyen fészkel a lelkek ismeretében .
Hallgatott.
Gondolkozni kell erről s beszélni a presbiterekkel.
Ráterelte a szót az Ótestamentumra, mintha ez az ügy el lenne igazítva.
Mandula úr megint visszatért Jákobra:
- Mondtam már tiszteletes úr, hogy én Jakabot tisztelem a legjobban.
Tizenkét fia volt...
Tizenkettő!...
A szeme elsötétedett, nagyot sóhajtott: - Lássa , tiszteletes úr, nekem is megvan a magam nagy bánata...
Volna mindenem, akár tizenkettő számára is... és nincs, csak az az egy, Hersi...
És az hős !... kacagott fel rekedten.
- Meg ez a leány, aki regényt fal...
Az anyjuk vére!...
Miért dolgoztam!...
Hirtelen összerezzent, mintha most térne magához:
- Senkinek se mondom, tiszteletes úr...
De magához bizalmam van...
Maga nem olyan ember, azt látom.
Kérem, felejtse el mégis...
- Így még több jót tehet a vagyonával, Mandula úr - vígasztalta László.
- A fiára inkább büszke lehet, hogy ilyen vitéz hazafi...
Aztán lehetnek unokái...
Nincs miért kétségbeesnie.
Mandula úr szúrósan nézett a távolba:
- Ezek... - tördelte.
- Ezek!...
Csak arra jók, hogy elszórjanak mindent , amit gyüjtöttem...
Átok van rajtam, tiszteletes úr...
Átok!...
A boltba vevők jöttek.
Mandula úr visszazökkent a világba.
Mért, csomagolt , számolt, beseperte a krajcárokat.
László elbúcsúzott.
Péntek este volt.
Később, mikor vacsorára indult, ismét Mandula boltja előtt ment el.
Már zárva volt.
Az egyik vasrácsos ablakon keresztül, melynek függönyét úgy látszik, elfelejtették lehúzni, látta a hétágú gyertyatartóban lobogni a lángokat s Mandulát, ahogy imaköpönyegében, homlokán, csuklóin a szíjakkal, a lángokba meredve imádkozott...
Megdöbbentő látvány: a szája reszketve vonaglott, az arcán könnyek csorogtak s öklével verte a mellét , szenvedélyes pörben Valakivel.
Ezen az estén, vacsora után kezdte meg László tanulmányának fölolvasását , melyből már jókora rész elkészült, többnyire az éjszakák csendjében, a zöldernyőjű kicsi lámpa biztató duruzsolása mellett.
Dobogó szívvel kezdett hozzá.
A lelke feszülten figyelte, milyen hatást tesz Edithre?
Ismertette a probléma fölvetődésének történetét és elhatalmasodását a lelki élet magyarázatának terén.
A mondatok megszerkesztésében világosságra, szemléletességre törekedett.
Szavaiban az ember egyénisége, központjában az öntudat apró lámpásával, végtelenné szélesedett ki, szétgyökerezve és alámerülve az öntudatlan lelkiség sötét végtelenében.
Mi az öntudat jelentősége és szerepe ebben a mérhetetlen ismeretlenben?
Mi a mi lényegünk; ez a kis pislogó világosság -e, ez a pici színpad, amelyen átsuhannak a jelenségek, vagy inkább az a határtalan és alaktalan lét, melybe ösztöneink titokzatos gyökérszálai ereznek alá ?...
A probléma felvetésénél megállott.
András tenyerébe hajtott fejjel pislogott , mélyen gondolkozva:
- Az öntudat pártján állok - jelentette ki meggyőződéssel.
- Mert ami még nem jutott bele vagy már eltűnt belőle, az annyi, mintha nem volna.
De Edith nyugtalanul vágott közbe:
- Én ellenkezőleg, a tudattalanban hiszek...
Úgy -e László, igazam van, amikor azt gondolom: ott van az igazi nagy, szép és fenséges valóság, amit mi csak nagyon gyarlón s csak kicsi töredékeiben tudunk fölfogni?
- Ez az egyik elmélet, - válaszolta László - de csodálatos, hogy maga rögtön erre gondolt.
- Csillogó szemmel nézett a leányra.
- Majd látni fogja , Edithke, hogy James miként magyarázza a megrendítő nagy élményeket éppen az emberfelettinek a tudatba való betöréséből...
De előbb egészen egyebet fog látni!
Olyan elméleteket, melyek szerint a tudat az a finomító szűrő, az a szellemesítő cenzor, mely a vérszomjas, vad és durva ösztöniségből formálja át a maga érzékenységének megfelelő eszméket.
- Nagyon izgalmas, - suttogta Edith - olyan mint egy csodálatos színjáték rendezése...
Gyönyörűen írta meg, minden olyan világos, mintha villámlás hasítana az éjszakába...
Nagyon köszönöm, László!
Aranka egy darabig tette magát, de sokkal becsületesebb lélek volt annál , hogy képmutatóskodjék.
Szelíden elszenderült.
A következő felolvasásról ki is mentette magát.
Nagyszerű dolog, mondta csodálattal tele László iránt, de ő buta hozzá.
Dolga is van, úgy -e nem veszik rossznéven?
Ahogy a tanulmány kibontakozott s egyes részletei a beszélgetésekből merített inspiráció hatása alatt mind gazdagabbá, színesebbé váltak, Lászlóból eloszlott az a kényelmetlen érzés, hogy Edith és András csak udvariasságból áldozták föl magukat hallgatóknak.
Semmi kétség felőle, egészen lebilincselte őket a dolog.
László megtanulta becsülni András józan paraszti eszét s egy-egy egészséges kérdésére, megjegyzésére csodálkozva nézett reá , hogy megint új lehetőség nyílik föl előtte.
Hiába, a szeretet a legnagyobb ösztönző.
András szívből akarta, hogy László értékest alkosson s megmutassa , hogy a falu nem süllyesztheti le és ez az ösztönző akarat képessé tette lusta elméjét, hogy megfeszítse magát s együtt szárnyaljon barátja lelkével .
Edithtől pedig mindig úgy ment haza László, hogy tele volt az egész lelke új és új látomásokkal, érezte a leány szívének biztató melengetését, a legalkalmasabb fluidumot arra, hogy kikeljenek benne a gondolatok gazdag csírái.
Edith valósággal látta a gondolatokat.
Úgy szorongott és aggódott a sorsukért, mintha tényleg izgalmas drámai bonyodalmat figyelne.
Mikor aztán a tanulmányból kibontakozott az öntudat sajátos hivatása és dicsősége: a páncélos őrszem az ösztönök-ostromolta gáton, úr a "tudatalattin" és az alázatos, engedelmes szolga, a felsőbb parancsok hűséges eszköze, az áhítatosan megnyitott ajtó a "tudatfölöttivel" szemben, Edith szemeiben könnyek csillogtak s mélyen, megkönnyebbülten sóhajtott, mintha a függöny egy boldogító vég után gördült volna le.
Ekkor határozta el László, biztatásukra, hogy a tanulmányt elküldi öreg professzorának.
András rendületlenül bízva jelentette ki:
- Az öreg el lesz ragadtatva!
Esküszöm, hogy el lesz ragadtatva!
Mikor László és András eltávoztak, Edith mélyen elgondolkozva ment be a szobájába, mint egy alvajáró.
Tett-vett a kis tükörasztalon, gépiesen bontotta le a haját, mely sötéten ragyogó hullámokban omlott végig a hátán s villamos szikrák pattogtak szét a fésű alól, ahogy lassú, merengő mozdulatokkal szántott végig vele a csodálatos szálakon.
Szembenézett magával a tükörben s kikerekedett a szeme, mintha a tudat alól egy idegen valakinek elfelejtett, ismeretlen és mégis rokon vonásai rajzolódnának ki előtte.
Hirtelen összerázkódott, eldobta a fésűt, felzokogott s úgy érezte, hogy az égő könnyek a szívére peregnek.
Nem maradhatott egyedül most, ebben a szívszorító pillanatban.
Át kellett mennie Arankához.
Aranka fölrettent álmából, ahogy Edith az ágya szélére ült, ráhajolt , átölelte a nyakát s fejét a vállára hajtotta.
- Mi az?... - riadt fel az asszony.
- Megijedtél valamitől, szívem ?...
Símogatta kuszált haját, csitítólag veregette a vállait.
Edith zokogva tördelte:
- Ó, Aranka, olyan boldogtalan vagyok!...
X.
A presbiterek tempósan jövögettek be a szobába.
Méltóságuk tudata lépéseiknek meggondoltságában nyilvánult.
Köszöntek, leültek sorba a fal mentén fölállított padra, melyet a templomból hozott ki nekik Karó Pendzsi .
Gyilkos szemekkel méregette a nagy sárkoloncokat, amiket a presbiterek a padlóra tappogtak.
Nem elvi kifogása volt, hanem tisztára gyakorlati , mivelhogy neki kell fölsúrolnia utánuk.
Magában szitkozódva fordult ki a konyhára.
Várni kellett, amíg az intéző úr megérkezik, minthogy ő a patrónus gróf képviselője a presbitériumban.
Meg is jött nagykésőre, mentegetőzés helyett káromkodva, hogy mennyi dolog szakadt a nyakába.
Míg várták, a háborúról, meg a távollevőkről folyt, nagy befelé való elmélkedésekkel megszakított beszélgetés, László és az atyafiak között .
Hogy mikor lesz vége, az volt a főkérdés.
László biztatta őket hogy nem tarthat már sokáig, csak megúnják a hatalmasok az embertelen vérontást, ezt a céltalan nyomorgatását a népnek.
Hanem tanulni kell belőle, az a fő, mert az Úristen nem oknélkül bocsát reánk ekkora megpróbáltatásokat.
Ha győzünk is, mit érne lelki megtisztulás nélkül?
- Én csak Hídonbőrben bízok, - jelentette ki Lovász Ferenc - mer' az mind beléfullasztotta a muszkákat a tóba s most a francokat eszi meg utánuk!
- Jobb csak az Istenben bízni - indítványozta László - s nem elbizakodni.
- Hát igen, - hagyta helyben Lovász Ferenc a többiek helyeslő morgása között - az Isten is csak velünk lehet, mer' hogy igazunk van.
László kérdezősködött a hősi halottakról, sebesültekről, betegekről.
Bizony sok szép legény elesett már, mert virtusos emberek a virágosiak legénykorukban, olyan pedig tán egy se volt, aki legalább egyszer ne sebesült volna.
Mostanság inkább a taliánok irányából küldözgetik az izeneteket s a betegek Grácban, Bécsben gyógyulnak.
Úgy látszik, oda kellett a java, átvitték őket a muszkáktól.
Arra nem nagyon panaszkodtak, hogy a munkáskéz hiányzik.
Lászlónak eszébe jutott a Dávid fölvilágosítása, meg amit a szemével látott s mélyen megborzadt, ahogy átfutott rajta a gondolat: talán megkönnyebbült a falu , hogy lecsapolták.
Biztosan van, aki epekedik utánuk, szívesen adna érettük valaki mást cserébe, dehát a ház olyan kicsi s az élet olyan szűk, hogy egyszeriben betöltötték a helyüket az itthoniak, akiket eddig leszorítottak.
- Csak az a baj, - szólt Dávid - hogy az erős férfiak s legények helyébe most mind ezek a taknyos suhancok fúrják magukat.
Meg se pisszenhettek, mikor apjuk, bátyjuk itthon volt, most meg mindenik rázza magát, parancsolgat az anyjának s fut a menyecskék, leányok után.
Ebbe kell tenni valamit , tiszteletes úr.
Az öreg János bá' is beledörmögött:
- Ezt az orcátlanságot igazán nem lehet tűrni...
De amondó vagyok én, hogy nincs béka tó nélkül.
A menyecskék az okai, meg a leányok, tiszteletes úr .
Sze' tudják keetek, hogy a fehérnépek, hogy bolondítják ezeket a kölykeket...
Azér vagyunk, hogy ne csak a vasárnapi gúnyánkat mutogassuk a papunknak.
Hadd lásson bévülről is, hogy meggyógyíthasson...
- Hagyja ked, János bá' - legyintett egy rókavörös ember, Varó Pista.
- Nem való ide az efféle!...
- De csak mondja - intett komoran László.
- Ismerni kell a bajt, különben továbbharapózik.
- Mer ked, Pista, - folytatta János bá' - nem akarja, hogy kiteregessük a baját...
De csak meg kell mondjam: éppeg a maga menyecskelánya is...
A róka mérgesen horkant fel:
- Mi baja vélle ?...
Férjhez adtam, mit tehetek róla?
- Nem kell személyeskedni - csitította őket László, mindjobban elrémülve a valóság kitárulásán.
- Ne beszéljünk egyesekről...
Jó, hogy tudom : bibliaórát fogok tartani külön az asszonyoknak s külön a fiúknak ...
Felvilágosítom őket, a lelkükre beszélek, csinálok valamit...
De ebben maguk is segítsenek, atyámfiai.
Itt jött az intéző.
Csak kacagott, mikor hallotta, miről van szó.
- Ez a világ sorja - legyintett.
- Ha nincsen ló, szamár is jó.
Nem kell irigyelni a menyecskéktől azt a kicsi vigasztalódást, öreg szentek!
Maguk is, annakidején...
A presbiterek meredten néztek Lászlóra.
- Tréfál az intéző úr - mondta nekik László, zavartan pillogatva.
- Arról beszélünk, kérlek, - fordult hozzá - hogy miképpen mentsük meg a családi élet tisztaságát s az ifjúság lelkét.
Összejöveteleket fogok tartani , felvilágosításokat adok, a lelkükre beszélek...
Egyenként is látogatásokat teszek...
Rajtam van a felelősség, csak segítséget kérek, hogy a presbiterek támogassanak benne szavaikkal, helyeslésükkel.
Az intéző észbekapott:
- Jó, jó, - mormogta - persze hogy...
Térjünk a tárgyra, mert én sietek.
- Ez az egyik legfontosabb tárgyunk - mondta László élesen.
- A kerítések , meg a disznóól dolgára inkább ráérünk.
Itt van a kepével hátralékosok ügye , de inkább várok, ha kell aratásig is, csak ezt a fekélyt vágjuk ki.
- No, én ehhez nem értek - jelentette ki az intéző.
- Nem is hallottam soha , hogy a presbitérium ilyesmin rágódjék.
Ha nincs fontosabb, én mennék...
- De mégis, tiszteletes úr, - indítványozta Dávid - ha siet a tekintetes úr , egy-két dolgot el kéne igazítani.
Teszem, az udvar dolgát...
Mert az udvar még nem hordatta bé azt a kilenc szekér fát, amivel tiszteletes úrnak tartozik, meg a deszkákat, amit a gróf úrtól kértünk a disznóólhoz, meg a vesszőt, amit a tekintetes úr megígért a kerítés javítására...
Azt még a beiktató előtt kellett volna!
- Mekkora eszed van, Dávid, hogy ennyi belefér! - mordult rá az intéző.
- Nem felejtettem el, ne félj!
De van nekem egyéb dolgom is elég.
Szántani kellett, az ökröket nem küldhettem fáért.
Az ól meglehet tavaszig, különben is nem törne le a kezetek, ha beszögeznétek itt-ott és kerítést már úgyse lehet javítani, mindjárt ránkszakad a tél...
A tiszteletes úr bizonyosan belátja ezeket, nem úgy, mint ti.
De Dávid erősködött s többen bátorítóan morogtak, hogy legalább vegyék jegyzőkönyvre s mondjon időt a tekintetes úr, de utolsót.
- Vegyétek, vegyétek - fészkelődött az intéző.
Kipillantott az ablakon , meglátott egy ringójárású menyecskét az udvarba menni üres zsákkal.
A hajába kapott, hogy mennyi dolga van még ma s hirtelen elköszönve , távozott.
- Ez az - jelentette ki Balog Ferenc bá ', utána intve.
- Régen száz-száz véka búzát adott az udvar, papnak, mesternek.
Nem rongyos ágfát, mint manapság , hanem hasított színölet.
A bor se volt ecetes, amit az Úrasztalára küldött s a szent kenyeret nem lökte úgy oda senki a harangozónak, mintha koldus volna, ahogy a tekintetes asszony teszi.
- Az igaz! - dörmögte Minya bá' a szegletből.
- Nehéz idő van, atyafiak - sóhajtott László.
- Talán ez az oka, hogy megkeményedtek.
Kevés a munkaerő az udvarban, az intéző úr meg a felesége dolgoznak, mint a cselédek.
De majd megváltoznak idővel.
Legyünk türelmesek , szelídek.
Győzzük meg őket jóval... s beszéljünk most csak arról, amit magunk tehetünk a lelkekért.
Elmondta nekik, hogy Kálvin János miként szervezte meg a presbitériumot a világ legromlottabb városában, Genfben.
Hogy lett az a gyülekezet őrködő lelkiismerete.
Hogy jártak a presbiterek házról-házra s milyen szigorú szeretettel vigyáztak mindenkinek erkölcsére, még a ruházkodására , életmódjára is.
Hogy pusztították ki imádsággal s türelmes munkával a gonoszt abból a városból, ahol rosszabb suhancok voltak, mint a virágosiak , kővel dobálták a Kálvin ablakát s róla nevezték el a kóborkutyákat.
Hogy kergette el az Úrasztalától ez a félelmetlen Istenembere a fegyveresen fenyegetőző úri haramiákat s hogy égette el az életét, csakhogy mások megjavuljanak.
Egyedül, a Krisztusért.
Meg is volt a jutalma, mert nem tudtak nélküle élni s visszahívták a száműzetésből megalázkodva, átadván neki minden lelki hatalmat az életük felett.
László belemelegedett, csillogó szemekkel, szívből ömlő tűzzel beszélt.
A presbiterek egyre fokozódó áhitattal hallgatták, elkapta őket a pap heve , büszkén érezték át hivataluk eddig nem is sejtett szépségét s a végén mind fogadkoztak, hogy melléje állanak, vezesse őket kötelességük teljesítésére .
Meg is egyeztek közakarattal, hogy utcánként, szomszédság szerint ki hol fog őrködni a lelkeken, a tiszteletes úr utasításai nyomán.
László boldog volt.
Úgy -e, hogy meg lehet hódítani a nép szívét, ha van az emberben hit és szeretet? - gondolta mámorosan a sikertől.
- Kiábrándult , öreg fapapok károgása csak, hogy a nép kemény, durva és érzéketlen.
Mind lélek ez, jóra szomjúhozó szegény szív, mindent lehet velük, ha van aki vezesse őket!
Most már engedte a fantáziáját, hogy repüljön.
A házak elé virágos kertek kellenek, ne csak a neve legyen Virágos a falunak, mint ma .
Az ablakokat meg kell nagyobbítani, hogy napfényt, tiszta levegőt kapjon a család.
A gyermekeket tisztogatni, gyógyítani kell.
A Bibliát elő kell venni a láda fenekéről, az ócska ruhák alól, meg a mestergerendáról, ahol belepte a pókháló.
Olvasni kell belőle reggel munka előtt s este lefekvéskor azt az isteni leckét, amit majd ő megjelöl.
És énekelni kell a zsoltárokat otthon is, ilyenkor, hogy tisztítsák a szívet a rossz indulatok, harag, káromkodás mérgétől.
Csak Krisztus követése vezet el a kocsmától a templomhoz.
Csak ha őt szeretik a fiúk meg a leányok, akkor tudják majd egymást is tisztán szeretni s a szent házasságig magukat egymásnak megőrizni ártatlanságban .
Újév után megkezdi a konfirmándusok előkészítését: egy mintacsapatot fog belőlük szervezni példaadásul, Istennek illatozó virágoskertecskét , tisztességben és szeretetben.
Csak vége lesz a háborúnak is egyszer , ráfordul az illetékesek figyelme a drága népre, a falura, ahol a nemzet igazi jövője rejlik, vége lesz ennek a tűrhetetlen zsúfoltságnak és földtelenségnek...
Elmondta, hogy mire készül, a lelkészekkel baráti szövetséget fognak kötni népük érdekeinek védelmére...
Meglássák, új világ lesz itt, ha maguk is akarják és utánam jönnek!
Az emberek egészen elérzékenyültek s Dávid megszólalt:
- Az Isten segélje meg, tiszteletes úr, hogy bár a felét megcsinálhassa velünk...
De az a baj, hogy mi magunk se magunk sem vagyunk alkalmasak reá...
Lám csak itt a presbitériumban is nagy ellenségek ülnek, régi haragosok.
Hogy fognak ezek a szeretet dolgában munkálkodni, holott eloltanák egymást?
Nagy mozgás keletkezett.
Egy véresszemű öregedő gazda: Sós Mihály a pad egyik végén, egy középkorú, szikár, lógóbajuszú ember: Varga Márton a pad másik végén, egymásra pislogtak, kényelmetlenül fészkelődtek, morogtak.
László kérdezésére Dávid kimutatta őket.
Valami családi perlekedés, régi sérelem feküdt közöttük.
László érezte, hogy milyen kényes, nehéz feladat elé került.
Békítőszavak , erőszakolt látszat mit érnének itt?
Az emberek várakozással néztek reá.
- A presbiterek tanácskozása csak emberi erőlködés - mondta, mintha kitérne a dolog elől.
- Ha nem Istentől kérnek tanácsot, semmire nem mehetnek.
Az igazi presbiterium nemcsak a mások dolgával foglalkozik, hanem először is a maga lelkével.
Ezt úgy hívják: csendes óra.
Ilyent minden héten kell tartani.
A lelkipásztor és presbitertársai együtt imádkoznak, az Isten igéjét tudakolják és először maguk engedelmeskednek neki, hogy másokat engedelmességre bírhassanak.
Akarnak -e most ilyen csendes órát tartani velem, atyámfiai ?...
A presbiterek egyszerre rámondták, hogy igen.
László éneket diktált a zsoltáros könyvből s a kis szoba megtelt durva , küzködő férfihangokkal.
De László a második versszakot is kívánta, aztán a harmadikat, negyediket.
Csodálatosan belejöttek.
Az arcuk kipirult, a szemük fénylett, a hangjuk meghatóan igyekezett simulni a dallamhoz.
Az imádság légköre beborította őket.
László szívből imádkozott önmagáért, társaiért és a gyülekezetért.
Beleszőtte a haragosokat és könyörgött számukra a Lélek kibékítő hatalmáért.
Majd kinyitva Bibliáját, fölolvasta belőle: "Ne adjatok helyet az ördögnek.
A nap le ne menjen a ti haragotokon ".
A harag beszennyező, ördögi betegség, magyarázta.
Mikor az este árnyai leszállnak , meg kellene gondolnunk: ma sem békültem ki a felebarátommal, pedig ki tudja , virrad -e még reám új reggel, hogy megtehessem?
Ime, a harag által az ördögnek adtam helyet a lelkemben, ahol minden hely Krisztusé, árulója lettem Uramnak, aki jön, hogy számot kérjen tőlem, lépései, hogy döngenek a szívem dobogásában, az éjszaka félelmes csendjében!
Ha az Isten kegyelme még egyszer fölvirraszt, a nap le nem megy többet az én haragom fölött!...
Van szent harag is: ahogy Krisztus haragudott a bűnre.
Nem a bűnösre, akit sajnált, szeretett, akinek megbocsátott, hanem a bűnre, amely megrontotta az ő testvérét.
Akik meg tudják gyűlölni a bűnüket, azok meg is tudnak bocsátani egymásnak s az ördög helyét átadják szívükben a Szeretetnek, aki a Keresztről uralkodik a világ felett.
Ismét imádkozott, aztán énekeltek, a végén áldást mondott rájuk.
Ahogy a fejek felemelkedtek, mindenki a két haragosra nézett.
A levegő megtelt várakozással.
A haragosok lesütött feje lassan egymás felé fordult.
Felálltak.
Közeledtek .
A karjuk megrándult, nehezen emelkedett fel s fonódott össze a tekintetük .
Aztán hirtelen kezet fogtak, kemény szorítással.
A parasztok szeme harmatozott s mint a gyermekek, szótalan bámulattal néztek Lászlóra.
Vagy talán nem is reá, hanem rajta keresztül messze valahová, nagy fényességbe...
Ilyen csoda soha nem történt még Virágoson.
Megilletődve távoztak, szentül igérve, hogy mához egy hét ismét megtartják a csendes órát, hogy vaj' egy ördögöt megint megöljenek magukban.
Másnap reggel arra ébredt László, hogy esik az eső.
Tegnap még csodaszép őszi ragyogás volt.
De ha már esik, bár esnék tisztességesen, ahogy máshol szokott.
Amit az ablakán kitekintve lát, maga a halálos reménytelenség .
Minden szétmosódott az ólmos szürkeségben, az egész világból csak ez a nyúlós, kísérteties szürke semmi maradt.
Nem látszik egy ház, egy domboldal , egy fa az erdő szélén, sehol.
Valahonnan a semmiségből hosszú szálak ereszkednek alá, végtelen, utálatos pókhálófonalak.
Kín nézni, amíg a földig érnek, a végük kedvetlenül elcseppen s a szál visszahúzódik, mintha a magasból valaki megrántaná.
A föld rothadt, málladozott, hígult, folyni kezdett, mint valami csúf kelevény.
Ma senkise jött a templomba.
Edith se a gyermekekkel.
Talán a gyermekek is elmaradtak az iskolából.
László alig tudott visszagázolni a templomajtóból a házba.
Karó Pendzsi, vasvillaszemekkel méregetve a szürkeséget, sápítozott:
- Eztán már így lesz, amíg a hó le nem esik...
A tiszteletes úr ma nem mehet le az iskoláig, az szent.
Falábon nem tud járni, máskép pedig belevész .
Ejsze elküldök valami kölyket a zsidóhoz, egyér-másér.
Köménylevest csinálok, meg rántottát, ebédre...
Napokig így tartott.
László életére megutálta a köménylevest meg a rántottát .
Pendzsi egyebet nem tudott előállítani, a kamara üres volt.
Egy bátor kölyök vállalkozott harmadnap, hogy cédulát visz Lászlótól Edithnek: nem tud lemenni, ne várjanak reá.
Választ is hozott, Edith írta, hogy ő is be van zárva a szobájába, gyermek egy se jő az iskolába és soha ilyen szomorú nem volt, mint most, maga se tudja, miért.
Ezen a héten András se jön át, az bizonyos.
Gondoljon rám néha, - írta a cédula aljára - én azzal vígasztalom magamat, hogy fölidézem a gondolatait, amiket fölolvasott.
Ne utálja meg Virágost azért, nem lesz mindig így.
Lászlónak nagy vigasztalására szolgált az Edith levélkéje.
Eszébe se jutott , hogy furcsálja, miért nem az Andrásra való gondolással vigasztalja magát ez a menyasszony ?...
Meleg szellő libbent a szívére, vidáman dúdolni kezdett ...
Édes Edith! - suttogta önkénytelenül.
A falu mintha meghalt volna, senki be nem nyitotta a parókia ajtóját levélírásért, tanácsért, vagy csak úgy, kicsit beszélgetni.
Pendzsi mord fehérnép volt, naphosszat a kemence padkáján gubbasztott magában dörmögve.
László egy darabig azzal töltötte az időt, hogy papírra vetette munkatervét , a falu megújítására.
De tudja Isten, ezek a tervek is, melyek csillogva ömlöttek ki a szívéből a presbiterek előtt, most olyan mereveknek , papirosszagúaknak távoliaknak, szinte nevetségeseknek látszottak...
Letette a tollat, sétált fel s alá a szobában.
Néha hozzányúlt egy könyvhöz , kinyitotta, becsapta, félrelökte.
Nem ízlett semmi.
Mivel üthetik agyon ilyenkor az időt ebben a rettenetes faluban? - gondolta dideregve.
- A sötét lyukakban, a saját párájukban fuldokolva, világosság , levegő, munka nélkül ?...
Ahogy elgondolta, mit csinálhatnak, a szája keserű undorral megvonaglott, levágta magát a díványra s meredten nézte a mennyezetet.
A padlásról, ahova a kölcsön-kukoricát öntötték, vídám hancúrozás hallatszott.
Egerek cincogtak, nyargaltak a gabonában.
A tanulmány elment...
Ezóta megkapta a professzor...
Talán most olvassa ...
Hátha azt mondja rá: marhaság!...
Roppant gyengének tűnik föl most, ahogy visszagondol reá...
Szörnyű dolog így egyedül lenni...
Ez a falu!...
Ezért isznak, kártyáznak, malackodnak az emberek...
Mit is csinálnának egyebet ?.. .
Szegény Edith, most hallgatja az Aranka locsogását, amíg el nem únja ...
Aztán ülhet a szobájában, mint kalickájában a rabmadár.
Milyen édes tőle , hogy az ő gondolataival akar foglalkozni!...
András csupa szív, nagyon szereti, de Edithkének, mégis, olyan lesz mellette, mintha mindig esne az eső.
Ennek a leánynak egyéb is kell: szellem, gondolat, kultúra...
Eh, az egész élet nem ér egy fakovát!...
Még egy hét mulva is tartott a gyűlöletes szivárgás.
Eljött a csendes óra napja.
Ez, egyedül ez tartotta a lelket Lászlóban.
Gyönyörű, csodálatos sikere volt.
Hátha megismétlődik?
Ahogy a multkor megfogta a lelküket, a presbiterek bizonyára alig várják, hogy ismét jöhessenek.
Átgázolnak a latyakon, az biztos.
Fokozódó izgalommal várta őket egész délután, egész este.
Csalódott.
Nem jött senki.
Ez olyan szörnyű volt, hogy azt hitte, világgá kell futnia innen.
Két nap mulva, esti szürkületben bekocogott hozzá egy ember, akit ugyan látott már egyszer-kétszer, de közelebbről még nem ismert.
- Itt van Imbre bá ', a suszter - szólt be Karó Pendzsi a konyhából.
- Tiszteletes urat keresi.
László szinte felujjongott, hogy valaki mégis rányit ebben az átkozott időben:
- Jöjjön csak be! - kiáltott megvídámodva.
Imbre bá' szörnyen hasonlított egy vén gorillához.
Fölhúzott vállai, hosszú lógó karjai, a kurta lábak, a beesett homlok, az előreugró áll, a kicsi pislogó szemek a nagy majomra emlékeztettek.
Furcsa, ellenző nélküli szürke szőrsapkát vett le a fejéről, melyet ettől fogva a kezében lógatott.
- Megkövetem a tiszteletes urat, - dörmögte rekedten - hogy bégyüttem.
Csak itt lakom a dombon, oszt' az ablakán át láttam, hogy sétál fel-alá s nincs senkije.
Mondok, szomszédok volnánk, benézek hozzá, tán nem haragszik meg.
- Dehogy haragszom - nyujtotta kezét László.
- Jó ember maga, Imre bá ', hogy ilyeneket gondol.
Üljön, le.
Az öreg nehézkesen ereszkedett az eklézsia ládájára.
- Hm, hm, jó ember! - vigyorgott, fejét csóválgatva.
A sapkájára nézett , aztán Lászlóra:
- Ez onnan való - mondta.
- A fegyházból.
Enyedről.
László meghökkent:
- Csak nem azt akarja mondani, hogy fegyházban ült?
- Csakis! - bólintott Imre bá '.
- Nem is egy napig, tiszteletes úr.
Tíz esztendőt egyvégtiben!...
- De hát mit követett el, az Istenért?
- Rég volt az! - merengett az öreg.
- Húsz esztendeje is vagyon, hogy elengedtek.
Tegye ahhoz azt a tízet, akkor világos, hogy vagy harminc is eltőtt azóta...
- Nem azért mondtam - szólt László.
- Akármit csinált, megbűnhődött érte .
Aztán biztosan meg is bánta...
- Bánta a nehézség, megkövetem érte, tiszteletes úr!
Sze' nem akartam én .
Tiszta dolog, hogy nem akartam...
Hanem az ördög oda tette azt a követ az út szélére, éppen a kezem alá.
Akkor is, hogy elhajítottam, álmomba se hittem volna, hogy úgy talál.
Talált pedig.
Mindjárt meg is hótt.
- Ki volt az ?...
Ha már benne van, talán elmondhatná!
- Régi haragosom - legyintett Imbre bá '.
- Rosszlelkű ember volt, mindenki tudja.
Mindenemből kiforgatott.
A vejem volt különben, de halálra verte a leányomat.
Elszáradt mellette.
Hiába intettem, fenyegettem...
A sírba tesz engem is, azt izente...
Oszt' akkor ittam is egy keveset, ahogy mondám, oda került az a szerencsétlen kő...
Rég volt ez, tiszteletes úr.
- Családja van -e? - kérdezte László, hogy elterelődjék a beszéd.
- Senkim, tiszteletes úr.
A feleségem már akkor se élt.
Más gyermekem nem volt.
Annak se adott az Isten, annak a másiknak.
Ott a fegyházban a suszterségre tanítottak.
Kicsi pénzem is volt, mikor kiengedtek...
Azóta tákolom itt a csizmákat, bocskorokot.
Na, ma gondoltam: ihol a másik árva!...
Oszt' itt vagyok...
- Nem igen láttam a templomban, Imre bá '.
Az öreg restelkedve morgott:
- Hát nem igen járok, tudja...
Rég volt, de mégis tudják...
Félnek is tőlem , vagy mi az ördög.
A lábbelit is csak úgy behányják az ajtón...
Ha volna más suszter a faluban, éhenhalhatnék tőlük.
Hanem, ha adna nekem egy öregbetűs bibliát a tiszteletes úr, jószívvel olvasnám.
- Lássa, lássa - mondta László, a karjára téve kezét.
- Ha vágyik az Istenhez, mégis csak el kell jönnie a templomba.
Majd prédikálok olyat , amiből megértik az emberek...
Bibliát azért adok, meg is mutatom, mit olvasson belőle.
De a templom az igazi.
Ne féljen, az emberek nem olyan rosszak, meg fogják érteni, Imre bá '!...
Imbre bá' köszönetet dörmögött, aztán hozzátette:
- Tiszteletes urat megértik...
De nagyon!...
A presbiterek ugyanvalóst megértették...
- Nó, nó, arról lehetne beszélni - mosolyodott el László szomorúan .
Tegnapelőtt vártam őket, hogy együtt imádkozzunk s tanuljunk az Isten igéjéből...
Igérték, de senki sem jött közülük.
- Azért mondom - gyökintett a fejével Imbre bá '.
- Igen megértették a tiszteletes urat...
Most szégyelik magukat, mert az egész falu kacagja.
- Mit?
Miért? - csattant föl László sértődötten.
- Hát nem tudja!...
Úgy kibékítette őket a tiszteletes úr, hogy hazamenet a nagy szeretetben bé kellett nekik térni a kocsmába, áldomásra.
- Lehetetlen! - kiáltott fel László rémülten.
- Pedig úgy volt - erősítette az öreg.
- Oszt ez még semmi.
Hanem a két haragos addig ivott a békesség örömére, hogy a végén csúful összeverekedtek , bicskára kaptak.
A többiek alig tudták szétválasztani, hogy el ne oltsák egymást.
Hát ezért nem jöttek többet, tiszteletes úr!
Azt mondom én magának : a régi harag, amit eltett az ember, még csak elpárologhat, de a hirtelen békesség rosszabb a mennykőcsapásnál is!...
László megsemmisülten meredt a földre...
Ez volt az ő nagy csodasikere !
Milyen ostoba, hiszékeny kölyök volt, hogy bízott az emberek lelki megindulásában!
Ezek a hazug állatok, ez a gyötrelmes, utolsó falu!...
Bár mosná el az átkozott mezőségi eső, hogy nyomuk se maradjon!
S bár belefulladna őmaga is, méltó büntetésképpen, hogy ezekkel akart lelki dolgokat művelni!
- Bizony, bizony! - vigyorgott Imbre bá' a sapkáját lóbálva vidáman, mint aki rég tisztában van a dolgok valódi értékével s nem érhetik többé kellemetlen csalódások.
XI.
- Esik a hó, tiszteletes úr !... - kiáltott be vigyorogva Karó Pendzsi.
Máskor olyan volt, mint a szomorújelentés.
De most minden ránca kacagott.
Nem tudta a begyében tartani, muszáj volt neki belekiabálnia ezt a gyönyörűséget az alvó pap fülébe.
László, feje búbjáig a paplan alatt, falnak fordulva aludt, mintha soha többé nem is akarna kifelé fordulni.
Pendzsi rikoltására riadtan ült föl.
A szeme káprázott, úgy ragyogtak a falak, a mennyezet, a külső fehérség visszfényében.
Földöntúli üde, tündéri világosság volt, a szíve megreszketett tőle.
Igaz, már tegnap, körmödzött a sár; nehéz felhők feküdtek a falura, de olyan sötétség volt, mint az ítéletnapján.
Ki hitte volna?
Felszökött az ágyból, nyakába kerítette a paplant, rádőlt az ablakdeszkára s kitágult szemekkel ölelte magába a világot.
Hó, tiszta szűz hó, gyönyörű vastag égi bunda takarta a földet, a háztetőket , a dombokat s hogy az ég hol kezdődik, azt csak odafönn, az erdőszél fekete vonala mutatta.
Fehér tenger - suttogta László, az egymásra boruló lágyvonalú dombhullámokban gyönyörködve.
A levegőben még szállingózott az angyalok vánkosainak pelyhe, nagy, puha, keringő csillagokban.
- Edithke, lehullott a hó! - rontott be László az iskolába a nagy újsággal.
- Alig vártam, hogy hírüladja! - kacagott a leány s a szeme ragyogott, mint két zöld csillag.
- Menjünk sétálni, Edithke! - lelkendezett gyermekesen László, tanítás után.
- Menjünk! - kiáltott föl Edith, kigyúlt arccal.
Nem gondoltak senkire, semmire, mámorító vágy borított el bennük mindent , hogy belevessék magukat ebbe a fölszabadító fehérségbe.
Vidáman lábalták a havat, kacagtak minden ok nélkül, nem is a tüdejükkel, a lelkükkel szívták magukba a friss, hideg levegőt.
- Furcsa, hogy mi még soha sem sétáltunk együtt - nevetett László, mikor a falu felett, a temető akácainak szegélyénél állottak.
- Eddig nem is volt sétaidő - mondta Edith.
- Aztán nem gondolja, hogy most se kellett volna!
- Miért? - kérdezte László ártatlanul.
- Hát csak...
Az emberek hamar készek a szóbeszédre...
- Ó, András, biztosan nagyot kacagna erre!
Más meg mit számít ?...
Emelkedjék a Mezőség fölé, Edithke.
Nézze, nézze: milyen gyönyörű minden!
A mult héten majdnem meghaltam a szomorúságtól, a kételyeimtől.
De ma ismét hiszek , remélek, Edithke!...
Ez a tisztaság, fehérség az Isten boldogító válasza , győzelem a sár, a bűn fölött!
Hallotta a keserves kudarcomat?... - fordult hozzá, hirtelen elvörösödve.
A leány résztvevő mosollyal intett:
- Igen...
De nem szabad abbahagynia...
Maga túlságosan jó volt, bízó, a szívét tette ki eléjük...
Maga fiatal ember, László...
De éppen ez a szép ...
Túlságosan is meghatotta őket, megrészegedtek az igazságtól...
Ez az egész .
Ne hagyja abba!
- Milyen jó maga Edith, hogy így vigasztal.
Hogy így fogja fel...
Nem, nem csüggedek!
Amíg megkerülték a temetőt, boldogan süppedezve a hóban, László azon gondolkozott, elmondja -e Edithnek a terveit?
Igaz, mire azokból lesz valami , Edith már Tóvölgyön lesz, az András házában.
De hiszen Tóvölgyön is meg kell csinálni ezeket.
És Edithet minden úgy érdekli!
Szíve nyitva van, hogy befogadja.
Hirtelen jött neki, sohase gondolt erre, de most, ahogy szembekerültek a fiatal bükköserdővel a gazdasági udvar fölött, oda mutatott s meselátó szemmel tágulva reá, suttogta:
- Odanézzen, Edith!
Annak az erdőnek a közepén kórház lesz, szanatórium!
A gyermekek meg fognak gyógyulni, a vérbajosok is, a tüdővészesek is!
És autóbuszjárat lesz az állomásig, hogy máshonnan is eljöhessenek, akiket a barátaim küldenek...
És nézze csak a patakot, Edith!
Azt meg fogjuk szabályozni.
A piacot föltöltjük, kikövezzük.
Sajnálom Mandula urat a boltjával, de oda, látja, ahol a hídfő lesz, építjük majd a Hangya-szövetkezet házát...
A községház emeletes lesz, abban gazdakört , olvasót létesítünk...
Színpad is lesz benne, előadások számára, hogyne !...
És persze, a szanatóriumnak villanytelep kell s legyen szíves, ne kacagjon : miért ne világítsuk a falut is villannyal?
- Nem kacagok, László! - suttogta Edith s a szeme mélyén fények örvénylettek.
- Igen, igen - lángolt az ifjú pap.
- Ne higyje, hogy túlságosan bízom az emberek fogékonyságában.
De nem is csüggedek el többet a borús napokban .
Megtanultam.
Folytatni fogom...
Azt nem mondtam, de természetesen postánk is lesz.
És gazdasági iskolánk a Mezőség számára...
Tagosítani fogunk.
A grófot ráveszem, hogy mintagazdaságot rendezzen be a tanítás céljaira ...
Azért fehér most minden, hogy akármit lehessen ráírni, mint az üres papírra...
Teleírom én az Isten könyvét élettel, szépséggel, boldogsággal !
Boldogsággal, Edith!...
Maga sír, Edith ?...
- Nem sírok.
Szemembe hullt a hó.
Azt törlöm...
Dehogy sírok!
A kályha duruzsol Edith szobácskájában.
Ajtóját kinyitották, rostélyán keresztül pirosan süt ki a parázs fénye.
Az ablakon bemosolyog az Isten iratlan fehér könyve, kínálkozva, hogy megtöltse valaki szép gondolatokkal...
- A lélek még izgatóbb világ, ott még sokkal többet lehet építeni, mint ebben a láthatóban - mereng Edith.
- Nem, - mormogja László álmodozva, - a lélek készen van.
Föl van építve .
Hatalmas vár: Egyéniség vára.
Azt csak meg kell ismerni.
- Mi van benne? - kérdi a leány, mesére váró áhítattal.
- Királyi pár lakik benne, Öntudat és Hit.
És így vallanak egymásnak: "Csak ha a te szemedbe nézek, - mondja Öntudat király Hit királynénak, - tudom , hogy örökkévaló vagyok, ó, anyám, hitvesem !"
" Csak ha benned gyúlok lángra , - súgja vissza Hit királyné Öntudat királynak, - tudom, hogy miért vagyok , ó, atyám, férjem."
- És vannak gyermekeik is?
- De még mennyi!...
Ott van a kékszemű leány, Emlékezet, aki mindent szebbnek lát, mint amilyen volt.
Ott a szárnyas fiú.
Képzelet, aki látja azt, ami nincs, de lennie kell...
Van egy koravén fiok is, aki rendet tart a várban : Értelem, csakhogy száraz és rideg fickó.
Egy csomó szép leányuk övezi őket , mint a gyöngykoszorú: Szelídség, Hűség, Igazság, Szabadság, Szeretet ...
Mondtam-é, hogy a vár kacsalábon forog és olyan sebesen, hogy kívülről senki se láthatja?
Egy vak óriás hajtja körben: Akarat, akinek Értelem közvetíti a király és királyné parancsait.
Kettős aranyrúgó mozgatja a hajtógépet : becsületnek és önérzetnek hívják.
Az aranykulcs, amely hozzá vezet, mindig Értelem nyakában függ.
Jaj volna, ha valaki elragadná, mert Akarat nem látja, ki parancsol neki...
Egyszer már iszonyú baj lett ebből!
- Mondja el!
- Világóriás száz évig ostromolta Egyéniség Várát, de nem tudta bevenni, amíg bent a várban el nem aludt Hit királyné, Öntudat király akkor sétálni indult a bástyákon, hogy gyönyörködjék az ellenség tehetetlen dühében.
De találja ki, kit látott ?...
Emlékezetet kapta rajta, hogy kikandikál a világba s ahogy rosszalóan a szemébe nézett, annak tükrében gyönyörűnek látott mindent, amit valaha Világóriás kínált, csakhogy átadják a várat.
Nagy baj volt, hogy Képzelet kisurrant alvó anyja mellől s szintén hozzájuk csatlakozott, pedig Hit királyné mindig mondta, hogy vigyázni kell reá , szárnyai vannak, de nincs meggondolása.
Ő meg a jövőbevetítve mutatott ragyogó képeket apjának, palástját rázogatva előtte, amiket a Világ ad majd cserébe ezért a rongy várért.
Hiába, a király a királyné nélkül csak félember volt, megszédült gyermekei varázsától.
Ezt észrevették a várnépből olyanok, akiket nem is igen vett eddig észre: Érzékiség, Mohóság , Kíváncsiság, Kéjvágy, meg e féle rongyalakok.
Ezek mindenkit föllázítottak .
Értelem későn érkezett, hogy lecsitítsa őket, leverték, letaposták, elvették tőle az aranykulcsot, betörtek Akarathoz és ráparancsoltak: zúzd széjjel az aranyrúgót!
Mondtam, hogy Akarat vak volt.
Vakon engedelmeskedett.
Rettentő öklével rásujtott a fínom rúgóra.
A vár abban a pillanatban megállott.
Kapui messzerepültek sarkaiból.
A rendülésre az a torony, amelyben Hit királyné aludt, vele és leányaival együtt elsüllyedt a mélyben.
Világóriás hadai beözönlöttek Egyéniség Várába.
Öntudat királyt megláncolták, homlokára rabszolgabélyeget sütöttek, száz esztendeig szolgálta a Világot állati sorban.
Persze ne gondolja, hogy Világóriás hálás volt Emlékezetnek , Képzeletnek meg a többieknek.
Jutalmul moslékot, hamispénzt és üveggyöngyöket adott nekik, aztán kikergette őket a várból.
Valamennyien lealjasodtak, disznópásztorok és gyepmesterek lettek.
- Mi lett a vége? - kérdezte Edith halkan.
- Világóriás már azt hitte, végzett Öntudat királlyal.
Szegény király , elfelejtkezve egykori méltóságáról, csak a halált várta.
A Halál meg is jelent előtte, a beomlott torony romjai között, ahová éjszakánként leláncolták.
" Csakhogy itt vagy" - sóhajtotta az egykori király.
- "Úgy -e megváltasz ?"
A Halál ölébe vette, megsímogatta s így szólt hozzá: "Figyelj csak a mélybe: Mit hallasz ?"
" Gyermeksírást hallok" - mondta Öntudat s elbutult arcán a régi fény derengett föl.
" Mi az ?" - kérdezte a Halált.
" Hit királynénak fia született - mondta a Halál.
- Újraszült téged ott lenn a mélyben, másodszor is.
A vár föl fog szabadulni."
- Gyönyörű mese volt - mosolygott Edith hálásan.
- Köszönöm!
- Ne felejtse el, hogy azóta és mindörökké Egyéniség Vára az egyetlen menedéke azoknak, akiket Világóriás üldöz...
És ez a vár, ha akarjuk , mindnyájunkban megnyílhatik azok számára, akiket szeretünk!
Edithtel történt valami, azt mindjárt látta László, mikor egy délután benyitott hozzá.
A szeme ki volt sírva.
Idegesen reszketett.
- Ó, semmi, semmi - hárította el a kérdezősködést.
- Ne törődjék vele!
Én is el fogom felejteni...
De mostanában nagyon érzékeny vagyok...
Tudja , Egyéniség Várában szoktam sétálgatni...
Világóriás megtámadott...
Igaz , hogy nagyon nyomorult katonáját küldte ellenem.
Mégis fájt, mintha besarazott volna...
- Mondja meg, mi történt? - unszolta László.
- Nem tudom nézni, ha maga szomorú.
Edith halványan mosolygott:
- Ó, kicsiség!...
Csak az intéző...
Azt hitte, én is Piros Mari vagyok .
Ajánlatot tett a maga módján!
- Összerázkódott.
- Utálatos ember! - dideregte remegő ajakkal.
László agyát vérhullám öntötte el.
Mintha arculcsapták volna, olyan harag zúdult rá.
Küzködve nyelte le:
- Ne vegye fel, Edithke!
Műveletlen, otromba ember.
Nem érheti fel a cipője sarkát se magának!
- Nem is az! - rázkódott össze Edith.
- De maga...
Magát...
Hogy mert magára célozni, arra a tiszta, édes sétánkra, ott a temetőben ?...
Emlékszik , mondtam magának...
László keserűen legyintett:
- Beszéljünk másról!
De azért egész este, még éjszaka is otthon, ez járt a fejében.
Gonosz ember , gondolta, álmatlanul forgolódva.
Megsebezte ezt a szegény kicsi madarat.
Ó , nagyon jól el tudta képzelni, hogy mit mondhatott.
Biztosan a félét, hogy ha mennyasszony létére, a vőlegénye távollétében mással sétálgat, miért ne tenné vele is ?...
Valami e félét.
Talán csak rossz vicc volt, de mégis szörnyűség.
Néhány nap mulva rányitott az intéző:
- Gyere velem az erdőre - mondta.
- A kocsi itt áll a kapuban.
Kimérem a fádat.
László alig tudta legyűrni magában, ami forrott benne.
De hát mit tehetett ?
Elment vele.
A téli erdő fenséges csöndje gyógyítólag simogatta a lelkét.
Ámult-bámult , hogy mekkora dús erdőség létezhetik itt a kopár Mezőség peremén.
A szekerek már ott voltak.
Az intéző kimérte a fát.
Rakodni kezdtek, ők visszafordultak a kocsival.
Az intéző két térde közé támasztva tartotta a vadászpuskáját.
Dicsekedett vele, hogy milyen újmódi.
Öt töltényre jár, csak az első lövésre kell felhúzni, tovább önműködő.
Mindössze egy kis billentésre van szükség.
S a kilőtt patronokat kidobja a kamrájából.
Közben egy szövevényes, sűrű erdőrész mellett vitt el az út.
Az ágak föltartották a havat, alattuk sötét, rejtelmes homály terjengett.
- Milyen titokzatos! - mutatott oda László.
- Tündérmese jut az ember eszébe .
Itt nyáron bizonyosan a törpék játszadoznak Hófehérkével.
Az intéző vigyorogva mondta:
- Itt igen, itt lehet játszani, nemcsak a törpéknek...
Itt a tanítónővel is szépen lehetne játszani!
László nem tudta, mit csinál.
Nem volt ura magának.
Teljesen az ösztön lángjában, kikapta a puskát az intéző térdei közül.
Felugrott a kocsiban.
Az intéző tátott szájjal bámult reá.
Mi az ördög ez!
De abban a pillanatban nagy szürke varjú lebbent egy magas fa csúcsára .
László vállához kapta a puskát, s ugyanakkor már lőtt is.
A varjú kerengve bukdácsolt le az ágak között.
Súlyosan puffant a földre.
Halálsápadtan eresztette le a fegyvert.
Szeme kikerekedve meredt a varjúra.
- Szép lövés volt! - dicsérte az intéző felszusszanva.
- Az ördög tudta, hogy ehhez is értesz!
László dadogva felelt, visszaereszkedve az ülésbe:
- A gimnáziumban tanítottak... katonák... célbalőni...
Első voltam...
Ellökte magától a puskát.
Tenyereire nézett, összerázkódott s a két oldalához dörzsölte őket, mintha gyilkos vér szennyezte volna be.
XII.
Megjött a Jóska válasza.
Azt olvassa László Edithnek, lelkendezve.
Az elhagyott városi világ, melyről új életének kibontakozása közben szinte már elfelejtkezett, mintha nagyon régen látta volna, most ennek a levélnek soraiból, mint a szélvész, zúdult reá.
Minden kicsi szó izgalomba hozta , úgy érezte magát, mint a rab, akinek börtönébe hír jön arról az életről , amelyből kitépték.
...A püspök haragszik reá, - írja Jóska - tönkretette magát, azt mondja , eltemetkezett, eldobta a jövőjét...
Egyébként az igazgató csalódott az öregben, mert a Lászlóra halmozott panaszok és vádak tömegére a püspök visszafordította a szót s kellemetlen kérdések egész sortüzét lődözte reá , hogy vajjon mit és hogyan tett a fiatalember esetleges tévedéseinek helyes kijavítására!
A vádbeszédből ilyenformán védekező makogás lett s az igazgató úrnak azt is tudomásul kellett vennie, hogy a püspök tiltakozik a vallástanításba és nevelésbe való illetéktelen beavatkozások ellen s nem fogja sajnálni a fáradtságot, hogy a legkisebb megismétlődés esetén a miniszter úrral folytasson erről a kérdésről egy kis baráti csevegést ...
Lászlóra éppen csak azért dohog, hogy miért nem mondta el neki bizalommal ezeket, amikor még segíthetett volna rajta s főként azt veszi rossznéven tőle, hogy csak írásban mondott le a megbízatásáról s el se ment búcsúzni , mintha őt ellenségnek tekintené.
Nem is képzeled, - írta Jóska - hogy az a marha igazgató, hogy beleheccelte az öreget a pártfogásodba.
A kájzer tehát mentesítendő kies falud zsírpecséteitől s az anyaföld édes sarától , felhúzandó s a legelső alkalommal eljössz Atyánkhoz, helyrehozni bűnödet.
- Látja! - kiáltott fel Edith halványan mosolyogva, egy kicsit féltékenyen is, ahogy László tüzesen olvasta ezeket.
- Ha nem tételez föl rosszat a püspök úrról, sohase kellett volna ide süllyednie hozzánk!
Nem tehetett róla Edithke, az utolsó szava megcsuklott a lenyelt könny keserűségében.
László megütközve nézett a szemébe.
Edith kénytelen volt lesütni a tekintetét.
- Maga elfelejtette, - mondta László a mutatóujját oktatólag felemelve - hogy az ilyen utólagos bölcsesség éppen azt mutatja: a Gondviselés sokszor kicsiségeken fordítja oda a kereket, ahova kell...
Hála Istennek, hogy így történt, Edith.
- Szóval...
Nem bánta meg?
- Még nem...
És azt hiszem, sohasem...
De olvassuk tovább, Edith.
Nézze csak , mi van itt!
Ó, ha igaz lenne!...
Felháborító, írja Jóska, hogy az úgynevezett barát csak másoktól és véletlenül tudja meg: a falusi tiszteletes úr tudományt művel.
Az egyetemre járó teológusok azt rebesgetik, hogy filozófiai atyaúristened valami afélét mondott nekik : vegyenek majd példát rólad, ha falura kerülnek.
Ott is lehet dolgozni, mert Te mostanában küldtél neki egy tanulmányt, amit érdeklődéssel olvas...
- Lássa! - gyúlt ki Edith tapsolva.
- Andrásnak igaza volt, az öreg el van ragadtatva!
- Honnan veszi, hogy el van ragadtatva? - vonta föl szemöldökeit László.
- Itt csak az van, hogy érdeklődéssel olvassa.
- Na ?...
Ha egy olyan ember érdeklődéssel olvassa, az bizonyosan csak a legjobbat jelentheti...
Maga nem tudja, hogy ki és mit ér tulajdonképpen?
- Olvassuk tovább - merült bele László sietve a sorokba.
- Itt megint a fiúkról beszél...
Futóné habozott, hogy ne vegye -e ki az én székem ülődeszkáját is, mintha elestem volna, de aztán csak odatámasztotta az asztalhoz.
Nagyszerű asszony!...
Itt valami új pálinkáról van szó...
A város még piszkosabb, mint volt...
Jóska magántanári előadásokat tart a teológián , keleti nyelvekből.
Na, ennek igazán örvendek, csak nem hagyja el magát ő sem!...
Végre!
Hallgassa csak: - Hogy kurzust rendezzünk a tavasszal, kiváló mezőségi kollégáid számára?
És hogy azon én is résztvegyek, mint tudományunk egének gyér csillagai között a legtündöklőbb?
Legyen, fiam.
A sikerben nem bízom ugyan, de annál inkább érdekel a faluval kötött házasságod.
Remélem , már áldott állapotban van.
Szóval ott leszek, csak tudjam hol és mikor vár a híres mezőségi hintó a négy lóval, huszárral a bakon ?...
László izgatottan felugrott s örömében mindenbe beleütközött, ahogy a parányi szobában nyargalni szeretett volna.
- Ezt Andrásnak is hírül kell adni!...
Nem várhatunk vele négy napig, amíg átcammog ide a maga öreg medvéje.
- Hirtelen a homlokára ütött: - Milyen idea! amint nagy esperesem mondaná, Edith!...
Mit szól hozzá: Ne menjünk át Tóvölgyre, hogy megmondjuk neki ?...
Gyönyörű rövid séta az egész, ebben a csodatélben!...
Mit néz úgy rám?
Már megint mezőségi lett ?...
Ez más , egészen más.
A vőlegényéhez csak elkísérhetem ?...
Edith egy pillanatig gondolkozott, aztán megrázva vállait, fölkacagott:
- Igaza van!
Csak nem fogunk egy ilyen szép sétát föláldozni azért, mert esetleg valami buta ember?!
Szólok Arankának, aztán menjünk!
Edith ökleit kis bundájának zsebeibe süllyesztve, katonásan lépdelt László mellett a ropogó hóban.
Amíg a falu végére értek, nem szólt egy szót sem .
Csak nézett előre, elszántan.
De ahogy kiértek a házak közül s az út befordult az erdőszél fái közé, megelevenedett.
Nagyokat lélekzett a pompás hidegből, arca kipirult, szemei sárgásan csillogtak, lelkendezve lihegte: - Milyen gyönyörű!...
Milyen gyönyörű!...
A fákon vastag zúzmara ült, mintha szikrázó csillagokkal volnának behintve.
A mélységes csöndben az ember minden pillanatban várta, hogy valami csoda lép ki az útra az erdő homályából.
De csak egy nyúl ugrott ki előttük.
Hirtelen megállt, leereszkedett a combjaira, kíváncsian nézte őket, kedvesen mozgatva füleit.
Ők is megálltak, hogy el ne riasszák.
Még a lélekzetüket is visszatartották, nehogy megijedjen.
De a nyúl mégis észbe kapott, hirtelen összerezzent, fölpattant s egy ugrással a bokrok közé vetette magát.
- Édes volt, - mondta Edith.
Egy lélek nem járt az úton, mintha csak ketten lennének élők az egész világon.
A hó elnyelte lépéseik neszét.
Álmában lépked így az ember s az egész erdő olyan, mintha álom volna.
De már vége is van.
Az út kikanyarodik belőle, le egy lejtőn, keskeny patakmederbe, azon túl meredeken kígyózik föl annak a kopár hegynek oldalán , ami Edithet elválasztja Andrástól.
Miközben lassan fölkapaszkodnak rajta, László kezét nyújta Edithnek egy-egy csúszósabb helyen s aztán megállnak, visszatekintve az erdőre s azon túl a virágosi toronyra, amely a dombok fölött kinyújtva karcsú nyakát, vigyázza őket.
Jó melegük van, mire elérik a hegy tetejét.
A kurta decemberi nap gyorsan közeledik a vége felé.
Fehér dombhullámok messze kitáruló tengerére szürkén borul az ég burája.
Sietniük kell, hogy elérhessék Tóvölgyet.
Ott fekszik lenn a katlan fenekén.
Kéménynélküli szalmatetői alól hosszú kék fátylakban leng a füst.
László a tavat keresi, amiről elnevezték.
- Tó nincs - mondja Edith.
- A völgy maga olyan, mintha egy tónak a teknője lenne.
Valaha, ki tudja mikor, biztosan az is volt.
A falu füstje, mintha csak bizonyítani akarná ezt, szétterül a házak felett , imbolyogva simul el s csendesen hullámzik, igazi víztükör módjára.
Csak egy nagy ház áll ki belőle, kerek dombocska tetején, kopasz sötét fák között, mint kis sziget az árban.
Mikor alatta mennek el, a tornácán megpillantják Szilveszter urat, zöld kalapjában és zekéjében.
Kezeit zsebredugta, mereven néz el a falu fölött, arcán szürke unalom.
Néha köp egyet, le a hóba.
András nem akart hinni a szemének, ahogy pirosan, kimelegedve, kacagva rárontottak az udvaron, ahol az óriás fát aprított.
Csak száját tátotta rájuk, amikor puffantak rajta a mellének röpített hógolyók.
Aztán elejtette a fejszét, olyant rikoltott, hogy az öreg akác ágairól rémült károgással rebbentek föl az elpihent varjak, odarohant s rettenetes karjaival egyszerre ölelte mellére mindkettőjüket.
A lábuk nem is érte többé a földet, míg csak benn nem voltak a szobában, mert András egyszerűen úgy vitte be őket oda, a karjaiban.
Igazi boldog este ígérkezett Edith jövendő otthonában.
Látnivaló volt, hogy itt minden őreá vár.
Nem az Imre János agglegénybarlangja volt ez, sem a magányos falusi ember elhanyagolt, rideg éjjelitanyája.
András úgy gondozta, mint egy kis templomot, melyben a láthatatlan lélek lakik.
A padló tisztára súrolva valami kedves sárga színnel s beborítva fehér csergékkel .
Üveges ajtón, kicsi ablakokon már mindenütt Edith kézimunka-csipkefüggönyei .
Falon, íróasztalon, éjjeli szekrényen Edith és Edith, a fényképein dátumok , amikor megörökítették.
A vaskemencében vígan pattogott a kukoricacsutkák parázsára rakott tűz.
Mikor a virágosernyőjű függőlámpából szétáradt a puha, sárga fény, megszelidítve a meszelt falak fehérségét, az egész kicsi szoba maga volt a testetöltött gyöngédség és szeretet, amely ebben a bolonderejű nagy gyermekben Edith számára halmozódott föl.
- Most csak ebben lakom, - magyarázott András.
- De így-úgy, be van már rendezve a többi is.
Persze, csak ahogy én gondoltam.
Majd Edith kidobja , ami nem tetszik neki s mást veszünk.
De azokban most hideg van.
Ne nézzétek meg.
Edith bólintott s kíváncsiság nélkül, engedelmesen leült az asztal mellé .
Lászlót ez valahogy bántotta.
Úgy érezte, megsértené Andrást, ha nem érdeklődne.
- Én megnézném, - mondta halkan.
- Egyszer majd nekem is be kell rendezkednem.
Hadd lássam, te hogy csináltad?
András látható örömmel, készségesen ugrott föl:
- Jere.
Edith ekkor csendesen lehajtotta a fejét, mintha az asztalterítő mintáit vizsgálná s nem mozdult.
László Andrással benyitott a szomszéd szobába.
Ebédlő volt, nagyon egyszerű , de kedvesen, gondosan elrendezve.
Ebből nyílott még egy másik.
András csak megpattintotta az ajtóját s mire László egy pillantást vetett bele, be is csukta.
László megérezte a nagy gyermek oktalan zavarát.
Látta egymás mellett a két ágyat.
Dícsérte az ebédlőt s visszamentek Edithez.
András azzal az örömmel és lelkesedéssel hallgatta végig Jóska levelét, ahogy azt László várta tőle.
- Szép napok lesznek, alig várom! - jelentette ki mosolyogva.
- De azt kikötöm, hogy egy délutánt az egész társaság nálam fog eltölteni.
Meglátod , milyen házigazda vagyok én, ha akarom.
Flekkent fogok sütni nektek a kertben, a diófa alatt.
Remélem, Edithke segíteni fog?
A leány szótalanul bólintott.
Eközben András, mint egy új Robinson, mindenféle jót hordott ki a kamrájából .
Még igazi teája is volt, nem szederlevél, amit mostanában isznak, hanem igazi, békebeli tea.
Biztosan azt is Edithnek szerezte be, ki tudja, milyen régen!
A csészék ugyan nem egyformák voltak, egyik nagy, másik kicsi, az egyiken Vilmos császár és Ferenc József együtt, a másikon virágok közt hentergő amorettek, de a fő az, hogy voltak csészék, tányérok, kanalak, még kockacukor is, valami húsz darab.
- Igazán te magad vagy ez, Andriskám? - csodálkozott László.
- Minden jót hittem rólad eddig is, de ez több a soknál!
- Dehogy is én vagyok! - mormogta András - Nem én vagyok ez, hanem Edith!
- Maga szerezte be? - fordult László a leányhoz.
Edith a fejét ingatta, elgondolkozva szólt:
- Nem...
Nem én.
László megsímogatta az András karját:
- Most már értem...
- Ki vagyok fáradva, - rebegte Edith, a homlokát végigsimítva.
- Nem tudom , az a hideg levegő ott künn s ez a meleg itt benn... egészen elbágyasztott ...
Ne haragudjanak! - kiáltott fel hirtelen.
- Nem tehetek róla...
Én... én ... sírni fogok...
Már rá is borult a karjaira az asztal fölött s kitört belőle a zokogás.
A két fiú megrettentve ugrott hozzá, szólongatták, vigasztalták, kérték, hogy dőljön le a díványra.
Nagyon meg voltak ijedve.
László vádolta magát:
- Én vagyok az oka! - hebegte Andrásnak.
- Én vettem rá, hogy átjöjjünk.
Nem tudtam, hogy sok neki...
Bocsásson meg, Edith!...
Bocsáss meg, András !...
Csak nem hült meg, Edithke?
Edith azonban éppen olyan gyorsan tért magához, mint ahogy az előbb elvesztette önuralmát.
- Nem, ne féljenek...
Már jobban is vagyok...
Csak egy kis gyöngeség volt ...
Ilyen haszontalan teremtések a leányok!
Megtörölte szemeit, rájuk mosolygott.
Fölugrott, tüzes buzgalommal kezdett asztalt rendezni.
Andrást vízért futtatta, teát főzött, beszélt az erdőről .
Egyéniség Váráról, László terveiről, a tavaszi kurzusról, gyorsan, ugrálva , tüntető élénkséggel.
András jámbor szívét hamar sikerült is megcsalnia, de Lászlónak borzongott a gerince, ahogy hallgatta.
Edith hangjának az a furcsa muzsikája, ami az első estén már megragadta a figyelmét, most különösen kettévált.
Az a húr, amely mindig ott rezgett a mélyén, mint egy kísérve a másiknak dallamát, most külön, bánatosan, idegenül hangzott a vidám csevegés alatt.
De azért, idő múlva, helyreállt a hangulat, az este szépen sikerült, András igazán boldog volt s jó későre szánták rá magukat, hogy visszainduljanak.
András természetesen elkísérte őket, most is csak azzal a vékony pálcával a kezében, ahogy szokta.
Valahol nagyon magasan, messze az ég ködei fölött vándorolt a hold, de fénye mégis átszivárgott a szürkeségen s az éjszaka megtelt valószínűtlen, titokzatos derengésével.
Útközben Edith arról beszélt, hogy ez a kép egy gondolatot ébresztett benne .
A falusiaktól pénzt kapni semmi célra nem lehet, még ha a legjobb is.
De ha látnának valamit, amit még nem láttak, ami felkeltené bennük a csodálkozó gyermeket, valami megelevenedett mesét, bizonyára megfizetnék érte azt a kis belépődíjat, amit ők megállapítanának.
Abból aztán lehetne valamit kezdeni .
A szegény gyermekeknek irkát, írószert, ábécét szerezhetnének, vagy egy kis patikát a betegeknek, vagy a harctéren levő katonáknak ajándékot.
Ez még a legjobb! - kiáltott fel élénken.
- Anyagot vásárolhatnánk, hogy melegítőket kössünk nekik.
Az asszonyokat összegyüjteném, megtanítanám reá és közben lehetne nekik tanítást adni mindenféléről, ami úgy hiányzik.
Maga írhatna egy mesejátékot, - fordult Lászlóhoz egy aféle Egyéniség Várát, de persze olyant, amit a gyermekek megtanulhatnának és előadhatnának.
Ruhákat csinálunk nekik mindenféle maradékból, színes papírból, meg fakardokat aranyozva, ezüstözve.
Az az Imre János csinálhatna nekünk díszleteket...
És András megépíthetné a színpadot, a nagyobbik iskolateremben...
Mit szólnak hozzá?
Edith ezzel elvetette a magvát egy karácsonyig növekvő izgalomtermésnek.
A mese megszövése izgatta Lászlót, a díszletek meg a színpad dolga Imre Jánost és Andrást.
A ruhaügy Arankát, a szereplők kiválogatása és betanítása Edithet, akit Lászlóval együtt minden részlet és az egész vállalkozás is izgatott.
A mesében voltak királyok, királyleány és pásztorlegény, királyfi és tündérkisasszony, boszorkány, ördög, manó, táltos, bűn és bűnhődés, igazság és győzelem.
A ruhák között szerepeltek királyi palástok Aranka régi ágyterítőiből, leánykori boájának hermelin gyanánt való alkalmazásával , vitézi öltözetek papírcsákókból, ezüst papundeklivértekből, festett fakardokból és seprőnyelekből alakított félelmes alabárdokból.
Az ördögök régi kabátok fekete glottbélésében rémítgették a halandókat.
A manók szakálla igazi kenderből volt s a tündérek kreppapírban pompáztak, mintha kitárt szárnyú megmerevedett pillangók lennének.
Imre János elemében volt , elképzelhető és elképzelhetetlen anyagokból hátteret, kulisszákat varázsolt elő, kifestve őket Mandula úr boltjának minden színes és oldható portékájával, királyi várat, poklot, tróntermet és parkot teremtve , természetesen mind keleti stílusban.
András fűrészelt, gyalult, kalapált , ragasztott, szegzett, egymaga pótolva egész sereg munkáskezet.
Látni kellett volna Arankát, hogy mint hömpölygött ide-oda buzgalmában, hogy varrt , kritizált és lelkesedett.
Ahogy a kiválasztott gyermekek szétvitték a házakba a csoda hírét, a falu is megtelt izgalommal.
Ilyen még nem történt Virágoson.
A közvélemény megoszlott.
Voltak öregek, akik rosszalóan csóválták a fejüket, hogy a pap mit törődik ilyen kisded játékokkal?
Voltak, akik azt tartották, hogy e mögött valami egyéb van.
De ahogy a gyermekek előrehaladtak a szerepek tanulásában s beleélve magukat a mesébe, otthon is királykisasszonyt , tündért, ördögöt játszottak, a mese édes láza terjedni kezdett a felnőtt örök gyermekek lelkében is.
Minél közelebb jött a karácsony, annál csodaváróbb hangulat ömlött el a falun.
Edith és László megtanulták, hogy más dolog felidézni a szellemet és más dolog megbirkózni vele.
A szereplők kiválogatása nemcsak örömöt és büszkeséget eredményezett gyermekek és szülők körében, hanem a mellőzöttek keserűségét, haragját, nyelvelését is útjára indította.
Edith nem egyszer nyitott be arra az iskolába, hogy sűrű pofonok csattognak a vetélytársak között s a tündérjelöltek rikácsolva kaparnak egymás szemébe.
László nem egyszer kapott rajta asszonyokat, hogy csipőre tett kézzel, pulykavörösen elemezték egymás gyermekének színpadi képességeit.
Sőt hír szerint még a kocsmában is történt egy összeakaszkodás a felett, hogy a főszerepek milyen alapon illetik meg a gyermekeket: állítólagos tehetségeik, vagy a szülők vagyoni helyzete és első - gazda - mivolta szerint?
Volt egy pillanat, mikor már-már úgy látszott, hogy ez az ártatlan játék összeomolván, romjai alá fogja temetni az egész falut.
De lassacskán mégis elsimultak a hullámok.
Némi megalkuvás árán.
Öttel több tündér, tízzel több ördög: miért ne?
Utóvégre egy öreg királynak lehet több fia is.
Udvarhölgyben csakugyan kicsinyesség volna fukarkodni.
Megindult az ellenáramlat.
Imre János a száját tátotta s András sűrűn dörzsölte a szemét : igazán eljött a csodák kora ?...
Mert a János bák, Marci bák, Pista bák, Sára nénők, Zsuzsi nénők, Rebi nénők valóságos koronákat, húszfilléreseket és krajcárosokat nyögtek elő szalmazsákból, kötények csücskéből, mivelhogy újabb színes papír, aranyfüst, görögtűz, festék és egyéb anyagszükséglet beszerzése nélkül az ő Jancsikájuk, Marcikájuk, Pistukájuk, Sárikájuk , Zsuzsikájuk és Rebikéjük semmiképpen nem vehető fel a szereplők közé.
Az igazi baj azonban ott volt, hogy a királyleány is, a pásztorlegény is , akiből csodamódon gyönyörű királyfi válik, mégis csak egy kellett a meséhez .
Már pedig mindenki azt szerette volna, hogy az az egy az övé legyen .
Mélyreható tanácskozások folytak e fölött a rendezőbizottságban.
Végre Lászlónak az az ötlete támadt, hogy ezt az irígylésreméltó párt ne az iskolásgyermekek közül válasszák, hanem a már onnan kikerült serdültekből .
Az már más, nyugodtak meg némi gondolkozás után az emberek, mikor ez a fordulat nyilvánosságra jutott a faluban.
A fiúk közül nem is volt nehéz választani, kicsi Dávid versenyen felül állott, mind apjának kurátorsága és első - gazda - volta, mind saját szépsége és okossága következtében.
A falu igazságérzete egyhangúlag megnyugodott ebben s csak néhány asszony kifogásolta nagymosás közben, hogy Kati igen magasan hordja az orrát máris , mi lesz még ezután ?...
A királyleánnyal azonban másként állt a dolog.
Arra akár harminc süldő is versenyképesnek tartotta magát.
A mentő gondolat Edithben ragyogott föl.
Mandula Rákhel lesz a királyleány , senki más.
Először, mert keleti szépség.
Másodszor, mert Jókai-szerelme folytán máris a mesében él, nem a világban.
Harmadszor, mert kisasszonyszámba megy a faluban, tehát mindenki más visszavonul előle.
És negyedszer: mert Mandula úr elindult szokásos uzsoraszedő körútjára, s Manduláné nagy megkönnyebbülésére csak karácsony után kerül haza.
Ő a világért se engedné, de a mama a legnagyobb örömmel.
Lászlónak nem kis fáradságába került, amíg kicsi Dávidot rávehette, hogy pásztorlegény és utóbb királyfi legyen.
- Én pap akarok lenni, tiszteletes úr, - vallotta be Dávidka pirúldozva.
- Hány esztendő kell ahhoz, tiszteletes úr?
Mikor László megmagyarázta neki, hogy ahhoz előbb a gimnáziumot kell elvégeznie s aztán a teológiát, kicsi Dávid búsan ejtette le a fejét:
- Akkor nem leszek én semmi, tiszteletes úr...
Eltart az tízesztendeig is .
Addig pedig a kisasszony...
- Miféle kisasszony? - csodálkozott László.
Kicsi Dávid zavarba jött .
Makogott, vörösödött.
- Hát csak úgy mondtam, - nyögte lesütött szemekkel.
- Ej, - veregette meg az arcát László - tán biza Rákhel kisasszonyra vetetted a szemedet, Dávid fiam!
A fiú hallgatott egy kicsit, furcsán rántott a vállán, a szeme ravaszul megcsillant:
- Ne mondja meg apámnak, tiszteletes úr...
Miért ne ?...
Igaz, hogy zsidólány , de gazdag s szép...
Miért ne? - ismételte nyakig vörösen.
- Hát erről még beszélünk, Dávidka, - mondta László - csak mi ketten , férfiak.
Az ilyent jól meg kell gondolni.
Attól félek, nem való Rákhelke falusi gazdasszonynak.
Aztán az apja tán oda se adná neked.
A zsidó ember furcsán gondolkozik erről...
- Hiszen nem sürgős, - bólintott Dávidka.
- De ha így van a dolog, miért nem akarsz szerepelni vele!
A mesében éppen egy pár lesztek.
Persze ez csak játék, Dávidka...
Talán igazad van!...
Ő tud -e róla ?...
- Már hogy tudna!
Rám se nézett eddig, oszt félek, hogy most kicsúfolna ...
Azt már nem, tiszteletes úr!
- Így jobb, - mondta László elgondolkozva.
- Megbeszélem Edith kisasszonnyal , Dávidka.
Ha ő úgy gondolja, vállald el.
- Ha ő úgy gondolja... legyen, tiszteletes úr, - mormogta kicsi Dávid a földre nézve.
Edith úgy gondolta.
Miért ne? - mondta Lászlónak.
- Kedves ez a kicsi Dávid , hogy efélékre gondol.
Látszik, hogy nem olyan közönséges gyermek, mint a többi falusiak.
Igazán jó volna, ha tanulna.
Én ezt a Rákhelke-dolgot csak úgy nézem, mint az ő nagyobbratörését.
- Ha a háborúnak vége lesz, - gondolkozott László hangosan - ezt a gyermeket megpróbálom taníttatni a városban.
Rákhel boldogan vállalkozott a királyleányságra s kicsi Dávid is ráállt a játékra, ahogy Edith szólott neki.
Csak elcsodálkoztak rajtuk a próbák alatt.
A lusta, álmodozó, hízékony kicsi Rákhel a megelevenedett mese légkörében egyszerre kivirult, mintha haza érkezett volna.
Élénken, lobogva , természetes ösztönösséggel beszélt, énekelt, játszott, sírt és kacagott .
Valami rejtelmes szépség virágzott ki az arcán, tényleg emlékeztetett régi mesék keleti hercegnőire.
Bevált Dávidka is, gyors eszű, élénk képzeletű legénykének bizonyult.
Benne viszont az ősi paraszti szépség érvényesült.
De azt László nagyon jól észrevette és megfigyelte, hogy kicsi Dávid vagy nem tudja jól a valóságot, vagy szándékosan hazudozott, vagy mind a kettőt egyszerre.
Akár a mese tette, akár nem, a színpadon fordítva állt a dolog , mint a fiú vallomásában.
A leány majd elnyelte szemeivel Dávidkát.
Művésznő se csinálhatta volna jobban, ahogy megreszketett és fölsikoltott, mikor Dávidka a szerepben lehányja gubáját s kiderül, hogy gyönyörű királyfi .
Ellenben a legényke a legnagyobb közönnyel viseltetett mesebeli szerelmese iránt.
Edith legalább százszor rászólt a próbák alatt, hogy ne őt, hanem a királykisasszonyt nézze, akinek bevallja, hogy szereti.
Az előadás gyönyörűen sikerült.
Edithnek igaza volt.
A nehéz parasztok, mint a gyermekek, versenyeztek a helyekért s könnyelmű lázban felülfizetést ígértek, ha bejuthatnak.
A karácsonyi nagyhetet megelőző szombaton volt az első előadás, de a falunak még a harmada se juthatott be, hogy megnézze.
A nagyhét azonban elvágta a további lehetőséget.
Viszont a karácsonyelőtti napokban már Mezővásárról és a környező falukból is követeket küldtek Lászlóhoz, hogy az ünnepek alatt ismét adják elő a mesejátékot, mert mindenki látni akarja.
Így még háromszor kellett megismételni a dolgot, mind a három ünnepnap estéjén.
Ilyen csodát nem látott még ez a mezőségi világ: a holttenger halottjai, az uraktól kezdve a béresekig feltámadtak reá.
András, mint pénztáros, élete legbüszkébb és legsikeresebb szerepét töltötte be.
Reszkető ujjakkal számolták össze hárman a pénzbeli eredményt és szószerint igaz volt, hogy egyikük se látott még ekkora summát egyszerre életében.
- Mennyi jó lesz ebből! - ujjongott Edith tapsolva.
András áhítattal nézve Lászlóra, prófétált:
- Meglátod Edithke, László a Mezőség apostola és reformátora lesz!
Edith komolyan bólintott hozzá.
László pedig elpirult és szégyelte magát.
A Karácsony olyan volt, mintha a mese folytatódna a valóságban.
András a szentestére átjött Edithkéhez, a karácsonyfát ott állították fel az ő szobájában.
Aranka könnyezett egy kicsit az ura után, de egyébként zavartalan mély örömmel gyönyörködtek az apró gyertyák lángjaiban s az áhítat alatt, amit László tartott, az isteni szeretet nagyobb valóság volt számukra, mint az a gyűlölet, mely ugyanekkor tombolt künn a harcterekké nyomorodott világban.
Legátus is jött Virágosra.
Nem teológus, az nem jutott.
Hanem egy kis gimnazista a városból.
Lehetett tizenhétéves, kicsit elbizakodott, zöldfülű legényke különben, aki lenézte a parasztokat.
Sajnos, a parasztok bosszút álltak rajta, látogatás közben alaposan leitatták s öreg Dávid a hátán cipelte haza Lászlóhoz, mint egy zsákot.
A prédikációja jól sikerült volna : hangjára helyeslőleg bólogattak az atyafiak, hasonlatai pedig, melyekben a legősibb legátusi tradíció csillogott, szívrepesztők voltak.
De a kaján sors megint megtréfálta itt a parasztok között: prédikáció közben, teljesen érthetetlenül, egy kóbor disznó tévedt a templomba, a nyitva felejtett ajtón át s mint egykor a szent barmok, csendes alázattal röfögve közeledett a karácsonyi misztérium felé.
Azon az első éjszakán, amint a legenda mondja , minden elnémult.
Most nem úgy történt.
Az atyafiak felhördültek s rákiáltottak a szentségtörőre: - "Hece, hece nye !"
Ellenben a legátus azonnal elnémult, mintha az istennyila vágott volna bele.
Az áment is csak úgy tudta kinyögni, hogy László odasúgta neki.
Óév előtt szomorú levelet kapott László.
Az édesanyja írta, Miklós bátyját , gyönge egészségű, minden erőszaktól irtózó szelíd tanárembert, behívták katonának.
Hiábavaló volt minden próbálkozás, el kellett mennie neki is , mint annyi százezernek oda, ahol a golyók nem válogatnak diploma szerint az emberekben.
László nehéz szívvel próbált vigasztaló levelet írni az édesanyjának.
Hiszen tudta, hogy féligmeddig őt is elveszettnek hiszi s hogy most ez az új csapás kétszeresen sujtja.
Azt gondolta, talán mégis enyhületére fog szolgálni, ha megírja, hogy ő boldog, megelégedett, hogy a munkája szép, sikeres, hogy nincs híjával fínomlelkű barátoknak sem és hogy a parasztok sokkal de sokkal jobbak, emberebbek, mint ahogy azt a városi fölfogás tartja.
Szeretettel , régi kedveskedő gyermekszavakkal hívta az édesanyját, hogy jöjjön ki hozzá , töltsön itt vele amennyi időt csak akar, hátha ebben a környezetben, ahol közelebb az Isten, vigasztalást talál?
És bízzon abban, hogy a másik fiát sem veszti el!
Az Isten nem hagyja a lelki értékeket elkallódni még ebben a tüzes kemencében sem...
Óév előtti napon Edith megint sírt.
Mint akkor, mikor az intézőről beszélt .
De ezúttal nem akart vallani.
László Arankához fordult:
- Mi baja Edithnek?
- Átkozott pokol ez a Mezőség - dühöngött Aranka.
- Eleget mondtam neki, hogy ne ügyelje.
De ezek nem élhetnek a nélkül, hogy a húsát le ne rágják az ártatlannak!
Jó, hogy maga férfi, hogy maga nem törődik a pletykákkal!
- Miféle pletykák már megint? - riadozott László.
- Hát tudja, ez a színdarab...
Azt hiszi, azért jöttek ide azok a mezővásáriak, hogy tiszta szívvel gyönyörködjenek a maga meséjében meg az Edithke munkájában?
Gyalázatos disznók!...
Csakis azért jöttek, hogy magukat nézzék s az András rovására vihogjanak...
No, azt tudhatja, hogy ez a drága intéző járt elől a dologban: mindenkinek odasúgta, hogy maga csak Edithkének csinálta ezt a mesét, ő meg csak magáért rendezte az egészet s hogy az a pásztorfiú meg az a királyleány, úgy nézzék meg, a maguk szájával beszél a színpadon s így akarják köztudomásra hozni az eljegyzésüket.
Az az ördögkirály pedig, aki hoppon marad, senki más, hanem csak az a buta András!...
Hát ne higyjen a Mezőségnek, László!
Itt minden csak látszik.
Itt nem igaz semmi, csak a sár meg a komiszság!...
László vissza se tért Edithhez.
Kitámolygott az iskolából.
Mintha részeg volna, dülöngött haza az olvadni kezdő hóban.
A falu házai sunyin pislogtak reá nagy hósapkájuk alól.
Az árokban részegen fetrengett a Prikulics s Phaedrus versét gajdolta:
- Ad rivum eundem lupus et agnus venerunt.
Az ég szürke volt, a levegő nyirkos, a fák fekete kísértetek, a parókia puszta, mint az átok szigete...
Szilveszter éjjelén László otthon virrasztott egyedül.
Volt pedig sok kedves terv arról, hogy ezt az estét is együtt töltik.
De hát lehet itt valamit tiszta lélekkel, hátsó gondolatok nélkül csinálni ?...
Miféle rettenetes pokol ez!...
Megszólalt az éjféli harang.
Az óév meghalt.
És László úgy érezte, hogy vele együtt hívő látomások, bizakodó tervek, megtalált békesség, fölismertnek vélt életcél, mind, mind halottan sorvad le a szívéről.
...Ezek az emberek itt!...
Ezekért az emberekért?!
Hirtelen összerázkódott.
Az ajtó előtt, a tornácon, kedves meglepetésül , egyszerű szívekből fakadó szeretet ajándékaképpen, fölzendült a presbiterek újévi éneke:
" Ez esztendőt megáldjad !..."
Az öregek reszkető hangja, összeolvadva a középkorúak kemény, nyers , teletüdőből ömlő harsonájával, köszöntötték Lászlót:
" Boldog, kit magadnak választál, Sionnak Királya !"
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE