Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Lajos
Magduska öröksége : Regény
Keletkezés ideje
1886
Fejezet
3
Bekezdés
3046
Mondat
4783
Szó
51734
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
ELSŐ RÉSZ
I.
Mint valami csodáról, ugy beszéltek az egész városban álmélkodva, szörnyüködve, de még a mellé szerény véleményképpen ki is cifrázva egy-két szitokkal , összeszamarazva, összemarházva a fejcsóválás mellé, hogy Bana Sándor nem fogadta el az örökséget, melyet Szilágyi István uram hagyott neki, azaz voltaképpen nem is neki, hanem a feleségének és utána a gyermekeinek.
Nem csak nem fogadta el, hanem szinéből, kedvéből kikelve, egész fölháborodással , undorodva visszautasitotta.
Reszketett minden tagjában, midőn ezt kimondta ott az urak előtt.
Sápadt volt , mint egy halálra vált, midőn ezt kimondta, de azért kimondta, nem egyszer, de százszor, annyiszor, a mennyiszer csak előhozták; biztatták reá, hogy ne bolondozzék, mert ilyen dolgot ép észszel nem lehet cselekedni.
Aztán voltaképpen joga sincsen hozzá, mert kiskoru gyermekeinek nyiló örökségi kedvezményeket még az apa sem utasithat vissza.
Bánta is azt Bana Sándor.
Aztán merő bolondnak kell lenni ahhoz, hogy valaki ilyent cselekedjék.
Ne kapjon két kézzel, ragyogó arccal, kapzsi örömmel ilyen nagy vagyonon.
De hiszen beszélhettek Bana Sándornak, akár egy döglött szamárnak; noszolhatták , ösztökélhették, szidhatták, mocskolhatták, kapacitálhatták, sőt üthették , rughatták, - mert ilyenekben is részesült egy-egy jószivü atyafi részéről, - mindegy volt neki; mindezt akár egy kőoszloppal cselekedték volna.
Valóban nincs mit bámulni azon, hogy az emberek, a közvélemény igy föl voltak háborodva; valóban csoda is volt az és pedig olyan csoda, mely nem kétszer egy esztendőben, de kétszáz esztendőben sem történik egyszer.
Olyan ember, mint Bana Sándor, nem igen akad második a világon, nem a felső-alpári pusztán, nem hires és nagy Kecskemét városában, de széles ez egész Magyarországon sem.
Erre az egyre sem mondhatnak egyebet, mint hogy nincs helyén az esze...
Mert Bana Sándor egy szegény tanyás, gányó ember volt, az öreg özvegy Lakatosné nagyasszonyomnak a tanyáján, Felső-Alpáron, tizenkét álló esztendő óta, azaz egész azon idő óta, a mint Szilágyi István uramat és tanyáját mindjárt a negyedik esztendőben odahagyta.
Szilágyi István uram pedig dúsgazdag ember volt.
Lakatosné nagyasszonyom maga sem volt valami gazdag asszony, hát a tanyás kertésze hogy lett volna az?
Egy kis feles rozsocskát, kukoricácskát termesztett, csakhogy megélhetett belőle családjával.
Bizony abból nem lehetett meggazdagodni, de még gyarapodni sem.
Bana Sándor nagyon, de nagyon szegény ember volt.
Soha sem látott rajta még uj szürt senki; vagy ha látott, olyan régen volt az, hogy már el is felejtette.
Na pedig neki is volt egyszer, és akkor nagyon boldog volt.
Tehet is róla, ha nem vehetett azóta.
A szegény Magdusnak sok kacsát, csirkét, libát kellett nevelgetni, hogy azzal pótolhassa a szükségeseket.
Pedig irgalmatlan, lélekölő, idővesztő, kinzó , borzasztó dolog volt ez... még hozzá a felét elhordta a szarka, meg a kálvinista varju.
A Szikrában pedig fészkelt egy egész ármádia.
Még e mellé aztán sok apró gyermekkel kelle kinlódnia a szegény Magdusnak egész életében.
Egész élete, házasságának tizenhét esztendejéből tizenhat, abban folyt le.
Sohasem fogyott ki az apró gyermek a háztól.
Az eleje ugyan már felnőtt, de azt már szolgálatba kelle adni, hogy könnyitsen magán; a közepe elhalt, igy aztán az utólja mégis csak aprónak maradt a háznál.
Ha Pistika és Lidika szolgálgattak is már pajzán- és pesztonkaképpen, még mindig négy aprószent volt otthon, kik elég sok bajt, gondot szereztek egy édes szülőanyának ; mert csak a Sárika volt még olyan nagy és okos, hogy libát lehetett vele őrzetni.
Meg aztán négynek ötször kellett vágni napjában abból a kenyérből, - mindig is mellette állt a kés; - igy aztán ritkán futotta ki egy sütés egy hétre, s csak az volt belőle a szerencse, hogy igy aztán sohasem volt száraz kenyér, se panaszos az asztalon, az abrosz alatt.
Mindezekre csak azt mondta mosolyogva Bana Sándor, nagy jó kedvvel megsimogatva a szöszke kis Pöszike fejét, a mint hozzá térdeire fölcsimpeszkedett:
- Azért fogy olyan hamar, mert jó.
Ugy -e picuka?
Széles e világon nincs ilyen asszony több, a ki ilyen könyeret tudna sütni; nem hiába származik Kecskemétről...
És maga is vágott egy jó nagy darabot abból a kenyérből.
Erre a dicséretre már az asszony is elmosolyodott, a mint a baromfi-sereg szörnyü sivalkodásától kisérve, ott elment mellette.
S a mosolygásán nemcsak az látszott meg, hogy milyen jól esik neki a dicséret attól, a kit szeret, hanem az is, hogy ez az asszony nagyon, de nagyon szép lehetett valaha.
Most már egyéb szép sem volt rajta, csak gyönyörü fehér fogsora, a melyből egyetlen egy sem hiányzott s olyan friss, fényes, fehér volt még, akár tizenhat éves gyermekleány korában, mikor a kis tóhajlati csárdás-zsidónál szolgált, vagy a mint a zsidó szerette mondani, nála volt örökben.
És a szemei voltak még szépek, ha néha kedvre villantak.
De szegény Magdusnak most már ritkán volt jókedve.
A parasztasszony hamar öregszik.
Elébb a sok gyermektől nem ér rá magára, szépségére, ifjuságára is adni valamit, később a sok munka töri meg.
Legszebb idejében, harminckét éves korában már kész öregasszony.
Csak ha vasárnaponkint, legkivált nyári ünnepnapokon, a templomba menéskor kicsipi magát, mutat még kackiás csinosságában egészen takaros menyecskét.
No de Magdusnak ehhez is csak ritkán jön kedve.
Azt mondja, nem illik az egy asszonynak, kinek olyan fia van, ki nem soká sor alá kerül.
Csak ez a bolond Sándor tartja azt, hogy még fiatal és szép.
Öreg biz ő már...
Elmulik az idő...
És pedig gyorsan...
Ime, már Lidika is 14 éves, két esztendő mulva ott lesz, a mikor ő férjhez ment.
Már az ő párnáihoz, dunyháihoz gyüjti a koppasztásokat, azokba a cihákba, melyeket a jó öreg Amsli bácsi adott prezentbe s háladatosságból ráadásul azért a sok tollért, melyet tizenkét esztendő óta tőle elhordott.
Teremtő szent isten!
Hát ahhoz még mennyi idő és mennyi liba kell, hogy a Sárika , Pannika, Pöszike párnái is megteljenek!
Szerencse, hogy Jánoskáról nem kell igy gondoskodni...
Az majd csak, - mint pásztorember, - valaha csak a kalapját fogja a feje alá gyürni vánkosul...
És aztán elgondolkozik nemcsak azon, hogy milyen hosszu idők multak el: milyen régen volt az, mikor ő fiatal volt, mikor szép volt, - hát még az milyen, de milyen régen volt, hogy a jó öreg Amsli örökbe fogadta négyesztendős korában, - mennyit dolgozott, mennyit szenvedett árvaságában és azóta is, és mégis földhöz ragadt szegény maradt, kinek, ha elköltöznek innen, mindenét el birná vinni egy kétlovas kocsi magával.
Éppen ugy, mint másszor.
Elszomorodik és sóhajt, mikor erre a sok gyerekre gondol...
Jaj, ha azok árvaságra jutnának.
A partról, a ház végén, lemegy a kuthoz, melyet gyönyörü, szép, nagy, árnyas szilfák és fűzfák árnyékoznak a hajláson; a mint meritené a vedret, az ostorfa megáll a kezében.
Fölemeli fejét és elnéz messze...
Sok, sok szép tanya fekszik, fehérlik nagy messzeségben előtte, szép vetésekkel, melyeknek tetején a kalászokat mozgatja a szellő, mint a tavon a hullámokat.
Nem irigyel senkitől semmit, de azért mégis fáj a szive.
Hej amott, amott az a gyönyörü fehér kis tanya, a dombon az a szép kis nyárfa-erdő...
Az is az övék lenne.
Pedig a szive is fáj, ha reá gondol.
Azt gondolta, egész életét ott éli végig boldogul.
Mindegyik gyerekének lehetett volna ilyen tanyája.
Hatnak hat.
Hogyha ez az ember, már tudniillik Bana Sándor, ilyen bolond nem lett volna.
Meritené a vedret.
Aztán ismét megáll.
A lanyha juniusi szellő harangszót is hoz magával a távolból .
Akkor szokott az igy hallatszani, mikor minden harangot meghuznak.
Akkor is igy szóltak.
Nagy komorsággal zugnak a messze távolból, mintha csak a tulvilágról jönne a hangjok.
Hogy ránehezedik a szivre.
Kivált az a nagy!
Én Istenem, milyen messze elhallatszik a hangjok!...
De minek is hallatszik?
Hogy elfelejtene mindent, hogy megnyugodnék mindenben, ha ezek a harangok ujra, meg ujra nem juttatnának eszébe mindent...
Mikor feljön a kutról... köny rezeg a szeme pilláján...
Nem törölheti le, mert vedret visz a jobbkezében, a másikban meg locsolót...
Bana Sándor, a mint ott ül a ház előtt a padkán és játszik a Pöszikével , észreveszi és megcsóválja a fejét.
- Hallod -e, Magdus, te neked megint eszedbe jutott valami!
- Nem tagadom!
A harangszót hallottam...
Bana Sándor csak folytatta nyájasan:
- Sajnálod, ugy -e ?... - kérdé tőle gyöngéden, megindult hangon...
Szánta a szegény asszonyt, de azért nehezére esett neki... s tette nyomban utána:
- Ne sajnáld, az Isten áldjon meg...
Magdus megtörülte a szemét.
Bana Sándor megfogta a kezét s vigasztalta tovább.
- Látod, galambom, hiszen ugy sem volt szabad annak a vagyonnak a mienknek lenni...
Tudod te azt jól, hogy a pokol lett volna rajtunk, gyermekeinken.
- Tudom! - felelt Magdus halk, reszkető hangon.
- No hát, - szólt rá Bana Sándor.
És most is, mint már számtalanszor, azt hitte, hogy ez egyetlen szavával meggyőzte.
Magdus oly szomoruan felelt, lesütötte a fejét.
- De mégis, - óh istenem, - tehetek én arról, hogy olyan nagyon szeretem a gyermekeimet, és szerettem volna őket mind, mind jómóduaknak látni ?...
Kis vártatva fölemelte fejét s halkan, némi bátortalan tartózkodással fordult Sándorhoz.
- Hát kegyelmednek, - vallja meg igaz lelkére, - talán nem jutott soha eszébe azt a vagyont sajnálni ?...
Azt hitte, most valami nagyot mondott s ugyancsak az elevenére tapintott.
Bana Sándor megcsóválta a fejét...
- Most is csak azt mondom, a mit akkor mondtam, s nem fáj egyéb, mint hogy kinevettek érte.
Bana Sándor azt mondta akkor, a mikor a visszautasitás okáért faggatták:
- Nem vagyok arra a vagyonra rászorulva.
Hogyne nevettek volna ezen ?...
Bana Sándor egy szegény, földhöz ragadt, koldus gányó volt: nagy családja, sok gyermeke és semmi egyéb vagyona két munkás kezénél.
Szilágyi István uram pedig dúsgazdag ember.
Ha Bana Sándornak az a két munkás keze éjjel-nappal még fél századig folyvást kapált vagy aratott volna, s a mit keresett, mind, mind, pénzben félre tehette volna, még sem ért volna föl az a Szilágyi István uram vagyonának csak a tizedrészével sem.
Mert Szilágyi István uram nagyon gazdag ember volt.
Kecskemét városa óriási határában gyönyörü pusztáinak mindenikében volt egy-egy szép tanyája.
A mellett szép nagy kőháza, boltozatos kerek kapuval a csongrádi-utcában.
Gyönyörü szőlői voltak s mindenféle barma, marhája, lova, a mi csak a gazdasághoz tartozik, bőségesen.
Pénze a takarékpénztárban, a bankban.
Szilágyi István uram egyike volt a város tisztességesebb földmives polgárainak .
Vagyonánál csak a tisztesség, a közbecsülés volt nagyobb, mellyel szintugy a városházánál, mint az egyháznál öregségében találkozott.
A városnak minden harangját meghuzták fölötte, mikor temették.
Mint a hogy mondják példabeszédben: Soha sem érte szó a háza elejét.
Fiatal koráról ugyan, - mivelhogy felesége nem volt ő kegyelmének, - beszélték , hogy nem vetette meg a fehérnépet, meglehetős vig életet élt, a Csikla Károly sok banknótát hegedült ki a zsebéből.
- No de mivel kisebb-nagyobb mértékben minden nőtlen ember, agglegény ilyen módon éli végig a világát, s mivel az ő életéből semmi megbotránkoztató cselekedet nem jutott nyilvánosságra: a pletykaságok Szilágyi uramról is a későbbi korban elmaradtak, ő kegyelme igen tiszteletreméltó ember volt.
Öregségre ugy is szokott az lenni.
Olyan furcsa beszédek csak akkor merültek föl ujabban, mikor Kecskemét városának minden harangja elzugott fölötte, s a csodálatos végrendeletet fölbontották , melyben számos rokonának, köztük igazán szegény cselédembereknek mellőzésével egy idegen gányó-családot tett általános örökösévé.
Az embernek megállt az esze az álmélkodásban.
A dolgot aztán még Bana Sándor tette csodálatosabbá.
Kivált, hogy ennek a csodálatos cselekedetének semmi elfogadható helyes okát nem tudta vagy nem akarta adni.
Ez utóbbit ugyan föl sem vették: ki gondolna olyasmit, talán valami önérzetet vagy büszkeséget egy nyomoruságos gányóról?
Vagy szűkelméjüség, vagy babonás félelem az átoktól, mely a kijátszott vérrokon részéről érhetné.
Szilágyi uram részéről már tapogattak annyit, hogy ezelőtt tizenkét esztendővel Bana Sándor az ő szolgálatában állott, s ő kegyelme igen örömest kilátogatott a felső-alpári tanyára...
Nem lehet -e itt is ama nagyhirü, dicső költőnek a tréfás verseit elmondani : " Fiatal is, szép is a menyecske ! "...
Sőt voltak olyanok, a kik azt mondták: a mint a pusztabiró ur a Szikra felé lovagolt, a saját szemeivel látta, hogy Szilágyi uram ott ült a ház előtt a padkán, térdére vette a gányó barna kis fiát, a parányi kis szöszke leánykától pedig békén szivelte, hogy szurtos, kis kövér kezeivel a bajuszával játszik...
S ő kegyelmének könyek potyogtak a szeméből...
Erre csak azt mondjuk:
- Az ember nem tudhat semmit.
Hogy aztán a gányó meg éppen ezért utasitotta volna, vagy utasitaná vissza az örökséget...
Ez már aztán igazán a hihetetlen dolog.
Egy ilyen nyomoruságos parasztban, - a mint már mondtuk is, - nem is lehet képzelni ilyen önérzetet.
De meg szó a mi szó, olyan háznál, a hol ilyen viszony áll fönn, az asszony parancsol, a férjem uramnak pedig kusti, hallgass, huzd meg magad a dolga...
Nem lehet hát itt elképzelni az egész dolgot.
S az a nyomoruságos, földhöz ragadt szegény ember semmit sem látszik azzal törődni, hogy igy folyvást föntartja a törvény menetét.
Tőle függőben maradhat, akár itéletnapig.
- Ugy van az, azt mondom! - vette föl a szót tovább Bana Sándor.
- Hát nem jobb -e nekünk nyugodt szegénységünk, mint parázson járni, tövisen hálni, poklot hordani holtig szivünkben, lelkünkben, megbolondulni fölharagitott kisértetektől ; mindenekfölött pedig nem a legjobb -e, édes Magduskám, hogy még most is és mindig olyan nagyon szeretjük egymást ?...
Magdus mérgesen lerázta nyakáról az ember erős karját, mellyel a fejét magához lehuzta!...
- Menjen már Sándor, ne járja mindig a bolondját...
De azért nem haragudott ám igazán, - csak éppen hogy ugy dukált, tréfából.
Hát erre aztán meg hogy engedett volna Bana Sándor, mikor meg nem hajolt sem törvény , sem nagy vagyon előtt?
El nem eresztette az asszonyt a nagy világért, - s gyönyörködött arcán, szemein , egész alkatán... látta benne folyvást a tizenhat éves leányt, az árva kis szolgálót a kistóhajlati csárdában, az Amsli zsidónál, a ki örökbe tartotta...
- Hallod -e, te! - szólott hozzá, kezénél fogva huzva maga felé, - de csak szép leány, de csak gyöngy leány volnál te!
Menyecskének meg olyan voltál, a milyen nincs is a világon.
Melyik fehércseléd nem engedne ennyi hizelgésnek?
Erre már aztán Magdusnak is megjött egy kicsit a kedve, tréfásan felelt ő is...
- Csak az a baj, hogy volt, s a voltért nem ad a zsidó semmit! még a jó öreg Amsli bácsi sem.
No megállj, - gondolta magában Bana Sándor, - ha te igy figurázol, majd mondok erre hát én is neked valamit.
- Mégis azt mondják a rossz nyelvek, hogy vannak olyanok is, a kik a voltért is sokat adnak...
Magdus erre aztán nem tréfált tovább, hanem asszony létére, egész férfias erőteljességgel fölemelte a tenyerét.
- Hallod -e te Sándor, azt mondom, ha te többet ilyent a szádon kieresztesz...
Sándor azzal mutatta, hogy tréfált, hogy jóizüen kacagott és magához ölelte.
- Szegény jó asszony, hiszen ismerlek tetőtől-talpig, ismerem áldott jóságodat , becsületes leányságodat, ismerem egész életedet, szomoru sorsodat, gyászos árvaságodat.
Hát szeretnélek én téged ilyen nagyon, ha mindezeket, - egész a tűhegyétől a fokáig, - nem ösmerném?
- Miért haragitasz hát?
- Csak azért, hogy jussom legyen a kibéküléshez; mert hiszen olyan öregre teszed magadat, hogy meg se ölelgetnél máskülönben.
Magdus folyvást dörmögött.
- Ő a bolond, ő csinál bolondokat, ő teszi a dolgot, magunkat gyanussá azzal, hogy a nagy örökségtől idegenkedik, - és aztán mégis ő beszél; s aztán mikor ki akar békiteni, mindjárt csak megdicsér, szépségemet, becsületes leányságomat magasztalja és szomoru árvaságom históriáját hozza elő.
- Hallgass már te!
- De bizony beszélek és beszélek mindaddig, mig azt a vagyont el nem vállaljuk.
Bana Sándor tette magát, mintha haragudnék.
- Ne hozd ezt elő többet, ha szeretsz, Magduskám.
- Akkor meglátod, itt hagylak egyszer, mert én nem tettem, de nem is teszem rá a kezem vonását, - feleli rá Magduska.
És Bana Sándor egy csókkal csukja be a perlekedő száját.
Dehogy megértsük ezt az egész dolgot, legkivált azt a csodát, a mivel Bana Sándor a bámuló világot meglepte, el kell beszélnünk a szegény Pákay Magdus árvaságának egész históriáját.
II.
1857-ben történt.
A kis tóhajlati csárdában, ott, a hol az állás be volt deszkázva, a sarokban egy ember fölakasztotta magát.
Nagy, terjedelmes, zsindelyes épület volt ez a csárda.
Alacsony, széles tornác volt az elején, melyben a középső ajtótól jobbra-balra oldalfolyosók nyiltak .
Előtte keritett, téres udvar volt.
Hátuljával pedig, hol a csapszékajtón, mint csak egy dombról, lejtőn kellett lemenni, a hires Kis-tóra nézett, melynek partjai náddal és sással voltak benőve.
Az állás pedig, hat téglaoszlopon, ott állott az udvar közepén, a csárda és istálló között.
Az eset nagyon kora hajnalon történhetett.
A kocsis vette észre, a mikor a lovakat vezette itatni.
Megcsóválta a fejét.
Furcsa e' nagyon!
Alig hitt a szemének.
Hogy akaszthatta föl az az ember magát?
Odavetette a lovaknak a kötőféket, hogy siessen a megmentésére, - ha hirtelenébe éri, hátha mégéletre lehet ébreszteni...
Kivette a bicskát a zsebéből: - hanem az első kőoszlopnál megállt.
Bátor gyerek volt, helyre egy fattyu, de azért okos is egyszersmind.
Azt gondolta magában Bana Sándor, - igy hivták a kocsist, - nem jó, nem tanácsos ilyen dologba tanubizonyság nélkül belefogni.
Mégalig hogy pitymallik; ki tudja, mit gondolnának ?...
Legelőször is hát nagy lármát csapott...
Különben is igy szokott történni rendesen...
A nagy lármára azután mindenki, a ki csak élő volt, fölébredt a csárdában.
Az öreg Amsli a felesége vattás szoknyáját kapta magára, a felesége meg egy mancseszter nadrágot vetett a két lábszáránál fogva a nyakába kendő helyett.
Szálikáról, meg a gyerekekről meg már nem is kell beszélni.
Különben is, a mint hirét vették a dolognak, hogy miről van szó, mindenik eltisztult rémületében a csárda mögé, a hol a tószélén a fuvarosok aludtak.
Csóválták azok a fejöket.
Hogy ebben a csárdában mindig kell ilyen valaminek történni.
Csak Magduska, a kis árva szolgáló maradt ott egyedül s még annyira sem vesztette el lélekjelenlétét az eszemadta, hogy egy veder vizet is hozott.
Sándor elvette kezéből a veder vizet.
- Maradj ott, Magduska!
Ne jőjj közelébb, ha félsz! - mondotta neki figyelmes kiméletességgel.
Magdus nagyot sóhajtott.
- Láttam már én ennél borzasztóbbat is...
- Igaz, - hagyta rá Sándor nagy szomorusággal.
- De azért mégsem jó az ilyet látni.
Még jó, hogy szálló-vendég volt az éjjel a csárdában.
Beszoritotta az este a zivatar, mikor lóháton jött a csongrádi vásárról.
A csárda az uton esik, a két város között.
Még jó, hogy meghagyták s nem bontották el, mint a többit.
Pedig talán éppen erről jobb lett volna, ha soha, de soha meg nem épült volna.
A vendég is előjött hát a nagy lármára.
Sándor föllélekzett.
Hála istennek.
Legalább nem voltak maguk egyedül.
Magdus pedig fölsóhajtott, a mint a kis folyosóról kilépni látta.
Sándor csak a fejét csóválta.
Ott volt az az irtózatos szoba is.
Vajjon abban aludt -e?
Vajjon hogy tudott ottan aludni?
A vendég aztán, mikor megértette a dolgot, egészen odajött a kocsis sürgetésére.
Magas, daliás alak volt.
Igazi példányképe egy alföldi magyar gazdaembernek.
Szép , formás, izmos és sugár.
Már látta Magdus az este is és nagyon megbámulta.
Maga sem tudta, miért?
Nem ösmerte, soha sem látta az előtt, hirét sem hallotta, - bizonynyal tehát csak azért nézte meg olyan nagyon, mert ő kegyelmén, még jó negyvenes ember létére is, nagyon megakadhatott a fehércseléd szeme.
A sok fuvaros is előjött végtére a csárda mögül, kivált mikor Amslitól megértették, micsoda baj forog szóban, mi riasztotta ki őket csendes pihenésükből.
De Magdus is elment őket behivni.
S ott is felejtette magát.
Elbámult a nagy pusztaságra...
E közben egészen világos lett.
A nap éppen akkor emelkedett föl a láthatáron.
Csak egy viharos éj után szokott ilyen élespirosan, haragosan sütni...
Elbámult a nagy messze sikságon, beragyogta a tavat, pocsolyákat, a locsogókat a sáros ut kerékvágásaiban, messziről a láthatártól - egész a kistóhajlati csárdáig.
Szembe vele aztán nem látszott egyéb semmi, messze, messze, le végig a mezőkön , csak az ő fényes csillogása.
De olyan visszataszitó hideg volt.
A levegő meg volt hüvösödve.
Mozdulatlan néma csendességben terült el a nagy pusztaság.
Még a madár sem járt.
Magduska csak bámult, elbámult messze, messze, mindent feledett, a mit a háta mögött hagyott.
Nem birt ellentállani a lelkének.
Csak ebbe a néma, megdöbbentően emlékeztető, hűvös reggelbe bámult bele.
Óriás ereje volt annak az emlékeztetésnek.
Teremtő Isten!
Akkor is ilyen volt a reggel, nyár közepén ilyen hidegen csillogtak a vizek.
Ilyen haragosan nézett a nap.
Óh, hogy locsogott a sár kis lábai alatt!
Milyen nagy csöndesség volt.
Nagy sor mindez egy négy éves gyermeknek!
Nagy messze, messze, mértföldekre nem volt más élő, csak ő!
Hogy borzadt igy egyedül...
A világért nem mert volna visszamenni abba a csárdába .
Odabenn még borzasztóbb volt neki.
Nem is gondolkozott...
Nem is sirt tovább... pedig éhes volt, fáradt volt , fázott...
Feledte... feledte mindezt, mert félt.
Csak mint egy kis állat, meghuzta magát a hid alatt...
Ezen bámulta el magát.
Ezen gondolkozott el.
És Magduska, a mint igy állott s emlékezéseivel messze visszarepült a mult időkbe , egészen elsápadt egyszerre, még ajkát is elhagyta a vér, pedig vidor, szép piros leány volt különben.
Messze földön ritkitotta viruló szépségben a párját.
Legalább Bana Sándor azt mondta róla.
Most sem állhatta meg, hogy annyi ideig ne lássa.
Könnyebb volt a lelkének, hogy kiszaladjon felé egy minutára.
Csak elképedt a tekintetétől.
- Látod, Magduska, mondtam ugy -e, hogy ne gyere oda...
Magduska nyájasan mosolygott vissza...
A Sándor láttára apródonként szinesedni is kezdett orcácskája.
- Nem attól van a! - felelt neki.
Sándor szeliden megfogta a kezét.
- Ne jusson már mindég az eszedbe...
Magduska érzéssel felelt.
- Majd nem jut, ha elmegyünk innen.
Sándor megvakarta a fejét...
- Óh Istenem, csak tudnánk valahova...
- S tette utána édes sejtéssel:
- Igy együtt!
- Jó Sándor...
Szegények vagyunk mink ahhoz...
Egymás nélkül pedig nem megyünk el innen.
- Furcsa!
Ha mi szegények vagyunk is, de gazdag az Isten.
Elhallgattak.
Egyszer aztán eszökbe jutott, hogy talán már soká is hallgattak és soká is tartják egymás kezét.
- Ne-ne!
Engem megint egy veder vizért küldtek!
- Jaj teremtőm...
Hátha most aztán baj lesz belőle, hogy nem vittél...
- De hiszen, vihetnék annak a jámbornak már az egész tavat!
- Igaz a!...
Hát aztán mondd csak... kicsoda, micsoda?
Sándor egyet rántott a vállán.
- Nem ismeri senki... idegen ember.
Az az utas, a ki tegnap este ott ivott egyedül a hosszu asztal végén.
Magduska összecsapta a kezét.
- Teremtő istenem!...
Az az utas ?...
Az a nagy őszhaju, szakállas ember?
Az a csendes ember?
Óh!
Óh!...
Azért volt hát olyan szomoru!
S tette utána gyorsan:
- De hiszen az nem volt idegen.
- Honnan tudod?
Láttad valaha?
- Nem.
De az e vidéki embert meglehet ismerni a beszédéről.
Nem lehet azt eltanulni, sem elszokni róla.
- Az itt teröm a mögygyel, a cserösznyével.
Mint a hogy ingerkednek velünk: Ögyél könyérrel mögygyet, ha nem köll, tödd el, majd mögöszöd röggel...
Bizony igy beszélt ő kegyelme is.
- No lám!
Hát beszélt veled?
- Tegnap délután, de nem szólt sokat, csak pár szót, inkább engem hagyott beszélni...
Szegény öreg ember!
- Hát ő volt?
De sajnálom.
Olyan jó, szelid embernek látszott.
- Ugy hát visszamegyek veled, még egyszer megnézem szegényt.
Sok, sok nép volt odacsődülve.
Már valamennyi fuvaros ott volt, ija-fia egytől-egyig.
Most hát nem is fér oda.
De nem is furakodott.
Oda vetett egypillantást .
Megelégedett azzal.
- Csakugyan az, szegény!
- Ösmered? - szólt akkor hozzá valaki.
Fölnézett arra, a ki hozzá szólt.
Hát az a délceg gavallér ember volt.
Most másodszor állott vele szemben az a szép, nagy, magas ember.
Gyönyörü fekete bajusza volt neki kicsapva...
Ezüstgombos volt a dolmánya...
Bizonynyal gazdag ember ez.
S olyan hatalmasnak mutatta magát a többi között, mintha ő volna itt a fő.
Kevély és egyenes volt, mint a cédrus...
Most is megnézte nagyon.
Tudja Isten, olyan nagyon muszáj neki eztaz embert nézni.
Még el is pirult bele ...
Alig birt felelni.
- Nem ösmered?
Nézd meg jól...
Ha van hozzá bátorságod.
Magduska azt mondta: van bátorsága.
És megnézte jól.
- Nos ?...
Most is csak azt mondod? - sürgette az a szép fiatalember, mintha ő lett volna itt a parancsoló...
És le nem vette a szemét Magduskáról, mig az a holtat nézte.
- Most is azt mondom, tegnap láttam először.
A szép ember mellét kidüllesztette.
Meg volt elégedve a válaszszal.
Azután megcsippenté a Magduska állát hamiskásan a két ujjával.
Most pirult ám el még Magduska igazán.
És annak szörnyen tetszett, hogy a leány pirul.
Jobban tetszett, mintha elhalaványodott volna.
És megkérdezte a nevét.
- Magdának hivnak, - felelt az jámboran.
De az ember azt akarta tudni, ha nem csalódik -e?
- Mondd hozzá a vezetéknevedet is.
Félt attól a névtől, de azért várta azt.
A leány kinyitá rá nagy szép szemeit, csodálkozva, minek az a vezetéknév, miért akarja azt tudni.
- Miért?
Én nem akarok törvénybe menni...
Én nem tudok semmit.
Most megsimogatta az arcát... s mormogta magában: Éppen olyan!
Szakasztott a mása!
Fenhangon pedig azt mondta neki:
- Lelkem szógám!
Nem vagyok én komiszáros.
S ottfelejtette kezét a vállán.
Ekkor mondta meg éppen a leány az egész nevét.
- Pákay Magdának hivnak.
- A Pákaynak, a csárdásnak vagy a leánya? - kérdé gyorsan elfogulva.
- Annak, - felelé az.
- Szegény leány!
- És aztán nézte nagy sajnálkozva, érzékenyen.
S a leány ugy vette észre, hogy a szép ember keze e pillanatban megreszketett a vállán.
Még talán többet is vett volna észre.
Beh bolond is ez a lányfajta...
Milyen érzelmet tulajdonit mindjárt minden tekintetnek, minden kézmozdulatnak.
- Ösmersz engem? - kérdé tőle.
- Nem! - felelt a leány szeliden, szemérmesen.
- Azt gondoltam, ismersz! - folytatta a szép ember, tekintetét folyvást a leány égő arcára s gyönyörü szemébe szegezve, lesve annak legparányibb kifejezését.
Magduska a fejét csóválta.
- Soha sem láttam kegyelmedet.
- Talán a nevemről emlékezel reám, a Szilágyi Istvánra?
- Soha sem hallottam hirét.
Az ember szemei most fölragyogtak, boldog volt, a mint nézte azt a leányt.
- Jobb is igy.
Boldog volt, hogy annak folyvást lángban ég az arca.
El nem halványodik csak egy pillantásra is a láttára.
Hogy az előbb az övé holt-halovány volt... aztbizonynyal nem vette észre senki.
Most már aztán jól érezte magát egészen...
Megfogta a leány kezét egész bizalmasan...
Magduska pedig - tudja Isten - irult-pirult; de azért nem huzódott attól az embertől...
Nem is tartotta soká lesütve a szemét...
Tudja az Isten!
Muszáj ...
Muszáj volt neki nézni azt azembert...
Azután kezdett gondolkozni, hol látta valaha?
Talán mégis látta valamikor.
De tudja ég... nem birt az eszébe jutni...
Ugy gondolta hát: nem látta soha.
Mi lehet hát olyan ismerős rajta?
Hanem Bana Sándor messziről már megsokalta a dolgot.
Oda kiáltott:
- Gazd' uram!
Baj van!
Kutya kergette parasztja, hogy ennek is most jut valami eszébe.
Most akart éppen valamit mondani ennek a leánynak.
- Mi a baj, no?
- Hát bizony az, hogy ez a szegény ember ni, a kegyelmed pejkójának a kötőfékére akasztotta magát.
Az embert egy pillanatra megzavarta az eset, de azután a másik pillanatban meg tudott felelni... még tréfált is.
- Az bizony baj!
Embereljetek hát meg egy másikkal, ha csak véletlenül nem náthás a lovatok.
Ezt már aztán Sándor vette zokon s mormogta magában:
- De kevély ez az ember.
Amsli fölvilágositotta...
- Mert nagyon gazdag ő kegyelme.
Sándor nem vette valami nagyra a dolgot.
- Könnyü neki, ha hagyott rá az apja.
- Nem a...
Mind maga szerezte...
- Akkor hát van neki jussa kevélynek lenni.
Ezzel szent volt a béke...
És Sándor is kezdte Szilágyi uramat valaminek tekinteni.
Olyannak, a kivel szóba lehet állni.
Az pedig, a mit Szilágyi uram a leánykától kérdezni akart, semmi sem volt egyéb , mint egy agyoncsépelt közönséges paraszt-udvarlási frázis.
- Van -e már szeretőd?
Magduska nem felelt... megvetette azt a kérdést.
Ezuttal azonban nem volt az a közönséges, ostoba incselkedés.
Szilágyi uram ismételte a kérdést.
Magduska erre aztán nekipirult és büszkén fölemelte a fejét, azt kérdezve dacosan:
- Mi köze ahhoz kegyelmednek?
Ebben azután az is meg volt mondva, hogy - van.
Szilágyi uram jóizüen mosolygott.
- Szeretnék a násznagyod lenni.
De már erre azután egészen nekigyult a Magduska arca, haragos villámokat löveltek a szemei.
Tudja jól, mit akar ezzel mondani.
Minek nézi őket?
Bosszusan egyet rántott a vállán.
- Csak annak kell a násznagy, a ki férjhez akar menni.
Szilágyi uram elnevette magát.
- Mintha te nem akarnál, csak lehetne.
Azután ismét megfogta a kezét és bánattal teljes, nagy érzéssel nézett rajta végig:
- Milyen jómódu ember volt ennek az apja egykor.
Nézte viselt szoknyáját, szinehagyott keszkenőjét a fején, a foltos nagykendőt , cipőtlen lábait.
Szánta, nagyon, hogy ilyen szegény.
És ekkor megszólalt jóságosan és tréfálkozva:
- Mondd inkább azt, édes lányom, hogy nincs módod hozzá, a mint a nóta mondja : " Szegény vagyok, nem szabad szeretni "; vagy pedig: "Az ágya még szövetlen , Derekalja töltetlen, Még a réten a tolla, A vadruca hordozza."
- Miért csufol kegyelmed?
Az felelt még jóságosabb hangon:
- Én nem csufollak, lelkem, hanem azt kérdezem tőled: mit mondanál, ha én mindezen segitenék?
Magdus nagy kerek szemekkel bámult reá.
Amaz azt gondolta, azért néz rá ugy, mintha nem értené, és folytatta, magyarázta a dolgot bővebben.
- Ugy -e?
Egy ilyen szegény párnak, hogy összekerülhessen, szükséges egy vetett ágy, egy láda, meg egy fejős tehén.
Mit mondanál, Magduska, ha én mindezekről gondoskodnám ?...
No szólj már egyet, Magduska!
Magduska pedig nem szólt, nem felelt, csak azon gondolkozott magában, hogy: Milyen szép dolog volna ez mind, ha igaz volna.
Szilágyi uram pedig nem tréfált, hanem egy nagy bugyellárist kivett az apró gombos lajbi megül, a belső zsebből...
Egy nagy, nagyon nagy bankót vett ki belőle, a milyet Magdus még sohasem látott életében, még az Amsli bácsi kezében sem.
- Tudod -e milyen bankó ez?
- Nem!
- No látod, ez százforintos.
Ezt én neked adom! - szólt Szilágyi uram mosolyogva.
S nagy boldog gyönyörüséggel a leány kezébe simitotta át a százas bankót.
Magdus huzódott, és akadozott a szava.
- De hát minek?
Szilágyi uram zavarban volt ez előtt a jámbor leány előtt, nem tudott egyebet mondani neki:
- Csak!
Aztán olyan édesen nézett reá.
Mintha mondta volna szemével, hogy: nagyon szivesen teszem, mert nekem jól esik!
De Magduska nem elégedett meg ennyivel, tuszkolta vissza a százas bankót a gazd ' uram kezébe.
Szilágyi uram annyira meg volt indulva, hogy hebegett.
- Csak vedd el... azért adom, mert szegény vagy; azt akarom, hogy összekerüljetek , összekeljetek a mátkáddal; azzal, a kit szeretsz.
Mert bizonyos, hogy van.
Ha pedig nincsen, majd ha lesz, az őszszel.
Egyszóval azt akarom, hogy jó sorsod legyen, dolgod jól folyjon.
Mindezeket hol hebegte, hol hadarta gyorsan; Magduska pedig ezek alatt mindig csak azt kérdezte magától:
- De hát miért adja ezt nekem?
Mért akar ilyen jó lenni hozzám?
Mi szándéka van velem?
Értésére is akarta adni:
- De hát hiszen mivel érdemeltem én ezt meg?
Nem szolgáltam én ezért!
- Beszéltem a gazdáddal...
- A zsidó, - a gazdád azt mondja, hogy te egy nagyon jó, becsületes leány vagy...
Szép, jó kis leány...
Hát megérdemled.
Magdus ezt még nem tartotta elégnek.
Annak különben is ugy kell lenni.
- Hát aztán?
No, mit mondjon már most?
Szilágyi uram erre egész izgatottságba jött, törülgette a homlokát.
Mintha csak kicserélték volna.
Alig birt tovább szavakat találni.
S midőn talált, reszketett ajaka, s reszketett minden arcizma, mikor kinyögte:
- Ösmertem az édesapádat, meg az édesanyádat.
Azután nagy sóhajtól könnyült kebele:
- Szegények!
Jó emberek voltak.
Kérte Magdust szeliden, megindulva, érzékenyen:
- Vedd el, kérlek!...
Oly édesen, oly melegen, oly szépen nézett reá.
Magdusnak a szemei könybe lábbadtak és gondolta magában: Azt mondja, ösmerte apámat, anyámat.
Óh Istenem!
És ő is édesen nézett vissza reá.
Hiszen csak kedves lehet neki az, a ki az ő anyjáról és apjáról megemlékezik és rólok ily szépen beszél.
Elérzékenyült ő is.
No hát jól van.
- Hát azután mit csináljak én ezzel a pénzzel?
Tehenet vegyek?
Szilágyi uram megcsóválta a fejét és folytatta gyöngéd nyájassággal, - s még az arcát is megsimogatta:
- Nem, édes szógám...
Vásárolj ezen, a mi a ládába kell.
Ágyat, cihát, tollat , hogy férjhez mehess; aztán, ha férjhez mégy, majd hajtatok én neked egy szép borjas tehenet.
Magduskát még jobban meglepte az ámulat.
Erre már felelni sem tudott.
Aztsem tudta, meg kelljen -e köszönni, vagy sem.
Illik -e az vagy nem?
Szilágyi uram még ezzel sem elégedett meg, hanem azzal végezte:
- Ne félj, édes lelkem, most már mindennel ellátlak, mindenkor gondom lesz reád , csakhogy egyszer megtaláltalak.
Megtalálta!
Furcsa!
Mintha ő el lett volna veszve.
Mintha nem szolgálna már itt tiz esztendő óta azAmsli zsidónál.
Láthatta volna már a gazduram réges-régen, ha csak akarta volna; hiszen erre járt a csongrádi vásárra évek óta.
Eszébe juthatott volna, ha akarta volna.
Miért nem akarta eddig?
S miért akarja éppen most?
Egy szóval, el nem tudta gondolni, hogy és miért, micsoda különös jóindulatból , vagy a jó sorsnak milyen különös gondviseléséből történik Szilágyi uramnak ezen hirtelen jött jóakarata?
Nem is lehet azt oly könnyen, addig az egy pillanatig kitalálni, a mig a kezét tartja.
Szilágyi uram érzéssel megsimogatja kezét... mig arcán édesen elédeleg, önkéntelen maga felé vonja.
És Szilágyi uram ezeket mondja magában:
- Szegény Julis!
Éppen ilyen volt.
Magdus megriad, elpirul.
Gondolja, hogy kitalálta Szilágyi uramat s össze tudja egyeztetni mondásait, gondolatait, a mint annak másik keze gömbölyü vállacskáján megpihen.
Jézus!
Mit akar ez az ember?
Ugy van!
Szilágyi uram azért nem látta eddig, mert csak most vette észre, hogy nagy leány lett.
Ámde Szilágyi uram keze nem az ölelésre téved, hanem reásimul arra az ócska keszkenőre a leány feje tetején; nem nehezedik reá fejére sulyosan, csak ugy , mintha egy gyönge madárka reszketne rajta.
Az ijedésből magához tért, hanem most már aztán megállt az esze.
Ha megölelte volna, vagy meg akarta volna csókolni, mindjárt tudta volna, mit gondoljon.
De igy most már nem is tud gondolni többé semmit, még annyit sem, mint azelőtt.
Szilágyi István uram egészen el volt halványodva és szomoruan állott előtte.
Most már nem tréfálkozott.
A szeméből csak bánat és jóakarat sugárzott.
Magduska aztán mondta magában:
Nem hazudik.
Igazat mond.
Igazán csak az én szegény anyám és szegény apám jut eszébe.
A nagy szerencsétlenség, mely őket érte.
Szánakozik rajtam és jót akar tenni velem.
És aztán jól esett neki nagyon az a kéz a fején, az a kéz a vállán...
Ugy huzta , vonzotta egyszerre az ember felé, - maga sem tudta megmondani, micsoda.
Több -e , vagy csak a hála, a remény, bizalom?
Édesen, boldogan nézett a szemébe.
Magduska bámulta, mint egy felsőbb lényt , mintha csak a sorsa lett volna a kezébe téve.
És ebben a nézésben egy nagy, véghetetlen nagy szeretet ébredt.
Erre a nézésre aztán Szilágyi uram is alig birta megállni, hogy a keblére ne ölelje.
Megállotta.
Hanem aztán megint vidámabb lett s megint kedve jött a hamiskodáshoz .
Egyszóval nem volt többé kicserélve.
Megint maga volt Szilágyi uram.
A kackiás, a csélcsap, a tréfás, a hamis, a lányos, a menyecskés Szilágyi István uram...
Olyan tüzesen pillantott a Magdus szemébe, hogy más leány megbódult volna tőle.
- Aztán, kedves kis szógám, el ne feledj ám; gondolj ám reám.
Akár csak egy szerelmetes gavallér ember.
Más ember annak vette volna, hogy ime ezek már értik egymást, ennek a leánynak a fejét a gazdag ember megszéditette.
Más leány irult-pirult volna.
Ebbe a köszönésbe bele csábult volna.
Magduska nem felelt semmit, nem is sütötte le álszemérmesen a szemét, csak mosolygott szeliden és nézett a lovához lépő Szilágyi uramra, jóságosan.
Szilágyi uram olvasta -e szeméből vagy nem, azt nem tudja Magduska, hanem tudott annyit és mondott azokkal a szép kék szemeivel annyit, hogy a mikor csak kedves lesz neki a jó Isten napja, mikor mosolyog vagy éppen dalolhatnékja leszen, mindig gondolni fog Szilágyi uramra; - de a mikor szomoru lesz is és bánkódik, gyászba borul, maga sem tudja miért, akkor is eszébe fog jutni Szilágyi uram.
Csak hozná a jó Isten, hogy megvigasztalná, - megsegitené nyomoruságában.
Szilágyi István uram aztán, a mint felül a lovára és jó nap Istent mond a többinek, neki azt sugja, mitől olyan nagyon boldog.
- Isten áldjon meg!... gondom lesz reád.
S még ennek is utána teszi, mikor már fönnáll a nyeregben:
- Mindig!...
Bana Sándor csak tartotta eddig békén a kantárszárat, a mint a lovat is fölnyergelve idehozta, de most ugy vágja a borravalót a földhöz, hogy a hány krajcár, annyifelé gurul.
Miért is beszélt az az ember olyan soká azzal a leánynyal?
Magduska meg erre elfelejti hogy a távozó lovas után bámuljon, összecsapja a kezét és fölkacag rettenetesen.
Ez aztán a kölcsönös vallomás, ez aztán a kölcsönös, legártatlanabb boldogság.
Kivált azután, a mi következik.
- Ne-ne, te bolond.
Bana Sándor csak azt felelte vissza:
- Az ám, de a te válladra miért tette a kezét az az ember?
Magduska éppen azon rántott egyet.
- No bizony, hát rátette.
- De a kezedet is megfogta.
- No hát megfogta.
- De miért fogta meg?
- Miért, miért, hát kérdezd meg tőle.
Bana Sándor megcsóválta a fejét.
- Te neked valamit adott az az ember!
- Te neked pénzt adott az az ember...
Magduska fülig elpirult.
- Honnan tudod azt?
Bana Sándor megfelelt bátran, biztosan.
- Láttam, a mint eleresztette a kezedet, te azonnal a kebledbe nyultál.
Magduska nem felelt, hanem sirásra fakadt.
- Látod?
Ugy -e igaz!
- Igaz! - nyögte Magduska kinosan.
S mintha valami nagy bünt követett volna el , betakarta arcát kezeivel.
Bana Sándor halotthalvány lett, leeresztette a karjait, majd megrepedt a szive , boldogtalan volt nagyon.
Magduska csak sirt, nem tudta menteni magát.
Kivált mikor az az ember csak folyvást folytatta a szemrehányást, csak azt hajtotta, csak azt hánytorgatta , csak az volt a száján, egy szó keményebb, mint a másik.
- Tudom én azt jól, hogy cselédnek szoktak pénzt adni, de a szegény szolgának csak krajcár jár, nem nagy pénz.
S folytatta még bánatosabban:
- Az pedig, a mit te kaptál, Magdus, nagy pénz volt, mert ha kicsi lett volna , cseléd-ajándék lett volna, nem a kebledbe rejtetted volna, hanem a kendő csücskébe kötötted volna.
Erre aztán Magdus egyszerre nagyon fölmérgesedett, kikapta azt a pénzt a kebeléből, mintha égette volna... s ugy összegyürve, két kézre fogta, készült , hogy darabokra tépje.
- Azt gondolod talán, hogy a becsületemet adtam érte... hallod -e te rossz ... istentelen... azt gondolod? hogy...
Sándor kikapta a kezéből, aztán kiegyengette.
Azegy szép, ujdonatuj százas bankó volt.
Megörült nagyon.
Éppen azért örült meg, mert a bankó sokkal nagyobb volt, mint gondolta.
De nem a pénznek örült meg, hanem annak, hogy ez a pénz mutatta azt világosan , hogy ez a szegény leány ártatlan; büntelenül, hibátlanul illette azokkal a kiméletlen szavakkal...
Ennyi pénzt nem adnak egy kis korcsmaszolgáló csókjáért.
Csak részeg ember dob ki ok nélkül leánynak, cigánynak ennyi pénzt.
- Jaj, édes Magduskám!
Látom, hogy nem vagy hibás; bocsáss meg... ne haragudjál , az isten áldjon meg.
- No lásd, ugy -e? - fenyegette Magduska.
- Nem te mondtad azt, hogy gazdag az Isten!...
Aztán mégis én vagyok a hibás.
Sándor aztán erre a boldog célzásra még a kalapot is félrenyomta a fején és epedve nézett a leányra.
- Most már ismét övé volt a hatalom...
Nagy dolog az a százas bankó...
Képes egy egész élet boldogságát megállapitani.
Most már aztán csinján kell bánni ezzel a leánynyal.
Mert ha száz forintja van, még itt is hagyhatja az emberfiát.
- Igazán akkor lettél volna bolond, ha el nem vetted volna...
Tudod, én nem kérdem...
Nem azért, mintha kérdeném, hanem hát tudod, mivel hogy részeg nem volt , hát aztán miért adta mégis ezt a pénzt neked?
- Mondtam már, hogy nem tudom.
- Bizony ezt eddig egy szóval sem mondtad.
- No mégis csak mondott valamit?
- Azt mondta, hogy azért adja, mert ösmerte az apámat, meg az anyámat és engem megsajnált, hogy ilyen ágrólszakadt vagyok.
Bana Sándor megint csak csóválta a fejét.
- Furcsa!
Ha nekem minden ember száz forintot adna, a ki az apámat, anyámat ösmerte, aztán megszánna! hej, de gazdag ember lennék, gazdagabb még Kovács László uramnál is.
S tette utána, hamis szemhunyoritással:
- Aztán nem mondott egyebet semmit?
Magdus bátran a szemébe mert nézni.
- Nem a!
Bana Sándor, ha csak csinján is, de csak firtatta tovább a dolgot.
- No hát ha nem mondott egyebet semmit és részeg sem volt, akkor más valaminek, de mégis valaminek muszáj a dologban lenni.
Mert csak nagy dolognak kell lenni, a miért az ember száz forintot adjon; mert akkor még csak el tudná az ember képzelni, ha olyan részeg lett volna, mint az a tegnapi ember, az a szegény akasztott ember, olyan magával tehetetlen részeg.
Magdus bámulva ismételte utána:
- Olyan magával tehetetlen részeg...
- Igenis, olyan magával tehetetlen részeg.
Erre aztán mind a ketten elhallgattak és összerázkódtak mind a ketten, mintha egyet gondoltak volna.
Sándor aztán tompán, kinosan megszólalt.
- Tudod -e, miről gondolkoztam én most?
Magduska megkérdezte félénken, suttogva, csendesen:
- Miről?
Bana Sándor nagy lassan, vontatva megmondta:
- Hát arról, hogy ha olyan magával tehetetlen részeg volt az az ember: nem akaszthatta föl magát.
Magdus rettegett a folytatástól.
- Hát aztán ?...
Mi jön ki ebből?
- Mi ám!
No lám, ez még csak most jut eszembe, hogy gondolkozzam rajta.
Az jön ki belőle: - hogy más akasztotta föl!...
III.
A szegény akasztott embert pedig e közben elvitték szem elől.
Ez, az esetbe egészen beleszédült Amslinak két itce borába, meg egy itce pálinkájába került: - nem azért éppen, mintha az ily szomoru szolgálatot meg nem tennék ingyen, de hát hiába, ugy dukál, mikor a paraszt ember becsületből vagy barátságból cselekszik valamit.
A borravalót nem veszi el, hanem az áldomást jóban, rosszban megvárja.
Pedig nem sokat ceremóniáztak a jámborral.
Az egyik fuvaros megfogta a kezét, a másik fölemelte két lábánál fogva.
- A feje csüggött és hosszu ősz hajfürtjei a sáros földet seperték, de ez már mindegy volt neki.
Bevitték az extra istállóba, melynek ajtója is volt.
- Leteritettek egy kötél izékszalmát, azon kinyujtóztatták és ott hagyták.
Hadd legyen ott addig, mig kijön rá a törvény.
Kalapját, pipáját, tarisznyáját, mindenét mellé rakták a szegény jámbornak, akár csak egy alvónak.
Nem szabad volt onnan hiányozni semmijének.
Még az irtózatos célra használt kötőféket is mellé tették.
Amsli csak nagy rimánkodásra engedett meg abból egy darabot levágni, babonás használatra a lóabrakba, egy sovány lovu parasztnak.
Azt mondta: A ki ilyen bolond, ugy is megteszi lopva.
Azután ráhajtották a szürét... és rázárták az ajtót.
Mindezekből aztán elég volt, sőt sok is ennyi.
- Amslit kilelte a hideg, - a Lizi néni, a Szálika, meg a gyermekek ki sem mertek jönni többé a szobából, mig az az ember itt volt.
Hiába mondta Magduska: Pedig az már nem bánt senkit!
No de Magduska sem tudta , milyen okosat, milyen éppen találót mondott ezzel.
Amsliéknak mégis csak könnyebb volt a dolguk; ő reájok csak az esemény rémes volta, irtózatossága nehezedett, de Sándornak, no meg Magduskának is azóta, hogy Sándor kitalálta, annak titokzatossága, szövevényes megfejthetetlensége okozott fejtörést.
Hogy az az ember olyan tehetetlen részeg volt, s éppen ez bizonyitja, hogy nem maga akasztotta föl magát.
De hát ki akasztotta föl?
Sándor az mormogta.
- Az ám!
Kicsoda?
És aztán egész nap nem birta a fejéből kiverni, mindig csak oda jött vissza ; mindig csak arra gondolt:
- Ki tehette?
Ki cselekedhette és hogy miképpen történhetett ez a dolog?
Csak már jönnének a városból és vinnék el innen.
Az este eljött, de a városból nem jöttek ki az akasztott emberért.
Ott kellett hálnia a szomszédjában.
Ott kellett strázsálni; csak a fal választotta el tőle.
Mikor Magdus megfejt és jó éjszakát mondott neki, azt mondta a köszönés után nagy sóhajtva:
- Hej Magdus, meglásd, nagy baj lesz ebből.
És azután nem tudott aludni egész éjjel.
Sürgött-forgott a szénatartóban; sokszor ugy rémlett neki, mintha az akasztott ember is egyet fordult volna a másik istállóban, majd hortyogást, majd szuszogást hallott.
Pedig mindebből nem volt semmi.
- Még majd azt mondják, hogy én akasztottam föl.
Pedig az a kötőfék!
A belső hőség neki gyujtotta, azután pedig fázott.
Odanyult a homlokához.
A hideg veriték verte ki magát rajta.
No már ezt soha sem gondolta volna, hogy igy járjon.
Megtörölte.
Azután meg az a száz forint sem ment ki a fejéből.
Akkor meg azután a Bundzsó gyujtott rá az állás alatt.
Ráült a farkára, nekitámasztotta a földnek a két első lábát, szemben a holdvilággal, hátracsapta a fejét és vonitott keservesen, irtózatosan.
Sándornak megreszketett a szive.
- Hogy vesztél volna meg még kölyökkorodban...
Ezt azután már nem lehetett tovább állni egy becsületes fiatalembernek, ki semmi bünt nem tett, semmi hibát nem követett el, mégis ennyi meg ennyi minden jön össze a bosszantására, hogy ne alhassék.
Valakin csak ki kell a bosszuját tölteni.
Kiment a sötét istállóból és oldalba ütötte azt a kutyát.
Hanem aztán a mint kiment, nemcsak azt a nagy állást látta, meg a kutyát alatta , hanem azt a gyönyörü szép holdvilágot is, a mely az állás fölött ragyogott és beragyogta nemcsak a szép csillagos eget, hanem a csárda udvarát is.
És egyszerre ismét szebb szinben állott a világ előtte, - feje megkönnyült , tisztábban látott mindent, tisztábban tudott gondolkozni.
Hanem azért egy mindig megmaradt a fejében; azt az egyet nem birta onnan elüldözni.
Mint az a bagolymadár ott az állás tetején, ha el-elkergette is , mindig, mindig csak visszatért... ráült.
- De hát valósággal ki is akaszthatta föl? -mondá azután bosszusan.
- Ej, mi közöm hozzá?
Majd ismét belekötött magába és vitázott magával.
- De bizony van közöm hozzá; ha addig élek is, ki kell sütni, hogy ki cselekedte...
Ámde most már tudott nyugodtabban gondolkozni.
A mint ott leült az istálló küszöbére és pipára gyujtott: elmosolyogta magát, - és nézte a holdvilágot.
Megtalálta a helyet, a módot, hogy és miképpen lehetne okosan gondolkozni.
Ugy fog cselekedni.
Bánatot, gondot megosztva könnyebb viselni, mint a hogy az öröm is édesebb.
Nem sokkal okosabb dolog lett volna már eddig is, ha megnézte volna, hogy mit csinál a Magduska?
Vajjon alszik -e az a szegény kis ártatlan lélek?
Nem reszket -e ő is féltében, mint a hogy ő fázott abban a sötét istállóban?
Magduska ott aludt a tornácon.
A szalmazsákon egyetlen rossz, csikos vánkos volt a feje alatt és a csillagos, magas égen kivül a másik viselt szoknyájával takarózott...
Lábacskáit összehuzta, mert mégis fáztak addig, a mig a Bundzsó oda nem huzódott pártfogást keresni.
Most a Bundzsó elkotródott onnan, mert Sándor megállt a Magduska lábainál...
Nézte, gyönyörködött benne, a mint a holdvilág reá sütött szép orcácskáira , picike, sima orrára, kerek állára, gömbölyü vállaira.
Aludt szépen, csendesen; még szép fehér fogacskái is látszottak, ugy mosolygott a holdvilágra... keblecskéi nem is emelkedtek, oly szelid, csendes volt az álma , még a pehelyt is oda lehetett volna tenni az ajkához, azt sem fujta volna el.
Sándor szinte sajnálta, hogy fölkeltse.
Hátha valami nagyon szépet álmodik?
Hanem megcsókolni azt szabad, mert ugy lehet, hogy arra föl sem ébred.
Bizony fölébredt a!
És ijedtében ugy képen teremtette Sándort, hogy táncolni látta a csillagokat.
- Vagy te vagy az, Sándor? - szólt azután magát elnevetve.
Pedig jól tudta, hogy az... mert nyomban, hogy igy eljárt a keze, védelemre is fogta cselekedetét.
- Látod,... megkaptad a magadét... mert nem illik az emberre ugy lopva ráijeszteni.
- No bizony!
És elnevették magukat mind a ketten, jóizüen.
Mondta aztán a Sándor:
- Jobb inkább, ha elmondod, mit álmodtál?
Magduska, mintha még nem is aludt volna, vagy pedig egyszerre kiment volna a szeméből az álom, nagy, vig mosolygással azt felelte:
- Hát biz én egy szép fejős tehenet álmodtam.
Tarka volt és aztán borja is volt neki.
- Óh te szamár!
Hiszen borjának csak kellett lenni neki, ha fejős volt.
Hát aztán kié volt az a tehén?
Magduska minden tartózkodás nélkül boldogan dicsekedve felelte:
- Kié lett volna?
Hát a mienk.
Sándor tette magát, hogy nem érti.
- Már mint kicsodáé?
Magduskának meg szintén jól esett, hogy a kölcsönt visszaadhatja.
- Bizony nagy a feje...
Hát az enyém, meg a tiéd.
De már ez olyan édesen van mondva, hogy erre meg kellett a Magduskát ölelni.
A tehén kedvéért aztán ezt most Magduska is szivesen engedte.
Hát szent lett a békesség.
Aztán elbeszélgettek édesen, boldogan arról a tarka fejős tehénről, a melyiknek borja is volt.
Hány itcét adott?
Volt -e szép szavu csengetyüje ? Hogy hivták?
Hát a borja milyen volt, üsző -e, vagy bikuska?
Mindezt kikérdezgették és elfecsegték egymásnak kölcsönösen...
Az ő boldog jövőjök, az ő sorsuk volt a tehén.
Hanem hát még a legnagyobb most jutott Sándornak az eszébe.
- Hogy került az a tehén a házhoz?
Magduska nem himezett-hámozott; ha már benne van, hát csak megmondja.
Miért ne mondaná?
Hiszen csak álom!
- Hát biz azt a tehenet Szilágyi István uram adta.
Sándor aztán erre nagyon elkomorodott, eleresztette a Magduska kezét, lesütötte a fejét.
Elhallgatott.
- Ez nagyon rossz álom.
Magduska aztán meglökte a könyökével.
- Ihol van ni!
Már meg megint meg van bolondulva!
Mi jut már megint az eszedbe , hogy ugy elszomorkodtál?
Sándor szomoruan bólintgatott a fejével.
- Nagy jussom van nekem ahhoz, hogy szomorkodjam; mert én meg a mint ma éjjel folyvást azon törtem a fejemet, hogy azt a jámbort ki akaszthatta föl, mint történhetett, hogy...
Magdus duzzogva, a szájára legyintett.
- Ne beszélj nekem arról az akasztott emberről.
Látod, olyan szépen beszélgettünk előbb...
Sándor a fejét csóválta.
- De muszáj nekem arról beszélni, mert nem megy ki a fejemből.
Magduska mosolyogva simogatta meg a homlokát
- Látod, én mihelyt letettem a fejemet, elfelejtettem és aludtam.
- Látod, én meg éppen azért jöttem ide hozzád, hogy nem tudtam aludni és föltettem magamban, hogy meg kell tudnom, meg kell tőled kérdeznem valamit.
Ha te nekem ezt megmondhatnád... akkor aztán rendében volna minden.
Magduska nagyra nyitotta szemeit.
- Mit mondjak én meg neked?
- Csitt, hallgass, majd mindjárt rájön a sor.
Nézd meg csak, hogy gombolyodott ki a dolog előttem.
Az az ember holtrészeg volt, magát nem akaszthatta föl.
Másnak kellett fölakasztani.
A csárdában rajtunk meg Szilágyi uramon kivül nem volt senki.
Az a göthös Amsli olyan gyenge, hogy egy ludat nem birna el a vállán, ő nem tehette.
Magamról tudom, hogy nem cselekedtem.
Sem te, sem Lizi asszony, sem Szálika nem cselekedhettétek.
Ugy hát vagy ver érte az Isten, vagy nem ver, de már biz én kereken kimondom, más nem cselekedhette, mint Szilágyi István uram!
Magduska csak összecsapta a kezét.
- Jaj te, ne beszélj olyanokat.
Sándor a mellére tette a kezét...
- De merem én azt mondani.
Jó nyomon vagyok én, hallod -e.
Az ő lovának a kötőfékére volt az az ember fölakasztva...
Aztán most jön a sor te reád.
Magduska könyörögve emelte felé a kezeit.
- Az isten áldjon meg, Sándor, mi bajod velem, hogy engem is bele akarsz ebbe a dologba keverni?
- Most már nem azt mondom, hogy azt akarta Szilágyi uram, hogy légy a szeretője , hanem azt mondom...
És Sándor egész nyugodt biztossággal kimondta:
- Magdus!
Te láttál valamit... te tudsz valamit.
Te neked látnod kellett valamit!
Magdus sirva fakadt.
- Teremtő édes istenem!
Mit láttam volna én?
Sándor folytatta könyörtelenül:
- Különben miért adott volna neked száz forintot, ha csak azt nem akarta volna elérni, hogy elhallgassad, a mit láttál, a mit tudsz, soha senkinek ne mondjad?
Magduska aztán erre zokogva borult a nyakába és azt zokogta:
- No hát itt van a kut, vagy itt van a tó, hát jól van, beleölöm magamat, ha nem hiszesz a becsületemnek.
Ha azt gondolod, hogy nem neked mondanék meg mindent, a mit tudok...
Hát megmondom azt is, hogy fejős tehenet igért...
De azért én most is azt mondom, ne éljek egy óráig, ne jussak a mennyországba, ha tudok valamit, ha láttam valamit; mert én nem tudok, én nem láttam semmit.
Sándor aztán szeliden megsimogatta a fejét, átkarolta s megcsókolta azt az ócska kendőt, a mire reá borult; hiszen uj volt az valaha, mikor adta, pajzán gyerek korában...
Az volt az ő szive érzésének első nyilatkozata.
Hogy megvoltak azóta mind a hárman együtt...
Nem cserélné föl ez a leány azt a kendőt a máséval soha.
Szólott hát elérzékenyülve, szeliden:
- Nem azt mondom én, hogy te tudod, hogy láttad, hanem azt mondom, hogy az az ember azt gondolja, hogy láttál valamit, - és aztán te láthattál is csakugyan valamit, a miről nem is gondolod, hogy nagy dolog, aztán már azt is elfelejtetted.
Magdus bátran fölemelte a fejét.
- Nem felejtettem el én semmit, mert én mindenre jól emlékszem, a mit tegnap láttam, vagy hallottam.
- Nohát mondj el nekem mindent, a mit tegnap láttál, - ugy a mint igaz.
Hallod -e , megpróbálni is jó ezt, mert aztán a törvény előtt is könnyebb lesz beszélni.
Magdus megint szörnyüködött.
- Óh istenem!
Hát a törvény elébe is kell menni?
- Hogyne!
Mindnyájunkat ki fognak kérdezni, a kik csak itt voltak a csárdában , hogy megtudhassák, ki volt a gyilkos.
Magdusnak reszkettek a karjai...
- Aztán én olyat mondjak, a mivel valakit gyanuba keverjek vagy éppen vesztére legyek?
Jaj, belebetegszem én abba!
Ne beszélj nekem.
Ne mondd, hogy ne féljek .
Tudom én azt, hogy megy.
Voltam én már törvény előtt...
Irtózom én attól...
Nagyot sóhajtott.
- Kicsike voltam még akkor.
Ekkora ni!
Alig látszottam ki a földből.
Mikor az a nagy eset volt, az az irtózatos nagy eset.
Bevezettek a városba, egy nagy szobába , a hol sok cifraság volt a falon.
Aztán ültek sokan egy hosszu asztal mellett.
Egy kalácsot adtak a kezembe, hogy ne sirjak...
Az ángyi, a ki már meghalt, a kitől ide adtak, mint szegény árvát örökbe, megcirógatta piros orcámat, melyet a hideg kicsipett.
Azt aztán elküldték mellőlem.
Magam maradtam a szoba közepén.
Akkor elémbe állitottak egy hosszu, hosszu sor embert.
Lánc volt mindnyájának a kezén , lábán.
Végig vezettek előttök s kérdezték, mondjam meg, melyik volt az, a ki az édes szülét bántotta...
Én csak bámultam: az igaz, nem mertem többé a kalácsba beleharapni; de nem szóltam semmit.
Én Istenem, de jó is volt az, hogy nem esküdtem egyiknek sem a fejére...
Mit mondjak én hát most is, mikor azt sem tudom , hogy hol kezdjem?
Sándor szeliden megfogta a kezét.
- Gondolkozzál és mondd el, a mi eszedbe jut; mit csinált tegnap az egyik ember és mit csinált a másik?
Magduska igy kezdte:
- Az öreg ugy reggel jött; letette a tarisznyáját, lekönyökölt a hosszu asztal végén, a tenyerébe eresztette a fejét és szomoru volt nagyon...
A Szálika egy üveg bort tett elébe, abból ivogatott nagy lassan.
- Hát aztán?
- Mikor aztán az üveg üres volt, lassan megkopogtatta vele az asztalt és Szálika megint hozott egy másik üveggel.
- Hát aztán mit mondott?
- Mit mondott?
Nem szólt az egy szót sem senkihez.
- Azt mondod, senkihez!
Hát a mig ott volt, fordultak meg az ivóban mások is ?.. .
Csak azért kérdem, mert tudod, olyan rossz a világ, hogy minden második utas szegény legény.
- Megölik a szegény embert tiz garasért is, ha nála tudják.
- Fordultak!
Délelőtt két ur jött Csongrádról, - délután egy juhász a jakabszállási pusztáról, tudod, az a veres ember, a ki már másszor is járt erre; - volt két fuvaros is... aztán este felé a zivatar beszoritotta Szilágyi gazduramat.
- Hát aztán?
Ez mind azt jelentette, hogy: beszéld tovább; mégnem elég, még mindebből nem tudunk semmit.
- Hát aztán... elmentek mind... ki a zivatar előtt, ki a zivatar után.
Csak maga maradt az öreg, meg Szilágyi uram.
Szilágyi uram szobát kért.
Itt Magduska hirtelen megállt; nagy lélekzetet vett és megtörölte a szemét...
- Miért nem mondod tovább?
- Azért, mert nagyon, de nagyon szomoru dolog jutott eszembe.
- Szilágyi uramnak nem kellett a szoba.
- Megrázkódott a folyosó végén és azt mondta: "Ebben a szobában ölték meg a Pákayt ?"
Amsli bácsi azt felelte: "Nem."
- Szilágyi uram erősködött és másikat kért.
A másikban meg a hizott ludak vannak...
Amsli bácsi hát elment, megkérdezni az asszonyt, hogy mit csináljon.
Én ott maradtam a gyertyavilággal.
Ekkor Szilágyi uram jó éjszakát, jó egészséget mondott az öregnek.
- Hiszen az elébb azt mondtad, hogy nem szóltak egymáshoz...
- Most is azt mondom.
Az öreg nem is szólt egy hangot sem, föl sem emelte a fejét ; Szilágyi uram sem szólt hozzá egész este.
Legalább az én hallatomra nem szólt .
Hanem ekkor szólt mégis egyet.
Mert hiába, köszönni, csendes nyugodalmat kivánni illik annak is, a kit sohasem látott az ember életében.
- Azt mondta neki:
- Jó éjszakát, Mihály!
Sándor e mondásra megrándult.
- Hallottad te ezt?
- Hallottam hát!
Különben honnan tudnám, hogy Mihály?
Tisztán hallottam.
Hát aztán mi ebben a csodálatos?
Mi abban a különös, ha valakinek azt mondják: Jó éjszakát , Mihály?
Sándor fölütötte a kalapot a fejébe és a szeme ragyogott.
- Hát az, hogy Szilágyi uram tegnap mégis azt mondta, hogy nem ismeri azt az embert.
No látod, a nélkül, hogy gondolnád, mégis tudsz valamit.
Látod, pedig te sem mondtad meg tegnap, hogy Mihálynak hivják.
Magdus durcásan egyet rántott a vállán.
- Hát még az is valami?
- Valami bizony, még pedig nagyon valami.
- Magdus aztán folytatta szomoruan:
- Meg aztán hallod -e, nem akarom én bele ártani magamat, nem akarok én törvénybe menni.
- Nem tesznek ott igazságot.
Az én apámat, anyámat is megölték, kis testvérkéimet is megölték, elrabolták mindenünket.
Még sem jött ki soha, ki cselekedte.
- Nem jött ki, mert nem mentek nyomon.
- Dehogy nem!
Sok ember volt befogva.
Aztán kieresztették mind, mert mind ártatlan volt.
Ezt jól tették.
Legalább ne átkozzon engem senki, sem az enyimeket a haló földünkben.
Te se firtasd hát ezt a dolgot, nehogy ártatlant keverj bele.
- Jól van, jól, hanem hát, hogy is volt csak tovább?
- Hát aztán az öreg ember kibódorgott az ajtón, olyan részeg volt, hogy a mint kilépett az udvarra, nyomban elesett a sárban.
- No lám, ugy -e?
Ezt én is tudom, mert én jöttem el az istállóból fölemelni .
Elsegitettem az állásig és aztán otthagytam.
Itt megálltak, nem tudtak tovább menni.
Magduska megszólalt ekkor:
- Mondtam én, hogy ezzel nem leszel okosabb.
Csak ott vagyunk, a hol voltunk.
- Nem igaz a '.
Mert már a napnál világosabb, hogy ebben a dologban Szilágyi uramnak kell tudni valamit.
Magdus ismét és ismét csak határozottan ellentmondott, s mindig, mindig csak erősebb cáfolattal igyekezett fölülkerekedni.
- Oh jó Sándor, hogy törhetne és miért egy olyan gazdag ember, mint Szilágyi uram , egy ilyen szegény csavargó koldus életére?
Erre nehéz volt felelni.
Sándor hát azzal vette élét, hogy megharagudott.
- Ejnye no; te meg de pártját fogod annak az embernek!
- Mert jó ember!
Édes csalfasággal nézett a Sándor szemébe.
- Hát ha mi egy hamarjában összekerülhetünk, nem neki köszönhetjük majd azt is ?...
Sándor erre egészen neki mérgesedett.
- Köszöni a majd megmondom kicsoda!...
Azért mégis csak ő ölte meg azt az embert...
Aztán ha ő a hibás, akkor miért keveredjem én helyette a bajba?
Magdus szeliden megfogta a kezét.
- No, no!
Sem te nem ölted, sem Szilágyi uram nem ölte.
Nem is jöhetett volna ki tudtunk nélkül abból a szobából.
S ekkor aztán kivágta védelme legerősebb fegyverét.
- Mert ott hált az Amsli gazdával, meg a gazdasszonynyal egy szobában.
Erre aztán már nem birt megfelelni Sándor.
Hallgatott.
Hátrált.
Most ütötte hát Magduska a vasat.
Megfogta mind a két kezét.
- Hej, hej, Sándor!
Ne ártsa senki magát abba, a mi nem a dolga.
El szokták a szegény embert nyomni, legkivált ha gazdag emberre akarja a vizes bundát teriteni.
- Igazad van, Magduska! - felelt Sándor szomoruan.
De aztán még szomorubban folytatta...
- Hanem hát akkor aztán megint csak az lesz belőle, mivel másembernyi erejü férfi nem volt táján sem a csárdának, hogy csak engem vesznek gyanuba!
- Nem a! - vigasztalta Magduska, - megint csak marad ugy, a hogy volt, hogy maga akasztotta föl magát.
Sándor ellenkezett, de csak azért, hogy hát ezt hogyüti el a Magduska?
- Ugy ám , de ha a holtrészeg volt! azt nem tehette.
Magduska elmosolyogta magát e bárgyuságon.
- Furcsa!
Tudja ezt meg valaki, hogy holt részeg volt, ha csak mi meg nem mondjuk neki.
- Igaz a!...
Erre aztán már egyszerre nyakonkapta Sándor Magduskát, nagy örömében.
- No lám; a min egy jóravaló ember egész nap hiában töri a fejét, hogy ?... mint?... egyszerre egy ilyen hitvány leány kitalálja.
Hanem azért mégis azt mondta: De hát akkor ki cselekedte?
Délben aztán kijött a komiszáros.
Jaj de könnyü lélekkel jöttek el Sándor és Magduska is előle.
Szóba sem jött, hogy részeg volt -e az az ember vagy nem.
Ha nem kérdezi senki, hát minek szaporitsák azzal is a szót?
Aztán jobb is - igy mondja a Magduska, - nemcsak azért, mert nem hibás Szilágyi uram, de azért is, mert ha ártatlanul bajba vagy éppen szégyenbe keveredett volna is - nem kapnák meg azt a szép tarka fejős tehenet.
Nagyot lélekzett...
Hanem hát ekkor behivták Magduskát mégegyszer...
- Azt mondják, hogy az az ember, a ki fölakasztotta magát, holtrészeg volt.
Összenéztek Sándorral.
Vajjon ki mondhatja azt?
Ki meri ezt mondani?
IV.
Szilágyi uram megsarkantyuzta a lovát, eleresztette a kantárját, s az a mint vágtatott, csak ugy csapta, csak ugy rugta föl az ut pocsolyáiból a sarat, a sáros vizet a szemébe, ruhájára, mintha csak valami haragos kéz vagdalta volna égő arcához.
Bánta is azt Szilágyi uram.
Csakhogy minél hamarabb távol lehessen attól az irtózatos helytől, a gyehennától , mely összeégette, elhamvasztotta gyönyörü ifjuságát; a pokoltól, melynek emlékezetét ki nem tudja irtani lelkéből; a pokol lángjától, melynek égetését el nem tudja oltani szivében, melynek gyötrelmét, kínját, félelmét hordozza a sirig ; - az átkos helytől, mely tönkretette, összezuzta egész életét, melyet mégis el nem kerülhet; koronkint föl kell keresnie, mert a sorsa ugy hozta magával...
- Hej, Pákay!...
Ha te nem lettél volna a világon!
Ésaztán mégis, mégis csak keservesen, élesen nyilal az agyába...
- Hej, mégis, mégis csak magam vagyok az oka mindennek.
Óh, hogy egy bünös napot, egy végzetes órát, egy borzasztó percet, a kárhozat, a pokol, az elkárhozás pillanatát, nem birja helyrehozni egy egész hosszu élet!
A mint vágtat, a mint száguld, mindezek elől szeretne menekülni.
Szomoruan lecsüggeszti a fejét,... nem lehet azoktól szabadulni, - nem lehet azokból kigyógyulni.
Hazudik az a piros arc, mikor nevet, - s csak magát is ámitja, mikor reményli , mikor várja, hogy megnyugszik valaha.
Pedig milyen rég volt már az!
Mikor már jó messzire elvágtatott, lova meglassudik magától.
Csendeskén bandukol az uton.
Mintha észre sem venné, csak mereven néz előre és semmit sem tud arról , ha vajjon azokat a sötét nagy tornyokat nézi -e, melyek a távolban mereszkednek , vagy pedig az emlékezet nehezedik lelkére a tünő felhőkön, rég elmult idők sötét képeivel...
- Hej, kistóhajlati csárda, átkozott csárda!...
Égtél volna le, mielőtt lábamat a küszöbödre tettem.
Bár soha ne tettem volna!
Hordta volna el a perjédet, a hamudat a szél széles e világon, s nőtte volna be a fű a helyet, a halmot, a hol állottál.
A kistóhajlati csárda már régen messze volt mögötte, régen egy parányi sötét vonallá süppedt az ég szélén; azután elsülyedt a földbe, elveszett még az iránya is, a merre volt és még mindig ott érezte közel a háta mögött.
Azt a csárdát és azt a sok, sok rémképet, a mely vele jár, melyeknek száma most ismét egy ujjal szaporodik.
A szive vert, a homloka égett, a feje szédült...
- Bár soha se ittam volna a borodból; bár soha se huzták volna benned a nótámat a cigányok, bár soha ne keveredtem volna rossz betyáraiddal cimboraságba!
Két nagy könycsepp hullott le a pilláin.
- Beh boldog volnék, ha ez mind, mind csak álom lett volna!
Nagyot sóhajtott.
Óh, irtózatos nap volt az a tegnap!...
Az a tegnap!
És ez a ma!...
Az az irtózatos szoba, a kárhozat szobája!...
Az a leány, meg az az ember!
Megdöbbent; félt egyiktől ugy, mint a másiktól.
Mit mindent, régi dolgokat, emésztő nagy fájdalmakat, rémes irtózatosságokat juttattak ezek az eszébe.
A nagy esetet, a melynek titkát (most már) rajta kivül nem tudja senki.
Minden kínt, minden borzalmat ujra fölelevenitenek, melyeket még a boldog szerelem édes emléke sem enyhit, csak fájóbbá tesz, mint nagyobbá a szemrehányást, a lelkiismeret mardosást, ha reájuk gondol, ha szive mélyébe száll.
És pedig gondol reájuk éjjel-nappal mindennap.
Azzal kel, azzal fekszik; viszi magával mindenfelé, nem marad el tőle, mint az árnyék.
Évek, hosszu évek óta hordozza a nagy terhet szivében, lelkében, mintha nem is egymaga élne testében , hanem rajta kivül még egy elkárhozott, nyugtalan lélek, egy kegyetlen rém, kinek egészen az ő kínzása a rendeltetése, hasgatja az agyvelejét, tépi, szurja a szivét, fölébreszti, mikor legédesebben alszik, elszomoritja, mikor édes jövőről , boldog reménynyel akar gondolkodni.
Nem lehet soha!... - mondja szomoruan.
Megint ott van és gondolkozik helyette.
Mindennek, a mi történt, te vagy az oka!
Te rajtad fordult meg, te csináltad voltaképpen.
Mikor, mint ifju, a bor hevétől lángoló fővel mulatott, a pohárral a kezében, a nótával az ajkán, és a cigány huzta keservesen, egyszerre keserü lett a pohárban a bor, a nóta hangját egy láthatatlan kéz elfogta, a pohár ezer darabba hullt szét a falon...
Az a láthatatlan rém volt az, mely azt az ő kezével odavágta...
Szép piros ajaka volt a gyönyörü csárdásnénak, és édes, forró volt piros ajakának a csókja.
Óh, nem tudott többé soha jóizüen mulatni.
Azután férfi lett.
A lélek, a sziv nyugalmát, a mit az ifju kor bohóságain zajos tivornyák meg nem adtak, talán meghozza majd az istenhez térés, az áhitat a templom szent falai között.
Az a rém megint megizgett-mozgott ott az agyában és egy erős, nehéz kérdést adott föl neki.
Ha megtérsz is te az Istenhez, vajjon kibékül -e ő veled, vajjon ő megbocsátja -e bűneidet?
- Bűneimet, - mondja, és meghajol e nagy suly alatt.
Nagy, nagy és sok, sok bűn az abban az egyben, a mit cselekedett.
Szegény Julis!
Vajha sohase szerettelek volna!
Vagy ha már egyszer megcsaltál , elhagytál másért, hagytál volna el örökre, - ne öleltél volna meg ujra, ne bolonditottál volna!
És aztán a mint imádkozik, meghajlik az Ur szine előtt székében, - a mig azősz főpap prédikációjának saskeselyüjével a jó Isten mennyországának magasságáig emelkedik: ő a földig sülyed le; holthalovány lesz, reszket; - annak a láthatatlan rémnek a keze megfogja, nem ereszti oda az Urnak az asztalához, hanem vezeti , hajtja, korbácsolja ki onnan, és megy, és majdnem megtörnek alatta térdei, s majdnem reá szakadnak a templom boltozatainak nehéz ívei...
Nem mer azokra nézni.
A mint az ősz főpap azt a poharat tartja: az ur Jézus ártatlanul kiontott véréről beszél.
Ah!
Az az ártatlanul kiontott vér az egekre kiált és nem szárad meg soha!
A hivek énekelnek, az orgona zúg, a csodás és bájos hangok lélekemelő, magasztos harmóniája búgássá olvadnak egybe, s a boldogok seregéből emelkedett áhitattal mennek szép sorral, a mint az ősz főpap mondta: tisztességes renddel járulnak az Ur szent asztalához, a kik magokat arra elkészitették és méltónak tartják.
Ah! ő nem tartja magát arra méltónak.
Kimegy a templomból.
Szédül, a mint kilép az ajtón és kérdezi magától.
Lesz -e ő méltó arra valaha?
Az a kegyetlen rossz lélek neki is azt mondja:
Soha!...
Nem igaz!
Kiáltja neki vissza dacosan.
Megbántam, keservesen megbántam bűneimet és jóvá teszem azokat jó cselekedetekkel, - letörlöm a szenvedők, özvegyek, árvák könyeit...
Csupán csak azért, hogy bocsáss meg, édes jó Istenem és ne érjen a te büntetésed...
Büntetésed volna a halál, mert nem hozhatnám helyre bűneimet; meghalnék a nélkül , hogy a te kezed áldólag megpihent volna rajtam.
Hagyj élnem!
Büntetésed volna a nyomoruság és szegénység, mert elvennéd tőlem az alkalmat, hogy megtérhessek, embertársaimon segithessek.
Adj hát nekem, édes Istenem, erőt, hatalmat, módot ahhoz, hogy mennél több jót tehessek felebarátaimmal, jótéteményeim által megvezekelhessem ifjuságom bűneit és jóvá tehessem, helyrehozzam, kipótoljam azokat a szenvedéseket, a miket azokokoztak.
Mert a jó cselekedetekkel, - azt mondja a szentirás, és azt mondja a nagytiszteletü főpap, - ki lehet engesztelni a te haragodat és a ki gazdag ember , több jót cselekedhetik.
Egy szóval imádkozott a meggazdagodásért.
A rossz ember, a bűnös ember imádkozott azért, hogy áldja meg őtet az Isten.
Ezt sugdosta neki az a rossz lélek, ezzel csufolta az a kegyetlen.
És aztán mégis hiába csufolta; a bűnös ember napról-napra, évről-évre gyarapodott , gazdagodott.
Valójában egyetlen célja, egyetlen óhajtása életének az, valaha nagyon, de nagyon gazdaggá lenni.
De mivel ugy sincs más, - ez a boldogsága is.
Mikor abban fárad, az után töri magát, szánt, vet, marhákat nevel, ügyesen kupeckedik, nyer és ismét nyer, gyarapszik évről-évre, egyik tanyát veszi a másik után: mindinkább inkább többen ismerik és a kik ösmerik, nagy örömmel , boldogsággal köszönnek neki; a kik eláradva köszönnek neki, tisztelik is nagyon és mennél gazdagabb, folyvást annál jobban és annál többen tisztelik.
Felnő az első emberek közé.
Majdnem olyan első, olyan tisztelt, mint egy szenátor.
Arca fölragyog azörömtől, kipirul, szemei csillognak és a milyen szép férfi, olyan boldognak látszik, hogy nagyon sokan irigylik.
Csak egyet nem értenek, csak azt nem tudja senki magának megfejteni, miért töri magát ő kegyelme olyan nagyon, hogy még folyvást gazdagabb lehessen; mikor ő kegyelmének sem felesége, sem gyermeke nincs, s abból a zajos ifju korból sem maradt semmi élő emlékezés.
Csak maga tudja egyedül, miért ád neki boldogságot a meggazdagodás, - miért érzi a lelkét könnyebbnek, a szivét nyugodtabbnak.
Ifju koráról, az igaz, a szép leányok, de mostan szegény, beteg özvegy asszonyok beszélhettek volna.
És aztán a mint igy oltogatta a gyehenna lángját a szivében, nőtt, nőtt apródonkint a reménye is még egy parányi boldogsághoz az életben.
Ez volt egyedül, a mivel vigasztalni tudta magát, a miben teljes szent meggyőződéssel hitte az Isten kibékülését.
És ezért kellett neki, - ha fájt is, ha irtózott is tőle, - koronkint fölkeresni azt az irtózatos helyet, mert ott volt az a szegény pici leány, a parányi kis teremtés, kora árvaságra jutva, a legszánandóbb, a legnyomorultabb mindama szerencsétlenek között, a kik annak a borzasztó esetnek az áldozatai voltak.
Neki kell annak gondját viselni, végigkisérni messziről egész élete folyását.
De ugy, hogy arról ne tudjon senki, ne is gyanitsa senki.
Még maga se tudjon róla az a leány, hogy gondja van reá.
Vagy később, majd ha megnő és nem lehet többé elkerülni, hogy ne tudjon róla, ha jót tesz vele, sőt majd neki is jól esik, ha boldognak látja: még se tudja azt , hogy az ő szivét mi inditja jóra az ő irányában.
Talán jobb is, ne is gondolkozzék arról.
Hadd higyjen mást.
Maradjon az titok örökre.
És ismét elborult és ismét elsötétült.
Eltünik a vigasztaló angyal.
Ennek a titoknak a gondolatával ismét előjönnek kinos emlékezései, ama borzasztó nap, ama rettenetes eset.
A kínzó rém ismét suttog.
Hasztalan biztatja a lelkét: Nem fog arról már beszélni senki; mind némák azok, a kik azokat az irtózatos dolgokat valaha látták, nem árulhatja el egy sem az ő nagy titkát, melyet nem tud rajta kivül senki.
Most már igazán más senki.
Hárman voltak; az az irtózatos szoba, az a leány, meg az az ember.
A szoba nem tud beszélni, a leány nem emlékszik, s az ember meg van halva.
Lovát folyvást csendes lépésben ereszti... a mint lesütve tartja fejét, bólint vele és ismétli mélyen, tompán, mintha annak elrepülő lelkét sötét hollóként kisérnék gondolatai.
- Meg van halva!...
Összevonja szemöldeit, komoran, haragosan.
Megrázkódik.
- Hah!...
Hogy félt ettől az átkozottól!...
Ez az átkozott az a rém, az a rossz kisértet, a kinek kárhozott lelke vele járt az ő lelkével és háboritotta, zaklatta, hosszu évek óta, egész élete folyásában.
Vajon kisérteni fogja -e még a lelke is holta után?
Nem!...
Nem!...
Most megpihen tőle.
Vétek, nem vétek, azt mondja: hála Istennek, hogy meghalt...
Bizony örült ő annak reggel, ha nem mondhatta is senkinek.
Ha nem tudta is senki miért, de azért volt egy kis kedve.
Miért ne örülne a halálának?
A mi bánata, a mi keserüsége, a mi nyomorusága van, mind ettől az embertől jön.
Mig ez az ember élt, nem lehetett teljesen nyugodtan a jóé, a becsületes életé.
Ez az ember kapocs volt közte és a bűn között.
Nem eresztette el.
Zálogban tartotta a lelkét.
Nagyot, keserveset sóhajtott.
Mennyiszer kiváltotta tőle, és a gonosz még sem eresztette szabadon!
Óh, az a Mihály rossz, nagyon rossz ember volt.
Hány esztendő, de hány esztendő óta volt neki kínzó ördöge!
Egy bitang, gonosz ördög, a ki nemcsak nagyon megfizettette magát, zsarolta folyvást, hanem kínozta, szivta a szive vérét, emésztette a lelkét.
Mindenütt ott volt a nyomában, fenyegette nyugalmát, kárhozatossá tette egész életét.
Óh, Isten, óh teremtő jó Isten!
Hiszen az a gonosztevő az, a ki összefoglalta az ő bűnüket az övével, mint megosztóját bűnük titkolásának, ahallgatásért kapott bérpénz, megfizetés nyomán bűntársává avatta.
A vére föllázadt...
És mégis csüggedten, lehajtott fővel, megtört szivvel meg kell adnia magát...
A bitangnak, a gazembernek, a rablónak, a gyilkosnak igazsága van.
Elismerte, mikor gyáván elhallgatta bűnüket és elismerte, mikor ismét ő fizetett meg folyvást a hallgatásért.
Ez az ember bizton mondhatja, hogy benne volt a rablóbandában, bizton a szemére lobbanthatja, hogy a bűnnek ő volt a kutfeje; a szép csárdásné szeretője volt s ő bérelte föl őket gyilkosságra és rablásra.
Óh, szörnyü irtózat!
Nem a szemébe mondta, kiáltotta -e először is, mikor egy hónap mulva találkoztak az után az irtózatos éj után, a mikor nem akarta megismerni, mikor el akarta kerülni ?...
- Soha se tedd magadat, Szilágyi István, te is csak olyan gyilkos vagy, mint a többi, mint mi mindnyájan, a kik ott voltunk.
- Én?... - szólt ő, elszörnyedve tévén a mellére a kezét.
- Igenis... éppen azért nem félünk tőled, a mint te se félsz tőlünk: nagyon jól megcsináltuk egymásnak.
Egy láng lett egész testében, lelkében, az izmai feszültek, a pisztolyához nyult , mely ott volt a kis táskában az oldalán.
És a bitang, az akasztófa cimere, a megrögzött gonosz a szemébe kacagott neki.
- Nem te nyitottad ki az ajtót?
Nem te ölted meg a kis leányt?
Elsápadt, elhalt, majd lehanyatlott a lováról, leereszté a pisztolyt kezével...
Majdnem megrepedt a szive; majdnem megőrült szenvedésében.
El kellett szivelnie ettől a rabló gonosztevőtől, hogy midőn azt mondja: "mi mindnyájan a kik ott voltunk" őtet maguk közé sorozza.
Ah! irtózatos nap volt ez is...
És nem félt a pisztolytól, elébe tartotta szurtos, gyilkos kezének tenyerét.
- Hallod -e, István, százforintra volna szükségem.
És odaadta neki az első száz forintot.
Még most is reszket minden izma, fölháborodik vérének minden cseppje, ha az eszébe jut.
Rémülve nézett széllyel s még az sem nyugtatta meg, hogy egynagy pusztaság közepén volt a találkozásuk, a hol messze, messze nem látszott semmi élő lény, a hol a madár sem járt.
Megnyugodott.
A mit az a rossz beszélt, nem hallhatta senki.
Keservesen és szorongva az égre nézett.
- Hát az Isten?
Szomoruan lehajtotta fejét.
Elcsüggedt...
Az Isten, az Isten, hiszen az ugyis régen tud mindent.
Még maga sem tudta eddig, csak most vette észre, most eszmélt, mily irtózatba esett bele!
Elforditotta a fejét tőle és intett a gazembernek; a másikkal nyujtotta a pénzt.
- Menj... menj...
Isten hirével... nem ismertük egymást, sohasem láttuk egymást.
A régi, megrögzött vén lator mosolygott:
- Nem ugy van az, István...
Sok száz forintot fogsz te még nekem adni.
A mikor csak megszorulok, ha senki sem talál is reám, hol bujdosom, te rám találsz, mert én az utadba akadok.
- De hát mi bajod velem, jámbor ember?
- Mi bajom?
Az a bajom, hogy cimboránk voltál és gazdag ember vagy, mi szegények maradtunk; de ha akasztófára jutunk, nincs igazabb annál, hogy te is oda jutsz .
Megillet az gazdag embert is.
És a világ csak forgott vele.
Összefutott előtte az a nagy pusztaság, a homokbuckák ráborultak a vetésekre, s a szentlőrinci nyárfák eljöttek a távolból , a fülébe sugdosni.
Szédült, kábult, boldogtalan, irtózatos boldogtalan volt, még azon a rémes éjszakán sem volt olyan boldogtalan.
Már régen nem volt ott az a betyár, ki tudja, hol járt azóta? ő neki mégis folyvást a fülében csengettek azok a rémületes és borzalmas szavak az ajakáról...
- Hasztalan tagadnád; nem lehet azt eltagadni.
Cimboránk voltál a csárdában , cinkostársunk voltál amaz éjszakában.
- Talán nem te vagy az oka mindennek?
Tagadd, tagadd, hogy az egész nem rajtad fordult meg...
- Nem voltál -e ott ?...
Nem te voltál -e a szép csárdásné szeretője ?...
Nem háltál -e ott a hátulsó szobában?
Hah!
Hogy zugott a fülébe minden öldöklő szemrehányás!
- Aztán nem mentél -e be a szép asszonyhoz?
Nem te nyitottad -e ki az ajtót?
Nem te hagytad -e aztán nyitva, mikor visszajöttél?
- Ugy -e, örültél, ugy -e, nem bántad, hogy a Pákayt megölték?
Mindezt, mindezt ott a szemébe mondta, fülébe orditotta az az irtózatos ember.
Ah!
Még a füleit is hasztalan tömte el azok elől a hangok elől; a veséig, a szivig, a lelkéig hatottak.
- Tagadd el, hogy nem örültél... tagadd el.
- Hát mentél -e te segiteni, mikor Pákay kiáltott, sikoltott, üvöltött rémületében?
- Ugy -e, nem mentél?
- Nem bizony, mert csak azt gondoltad: ha a Pákayt megölik, a menyecske te reád marad egyedül.
- No látod, hát nem mondhatjuk mi azt most, hogy te ölted meg a Pákayt?
Nem ott rogyott le az ajtódban, mikor futott, hogy segitségül hivjon?
- Lám -e, mikor az ő ajtójukat nyitva hagytad, a magadét meg be tudtad csukni előtte.
Óh, irtózatos, irtózatos!
- De irtózatos is lesz annak a szobának az emlékezete neked!
- Látod, azért vagyunk mi felőled nyugodtak; mert más, ha lenne olyan, akárki tehetné, de te el nem árulhatsz, el nem adhatsz bennünket.
- Ha tőled jönne ki ez a dolog, magadat is belekevernéd.
- Belekevernénk mi.
- Még azt is mondhatjuk: Sok pénze volt a Pákaynak, gazdag ember volt, te raboltad el, abból lettél gazdag.
- Csak ugy megérdemled az akasztófát, mint mi valamennyien.
- Látod, látod!
Te rajtad szárad valamennyinek a vére!
Ekkor keservesen arcába csapta kezeit, sirt, zokogott, a mellét tépte.
- Óh, Isten!
Óh, Isten!
Hogy büntetsz, miért büntetsz ennyire, egyhibás lépésemért, egy könnyelmüségemért?
Mind igaz ez, mind ugy igaz ez látszat szerint, a mint az az irtózatos ember elmondta; pedig a gazemberek csak az alkalmat használták föl, mikor szép szeretőjét meglátogatta.
És ezzel fogja kínozni, ezzel fogja üldözni egész életén keresztül az az ember , nem engedi még azon az uton sem békén járni, mely a jó Isten megengeszteléséhez vezet.
E gondolatnál egyszerre - mintha csak fölébredt volna - azok a régi rémek eltüntek, elröpültek valamennyien.
Most már meg lehet nyugodva.
Földi büntetés, földi gyalázat többé nem érheti.
Csak az Isten kegyelmét kell most már kiérdemelni.
S az ut, mely ennek érdeméhez vezet, csak szép, csak gyönyörködtető, csak éltető , csak lélek-, szivemelő, boldogitó lehet.
Hogyne örülne hát azon, hogy az az ember meghalt?
És azt hiszi, hogy azzal nem követ el bünt, ha örül.
Nem sérti meg azzal az Istent.
Ugy sem halt volna meg másképpen.
Ugy sem érte volna tisztességesebb halál.
Régen , nagyon régen - nem egyet, hanem százakasztófát érdemelt volna.
S a poklok kínját azért, a mit vele cselekedett.
Hogyne örült volna hát, hogy megszabadult, megmenekedett tőle?... azaz, hogy még sem örült, csak azt mondta:
- Jól van ez igy!
És a mikor ezt mondja magában, elismeri, érzi, tudja, hogy örülhet; még sem tud nevetni, kacagni; mégis bántja, mégis nehéz neki valami, a minek bizonytalansága homályos, áthatlan ködként borong előtte.
Nem lát tisztán.
A lelke nem hiába hogy meg van rontva, folyvást csak azon háborog: Vajjon van -e még a földön mitől félnie?
S ha van, mi lehet az?
És végighányt az emlékében mindent.
Tegnapi találkozását a csárdában ez emberrel .
Végig elgondolta kezdettől végig.
A csárda kapujában látta -e valaki és kik látták, mikor vele találkozott?
Kijött eléje.
Itt várta az reggel óta.
Mikor azt mondta neki:
- Hát még most is élsz, Mihály?
Hallotta -e ezt valaki és van -e ebben valami, a mi gyanus lehetne?
És aztán tovább erőltette az eszét, hogy minden eszébe jusson kezdettől fogva , minden perc, minden szó, minden szemhunyoritás, minden cselekedet.
Hogy is volt, mint is volt?
Miket, mi mindent beszélt, mi volt a szóváltása azzal az emberrel?
És hallotta -e azokat valaki, s ha hallotta, mit találhatott azokban különöset?
Nyugtalan volt.
És egyszerre megrándult.
Megtalálta azt, a miért nyugtalankodott.
Nem gondolta volna ezt...
Megdöbbent és ugy találta, hogy ennek az embernek a halála is őt terheli, - ezen ember halálának is ő az oka.
Mikor azt a nagy bankót odaadta a jámbornak, egy más idegen ember is ült az asztal tulsó végén.
Ivott csendesen, nyugodtan, mintha figyelme sem lett volna azon, a mi az ő személyén kivül történik.
És most emlékszik tisztán, hogy abban a pillanatban az a veres ember egy lopott pillantást vetett oda.
És aztán erre erősen ver a szive, agyonrakérdezi nyugtalan lelkétől, ha vajjon ezt a pénzadást most nem készakarva tette -e, nem az a rossz, háborgó, kárhozatos lélek ösztönözte -e arra, a ki vele járt,... hogy gyanus emberek előtt cselekedje?
Óh, hiszen gondolhatta, hallhatta, tudhatta, milyen hirben áll ez a vidék, hogy itt a szegény védtelen utast tiz garasért is agyonütik.
Elgondolkozott mélyen.
Ez az ember nem maga ölte meg magát, hanem megölték.
És most már azt mondta arról a gazemberről, az akasztott emberről:
- Az igaz, hogy olyan szomoru volt az a szegény öregember, mintha csak legnagyobb büneinek szinhelyén, a mit sohasem érzett még, büneinek sulya alatt, nem a megtérés, hanem a gyászos élet megunása szállta volna meg.
De mind a mellett nem vihette végbe azt a végzetes cselekedetet.
Igenis, határozottan mondja, nem vihette végbe.
Az a szomoruság, az a csüggedés csak előérzet volt benne, mely még a legnyomorultabb állatot is meglepi végpercei közeledésekor.
Gyászos végét sejtette az a szerencsétlen, nyomorult öregember.
Azért volt olyan szomoru.
Igenis most határozottan mondja, hogy azt az irtózatos tettet nem maga hajtotta végre.
Más tette.
Nemcsak öreg, tehetetlen emberről volt itt szó, hanem egy olyan öntudatlan jámborról, a kit a bor még tehetetlenebbé tett.
Mikor kitántorgott, elbukott ott az ajtóban.
Ah!
Most már mindez jobban eszébe jut, tisztábban, mint akkor, mikor először csak megnyugvását találta meg az eset által.
Más tette ezt a dolgot.
Ugy ám, de ki?
Az a juhászember elment naplemente előtt.
Maradt -e még valaki ottan?
Jött -e be valaki, - kérdi, - vagy ki volt még rajta kivül férfi a csárdában?
Gondolkozik...
Senki, senki rajta kivül.
Egyszerre homlokon üti magát.
Igaz a!
Hát az a hánya-veti kocsis, a ki még az ő lovának a kötőfékét hozta szóba.
Milyen szemtelen fogás!
Egyszerre minden gyanuja e felé az ember felé szállt.
A gyáva, nyomorult!
Mert kétszeresen gyáva, nyomorult, a ki egy ily tehetetlen öreg embert mámorában lep meg, mikor magát nem is védelmezheti.
És a döbbenést döbbenés követi.
Hiszen ő azt mondta ott, hogy nem ismeri azt az embert
Pedig hallhatták többen is, a mint nevén szólitotta.
De nagy ügyetlenség volt ez!
Ez gyanussá teheti.
És az az ember az ő lovának a kötőfékére volt fölakasztva!
Ez meg a gyanut nevelheti.
Ah!
Nem lesz többé gyáva.
- Megmutatja, hiszen nem árthat vele többé magának.
Nemszabad neki szóba sem jönni, mert ez még nagyobb dolgokat vonna maga után.
Mindegy; - bár az a sok irtózat érte is ott; visszatér abba az átkozott csárdába...
És éppen most fejezhet be örökre mindent.
Már majd ott van a szép nagy város szőlői alatt, de azért megforditja lovát...
S mikor azt mondja odakivül a pitvarban a Magduska: "Ki meri azt mondani, hogy részeg volt ? ": a mint az ajtó nyilik, belép, - nagy ámulatára, - Szilágyi István uram áll vele szemben, és még nagyobb ámulatára azt mondja:
- Én merem azt mondani, hogy holtrészeg volt.
V.
Magduskában csak elhalt a lélek.
Csak lehanyatlott a feje a mellére; azután hol elszintelenedett ajkaihoz, hol a könybe lábbadt szemeihez emelte kendőcskéjét ; majd a komiszáros urra, majd meg Szilágyi uramra vetett egy-egy szomoru pillantást.
Meg volt ijedve nagyon.
Mert a szegény Sándorért majd megrepedt a szive.
Hát még a szegény Sándor!
Elsápadt, kétségbeesett.
Azt sem tudta, hányadán van a világ vele.
Csak azt hitte, csak azt gondolta, hogy a hol ilyen nagy hatalommal, nagy haraggal járnak az emberek, lehetetlen, hogy valakivel valami igaztalanságot vagy legalább is méltatlanságot ne kövessenek el...
Magduskának pedig egy hang nem jött ajkára.
Nem birt szólni egy szót.
De mit is mondjon most már?
Sándor is csak azt mondta: nem tud semmiből semmit.
Az egyetlen egy, a nagy dolog, a mit el kellett titkolni, a miből annyi veszedelem, annyi herce-hurca származhatik,... be van mondva; tudja a komiszáros , pedig talán az esze-ágában sem fordult meg, mikor idejött.
Öreg ember volt az akasztott ember, koldus volt, sem országa, sem hazája nem volt neki, csavargó volt az istenadta, sem ég, sem föld be nem vette, sokat bujdosott , sokat szenvedett, meglátszott törődött, sovány testén.
Megunhatta az életét...
Azt gondolják, azután addig van.
De különben is miért vették volna el az életét?
A csizmája is a lábán volt, a rossz szürét sem vitték el, sem üres tarisznyáját.
- Más egyebe pedig nem volt neki...
Hogy gondolt volna hát a komiszáros mást, mint a mit látott: egy embert, a ki magát fölakasztotta?
Ez egy befejezett dolog, mely semmi hosszas teketóriát nem kiván; rövid a processzusa, már csak ásó, kapa kell hozzá.
Csak akkor, mikor a fejénél megállott és az arcára tekintett, méltatta nagyobb figyelemre: mutató és hüvelykujjával átfogta az állát.
- Hm!
Hm! - ümmögte egypárszor.
És aztán pár pillanatra elgondolkozott, mintha emlékezetének tárházában keresne , kutatna annak a számos, vagy inkább számtalan betyárnak, csavargónak az arcképe közül, a kik valaha a kezén megfordultak.
Ez az ábrázat olyan ösmerősnek tetszett neki...
No, de mivel ki nem találta, azzal sem sokat törődött, egyet rántott a vállán s már éppen tovább ment volna, otthagyta volna, ha egy más körülmény is nem vonja magára a figyelmét.
Az akasztott ember mellett heverő kötőféken, az elvágott hurkon kivül, egy sajátságos kötés volt a végén; ezzel volt a gerendára kötve, s mert a szárat derekán vágták el, ugy maradt a kötés egészen épen.
Szép és furfangos egy kötés volt az.
A komiszáros a kötést nézte, figyelemmel, és csóválta hozzá a fejét.
Az a kötés alföldi fortélyosság.
Csak a századik ember tudja.
Ha a kötést a belső vastag száráról huzza valaki, az csak szorosabbra huzódik, majdnem eloldhatatlanná válik, mig a vékony vége megrántásával egy gyermek is föloldja egyszerre.
Azonban csak ugy vette, hogy a szerencsétlen csupán a halálát akarta ezzel, minden véletlenekkel szemben jobban biztositani.
Még most sem fordult meg más az eszében.
És talán meg sem fordult volna soha, ha éppen mikor már egész röviden átesett a kérdezéseken, be nem toppan Szilágyi uram lélekszakadtan.
Ámbár azt mondta magában, hogy az ördög hozza most, aztán mégis gondolkozóba esett.
A mit Szilágyi István uram mondott, egészen más fordulatot adott a dolognak.
Ámbár az eset szokatlan, errefelé nem szokott ilyesmi történni, de hát még sem lehetetlen.
Az alföldi betyár, ha rabol, ha gyilkol, egész más eszközökkel, más módon szokott cselekedni, s a hol meg éppen rablásról alig lehet szó, a haragosát egész egyszerüen le szokta ütni.
A komiszáros urnak egész a kis körmében volt ennek a tudománynak a teoriája, hogy az egyik esetnél vagy a másiknál, hogy szokott történni a dolog.
Alig látszott lehetőnek, mégis kénytelen volt megadni magát.
Hogy ez ugy történt meg, minden kétséget kizárt.
Még a szegény Amsli is holtra rémült erre, de hasztalan igyekezett a csárdája becsületét védelmezni, a kegyetlen komiszáros azt felelte neki, hogy ez egy meghaladott álláspont, mindezeken, a miket fölhoz, régen tulvannak, most már csak az a kérdés, ki cselekedte?
Amslinak mindezekből egyetlen szó, a meghaladott álláspont, ütötte meg a fejét legjobban.
- Gott über die Welt und Kerekegyháza!
Az az hát, a mit meg kell találni!
Gyanuba jönnek mindazok, a kik azon nap és éjjel a csárdában voltak.
Furcsa egy törvénytétel volt az, a melyik ott a csárda hosszu asztalánál megindult.
Ez volt azután az igazi nyilvánosság.
Csak az nem hallgatta, a ki nem akarta.
Kik is voltak csak ott a födél alatt az éjjel?
Elszámolták mind.
A sor hamar letelt mindenkiről, férfiról, asszonyról, leányról.
Hogy lett volna ez?
Hogy lett volna az?
Éppenséggel egyetlenegy sem.
Csak Sándoron maradt a kérdés.
Eddig még aztán könnyü és tréfa is a dolog; de mikor majd a komiszáros a kis szobába kivánkozik valakivel, annak aztán nem jó lesz a sora.
Ezt mondja mindenki magában és Sándorra gondol.
És aztán ez volt az, a miért nem mert egy hangot szólni a szegény leány, ez volt a miért el volt halványodva és törölgette a szemét... csak azt forgatta eszében , csak azt forgatta szivében, mikor a komiszárosra vagy a kisszobára nézett.
- Óh teremtő Istenem!
Mi fog azzal a szegény Sándorral történni?
Beviszik abba a kis szobába, hátrakötik a kezét.
Szörnyet fog halni rögtön, ha hallani fogja a jajgatását.
Mert csak nem vallhat az magára semmit, a ki ártatlan.
És a ki nem vall, vallatják addig, a mig el nem vállalja.
Még oda sem került Sándor a kis szoba küszöbére, már is mindnyájan, a kik ott voltak, még a vármegye hadnagyai is kárhozkodtak Szilágyi uramra.
Ez az egész ember nem lehetett olyan valamire való ember, hogy érdemes lett volna törődni a halálával.
Mi szüksége volt azt a dolgot igy fölbolygatni?
Hát az a szüksége volt, hogy az ő lova kötőfékére volt fölakasztva az az ember.
No, bizony, azért, hogy ő kegyelmének a lova kötőfékére volt az az ember fölakasztva, nem hitte volna ám azért senki, nem fogta volna ám azért reá senki , hogy Szilágyi uram tudna valamit a dologban; nemcsak azért, mert odabenn hált a csárdásékkel egy szobában, hanem azért is, mert ő kegyelme olyan régi becsületes ember, hogy ilyesmiben a gyanunak még csak árnyéka sem érheti.
De hát a háziak szemében Sándor sem lehet bünös.
Amsli valósággal méregbe jött a Sándor védelmében.
Szidta a vármegyét, szidta az akasztott embert, még azt is, a ki kitalálta először, hogy miképpen kell magát az embernek fölakasztani, vagy akár a másikat fölakasztani.
Verte a mellét, esküdött égre-földre, hogy annál ártatlanabb ember nincs a világon, még tóditotta is, hogy olyan jószivü, hogy még a lovat sem bántja soha , inkább meghalna, mint csak hogy egyet is ráüssön a lóra.
Majd meg fogja ő mutatni, hogy milyen ártatlan a Sándor.
Kiszaladt, beszaladt.
És egyre kereste, hordta az ellenbizonyitékokat, bűnnyomokat, melyekkel, föltette magában, hogy okvetlen másfelé fogja a gyanut terelni és pedig az igazi utra.
Legelőször is hozott egy pityke-gombot, melyet ott talált az állás oszlopa mellett; azután mutatott egy nagy patkós csizmanyomot, mely szintén ott volt, a hol a gombot találta közelében.
Ezeket még csak megnézte a komiszáros ur, de már azzal az egy szál vörös szőrrel , melyet állitólag a kötőfék kötőcsomóján talált és a mutató- és hüvelykujja között tartva, nagy sebesen, tüzzel dicsekedve hozott, elkergette a pokolba.
Hiába mondta Amsli, hogy ez bajuszból van, s akkor maradt ott, mikor valaki a fogával huzta rá a csomót.
Sándornak pedig nincsen bajusza.
Ha volna, sem lenne veres, hanem barna.
Komiszáros ur mindezekre azt mondta: Ezek semmik.
Mérgesen kirohant vissza az udvarra és kiabálta dühösen:
- No, ha ez egy sem álláspont, - pedig mind ott volt az állás alatt, - majd megmutatom én, hogy megtalálom mégis azt a meghaladott álláspontot is, a melyet a komiszáros uremlegetett!
Csak azt tudnám, micsoda az a meghaladott álláspont és hol kell keresni?
Most már aztán Szilágyi uram maga is a mellére eresztette a fejét bánatosan; mikor azt a nagy jajveszékelést, annak a szegény leánynak a kétségbeesett szomoruságát látta, kínos és fájdalmas szemrehányást tett magának.
- Mégis kár volt azt cselekedni!
Pedig a szegény Sándorhoz még egy ujjal sem ért senki, még egy árva rossz szóval sem volt illetve.
No de nem lehetett másképpen gondolkozni, mivel maga a komiszáros ur is csak azt mondta, hogy egy, csupán egyetlen egy ember jöhet gyanuba.
És bizony az az ember nem lehet más, mint a ki ott áll hajadon fővel , halotthalaványan mellette s már - akár egy rabnak, - egy pandur áll a háta mögött.
Hiszen csak ne találtak volna nála valamit.
Ha Szilágyi uram is százszor, meg százszor megbánta már, hogy igy elhirtelenkedte a dolgot, ha elgondolta, hogy ime lám, ugy sem lett volna semmi baja: Sándor hasonlatosképpen keservesen fölsóhajtott.
Nem neheztelt senkire szegény, sem a komiszárosra, sem Szilágyi uramra, hanem csak magát okolta legjobban.
Sándor azt gondolta el:
- Ime, azért vert meg az Isten, és pedig ugyanazzal, mert én is ártatlan embert akartam gyanuba keverni.
A Szálika is, a gyerekek is mind sirtak, sajnálták már a szegény Sándort.
A Lizi asszonyság maga pedig nagy nyájasan hizelkedett a komiszáros urnak.
Csinál nagyon jó ebédet, minden lesz, a mit a komiszáros szeret, csak a szegény Sándornak ne legyen semmi bántódása.
A komiszáros ur mindent igért, hanem azért kipödörte a bajuszát, keményen megállt Sándor előtt, kifeszitette a mellét, hátratette a kezeit, mintha csak már tartott volna benne valamit és rámeresztette Sándorra azokat az éles, szúró szemeit.
Sándor, bármilyen halovány volt, bárhogy meg volt ijedve, nem sütötte le a szemét , szemébe mert nézni a komiszáros urnak, de nem hetykén, nem vakmerően, nem erőltetve, hanem szépen, illedelmesen.
A komiszáros ur erre azt mondta:
- Hm!
Ez az ő dikcionáriuma és lélektani tanulmányai szerint annyit tett:
- No már akárhogy van, akármint van, de ezt a dolgot aligha cselekedte.
Az első próbát szerencsésen kiállotta.
Következett a második.
Nem a kis szoba, nem a négyszem közt a komiszáros urral ...
Még ezt egy harmadik is megszokta előzni, a véletlen, nem is várt pofon, a mely után bizonynyal kell egy negyedórát pihenni...
Még ezekre mind nem került a sor.
Most még csak az ijesztgetés járta, egy szivtelen, kegyetlen játék, már tudniillik, ha ártatlan ember forgott a játékban.
A második az volt:
- Vesd le csak azt a lajbit, édes fiam!...
Szegény Sándor, szeretett volna meghalni, szörnyet halni abban a pillanatban vagy elbujni valahova.
Egyaránt félt a fájdalomtól és a szégyentől.
És a komiszáros ur nézte merően, figyelemmel, mig a mellényt leveti magáról...
Sem durcásan, sem haragosan nem tette azt, hanem csendesen fohászkodva...
Reszketett és két nagy könycsepp jött a pilláira.
A komiszáros ur erre is azt mondta:
- Hm!
A Szálika, a gyermekek sivalkodva odaszaladtak a komiszáros urhoz.
Magduska zokogásra fakadt.
Szilágyi uram pedig, hogy ő miatta most egy ártatlan ember szenved, olyan kínokat állt ki, mintha folyvást kést vertek volna a szivébe; törte a fejét, mit tegyen , mit cselekedjék, hogy megszabaditsa a fájdalomtól és a szégyentől ezt a szegény fiut.
Hogyne sajnálta volna nagyon?
Ártatlan ez a fiu, bizonyosan ártatlan, és aztán az a leány is nagyon siratja.
A komiszáros pedig, - mintha a szivek titkát és a szivek kulcsát birná, - ekkor hirtelen odafordult Magduskához.
- No, édes szógám, rászántad -e most már magadat, hogy mondasz valamit?
Magduska félve, gyöngén, alig hallhatólag nyögte.
- Mit mondjak, kérem alássan?
- Azt, édes leányom, hogy - mert bizonyosan beszéltetek együtt erről a dologról Sándorral, - mit mondott Sándor?
Magduska félénken rebegte:
- Csak annyit, a mit ő kegyelme, hogy részeg volt az az ember.
- Hát a nevét annak azembernek nem mondta meg neked Sándor?
Magduska félénken, kérőleg nézett Szilágyi uramra.
Hiszen nem hazudik, ha azt mondja:
- Nem mondta, kérem alássan.
Ekkor hirtelen gyorsan megfordult a sarkán és gyors megrohanással, egész más hangon reá kiáltott Sándorra:
- Ki volt az az ember?
Hogy hivták azt az embert?
Sándor nem jött zavarba.
Egy pillanat alatt elgondolta, hogy ártatlan embert miért keverjen bajba .
Higgadtan, nyugodtan felelt:
- Nem tudom, kérem alássan.
- Nem tudod? - szólott a komiszáros ur... és következett az ártatlanság harmadik próbája.
Fölemelte a kezét, a tenyerét...
De azt megfogta valaki hátulról...
Végtelen nagy hálával, boldogsággal nézett ezért Sándor Szilágyi uramra.
Szilágyi uram ott állott halálsápadtan kettőjök között.
Reszketett, de legyőzte.
Az ajka remegett, de igyekezett nagyon, hogy uralkodjék rajta.
Erőt vett magán, szörnyü nagy erőt, szive és lelke harcán; legyőzött mindent, a rémeket, a félelmet.
Bátorságot öntött lelkébe, és érzé, hogy szive, lelke tisztul ez elhatározástól.
Hangján azért nagy megindulás látszott, szólott, bár tompán, de meghatott reszketegséggel.
A komiszáros ur látta, hogy félti, sajnálja nagyon azt az embert.
Szilágyi uram azt mondta:
- Igazán nem ismerheti, mert ez a legény gyermek volt még, mikor ez az ember futóbetyárrá, bujdosóvá lett.
Mert ez az ember, ha nem csalódom, a hogy emlékszem a vonásaira, a mint ifju koromban láttam, ez az ember aligha más , mint az a hires rabló és gyilkos...
És aztán kimondta bátran, de egyszersmind könnyelmüen is az akasztott ember nevét.
- A Kolofánt Mihály!
A komiszáros ur nagy meglepetéssel, de egyszersmind nagy boldog megelégedéssel ismételte utána:
- A Kolofánt Mihály!...
Ihol van ni, azért volt hát olyan ismerős előttem.
Cseppet sem csodálkozott azonban azon, hogy Szilágyi uram ösmeri; semmi különöset nem talált abban.
Éppen ugy láthatta életében és éppen ugy emlékezhetik reá, a régi hires nyalka betyárra, a régi időből, mint ő.
Még hozzá is tette Szilágyi uram, most már okosabban:
- Nohát, ugy -e igazam van?
Ugy -e aligha tévedek?
A komiszáros ur egész jó kedvre jőve felelte:
- Persze, hogy igazsága van; persze, hogy igy van, persze, hogy nem csalódik.
És egészen elhagyta marconasága...
A másik bajuszán pödört egyet, mintha most már egy egészen más dolog kulcsa jött volna a kezébe; nem birta eltitkolni az örömét.
Igy gondolkozott:
- Most már tudom, hogy aligha a pénzéért ölték meg.
A szél, a mely Szeged felől fú, lehet az oka.
Még az Amslit sem szidta, arra sem ripakodott reá, a mint az egészen nekiriadva szaladt be a szobába.
És erősitette, kiabálta, hogy megtalálta az álláspontot.
Kezében egy juhászkampót tartott, a mint az a nyél végéből kitört s még a fadarab is benne volt.
Fényes és tiszta volt.
A fa törése pedig egészen uj és friss.
Amsli hadarta, a mint mutogatta:
- Akkor tört el, a mint a kőkeritésen átugrott, - mert én a kaput éjszaka mindig becsukom, - mert rátámaszkodott; ott is ott van az a nagy patkós csizma-nyom.
A fal pedig egészen sáros lett a csizmától.
A komiszáros ur elvette a kampót és aztán ismét a mutató- és hüvelykujja közé tette az állát.
Egybevetette a jelentéseket...
A nagy patkós csizmát, a juhászkampót, a lajbipitykét, a kötést a kötőféken, még a vörös bajuszszálat is.
- Megvan!... mormogá.
Ez a Gátugró János!
És aztán egyet sugott a pandur fülébe.
Sándorhoz pedig odaszólt:
- Hanem hát azt kérdezem én tőled mégis, édes fiam, hogy és miképpen került hozzád, mit keresett nálad az a szép, ujdonatuj százforintos bankó, melyet a lajbid zsebében, a bádog tükröcskében találtak?
Erre aztán sokan megijedtek egyszerre, elbámulni pedig elbámultak mindnyájan, Sőt nemcsak elbámultak, hanem jobban elbámészkodtak, mint valami megérthetetlen dolgon, legkivált a kik arról még csak nem is álmodtak.
A kik pedig tudtak róla, azok ugy megvoltak lepve, hogy nem is tudtak gondolkozni.
A felelet aztán még jobban megdöbbentett mindenkit.
Az a lehető legostobább volt, a mit csak mondani lehet.
A mit a tolvaj szokott rendesen felelni.
Sándor azt felelte:
- Nem tudom!
Ha nem lett volna mosolyra ébresztő, nevetséges, haragudni lehetett volna érte , hogy egy ember nem tudja, mint került egy százforintos bankó a zsebébe.
A komiszáros ur pedig az mondta rá:
- Vigyázz a szavadra, édes fiam!...
- Vigyázok, kérem alásan, - felelte Sándor, - de nem tehetek róla, ha mást nem mondhatok.
Ez a felelet pedig azt tette, hogy a nagy világért, nem ezért a nagy világért, de annak minden kincséért meg nem mondaná, hogy a bankó kitől került a kezébe.
Már hogy áztatná el, hogy hozná gyanuba egy szegény ártatlan leány becsületét egy becsületes legény?
Hátha a hóhér állana a fejénél!
Most azután megint megmozdult a komiszáros ur karja, de Magduska sem volt ám rest , nem várta, hogy fölemelje.
Akármint átallotta, akármint röstellette, irult-pirult, mégis kimondta gyorsan:
- Kérem, ne tessék bántani.
Enyém az a bankó, kérem alássan, én tőlem került hozzá!
A komiszáros ur gyorsan felé fordult, hogy a szemébe nézzen, azokban keresse az igazságot, de Magduska nemcsak lesütötte a két szemét, hanem hogy valaki beléjük pillantson, a kezét is le kellett volna szedni rólok.
A komiszáros ur hitetlenül mosolygott, csavargatta a bajszát, ümmögött, nézdelte a leányt véges-végig, mintha csak a szépsége értékét akarta volna megbecsülni.
Aztán mondta furfangosan:
- A tied, szógám!
De meg is kell ámazt mondani, édes fiam, hogy kitől kaptad, mert azt nem hisszük ám el olyan könnyen, hogy az égből esett a kötényedbe.
Már éppen Amsli akart égre-földre esküdözni, hogy alighanem ő vagy más valaki váltani küldte azt a bankót és ugy felejtették ottan bizonyosan, - mikor Magduska szorongva, küzködve megint megszólalt:
- Átallom megmondani, kérem alássan...
Ugyszólván erővel hagyta a kezemben ... hanem...
Aztán beboritva hirtelen az égő arcát a másik kezével is:
- Bizonyisten, azért nem csókolt meg csak egyszer sem érte...
És ekkor aztán megint mindnyájok nagy meglepetésére, megint csak Szilágyi uram lépett közbe.
Tanakodott, habozott ő kegyelme egy darabig, de azután megint csak erőt vett rajta a szive, nem látott benne semmi mást, csak a jót a cselekedetében, tehát megszólalt:
- Én adtam neki azt a bankót! - szólott, mindnyájok nagy csodálkozására.
De hát akkor miért támaszt gyanut ő kegyelme, ha minden gyanut is ő akar eloszlatni?
S tette utána szeliden:
- Azért adtam neki, hogy olyan nagyon szegény...
- Tudom!
Tudom! - szólt a komiszáros ur, a szótagokat meghuzva s mosolyogva...
S nagy szemeket nyitott reá, mintha csak mondaná:
- Hm!
Hát kegyelmed az a nagy gavallér?
Csak nem tud mégsem kifogyni belőle!...
Vigyorgott s csóválta a fejét hamiskásan.
S mig a szép uj bankót az ujjai között forgatta, addig Szilágyi uram, filigran ezüstgombos mellényének belső zsebéből elővette rengeteg nagy bugyellárisát , kinyitotta ott a komiszáros ur előtt, hogy tartalmával megismertesse.
Hogy erősebb nyomatékot adjon állitásának, teljes bizonyitását annak, hogy az a bankó csakugyan tőle került, beszélte, hogy minden bankó, mely a kezén megfordul , meg van jegyezve.
Mert hogy annyi hamis bankó van, mindenikre rá szokta irni , kitől kapta.
És aztán könnyedén, a nélkül, hogy csak távolról is, csak egy pillanatra is gondolt volna könnyelmü tettének messzehordóságára, azt mondta:
- Az én kezem irása van a hátán mindegyiknek.
Ezeknek is, annak is.
A legkönnyebb kérem, meggyőződést szerezni, hogy ez a kislány is, én is igazat beszélünk.
A komiszáros oda sem nézett.
Sőt ugy a levegőben eltolta a kezével magától még a szándékot is.
Azért sem.
Ugy is csak dicsekedni akar ő kegyelme a sok bankóval.
- Nem kételkedem.
És egy mákszemnyi fontosságot sem látszott a dolognak tulajdonitani.
De fontosságra nem gondolt a másik sem.
A komiszáros ur aztán, a kinél találták, visszaadta Sándornak a bankót, hanem most már a mint odaadta, egy hamisat kacsintott a Szilágyi uram szemébe.
- Hanem szó, a mi szó, ugyancsak gavallérosan kezdi kegyelmed.
Sándornak pedig nagy nevetéssel szólott:
- No, most már fölveheted azt a lajbit, édes fiam!
De hát mi van ebben olyan nagy nevetni való?
Bátran fölvehette, sem egy pitykegomb nem hiányzott róla, sem nem lett kék a belső bélése.
Tisztességgel vette föl ujra.
A komiszáros ur most már ezzel aztán még többet tapasztalt, hogy nem kitanult gazfickóval volt dolga.
Sándor szó nélkül vette föl a mellényt, sem nem dümmögött, sem meg nem köszönte a komiszáros ur szivességét.
Egészen rendesnek, természetesnek tartotta a dolgot.
A komiszáros ur e tapasztalatok után azt állapitotta meg magában:
Minthogy ez az akasztott ember ama hires, régi betyár, a Kolofánt Mihály, a régi rablógyilkos, bizony nem a pénzéért, hanem azért akasztották föl, hogy valami más bünt, vagy régit vagy ujat, palástoljanak vele.
Egyszóval, hogy elöljenek egy embert, a ki sokat tud, nagyon sokat tud.
S odafordult most már szeliden a még mindig ott álló Sándorhoz, s barátságos hangon intézte hozzá szavait, mintegy folytatását a gondolatainak:
- Éppen azért tudom bizonyosan, édes fiam, hogy sem te, sem a gazdád, sem Szilágyi István uram, mint a kik rajtad kivül voltak itt a csárdában, s kiket Isten mentsen, hogy ilyen gyanuba keverjek, nem lehettek ennek az embernek a gyilkosai.
S megtette, a mit kevés csendbiztos szokott megcselekedni, mert egy neme a bocsánatkérésnek: A vállára tette a kezét.
- Aztán most már ne haragudjunk egymásra, édes fiam.
A komiszáros ur rá sem ért meghallani, a mit Sándor felelt engesztelő szavaira , abban a pillanatban egy más dolog vonta a figyelmét magára.
Valaki megfogta a másik kezét és hálásan megcsókolta...
Olyan meleg, sőt forró volt az a csók, hogy szinte égette a kezét.
Ez már szebben meg tudta köszönni, mint a Sándor.
A kezet, a mely az övét ajkaihoz vitte, megkapta és nem eresztette el...
A leány mosolygott most, arca egészen ki volt derülve.
Kinyitotta nagy, szép, okos kék szemeit...
Megint a kedves kis Magduska volt, a kinek szája, szemöldöke, arca és arcán a kis gödröcske egyaránt mind mindig mosolyog...
Dehogy eresztette volna el a kezét a komiszáros ur.
No lám, milyen az a sirás, rivás, durcásság, bármely arcot képes elcsufitani...
Az elébb meg sem látszott rajta, hogy szép.
Pedig nagyon szép, igazán.
- Hát aztán, kinek a lánya is vagy te, Magduska?
Magduska most már tudott ám szólni, megfelelni illedelmesen.
Illedelmesen, de szomoru érzéssel, mint mindig, mikor azt a gyászos sorsu nevet kimondja.
- A Pákay leánya!
A komiszáros ur darutollas kalapjához ütött, megpödöritette őszülő bajuszát , összepengette a sarkantyuját s nagy, víg, élénk kedvvel mosolygott vissza a leány szemébe, mint régi ismerősébe, kinek viszontlátásán megörül, s fölkiáltott nagy örömmel:
- A Manó Julis leánya?
Azután megfogta még a másik kezét is.
Gyönyörködve nézett végig rajta.
- Csak olyan szép, mint az anyja!
Azaz még szebb volna, ha olyan kackiás volna , mint az volt.
Ha az ugy járna selyemben, bársonyban, mint az járt...
De szeretnélek ugy látni, te!
Magduska nem durcáskodott, nem is izetlenkedésből, mert nem szerette azt, ha még csak azt gondolják is felőle, hogy a cifra ruhát szereti, igaz lélekkel felelte vissza:
- Én nem járok soha olyan cifra ruhában.
A komiszáros ur csalfán hunyoritott a szemével.
- Ki tudja?
Szilágyi uram csak hallgatta a dolgot.
A Kolofánt Mihályt... a Manó Julist... és a jövendölést Magduskáról.
Hogy neki mind olyan dolgokat kellett ma véges-végig hallgatnia, a mitől fájt a szive.
A komiszáros ur aztán egészen a hivatalába vágó udvariasságot és figyelmet akart mutatni a leányhoz.
Nagyot mondhat neki most, senki olyan nagyot.
Egy parasztszivben ugy sem lehet valami nagy, mély érzés.
Földicsekedett vele.
- No látod, édes leányom!...
Ez az akasztott ember volt az a gaz gyilkos Kolofánt Mihály, a ki a te apádat, anyádat megölte, a kit a vármegye tizennégy álló esztendeje keresett.
Jer, nézd meg.
Látod, örülhetsz, hogy tizennégy esztendő után a gyilkost is utólérte az Isten büntetése.
Magduska most ujra lesütötte a szemét s nagy bánattól áthatott hangon felelte:
- Most már, hogy tudom, nem nézem meg többé, kérem alássan.
És egy nagy mélyet sóhajtott szavai után.
Nem is emelte föl a fejét.
Könyezett .
Szomoru lett nagyon.
A komiszáros megbánta és azt mondta neki gyöngéden, - mert a komiszárosok gyöngédek is tudnak lenni, kivált szép fehérszemélyekhez -:
- Sajnálom, hogy megszomoritottalak!
Finoman tudott felelni az.
- Majd elmulik az!
- Az árvaságodat juttattam eszedbe?
Magduska a fejét csóválta:
- Nem!
Inkább szegény édes szülémet.
A komiszáros most már egészen kiméletes, gyöngéd lett irányában, megsimogatta még az arcát is.
Az ügyhöz, melyben minden szó fontos volt, ugy kivántatott, hogy meg ne zavarja , meg ne riassza, de különben is szivesen tette.
Az a szép fiatal arc olyan puha volt, akár a bársony.
- Pedig látod, most már hogy tudjuk, hogy ez az ember ki volt, ez ügyben többfélét szerettem volni megtudni tőled.
Magduska ismét élénkebben felelt.
- Azért felelek szivesen mindenre, a mit tudok, - s tette utána: - mihelyt tudom , hogy nem lesz itt bántódása senkinek.
Azt mondta: senkinek.
Pedig csak Sándorra gondolt.
- Nem kérdezek én semmit, lelkem; hanem még akkor nem voltam komiszáros ; zsandár-világ volt még akkor, hát nem is tudom minden apróságát a dolognak.
Hátha a gyilkos mellett talán a károtok is megkerül?
Szeretném, ha elbeszélnéd nekem azt a szomoru esetet.
Még Amsli is megbotránkozott ezen a komiszáros-gyöngédségen, mely a multak fájdalmas sebeit szaggatja föl - hiában.
Minek az?
Szilágyi uram is megpróbálta, ha elejét tudná venni a szomoru eset elbeszélésének.
Reszkető ajakkal állta utját.
- Ugyan, hogy lehet olyan kegyetlen?
Hiszen ismeri a nótából; abból a szomoru , keserves nótából ugyis, hogy...
Csak dadogott, akadozott.
Nem birta annak a nótának a szövegét elmondani, de még csak elkezdeni sem.
Talán nem is akarta.
A komiszáros segitett rajta.
Csak azért is, hogy megmutassa: nincsen a világon nóta, melyet ne ő tudna a világon legjobban.
Nem is volna akkor komiszáros:
Jaj de hosszu, jaj de széles az az ut,
Melyen az a kilenc betyár elindult.
- Nohát, ha ezt tudja, nem elég a? - mondta Szilágyi uram megbotránkozva.
Magduska szive mély érzéséből jövő tekintettel fizette ez igazi kiméletességért és azt mondta utána:
- Köszönöm a kegyelmed jó akaratát, de nem tesz az nekem semmit.
Annyiszor elmondtam már, hogy megszoktam.
És elkezdte.
Elkezdte szomoruan, sóhajtva.
Borzalmasan belemélyedve a régi, régi mult időkbe , abba a sötét éjszakába, melynek a titkaiba nem birtak eddig behatolni az emberek , melynek gonosztevői részint ismeretlenül maradtak.
Hah!
Egy ilyen komiszáros, mint Pattantyus Pödrő Péter, mennyiért nem adná azt a dicsőséget, hogy ő lenne egy ilyen régi, homályba burkolt büntett minden szálának megfejtője, elkövetőinek kézrekeritője!
Annyi bizonyos, hogy a Kolofánt Mihály volt a fő benne, mert azért volt üldözésben s azóta volt bujdosásban.
S ha Kolofánt Mihályt csakugyan Gátugró János akasztotta föl, akkor nagyon sokat, mindent kell tudnia Gátugró Jánosnak.
Figyelemmel tapadt a leány ajkaira.
El nem vesztett volna egy szót sem.
Mig a többiek sokszor össze-összeborzadtak, addig ő már mosolyogni is tudott, a mint nézett, bámult arra a szép leányra, a kitől még ilyen szomoru dolog elbeszélésénél sem lehetett a nagy szépséget s kellemet megtagadni.
Ugy, hogy - bocsássa meg az Isten - a komiszáros urnak még e közben is eszébe jutott, hogy be kellemes dolog lenne egy forró csókot elcuppantani azokon a piros ajkakon!
- Miért is nem egy kacki csárdásné, mint az anyja volt, az eszemadta!
No de még lehet belőle.
Kivált, ha megkerülne az a sok pénz, melyet az apjától elraboltak...
Huncut lenne , ha azzá nem lenne.
Hm!
Hiszen nagyon jómódu lenne ez a leány akkor.
Pattantyus uram egyet pödörintett a bajuszán.
Hátha aztán még ő ütné ezt a dolgot nyélbe, ha ugy tudná vinni azt a dolgot, hogy azoknak a gazembereknek volna is valamijök, a miből a kártéritést meg lehetne venni.
Miért ne?
Hej!
Hej! sok régi dolog napfényre kerül most, a hogy ez a szegedi bizottság megindult.
Másodikat is pödrött a bajuszán.
- Csak beállithatok ekkor egy kis háladatosságért.
A komiszáros ur messze, messze elbarangolt képzelődésében, a szomoru eset elbeszélése alatt.
Szilágyi uram pedig ült lesütött, tenyerébe hajtott fővel, halványan, reszketve , mintha a hideg lelte volna.
Homlokára kiült a hideg verejték...
És aggódva figyelt, nem hallja -e valaki szive hangos dobogását, lopva leste, nem nézi -e valaki arcán a halottsápadtságot.
És vajjon nem gondolkozik -e arról valaki, hogy ugyan miért mindez a változás rajta?
Mi lehet az oka annak, hogy valakit igy megtör, igy összekínoz egy régi esetnek egyszerü elbeszélése ?...
Igaz, hogy az eset, a melyet a leány beszél, tele van borzalmas, megható részletekkel; de az a valaki, a ki hallgatja, erős, edzett férfi.
Szilágyi uram tehát csak ugy fojtva sóhajtott.
Óh, Isten!
Mennyit, mennyit kell még szenvedni a bűnbocsánat órájáig!
Vagy talán nem lesz megbocsátva soha?
De hát mit beszélt Magduska, hogy beszélte el azt a szomoru esetet, melyet a nóta is olyan borzalmasan ad elő?
VI.
Ekképpen beszélte:
- Óh, Istenem, hogy eszembe jut még minden; mintha csak tegnap éjjel lett volna , ugy borzadok, ugy félek...
Minden, de minden, mintha csak most is előttem volna...
Ugy látok mindent.
- Pedig már régen volt; tizenötödik esztendeje lesz.
- Sokat szenvedtem azóta, de annak az egy éjszakának a kínja, fájdalma, nagyobb egész életem szenvedésénél .
Örökre megmarad.
- Még most is fáj, elszorul a szivem, ha rá gondolok, ha elbeszélem.
De azért mégis csak elmondom; mert mégis megvan az a gyönyörüségem, hogy beszélhetek az én szegény apámról, a ki azon este az ölében tartott; szegény anyámról, a ki nagy hajamat fésülte és megcsókolt, mikor megimádkoztatott.
- Bizony pedig, ha élve elébem jönnének, talán meg sem ismerném őket.
Eszembe sem jut, milyenek voltak.
Olyan kicsiny voltam akkor.
S a mint már sokszor szokta, meg is mutatta a tenyerével.
Maga elé tartotta, a mint állt, egészen kinyujtotta a karját, még meg is hajolt egy kicsit.
- Csak ekkora voltam, ni!
Azt mondják, hogy négy esztendős lehettem.
- Én Istenem, milyen vigan, nyugodtan feküdtünk le akkor; ki gondolta volna, mi következik abban a sötét őszi éjszakában?
- Egyszerre csak egy nagy puffanást hallottam, - arra ijedtem föl az álmomból.
- S a mit láttam, nem felejtem el soha életemben.
- Holtra rémültem, fölsikoltottam.
- Sok, sok feketeképü ember állt a szoba közepén...
- Igy beszéltem el másszor is ott, mikor abban a nagy házban, a hol sok cifraság volt a falon és az asztalnál urak ültek...
És kérdezték, hogy meg tudnám -e valamelyiket ösmerni.
- Fekete volt mind,... azt mondtam nekik.
- Én, kis gyermek, legalább is annyit gondolhattam, hogy ördög az valamennyi.
- Szántak is, mosolyogtak is rajtam.
- Azt mondták akkor nekem, hogy fekete ronggyal volt az arcuk beboritva...
- Hogy ösmertem volna hát meg közülök csak egyet is?
- Az én szegény anyám ott térdelt előttük a szoba közepén, egy fehér ingben, a mint ágyából kivonszolták, szét volt eresztve a gyönyörü nagy haja; összetette a kezeit, ott imádkozott nekik.
A Boriska odacsimpeszkedett az egyik karjába, én is odaszaladtam a másik karjára.
- És sirtunk, sivalkodtunk.
- Elszakgattak bennünket onnan.
- Az egyik ember kezében kés, a másikéban a nagy fejsze.
És egyik is, másik is azt emelte az én szegény, édes jó anyámra...
Egyenesen a fejére.
- Az egyiknek nagy bajusza csüngött az alól a fekete rongy alól; az csak azt kiabálta mindig...
- "Meg kell itt halni mindenkinek.
- Nem szabad itten élőnek maradni egynek sem."
- Jóformán semmit sem tudtam én akkor, semmit sem értettem, mi történik itten , csak azt tudtam, hogy nem jót akarnak, megrémülve egyre futottam, rejtőztem egyiktől is, másiktól is.
- Most már tudom, hogy annál nagyobb borzasztóság nem történhetik, mint a mi ott történt.
- Akkor csak azt tudtam, hogy bántották az én szegény jó anyámat, hogy jajveszékelt, sivalkodott ő is, a Boriska is.
- És aztán, - óh, Istenem! hogy elboritotta a vér fehér ruháikat...
Aztán nem szóltak többet, nem sivalkodtak többet.
Csak feküdtek; csak meg sem mozdultak többé.
- Csak törtem kis kezemet... hát az apám miért nem jön, hogy ne engedjen bántani bennünket?
Miért nem jön ezt a sok rossz embert megverni, kikergetni innen?
- Az asztalon egy szál gyertya égett...
Óh, de borzasztó volt az, a mint a szobát ugy félig árnyékosan, álmosan megvilágitotta.
- Az én szegény anyám ott feküdt vérében, ott feküdt Boriska is, a keblére borulva.
- A feketeképü emberek pedig jártak ide s oda, fölszakgatták a fiókokat, ládát , szekrényt, almáriumot, kihánytak mindent és kutattak mindenfelé.
Szabadon, mintha csak semmitől sem tartottak volna.
- Az asztalon csak lobogtatta a gyertyát a járáskelésük.
- Óh, miért nem jő az én jó apám?
Miért nem kergeti el azokat az embereket?
Hogy én is előjöhetnék, futhatnék sirva a karjaiba!
- De az én jó apám csak nem jött elő: nem jött elő többé soha.
Ott volt meglőve , ott volt megölve az ámbituson, a mint segitségért szaladt.
- Az ő halála volt az a nagy zuhanás, a mire az elébb én fölébredtem.
- És a feketeképü emberek csak jártak-keltek, mintha még mind nem lettek volna a rablott pénzzel megelégedve.
Mintha még mindig folyvást kerestek volna valamit.
- Kutattak, fürkésztek, megnéztek minden zugot, mintha engem kerestek volna.
- Igenis...
Azt mondták, nem szabad itt ma egy élőnek sem maradni...
Hirmondója se legyen a dolognak!
- Óh, tudtam, éreztem jól, hogy engem keresnek...
Hét, nyolc erős férfi, egy parányi gyermeket...
- A hol elbujva voltam, karikára düllesztettem szemeimet és reszkettek parányi lábaim alattam.
Pattantyus Pödrő Péter valami fojtott pisszegést hallott maga mellett.
Odanéz.
Hát Szilágyi uram az.
Ő sir, ő nyög.
Törülgeti szemét, arcát, az egész ábrázatját elfödi a zsebkendőjével.
- No bizony, ő kegyelmének is olyan gyenge szive vagyon, akár egy asszony-személynek...
Mert a Szálika is, a mámi is, sőt még maga Amsli is mind könyeztek; pedig már százszor is hallották ezt az esetet elbeszélni, sőt helyről-helyre meg tudták mutogatni.
Itt volt az asztal, itt volt a szekrény.
Itt feküdt halva a szegény Pákayné.
Itt találták meg a kis Boriskát, szegénykét ; itt állt az ágy, itt a Jánoska bölcsője.
Itt érték utól a gyilkosok a szegény szolgálót a lenyiló pinceajtóban.
Itt rogyott össze az ajtóban a bátor kocsis, a ki védelmökre sietett.
Mind, mindezt meg tudták mutatni pontosan, hanem azért sirtak és tördelték kezeiket, sőt zokogtak is, ha éppen a jó Magduskát látták siránkozni.
Magduska aztán nagy lélekzetet vett.
Megtörli a szemét,... egyet sóhajt, és ismét ugy folytatja:
- Megölték mind!
Ó teremtő Istenem!
Megölték mind...
Nem irgalmaztak senkinek.
Még a szegény kis Jánoskának sem a bölcsőben, a ki pedig csak aludt csendesen, föl sem ébredett az éktelen nagy káromkodásra, lármára, sikoltozásra.
- Szegény Jánoska, ha már tudott álmodni, álmodott az angyalokról és a másik minutában, a nélkül, hogy többé fölébredt volna, ott volt közöttük az ártatlanka.
- Az a nagybajuszu ember pedig mindig azt mondta, csak mindig azt hajtotta:
- "Ne hagyjatok élve senkit, mert ha csak egy hirmondója marad, meglátjátok, kisül a dolog."
- Azt mondták neki: Meg van halva mind!
- Jól meg vannak halva; nem mozdulnak többé, még csak egyetlen egy lélekzetet sem vesznek többé ebben az életben.
- A nagybajuszu ember csak azt mondta reá:
- "Nem igaz, nincsen mind itt.
Én két kis leányt láttam az elébb itt szaladgálni .
Most csak az egyiket látom itt, hát a másik hol van ?"
- Remegtem.
No most már végem van nekem is, szóltam magamban...
Hasztalan bujtam el, reám fognak akadni.
És azután kerestek, kutattak mindenfelé a nagy késsel a kezükben.
- A kuckó aljában voltam elbujva, ott szepegtem.
- Kis kezeimet a szájamra szoritottam, hogy a lehelletet is elfogjam, reszkettem .
Nem mertem sirni, megpisszenni sem.
Ne vegyenek észre, hol vagyok.
- Egy ingecske volt csak rajtam, meg egy kis kötött rékli.
A hajam szét volt bontva, mert édesanyám az este megmosta.
Utóljára mosta szegény.
Este bekötötte a piros kendővel, de mikor fölijedtem, lehullott a kendőm, azt sem tudom, hová lett ; pedig de szeretném most, ha megvolna, mert az anyámé volt.
- Szét volt eresztve hát a hajam, elboritotta a vállamat.
Azt mondják, nagy volt akkor is.
Tudom.
Az anyám is olyan szépen simogatta, a mikor fésülgette.
- A szél bevágott egy ablakot.
- Az ajtó tárva-nyitva volt, a mint jártak-keltek rajta.
Sivitott rajta be a hideg eső szele.
- De mindegy volt nekem.
Azért én nem fáztam, nem éreztem én semmi egyebet, csak egyet, jaj csak egyet, hogy az én mellembe is bele fogják szúrni azt a hosszu , nagy, véres kést...
Jaj, de fájhat az!
- És nem birtam sem sirni, sem zokogni, de nem volt még hozzá való eszem egészen megérteni, tudni is azt az irtózatosságot, a mi történt; nem voltam még olyan okos, hogy tudtam volna szerencsétlen, boldogtalan lenni, érezni a nagy árvaságomat, hogy az én kedves apámat és szegény anyámat olyan kegyetlenül megölték.
- Hogy azok nem fognak fölkelni többé, nem fognak megcsókolni többé.
- Óh Istenem!
De nyomorult kis féreg is voltam.
- Csak a magam parányi kis életét féltettem...
- Egyszer csak egy nagy goromba kéz megfogja szép nagy hajamat és kiránt onnan a kuckó-patka alól.
- Nem látok, nem tudok semmit... csak zúg a fülembe, a mit beszélnek.
- "Ne bántsa kend azt a gyermeket !" - mondja az egyik.
- És kikap egyik a másik kezéből.
- És odaszorit magához.
- Olyan iszonyuan nevet, káromkodik amaz a másik.
- "De aztán megöld ám !"
- "Megölöm."
- Azután megint csak azt mondja: ..."
Nem birom, nem tudom a vérét látni."
- Hogy forgott, hogy kóválygott velem a világ, hogy meg voltam halva, és hogy eszembe jut mégis, hogy lelkembe zúg minden szavuk.
- Aztmondja megint, a mint a karjába kap, aza másik:
- "Majd inkább befojtom a tóba."
- És aztán kiszaladt velem a házból, a hátulsó ajtón ki, a garádicsokon le, a tó felé... de a mint szalad, a mint visz, a mint ragad magával, a mint fut: odaszorit kebléhez, azt suttogja fülembe:
- "Ne félj !"
- És megcsókolta forró arcomat...
A Magduska hangja is melegebb kezdett lenni, a mint élete megmentőjéről kezdett beszélni.
Most aztán Szilágyi uram is fölemelte a fejét és nagy megindulásában jóformán tudva is, nem is, mit beszél, kérdezte meg ostobául:
- Ugy -e, aztán nem ölt meg?
És még sem mosolygott senki.
Magduska hasonló egyszerüséggel, jámbor együgyüséggel felelte, komolyan megindulva:
- Igenis... nem ölt meg...
Erre aztán mindnyájan ugy megkönnyebbedtek egyszerre, mintha csak éppen most lett volna a nagy ok a félelemtől megszabadulni.
- Kivül sötét, hideg volt az éjszaka, de mi azért mentünk.
Az ember vitt a karjában.
Az eső után fútt a testet, lelket átjáró hideg szél.
Odaszoritott a melléhez, beboritott a bundájával.
S én félénken, mint egy rejtőző, lefagyott kis madár, odaszorultam a melléhez, mintha csak gondoltam volna, hogy senkim sincs már e világon, csak ez az ember, a ki pártomat fogta...
- Mindig csak azt mondta: Ne félj!...
És aztán nem is féltem.
- "Az hal meg, a ki bántani akar."
- Talán el is aludtam ott a kebelén, mert mikor a szememet fölnyitottam, világos volt, a nap sütött és mindent láttam magam körül, a mint széjjelnéztem.
- Sok, sok földet bejártunk és mégis csak ott voltunk, a honnan elindultunk.
- A csárda alatt, a hidnál, ott, a hol a kis erecske a tóba szakad.
- "Azért jöttünk ide vissza, kis leányom, hogy itt aztán bizonyosan rád akadnak a jó emberek...
Hanem oda be ne menj, a nagy világért sem a csárdába."
- Most már föl mertem rá emelni a szememet is.
És ime parányi szivemet a boldog meglepetés melege futotta át...
Óh, beh csunya egy álom volt ez!
Akarva, nem akarva, oda hajtottam a fejemet a szivére és parányi karommal átöleltem a nyakát...
- Megismertem.
- Hisz ez a Pista bácsi!
Pattantyus Pödrő Péter, meg nem állhatta, hogy közbe ne szóljon.
- Micsoda Pista bácsi?
- Ki volt az a Pista bácsi?
A szegény Magduska megint csak ugy felelt, mint akkor azoknak a sok uraknak, ott abban a nagy szobában, a hol az a sok cifra kép volt a falon köröskörül.
- Azt tetszik kérdezni, hogy ki volt ez a Pista bácsi?
Hát a Pista bácsi!
Én nem tudom másképpen!
Egy szép ember volt, a ki sokszor eljárt hozzánk.
Szeretett dalolni és táncolni.
- Azután letett az öléből; megfogta a kezemet és vezetett.
Szépen beszélt hozzám:
- "Vigyázz Magduska !"
Tudta, hogy az anyám dadogott igy velem, mert selypitettem .
- "Add ide ticsi tacsódat, gyere, med ne üssed a ticsi bábódat.
Ne félj, nem medünk a tóba.
Ne sirj.
Medünk az anyuskához!
Óh, az az anyuska, az a szegény anyuska !"
- Odamutatott a csárdára.
- "Oda ne menj!
Ott rád akadnak a rossz emberek; hanem gyere.
Huzd meg magadat itt a hid alatt, szegény kis teremtés, mig a jó emberek megtalálnak."
- "Ki ne merj innen jönni."
- Óh, hogy mertem volna én onnan kijönni, hogy mertem volna én oda a csárdába visszamenni!
- Lehajolt hozzám, megcsókolt.
- "Vigyáztam rád eddig,... de már most mennem kell nekem is,... mert reggel van .
Most már vigyázzon rád az Isten, édes kis leányom !"
- És megcsókolt megint... és zokogott, sirt keservesen.
- És azután még kétszer is visszajött hozzám, mig ott tudott hagyni...
- Szerettem volna neki kiáltani: Ne hagyjon itt, Pista bácsi!
De volt annyi eszem , hogy elgondoltam: a Pista bácsinak is csak el kell menni, el kell bujni valahol , mert különben őtet is megölik azok a rossz emberek.
- Aztán elment.
A komiszáros ur ismét nem állhatta meg, hogy közbe ne szóljon:
- Elment?
De azután, a mikor a törvényre került a dolog, csak előjött talán?
- Nem a!
- De hát akkor Magduska, mikor elébed állitották abban a nagy házban azt a sok embert, nem volt ott azok között sem az a Pista bácsi?
Magduska elmosolyodott.
Nagyon idétlennek találta ezt a kérdést is.
- Már hogy lett volna ott!
Hiszen akkor megismertem volna!
Szilágyi uram egy nagy dobbanást érzett a szivében és ismét önkéntelenül lehajtotta a fejét.
Magduska pedig folytatá, most már nem félénkséggel, nem borzadva a visszaemlékezéstől, hanem némi kis meleg emlékezéssel arra az emberre, a ki a gonosz gyilkosoktól életét megoltalmazta, megmentette.
- Megismerném én azt száz, nem száz, hanem ezerközül is...
Szilágyi uram nagy sóhajtással érzé könnyülni kebelét.
A komiszáros ur is elgondolkozott, de aztán ismét fölemelte a fejét egy kérdésre.
- Hallod -e?
Aztán nem is gondolod, hogy láttad volna azóta valaha?
Magduska a fejét csóválta.
- Nem is gondolom!
- Nem vagy ugy vele, mintha mégis rémlenék előtted, hogy valahol, oly csodálatosan, meglepetéssel elvillant volna előtted egy pillanatra?
A leány ismét csóválta a fejét.
- Soha!
A komiszáros csak folytatta tovább.
- Látod, lányom, sokszor van ugy az ember egy ábrázattal.
Meglepi az első pillanatra...
Azután gondolkozik, mintha látta volna valahol ezt az embert életében...
Olyan ismerősnek tetszik...
Nem jártál igy valaha valakivel életedben , jártodban-keltedben?
Magduska megint ezt is nagy idétlenségnek tartotta.
Egyet rántott a vállán.
- Már hol jártam volna?
Hiszen én mindig itt vagyok.
Pattantyus Pödrő Péter, a hivatalához tartozó megátalkodottsággal csak üldözte tovább.
- Ha máshol nem, hát itt a csárdában lephetett volna meg a tekintete.
Magduska nagyot sóhajtva, némi ábránddal felelt...
Csodálkozott is.
- Már hogy fordulna az meg itten?
A komiszáros rögtön kész volt a folytatással.
- Hát Kolofánt Mihály?
Magduska lesütötte a fejét.
Erre már nem tudott felelni.
Csak magában susogta azt , a mit a paraszt leányok mondani szoktak, mikor minden védelemből kifogynak a szóváltásban.
- Az más!
- Tehát határozottan mered mondani, hogy nem láttad azóta?
Mintha csak a Szilágyi uram kedvéért folyt volna a beszéd, ez a firtatás igy töviről-hegyére.
Oly édesen esett neki, a mint Magduska szeliden, nyugodt meggyőződéssel, nagy határozottsággal mondta:
- Bizonyomra mondhatom, hogy soha többé nem láttam életemben.
A komiszáros ur most már másfelé forditotta a dolgot.
- Pedig tudom, szeretnéd látni még egyszer életedben?
Magduska megcsóválta a fejét bánatosan.
- Nem én; - azért én nem szeretném látni!
Azaz "azért" szó olyan nagy nyomatékkal volt mondva, hogy gondolkozni valót hagyott, mit jelenthetett az annak az egyszerü leánynak a szájában.
Éppen azért kérdezte a komiszáros tovább:
- Ugy -e, az attól van, hogy ámbár az életedet mentette meg, gyülölöd mégis?
Magduska csak folyvást szeliden felelt: még mosolygott is mellé.
Olyan jól esett Szilágyi uramnak ez a mosolygás.
- Nem én, nem gyülölöm... hanem...
- Mit hanem? - kérdé a komiszáros.
Magduska megmagyarázta, de ugy, hogy azon aztán még jobban gondolkozhattak.
- Hát csak az, hogy az is csak az én nagy bajomra lenne.
S tette utána ábrándosan, egyszerre visszaesve a nagy, mély búbánatba:
- Hadd nyugodjanak azok már békével!
Ez azután, mintha meghatotta volna, őket, megállitotta a kérdezősködést.
Deebben a szünetben bejött az elküldött pandur is, és azt mondta:
- Megtaláltuk és elhoztuk a Gátugró Jánost.
Mindnyájan ugy sajnálták a Magduskát.
Annak a régi szomoru esetnek hatása , fölfrissitett elbeszélésével, annyira uralkodott rajtuk, hogy még a komiszáros ur is azt mondta a pandurnak:
- Hadd várjon egy kicsit az a Gátugró János!
Nagyobb dolog van itt annál; a szegény Magduskát kell sajnálni, vigasztalni.
És mindenki igyekezett, egyik a másiknál jobban, a szeretetét és gyöngédségét bebizonyitani.
És mindnyájoknak csak az volt a gondjok, hogy Magduskát dédelgessék, neki szépet , jót mondjanak, elhalmozzák nyájassággal.
Hadd vidámodjék, hadd örüljön! hadd bizzék az emberekben a Magduska; hadd remélje, hogy boldog lesz olyan nagy szerencsétlenség után is, mely kis korában szomoru árvaság sorsára juttatta.
A mint nem győztek sajnálkozni a borzalmas eset áldozatain is, - ugy agyba-főbe dicsérték most Amslit is a jóságáért, hogy az árvát magához vette, gondját viselte, és engedte olyan szépen felnőni, a nélkül, hogy erejét felülmuló munkával törte volna.
Maga Amsli csak ugy szédült s egyáltalában e1 nem tudta gondolni, hogy jutott ehhez a dicsőséghez?
De nagyon jól esett neki is és a Lizi néninek is.
Most azután megint annál jobban neki buzdult mindenik és ottan nyomban aztán nem is akartak addig másról beszélni, mig egészen meg nem állapitják a szegény jó árva Magduska élete egész boldogságát és jövendőjét.
Mindjárt kezdtek hát a férjhez-adásról is beszélni.
A komiszáros ur tüzesen fogta a dolgot, biz ő kivágta, hogy ilyen lányon százan , ezren is kapnak; minden ujjára akad akár tiz szerető.
Magduska irult-pirult... és arcának ez a gyenge, ártatlan pirulása azt beszélte:
Hogy az ő óhajtásai nem terjednek ilyen messzire.
Ő nem azt akarja, hogy sokan szeressék, hanem azt, hogy egy szeresse hiven, igazán, örökké.
Hiszen csak egy van a világon, a kit az ember igazán szeret.
Lizi néni meg is jegyezte hamiskásan, hogy már meg is van ez az egy.
Ugy azért sirt hát, azért rettegett folyvást ez a szegény leány!
No de hát a mi azt illeti, a Sándor derék egy legény is ám; azt mondja az öreg Amsli, megérdemel egy ilyen leányt.
- Miért nem kelnek hát össze?
- Hát azért nem, mert szegények, kérem alássan.
Egy ilyen szegény párnak, kinek sem egyiknek, sem a másiknak nincsen senkije a világon, hogy tollat gyüjtsön , ágynemüt adjon, ládát, ruhát vegyen... öt-hat esztendeig kell szolgálgatni, mig annyit összekuporgatnak, hogy legyen mire összekelniök.
Legyen ágyacskájuk a szobában és asztal és az asztalon kés és a kés mellé kenyér, melyből a kis gyermekeknek vághasson a köcsög tej mellé, melyet az a tarka tehén ad bőven,... a melyik... a melyik...
Ugy, ugyám; de mikor mindezekből semmi, még csak egy apró porcikányi sincs meg.
És azután megint csak elkezdték a szegény Magduskát nagyon sajnálni.
Óh szegény Magduska!
Be boldog volnál te, ha szegény édesapádat, szegény édesanyádat meg nem ölték volna, ha a vagyonotokat el nem rabolták volna.
Most mindezekről igy nem kellene gondoskodni, aggodalmaskodni...
Gazdag leány volnál , Magduska.
Gondoskodnék a te jó édesanyád bőven mindenről.
S mikor azután éppen legjobban folyt erről a beszéd, Szilágyi uram akadozva bár , hebegve bár, de látszott rajta, hogy minden erőltetés nélkül, mintha csak egyedül a Magduska sorsán lett volna megindulva és elérzékenyedve, mindnyájuknak nagy meglepetésére, de egyszersmind örömükre is, megajánlja, hogy ő összeházasitja a szegény párt, meg is tartatja a lakodalmukat.
Erre mindenkinek csak megáll a szeme, szája.
- Pattantyus Pödrő Péter komiszáros ur meg éppen, mint minden nevezetesebb fordulatnál, egyet pödörint a bajuszán és a vállára teszi kezét Szilágyi István uramnak.
- Jól teszi kegyelmed!
Igazi nemes cselekedet!
Hanem azért hunyorit is egyet a hamis, a szemével, kacsint egyet s csettent is hozzá a nyelvével.
Mintha azt mondaná:
- Jól tudja, mit cselekszik ő kegyelme.
Szilágyi uram pedig nem látottá teszi ezt a hamiskodást; nem is ott jár az esze , hanem egészen máshol.
Ideje sincs többé gondolkozni a fölött, hogy szivének megindulásában, azon igyekezetben, mellyel ifju korának hibáit jó tettekkel akarja helyrehozni, folyvást, folyvást több hibát, több ügyetlenséget követ el.
Magduska ott áll és fölemeli rá a szemét és édesen néz reá; akár édesapjára nézne , tele van a szeme könynyel, de tele van tüzzel, melegséggel is.
Sándor is ott áll... és most már ő is jobb szemmel tud nézni ő kegyelmére.
De csak egy, a mit meg nem foghat.
Egy, a miben meg van akadva: mi érdekből cselekszi mindezeket a jóságokat a Magduskával Szilágyi uram?
Mint a hogy el nem tudta gondolni, hogy miért adott a Magduskának száz forintot .
Ha egyszer nem ő volt annak az akasztott embernek a gyilkosa.
Ha egyszer semmi köze nem volt az egész dologhoz.
Ha egyszer maga oly könnyen kimondta, hogy részeg volt az az ember s ezzel ő adta, ő inditotta meg a gyanut, hogy az az ember nem maga végezte ki magát.
Ha egyszer ezek mind igy voltanak, akkor hát Sándor most még jobban meg nem foghatta, mi érdekből teszi mindezeket Szilágyi uram; miért adta a száz forintot; miért igérte a tehenet, a kiházasitást, sőt még mikor a násznagyságot megajánlotta, határozottan azt is megmondta, hogy elviszi kertésznek, - no mert a gányót igy hivják tisztességesen, - a szentkirályi tanyára.
Most már aztán, még jobban el nem tudta találni, mi oka lehet hát akkor, hogy olyan formát mutasson nekik, mintha őket valamiben, valamiért le akarná kenyerezni?
- Jaj, de szamár!
- Azt mondaná Pödrő Péter komiszáros uram.
Ámde abban az érzékeny vallatásban, a többiek szavaiból is kénytelen volt meggyőződni arról, elhinni, hogy mindezeket Szilágyi uram jó szivből, a Magduska sorsa iránt való szánalomból teszi.
Teheti.
Gazdag ember nagyon...
Miért ne?
Hiszen vannak még jószivü emberek is a világon, a kik könyörületesek és pártfogásukba veszik a szegény árvákat.
Már pedig nagyobb árva nincsen a világon, mint egy szegény pár, mely nem lehet egymásé; csak olyan az, mint a kinek apját, anyját megölték, mindenét elvették ...
S minthogy ez is mind megtörtént Magduskával, ő tehát mindannyiszorosan árva.
Elgondolta magában.
Tehát minden tisztán szánalomból történik.
No hát, ez is lehetséges.
Ekkor Szilágyi uram egy nagyon jó, istenes, becsületes ember.
A komiszáros is éppen arról gondolkozott, a miről Bana Sándor, hanem ő kevesebbet hitt a szánalomban, a kegyességben, a vallásosságban és a becsületben; annál inkább mindezen cselekmény kiindulását az emberi gyengeségben vélte rejleni.
Bizony ott van az igazi ok elbujva.
A leány szép.
Nagyon szép.
Valódi minta, tetőtől-talpig.
Ha szem kell, mely gyujt, mely olvaszt, az ott van .
Ha piros száj kell, mely éget, mely perzsel a csókjával, az ott van.
Ha egy egész délceg termet kell, mely karcsu is, gömbölyü is ott, a hol kell, mely elbolonditja az ember fiát, az ott van, az mind ott van.
A mi friss szépség csak kell egy gyöngy, fiatal leányon.
És Pattantyus Pödrő Péter magában azt mondta:
- Ugy segéljen!
Az ördög nem alszik!
Ha az embernek már hanyatlik is a kora, hajladozik is már az ina, mégis meglátja , mi a szép.
Legkiváltképpen pedig ilyen korban leghajlandóbbak az emberek a könnyelmü, pazar bolondságokra.
Fenszóval pedig azt mondta nevetve:
- Most mondja aztán meg kegyelmed, mikor volt nagyobb, most -e vagy előbb a szive gyengesége?
Szilágyi uram valóban reszketett, valóban gyenge volt, mikor fölemelkedett és a leány felé lépdelt.
A leány is szeretett volna odamenni hozzá közelebb, még közelebb, a nyakába borulni, megcsókolni a kezét, ő, a szegény árva, a kinek senkije sincs a világon.
El voltak érzékenyedve mind a ketten.
A leány valamit tartott a kezében és felé nyujtotta.
És Szilágyi uram ezért kelt föl izgatottan, sietve, azért indult eléje.
- Vegye vissza, vegye vissza, kérem! - esdett hozzá a leány.
- Hiszen ha már annyit tesz értünk kegyelmed, erre nincs már szükség...
Nem akarom, hogy megitéljenek érte,... hogy kinevessenek bennünket érte.
Szilágyi uram elodázta a kezével.
És a mint igy egymásra tuszkolták, az, a mit a leány a kezében tartott, leesett a földre...
A százas bankó volt az.
Csak a vak nem láthatta, csak az nem ismerhette meg, a ki sohasem látott olyant , azokról a játékos kis angyalkákról, hogy az százforintos bankó volt.
- He, he, he! - nevetett Pattantyus Pödrő Péter.
Szilágyi uram pedig, tudja az Isten mi, mi nem, a mi az imént eszébe sem jutott , most elhalványodott a bankója láttára; ámbár az előbb maga mutogatta a többit is dicsekedve, jó kedvvel... most nem mer hozzányulni... elsápad, mint a fal, a mint azért a száz forintért a komiszáros ur hajol le a földre,... ő veszi föl, ő tartja a kezében...
Hát mi változás történt azóta?
Mi van most másként, mint az előbb ?...
Egy ember,... egy ember van itten,... a ki megölt egy másodikat, hogy kirabolja!...
Mert bizonyosan az az a Gátugró János.
Az jut az eszébe, az cikázik, mint a villám, az agyán keresztül:
- Mi mindent nem lehet megtudni egy százforintosról!
Ha nem éppen erről is, de a másikról...
S hátha ott van annál a másik?
Tudja a jó Isten, most hogy azt az embert elhozták, ennek a bankjegynek a látásával egyszerre az a másik százforintos jutott eszébe.
Vajjon elvette -e azt a gyilkos a Kolofánt Mihálytól?
Hogyne vette volna?
Hiszen éppen azért ölte meg!
Megint repült, vágtatott, cikázott agyán át az a gondolat.
Ha igaz és ugy van, vajjon megtalálták -e Gátugró Jánosnál azt a száz forintot?
És teremtő Isten!
Gátugró János látta azt, hogy ő adta azt a száz forintot Kolofánt Mihálynak.
Annak is adott egyet; és ennek is adott egyet.
Egy dologban.
És annak is és ennek is.
Óh, nagy ég!
Óh, nagy ég!
És zugott a feje és rémült.
És szédült és a verejték kiütötte magát a homlokára.
Kapkod, zavartan tekintget.
És ezt a nagy változást - legalább ő ugy vélte - mindenki láthatja rajta.
Valóban a komiszárost is ez teszi figyelmessé.
Óh, Istenem!
Meddig fog még ez a rém kínozni?
És ismét csak az kóválygott a fejében:
- Mi mindent nem lehet megtudni egy száz forintosról?
Hátha még azt tudta volna, az jutott volna eszébe, hogy a komiszáros éppen most látja meg gyorsnézésü szemével, a mit az elébb elmulasztott megpillantani.
Olyan a szeme, mint a vércséé; azt hiszi az ember, hogy játszik odafönn, mint a pacsirta és a magasból mégis meglátja a szegény parányi egeret.
És teszi magát, mintha nem is figyelne semmire.
A bankó hátára azvolt irva szép, tiszta, olvasható betükkel:
- "Fried Jakab Csongrádon, 1867 május 1-jén."
Egy bankón aztán egy ilyen irás soknak a kulcsa.
Bizonyiték az idő, a vásár napja , kinek adott ki Fried ökrökért aznap pénzt.
A bankó egy tulajdonosáról kézről-kézre vezet.
A komiszáros ur jól látta azt a futó pillantásban.
És jó látni mindent, mert nem tudja az ember, minek veszi hasznát.
Gondolja:
Kezd a dolog furcsa lenni.
A bankjegy iránt azonban egészen közömbösnek látszott.
Legalább az arca nem mutatott mást.
Vagy éppen azért nem mutatott mást, hogy észre ne vétesse, a mit gondol.
Ugy tett, mintha inkább máson járna az esze, másra célozgatna.
A mint a leánynak visszaadta, nevetgélve simogatta meg Magduska arcát s tette hozzá tréfásan:
- Csak tedd el, lányom, kapsz te még - ugy gondolom - többet is ilyent.
Aztán engem is elhivj ám a lakodalmadra!
Magduska olyan vörös lett, akár a pipacs.
Ezért igazán haragudott.
Hanem a Szilágyi uram arca egészen kiderült, akár a nap egy elmult nagy vihar után.
Egészen nyugodtan ámitotta magát.
A komiszáros ur is másfelé fordult.
Most már hát hadd hozzák be azt a Gátugró Jánost.
VII.
A Gátugró Jánost, egy lángvörös, borzas embert bevezettek az ivóba, azaz, hogy keresztül vezették; mert egyenest vitték a szobába.
Régi kuncsaft.
A mint Pattantyus Pödrő Péter uram szereti mondani.
Ő neki már minden szó, minden előljáró beszéd nélkül megvan az a kiváltsága, hogy a komiszáros ur négyszemközt akar vele beszélni.
Senkinek nincs többé keresete itten.
Mindenki dolga után lát és meg is találja .
Csak a szegény Amsli nem találja még a helyét sem.
Csak ugy fél, csak ugy retteg , mintha maga is részvényes lenne ezekben a titkos társalkodásokban.
Jól tudja, mi történik ilyenkor odabenn, négyszemközt.
Mikor aztán a komiszáros ur bevégzi a társalgását Gátugró Jánossal és kijön abból a kis szobából: jó szerencse, hogy Szilágyi István uram nincsen ott, hanem már arra felé, Szent-Király felé jár; mert bizony ő kegyelme, a milyen gyengeszivü embernek mutatta magát, megképedne a Gátugró János zavart és földult tekintetétől.
De egyszersmind le is sütné a szemeit a komiszáros ur éles nézése előtt.
Általszurná a komiszáros a szivét szemének rászegezésével, mint egy éles tőrrel.
Odatartaná elébe azt a bankót, melyet a Gátugró János dohányzacskójában találtak.
Megmutatná neki előlről, hátulról.
- Mit mond ehhez Szilágyi István uram?
Valóban, a mint Gátugró János ott állt előtte félénken, tettetett jámborsággal meghunyászkodva, legelső pillantása egy nagy, nem is álmodott meglepetéssel találkozott, mely aztán sok találgatni valót adott neki, melyek bármily különöseknek tetszhettek is neki, a mai egész nap folyamában; bármint csodálkozott volna is azoknak szokatlanságain: ezen vezető nélkül eszébe sem jutott volna azokról behatóan gondolkozni.
- Megmondtam ugy -e, hogy furcsa kezd ez lenni!
Elfeledtette vele ez még magát Gátugró Jánost is, a ki hosszasan, soká ott állott előtte, és soká várta a kérdést, hogy felelhessen.
De a komiszáros ur nem tudott kérdezni sem; sem nem látott, sem nem hallott nagy meglepetésében.
A mint a kezébe vette azt a bankót, szép, uj százas bankó volt az, egyszerre csak megrendült egész testében...
Csak elálmélkodott.
Alig hitt a szemének.
Nem lehet az!
Ujra meg ujra nézte .
Forgatta a kezei között.
Ugy volt.
Valóban ugy volt!
Ugy volt.
Valóban ugy volt!
Azvolt annak a bankónak is a hátára irva szóról-szóra, a mi a másodiknak...
- "Fried Jakab Csongrádon, 1867 május 1-ső."
És aztán a bankó vezet gazdáról-gazdára, jóformán talán a nélkül is rájönne az ember, hogy Gátugró János meg lenne ijesztgetve.
Ez is hát a Szilágyi Istvántól került.
És aztán a komiszáros agyán is keresztülvágtatott sebesen egyik gondolat a másik után.
Egyik üzte-hajtotta a másikat.
Egyik fölcserélte a másikat...
S a komiszáros is ott volt, a mint a Szilágyi István feje égett.
Mit mindent nem lehetett gyanitani, gondolni, tudni egy százas bankóról , valósággal arról, a mi annak a hátára föl van irva.
Az idő, a nap, a csongrádi vásár napja, maga a név,... mind, mind egyugyanazon helyre vezet.
Sajátságos két bankó egy és ugyanazon napon.
S hirtelen, mint a hogy a vércse lecsap vagy mint inkább a sas, reácsapá szava és tekintete egész villámát, erejét, vad, ijesztő haraggal Gátugró Jánosra.
- Hol vetted ezt a bankót, gazember?
Hogy összerezzent volna más, hogy semmisült, tört volna meg ilyen hangra, s hogy felelte volna reszketve az igazságot az ilyen véletlen megrohanásra.
Gátugró János nyugodtan felelte:
- Találtam.
Pödrő Péter ekkor megfogta a lajbiját ott, hol egy gomb hiányzott róla...
- Hol van innen a gomb, János?
- Leszakadt, kérem alássan, nem tudom hol és nem tudom mikor...
Pödrő Péter odadugta az orra elé a gombot.
- Nohát, ezt meg én találtam meg, János.
Szakasztott olyan volt, mint a többi.
Bizony nem volt ennek egy mákszemnyi hatása sem Gátugró Jánosra.
Akkor odatartotta a juhászkampót is, a nyelét is, melyet a pandurok elhoztak, az orra alá.
Nézte, mintha csak egy közönséges, utszélén fölvett szalmaszálat mutattak volna neki...
- Hol tört el ez, János?
A legjámborabb ostobasággal felelte Gátugró János:
- Hát ott a nyele végén, kérem alássan...
- Nem ott, gazember, hanem ott, a hol Kolofánt Mihályt megölted!
- Különben is, - gondolta, - mi szükség vesződni ezzel a gazemberrel, mikor az a bankjegy mindent bizonyit, nyomról-nyomra vezet, bizonyit ellene, bizonyit más ellen, bizonyit mindent!
És elfordult tőle és folytatta, üzte tovább gondolatait, azaz, hogy inkább azok vitték, azok ragadták magukkal tüzzel s kérlelhetetlen, olthatatlan izgatottsággal.
Mert a komiszárosoknak is vannak kombinációik, s mi lenne más legjobban, mint egy régi, homályba burkolt, vagy elsimitott büntény napfényre hozása ?...
Ugy van!
Az a bankó a Kolofánté volt.
És tegnap itt volt Kolofánt a csárdában és itt volt Szilágyi uram is.
Ment tovább sorban a gondolat füzésén:
És igy a bankó Szilágyi uramé volt, Szilágyi uramtól került a Kolofánt kezébe
De Szilágyi uram nem panaszolta, hogy bankója veszett el.
Pedig itt volt a komiszáros.
Következésképpen maga önként adta Kolofánt Mihálynak, vagy Gátugró Jánosnak, de egyiknek bizonyosan a kettő közül.
Dehát miért adott egy száz forintost, ennyi pénzt, ily sokat ?...
Még akkor is, ha azt látta, hogy egy nyomorult, megvénhedett, üldözött földönfutó a Kolofánt Mihály.
Mi oka lehetett arra, hogy ily sok pénzt adjon neki, egy csavargónak, egy futóbetyárnak, ki rabló és gyilkos volt valaha, vagy akár a másiknak?
- No, de adott a tiszta erkölcsnek is, - mondja mosolyogva Pödrő Péter uram.
Ennek is száz forintot.
Bizony ugy tékozolja a pénzt ő kegyelme, mintha csak maga csinálná.
Pedig az nem hamis bankó egy sem.
Egytől-egyig mind igaz, jó, járó bankó, melyeket ő kegyelme a csongrádi vásáron kapott ökreiért.
De hát miért tékozolja?
S hát annak meg éppen mi az oka, hogy ennek is száz forintot adott?
És most már ugy vélekedett, hogy megtalálta az igazit, a miért Magduskához olyan jó szivvel viseltetik Szilágyi uram.
Ott, a hol valami kalandról szó nincsen, maga az egyszerü szánalom nem dobat ki száz forintot egy egyszerü leánynak, a ki csak egy kis szolgáló egypusztai csárdában...
Nem érdekelteti magát érte annyira, nem siratja, nem kínlódik szomoru esete hallásán, nem halványodik el, nem ijedez.
Óh, más érzelem ez!
És a komiszáros nem azt mondta a szegény Szilágyi István uramról: Ez a magábaszálló bünbánás érzése, hanem azt: Ez a lelki mardosás.
És egyszerre megüti homlokát .
Annak adott száz forintot, a ki Pákayt és családját megölte, a Kolofántnak, a rablónak, a gyilkosnak vagy annak, a ki ezt a cimborát megöli.
És annak adott száz forintot, a kinek az apját, családját megölték, a szegény árvának, a Pákay leányának.
Ez nem lehet puszta véletlen.
S mormogta magában:
- Ki hitte volna ezt, Szilágyi István uram?
Ki gondolta volna?
Nagy dolgok lesznek, - mormogta magában tovább, - nem azért a száz forintért, - akár volt felfogadva, akár nem, - sokkal többért ölte el Gátugró János Kolofánt Mihályt.
Megunták már.
Nagyon sokat tudott már Kolofánt Mihály.
Itt van Szeged a nyomukban.
El kellett tenni láb alól.
S vagy igy vagy ugy, de mégis a Szilágyi révén veszett el, mert övé volt a bankó...
Mindenféleképpen az ő titkának kellett itt elaludni.
Azt kell tartani itt is, ott is.
Utána dörmögte.
- No, majd többet is mond még Szegeden Gátugró János.
Sokat.
Sok dolgot, melyek már régen alusznak, s melyeket a Kolofánttal még jobban el akartak altatni.
Mert most már meg vannak rémülve ettől a Szegedtől, hát nyakra-főre igyekeznek eltakarni, eltemetni mindent.
Hm!
De nem lesz ám eltemetve.
S diadalmasan mosolygott.
Azután ujra sorba szedte a mai nap adatait, tapasztalatait.
Szilágyi uramat , eltávozását, visszatérését, a Kolofánt Mihály lerészegedését, fölakasztását...
A Magduskát, a mint azt a rémes esetet elbeszéli.
A hatást, azokat a változásokat, a melyeket Szilágyi uramon tapasztalt, a százas bankókat, s mikor mindezeket az ujjain végigszámlálja, az eszén megfontolja, azt mondja magában:
- Itt a Pákay kirablása, meggyilkolása forog szóban.
Tüzzel jár-kel föl s alá, s jóformán nem is tudja, hogy néha fenszóval is beszél , el is mondja szóval, a mit gondol.
- Valamint nem is tudja, elfelejti régen, hogy az a komisz kapcabetyár, az a Gátugró János, folyvást ott áll megkötött kezeivel .
Izzad, csorog a viz a homlokáról, de a világért nem ejtene egy kérést, hogy azt törölnék le a homlokáról.
Most odaér járkálásában az ablakhoz a komiszáros ur.
Éppen akkor ül a lovára odakivül, az istálló előtt Szilágyi István uram.
A Sándor kivezette a lovát, tartja a jobb kengyelt.
És ezt is elmondja fenszóval a komiszáros ur, a mint utána néz azablakon.
- Aztán hogy megy, hogy el tudja bolonditani az embereket kegyességével.
Milyen vigan megy, mintha semmi oka sem volna busulni ezen a világon, semmi oka félni, szorongani!
Milyen hetykén megugratja a paripáját Szilágyi István uram!
És ekkor dörmögi valaki a háta mögött:
- Ugy?
Hát Szilágyi Istvánnak hivják ő kegyelmét!...
Gátugró János az, és az is utána néz Szilágyi István uram után nagy bámulással...
A komiszáros ur nem fordult vissza megnézni, meglátni, hogy mi szólaltatta meg.
Ha megszólalt, hát csak hadd beszéljen tovább.
Valami fortélyt akar az, igy aztán majd jobban kiszalasztja.
Az pedig ismét nagy elgondolkozással a fejét bólintgatva:
- Hát Istvánnak hivják!
Tehát nem a vezetéknevén, hanem a keresztnevén bámult el.
A mint látszott, gondolkozott valamin, a min nem birt átvergődni, a mihez még nehéz volt a feje.
Vagy ravasz volt és gonosz, és nem akart egyszerre minden előzmény, minden haszon nélkül többet mondani, vagy pedig ostoba és nem birja az esze tisztán a dolgot.
És azután folytatja mégis magában, tompán, mély elmerülést tettetve, semmi tudakozódást, semmi kérdést nem várva Gátugró János:
- A Kolofánt Mihály azt mondta utóljára: "Ne bánts, István, inkább visszaadom a száz forintodat és nem szólok senkinek egy szót sem arról a dologról."
A komiszáros ur összerezzent és gyorsan visszafordult.
Nemcsak azt hallotta e szavakban, hogy Kolofánt Mihály részeg észjárás szerint mást gondolt gyilkosának,... hanem nagyot, sokkal nagyobbat, éppen azt, a min folyvást törte a fejét.
De hát micsoda ez a dolog?
Valóban az -e az a dolog, a melyre gondol?
Semmi más!
Nem lehet más, mint az,... de csak lassan, óvatosan...
Gátugró János pedig a szemébe nézett föl ravasz alattomossággal, és könyörgött neki, most:
- Tekintetes ur, az Isten áldja meg, töröltesse meg az ábrázatomat!...
Tudta, hogy most mindenesetre megteszi.
A komiszáros ur kivette a Gátugró János zsebéből a keszkenőt és letörölte az embernek a homlokát, arcát maga.
Most már aztán szivesen fog beszélni.
Ez csak ezt akarta, egyebet semmit.
S ekkor aztán kérdezhetett tőle a komiszáros ur akármit.
Hallgatott.
Nem tudott többé semmit.
Vagy ha tudott, nem ment vele sokra.
- De ezért elmondd ám, gazember, aztán Szegeden is, a mit most itt magadban mormogtál.
- Elmondhatom, kérem alássan, csak azt tessék megigérni, hogy kiviszi a tekintetes ur, hogy föl nem akasztanak.
- Jó,... jó...
Csak beszélj tovább.
Ugy lesz, ha elbeszéled, a mit tudsz ebben az egész dologban.
Az pedig ismét visszaesett előbbi szerepébe: tette magát, hogy ravasz -e, vagy csakugyan olyan ostoba, hogy a dolgot nem birja tovább érni az esze.
Nézett, akár egy birka.
Nem értett, nem tudott többet semmit.
Pödrő Péter komiszáros ur azonban büszkén a mellére ütött.
No, de birom én: no, de értem én, tudom én!
Igenis, itt a Pákayék kirablásáról, meggyilkolásáról s annak elkövetőiről van a szó.
Azonban egy ilyen gazdag emberrel nem lehet csak olyan röviden elbánni, mig a dolog nem egészen bizonyos.
Nem lehet senkire csak ugy vaktában ráfogni valamit.
A bankó és minden még csak nem is félpróba.
No, de majd csak kerüljön Gátugró János Szegedre!
Odakerül a többi is.
És aztán ki fog sülni az egész, olyan szépen kikerekedik; olyan szépen kigombolyitja azt Pödrő Péter, hogy a világ bámulni fog rajta.
Hogy fogja ez majd hirnevét is emelni!
De különben még más oldalról hozhat is a konyhára valamit.
Hm, hm!
De vajjon lesz -e közvetlen tanu?
Nem nyerte -e meg ezt az egyet vagy a másikat is magának?
Hej, jól tudja a vén bünös, mit csinál.
Azonban a mint végigmegy a konyhán, odakacsint Amslinak, a ki a pecsenyét forgatja, meg a máminak és azt mondja nagy kevélyen:
- Aligha meg nem kerülnek a Pákayék többi gyilkosai.
Az Amsli örvendezve nagyot kiált reá:
- Jaj!
Hála az Istennek!
A komiszáros ur, a mint tovább megy, megcsippenti a Magduska állát, a mint az talán éppen neki gyurja a turós metélt tésztáját.
- Hát te nem is örülsz, Magduska?
A Magduska a fejét csóválja szomoruan.
A komiszáros ur is csóválja.
Hm! mondom, ez a leány alighanem tud valamit.
Pedig dehogy tudott.
Talán csak azt gondolta el:
- Akkor az is akasztófára kerül, a ki az én életemet megmentette; és azért nem örült olyan nagyon.
De hogy az kicsoda, nem is álmodta.
Szilágyi uram pedig fönhordott fővel, boldog mosolylyal gyönyörködött a szép tavaszi napban, mely a természetet olyan gyönyörüen föl tudta öltöztetni.
Vidoran paripázott Szent-Király felé.
S mig feje fölött a pacsirta dalolt, fohászkodott magában:
- Hála neked, jó Istenem, most már titok marad örökre: nem fogja többé megtudni senki!
Most már jóra fordul minden.
Én is leszek valaha boldog még egyszer életemben.
Pödrő Péter uram pedig törte, folyvást törte a fejét, mit találjon olyat, a mely a Pákayék esetének közvetlen érdekeltjeit az ő részére hajlitsa, a mibe Szilágyi István uram beleakadjon, mely aztán az egész dolgot egyszerre a napfény elé állitsa...
Talán éppen akkor találta meg...
Megvan, megvan, a mibe beleakad!...
Ez aztán bizonyos; hanem erre, hogy mint az ecetágy megérjen, várakozni kell egy kicsit.
Ez a valami volna a Bana Sándor.
Majd fölébresztjük a szivében azt az ördögöt, a melyiknek epe van a szivében, zöld a szeme és körmével, fogával rohan a prédájára , hogy szétszaggassa.
Vége az első résznek .
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE