VI.
A Vihorláton keresztül nehány nap óta átkacsintgatott az ősz.
Még nem keresett állandó szállást, de estefelé köd látszott már a Verbonyik sásai fölött.
A nyár viszont délfelé készülődött.
Rozsdába fordult az erdők háta, pókháló úszott-ereszkedett a tarlók felett s a napocska melengetett még.
Olyan bágyadt mosolygással, mint egy elbúsult, elfáradt menyasszony.
Balogh Marcsa kiállt néha a veranda ajtajába, a törlőruhát beleverte a levegőbe , szétnézett az udvaron s megpillantván Matyi bácsit az istálló előtt , föl-fölmosolygott hervadtan.
Olyan volt ez a mosolygás, mint a szeptemberelő verőfénye.
Aztán befordult a verandára s tovább-rendezgetett a szobákban.
Néha megállt a fali tükör előtt: ott látta magát teljes nagyságában.
S egy délelőtt csak észrevette, hogy keskeny két vonal árnyéka játszadozik a szája két szegletében.
Kis kezét végighúzta a halántékán s csak felsóhajtott magában .
Később kinézettaz anyjához és segítgetett neki a konyhában.
Igy mentek a napok egymás után, úntató rendben.
Marcsa érezte, hogy ez csak látszat, lesz még rosszabbul is.
Az édesanyjának mindent elmondott már, egy sort el nem hallgatott volna, s a nemzetes asszony biztatgatni kezdte:
- Majd megváltozik minden, leányom.
- De mikor, édesanyám?
Apa nem tud rámnézni és így én nem bírom ki sokáig.
Szerencsére helyben volt Drabik.
A nemzetes úr valóban morgott magában, két hét óta egy szava nem volt a házbeliekhez s ha csak tehette, házonkívül verte el az időt.
Marcsának nem egyszer a nyelvén volt már, hogy odafurakodik az öreghez, az ölébe lopja magát, mint régen s megcirógatjaa borostás állát: "édesapa, mért haragszik rám ?"
De Drabik Menyus, ha suttyomban találkozott Marcsával, mindig visszafogta néhány okos szóval:
- Csak hagyni kell a fejleményeket, Marcsi.
Részemről ugyanis folyamatban van az aknázás.
Csigavér az egész, aminthogy kapcadarabka minden, az élet is.
Hiszen ne volna csak ilyen lázító és szerencsétlen cifferblattom!
Marcsa nem értette többnyire a Drabik szeszélyes kifejezéseit, de bizott az odvas díjnokban.
S ezzel a bizalommal sietett át a kerten azon a napon is, amikor Drabik megüzente neki, hogy ebéd után várni fogja a kert mögött "halaszthatatlan fontos ügyben ".
A kert hátában ott volt már Drabik.
Marcsa kezet adott neki a kerítésen át:
- Mi az a fontos ügy, Drabik?
Drabik a legvégén kezdte:
- Arról van szó, Marcsi, hogy ma délelőtt féltizenegykor mégis csak kivágott a szolgabíró.
No, nem szabad megijedni, mert úgyis erre pályáztam...
- Mért pályázott rá? - csodálkozott el a leány.
- Csak, - és vállat vont.
- Csak pályáztam rá, mert így akartam.
Mert Drabik Menyus előre föltette magában, hogy előbb-utóbb kihajíttatja magát.
Drabik Menyus tudniillik szabadkezet akar nyerni a dolgok minden vonatkozásában, nem is szólva arról, hogy a hatvan krajcár napibérből a legbrutálisabb beosztás mellett sem bir kijönni Drabik Menyus.
Jelen esetben mindazáltal nem az én vacak ügyemen van a hangsúly...
- Mégis hogy történt? - kérdezte a leány.
- Egész egyszerűen, - szippantott az orrán Drabik.
- Ma délelőtt féltizenegykor jön a szolgabíró s szokása szerint odaveti nekem: na, hát az egészségi mibenlét minő mértékben szuperál, Drabik fater?
Felbosszantott ez a vállveregetés, mert tudom róla, hogy félművelt pofa s gondoltam, várj csak, mindjárt aládsúrolok egy kicsit.
- Csak-csak, - feleltem neki, - és te hogy érzed magad, Pali fater?
Mert tudni kell, hogy a fürdőben pertút ivott velem, meg Suhajdával, de csak a mulatozás tartamára, mert ilyen alak ez a dzsentri s tudtam, hogyha visszategezem, hát megvész tőle.
Meg is veszett.
Szóra szó jött, ő goromba lett , én se hagytam magamat.
- Szemtelen diurnista! - kiáltott rám egyszer.
- Szemtelen, aki mondja! - így én.
- Rámnézett, olyan lett, mint a pulyka, én meg csak röhögdéltem a szeme közé.
Majd kipukkadt.
- Még párbajra sem hívhatlak ki , te tetű, mert aligha vagy párbajképes! - így ő.
- Ez igaz, mert nem párbajozok , legfeljebb birkózni állok ki, de közönség előtt és belépti díjak mellett, a tetű pedig te vagy! - így én.
Erre történt, hogy az asztalra vágott: - nekem köszönheted, hogy kegyelemkenyeret kapsz.
Mától fogva mars ki innét, te koszos !
- Én azt mondtam rá: - te strici!
- Mi az? - kérdezte ijedten Marcsa.
- Hogy strici?
Az nagyon sértő szó, Marcsi.
Pesten hallottam, mikor még filozopter voltam.
A szolgabíró persze nem strici, de alaposan össze akartam sértegetni.
Most azonban nem ilyen pibecségeken van a hangsúly.
Sokkal fontosabb ennél...
Marcsa fejcsóválva hallgatta, mert annyit tisztán látott, hogy mátólfogva állás nélkül marad Drabik Menyus.
Meg is jegyezte:
- Talán szóljak az érdekében Kendének?
- Isten ments! - tiltakozott Drabik.
- Csak ezt ne!
Sokkal fontosabb ennél, sőt az egyedül fontos ezúttal az a kérdés, hogy a szolgabíró még a holnapi napon meg fogja kérni a kezét, Marcsa kisasszony.
Suhajda mondta nekem.
Marcsa, úgy magában, rég elkészült már erre a hirre, de most, hogy először hallotta Drabiktól, mégis összerezzent.
Néhány pillanatig szó nélkül álltak szemben mindaketten.
Drabik azt gondolta: "csak töprengje ki magát egy kicsit a kisasszony ".
De ahogy lopva a kisasszonyon felejtette magát, ahogy elnézte elhalványult arcát, a szomorú szemét, még a kemény díjnok is megsajnálta kevéskét.
Szélcsend volt, a napocska sütött még, de már erősen rézsút, felettük szállt, egyre szállt az ökörnyál, a falu végéről idáig hallott a vidám tilócsattogás, de most nem volt idő a hangulatokhoz.
Marcsa lehajtotta a fejét s összevont szemöldökkel kérdezte:
- Egy dolgot mégse értek, Drabik.
Lehetetlen, hogy Kende ne tudná, miért kellett elmennie Lacinak!
Drabik fölnevetett, nyersen:
- Persze, hogy tudja.
Csakhogy fordítva tudja, mert volt rá gondja Gabriella közanyánknak.
Nézze, Marcsi, - s szeretettel fogta meg a leány kezét, - hallgasson rám és bizzon meg bennem.
Az első akna holnap fog robbanni, a második csak azután, mert ezt a másodikat szántam Gabriella asszonynak, amely felrepíti majd és levágja a földre, de ehhez szükséges, hogy én is bízhassam magában.
Mert ha csalódnom kéne egyszer, akkor végérvényesen bajba jutna Tarján, de kampec lenne Drabik Menyusnak is.
Marcsa a kezét nyujtotta neki:
Drabik Menyus annyira meghatódott, hogy engedelmet kérvén, megcsókolta a leány kezét.
Aztán elköszönt tőle, felsietett az irodába, hogy távozása előtt véglegesen rendezze az újfalusi adóhátralékosok névsorát.
Közbe kitette maga elé a zsebtükrét s néhány mitesszert kezdett nyomogatni az orrán.
Ugyanakkor, hamis fejhangon, előszedegetett egy szerfölött ócska operettmelódiát: De az egész nagy Albionban - Nincs több olyan lány, mint ahonnan...
Másnap tehát mégegyszer és utoljára felnézett Drabik Menyus az irodába, hogy búcsút koccintson Suhajdával, mielőtt véglegesen nekivágna az erdőknek.
Azaz , hogy a koccintás csak ürügy volt a Drabik részéről, mert a valóság úgy festett , hogy Drabik kéznél akart lenni a kellő pillanatban.
Suhajda ismét hálóingben ült az asztalnál, mert tegnap este forralt bort nyakalgatott a községházán s éppen a körmét piszkálgatta egy szalmaszállal.
Drabik leült, szemközt s pecsétes üveget húzott ki a zsebéből:
Suhajda odapislantott s egyszerre mosoly rándult át a fonnyadt bajusza hegyén:
- Borovicska, - intett a szemöldökével Drabik s felemelte az üveget: - Éltessen kettőnket a Gondviselés!
Aztán Suhajda emelte föl az üveget:
- Az Isten adjon sok reménységet a magyaroknak! - s jót húzván, cuppantott hozzá : - Vérré válik az emberben...
- Mint barátban a lencse, - így Drabik.
S közelebb hajolt Suhajdához: - Itt van már az a hólyag?
- Hólyag? - harsogott fel Suhajda teli szájjal, melyből kiásított két-három gyásztetejű lyukasfog.
- Megjött.
A kocsija a kert mögött vár.
Van már félórája, hogy trafikálnak Gabriellával.
Nagyon bomolnak egymás után, - s az asztal fölé röhögött.
- Te Menyus, mondd már, van rá kilátás, hogy kipukkadnak mindaketten?
- Remélem, - intett Drabik, ami módfelett megnyugtatta Suhajdát.
- S pedig még a mai napon...
Drabik újfent jó egészséget kivánt Suhajdának, de a két fülével kifelé dolgozott ezalatt.
S a fülével csakhamar kivette, hogy a szolgabíró már az udvaron beszélget a jegyzőnével.
Hirtelen az ablakhoz lépett.
Kende akkor már a kapu felé tartott.
- No lám, de kicsipte magát a nyalkos!
Csak türelem, Istvánkám, alápetárdázok mindjárt.
Te addig is táplálkozzál az italból, - s kisietett maga is.
Az udvaron megfogta a jegyzőné:
- Hova, hova, Drabik?
Várjon csak egy pillanatra!
- Azonnal! - de vissza se nézett, hanem nekivágott a faluvégnek, ott futva a kertek, alá fordult s bemászott a Baloghék gyümölcsösébe.
Érezte, hogy fokról-fokra izgatottabb lesz, a szíve meg úgy dobog, mint még soha életében .
Egyszerre csak a konyhában találta magát:
- Hol a kisasszony, Juli?
- A szobájában lesz, - mondta suttogva a szakácsné.
- Most ugyan rosszkor keresi Drabik úr...
Drabik Menyus lábujjhegyen a Marcsa szobája felé sompolygott s észrevétlenül sikerült belopóznia.
Marcsa az ablaknál ült s lehajtott fejjel babrálgatott valami hímzésdarabkán.
Nyugodtnak látszott.
- Itt van? - lihegte Drabik.
Marcsa a fejével jelezte, hogy itt van.
Drabik szöglettől-szögletig kezdett futkosni a szobában:
- Hát csak hidegvér, Marcsi s a helyzet magaslatára kell emelkedni, hogy így fejezzem ki magamat.
Drabiknak köztudomás szerint tervei vannak, de ha maga most megijed és cserbenhagy, Tarján öngyilkos lesz, Drabik pedig egyszerűen megdöglött.
Nem szabad vacillálni s jelszónk legyen: hidegvér és elegancia ...
Úgy, úgy, Laci öcsém!
Kezdd te csak szépen ott, ahol az apád összeesett egyszer !
Én mondom ezt neked, aki tizenhat éve dühöngök és koplalok.
Szóval: ki a mellel , be a hassal, Laci testvér! - s kezét rátette a Marcsa vállára.
- Ne szurkolj , Tarján!
Marcsa jó ideje odaügyelt már a dadogó Drabikra s egyszerre csak elnevette magát:
- Ejnye-ejnye, Drabik!
Hát illik ennyire megzavarodni!
Hiszen maga Tarjánt biztatgatja...
Drabik erre már leült s turkálni kezdett a hajában: "a helyzet magaslatára kell emelkedni...
Be a hassal !" - s ezalatt nem vette észre, hogy magáramaradt, mert Marcsát behivatták az első szobába.
A leány megjelent a hivásra s megállt az ajtóban.
A nemzetes asszony az asztalnál ült s mozdulatlanul nézett maga elé.
Szemközt a nemzetes úr dült el a félkönyökén s az ablak felé merengett el.
Kende a kályha előtt állt, felöltőben s kalapját forgatta az ujjai között.
- Parancsoljon, édesapa, - mondta nyugodt-szelíden a leány.
A nemzetes úr Marcsa felé fordult.
De ahogy találkozott a leány hideg szemével , kicsit maga is megzavarodott.
Kende várt és a nemzetes úr arcát leste.
A nemzetes úr így szólt:
- Nézd, kislányom, azért hivattunk be, mert Kende megkérte a kezedet.
Nekem semmi szavam nem volna ellene.
Édesanyád nem tudom, hogy gondolkozik, de ez elsősorban úgyis a te dolgod.
Tetőled függ a válasz.
Nagy csönd állt be másodszor is.
Kende pirosan fordult a lány felé, ki az apjára csüggesztette a szemét, de nem szólt.
Marcsa megrezzent.
A hangja nyugodt és szelíd volt most is:
- Én csak Lacihoz fogok elmenni, édesapám.
Még nagyobb csönd állt be.
Kende lángbaborult, a nemzetei úr pedig visszakönyökölt és hallgatott.
S a kínos csöndben Marcsa egyszerre csak körülnézett s nesz nélkül kisurrant az ajtón.
Mire föleszmélt, a szobájában volt újra.
Drabik a kezét szorongatta:
- Semmi, Drabik, semmi, - sóhajtott a leány.
- Megmondtam apának, hogy csak a Laci felesége leszek.
Ha megölnek, akkor se megyek máshoz.
Istenem, micsoda napok következnek most rám! - s tenyerébe tette az arcát.
S mihelyt elpityeredett a leány, Drabik Menyus a régi, a keserű és lázadó Drabik lett egyszerre:
- Köszönöm ezt magának, Marcsi.
Most pedig figyeljen rám, mert mától kezdve elkövetkezik az én fellépésem ideje is.
Tudom, az öreg most még inkább háborogni próbál, nem azért, mintha neki lenne igaza, hanem, mert már úgyis benne van a háborgásban.
De Drabik Menyusnak gondja lesz ezentúl az öregúrra is, csak nyugodjon meg, Marcsi.
Annyit elárulhatok máris, hogy Drabik Menyus második számú robbantása rettentő hatású lesz.
Legyen okos, Marcsi!
Még csak annyit , hogy bárminemű utókövetkezmény esetében csak menjen le teljes bizalommal a nagymamához...
Marcsa ránézett, a könnyein át:
- Úgy van.
Mert Drabik Menyus idejében megdolgozta odalent is a terepet.
Hát csak kitartás!
Drabik vakszemre vágta a kalapot s fütyörészve ment ki az udvaron.
A kapu előtt beleütődött Kende Pálba s a szeme közé röhögött.
Mire az irodáig botorkált el , Suhajda az egész üveg italt eltáplálkozta már s halk vigassággal nézegetett hol az üvegre, hol Drabikra.
Drabik is mosolygott, de legfeljebb három pillanatig .
Mert a negyedik pillanatban csak belobbant Gabriella asszony.
Belobbant, sárga szeme lángolt, belobbant, mint a zsákmányra lecsapó vércse.
A fejéhez kapott:
A fejéhez kapott s csaknem elterült.
Drabik Menyus viszont a borotváját meg a borotvaszíjját pakolgatta be ezalatt, veszett nyugalommal.
- Igenis, nagyságos asszony.
Értem és méltányolom a lelkiállapotát.
A szolgabíró kirúgta Drabikot, Drabik tehát kirúgatta a szolgabírót.
- De ember! - sivított az asszony.
- Tudja -e, mit csinált velünk?
- Körülbelül, - és madzagot kotort ki a fiókból, hogy átkösse a csomagot, melyet a hóna alá fog csapni, ha utolsó útjára indul el az irodából.
- Nagyon kérem , nagyságos asszony, csak semmi érzelgés, mert ez órától fogva vérre megy a játék .
A helyzet képe körülbelül ez.
Olvastam egyszer, hogy a gibraltári vár legbelső erődjében ott ült egy angol tengerésztábornok, előtte semmi más, csak egy asztalka s ezen az asztalkán különböző színű villanygombok vannak.
Mármost, ha ellenséges csatahajó közeledik, a tábornok csak kinézi a mappán a hajó helyét , azután megnyomja a megfelelő gombot, mire a hajó felrepül a mennyországba, mert aknák vannak a víz alatt.
Mondanom se kell talán, hogy Drabik Menyus ugyancsak egy ilyen tengeri tábornok s dühibe megnyomta az első gombot, mire Kende Pál a felhők közé kalimpált.
Csak semmi izgalom, nagyságos asszony, mert Kende mindössze az előnaszád volt, de sor kerül rövidesen a drednótokra is.
- Nyomorult ember!
Nyomorult ember! - rikácsolt a jegyzőné s már azon a ponton volt, hogy szembeköpje Drabikot.
- Disznó alak!
Drabik nem törődött Gabriella asszonnyal, ahelyett hóna alá csapta a borotvát , meg a szíjjat, odalépett Suhajdához, kezet adott neki:
- No, ég veled és gyöngyharmat, drága Istvánom.
Most, amikor végleg elpakolok innét, valljuk meg egymásnak férfiakhoz illő nyíltsággal, hogy mi ketten, mint faktorok, a ténykedésünkkel vajmi kevés vizet zavartunk a közigazgatás tágas tengerén.
Igazam van -e, drága Istvánom?
- Körülbelül, - hunyorgatott Suhajda és bár küzködött ellene, mégis elérzékenyült a búcsúzás e pillanatában.
Drabik másodszor is vakszemre vágta a kalapot s elment.
Gabriella asszony meg , kit a düh rángatott, egyszerre rárohant Suhajdára és bár Suhajda István lekapta a fejét, csak úgy csattogott rajta a pof és a nyakleves:
- Te ország szégyene!
Te törkölyösüveg!
Hát te még kontráztál annak a habarodottnak!
Hogy az Isten tegyen el akárhová, hát mi lesz most velünk!
Ná, te gyalázatos!
S elcsattogott a konyhába.
Ott kezébe vette ugyan a kanalat, de le is csapta mindjárt s az ebédet rábízta a cselédleányra.
Soha még ilyen szerencsétlennek nem érezte magát.
Gondolkozni akart volna, de nem bírt gondolkozni.
Égő szemei előtt mint kavargó és rikoltozó árnyékok kiabáltak feléje egyszer a szolgabíró : " no, nagyságos asszony, így se babráltak ki még velem s ezt magának köszönhetem ... ", egyszer Drabik mester: "vigyázat, mert én vagyok a tengeritábornok Gibraltárban ..." ismét a nemzetes úr vésztjósló szemét vélte látni: "te vagy az oka mindennek, Gabriella, hogy fulladnál meg !..."
S erre már összedidergett Gabriella asszony.
De most talán meg lehet még akadályozni a bajt.
S Gabriella asszony nem is késlekedett sokáig, hanem hamar-délután átszaladt Baloghékhoz.
Otthon nem talált mást, csak a nemzetes asszonyt, meg Marcsát.
A nemzetes asszony a varrógépen igazgatott valami csipkéskendőt, Marcsa pedig levelet írt az asztalnál.
Csönd gubbasztott a házban.
De a csöndet egyszerre fölverte Gabriella asszony, mert nem titkolta, miért jött át:
- No hallod, lányom, jól kitettél azzal a szegény emberrel!
Ugyan, mit szólsz hozzá, Lenke?
A nemzetes asszony igen kedvetlen volt ezúttal:
- Én nem avatkozom bele.
Ahhoz megy a leányom, akihez akar.
- Hiszen persze, - édeskedett Gabriella asszony.
- Én még úgy se avatkozhatom bele, Isten ments!
Hiszen ismertek.
De azt mégis meg kell mondanom neked , leányom s csak azért jöttem át, hogy Tarján téged sohase fog elvenni.
Ezt ő maga mondta nekem, mikor elővettem négyszemközt...
De a folytatás már az ádámcsutkáján akadt meg Gabriella néninek.
Mert Marcsa egyszerre lecsapta a tollat s felugrott:
- Hogy jött maga ahhoz, hogy négyszemközt elővegye Tarjánt?
No, ha volt nyelve Suhajda Istvánnénak, volt ám nyelve a Balogh-kisasszonynak is:
- Nem igaz!
Nem igaz!
Az én apám nem szorul idegen tanácsokra!
Mi köze magának Tarjánhoz, vagy énhozzám, vagy bárki máshoz?
Kikérem magamnak!
Ha pedig annyira meg akarja házasítani a szolgabírót, hát menjen maga a szolgabíróhoz!
Gabriella asszony annyira indulatba jött, hogy remegett bele a berakott felső fogsora.
De kapóra belépett a nemzetes úr.
Fujt, mint a mulatság reggele óta mindennap s csak arra kapta fel a fejét, hogy Marcsa felcsattant:
De mielőtt megtudhatta volna, miről is van szó, Marcsa kiszaladt a szobából s úgy bevágta az ajtót, hogy zengett bele a ház.
Az öreg ingerülten dünnyögött az orrába:
- Már megint veszekedtek?
A fene ett volna meg...
- De nézd, Gyurka én csak annyit próbáltam felhozni... - s itt már remegett a szája Gabriella asszonynak.
Marcsa ekkor már a nagymamánál járt.
Mert megjegyezte a Drabik utasítását s e pillanatban nem tudott okosabbat tenni, minthogy segítségért szaladjon az öreg kis házba, ösztönösen megérezte, hogy most már nincs senki más, aki melléje állna s ha megint összeszidja is a nagymama, de azért van szíve anagymamának .
Nagymama pedig ugyancsak korholta:
- No, te gyönyörüség!
Hát mégis csak lejöttél egyszer, amikor már nem tudsz kihez szaladni!
Mert az az előkelő Tarján is csak akkor bírt felkeresni, amikor kidobta az apád, az a híres.
Jól tette!
Te pedig, hallom, Kendét dobtad ki.
Jól tetted!
S mialatt szapult a nyelve, öltözködni kezdett.
Egyszer-egyszer ugyan Misutáné is közbekontárkodott óvatosan:
- Mi lehet a Tarján úrval?
- Mi lehet? - fordult hátra a nagymama.
- Semmise!
Biztosan csavarog, vagy iszik valahol.
No, haszontalan ember, sose viszi semmire, - s éber madárkaszemmel nézett a leány szeme közé.
- Ugye, még mindig az után bomolsz?
Mi?
Marcsa lehajtotta a fejét.
Hallgatott.
- No hiszen, jól néztek ki ketten, mondhatom!
Most persze a nagyanyád csináljon rendet, amikor mindent felforgattatok!
Mi?
Készen vagyok.
Adja csak ide Misutáné lelkem azt az esernyőt, mert szükségem lehet a nyelére.
Indulhatunk.
Marcsa szó nélkül követte a nagymamát, aki begyesen bólintott, ha köszönt neki valaki az utcán.
Fekete ruhában volt a nagymama, régiformáju tollaskalapban s gyorsan szuszogott, mert forrt benne minden, de csak akkor tört ki, ahogy rányitott az ebédlőszobára.
Ott ült a nemzetes asszony, meg Gabriella néni s a nemzetes úr dühös léptekkel döngött föl és le.
Hangos vitában álltak, de csönd is lett egyszerre, ahogy váratlanul betoppant a nagymama.
Mert ritka ujság volt , ha egyszer-egyszer kilépett a régi kis ház kapuján.
Hát még most!
Haragosan kapkodta kis madárfejét s aközben hadonászott az esernyőjével.
Először a jegyzőnének rontott neki, minden bevezetés nélkül:
- Kotródjon innét, de azonnal!
Ne merje kinyitni a száját: éppen eleget hallgattam már!
Takarodj, mert ezt az esernyőnyelet töröm össze a hátadon, te cudar perszóna!
Gabriella néni először hebegni próbált, de a rettenetes öregasszonytól ő is megijedt s esze nélkül hátrált kifelé az ajtón.
A nagymama most a nemzetes asszonyra rohant rá, mint egy felborzolt vércse:
- Hát teneked nincsen szád, te alamuszi!
Azért vagy a háznál, hogy magadba sírdogálj és emészd magadat!
Juj, de szégyellem, hogy ilyen nyavalyás asszony is akad még ebben a gyalázatos világban!
Rúgd ki Baloghot is, ha komiszkodik!
Én a nyakát tekertem volna ki az uramnak, ha így bánt volna velem!
A nemzetes asszony mentegetőzni szeretett volna, de ekkor közbemerészkedett a nemzetes úr is:
Hü, erre fordult meg csak a nagymama!
Megfordult s rákapta az esernyőt:
- Még te mered kinyitni a szádat!?
Hát így neveltelek én téged, te földbirtokos úr!
Hát azt hiszed, nem vagyok már nyakig veled?
Hogy jössz te ahhoz, szemtelen alak, hogy szerencsétlenné tedd a saját gyermekedet a miatt a csutak miatt!
Ha legalább asszony lenne, de egy ilyen meszelőnyél!
Nem folyik ki a szemed, te pimasz!?
Hát beleszóltam én a tetszésedbe, amikor házasodni akartál!?
Azt mondom, nagyon vigyázz, itt én parancsolok, ne makogj nekem, mert felpofozlak!
Remegett és táncolt a nagymama minden porcikája.
S ekkor egyszerre meglátta Marcsát, ki a szekrénynek támaszkodva könnyezgetett a keszkenőjébe:
- Te most velem jössz, majd én férjhezadlak!
S ha már mindenáron az a fiú kell neked, hát hozzá fogsz elmenni!
Marcsa ránézett, a könnyein át:
- Nem mehetek, nagymama.
Nekem csak az édesapám parancsol.
- No nézd már! - pattant fel a nagymama.
- Különben igazad van.
De én meg az apádnak parancsolok!
Hát ezt jól jegyezd meg magadnak, te híres!
Az esernyőjével ráfenyegetett még egyszer a nemzetes úrra s elcsattogott.
A szobában hosszú, nagyon hosszú hallgatás állt be, csak Marcsa sírdogált csöndeskén.
A nemzetes úr egyszer kilopózott lábujjhegyen s aznap nem is látták többet.
Még a vacsoránál se mutatkozott.
De éjszaka többször megütötte Marcsát , hogy az öreg hosszan járkál a hálószobában, éjfél is elmult már, mire ágyba fekszik, de reggelig forog az ágyban s nem egyszer sajátmagával vitatkozik.
Nehéz éjszakája volt ez a nemzetes úrnak!
Hajnalig vagy százhúszszor végiggondolta magában, ami Tarján idetoppanása óta történt, de mindannyiszor oda lyukadt ki, hogy ő nem hibás semmiben.
Az édesanyja miatt szégyelte magát , különben indulatos volt mindenkire, elsősorban magamagára, hogy ennyire engedte a dolgot.
Valahogy észrevétlenül jött minden, de mégis hibásnak találta magát , hogy nem lépett fel idejében.
Az egyetlen, akire még neheztelni sem birt, Marcsa volt, mert a leány engedelmesnek maradt az utolsó pillanatig, de egyre inkább kezdett bosszankodni Suhajdánéra, hogy a fene ette volna meg, mégis csak ő csinálta a bajt!
Azazhogy Tarjánt kellett volna jól pofonverni vagy kétszer , amikor szemtelenkedni kezdett.
Odakint reggel volt már.
De a végin mégis úgy találta a nemzetes úr, hogy Tarján nemlehet oka semminek.
Azért fiatalember , hogy ne aludjon el egy leány mellett, csak persze Drabik rontotta meg véglegesen.
S a nemzetes úr, aki eddig félujjal nem engedte volna megbántani Drabikot, most egyszerre a póznalábú díjnokban fedezte föl minden kavarodás kútfejét:
- No megállj, majd a füled mögé csapok!
S alighogy fölkelt, megindult Drabik után.
De Gulyvászné asszony, akinél koszt-kvártélyon tartózkodott a napibéres, csak annyi felvilágosítással tudott szolgálni, hogy Drabik tekintetes úr még hajnalban vállára kapta a horgot s nekivágott a Verbonyik-mentének.
Vélni lehetett ennélfogva, hogy halászati célzattal távozott el Drabik Menyus.
S mialatt a nemzetes úr minden eredmény nélkül hajszolta a díjnokot, váratlanul csak hazatoppant Koczák János is.
Reggel jött, Pacsutánét faggatni kezdte ugyan némi új hírek irányában, Pacsutáné azonban a kertbéli eset óta vigyázott a szájára s emiatt semmit se tudott meg.
Igy történt aztán, hogy kevéssel ebéd előtt szónélkül és kifogástalan elegánciában benyitott Baloghékhoz, a veranda felől, ahol abban a föltevésben, hogy találkozik Tarján Lacival.
De a verandán csak Marcsát találta.
- Kezétcsókolom a drága kisztihandját, Marcsa kisasszony, - legyeskedett nagyhangon Koczák.
Mert ez a találkozó kicsit zavarbahozta s zavarának ilyen ravasz fogással akart eléjevágni a pernahajder.
- Foglaljon helyet, - mondta a leány.
- Rég nem láttam, tanító úr.
János elpirult, mert hirtelen eszébe jutott a körtefa ága, amelyről oly kényes körülmények között vágódott le a bokrok közé.
Azért hát mindenáron másra szerette volna terelni a beszédet.
S aközben megfigyelte, hogy Marcsa, ki az apja kézelőit vasalgatta, megfogyott és szokatlanul halvány az arca.
Csak a szeme lett még szebb, mióta nem látta.
Marcsa viszont az utolsó hetek nehéz napjai óta e pillanatban könnyebbült fel először s ahogy lopva-lopva odanézett olykor a kicsípett Koczákra, egyszerre valami olyan gondolat kezdett ingerkedni vele, mint talán csak Tarjánnal, mikor a táncterem közepén, a dobogón egyszerre csak odasúgott a prímásnak: "bosztont !..." s abban a szempillantásban, mint tudjuk, vége is lett Koczáknak.
Marcsa először csak mosolygott az ötletén , tudta, hogy lelketlenség, amit forgat magában, de bármennyire küzködött ellene , a hosszas kimerültség, a gondok és szomorúság után annál jobban csalogatta az ördög.
Utoljára már nem bírt magával.
Mert vannak pillanatok, amikor meg vagyunk győződve az ostobaságunkról, de mégis megcsináljuk az ostobaságot!
Marcsa is váratlanul csak letette a vasalót s szembeállt Koczákkal, aki éppen valami ódivatú szellemességet röppentett el...
- Ugye, tanító úr, maga szerelmes belém?
Koczák felpattant, mintha megcsípték volna alulról s mivel tiltakoznia nem tehetett, mert ez sértést jelentett volna, csak tátogott mint a partra vetett hal:
- De kérem, kisasszony...
Bocsásson meg...
Én abszolute nem értem a helyzetet...
Marcsa ott állt előtte, alig negyedlépésre.
S mialatt Koczák érezte magán a leány lehelletét s hideg futott el a hátán, Marcsa leengedte a két karját s szinte könyörgött neki:
- Tudom, hogy szerelmes belém...
Csókoljon meg, tanító úr...
Koczák azt hitte, a guta üti meg...
Füle-nyaka vérben-égett s minden hajszála drótszögbe állt:
- Nem...
Nem tehetem...
Mit szólna hozzá a világ...
Engedjen meg...
Engedj meg , öregem, kérlek alázattal, rossz vége lenne az ügyletnek...
Ne haragudj , testvér...
Felnyöszörgött kínjában, kapta a sétabotot és félőrülten kirohant.
A leány csak arra kacagott fel, mikor Koczák tegezni kezdte, de mire fölnézett, Jánosnak hült helye volt már.
Elrestellte magát s nagy, igen nagy részvét fogta el a tanító iránt:
- Szegény János...
Pedig jót akartam vele...
Istenem, de szerencsétlen vagyok!
Bement a szobába s nyugtalan és levert maradt az egész napon.
Délután ismét a verandán varrogatott, amikor bejött lábujjhegyen az édesapja.
Bejött, leült hozzá.
Hosszú ideig üldögéltek így egymás mellett.
Marcsa nem nézett föl, az öreg maga elé gondolkozott.
Egyszer aztán megmozdult a nemzetes úr, két tenyerébe fogta Marcsa fejét, magához emelte az arcát e úgy nézett a szeme közé , szokatlan jósággal:
- Ugye, kislányom, sohase tudnál elhagyni?
Marcsa a szeme rebbenésével mutatta csupán, hogy sohase.
De a nemzetes úr, ahogy rajtafelejtkezett a lányán, észrevette, hogy bármennyire küzködik is ellene a kislány, észrevétlenül könnyel telik meg a szeme.
- No, jól van.
Majd gondolkozunk a dolgon.
Eltolta magától szelíden, felállt, vette a pince kulcsát s távozóban odaszólt, de már közömbösen:
- Ha keresnének, a hegyen leszek.
S elindult.
Már a dombon állt, az egyik pince szája előtt s elővette a kulcsot , amikor látta, hogy a falu alól Drabik lohol feléje.
" Mégis csak van esze annak a lánynak, hogy most küldi utánam, - gondolta a nemzetes úr.
- Megállj, betyár díjnok, most legalább megmondom neked a magamét !"
De ahogy közeledett Drabik Menyus, fokról-fokra tünedezett a nemzetes úr haragja is.
Mert szánalmas külsőben volt az öreg.
Mezítláb jött, cipőjét a balkezében hozta, a másikban meg egy halott csókát lógatott.
- Jónapot, Gyurka bátyám!
Hallom, keresett.
S félszuszra elmondta, hogy halászni indult, de eredménytelenül, mire nekivágott az erdőszélnek.
Ott sikerült leparittyáznia egycsókamadarat, mert élni csak kell, de aközben megbotlott egy gyökérbe, leszakadt a cipőtalpa s most már mezítláb kénytelen járni, míg a suszter meg nem szögeli a talpat.
Ha ugyan hajlandó lesz hitelbe.
Lebotorkáltak óvatosan.
Lent gyertyát gyujtott a nemzetes úr.
Aztán poharat vettek elő, iddogáltak s közömbös dolgokkal hozakodtak elő.
Aztán csak kirukkolt a nemzetes úr:
- Tudod -e, miért kerestelek annyira, Drabik?
- Sejtegetem, - mondta rá Drabik.
- Azért kerestelek, mert rájöttem az éjszaka, hogy igazság szerint te csináltál minden galibát.
Drabik úgy tett, mintha csodálkoznék.
- Te vagy az oka mindennek, Menyus.
Ha nem jár annyit a szád, teljesen meg tudnék nyugodni.
Tudom, hogy van eszed és tisztességes ember vagy, hát hallgass most ide, ment te vagy az egyetlen, akivel még okosan el lehet beszélgetni.
Nézd , nekem nincs már kifogásom Tarján ellen, igaz, előbb se lett volna talán, ha idejében gondolkoztam volna, magamban.
Most aztán odáigértünk, hogy tetőled függ minden.
Te bolondítottad meg a keresztfiamat, hát most már neked kell helyrebillenteni az eszét.
Gondold meg, hogyha nem teszed meg, nagyon szerencsétlen ember leszek.
Csak egy lányom van, Drabik fiam...
Drabik álla alá nyomta az öklét, úgy pislogott a pince sötét hátuljába.
Egyszer aztán fölrezzent:
- De előttem, Menyus, előttem!
Húsz forintot adok, ha megteszed!
Ki is számolom mindjárt.
Drabik újra álla alá nyomta az öklét.
Eszébe jutott ezalatt, hogy az összegből vehetne egy pár cúgoscipőt s csináltathatna egy áncugruhát...
- Áll az egyezség! - ütött a térdére, amire koccintottak egyet.
A nemzetes úron őszinte öröm látszott.
De most aztán Drabik is kirukkolt a magáéval:
- Ugye, Gyurka bátyám, becsületes embernek tart maga engemet?
- Csakis, - bólintott komolyan a nemzetes úr.
- Az eszeddel, ha nem volnál olyan buta, nagy úr lehetnél, pedig oly kontyosul nézel ki, mint egy koldus.
Drabik szippantott az orrán:
- Csak azért kérdeztem, mert ezt tudnom kellett ahhoz, amit most mondani akarok , - és nagyot lélekzett.
- Én sokat gondolkoztam a dolgokon s becsület-úristenem szentségére állítom, a következőket.
Minden bajt Suhajdáné csinált.
Mert a rossz fordulat akkor jött, amikor Tarján összeveszett Kendével a fürdőben.
De miért ment neki a szolgabírónak Tarján?
Megmondom!
A szégyen miatt, mert Suhajdánét csak nem pofozhatta fel s épúgy nem köthetett bele Gyurka bátyámba se...
- Hogy-hogy? - lepődött meg az öreg.
- Hogy?
Nagyon egyszerűen.
Mielőtt Tarján a fürdőbe indult volna, Suhajdáné előfogta s négyszemközt valósággal kitessékelte innét.
Hogy azonnal szedje magát.
Az irgalmasságát, ha én lettem volna Tarjánnak, felrugtam volna azt a fogatlan pimaszt!
- S kinek a megbízásából tessékelte ki?
- A Gyurka bácsi megbízásából!
Csak ne tessék mérgeskedni, mert ő szószerint azt mondta akkor Tarjánnak.
El lehet már most képzelni a fiú lelkiállapotát!
Csak egy pillanatot még.
Gyurka bátyám!
Ha ez igaz lenne, én csak egy lábbelinélküli , pénztelen kukac vagyok, de én nem tudnék kezet fogni többé Gyurka bátyámmal...
A nemzetes úr belemarkolt a saját hajába.
A fejét öklözte:
- Az Istenteket, hogy mi mindent nem csináltatok a hátam megett!
Gyerünk csak!
Drabik felkapott egy borosüveget s utánaszuszogott az öregnek.
De mire becsukta volna a pinceajtót, a nemzetes úr messze loholt már, a kertek fölött, egyenesen a jegyzői udvarnak.
Drabik Menyus, úgyis, mint elcsapott napibéres, maga elé röhögött:
Negyedóra mulva már Marcsánál volt:
- No, Marcsi, Drabik működésbe lépett, mint tengeritábornok.
Csak nem szabad megijedni.
Marcsa pedig nagyon is elijedt.
" Jaj, ha nem sikerül, Drabik !"
- "Csak rám kell bízni a fejleményeket !..."
S alig, hogy ezt mondta, éktelen kiabálás vert át a jegyzőék felől.
Drabik eszenélkül rohant ki a gyümölcsöskertbe, s onnét ügyelte a fejleményeket.
A nemzetes úr az udvar közepén toporzékolt és káromkodott , kalapját levágta a porba, elkerítette a Gabriella asszony minden családfáját s amikor erre Gabriella asszonyból is kitört a hiúság s visítozni kezdett s Suhajdát kiabálta elő segítségül, a nemzetes úr csak odapattant a kerítéshez , kiszakított egy karót s a karóval verte be Suhajdát is (aki csak kiváncsiságból botlott elő ), Suhajdánét is a házba.
Magánkívül ordítozott:
- Ripők banda!
Azenyém az udvar, az enyém a ház, úgy se fizettek semmit , tetvesek, mars ki belőle még holnap!
Kiéltetek, becsaptatok!
Mars ki innét, a szentségteket!
Drabik elfulva rohant vissza a lányhoz.
Már ott volt a nemzetes asszony is .
Felkurjantott:
- Az öreg belerugott a Gabriella szoknyájába!
Mégis csak van tehetség Drabik Menyusban!
Akkorára ott termett a nemzetes úr is.
Véres volt a szeme és fujt.
Marcsát látta még először:
- Add ki csak a pénztárcámat!
Drabik, gyerünk!
Bricskába ugrott s magához ültette a napibérest.
Marcsának alig maradt annyi ideje, hogy odasúgjon Drabiknak: "ne felejtse el, hogy Géza Lacinál van ... "
Drabik intett, hogy megértette, az öreg kapta a gyeplőt s végigrepültek a falun.
A határban, az árokparton, felfedezték a bánkódó Koczákot.
Őt is felhúzták a hátulsó ülésbe.
Mit mondjak még?
Este nyolckor bent nyakaltak már a városban, a Nyalkatetü-höz címzett kocsmában.
Este kilenckor bebújt a cigány is , névszerint Vidra prímás s velejött Szárcsa tilinkós, aki mezítláb volt ugyan, de pincsben, meg Lábtúró, a félszemű bőgős.
Hej, micsoda kedvük kerekedett!
Este tízkor ott volt már Pibecz is, kit a szerkesztőségből ráncigáltak elő, ami annyit jelentett, hogy holnapra nem fog megjelenni az ujság (annyi baj legyen ! ) , ott volt azonfelül Czefre Ágoston adóhivatali tiszt, Szatócs Endre másodaligazgató, aztán Eláll Jóska, kit a drogéria előtt füleltek le, amikor patikaszereket szállított volna hazafelé s még többen.
Ritkán volt jókedve a nemzetes úrnak, de most volt, azaz hogy veszett kedve volt.
Hányni kezdte magát , végignézett a brancson s odacsapott a zsebére:
- Van itt pénz!
Ihattok, amennyi belétek fér, koszosok!
Este féltizenegykor még intett a mutatóujjával Vidrának, hogy halt! tegye rá nyirettyűjét a jajgató húrokra s; kezdje meg a legkeservesebbet, azt hogy:
Mikor megyek Lengyelország felé...
Vidra a szemével jelezte, hogy mindjárt, csak hangfogót helyez a hegedűre, Drabik pedig odasúgott a nemzetes úrnak:
- Bánom is én!
Csinálhatsz velük, amit akarsz!
Drabik erre szó nélkül kisurrant s előkereste Handurát: "gyerünk, Matyi bácsi !"
S ígytörtént, hogy Drabik két-három órára eltünt a bandából s ahogy éjfélután visszasurrant ismét, már magával hozta Tarjánt, meg a Géza gyereket.
A két fiú szórakozottan állt meg az ajtóban.
Odabent gőz és füst úszott, Pibecz éppen köszöntőben ünnepelte a hazafias elemeket, a mestergerenda alatt pedig a nemzetes úr duhajkodott.
A kabátot akkor már sarokba hányta magáról, az ingeujját felgyűrte s cifrázott, hogy dobogott alatta a föld!
Először Nyalkatetűnek Záli nevezetű lányát kapta derékon, de Zálika hamar elfult, mire a nemzetes úr ellökte magától a gömböc zsidólányt s úgy kezdett rúgni és toporzékolni egymagában.
Legénykedve vágott a mestergerendára, egy villantás alatt odacsapott a csizmája sarkára, felvetette magát, kihúzta a derekát s úgy járt a lába, hogy elszédült, aki nézte.
Egyszercsak megpillantotta a két fiút , szamárfület mutatott nekik s elkurjantotta magát:
- No, maflák, így táncol az apátok!
Drabik intett rá, hagy helyes a szólam s csak akkor szisszent föl, mikor az asztal közepén észrevette Kendét is: "a kiskésit, csak majd ne kezdjük elől az egészet !"
A nemzetes úr pedig csípőre rakott kézzel dobogott és rengett ezalatt .
Nyalkatetű személyesen is bekukkantott az ajtón, hosszúszárú pipa fityegett a szájában s először csak mosolygott a szakálla alatt.
De később kiejtette szájából a pipát, taktusra bólongatott, egyet-kettőt tapsolt hozzá s a végin csaknem elsírta magát.
Annyira tetszett neki.