Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Árpád
A havasok ura
Keletkezés ideje
1906
Fejezet
10
Bekezdés
852
Mondat
1687
Szó
24627
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
I.
Az erdélyi Czibles rengetegeiben fekvő Padura mare havas fölött, julius havának első felében, hajnali négy óra tájban, még alig dereng valami homályos világosság.
Az óriási erdő, mely innen északnak egész Munkács vidékéig , keletnek a bukovinai határig huzódik, csak legmagasabban fekvő pontjain fogja föl a nyári pompája egész ragyogó csillogásában fölkelő napnak első hajnali fényét - a mélyebben fekvő erdős és sziklás völgyek, lapályok és havasi tisztások e korai órában még jócskán homályosak.
Az állatvilág népes családjából csak a kőszáli sas van már ébren; messze hallható, éles vijjongása, ki tudja, mily szédületes magasságból hallszik alá a völgyek mélységébe.
Egy hatalmas fenyőkkel körülfogott kis havasi tisztáson, majdnem odaragasztva egy évezredes, mohos sziklafal oldalához, közönséges, szalmával fedett, oláh pakulár- ( pásztor) kunyhót lehetett észrevenni a félhomályban.
Szegényes házikó volt ez is , mint minden ilyenféle szalmás épitmény odafenn a havason, hol egy-két módosabb » margineàn « -t - állattenyésztéssel, s főleg juhturó, brinza készitéssel foglalkozó - parasztot kivéve, a legszegényebb emberek laknak - tavasztól késő őszig, a mikor is le kell huzódniok a falvakra, mert télviz idején, az óriási fagyokban és viharokban senki emberfia odafenn nem maradhat.
Megvenné az isten hidege, ha még oly meleg bundába takaródznék is, s reggeltől estig fűtené az agyagból összerótt »bubos « -t .
Nincs az az öreg farkas, mely a januárban és februárban bömbölő jéghideg viharokat ki tudná állni a Padura mare sziklái és fenyvesei között .
Menekülnek is lefelé a völgyekbe seregestől.
A hirtelen lecsapó borzalmas fagyban pisztolylövéshez hasonló durranással hasadoznak végig a fák, s a medve nyugtalanul morogva huzódik mindig beljebb és beljebb a barlangjába, hogy a mennyire lehet , megmentse bozontos bundáját a künn tomboló zivatar kegyetlen marásától.
A sziklafalhoz támaszkodó pakulár-kunyhó, mint a hasonló kunyhók általában, három részre volt osztva: az ajtón belépve, a széles, nyitott tűzhelylyel ellátott konyhába lehetett jutni, innen aztán jobbra is volt egy kis szoba, balra is.
Az ablakok kicsinyek, itt ott papirral leragasztva, a hol a szél kifeszitette az olcsó, zöld üveget.
Deszkapadlónak természetesen se hire, se hamva - ledöngetett agyagföldre lépett az ember, s ha termete csak valamivel is magasabb volt a közepesnél, már meg kellett hajolnia, különben beütötte volna a fejét a fehérre meszelt gerendákba.
A konyhából balra nyiló szobának két ablakocskája volt, s ezt »nagy « -szobának hivták .
Nem volt biz az egy hüvelykkel sem nagyobb, mint a másik, de valamivel csinosabban volt berendezve.
Volt benne ruhaszekrény, mosdó, három fonott szék, egy párnázott zsölye, egy ágy, s valami függönyféle szövet az ablakokon.
Abaloldali ablak mellé tolt zsölyében most egy fiatal ember üldögélt.
Fehér vászonnal átkötött fejét karjára nyugtatva, sápadt arczczal, révedező, bánatos tekintettel merengett ki a messzeterjedő hegyvidék csodás panorámájára, mely ilyenkor, nyáron , elragadóan szép látványt nyujt minden nemesebb léleknek, melynek a természet nagyszerű pompája iránt fogékonysága van.
Az ifju mintegy husz éves, izmos, karcsu fiatal ember volt; ugy látszott, hogy már régebben szenvedhetett itt fejsebével , melyre állandóan vászonkötelék volt kötve, mert a szobai levegő ugyancsak megsápasztotta.
Szabályos, de most nagyon szomoru kifejező arcza majdnem oly fehér volt már, mint a fejére kötött vászon.
Balassa Györgynek hivták, s a pálfalvi Balassák hires nemzetségéből származott.
Miként sebesült meg és miként került ide föl a havasi pakulár-kunyhóba - mindjárt meg fogjuk tudni.
Előbb meg kell ismerkednünk azzal a herkulesi termetü, napsütött, barnaképü oláh emberrel, ki titokban szinte elérzékenyült gyengédséggel vetett egy-egy pillantást a megsebesült ifju sápadt arczára, s midőn észrevette, hogy az magába mélyedő merengéssel tekint ki az ablakon, óvatosan letette a behozott csésze tejet az asztalra, s ép oly vigyázva, mint a hogy jött, lábujjhegyen ismét kiment a szobából a konyhába, s onnan az udvarra, a szabadba, hol vastag öklét fenyegető mozdulattal emelte az innen nyugatnak fekvő Pálfalva község felé.
- Hej, hej ba Zeu! (istenemre) mormogta indulatosan, s máskülönben jóságos, mondhatni szelid kifejezésü nagy szürke szemei villámokat szórtak: elkövetkezik még az ideje , hogy megfizethetünk, a miért csúffá tettétek a kis uramat is...
Nem volt elég az én jó öreg uram vére, meg áldott nagyasszonyom vére, meg a többiek vére, s a sok drága jószág, a mit elraboltatok, tolvajok - hanem még a kis uramat is fejbe kellett vágni, nyomorult móczok ...!
A körülbelül negyven éves oláh Herkules, imhol, a saját fajtáját szidta.
Kemény ember volt, olyan, mint egy nehéz bronzból kiöntött oszlop; öles alakja csupa nyers erő és vastag izom, de haragja is aképen zúgott, mint az óriások haragja valaha régen.
- Nyomorultak - ismételte ujra, meg ujra, s elbusult, mély hangja ugy kongott, mint a vészharang, miközben öklével fenyegette a falut - azt hiszitek, hogy el fogjuk feledni a szomoruságot, a mit ránk hoztatok?
Cine mintye !
( Vigyázz magadra !)
Nem fogjuk elfeledni!
S adja isten, hogy összekerüljek veled Opre Simon... átkozott kutya... hogy megfizessek neked és gyilkos mokányaidnak!
Ne legyen nyugodalmatok sem éjjel, sem nappal és még holtotok után is kivesse testeiteket a föld...
Ha van igazságos isten az égben, a minthogy van is, hát igy lesz, nem máskép , mert ezt érdemlitek, nem mást!
A kunyhóból most kihallszott a fiatal Balassa hangja:
- Ursa!
- Jövök urfi, jövök! szólt vissza, hirtelen lecsillapodva, az oláh és belóditotta oszlop tagjait a házba.
Becsületes nevén voltaképen Juon Popunak, Pap Jánosnak hivták, de a pálfalvi Balassa-kurián, a hol született, felnőtt és mint a Balassa féle uradalom erdőmestere , immár jócskán meg is deresedett - senki sem hivta ezen a néven.
Ursának nevezte mindenki.
Latin nyelven az ursa azt jelenti, hogy medve.
Lehet, hogy hatalmas tagjai , s rendszerint lomha, nyugodt, nehézkes mozdulatai miatt ragadt rá az Ursa név, mert csakugyan volt valami olyan lomhaság a lényében , a mi egy széleshátu, busafejü medvére emlékeztette az embert.
De másfelől indulatainak kitörése is hasonlitott a felbőszült medve mindent szétzuzni akaró dühéhez, mely féktelen a maga szenvedélyes áradásában, s nem néz se gátat, sem akadályt, hanem vakon rohan előre és szétszaggatja, a mi félelmes karmai közé kerül.
Ursát ritkán öntötte el a harag, de ha egyszer elöntötte, akkor aztán még arczának vad kifejezésében is megdöbbentően hasonlitott egy feldühösitett medvéhez, a kinek szilaj erejétől nagyon ajánlatos ilyenkor óvakodni.
A mint azonban fiatal gazdája - vagy a mint ő nevezte »kis ura« - hivását meghallotta, iménti haragja egyszerre ugy elpárolgott, mint a hajnali köd.
S ez rendesen igy volt: a legnagyobb mértékü indulat nála jóformán minden átmenet nélkül , egyszerre, egy szempillantás alatt változott át a leglágyabb szelidséggé.
Ennek mindenben megfelelően roppant testi erejének megnyilatkozása is hasonló volt.
Ha elboritotta a harag: gyors és ruganyos tudott lenni, mint egy párducz - nyugodt állapotában meg oly lassu és nehézkes volt, mint egy igazi medve.
Tökéletesen illett rá az Ursa elnevezés.
Nem is tiltakozott ellene; annyira hozzászokott, hogy némelykor gondolkoznia kellett, mig valódi neve nagy bajjal végre mégis csak eszébe jutott.
Levett kucsmával sietett a kunyhóba s lépett be a baloldali ajtón, hogy fiatal ura kivánságait meghallgassa.
Az ifju ekkorra már elfogyasztotta a csésze tejet s föl és lejárkált, meghajtott nyakkal a kis szobában, nehogy megsurolja fejével a gerendákat.
Hát még Ursa!
Neki ugyancsak meg kellett hajolnia, hogy bozontos fekete feje a padlásra ne kerüljön.
- Itt vagyok urfi, mit parancsolsz? kérdezte szeliden.
( Tudni kell, hogy a paraszti sorban levő oláh ember éppen ugy, mint például a tiroli is, mindenkit tegez.)
- Hány óra, Ursa? kérdezte az ifju.
- Négy óra, ugy hiszem, elmult.
- Még korán van... mormogta lehangoltan az ifju.
- Többet kellett volna aludnod, urfi - szólt gyöngéden az oláh - még nem vagy olyan erős, hogy hajnalban ébredj.
Jó neked a sok álom.
Miért nem alszol?
A fiatal Balassa fejét rázta.
- Nem tudok aludni, Ursa - mondotta elszorult hangon - még most is gyakorta fölriadok álmomból, pedig már van vagy két hónapja, hogy idehoztál.
Nem tudom elfelejteni azt a szörnyü éjszakát, a melynek elbeszélésével még adósom vagy.
Azt igérted, hogy ha majd jobban leszek, mindent el fogsz beszélni, a mi azon az éjszakán nálunk történt.
- El, el... de majd csak később!
Most még tán korán volna...
- Elég erős vagyok már, hogy meghallgathassam.
- Azt csak ugygondolod, urfi!
Látom én, hogy még nincsen szine az orczádnak s a fejszevágás is csakhogy éppen ugy nagyjában begyógyult a fejeden - de egészen jól még az sincs.
Meg aztán a lelked sem elég nyugodt, hogy azon átkozott Opre Simonnak és tolvaj mokányainak czudarságai föl ne háboritsanak és szivedet ismét meg ne tépjék.
Elég, ha tudod, hogy édes apád - az én jó öreg uram - nincs többet az élők sorában és hogy meghalt ő véle együtt azon az éjszakán a nagyasszony is.
- Szegény jó édes anyám... lehelte mély sóhajjal az ifju.
- Látod, látod, kis uram - rebegte elérzékenyedve az óriás s titokban letörülte kezefejével a pilláira szivárgó könyet - látod, hogy még erősen fáj a szived...
Jobb , ha még nem szólok semmit.
Majd elmondom később aprójára.
Várjunk.
Nem kerget senki .
Arról ugy sem lehet még beszélni, hogy innét a havasról egyhamar lemehessünk.
Balassa megállt s hevesen félbeszakitotta az oláhot.
- Azt hiszed, hogy itt fogok megöregedni ebben a lyukban?
- Isten őrizzen urfi!
Dehogy hiszem!
- Még egy hétig várok, - azután elmegyek!
Ursa nem akarta ingerelni az ifjut; nem mondott ellent, de látszott az arczán, hogy egy hét helyett legalább is még négy hétre szabja az ittmaradást.
- A mi testi állapotomat illeti - folytatta gyorsan Balassa - az most már elég jó .
Nem felejtem el Ursa, hogy gyógyulásomat neked köszönhetem... becsületes, derék ember vagy, az Isten meg fog érte áldani...
Ennélfogva nincs rá ok, hogy tovább is itt maradjak.
Mondom, még egy hét és elmegyek haza, Pálfalvára.
Ursa csendesen megrázta fejét.
- Haza nem mehetsz, urfi - mondotta halk hangon, dunnyogva, mint a kinek nagyon nehezére esik a beszéd s inkább hallgatni szeretne.
- Miért nem mehetek?
- Mert nincs hova...
- Nincs hova...
Hát a kastély?
- Leégett, urfi... hiszen tudod...
Az ifju összerezzenve tünődött maga elé.
Eszébe jutott, hogy Ursának igaza van: azon a borzalmas éjszakán, midőn a föllázadt parasztok Opre Simon vezetése alatt megrohanták a kastélyt, a vérengzés után felgyujtották az épületet s a régi XV-dik századbeli, oszlopos uri lak leégett, elpusztult - nincs.
Nyilván csak a füstös falak meredeznek sötéten az égnek.
A mi eléghető volt benne, a butorok és az összes egyéb berendezés, a fegyverterem, a könyvtár, a kápolna szentképei, padjai, oltárai és ékitményei - mind megsemmisült a tűzvészben, ha ugyan a móczok el nem vitték - mint a hogy elvitték az arany és ezüstnemüt, a pénzt, a fegyvereket s édes anyjának összes régi családi ékszereit.
- Igazad van Ursa, haza nem mehetek...
- Nem bizony, urfi - bólintott fejével az oláh - még pedig nemcsak azért, mert a kastély leégett, hanem főleg azért, mert az arravidéki falvak még most is meg vannak bolondulva s biztosan elveszítenének, ha körmeik közé kerülnél.
A mit Ursa a maga egyszerü eszejárásával megbolondulásnak nevezett, az voltaképen közönséges bujtogatás és lázitás volt, osztrák bérenczek segélyével - II. Rákóczi Ferencz ellen, kit az erdélyi rendek tudva levőleg 1704 julius 6-án kiáltottak ki Erdély fejedelmévé.
Az akkoriban alig 28 éves Rákóczi fejedelemmé választását a bécsi udvar semmiképpen sem tudván megakadályozni, ősi szokásához hiven, sötétben bujkáló ravaszkodással akarta helyzetét megneheziteni s bérenczei utján azt hireszteltette el az Erdély északi részein fekvő vármegyék oláh lakossága között, hogy a fejedelem gyülöli a vagyonosabb magyar nemes urakat, a kik fejedelemmé való megválasztása elé akadályokat görditettek (egy szó sem volt igaz , persze, az egészből !) s nyilt parancsban ugyan nem adja ki, de egy csöppet sem fogja bánni, ha »hű oláh alattvalói« megszabaditják a kevély magyar uraktól, a kiket amugy is ki szeretne irtani a föld szinéről.
Ennek a hitvány bujtogatásnak aztán az lett az eredménye, hogy a vérszemet kapó, és különösen a földbirtokra éhes oláh parasztság magának a fejedelemnek zászlója alatt rohanta meg az uri kastélyokat, s ugyszólván II. Rákóczi Ferencz nevében pusztitott el mindent, a mi vérengző utjában hatalmába került.
A bécsi udvar fekete lelkü tanácsadói teméntelen gonoszságot követtek el addig is a fejedelem ellen.
Szere-száma nem volt annak a sok bűnös csalafintaságnak, melyet attól a naptól kezdve, hogy Rákóczi Ferencz daliás fővezére: Bercsényi Miklós kiséretében, lengyel csapatok élén , bejött az országba, s a mult évben - 1703 junius elején - Munkácsra bevonulva, a független magyar szabadság nyolcz évig tartó legendás küzdelmének zászlaját kibontotta - a bécsi udvar ő vele szemben magának megengedett.
Ez a bujtogatás azonban, mely az ő nemes és tiszta nevét, becsületes szándékait és fejedelmi jóhirét akarta galád módon beszennyezni, s a magyarság körében ellenszenvessé, sőt gyülöletessé tenni: koronája volt az összes eddigi gazságoknak.
Ilyesmi csak egy minden emberi formából kivetkezett, ördögi lélek fekete veséjében foganhatott meg, s az ember azt képzelhette volna, hogy nem is sikerülhet.
Lám, pedig sikerült!
A könnyen megtántorodó, s erkölcseikben épen nem kifogástalan parasztok mohón fölszivták a maszlagot, elszédültek tőle, rablási vágyuk lángra lobbant - s vezetőik biztatására rablóbandákba verődve, sokfelé megtámadták az északi megyék uri kastélyait, kifosztották őket, s nemcsak a férfiakat, hanem a nőket és az ártatlan gyermekeket is könyörtelenül legyilkolták.
A kastélyokat pedig fölégették.
Ez történt 1704 május 2-dikán a pálfalvi Balassa kastélylyal is.
A forrongás azóta sem szünt, hanem inkább még erősödött.
Ezért mondotta Ursa az imént, hogy az ifju Balassa semmi esetre sem mehet Pálfalvára.
A követség, mely e forrongás dolgában II. Rákóczi Ferenczet Gyulafehérvárott fölkereste, még nem tért vissza; mindössze annyi hallatszott, hogy a fejedelem nagy haragra gerjedve értesült a történtekről, s nyomban parancsot adott Gyárfás Kelemen huszár ezredesnek hogy induljon utnak, csináljon rendet és szigoruan büntesse meg a vétkeseket.
Merre jár mostanában Gyárfás óbester, közel van -e már, nincs -e - erről biztosat nem tudott senki.
Egy héttel ezelőtt Ursa titokban lenn járt egyik nem messze fekvő faluban, de ott sem tudott meg semmi bizonyosat.
Azt ugyan beszélték, hogy az óbester már elérte volna a »Királykő« havast - mely innen mintegy nyolcz mérföldnyire feküdt - az ilyen szóbeszédre azonban nem sokat lehetett adni.
Ez idő szerint Pálfalván még a garázdálkodó móczok voltak az urak.
Az ifju belátta, hogy haza nem mehet, s életveszedelem nélkül ezt a havasi menedéket sem hagyhatja el, hová a hű Ursa elrejtette, s a hol már majdnem két hónap óta őrzi.
- Mégis csak el kellene innen mennem! - mondotta hosszu szünet után, miközben ismét visszaült a zsölyébe, az ablak mellé.
Ismétlem Ursa, hogy már elég erősnek érzem magamat, s elég erős vagyok arra is, hogy elbeszélésedet meghallgassam.
Tudnom kell , mi történt azon az éjszakán!
Borzasztó, hogy mindmaig nem tudok semmit.
Egy este nyugodtan, békésen lefekszünk, mint máskor... másnap pedig itt ebben a havasi kunyhóban ébredek föl, megsebesülve, elgyengülve, árván, - ez rettenetes!
Legalább azt mondd meg, hogy a fiatal Opre Simon vezette -e ellenünk a népet, vagy az öreg ?
Lehetetlen, hogy a fiatal tette volna!
Apámék is, én is, mindnyájan jól bántunk vele , ki is házasitottuk, udvarbirónak is megtettük.
Az öreg hanyag és részeges ember volt , néhányszor kikapott az édes apámtól, inkább hiszem, hogy ő volt.
Ursa tagadó mozdulattal intett.
- Nem ő volt urfi, hanem a fiatal, - mondotta haraggal, s szemeiben ismét megjelent elkeseredett lángja a gyülöletnek - az, a kivel jót tettetek... az a kutya, a kit kiházasitottatok, udvarbirónak tettetek és két szép tehenet is ajándékoztatok neki .
Apja, a részeges öreg Opre, még tartóztatta, sőt botot is fogott rá, de nem birt vele.
A móczok aztán elhurczolták és bezárták, hogy ne legyen utban.
Igy volt!
Nem az öreg a kutya, hanem a fia, a kivel - mondom - jót tettetek.
- Alig lehet elhinni...
- Hja, urfi... dunnyogta vállat vonva Ursa - eképen csalódik néha az ember...
Nem kellett volna jót tenni azzal a szégyentelennel, hanem föl kellett volna akasztani a legközelebbi szilvafára!
Mondtam én elégszer, hogy gonosz a mája, nem hiába volt mindig olyan sunyi és alázatos, mint egy vétségen kapott kutya, a ki veréstől fél.
De nem hittétek!
Istenben boldogult öreg uram csak nevetett, mikor elmondtam neki, hogy nem jó ember az Opre, ügyeljünk rá.
- Atyám nem álmodhatta, hogy ilyen gonosz.
- Nem bizony, pedig rávezérelhette volna az Opre sunyisága.
- Tehát ő vezette az embereket?
- Ő.
- A mi jobbágyaink is vele tartottak?
- Vele bizony!
- A belső cselédek is?
- Mikel anyót, a Józsi inast, meg a kulcsárt kivéve, a többi mind hozzácsatlakozott az első szóra - bólintott fejével Ursa - azok voltak a leggyalázatosabbak, kikkel legtöbb jót tettetek.
Igy tegyen jót ezekkel az ember!
Nem jóság való ezeknek urfi , hanem korbács, golyó, meg akasztófa!
Hej, én teremtő uram Jézusom - ha én azt az Opre Simont egyszer a kezembe kaphatom: nem marad annak ép csontja egy is!
Széttöröm igy , a hogy vagyok, puszta kézzel, mert megérdemli.
Az uristen látja a lelkemet, hogy még egy féregnek se vétettem készakarattal soha: ezt a Simont azonban ott fogom leütni , a hol találom, mert az ilyen hálátlan és vérengző ember rosszabb a veszett kutyánál is.
Az ifju megvárta, mig Ursa dühe valamennyire lecsillapodott, azután magára parancsolt nyugalommal a következő kérdést intézte hozzá:
- Sokat szenvedett az anyám, meg az édes apám?
- Nem szenvedtek semmit - dörmögte maga elé nézve az oláh - álmukban rohanták meg őket, s néhány perczek alatt mindennek vége volt.
Mire én odaérkeztem: már csak te éltél, urfi.
Nem tudtam elég gyorsan betörni hozzád: egy mokány akkor már benn volt nálad a szobádban, az ágyad mellett, a kiben aludtál, s hozzád vágott a fejszéjével .
Akkor vágott utoljára!
Agyonütöttem a gazembert tulajdon fejszéjével!
Azután kikaptalak az ágyból, fölmarkoltam ruháidat, puskádat, vadásztarisznyádat, meg a mit hamarjában előkaphattam - s a hátulsó kis ajtón elvittelek.
Balassa hallgatta az oláhot, s csak a szeme rebegése árulta el, hogy lelke mélyében mi forr.
A beszéd végén fölkelt, kezét nyujtotta a hű embernek és igy szólt:
- Nem fogom elfelejteni, Ursa, hogy mit tettél értem.
Most még csak egyre felelj : eltemette -e valaki a szüleimet?
- Nem temette senki - mormogta fejét rázva az oláh - a vérengzés után a móczok felgyujtották a kastélyt és a mi ott maradt... elégett a tűzben...
Az ifju roppant erővel fojtotta vissza az ajkára felkivánkozó fájdalmas fölkiáltást.
- Még poraikban sem az enyémek - suttogta tompa hangon - még imádkozni sem tudok sirjuk mellett, hogy megenyhüljek...
Ursa hallgatott és nem merte vigasztalni.
Később megszólalt:
- Nyugodj, szegény kis uram - szólt gyöngéden, csillapitva - az Isten igy végezte , tehát igy lett.
Azokkal, a kik neked ezt a nagy bánatot okozták: mi végezzük el.
Mert elvégezzük!
Nem fogok addig meghalni, mig Simon és mindazok a móczok, kik azon az éjszakán ott voltak és azt a gyalázatosságot elkövették - meg nem átkozzák még a születésük óráját is...
Balassa nem válaszolt, csak merőn maga elé bámult egy darabig, azután fölállt , megigazitotta fején a vászonköteléket s az ablakhoz lépve, ismét kinézett rajta a messzeterjedő havasok lassanként megvilágosodó ormaira.
Nyugalmas, szelid béke honolt az egész hegyvidéken.
A természet templomi csendben, mélységes nyugalomban , szenvedelmek, lárma és hivalkodás nélkül végzi a teremtés nagy munkáját és bizonyára semmit sem tud róla, hogy hatalmas műve legkontárabb teremtménye, a lelkileg elvadult » ember« - különben megjavitaná, hogy hozzá simulhasson a természethez.
Azok az elvadult lelkü emberek, kik szüleit meggyilkolták s még haló poraikat is szétszóratták a tűzvész által fölkavart széllel - mily szörnyü messzire estek a természettől!
Mennyi gonoszság, mily eldurvulás, az emberi méltóságnak mily hihetetlen lealacsonyitása nyilatkozott meg cselekedetükben!
S mindezen többé nem lehet segiteni.
El kell bucsuzni a halottaktól, mert az élők munkája más.
A legkedvesebb szülők emlékezete sem akaszthatja meg élete további futásában a fiut , ki előtt még hosszu a pálya, mig révbe juthat.
Balassa erőt vett fájdalmán s elhatározta, hogy szomoru töprengés helyett visszatér megint az élethez, a melyben nemcsak önmaga iránt vannak kötelességei, hanem szegényebb rokonai iránt is, kiket eddig édes atyja gyámolitott.
Ez a kötelesség most az övé.
A gyulafehérvári apáczák zárdájában két unokanővére volt elhelyezve, a kik ott nevelkedtek s az erre szükséges pénzt az ő édes atyjától kapták.
Ezekről is gondoskodnia kell.
Meg kell fognia az életet és a munkát, itt nem maradhat.
Pedig ezen a csendes helyen jó volna leélni az életet.
Itt nincs rossz ember , nincsenek vérengző szenvedélyek - itt csak a természet van, a mely maga a béke.
- Hol van a puskám, Ursa? - kérdezte az óriást, a ki hallgatva ült a kemencze mellett.
- Künn van nálam.
- Lőpor és golyó is van hozzá?
- Van urfi, van... de minek az neked?
Csak nem akarsz vadászni menni, igy - bekötött fejjel?
- Mondd csak Ursa, semmiféle értéket nem tudtál azon az éjszakán megmenteni?
Az oláh sajnálkozó arcczal legyintett a kezével.
- Nem igen tudtam, urfi... csak a mit nagy hamarjában fölmarkolhattam.
A mi ottan volt ágyad mellett, az mind itt van: köntösöd, föveged, csizmád, meg az órád, meg a gyürüd, meg az erszényed, de bizony abban nincs több 22 aranynál és 8 Máriás tallérnál.
Három tallért elköltöttem, mióta ide fönt vagyunk a hegyen.
Olajat , szalonnát, kenyeret s miegymást vettem.
- Jól tetted!
Huszonkét arany és nyolcz tallér van mindössze -
- Annyi.
- Hát az nem sok.
Pénz nélkül pedig bajosan boldogulunk...
Mit gondolsz, nem lehetne valahogy eljutni Magurára?
Az örmény Bulbuk Bogdán 2000 tallérral adósa az édes apámnak; ha ezt a pénzt megkapnók, elmennék előbb Vásárhelyre, onnan Kolozsvárra vagy Gyulafehérvárra, vagy bárhová, a hol a fejedelem ő nagysága ez idő szerint tartózkodik...
Magam akarok a mi nemes urunk, Rákóczi Ferencz, szine elébe járulni és panaszt tenni.
Ursa készségesen bólintott, hogy biz az nagyon jó lenne, csak az a baj, hogy nem lehet bejutni Magurára.
- Ott is a móczok az urak, nemcsak a mi falunkban - mondotta mérgelődve - s még ha be is juthatnánk valami praktikával, éjjel, hogy ne vegyenek észre azok a gyilkosok: nem bizonyos, urfi, hogy az örmény megadná a pénzt, a mivel tartozik.
Azt is mondhatná , hogy nem tartozik.
- Nem olyan hitvány ember az!
- Nem lehessen azt tudni, hogy milyen - válaszolta bizalmatlanul Ursa - lám, arról a kutyamáju Opre Simeonról se hittétek, hogy olyan czégéres gazember, mégis az volt !
Olyan időket élünk urfi, hogy senkire se lehet hitet tenni: ez becsületes, ez nem becsületes, ez jó, ez rossz.
Háborus, felfordult világ járja, megvedlik ilyenkor gyakorta még a legjobb ember is és rossz lesz belőle, ha ugy látja hasznát.
Már pedig a Bulbuk örmény bizony hasznát látja, ha lehazudja az adósságot.
Sok pénz 2000 tallér - megér egy hazugságot.
Bizonyitani nem tudsz, könnyen megteheti.
Nincs irás, nincs adóslevél, nincs semmi, a mivel bizonyithatnál.
Minden elégett.
S az örmény alighanem jól tudja, hogy a többivel együtt az ő adóslevele is odaégett.
Ursa e pillanatban felpattant a székről, melyen eddig csendesen ült s a külső ajtóhoz sietve, megfeszitett figyelemmel hallgatódzott.
Balassa szintén felugrott az ablak mellől s hozzásietett.
- Mi baj? - kérdezte halkan.
- Hangokat hallottam... sugta az oláh.
Azzal berohant a jobboldali kis szobába s két puskával sietett vissza.
Az egyiket odaadta Balassának, a másikat ő szoritotta a markába.
- Valamelyik tolvaj alighanem kiszaglászta, hogy idefönn vagyunk a hegyen... dörmögte halk, nyugodt hangon, mintha a világ legegyszerübb dolgáról és nem mindkettőjük életéről lett volna szó - már most csak azon fordul meg, hogy csakugyan a móczok -e és ha ők azok, hányan vannak?
Ha tudják, hogy én is itt vagyok, akkor sokan lesznek - mert azt is tudják, hogy Ursával nem lehet tréfálkozni...
- Nézzük meg.
- Maradjunk tán itt, urfi, mig kibujnak amonnét a sürüségből.
Ugy hallom, onnét jönnek.
Aztán, ha csakugyan a móczok: golyót beléjük!
Bárcsak mind egy szálig kivégezhetném ezeket a vérszopó gyilkosokat...
- Pszt!
Jönnek...
Ursa elhallgatott és nyugodtan várt.
Hatalmas, nagy teste meg sem mocczant.
Nem félt a haláltól - hite szerint, előbb vagy utóbb, elvégre, mindegy - nem is sietett semmivel, de nem is késett.
Igazi romlatlan fia volt minden izében a természetnek : hűséges, szolgálatkész és ragaszkodó.
A mi kis nyugtalanság férkőzött a szivében , nem magáért érezte, hanem Balassáért, a kit élete árán is kész volt utolsó lehelletéig oltalmazni.
Mig a fegyvert markába szoritva ott állt lesben az ajtó mögött, félszemmel mindegyre az ifjura tekintgetett.
Balassa észrevette és sápadt ajkai szélén megjelent egy könyü mosoly.
Jól esett szivének ez a hűséges ragaszkodás.
Mintha a súlyos végzet kiengesztelő intézkedése lett volna, hogy az oláhok által szivén ütött sebet egy becsületes oláh ember ragaszkodása enyhitse.
Intett Ursának, hogy magával törődjék, ne vele.
Ő is nyugodt .
Nem fél a haláltól, s el van rá szánva, hogy drágán adja életét, ha a sors ugy akarja, hogy földi vándorlását itt bevégezze.
Azután előrenézett a sürüség felé s nyugodtan, mozdulatlanul várakozott.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE