Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Beniczkyné Bajza Lenke
A gyöngy-sor
Keletkezés ideje
1888
Fejezet
15
Bekezdés
1740
Mondat
2704
Szó
32201
Szerző neme
nő
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
ELSŐ FEJEZET.
Lobogó kandalló tüzénél ült az öreg Metopfran herczeg udvari káplánjával beszélgetve.
Nagyon öreg volt, nagyon törődött, csak szemein látszott még az egykori büszke dölyf és sasorrán az arisztokratikus jelleg, különben össze volt törve, a kor s az élet próbáltatásainak sulya alatt.
A sötét komor terem nem birt fölmelegedni a kandalló tüzétől s a herczeg lábait meleg takaró boritá, ruhája barna bársony melegen béllelt zeke formáju kabát, fekete prémmel, mi a kabát ujjainál szélességénél fogva karmantyu formát kapott s a herczegnek csak hosszu fehér finom reszkető ujja hegyei látszottak ki belőle.
A káplán oldalt állt mellette s megfeszitett figyelemmel hallgatta a gyenge hangon kiejtett szavakat, mik elvesztek a tágas terem viszhangjában.
- Megtiltom, hogy Edithe grófnő azokhoz a porontyokhoz járjon, mondá haragtelt rikácsoló hangon.
Már sokszor megtiltottam ezt neki, de tudva, hogy én nem mehetek ki a szobából, azt reméli, nem tudom meg járás-kelését.
Köszönöm, hogy tisztelendő ur pontosan referál.
- Ezt nekem bajos lesz a comtesseal tudatni, mert ő alig hallgat valakire, én reám pedig különösen nem.
- Küldje őt ide, mondá kemény büszke hangon a herczeg.
Majd beszélek én még egyszer e miatt vele.
Most pedig olvassa fel fiam levelét.
A káplán rövid torokreszelés után a mondott levél olvasásához fogott, mit kezében tartott.
Nizza, november 10.
Kedves atyám!
Meg kell vallanom, hogy levele nem a legkellemesebben érintett.
Haza menjek én most ősz derekán ebből a virágillatos, napfényes világból, abba a bagoly fészekbe, mert valamit akar nekem mondani.
Hát mi lehet az a valami, a mit levélben meg nem lehet irni!
Tudja -e, hogy ez kegyetlen kivánság!
Épen most, midőn veszteségben vagyok.
Az egész héten átkozott pechem volt, összesen elvesztettem kétszázezer frankot , Monte-Carlóban és itt a nizzai klubban s most ezt itt kell hagynom, mert nincs időm visszanyerni.
Mindamellett természetesen pár nap mulva indulok haza s levelem nem sokkal előz meg, ki maradtam stb.
Jakab.
- Ez elég mogorva levél, mondá haraggal a herczeg.
De mindegy, mai nap már nem sok udvariasságot várhatnak az apák fiaiktól.
Jakab legalább engedelmes.
Mindent megtesz , a mit parancsolok neki s ez elég...
A káplán némán várakozott további rendeletre.
A herczeg uj méltatlankodásban tört ki.
- Bagolyfészeknek nevezi ősei kastélyát! kiáltá kifakadva.
Hergártot!
Mely századok előtt épült s legalább kétszáz éve, hogy a herczegi czimert föltették reá, valóban ez nem nagy pietásra mutat fiam uram részéről.
A káplán némán állt helyén.
- Mit néz reám, ugy mintha kőből faragott szobor volna? riadt rá az öreg, felé forditva szigoru tekintetét.
Mehet.
Mondja meg az udvarmesternek, hogy szedjék rendbe Jakab herczeg lakását s fütsék a mint csak lehet; mert a napokban hazajön.
Editheet pedig keresse fel és küldje ide.
A fiatal pap mély meghajlás után elhagyta a nyirkos levegőjü termet s midőn néhány szobán át, a szőnyeggel bevont hosszu tekervényes folyosóra lépett, mintegy föllélegzett, a keskeny góth stylü ablakokon bekandikáló őszi napfényt látva.
Lassu léptekkel, lehajtott fővel gondolkozva haladt a lépcsők felé, hol lefelé akarván indulni, eszébe jutott a herczeg parancsa Jakab herczeg lakására nézve.
Visszafordult hát, de meglepetve állt meg a szembe jövő párt látva, kik egymást átőlelve jöttek s vidáman nevetgélve őt nem látták vagy nem méltaták figyelmökre.
A fiatal pár Szadovay Edithe és Luczián testvérek voltak, mindkettő Metropfran Erastus herczeg unokái, árvák s a Hergárt nevezetü családi kastélyban nevekedtek.
Rá sem pillantva a fiatal papra, ki nem mozdult helyéből, akartak előtte elhaladni , midőn az tiszteletteljes hangon megszólitá Edithe-et.
- Bocsánat grófnő, izenetet kell átadnom a herczegtől, kezdé alázatos hangon.
Arra kéreti, legyen szives őt felkeresni szobájában, még pedig mielőbb.
A testvérpár látható kedvetlenséggel hallá ezt a hirt.
Mindketten rövid prémes felöltőkbe öltözve, kalappal fejükön s keztyüvel kimenésre készültek.
Ponny-fogatuk a lépcsők előtt várt s Edithnek most a nagypapához kellett menni.
- Nem halaszthatnám el a mig visszajövök? kérdé öcscséhez fordulva a leány, rá sem nézve a papra.
- Azt hiszem ezt nem teheted, viszonzá Luczián, ki legfelebb tizenhat éves lehetett , mig nővére betölté a huszat.
- A herczeg a nagyteremben van, merészkedék megjegyezni a káplán.
Edithe egy futó pillantást vetett reá.
- Köszönöm, mondá hidegen, aztán Lucziánhoz fordult.
- Fordulj egyet a ponnykkal a parkban, a mig lejövök, nemsokára nálad leszek.
Luczián helyeslőleg intett fejével.
Az egyik jobbra, a másik balra futott, ifju, erőteljes ruganyos léptekkel, a lelkész szemei elől, ki baljóslatu pillantással s gunyos, kétértelmü mosolylyal tekintett utánuk.
Edithe nagyatyja szobái felé sietett.
Mindaddig, mig a küszöbhöz ért, megmaradt arczán a ragyogó sugár, mit fivérével való együttlétéből hozott magával, de midőn az ajtókilincsre tette kezét, elkomolyodott s midőn keresztül sietve a szobákon, a herczeg előtt állt, majdnem félénkké, szomoruvá változtak vonásai és hangja nagyon halk volt, midőn azt megszólitá.
- Itt vagyok, nagyatyám, mondá kissé vontatva, kedvetlenül.
A káplán mondta, hogy hivatott.
A herczeg összerezzent.
Nagyon el volt merülve a tüz lángjaiba s a fiatal üde hang oly különösen hangzott abban a rideg teremben.
- Hivattalak Edithe.
Hivattalak, - ismétlé gondolatait összeszedve s mintegy föl akarva ébreszteni emlékezőtehetségét.
- Beszélni kivánok veled fontos dologról, a mi miatt Jakabot is haza hivattam.
- Jakab haza jön?
- Néhány nap mulva.
Már uton van.
Ő nagyon jó fiu, nagyon engedelmes, bár levelében Hergártot bagolyfészeknek nevezi: mind a mellett rögtön elindult s már nem lehet messze hazulról.
Edithe ajkait kétes mosoly környezé.
- Ülj ide, folytatá a herczeg az átelleni székre mutatva száraz, reszkető kezével, - mert az nem rövid és nagyon fontos, a mit veled közleni akarok.
Edithe sohajtva engedelmeskedett.
Arra gondolt, hogy Luczián várja őt ott lent a ponnyfogaton, a hideg, csipős őszi szélben s egy perczig ajkán lebegett ama kérdés : ha nem lehetne -e ezt a fontos dolgot elhalasztani, de nem volt bátorsága kiejteni.
Midőn a magas karokkal s támlákkal ellátott fekete bőrkarszékben ült, melyben vékony kis alakja majdnem egészen elveszett, a herczeg pár perczig némán függeszté reá szemeit; talán arra gondolt, hogy ez a finom gyermekarczu, vékony termetü leány nagyon is tökéletlen azon nagy hivatásra, mit ő az életben szánt neki.
- Parancsol, nagypapa? - kérdé kissé türelmetlenül Edithe.
- Az első a mit mondani akarok, valóban parancs, - kezdé ingerült szigoru hangon a herczeg, azután enyhébben tette hozzá: a második kérelem.
Edithe csodálkozva nyitotta tágra nagy tündöklő fekete szemeit, melyek arczában az egyedüliek voltak, a mit ősei, a Metopfran herczegektől örökölt.
- Azt hallottam, hogy te és Luczián, naponkénti vendégei vagytok a Herberth gyermekeknek? - kérdé a herczeg.
- A káplán mondta? - kérdé komor, gunyos kedvetlen, megrovó hangon Edithe.
- Nem tartozik ide, ki mondta: akarom tudni, igaz -e ez?
- Igaz.
- De ez határozott ellenszegülés tilalmam ellen! - rikácsolt nagy felháborodással az öreg ur.
Tilalmam ellen, melyet eddig még senki sem bátorkodott megszegni.
- Szegény kis árvák...
- Mi közünk hozzájuk?
Nem vehetünk minden árvát pártfogásunkba.
- De ezek közel rokonaink.
- Nem azok.
Nem is voltak soha és azon kivül nem is árvák.
Van atyjuk, a ki gondoskodik róluk, s a ki, ha valamire való ember volna, magával vinné vagy valami jó helyen elhelyezné gyermekeit, s nem nőnének fel itt neveletlenül.
- De Herberth kapitány tengerész, a ki nem vihet a hajóra magával családot.
- Akkor nem kellett volna megházasodnia, ezt előre tudta, hogy igy lesz.
Edithe hallgatott.
- Egyszer mindenkorra megtiltom: folytatá a herczeg szigoru hangon, hogy ezekkel a porontyokkal foglalkozzál, házukba lábadat betedd, és egyáltalján tudomást végy arról, hogy ők a világon vannak.
- De hisz ők éppen ugy unokái önnek, mint én, és Luczián, - veté ellen Edithe.
- Csitt!
Ezt még nekem soha sem merte senki szemembe mondani, - viszonzá hidegen a herczeg - s ne halljam ezt tőled többé.
A leányka ajkain sóhaj repült ki.
- Ez tehát bevégzett tárgy közöttünk. - folytatá a herczeg.
- Most térjünk át a fontosabbra és kellemetesbre, tudod miért hivtam haza Jakabot?
- Nem, sőt nagyon csodálkozom, hogy ezt tette szegény Jakabbal, ki halálra unja majd magát e bagolyfészekben, mint ő nevezi, a mi kedves öreg Hergártunkat.
- Vannak kötelességeink az életben, - mondá kenetteljes hangon a herczeg.
Ő pedig, ki egész életét a legkellemesebben töltötte, nagy kötelességgel áll szemben s ez a házasság.
- A házasság? kérdé kezeit összecsapva hangos nevetéssel Edithe, mit a herczeg, ki egész életét az udvarnak légkörében tölté, nagyon hangosnak és kissé vidékiesnek talált bájos unokájánál s ezt nem is mulasztá el, kifejezni.
- Hogy mi nevetni való van Jakab házasodásán? kérdé mogorva hangon, nem tudom és kérlek s figyelmeztetlek Edithe, hogy az ily kaczajt mindenkor fojtsd el ajkaidról , és tetszésednek legfeljebb egy futó mosolyban adj kifejezést.
- Igaza van, Wellvood kisasszony is gyakran figyelmeztetett erre, de mikor olyan szivemből nevetségesnek találom azt, hogy Jakab megnősüljön.
- Miért? kérdé ingerülten a herczeg.
- Nem tudom őt másként képzelni, mint a hogy van.
Nőtelennek, szabadnak , szeszélyesnek és kiállhatatlannak, s előre sajnálom feleségét.
Az öreg ur kinyujtá hosszu sovány nyakát a fekete prémgallérból, szeme haragos tüzben égett.
- Jakabról mondod ezt? kiáltá méltatlankodva.
Jakabról, a mindenki által csodált , kényeztetett Jakabról, ki valóban a Metopfran család gyöngye.
Nézz körül a fejünk fölött függő ősi képeken, van -e csak egy is, ki szépségben, férfias külsőben vele vetélkedhetnék.
- Hisz azt nem mondom, hogy Jakab nem szép férfi, bár nekem nem tetszik, viszonzá őszintén Edithe.
De nem tudom őt mint nős embert képzelni.
- Neked nem tetszik - Jakab? kérdé megütközve az öreg Metopfran.
- Egy cseppet sem.
- De hisz az tiszta badarság, a mit mondasz, és lehetetlen.
- Mért nagyatyám, hisz az izlés különböző.
A herczeg nem tudott bámulatából magához térni.
Ily őszintén még sohasem beszéltek vele, különösen fiáról, kit ő nem csak szeretett, de mindenek fölött csodált.
- De hát mi kifogásod ellene? kérdé haraggal pár percznyi szünet után.
- Kifogásom semmi.
Szeretem őt, mint nagybátyámat, anyám fivérét s ha őszintén nyilatkoztam róla, az csak azért volt, mert azt hittem, hogy az én tetszésem vagy nem tetszésem ő reá egészen jelentéktelen.
- Sőt Edithe épen ezért hivattalak ide.
Én Jakab nejéül téged szántalak.
A leány arczának ragyogó szine sáppadtá változott.
- Engem? kérdé rémült csodálkozó hangon...
Tréfál, nagypapa, csak ijesztgetni akar.
A herczeg türelmének vége volt, dühtől szikrázó szemei fenyegetően tapadtak unokájára.
- Te ijesztgetésnek nevezed, hogy Metopfran Jakab herczeg nejévé tüztelek ki, de hisz ez őrültség, vagy álmodom azt, a mit beszélsz! - kiáltá hátradülve székében.
Edithe nagyon meg volt ijedve.
- Mi rosszat mondtam? dadogta mentegetődzve.
Nem akartam nagypapát haragitani, de hát abból semmi sem lehet, hogy én Jakabhoz menjek nőül.
Ő nem is gondolt soha reám s nem állana rá e kivánságra.
- Az az én dolgom és Jakabé, neked pedig engedelmeskedned kell.
Most mehetsz, - végzé a beszédet Erastus herczeg, s visszaesett prémje közé s lehunyta szemeit.
Edithe gyorsan elhagyva helyét, futott ki a szabadba, hogy ujra lássa a napot, hogy elmuljék tőle azon sötétség, mit a herczeg szavai boritottak reá.
Pár percz alatt a lépcsők alján volt, aztán a ponny kocsiban, mely vágtatva indult meg s repült ki az udvarból; Luczián aggódva pillantott nővérére, kinek arcza halálsápadt volt.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE