HARMADIK FEJEZET.
A második csengetés elhangzása után Edithe a nagy terembe lépett, mely szokatlanul ki volt világitva s meglepetve látott az egyik távolabbi részen két férfialakot beszélgetve állni.
- Jó estét Edithe, mondá az ifjabb Metopfran herczeg, unokahuga elébe menve, ki majdnem zavarral nyujtott neki kezet s elfogultan viszonzá köszöntését.
- Remélem, nem várakoztattalak, mondá Edithe, csakhogy mondjon valamit.
- A legpontosabban jelentél meg, viszonzá mosolygva Jakab, olyan mosolylyal, a miről soha sem lehetett tudni, guny vagy nyájasságból ered -e ?...
Hol van Luczian?
- Kissé későbben indultunk a szokottnál és az eső utolért, besötétedtünk.
- Tudom, mondá odavetve, Jakab.
Az erdei uton láttalak távolról.
Az állomásról jöttem s ti épen letértetek az utról.
Ha látta Jakab, hogy letértek az utról, ugy azt is tudta, hol voltak.
Most csak az volt a kérdés, hallott -e ő már azon tilalomról, mi ez irányban az öreg herczegtől neki adatott.
Szemeit a káplánra emelte s annak fürkésző, kutató macskaszemeivel találkozott .
Gyorsan félre forditá fejét s ugyan e perczben Wellwood kisasszony a koros angol társalkodónő lépett be Lucziánnal egyszerre.
Jakab köszönté őket.
Kezet fogott Lucziánnal s könnyedén meghajlott Miss Wellwood előtt.
Ekkor fölnyilt az ebédlő szárnyas ajtaja, a komornyik jelenté, hogy tálalva van s Jakab karját nyujtá unokanővérének és az asztalhoz vezetve őt, egy perczig Erastus herczeg megjelenésére vártak, ki egy mellékajtón az udvarmester karjára támaszkodva tántorgott be és az asztalfőn helyet foglalt.
Mindnyájan leültek.
Az öreg herczeg mellett jobbról Edithe, balról az angolnő , szemközt vele Jakab, kétfelől Luczián és a káplán foglaltak helyet.
Eleinte némán, kissé feszesen, ment az ebéd.
Az udvarmester Henrik herczeg háta mögött állt, szigoru szemmel tartván a nesztelen léptekkel ide-oda suhanó inasokat , kik gummi talpu czipőikben lebegni látszottak az asztal körül.
Edithe és Luczián kérdő tekintetet váltottak egymással, magatartásukra nézve, ha az a tárgy, a mitől féltek, szőnyegre kerül.
Néma megegyezéssel abban állapodtak meg, hogy nem tagadnak semmit.
- Neked igen szomoru lehet itt Jakab, mondá Edithe, - a szép Olaszország után.
- Nagyon szomoru!
Nem is maradok soká, csak addig, mig megtudom, a miért haza kellett jönnöm.
Edithe önkéntelen elmosolyodott.
Arra gondolt, a mit Erastus herczeg mondott neki, s ez a felelet erősen támogatta az ő állitását Jakabra nézve, ellentéteül nagyatyja óhajtásának.
Az öreg herczeg köhögött e párbeszédet hallva.
Kifogástalan frakkját, selyem mellényét, és vakitó fehérségü manchettáit szemlélve, tekintetét kizárólag e tárgyak látszottak elfoglalni.
- A miből sokat élvez az ember, azt megunja, mondá kis szünet után, fölemelve lomhán lelóggó szempilláit s Jakabra szögezé.
- A jót és élvezetest alig lehet megunni, viszonzá Jakab vállát felvonva.
- Hány életunt volt már a világon, ki egész életében uszott az élvezetek árjában.
- Azok élhetetlenek voltak.
Minden körülményben kimerültek volna.
- És vallástalanok, folytatá alázatos, de határozott hangon a káplán.
Az öreg herczeg helyeslőleg intett fejével.
Nem tartá érdemesnek, hogy szavakba öntve ismételje a mit a káplánnal már számtalanszor megbeszélt, a vallás szükségét , hasznosságát és minden rossz ellen való voltát.
Jakab fölvette poharát, egy pillanatig a magasba tartván, vizsgálta a Xeres gyönyörü szinét, aztán egy nyelésre leönté, Luczián nagy bámulatára.
Egy ideig csend uralkodott.
Wellwood kisasszony halkan kérdezősködött valamiről Lucziántól, de az általános társalgás szünetelt.
- Szeretném Edithe, ha egyszer látnád azt a vidéket, mondá Jakab odavetve:
- Gyönyörü, s te tulajdonképen még sohasem mozdultál ki innét.
- Mostanáig nem jutott eszembe.
Azután miss Wellwooddal beutaztuk már az egész világot - könyvekben és a térképen.
- Ez a társalgás angolul folyt, s a társalkodónő is érté.
- Remélem tényleg is meg fog az történni comtesse, mondá miss Wellwood.
- Remélem, mondá az öreg herczeg.
Még pedig nemsokára.
- Utazni küldi atyám Editheét? kérdé Jakab.
Jakab egykedvüen vagdalá a tányérján lévő fáczánmellet, sejtelme sem volt a herczeg szavainak rejtett értelméről, de Edithe és Luczián tudták azt s mindkettő vonásai kellemetlen érzést fejeztek ki.
- Kinek a társaságában teendi Edithe ezen utat? kérdé Jakab, mint látszék csak azért , hogy föntartsa a társalgást
- Pedig az nagyon fontos.
Gyakran attól függ egy-egy nagy város vagy szép vidék tetszése, hogy mily társaságban pillantottuk azt meg először, nincs utálatosabb, mint egy kellemetlen utitárs.
- Ebben igaza van herczeg, mondá az angol nő.
- Nekem mindig igazam van Miss Wellwood, veté oda nevetve Jakab.
- Ezt kevés ember mondhatja magáról.
- De én nagyon tapasztalt vén róka vagyok.
Miss Wellwood végig pillantott rajta és arra a meggyőződésre jutott, hogy Jakabnak igaza lehet.
Arisztokratikus szabályos arczán kimerültség látszott, tekintete egykedvüen tétovázott ide s tova, hangjában volt valami megvetés, egykedvüség , unalom, csak szemeiben lobogott sötét tüz, az érdek mesterségesen előidézett lángja , mit erős akarata nem hagyott kialudni, s mivel ébren tartotta önmagát.
Az öreg herczeg ujra köhögött, nem volt inyére ez a társalgás, s szokatlan gyorsasággal hagyta el helyét, midőn az ebédnek vége volt, és az udvarmester karján a mellék teremek egyikébe ment, hol ismét a kandalló mellett foglalt helyet.
Jakab rövid időre távozott egy czigarettet kiszivni, mit atyja jelenlétében nem volt szabad, ki maga nem szivarozott.
Midőn visszatért, a káplán már nem volt a teremben, Edithe egyik asztalnál ült albumokat forgatva, Miss Wellwood Lucziánnal biziquezett.
Jakab Edithehez ment.
Én is hoztam neked egy albumot Edithe, de még nincs kipakolva .
A monte carlói kaszinó, a játék-szobák, a Cap-St.-Martin és az ibolyák völgye vannak lefestve benne.
- Nem sokat törődöl az egészszel... nemde? kérdé nevetve Jakab.
Igazad van.
Futjuk a világot, szép helyeket, diszes épületeket keresve, otthonunkat figyelemre sem méltatjuk, s végre is ez a vén Hergárt olyan szép, olyan nagyszerü, a melyet a világban keveset találni, s Dalmáczia gyöngyének lehet nevezni.
- Nagyon szép, csak egy kissé nagyon is nagy, nagyon is tágas ilyen kevés embernek.
- A fölső két emelet csukva áll.
Az a régi időben is csak nagy ünnepélyeknél nyittatott meg.
Egyszer Mária Terézia királyné volt Hergárt vendége...
- Akkor nagy ünnepélyességek lehettek.
- Fönt a mozaik-terem ma is ugy van érintetlenül, a hogy a felséges asszony utoljára keresztül ment rajta, a középen pedig egy asztal áll s azon nyitott könyv, melybe ő kegyes volt nevét, az évszámot, hónapot és napot beirni, a midőn itt időzött.
- Miféle alkalomra jött Hergártba?
- Beutazta Magyarországot s a dalmát nemességet sem akarván mellőzni, megizente az akkori Metopfran herczegnek, hogy itt akar huszonnégy órát tölteni és fogadni a dalmát urakat.
- Én ezt a termet még soha sem láttam.
- Ha kivánod és érdekel megnézhetjük holnap.
- Nagy örömmel veszem ajánlatodat...
Az öreg herczeg koronkint visszaforditá fejét a távolabb ülő pár felé s arczának kifejezése mutatá, hogy kellemesen hat reá azoknak együttléte.
Edithe kis idő mulva folytatá:
- Ugy tudom, hosszu ideig egészen zárva volt a kastély és senki sem lakott Hergárton.
- Ez akkor volt, midőn atyám két leányával évekig külföldön időzött s majd Bécs , Páris, London majd pedig déli vidékeken laktak.
Én akkor Etonban tanultam.
- Kár volt ezért a kedves vén házért, hogy ugy elhagyták, én, ha lehetne, sohasem válnék meg tőle...
- Ez csak addig tartana, mondá, mig a világot megismernéd, azután nagyon is unalmasnak találnád.
- Én az ellenkezőt hiszem.
- Én pedig bebizonyitani mindaddig nem tudom, a mig a tapasztalás meg nem mutatja , hisz Ossián létezését is tagadták már és senki sem tudja bebizonyitani, hogy ő irta ama gyönyörü énekeket.
- Majd meglátod.
Legalább most nem vágyom innét sehova.
Miss Wellwood és Luczián elvégezték a játékot s Luczián elhagyva helyét, nővéréhez csatlakozott és belevegyült a társalgásba, mig a társalkodónő az öreg herczeg előtt állva meg, mulattatni igyekezett őt, kinek ma szokatlan jó kedve volt.
Fia megérkezésének örült, kivel a következő nap akarta megbeszélni a fontos tárgyat, a mely miatt azt haza hivta.
- Nemsokára éjfélt ütött a kastély hangos órája; Erastas herczeg felállt és Edithe hozzá sietve, kezét karjába ölté.
- Majd szobájába vezetem nagypapa, mondá készséggel.
- Ma Jakab vegye át ezt a tisztet, mondá a herczeg, tőle kitelhető nyájassággal simitva meg unokája arczának atlasz finomságu bőrét, ki azonnal visszalépett , átengedve helyét Jakabnak.
Az öreg herczeg és fia távozta után csak hárman maradtak a terembe.
Edithe, Luczián és az angolnő.
Kivül tomboló szél viharzott.
Az eső folyvást szakadt, s hangos kopogással verte az ablak vastag üveg tábláit, a kandallóból olykor hosszu lángnyelvek nyultak ki, a kéménybe zudult vihar korbácsolása következtében.
- Borzasztó idő volt.
- Sajnálom, a kik most a tengeren vannak, mondá Luczián.
- Például Herbert kapitány, folytatá Edithe.
- A kis Herbert gyermekek atyja? kérdé Miss Wellwood.
- Ő!
Ha elveszne valahol, mi lenne e két kis árvából, kikre igy is szomoru jövő vár.
- De hiszen anyjuk Metopfran herczegnő volt, s gazdagok lesznek, ha az öreg herczeg meghal.
- Azt senki sem tudja Miss Wellwood, viszonzá Edithe.
Egyáltalján, ez a házasság sohasem volt családunk részéről elismerve, és soha senki sem látta közülünk a kapitányt.
- Ez bünös eljárás.
Herberth Edgár végre is, a herczeg leányának férje volt, s annak gyermekei unokái neki.
- Mi is ezt mondjuk, mondá Luczián.
És azért a mennyire lehet, titokban enyhitjük a kis árva elhagyottak egyedüllétét és sorsát, pedig szoros tilalmunk van ellene.
- Tudom.
Ez csak addig tart, a mig Erastus herczeg él, az pedig nem tart soká.
- Nagyon ki van merülve.
Még sohasem hallottam őt oly mélyen, oly hörögve szedni lélekzetét azt hiszem, hetei meg vannak számlálva.
- Br... mondá megrázkódva Edithe.
Oly borzasztó idő van, s ha még a halálról beszélünk, valóságos félelmet érzek.
Menjünk aludni, egy óra éjfél után.
Elhagyták a teremet, és az előszobán át a folyosó puha szőnyegén haladtak hárman együtt végig, ki-ki lakosztálya felé.
Még minden fényesen ki volt világitva, s meleg levegő áradozott mindenfelé.
Edithe ujra a tengeren lévő Herbert kapitányra gondolt, s a szegény kis Hugó és Tibáldra, a kiknek csak egyetlen meleg szobájuk volt, de hiszen abban oly édesen alszanak most már egymás mellett, nem tudva, hogy mit vesztettek anyjok halála által, nem sejtve , hogy ilyen viharban atyjokat is elveszithetik.
Miss Wellwood kezet szoritott a testvérekkel: egymásután tüntek el a folyosóról, hol nemsokára sötét és csöndes lett minden, csak kivül tombolt ádáz erővel, dühvel az őszi vihar...