Pöhölyék.
I.
A Pöhöly-gyerekek még akkor kicsinyek voltak: János négy esztendős, Péter három esztendős.
Az anyjuk fakó, sovány asszony.
Gyakorta köhögött.
Néha annyira köhögött , hogy leült utána pihenni, és szomorúan támasztotta fejét az ágy vállához.
Egy napon, mikor a gólyák költözködtek, sok öregasszony fordult meg a házban .
Bejártak a belső szobába, és sóhajtoztak, a szemüket törölgették.
Az egyik magához vonta a János szöszke fejét, és így szólt hozzá:
János nem értette: miért sajnálkoznak rajta?
Hiszen se el nem esett, sem az ujját nem metszette meg, se pedig nem verte meg senki.
Pétörke vadgesztenyével játszott az eresz alatt: bögrébe rakta, meg kiguritotta belőle.
Az öregasszony őt is körülsimogatta és fölvette az ölébe.
És rajta is sajnálkozott:
Megcsókolta a vén.
Pétörke összesunyoritotta a szemét.
Nem szerette, ha csókolták.
Aztán kicsoszogott egy másik öregasszony is.
Az is felölelgette a két gyereket.
Az is megsajnálgatta:
- Szögény, szögény árvák!
Nincs már anyátok!
A két gyerek rácsodálkozott az öregasszonyra.
Nem mond az igazat.
Hogy is ne volna anyjuk; mindig is volt, mindennap volt.
Most is van.
Odabent van a szobában.
Fekszik.
János megrántotta Péternek a lajbiját:
Átfutottak az udvaron.
A szín jó játszóhely.
Széna is van benne.
A széna puha és jószagu.
A cica is odajár játszani.
Ide-oda hempereg a szénában.
Olykor a hátára fekszik, és egy szál szénát vesz a négy lába közé: azzal csiklandozza a bajuszát.
Egyszerre megjelent a szín előtt az apjuk.
Az arca sárga volt; a szeme vörös.
- Gyertek fiaim, - szólott.
Gyöngéden megcsókolta mind a kettőjöket.
S megfogta a kezüket, és bevezette őket a szobába.
Az anyjuk ime ott fekszik most is, csakhogy a szoba közepére tették az ágyát .
A szeme be van húnyva.
A két keze egybe van téve.
Bizonyosan imádkozik .
Mellette két nagy cifra gyertya ég.
János ismeri azokat a gyertyákat: ott lógtak azelőtt a tükör mellett.
Egyszer kérdezte is János:
- Édösanyám, mikor gyúti mán mög ezt a két szép gyertyát?
Az anyja mély szem-behunyással felelte:
- Majd az édösapátok möggyúti.
- Nemsokára meggyúti édös kis csirkéim.
Csókoljatok mög akkor éngöm, mert annak utána mög nem csókolhattok többé soha.
Hát most ég a gyertya.
Az anyjuk ott fekszik hanyatt az ágyon.
Alszik.
De nagyon szép.
A fején koszorú van.
Azelőtt ott volt az a koszorú a falon , üveg alatt.
Hervadt a koszorú, de mégis szép.
Az apjok megállott velök az ágy előtt, és fölemelte Jánost.
- Csókold mög anyádat jobbfelől is, balfelől is.
Mind a ketten megcsókolták az anyjukat.
Hideg volt az anyjuk és mozdulatlan .
Nem emelte föl a kezét, hogy megsimogassa a fejüket, nem is csókolta őket vissza.
Nagyon aludt.
Másnap délután bevittek a házba egy hosszúkás szép fekete ládát.
Cifra betük csillogtak azon, szép aranyos cifra betük.
És a láda után következett egy nagy fakereszt is.
De azt az udvaron hagyták .
Hozzátámasztották a falhoz.
János mindezt az ablakon át látta, mikor öltöztették.
Az ünneplő ruháját adták rá.
A pörge uj kalapját tették a fejére.
Pétörkére is az ünneplő szoknyát adták.
Mert Pétörke akkor még szoknyában járt.
A házban és udvaron asszonyok és emberek sokadoztak.
Jöttek-mentek ott, s halkan beszéltek, sóhajtoztak.
Őket meg átvitték addig Pulykás-Szabóékhoz a szomszédba.
Pulyka-Örzsi néni sült krumplit adott nekik, és sirva biztatta őket:
- Ögyetök árvák, ögyetök.
A két gyerek komolyam és figyelemmel nézte a jóizü illattal párolgó sült krumplit.
Azután Pétörke beléfalt.
A krumpli fehér lisztje szinte porzott a foga között.
Körülnézett, hogy látja -e valaki?
Nem: senki.
Jánoshoz fordult és rámosolygott.
Az öreg Pulykáné fölvette Pétörkét az ölébe.
Mást is akart még mondani, de nem fért ki a száján.
Pedig nagy szája volt .
Csak húzogatta, ráncolgatta azt a jóságos vén ábrázatát.
Végül aztán mikor látta, hogy nem ura a beszédnek, beletörülközött ócska kék zsebkendőjébe .
Megtörülte a Pétörke arcát is, s leveregette a ruhájáról a krumpli-morzsalékot.
Kézen fogta Jánost, és átvitte őket, haza.
Tele volt már az udvaruk akkor emberekkel és asszonyokkal.
Valamennyien ünnepi ruhában voltak.
Az apjok is.
Az udvar közepén ott sötétlett a szép nagy fekete koporsó.
Előtte tarka , félelmes ruhában a tisztelendő úr, meg a mester úr.
Az apjuk is ott állott .
Fehér kendőbe törülgette a szemét.
A tisztelendő úr mindenféle érthetetlen szavakat kiáltott énekelve.
A mester úr erre hasonlóan énekelve felelgetett.
Azután megköszörülte a torkát a mester úr.
A fejét félreszegezte.
Hosszan kinyujtott nyakkal olyan szomorú ordításba fogott, hogy a macska a tyúkól tetején égnek görbitette a hátát, s a mester urra ijedt csodálkozással nézett, aztán leugrott túlra.
A mester úr énekén zokogásra fakadtak az asszonyok.
Egyszer aztán rájuk is átfutott valami különös borzongás, mikor a mester úr azt énekelte, hogy:
Isten veletök hát Jánoska, Pétörke.
Elválik anyátok tőletek örökre.
Epéje édösebb az édes anyának,
Mint a cukros teje másik mostohának.
Egy öregasszony átfogta a két gyereket, és a kötényéhez szorította őket.
Az öregasszony sirt.
Jánosnak is könnybe borult a szeme.
Pétörke titokban megsimitotta az öregasszony oldaláról lecsüggő rézfeszületet.
A mester úr végzett.
Visszaigazitotta a nyakát a gallérja közé.
A kalapját a fejére nyomta.
És elindult.
Négy ember fölemelte a koporsót.
Kimentek vele az utcára.
És mentek , ballagdáltak mindnyájan.
Az ég felhős volt.
Langy esső permetezett az útra.
Az asszonyok a fejükre borították a felső szoknyájokat, és arról beszélgettek, hogy bizony kár volt érte, az Isten nyugtassa.
Rendes, jóravaló asszony volt, tagja a Rózsafüzérnek is; tavaly az ő libái keltek ki először; kár, hogy ilyen fiatalon szólitotta ki az Isten a világból.
János hallotta és értette ezeket a beszédeket, és büszke volt az anyjára .
Apjának kérges kezébe fogódzkodva lépkedett az úton, a koporsó után, s azon tünődött, hogy álmodik -e?
Mert történtek vele máskor is mindenféle különlegességek, de egyszercsak egy szempillantásra megváltozott minden, és ő csak bámult a mestergerendára.
Hát ez is olyan valami lehet.
Dehát csak mennek, mendegélnek.
Elől a koporsó, utána a pap, meg a sokaság.
A kántor legislegelől.
Énekel olykor: Könyörülj Istenem, én bűnös lelkemen!
A sokaság vele zúg.
Olyan földhöz érnek, amely tele van fakereszttel és apró dombokkal.
Némelyik dombnak az oldalán friss fű zöldel.
János azt szeretné mondani Pétörkének , hogy jó volna, ha élne a kis bárány: ide ki lehetne hozni legelni.
De mégse szól semmit.
Egy sárga gödörhöz érkeznek.
A gödör mély.
Nem lehet belelátni.
A mester úr megint kihuzza a nyakát a gallérjából és ordít.
Pöhöly-apa letérdel és sír .
Az asszonyok is mind letérdelnek és sirnak.
A pap nagy rézbuzogányt forgat meg a koporsó fölött.
A rézbuzogányból esső esik.
Nini, hát igy csinálódik az esső?
Azután a koporsót leeresztik a gödörbe.
Tompa dübörgés hallatszik föl a mélységből.
Az asszonyok egy-egy hantot dobnak le a gödörbe .
Pöhöly-apa az ő kezükbe is ad egy-egy hantot.
János arra gondol, hogy ha csakugyan az édösanyja fekszik ottlenn...
És titokban lecsusztatja a földdarabot maga mellé.
Hazamentek.
Már akkor eltisztult nyugaton a felhő.
A nap lefelé ereszkedett , és nemsokára le is szállt.
A szobában homály terjengett a butorok között, és a homály egyre feketült.
Pöhöly-apa ráborult az asztalra, és úgy maradt sokáig.
Azt hitték: alszik .
Nem mertek neki szólni, csak álltak ők is az asztalnál.
Pétörke ásitott.
De Pöhöly-apa nem aludt.
Odavonta őket az ölébe.
Megcsókolta az arcukat.
- Feküdjetök le édes gyerökeim.
János vetköztesd le a Pétörkét.
Bujjatok a jó puha ágyatokba és aludjatok.
Aludni jó, mert álmodni löhet.
Majd később én is lefekszök; csak előbb önni adok a Riskának.
A fiuk levetkeztek és bebujtak a dunyha alá.
Pöhöly-apa kiballagott a szobából.
A fiuk hallgattak.
A sötétség megtöltötte szobát, meg ám a földtől föl a gerendáig.
Egyszercsak Péter fölemeli a fejét és hallgatódzik.
- János! - mondja halkan.
Darabig hallgattak.
Pétörke ismét megszólalt:
- Nem tom.
Beszélnek mindent...
- Ugye a másik szobába van?
- Gyerünk, - feleli János.
S kibúvik a takaró alól.
Ovatosan leereszkedik.
Pétörkét is lesegiti.
Megfogják egymás kezét: átfutnak a szobán.
János megnyitja az ajtót.
A pitaron is átmennek.
Az első szoba ajtaja kissé nyitva van.
A gyerekek bedugják a fejöket.
A két viaszgyertya még ég a szobában, égdegél sárgán.
Az apjok is ott van.
Az ágy mellett ül, és az ágyfejre borulva sirdogál:
- Jaj Istenöm, jaj Istenöm, milyen ögyedül maradtam!
Milyen ögyedül maradtam!
A két gyerek befutott hozzá.
Megálltak mellette.
Mi lelte az apjukat?
Soha nem látták sirni.
János megfogta az apja karját:
- Ne féljen kend édsapám, hiszen mink is itt vagyunk.
A tavaszi szél felszáritotta már a sarat: A falu népe csoportokba gyűl itt-ott az utca verőfényes során.
Ünnepi ruhás emberek, asszonyok.
Csak Pöhölyék háza előtt üres a padocska.
Pöhöly apa kézen fogta a két kis árvát:
- Gyertek látogassuk meg anyátokat.
A temető már zöld.
A fejfák és sírkövek napos oldalán bimbódzik már a jácint , s a tulipán is előkél a száraz falevelek alól.
Csak Pöhöly anya sírján nem zöldül még a fű.
A sirhalom agyagos földje azon kopáron áll, ahogyan az őszön maradt, csak épp hogy megroskadt egy kissé, s megszikkadtak a hantok.
A kis fakereszten essőtől, széltől fontyolodottan , fakultan lóg az odakötött gyászfátyol.
Álltak, nézték.
Pöhöly apa levette a kalapját.
A két kis árva is levette.
- Térdeljetek le, - mondta aztán Pöhöly apa.
A halott is bizonyára könnyezett lenn a sirban.
Pöhöly apát községi tanácskozásra hívta a kisbíró.
Gondolkodott, hogy a két gyereket kire bizza addig?
De már mindenfelé megkezdődött a tavaszi munka.
A szomszédok se voltak otthon.
A szép napos idő mindenkit dologra szólított.
- Gyertek, - mondotta Pöhöly apa.
- Elvezetlek a temetőig.
Legyetek addig anyátoknál.
Aztán majd értetek megyek.
S csak úgy mezítláb ahogy voltak, vitte őket.
A temető kapujánál elvált tőlök.
A két kisgyerek beandalgott a temetőbe.
Olvasni még nem tudott egyik se, de azért megtalálták az anyjok sírját.
Álltak.
Gondolkodtak: mit is kell cselekedniök?
Megszokták, hogy valaki mindig mellettök van s igazgatja a cselekedetüket.
De a temetőben nem volt más senki.
Szemben velök egy leveletlen vén akácfa.
Veréb vagy mi mozog az ágán.
Hogy a gyerekeket meglátta, vastagabb ág mögé ugrott, onnan kandikál Jánosra.
János körültekint.
A magas sirhalom, a sirkövek...
- Játszunk bujósdit, - mondja megcsillanó szemmel.
- Hunyd be a szemed .
Olvass húszig.
Akkor mán kereshetsz.
S a puha földben elosont, elbujt a harmadik sirhalom köve mögé .
Meglapult.
Péter kinyitotta a szemét.
Pillogott.
Tünődve nézett körül.
Rátenyerelt az anyja sirhalmára, s a tulsó felére kandikált.
- Ejnye! - mondta vigan - hova bujhattál ilyen hamar?
Az anyja mosolygott lenn a sirban.
A hó elmult.
Hova lett az a sok fehérség?
Isten tudja.
A fák ágain zöld levelek jelentek meg.
Füvek és virágok kibujtak a föld alól, és szétteregették apró, gyönge leveleiket.
Minden sütkérezett a fényes, langyos napsugárban.
Megérkezett Misi is, a ház gólyája.
Két hosszu lábát elnyujtva kerengett ide-oda a ház fölött, és a szárnyával csapkodva szökdelt az udvaron .
Kelepelt, táncolt.
Pulyka-Szabó Örzsi is átnézett a keritésen, és nevette a gólyát, amint körtáncot járt a bolond!
De íme a ház tetején is áll egy gólya.
Misi másodmagával tért vissza az idegenországból.
Az uj gólya bátortalanul álldogál ottan, s idegenül nézi a magasból, hogyan köszöntgeti a Misi Pöhölyéket, meg a Szabó Örzsit, meg a tyúkokat, kakasokat, récéket egyenkint.
Szabó Örzsi fölmosolyog rá:
- Pajtást hozott a gólya!
Pöhöly-apa is fölpillant az uj gólyára.
Nézi figyelmesen.
- Nem pajtás az Örzsi: feleség.
A Misi gólya tavaly került a házhoz.
Egy este kinosan csapkodó repüléssel beesett az udvarra, és ott vergődött a boldogtalan.
Az egyik szárnya véres volt.
Valami gonosz vadász meglőtte.
Bizonyosan úr volt az a vadász.
Szegény ember nem lövi meg a gólyát.
Mert a gólya jó madár.
Áldás a házon.
Ahová fészket rak, oda nem üt a mennykő.
Pöhöly-apa bekötötte a gólya szárnyát puha vászon-rongygyal.
A gólya ott maradt az udvaron.
Lassankint megbarátkozott minden házi állattal, (csak a macskával nem) és méltósággal uralkodott a baromfiakon.
A gólyát Misinek nevezték el, mert hasonlított a Kömley báró német inasához , akinek éppen olyan vékony hosszú volt a lába, és olyan piros hosszú az orra.
Mikor aztán az őszi égen megjelentek az utazó gólya-seregek, Misi mindig a magasba nézett.
Egyszer aztán széjjel vetette a szárnyát, és az udvaron fölkanyarodott, - fölrepült.
Néztek utána, hogy csakugyan elmegy -e?
Misi szállt, szállt egyre följebb , egyre szélesebb karajokban föl magasra.
Már csaknem a felhőket elérte.
Akkor kiterjesztette a két szárnyát; a nyakát előre kinyujtotta, a két lábát hátra.
Olyan volt, mintha úszna a levegőben.
S elúszott messze, messze, az egyik gólyakaraván után, s velök múlt tova a kéklő messzeségben.
- Hátha házastársak, - mondotta Pöhöly-apa, - töszök föl nekik egy rossz kereket.
Maradjanak itten.
Bement a szinbe: előhozott onnan egy abroncsa-romlott régi rossz kereket .
Fölvitte létrán a háznak a kert felől való ormára, és megerősítette ottan.
Misi majd megbolondult örömében, olyan körtáncot járt az udvaron.
Pöhöly-apa beletörülte a porszennyet a kötényébe.
- Délután kimegyek szántani, - mondotta.
- Rád biznám addig a gyerekeket Örzsi.
- Jó, - felelte Szabó Örzsi, - majd édösanyám möglösz velök.
Mert én is kimögyök ma.
A Lapos-dűlőre.
Ültetök egy kis kukoricát.
Jobb is lönne tán , ha kihozná kend magával a gyerököket.
Jánoska hadd szántson kenddel, Pétörke meg majd eljátszadozik énmellettem.
A nap sugarai melegen omlottak alá a magasból.
Pöhöly-apa befogta a lovat az ekébe; az ekét fölforditotta.
Rátette a szűrét, a szűrre Péterkét.
Jánoska az apja mellett mendegélt, és pattogott az ostorral.
Már akkor Szabó Örzsi künn volt.
Az árokparton a friss fűből heverőhelyet csinált a két gyereknek, s virágot is szedett nekik.
Megcsókolta mind a kettőt, és Péterkét az ölébe vette.
Megmutatta neki, hogyan lehet a szép sárga pitypang-virágból láncot csinálni.
A réten egy kis csikó futkosott föl és alá, s nagyokat szökött olykor.
A két gyerek is szaladgált.
Az arcuk kipirult.
A levegőben egy fecske szállongott.
János rákezdte:
Pöhöly-apa ezalatt egyik barázdát a másik után hasította.
Az eke vasa olykor vakitóan csillámlott ki a fekete földből.
A Szegfű dologértő lassusággal húzta az ekét.
Csendes volt a táj.
Szabó Örzsi a szomszédos földön hajladozva vetette a kukoricát.
Kék ruha volt rajta, piros kendő a fején .
Olykor-olykor odament a két gyerekhez, és játszott velök.
Egyszer nagy csigát vitt nekik, és megtanította őket, hogyan lehet a csigát kicsalogatni a házából:
Egyszercsak kidugta a csiga a két szarvacskáját.
Kinézett az ablakon.
A föld nem termett annál bolondabb csigát!
Jobbra-balra mászkált a fűszálakon : kereste a kalácsot mindenfelé.
A szántóföldnek nedves illata föl-föláramlott olykor a levegőbe, s odahallatszott hozzájuk Pöhöly-apának a szelid biztatása:
De nini elborult az ég.
Hamuszinü felhők tolonganak egymásra a magasságban.
A fecskék nagy kanyarulatokban szálldosnak: Az ég megdördül.
Az Istennek tüzes nyila általcikázik a felhőkön.
Egy földet renditő harsanás, dörgés, s a következő percekben már zuhog a zápor.
A vadkörtefa alá vonultak.
Szabó Örzse magára borította a felső szoknyáját.
A két gyereket is betakarta, mint ahogy a tyúk a szárnya alá szedi a csibéket.
- Jézus segits! - fohászkodott halkan minden villámláskor.
Pöhöly-apa az ekére ült.
A szűrét kiforditotta.
Pipázott.
Nem szólt egy szót sem.
Csöndes, kifejezéstelen arccal nézte, hogyan megvannak a gyerekek az Örzse szárnyai alatt.
Másnap megint kimentek szántani.
A napfény az esső után nagyot nevelt a füveken.
Enyhe tavaszi idő járt.
A fű fölött cserebogarak szállongtak.
A két gyerek otthagyta az apját.
Szabó Örzsét kisérték a vetésben.
Azután elfáradtak.
Ledültek az apjuk szűrére.
A szűrön két fakó tulipán volt .
Nem igazi tulipán, csak amilyen a szűrökön szokott lenni.
- Ez is virág, - mondotta János.
Azzal ráhajtotta az arcát a tulipánra, és elaludt.
- Ez is virág, - mondotta Péterke a másik tulipánra.
János arra ébredt föl, hogy harangoznak.
Fölnyitotta a szemét.
Az égboltozatnak hamvadozó veres tüzét látta.
A szántóföld szélén ott állt az apja.
A fején nem volt kalap.
A kezét egybekulcsolva imádkozott.
És mellette állott Szabó Örzse.
Az is imádkozott.
A távoli harangszó hullámos zenéje áthömpölygött a földeken.
Egyszercsak elhallgatott a harang, s tompa lassan elenyésző döngés hallatszott még sokáig utána.
János tekintete ismét az apjára és Szabó Örzsére fordult.
Akkor is egymás mellett állottak, csendben és mozdulatlanul.
És fogták egymásnak a kezét.
És egymás szemébe néztek, szeliden, barátságosan és komolyan.
A falu már sötét és csöndes.
Alig kilenc óra pedig, s már nyugodni hajlott minden.
Mintha a fák is álomban volnának; a fák, a házak, az ólak, hidak , sövények, mindenek aludnának.
Csak a magas jegenyefák állnak ébren-formán .
Mint a tábori őrök, mozdulatlanul álldogáló óriás sovány őrök.
De okos rend, hogy ilyen hamar nyugvásra tér az ember.
Mert drága a petróleum.
Elég ha egy ember virraszt a faluban, a bakter.
Ámbátor az sincs mindig ébren.
A kilencet, tizet csak elkiáltja, de már a többit ritkán.
Kit is érdekelne; hogy hány az óra, mikor alszunk?
Hát mondom csönd volt, sötét és csillagos éjszaka a faluban.
S ime a nagy csöndben megsiramlik a lélekharang:
A falu megmozdul.
Ablakok, kapuk nyiladoznak.
Az ablakokban és kapukban árnyékok jelennek meg.
Az útcán végigfut egy asszony.
- Az.
Az Isten nyugtassa.
Pöhöly Máté ott fekszik a kocsiján végignyujtózva.
Emberek, asszonyok , lámpással, gyertyával állnak körülötte.
A pitykés dolmány van rajta.
A ruhája poros.
A felesége jajgatva beszéli, hogy bent jártak a városban a szolgabirónál, és hogy az ura, mikor kilépett az ajtón, csak egyet fordult és végigesett a tornácon, mint valami zsák.
A kocsi mellett ott áll a két gyerek: János meg Péter.
Kifutottak a kocsi zörgésére: hogy mit hoztak nekik a városból?
Az anyjuk sirását hallják.
Az apjuk mozdulatlanságát látják.
János belefogódzik a kasba, és nézi, bámulja az apját.
A mellében csaknem eláll a lélekzet.
Péterke halkan megszólal:
- Ni milyen fényes édesapánk patkója.
Míg Pöhöly Mátét hidegágyra teszik, a bakter a másik szobában papirost egyenget az asztalra.
A tintát leveszik a mestergerendáról, és föleresztik vizzel.
A bakter megnyálazza az ujját, s elcsípi a hamvát a gyertyának.
S neki könyököl: irja a következő okiratot:
A halott neve: Pöhöly Máté bíró.
Családi állapota: 150 hold.
A betegség neme: hörtelen történt.
Az özvegyet ekközben buzgón locsolgatják az asszonyok gyöngyvirág-ecettel.
- Ne ríjj Örzse lelkem!
Isten akarta így.
Az Isten jó.
De azért az Örzse rítt keservesen.
Máté kiteritve fekszik.
Mellette gyertyák égnek.
A gyertyák viaszszagot lehelnek.
A halál árnyéka leng a ház körül.
Az asszonyok siránkoztak ott még kisideig.
Az öreg Pulyka-Szabóné még azt is elrítta, hogy:
- Jaj, a tejfölös lángost reggel hogyan dicsérted édös fiam!
Azután a virrasztók magukra maradtak.
Mikor azt mondom: virrasztók, mindenki tudhatja, hogy Keresztes Nagy Imre , meg Ádám csizmadia meg a bakter említődik.
Az öreg Keresztes Nagy Imre a legájtatosabb ember a faluban: annak az imádsága legjobban felhat az egekbe.
Nem mindig volt ő ilyen.
Fiatal korában nem egyszer végigverte az egész falut, vagy őt az egész falu.
De ennek is megvolt az oka.
Az orvos ugyanis a katonasorozáson ránézett Imrére, és szólt a tiszteknek:
- Érdekes fej; olyan mint az orangutángé.
Imre nem értette, hogy mit mondott az orvos.
Azt vélte, hogy megdicsérték .
Büszke lett a fejére.
Hetykén járt, és ha bort ivott, belekötött az élőfába is.
Hanem aztán vén korára megforditotta az Isten a szivét: megalázatosodott .
Most már templomos ember.
Nincs baja senkivel, legfeljebb a köszvényével , amely időnkint elneheziti mind a két lábát.
Ádám csizmadia szintén jeles ember.
Az ő éneklése csöndes időben két mérföldnyire is elhallatszik.
Nincs is másnak helye a kántor mellett, csak neki.
Szürke Kossuth-szakála méltósággal emelkedik az orgona fölé, mikor a magas hangokban jár az ének.
Olyankor a szemét is behunyja, mint a kakas , mikor kukorikol.
A harmadik virrasztó maga a bakter.
Annak már a hivatalával jár, hogy a virrasztók közt üljön.
Mikor az utolsó halottnéző is elkopogott, a csizmadia egyet köszörül a torkán, s ájtatos kacskaringózással rákezdi:
Óh emberi gyarló nemzetség,
Minden dolgod csak hívság, kétség!
Kiben bízol: arany és ezüst,
Elenyésznek majdan, mint a füst.
Mint Absolon légy bár oly csinos,
Mint pünkösdi rózsa oly piros,
Mit használ, ha majdan lekaszál,
Földbe ejt a kegyetlen halál.
Keresztes Nagy Imre mély brúgó hangon kiséri az éneket, a bakter pedig ezidő alatt asztalt rak.
A fürészelő bak, meg a konyhából behozott gyuródeszka az asztal.
A csizmadia éneklés közben előhuzza a kabátja zsebéből a pipáját.
Lassu és jártas mozdulatokkal tömögeti.
Mikor az éneknek a tizedik strófája is véget ért, rágyujt.
A bakter zöldmázas pálinkás korsót emel ki a szoba-zug homályából.
Elébb maga iszik, azután a csizmadiának nyújtja.
S ő is elővonja bőszáru csizmájából a makrapipát.
Keresztes ezalatt hangosan és kegyes komolysággal mormogja egyik miatyánkot a másik után.
A halott fekszik csöndesen.
A virrasztók a deszka-asztalka köré ülnek.
A bakter kártyát von elő a ködmen-zsebből.
Oszt.
Keresztes az imádságot duruzsolva nézegeti a kopott kártyákat.
Máriást játszanak.
A Máriás kegyes játék, mint a nevéből is kitetszik, és okos játék.
Aki nyer, az húz ennekutána a korsóból.
Egyébként nem beszélnek, csak a Keresztes imádkozása hallatszik:
- Miatyánk ki vagy a mennyégben...
Makk az adutt!...
Szenteltessék a te neved...
Meg köllene ezt a filkót pelejbászolni.
Egybetévesztjük az alsóval...
Jöjjön el a te országod... - nohát.
A halott fekszik csöndesen.
A bakter szerencsével játszik: Már egy órája, hogy nem jutott más szájára a korsó.
A csizmadia mérgesen szivja a pipáját.
Keresztes pedig a fejét komoran himbálva imádkozik.
- Hol a zőggyesznó? - mondja hirtelen abbahagyva az imádságot.
- Nálam nincs, - feleli sötét-komolyan a csizmadia.
A bakter is rázza a fejét:
Összeforgatják a kártyákat.
Meg is olvassák.
A kártya harminckettő, de a zölddisznó nincs közte.
- Hogy a fenébe lehet ez? - tünődik a csizmadia.
A vén Keresztes hátrább rántja a székét, és gyanakodva néz a bakternak a csizmájára.
A bakter tiltakozik.
Azonban a csizmadia gyors kézzel kap a bakternak a csizmájára.
Lerántja.
A csizma tele van szalmával.
Mi egyébbel is volna tele? mikor falun szalmából van a fuszekli.
Egy üveg-sótartó kifordul a szalmából, - lelke rajta, hogy hol vette, - hanem a zölddisznó nem találtatik.
- Le a másikat is! - dörgi Keresztes.
Azonban akkor már a bakter is áll, és boszusan hadonász.
Nyomott csöndesség, mint a villám és dörgés között.
A csizmadia bizonyára igy állva is lerántaná a gyanus csizmát a bakter lábáról, ha az emlitett lélekzetvételnyi csöndességben egy mély és nehéz sóhaj nem hallatszanék.
A halott a hideg ágyon félig fölemelkedik.
Rájok mereszti a szemét.
Hát bizony az úgy történt, hogy Máté gazda két esküttel meg a feleségével a városba ment.
Több ügy közt fegyver-engedelmet is kért volna a szolgabírótól.
A szolgabiró, valami gőgös fiatal ember, le sem ültette.
Csak álltak az ajtószögletében.
A szolgabiró nyugodtan pörcögtette a tollát valami papiroson.
Máté röstelkedett.
A birói-méltóság dagadozni kezdett a mellében.
Mit szól a két eskütt, ha azt látja, hogy koldusként bánnak a birájukkal?
- Tekintetes szolgabiró úr, - kezdte ujra a szót.
- Fogja be a száját! - rivalt rá a szolgabiró.
És tovább pörcögtette a tollát a papiroson.
- Kérem, - mondotta Pöhöly Máté haragtól remegve, - én is biró vagyok.
Nem pénzér szolgálok...
A szolgabiró idegesen kapta föl a fejét.
A hajdujára pillantott:
Hát ettől fordult meg Mátéban az élet.
Amint a virrasztók egymás hegyin-hátán elrobogtak, Máté gazda a mestergerendára forditotta a tekintetét.
Hosszan és figyelemmel nézte azt .
Azután az állához nyult.
Lehúzta a fejéről a kendőt.
- Urat nevelek a fiamból.
Aznaptól kezdve a János gyereket iftyúrnak nevezték a faluban.
Milyen furcsa, ha delet harangoznak, aztán nincsen ebéd.
János az iskolában ült.
Egyedül ült ottan.
Nyáron ki is volna még más az iskolában? hiszen más gyerek nem nevelődik úrnak.
Más gyereknek elég, ha írni, meg olvasni tud, aztán élhet kedve szerint.
A föld terem neki kenyeret; a disznó növeszt neki szalonnát; a sok szür, meg a suba közül, ami készül a világon, neki is jut egy-egy.
És másra nincs is szükség; legfeljebb télen egy pár csizmára, amit kölcsön is kaphat, ha valahová menni akar.
De Jánosból úr lesz.
Az úrság pedig azon kezdődik, hogy az ember tudja a menzát.
Rugja meg a bagoly, aki kitalálta, mert annyit tesz az, hogy asztal.
Aztán hol m-et, hol e-t kell ragasztani hozzá, hogy értelme legyen.
Furcsa nép volt az a latin, de nem okos!
Miért raktak a latinok mindenre más nevet?
Hát nem könnyebb -e azt mondani: asztal, mint azt, hogy menza?
Persze ezt azért találták ki, hogy ne lehessen úr mindenkiből.
Bárcsak ne is lenne úr senki a világon!
Az ablakok nyitva vannak nyáron.
Az útcáról behallatszik a lovazó gyermekek boldog lármája.
Azok lovazhatnak.
Azoknak nem kell tudniok, hogy a latinok hogyan mondták az asztalt.
A kert felől csendes a világ.
Csupán a méhek zümmögnek.
Zimmegnek, zümmögnek.
Elkeringőznek az ablak előtt.
És mintha segiteni akarnának Jánosnak, ők is azt zümmögik:
János azonban most már inkább a magyar menzára gondol, mint a latinra.
A világ minden tudományánál mélyebben érdekli az a kérdés, hogy vajjon mit főztek otthon?
Ha az apja nem akarná, hogy ő úr legyen, most otthon ülhetne.
A kert kavicsos utján lépések hersegnek.
Vagy Juliska, vagy a mester úr, - gondolja János.
És a fejét a két tenyere közé szoritja: nekibúsultan hajtja a menzákat.
Az ablakban megjelenik egy szöszke leánykafej.
Kék szem, vállig érő haj.
A hajban egy lenvirágszin selyem-csokor.
- Jancsi! - susog be mosolyogva.
- Apuka lefeküdt.
Egy órát alszik.
Kinyissam az ajtót?
A kulcs egyet fordul, Jancsi kiugrik, mint a kutya a ládából, és haza-gyorsalkodik.
Egy szeptemberi napon a szokottnál vastagabban füstölt a Pöhölyék kéménye.
- Viszik az iftyurat a városba, - mondották a faluban.
S valóban János uj ruhát kapott azon a napon.
A ruha nem volt se piros, se zöld, sem aranyos; egérszin szürke posztóból készült, és a nadrág buggyot vetett a térdén, de azért János megelégedéssel szemlélte.
Az igaz, hogy nem sokáig.
Mert az uj ruha csak első betűje volt annak a sok mindenféle zavaros irásnak, amely a sorsa könyvéből most zúdúl reá.
Az iniciálék is mindig szép szinesek, de a többi betü már fekete.
János fázott .
Még csak egy alvás, azután Isten tudja, mi következik?
Elviszik őt a városba, messzire, még vasuton is mennek majd.
Olyan messze lesz, hogy még karácsonkor se térhet haza.
Lám az öccse, a Péter milyen gondatlan vidámsággal válogatja a tarka babot .
Abból nem lesz úr.
Annak nem kell tudnia, hogyan nevezik az urak a babot latinul?
János szeretné neki mondani:
- Játszszunk Péterke lovasdit: légy te a pej, én leszek a kocsis.
De érzi, hogy illetlenség volna az efféle játék ezen az utolsó napon, s éppen az uj ruhában.
Búsan nézeget a lábán szürkéllő pötyögős nadrágra.
Hova megy az a nadrág?
Istenem, hova megy?
Utoljára hálnak együtt Péterkével.
Az ágy puha és meleg.
Péterke már lehunyta a szemét, és édesen aluszik.
Az egyik öklöcskéjét összeszorítja.
Bizonyos , hogy a legszebb tarka babok vannak abban.
Nem veszi el azt tőled Péterke senki!
János nem tud aludni sokáig.
Félkézzel átöleli a Péterke nyakát; az arca a Péterke hajához simul.
Holnap már ő is egymagában fekszik, Péterke is .
Vajjon mit gondol majd Péterke, ha egyedül, egymagában kell hálnia?
Még sötét volt, mikor az anyja gyöngéden megrázogatta a vállát:
Az apja már akkor fönn volt.
Az asztalnál ült.
Gyertyavilágnál beretválkozott.
A szobában csend volt.
Künn a sötétben a hajnali harangszó járta a falut.
Milyen búsan szól ma a harang!
Mintha azt mondaná:
Közben előáll a kocsi is.
János kinéz az ablakon, hogy milyen a kocsi, mikor őt szállitják?
A kocsi csakaz, amelyik máskor, de mégis zord és ünnepies.
A lovak türelmetlenül kapálnak.
István mindenes komoly nyugalommal szívja a pipáját.
Péterkét is felköltötték.
- Csókoljátok meg egymást, - mondotta az anyjuk.
- Ki tudja mikor látjátok egymást megint?
Meg is halhattok.
A két gyerek átölelte egymást, megcsókolta egymást.
A vén kakukkóra szomorúan ketyegett:
...Kity-kety.
El kell menni!
El kell menni!...
- Nesze, - szólt Péterke.
És Jánosnak a markába nyomta a tarka babszemeket.
No Isten veled szép zsúpos hajlék!
Nem szaladgál többé János az udvarodon !
Isten veled méltóságos vén kútágas!
Isten áldjon kis kapu, nagykapu!
Isten veled vén lombos eperfa!
Isten veletek ti meleg, kis falusi házak !
Visszatér -e János valaha vagy talán sohasem ?...
Lassankint elmaradt mögöttük a falu.
Kiérkeztek az országútra.
A nap is kiemelkedett ekközben az aranyos felhő-ágyából, és két árnyéklovat adott a két igazi lóhoz.
Az árnyéklovak a földön oldalt futottak az igazi lovak mellett.
Mintha azok is azon dolgoznának, hogy Jánost mentől távolabb vigyék a falutól.
Mikor a dombra érkeztek, János visszaforditotta a fejét.
Nem látszott már más a faluból, csak a torony.
- Mit nézegetsz hátra! - szólt rá az apja.
- Előre nézz!
Mindig csak előre nézz!
Jánoska belehúzódott a szűrébe.
És előre nézett.
De összefolyt a szeme előtt az egész világ.
Különös valami az a város!
Házon ház, ablakon ablak.
Urak nyüzsögnek mindenfelé.
Minden házban bolt van és minden boltajtón kép.
Az egyik boltajtón egy hosszuorru fehér elefánt látható, meg egy fekete ember .
Szörnyűség, micsoda szemeket vet az a fekete ember Jánosra!
Igy nem is tud más nézni, csak Fabay bácsi az öreg csizmadia, aki ezidőtől kezdve havi tiz forintokért második apja lészen Jánosnak.
A városi életnek már a kezdete se volt jó.
- No spektábilisz, - mondotta Fabay bácsi a János fejére téve a kezét, - miből terem a méh?
- Petéből, - feleli János.
- Petéből?
Dehogy petéből fiam.
A holt borjuban terem az, meg az orosz-leányban.
Avagy nem tanultad -e a Birák könyvében, hogy "midőn Sámson meglátná az oroszleánynak holt testét, íme egy raj méh vala az orosz-leánynak a szájában."
János hírit se hallotta ennek.
Fabay bácsi tovább kérdezett:
- Hát azt tudod -e mitől fél az oroszleány?
- Nem-é?
Debizony fél az a szekérzörgéstől is, meg a kakas-kukorikolástól is , meg a majomtól is, a farkastól is.
Hát a medve mitől vadul meg?
- Nem attól bizony fiam, hanem ha fényes rézmedencére néz.
Pöhöly-apa vakargatja a fejét aggodalommal.
Az öreg csizmadia azonban kegyetlen nyugalommal húz egyet hosszan lelógó vékony bajuszán.
Oldalt húzza azt.
Olyan, mint a fonál.
Meglehet, hogy abból húzza ki a kérdéseket.
- Mit tudsz a Julius császár lováról?
- Azt nem tanultam, - feleli János röstelkedve.
- Kár pedig fiam, mert olyan ló nem volt több a világon: megolvashatod a néhai tisztelendő Miskolczy Ferenc könyvében, hogy "annak a lónak az első lábai oly igen szépek voltak, hogy merőben az ember lábaihoz hasonlóknak itéltettek."
- Hát te semmit se tudsz! - fakadt ki Pöhöly-apa.
- Nem baj no, - csitította az apát a csizmadia.
- Ha mindent tudna, nem kellene iskolába adni.
Majd ügyelek én rá, hogy mindent tudjon.
János kikisérte délután az apját a vasúthoz.
Gonosz találmány az a vasut : elviszi egyik embert a másiktól, - kietlen messzeségre.
János egyedül maradt a nagy idegen városban.
Amint hazafelé botorkált, rendre nézegette az arcokat: nem találna -e ismerőst?
Még a doktornak is örült volna, ha látja; de nem látta, pedig az is úr.
Amint a zsebébe mélyeszti a kezét, egyszerre maga elé bámul: kivon a zsebéből öt szem tarka babot.
Megbámulja.
Aztán visszateszi a zsebébe.
Abban a szobában, ahova szállásolták, még négy másik gyereket is talált .
Vidáman csevegtek az asztalnál, a lámpás mellett.
Az egyik szivarozott is.
János ráült a maga kis zöld ládájára.
Onnan vizsgálta őket.
A szivaros gyerek a tudománynak és a hatalomnak félelemre gerjesztő ábrázata volt.
Biztos , hogy az őt megüti, amint megpillantja.
Ime már rá is emelte a szemét .
Fölkél az asztaltól, és hozzásétál.
- Hát te ki vagy? - kérdezte peckesen.
- Pöhöly János, - feleli János aggódó tisztelettel.
- No ne félj, - mondja amaz fensőséges jóakarattal, - nem vagyok én pedelus .
Gyere a többi kutyáho '.
János odabátorodik az asztalhoz.
Csudálatos ujságokat beszélnek ott.
Hogy t. i. melyik tanár milyen?
A Vaksinak nem kell kapálni.
Az ember ráirja a leckét a mensettájára, és onnan leszitálja.
A Fagyos a szigorú; de az a jó, hogy nem kiván semmit szóról szóra.
A Kukac a legkomiszabb; az megvágatja azt, aki nem büflázta be a leckét; az a szerencse, hogy olykor végigmagyarázza az órát.
Legderekabb ember a kis Nyafi, az többnyire későn érkezik, s nem buktat meg senkit.
A szivaros gyerek a nagyérdekü tájékoztatások után tótágast állt az asztalon , és felszólította az összes jelenlevőket, hogy csinálják utána, ha tudják.
Későn este feküdtek le.
A szivaros a gyertya eloltása után arról beszélt , hogy fürödni viszi őket: ő tudja hol szoktak a diákok, meg hogy csúzlit csinál gumiból, és majd meglátják, hogy eltalálja a verebet.
Közbevetőleg megjegyezte, hogy Fabay bácsi fontoskodó szamár, amin János ugyancsak elcsodálkozott.
Egy rövidke régi ágyban feküdt.
Fáradt volta.
Darabig odafülelt még a beszédre, azután a látottak, s hallottak örvénye felsodródott a fejében, s ő megszédülten, megkábultan átengedte magát az álomnak.
A szivaros gyerek is ásitozva beszélt már, s lassankint elhallgatott.
A kis szobában nem hallatszott más, csak az öt gyermeknek egyenletes halk lélekzése.
Úgy éjféltájon János megmozdult.
- Pétörke!
Pétörke! - rebegte álmosan.
És jobbra-balra tapogatott.
A szobában sötétség volt.
Nem lehetett látni se jobbra, se balra semmit.
- Mi az?
Mi bajod? - kérdezte egy gyerekhang a sötétben.
János nem felelt.
Visszahanyatlott a vánkosára, s tovább aludt.
Az iskolában csend volt.
A gyerekek meredten ültek.
Mintha nem is lélekzenének.
Bodrogi professzornak ugyanis az a furfangos szokása volt, hogy előbb a kérdést vetette fel, és csak annakutána mondta meg, hogy kitől kiván rá feleletet?
De ekközben egy két percet várt, s ezalatt a tekintete úgy kóválygott a diáksereg fölött, mint a vércse, mikor lecsapni készül.
- Hol keresztelték meg Vajkot?
A mult órán magyarázta ezt, s még abban az órában el is feledte minden diák .
A nevek és dátumok sehogyse ragadnak meg a diáki elmékben.
De arra valók az elődök jegyzetei, hogy azokat átolvasták a süldők, s ragasszanak belőle amit csak lehet.
János is olvasott, ragasztott otthon, de most, hogy a kérdés elhangzott, megzúdult a feje, - nem emlékezett semmire.
A szive szinte hangosan dobogott.
Az iskolát sűlyedni érezte maga körül.
Nem látott egyebet, csak a Bodrogi professzor két zöld szemét.
Azt is úgy látta, mint a háromkirályozó gyerekek csillagát, amely néha egy ölnyire is előre jön, meg visszahúzódik, de mindenképpen félelmetes.
Ne mondja azt senki, hogy az idő folytonosan halad.
Az idő néha megáll.
Úgy megáll, mint a csökönyös ló.
- Pöhöly János! - szólal meg végre a tanár.
Általános lélekzetvétel, János fölkel.
Érzi, hogy nincs feje.
Hová lett a feje?
Megsemmisült.
Csak nézett bambán.
Most szólították fel először.
A pillanat súlyos és ünnepi.
És íme ő gyámoltalan és néma.
Istenem, Istenem! bárcsak soha meg ne keresztelték volna azt a Vajkot!
S e szivet-nyomó pillanatban egy alattomos halk súgás érkezik hozzá, egy Istenküldötte segitség:
- Vélhetőleg Esztergomban, - súgja Lázár Náci.
Lázár Náci csupa-ész kis barna gyerek.
Mindent tud.
Tavaly is az elsőbe járt.
János életre kap.
Bátran és kinyujtott nyakkal vágja ki:
- Vélhetőleg Esztergomban.
Áll ujra a világ.
A nap süt.
Az élet kedves.
Áldott a jó pajtás!
- Helyes, - mondja a professzor.
De János túl van már a veszedelmen.
Örömmel pislog maga elé.
A professzor azt mondta: helyes.
Milyen szépen mondta!
Ha ezt az apja hallotta volna! meg Péterke, meg Juliska, meg az egész falu!
A kisbíró szokatlanul komoly és méltóságos ábrázattal lépked a házak mellett .
A furkósbottal alig legyint hátra a kutyáknak.
Belép a Pöhöly Máté portájára.
A pitar előtt van egy pad.
Arra leteszi a botját.
- No mi az? - mondja Pöhöly Máté, előkerülve a hátsó udvarból, ahol vermet ás a bérese.
- Levél, - feleli a kisbíró, - lapos levél.
Az oldalán függő tarisznya egy rántással előre kerül.
Abba beléereszti a kezét.
Jobbra-balra nyulkál benne.
Az ereszetre néz.
- Elveszett volna? - kérdi hangosan önmagától.
- Nem, nem veszett el: ihol vagyon.
S visszatolja oldalra a tarisznyát és a belső zsebébe nyul: átnyujtja a levelezőlapot.
Pöhöly Máté megnézi a levelezőlapot elől is, hátul is.
- A János irta, - mondja büszkén.
A kisbiró ráint a fejével, és a botjára támaszkodik: várja, hogy a levelet elolvassák.
Pöhöly Máté hangosan, minden szóban megvergődve, olvassa:
Kedves apám ur... (hallod, anyjuk ?) ...am tisztelem kendet is, édesanyámat is ( Jaj a lelkem! - mondja Pöhölyné a köténye sarkát a szeméhez emelve ), meg Péterkét, meg a tanitó urat, már megszöktem...
( Micsoda?
Nem:) megszoktam , és kérdezték is, hogy hol keresztelték Lajost...
( Nem:) Vajkot.
( Ki az a Vajk? kisbíró.
Valami nagy úr lehet.) mondtam, hogy vélhetőleg Esztergomban és dicsért a tanár úr és jó egészséget kivánok Pöhöly János I. gumi (nem gumi, megáll ,) gym. tan.
- Mi a csuda lehet az a I. gymn. tan.
A kisbíró a vállát vonogatja.
- Talán szomjas a lelkem, - vélekedik Pöhölyné, - jaj, bár adhatnék neki egy pohár mustot.
Ezalatt hire futott a házak között, hogy a faluba levél érkezett.
Kihez érkezett a levél?
Mit irnak a levélben?
A csizmadia abbahagyta a Gál Antalt érdeklő talpalást, és kiállott a kapuba .
Akkor már többen is álltak ottan.
- Pap lesz, - mondotta az öreg Keresztes prófétáló hangon.
Aztán valamennyien a plébánia felé fordultak, mert Pöhöly Máté az ünnepi ruhájában egyenesen arra tartott.
Pöhöly Máté a kocsmában ül.
Nem szokott ott ülni.
Pataky András úgy is néz rá, mintha sohase látta volna.
Mert Pataky András mindig ott ül.
Csak estefelé megy haza.
Harsogón danolja olyankor a Garibáldi nótát:
Az árkokat az ő boszuságára találták föl.
Lehetetlen azok miatt végig fujni a nótát.
Mikor Pöhöly Máté belépett a kocsmába, Pataky András még hallgatva üldögélt a bora mellett, a hosszú X-lábu fenyőasztalnál.
Félkönyökre eresztett fejjel pipázott.
S nézte a felhőket az ablakon át, nézte az italosoknak iránytalan merő nézésével.
Egy dongó besétált a kezeszárán, - noha a dongó nem szokott emberre szállani, - az ingeujján meg kisétált.
Nem ügyelt rá.
- Egy verdung bort, - mondotta Pöhöly Máté.
És nyomatékosan tette hozzá:
Mert a vörös bor két krajcárral árosabb.
A cseléd kiment a pincébe.
Máté elővette a makrát.
Megtömte.
Meggyujtotta .
Rákönyökölt az asztalra s vig szemmel pipázott.
Sem az egyik ember nem szólott, sem a másik.
Minek is az a sok hiábavaló beszéd!
Pedig már Pataky is hallotta az ujságot.
Csak hümmögött rá.
Lehet, hogy a fia jutott az eszébe.
Egy fia volt.
Mindenki tudja, hogy ezelőtt két évvel leszúrták a búcsún.
Máig is ül érte Szücs Gergő.
Pöhöly Máté vidáman kortyant a hosszunyakú üvegből, s tovább pipázik.
Előre látható, hogy amikor a pipa kialszik, Pöhöly Máté kopogat az üveg talpával az asztalon, és fizet, és elmegy haza.
Merthiszen nem is egyébért történt a kocsmának a látogatása, hanem hogy ünnepibe volt öltözve, s a pap is jót olvasott ki a levélből.
Az ilyesmire áldomásnak kell következnie.
Egy verdung vörös bor, azután ballagunk ismét haza, folytatjuk a napnak a munkáját.
Amint a két ember ott egymással szemben ülve pipázik, Pataky egyszercsak ráfordítja a szemét Pöhöly Mátéra.
Recsegő hangján rászól:
- No, ezért nem lössz püspök.
Pöhöly Máté arca elborul.
Nagyot pillant.
A pipájából dől a füst.
Kortyint egyet az üvegéből.
De azért csak borús marad az arca.
Egyszercsak rácsap az asztalra.
Félig fölemelkedik.
Rákiált Patakyra:
Kevélyen és haragosan ereszkedik vissza a lócára.
Csaknem hátat fordit Patakynak.
Az orcája vörös.
Kezének egy rövid mozdulatával a szolgáló felé löki az üres üveget.
Pataky faképpel bámul Pöhölyre.
Kimeredt szürke szemei mintha üvegből volnának.
Előre hajol és érdes hangon ismétli:
S fölkel.
Az asztalra tenyerel:
Pöhöly Máté is fölkel.
A feje előre nyúlik.
Az arca vadharagos.
- Püspök lössz! - ordítja a Pataky szeme közé.
A következő percben az asztal is felborul, Pataky is felborul.
Mikorra Pataky eszméletre tér, azt látja, hogy az utcán hever.
Négykézlábra igazodik; azután két lábra, és elindul a maga útján, kezének ide oda emelgetésével kiséri a Garibáldi nótát.
Pöhöly Máté egyedül marad a kocsmában.
Visszaigazitja az asztalt, a padot is .
És leül.
Ül kevélyen, diadalmasan, világmegvető nézéssel.
Az arca piros .
Olykor egyet húz az eléje tett üvegből.
Egyszercsak lekapja a süvegét.
A sarokba csapja és nagyot rikkant:
János hét évig nem volt otthon.
Az apja azt akarta, hogy beleszokjon, belenevelődjön az úri ruhába.
Meg is változott a fiú.
Az arca gyönge, városi színü; a haja rövidre nyírott; a keze vékony és fehér.
Illik neki a kékposztós kispapi reverenda, akárcsak az oltárképből lépett volna ki.
Mikor először ment végig a falun, a kis gyerekek hozzászaladtak s kezet csókoltak neki.
Az asszonyok pedig megsimitották a reverendáját:
Péter mezítláb és gatyában lépdegélt a bátyja mellett.
Tizenhat éves kamasz volt már akkor.
Vállas és erős, mint az apja, s olyan magas, mint János .
Napon barnult arcáról büszkeség sugárzott, hogy kispap a bátyja.
Az úton leszakított az akácfáról két virágfürtöt.
Az egyiket a maga kalapja mellé tűzte.
A másikat a bátyjának szerette volna adni, de az nem pillantott a virágra.
Hát Péternek mást kellett kitalálnia, hogy kedveskedhessen.
- Tudok egy szarkafészket, - mondotta fontoskodva.
- Már tollasok.
- Ne bántsuk szegényeket, - felelte János, - inkább a mester úrhoz menjünk.
A mester úr bizony megöregedett a hét esztendő alatt.
A felesége halála meg egy nehéz tüdőgyulladás harminc esztendőt vénített rajta.
Bizony már nem huzza ki a nyakát a gallérjából, mikor temet.
Csak ugy nyugodtan eregeti az éneket, mikor az orgona mellett ül.
Ezelőtt hét évvel nem volt egy szál ősz haja sem, ma meg barna nincsen.
Fehér a bajusza is.
- Juliska, Juliska! - kiáltott az öregség reszkető hangján.
- Gyere csak, ki van itt?
A szobából egy tizenhatéves rózsaszinruhás leányka futott elő.
Benzines üveg a kezében.
Bizonyosan az apja kabátját tisztogatta vele.
Egy pillanatig tétovázva állott meg az ajtóban.
A szeme elnyilott.
Aztán elmosolyodva nyujtotta a kezét:
- Én megismerem, - szólott, - de... ön... ön megismer -e?
Olyan mellet-szorítón furcsa volt, hogy magázták egymást.
Gyerekkorukban tegeződtek.
Péter pirultan állott a tornácon.
Nem mert volna bemenni a szobába, ha a mester be nem húzza.
- Gyere, - mondotta az öreg, - ha már itt van a bátyád.
A mester erővel a diványra ültette Jánost.
Péter az ajtó mellett a székre ült.
Csak a lábujjai érték a tarka posztószél-szőnyeget.
És csodálkozva nézett a bátyjára: micsoda úr az, hogy a diványra ültetik!
- Bizony kisasszony, - mondotta János, - ha másutt találkozunk, meg nem ismertem volna.
- Én pedig, - felelte Juliska meleg szembenézéssel, - megismertem volna ... önt ezer ember között is.
Pillanatnyi csönd támadt, amibe belehallatszott az útcáról a Garibáldi nóta.
Ezen mindnyájan elmosolyodtak.
- Még mindig korhely az öreg? - kérdezte János.
S valamennyien az ablakhoz mentek, hogy lássák, amit a János tisztelendő lát .
Csak Péter maradt a szoba közepén.
Lábujjhegyre állva nézett az útcára a három úri személy háta mögött.
Pataky András csakúgy tántorgott hazafelé, mint azelőtt.
A haját, szakálát nem nyiratta azóta.
Kalapot nem viselt.
Olyan volt a feje, mint valami fehér oroszláné.
A keze emelgetésével kisérte a nótát, s nagyokat lódult közben.
A kutyája híven ballagott utána.
A tántorgásban is hol jobbra, hol balra kisérte a gazdáját; mintha ő is részeg volna.
Egyszer azonban valami csontot vagy kenyérhéjat talál a Maros az úton.
Eléje kanyarodik a gazdájának, s a lába közé keveredik.
Pataky András uram végigvágódik a porban, s a Garibáldi nóta abbamarad.
A Maros egy-két harapásra belül helyezi a kenyérhéjat.
S megtér ismét a gazdájához.
Tudja, hogy ott szokott maradni, ahol elbukott, hát szépen odafekszik melléje a fejéhez.
Pataky András azonban korállotta az elbukást.
Négykézlábra igazodott, aztán két lábra.
Az arca eltorzult.
Ahogy a szeme kimeredt, olyan volt, mint a vadketrec oroszlánja mikor a gazdája ostorral lép be hozzá.
Fölemelte a botját, s végigvágott a kutyáján.
A Maros kutya kínos sikítással szaladt odább.
- Szegény állat! - sajnálkozott Juliska.
A mester is a fejét rázta:
- Különb gazdád is lehetne.
- De ha egymáshoz tartoznak, - vélekedett János.
Ezalatt a Maros alázatosan sompolygott vissza a gazdája lábához, s a fejét nyöszörögve kérlelőn forgatta Pataky előtt.
Aztán hogy Pataky tovább vonult a kutyájával, Juliska megmutatta Jánosnak a kertet.
Az egres-sor végén egy bokor liliom állott.
Juliska leszakított egyet.
- Nézze, - szólott, - milyen fehér.
És ahogy a kezében tartotta a liliomot, olyan volt, mint az egyik szentkép a János breviáriumában, ahogy a názáreti Máriát ábrázolta meg azon a képfestő, a názáreti Máriát leánykorában.
Pöhöly Máté még a fia hazajövetele előtt egy új szobát rakatott a házához .
Berendeztette azt a boltossal városiasan.
Volt benne divány, iróasztal, az ablakon csipkekárpit és két ágy.
Ha a fiát valamelyik barátja meglátogatja , annak is legyen.
Hanem János nem akart maga lakni a szobában: háljon ott Péter is.
Az öccsét csakúgy szerette, mint kicsikorában.
De már nem járhattak mindig együtt.
Péter a gazdaságban foglalatoskodott: aratott az apjával, meg a részes aratókkal.
János is vélekedett, hogy megpróbálja, de csak ellegyintették a szavát:
János hát otthon lézengett.
Mindennap eljárt a misére, és minisztrált a papnak.
Délutánonkint meg eljárt mesterékhez.
Igen szerette a régi tanitóját!
Péter persze csak szombatonkint járt haza az aratás idejében.
Akkor megfürdött és ott hált a bátyja szobájában.
Egy éjjel arra érez fel, hogy a holdvilág a szemébe süt.
Fölnyitja a szemét .
Látja, hogy a holdvilág besugárzik az ablakon az iróasztalra is, és hogy a bátyja ott ül.
A homlokát a tenyerébe fogja és ír valamit.
Az írás csak egy-két minutáig tartott.
János ráhajtotta a fejét a két karjára és mozdulatlanul feküdt ott az íróasztalra ráborulva.
A fejére rásütött a holdvilág.
- Alszik -e vagy sír? - tünődött Péter.
Fölkelt.
Odalopódzott az asztalhoz.
A bátyja vállán át elolvasta az írást:
Holdvilágos csöndes éjjel
Mindig te vagy az eszemben,
Ablakomon szelíd fénynyel
A te szelíd kék szemedre,
Péter kerekre nyilt szemmel nézte az irást, s a bátyját.
Az egyszercsak fölemeli a fejét, és Péterre bámul:
S tenyerét az írásra ejti.
Összemarkolja a papirost.
- Azt gondoltam, hogy aludtál, - hebegett Péter.
- Fel akartalak költeni.
- Fekszem már, - felelte János.
És összetépte a papirost.
Beledobta kályhába.
Augusztus is vége felé járt.
A gabonát már betakarították.
Az utolsó nyári vasárnapon együtt ültek a ház előtt.
Egyszer ahogy elhallgatnak a beszédben, János megérinti a tenyerével az apja karját:
- Valamit szeretnék mondani édesapám.
De odabent.
A fiu hangja fojtott volt.
Érzett rajta, hogy valami szokatlan a közleni valója.
Máté beballagott vele.
Leült a diványra.
Az állát a botjára támasztotta, és nyugtalanul nézett a fiának az arcára.
A fiu megállott előtte komoran.
A karját összefonta.
- Nem akarok pap lenni, - mondotta röviden.
A fiu hevesen, föl és alá járva folytatta:
- Nem születtem papnak!
Unom már a tanulást.
Minek költene rám többet ?
Péternek is kell valami.
Tanító leszek.
- Mit mondana a falu! - fakadt ki elképedve Pöhöly Máté.
- Bánom is én a falut, - felelte hevesen János.
- Nem a falunak élek én , hanem magamnak.
Engedelmes fia voltam, apám, mindig.
Most már eléggé érett vagyok arra, hogy a magam akaratán járjak.
Tanitó leszek.
Punktum.
- De én meg azt akarom, hogy pap légy!
És ahogy fölemelte a fejét, abban a pillanatban hasonlított Pataky Andráshoz , amikor az a kutyájára ütött.
És amikor azt mondta én, a mellére csapott.
A fiu dacosan nézett szembe az apjával.
Látszott a szemén, hogy el van szánva minden ellenállásra.
Máté gazda látta ezt a nézést.
Megkapta a reverendát a fiu nyakán, s megrázta a fiut.
Megrázta és a szeme közé dörgött:
Azzal ellökte magától, hogy a fiu a falnak zuhant.
Kitaszította az ajtót és elment, mint a mennydörgő zivatar.
János kábultan nézett maga elé.
A nyilt ajtón behallatszott hozzá, amint az apja azt mondta az István szolgának, hogy azonnal fogjon kocsiba.
Az egész úton hallgattak.
Az apa komor volt.
A fiu sápadt.
A kocsi egyhangu zörgedezéssel haladt az országút fái között.
Az István legény néha lebbentett egyet a lovak fölött.
Az országúton két parasztember ballagott szembe velök.
Mind a kettő megállott.
Utána néztek a kocsinak.
- Kispap, - mondta az egyik.
- Beteg, - vélekedett a másik.
A kocsi pedig ment-ment az országúton tovább.
Vitte a kékreverendás kispapot .
Belevitte a vörös alkonyatba, bele a fekete estébe.
Végre megállottak a Cincogó előtt.
Régi csárda az.
Szoba is van benne.
A szoba ma Jánosé lesz, mert Jánosból még püspök is lehet.
Az apja pedig kint fog hálni a kocsin, mert őbelőle nem lesz püspök soha.
- Vacsorát! - rendelkezett röviden Pöhöly Máté.
A kocsmáros, - egy balszemmel pislogó göndör keleti, - ismeri már őket .
Tudja, hogy csak egy vacsora kell.
Pöhöly Máténak a tarisznyájában van a vacsorája.
Míg a kocsmáros künn jár, Pöhöly Máté belenyul az ingébe, a nyaka alá, s kihúz onnan egy zacskót.
A zacskóban bugyelláris van, a bugyellárisban pedig bankó.
Pöhöly Máté előválaszt egy százast és odatolja fiának.
Fizessen az .
Lássák, hogy úr.
János tisztelendő egykedvüen nyúl a százasért.
Begyűri a belső zsebébe.
A vacsora végén cigarettát vesz elő.
Rágyujt.
A gerendára méláz .
Füstölget.
Pühöly Máté odakocintja akkor a poharát a János poharához, s megszólal gyöngéden és melegen:
Ez volt az első szava fiához, mióta megrázta.
János nem engedett föl.
Hideg, fáradt arccal ivott.
Aztán féloldalt könyökölve nézte tovább merően, gondolkodva a mestergerendát.
Pühöly Máté is pipára gyujtott, és szintén felkönyökölve eregette a füstöt.
A szeme szögletéből olykor a fiára pillantott.
A kocsmáros a söntés sarkához támaszkodva szívta a hosszu száru selmecit, s hogy a vendégei hallgattak, beszédet kezdett velök:
- Volt -e jó termés Máté gazda?
És pislogott a balszemével.
Pöhöly Máté csak hosszu hallgatás után felelt reá:
A kocsmáros megértette, hogy a vendégei otthon hagyták a jókedvüket.
Ásitott , hogy csaknem széjjelment tőle a feje.
Azután befordult a söntésbe, és a faggyúgyertyához hajolt: olvasta a pénzét.
- Lefekszem, - szólalt meg végre János.
Ez volt az első szava, mióta az apja megrázta.
Lehajolt az apjához, és megcsókolta annak az arcát.
Pöhöly Máté összevont szemöldökkel nézett az előtte álló gyertya lángjába.
Az ő familiájában nem szoktak mindennap csókolódzni.
Ott tűnődött, gondolkodott.
Ivott olykor egy kortyot s megint csak gondolkodott.
Ki tudja meddig gondolkodott volna ott, ha egyszercsak be nem lép az István.
( Egy vasszögbajszu nagyfejü vén legény.
Gyerekkorától szolgálja Pöhöly Mátét.)
- Betöttem, - mondja hüvelykujjával oldalt intve.
- Betöttem, - ismétli István, - különben még ellopja valaki.
- Mirül beszélök?
Hát mirül beszélnék: a reberendárúl.
- Micsoda reberendárúl?
Hát micsoda reberendárúl?
A tisztelendő úr reberendájárúl.
Aztán, hogy Pöhöly Máté leesett állal bámult rá, hát ő is rábámult Pöhöly Mátéra.
- Mi? - kiáltotta Pöhöly Máté.
István vállat vont, s mentegetődző hangon felelt:
- Nem tudom mi jutott az eszébe: azt mondta, hogy lovagol egyet.
Mondtam hogy fáradt a ló...
Pöhöly Máté az ég felé emelte borzas ősz fejét, mintha kiáltani akart volna.
De nem kiáltott csak hörgött, mint az állat.
...Éjfélután egy óra lehetett, mikor János visszaérkezett a faluba.
A falu csöndes volt és holdas.
A torony árnyéka hosszú fekete szőnyegként nyúlt keresztül a homokos úton.
A ló átugrotta.
Azt gondolta, hogy árok.
János a templom árnyékába vezette a lovát.
Megkötötte a néhai Kömley báró keresztjéhez.
Hadd legeljen.
Az éjszaka világos volt.
Csak egy vékony felhőfátyol terült el hosszan az ég alján, mintha a holdnak elhagyott fátyola volna.
Az augusztusi csillagok szeliden pislogtak.
János várakozott.
A hold megtalálta a fátyolát és beleburkolódzott.
Akkor árnyék borult az útra is, amely a templomtól a kántorházhoz viszen.
Semmi nesz.
Csak az öreg Keresztes kakasa kukorit egyet álmosan, valamelyik távolsötétlő eperfán.
Aztán ujra csendes az éjszaka.
János átsiet a kerten, és a szélső ablak alatt a padra áll.
Halkan kopog az üvegen.
Egy perc mulva megjelenik ott a Juliska bontott haju szőke feje.
Az ablak kinyilik.
János megfogja az ablak-nyitó kezet, és nem bocsátja el a tenyere alól.
- Juliska, - mondja halkan, és szivdobogás minden szava, - letettem a reverendát.
Elváltam az apámtól.
- Nem: szeretettel.
És most búcsúzunk kis virágom.
Óh ha együtt mehetnénk , mint két szálló galamb...
- Ha együtt itt-maradhatnánk.
- Érted megyek el, érted jövök vissza.
Talán egy év mulva.
- Egy örökkévalóság!
De azalatt megbirkózok a pedagógiával.
Apám is hozzászokik ahhoz a gondolathoz, hogy tanító legyek.
Jobb szerettem volna itthon tanulgatni, dehát apám... ő is akaratos, én meg a fia vagyok...
- Dehát hogy élsz meg?
Miből élsz meg?
Várj: nekem van egynehány forintom...
- Nem, nem fogadom el.
Van pénzem elég, sok is.
Félévig is elég.
Semmit se kivánok, csak azt az egyet, hogy hű maradj hozzám.
- Micsoda beszéd ez János?
- ...hogy ha netalántán megkér valaki...
A fiu ráhajtotta az arcát a Juliska kezére.
Juliska gyöngéden megsimogatta a fiatal ember fejét.
Átölelte a János nyakát és megcsókolták egymást, miközben könny áztatta az arcukat.
Mikor a hajnal lilaszinü szürkesége földerengett az égen, János már messzejárt a falujától.
Valami nagy mezőn ballagdált a lova.
Gilice-bokrok piroslottak itt-ott.
Gyönge szél rázogatta a gyalogbodzát.
Aztán a szél megerősödött.
János arra ocsúdott föl a gondolataiból, mikor a lova egy előtte elguruló ördögszekértől visszatorpant.
János megállitotta a lovat és nyakára veregetett.
A ló megcsillapodott.
János utána mélázott az ördögszekérnek, amit láthatatlan kezekkel mozgatott, hempergetett ide-oda a szél; s az meg gurult, gurult, futott által a mezőn a hepe-hupás gyepeken, mignem a földnek szürke sötét párázatában elveszett.
János eladta a lovát az egyik vasuti állomáson.
Nem könnyen adta el, de olcsón.
Írás nélkül járó lónak ne nézd az árát.
Délre járt az idő, mikor János a fővárosba érkezett és megindult befelé .
Mennyi ház! és mennyi ember!
S minden ház bolt, és minden ember idegen.
Ő mindenkit megnéz: őt nem nézi meg senki.
Ebben az órában nem gondolt haza , és nem gondolkodott semmiről.
A sok nyüzsgő ember, a sok lóvonatu kocsi , bérkocsi elkábította.
Egy kékruhás munkást megszólitott, hogy merre talál valami fogadót?
A munkás ránézett, vállat vont:
- Ejnye de barátságtalan ember! - gondolja János.
Egy ott álldogáló hordár készségesen ajánlkozik, hogy elvezeti a Hattyúba.
- Ez már derék ember, - gondolja János.
Mikor a fogadó kapujához érnek, János megköszöni a szivességét, és be akar menni, azonban a hordár utána szól:
- Ejnye de szemtelen! - gondolja János.
Egy hónap nem telt belé, János már megszokta a fővárosnak örökös morajlását és ember-sokaságát.
Csak a kövek között nem szeretett lenni.
Valahányszor a nap sütött, lesietett az útcára és őgyelgett.
Kedve telt abban, hogy a kirakatokat meg az arcokat nézte.
Az arcok is kirakatok.
A Hatvani-útcán egy karcsu kis barna kirakat jött vele szembe.
Tegethof-szatinba volt öltözve, s katonás járással sétált.
Tetszett Jánosnak.
Egyszercsak a leány megfordul és visszatér.
János akkor jobban megnézi .
Fekete szem, bársonyos fehér arc.
Mintha remekbe alkotta volna a Teremtő!
A leány is rápillantott Jánosra.
A tekintete hideg volt.
János mégis fölmelegedett tőle.
Ejnye de furcsa! - gondolta.
Megfordult és utána nézett.
Egész délután az a leány forgott az elméjében.
Másnap ismét a Hatvani-útcára ment sétálni.
Összerezzent, mikor a leányt meglátta.
Ujra megbámulta.
S hogy a leány elhaladt mellette, követte őt.
Mért követte?
Nem volt semmi célja.
Láthatatlan kötelek vonták utána .
Gyönyörködött a járásában, a hátraomló fekete hajában, a szoknyája hullámzásában, formás kis gömbölyü bokáiban.
János akkor tizennyolc éves volt.
Ebben a korban gyakran vonják az embert a láthatatlan kötelek!
A leány befordult az Újvilág-útcába, és az Aranysas kapuja alatt tünt el.
János oda is bement.
Belépett az ebédlőbe.
Ott nem volt senki.
A kiskelner egy ásítást veregetett el a száján, aztán Jánoshoz lépdelt:
Valami szokatlan bágyadtság lepte meg.
Minek jött ő ide?
Bolondság, amit cselekszik.
Hát megfeledkezett -e az ő szelid, kékszemü Juliskájáról?
Talán Juliska is épp e pillanatban gondol reá.
A kis diófa asztal mellett varr, és az öltések között azt mondja magában: Hol vagy én kedvesem ?
Gondolsz -e rám én szerelmesem?
János elérzékenyedett, és fölkelt az asztaltól, hogy elmegy.
Akkor egy sárgakabátos gömbölyü képü barna fiatal ember lépett be az ajtón, és nagy szervuszszal a János vállára csapott.
János egy kispap társát látta maga előtt: Lázár Nácit.
- Szervusz! - kiáltott örömmel.
- Te vagy?
- Persze, hogy én vagyok.
Megismertelek az ablakon át.
- Hogy kerülsz ide? - kérdezték egyszerre mind a ketten.
- Én itt lakom már egy hét óta, - felelte Lázár.
- No ez pompás!
Nekünk sok mondani valónk lesz egymásnak.
Bort fiu !
Villányit!
Péter-Pálkor kék reverendában váltak el egymástól.
Egyikük se gondolta, hogy világi öltözetben találkoznak, s éppen Budapesten.
- Hogy kerülsz ide? - kérdezte Lázár.
- Megszöktem, - feleli a söréből kortyintva János.
- Tudod, hogy az apám láncon tartott.
Hát te?
Mosolyogtak.
Kocintottak.
János fölvette a Lázár szivarját, és annak tüzénél ő is rágyujtott.
- Mi leszel? - kérdezte jókedvüen.
- Az.
Tudom, hogy nem sokat ér, de nekem éppen jó.
Egy év mulva álláson vagyok.
De hát ni: te miért ugrottál ki a reverendából?
- Meggondoltam barátom.
Minek komédiázzak.
Én nem tudom gyémántgyürüvel gesztikulálva hirdetni az evangéliumi szegénységet.
Ha pap lennék, a koldusokat kellene az ágyamba fektetnem és a vándorló legényekkel kellene ebédelnem.
A lelkiismeretem kényszerítene rá, hogy én legyek a községemben a legszegényebb, amilyen Jézus volt.
A Mester nem gyüjtött tajtékpipákat és tallérokat, s nem beszélt latinul; nem méltóságoltatta magát; nem viselt aranyláncot; nem hagyta temetetlenül a halottat, mig a stólát le nem fizetik érte; sattöbbi, sattöbbi.
Mutass nekem egyetlen papot, akit Krisztus megölelne!
A szivarját a sarokba csapta, és haragosan összefonta a karját.
- Nono, - felelte mosolyogva János, - Jézus isten volt.
A papok nem istenek.
- De ha arra vállalkoznak...
- Nem fogad evangéliumi szegénységet, csak a barát.
Az is megbánja .
Szegénynek nehéz lenni, ha nem muszáj.
- Hát te mentegeted a papokat?
Nem értelek.
Hát akkor minek léptél ki?
Lázár elmosolyodott, vállat rántott.
- Hát persze.
De valld meg, hogy te is.
- Hol volna?
Otthon az apjánál.
És a tied?
Lázár másik szivarra gyujtott.
- Az nem közönséges leány.
Csupa ész, csupa élet!
Egy kasznárnak a leánya .
Gyermekkorom óta ismerem.
- Amint én nőttem, úgy nőtt bennem a vonzalom is a leány iránt.
Mindig ő forgott az eszemben.
Láttam, hogy papnak csak az való, akinek Katicája nincsen.
- Épp ez az én történetem is.
Csakhogy az én Katicámat Juliskának hivják.
- A nyáron aztán azt mondtam neki: Kedves kis bogaram, a haldoklás nem lehet oly nehéz, mint az a gondolat, hogy én pap leszek, maga pedig máshoz megy feleségül.
Sirt.
Én is sirtam.
- Ugyanigy volt.
No aztán, mi történt?
- Az, hogy azt mondtam neki: jöjjön velem.
Ha apámtól pénzt kapok, gondoltam , akkor elvégzem a jogot, ha pedig nem, akkor valami állást keresek.
- Elhoztam.
Kapok az apámtól havonkint hatvan forintot.
- Nem tudják, hogy én szöktettem el.
Katica irt nekik, hogy ne aggódjanak , egészséges.
János életében először érezte, mi az irigység.
- A természet törvényei szerint.
- Nekünk elég.
Vagy azt hiszed jobban szeretjük egymást, ha valami káplán elmondja fölöttünk a János evangéliumának első fejezetét.
De gyere velem .
Nézd meg, hogy érdemes volt -e érte elugrani?
Karonragadta Jánost, és fölvezette a lépcsőkön.
A szobában egy fiatal leány ült az asztalnál.
Levelet irt és cigarettázott.
Mikor fölpillantott, János megismerte benne a hatvani-utcai feketeszemüt.
- Katica, - mondotta Lázár, - bemutatom magának Pöhöly János barátomat.
Ez is kivetkezett, mint mink.
És idejött, mint mink.
Csakhogy ez egyedül jött a jámbor.
- Miért egyedül? - kérdezte a leány a kezét nyujtva.
- Akik szeretik egymást , azoknak együtt kell élniök.
János nyomást érzett a mellén.
Nem birt szóhoz jutni.
- A természet, - folytatta a leány, - a nőt meg a férfit egymásnak teremtette.
Ez nyilvánvaló igazság.
Minden, ami elválasztja a két szerető szivet, hazugság.
A társadalmi szabályok hazugságok.
Csak a szeretet, az igazság!
Odatette a cigarettás dobozt János elé, azután Lázárt kinálta meg.
- Ha én rendezkezhetném a világot, - mondotta büszkén fölvetve a fejét, - akkor minden nő együtt élne azzal, akit szeret.
Ön is.
Mit ön... tegezzük egymást... te is boldog volnál.
Szép?
- Gondolhatod, - rebegte János káprázó szemmel.
- Szebb mint én?
Megmondhatod bátran.
- Akkor szebb lehet.
Kár, hogy nem hoztad el.
Tik is jóbarátok vagytok, mink is azok lennénk.
De kár, de kár!...
Gyere el estére, meghivunk ezennel vacsorára.
- No ugye furcsa kis ördög ez? - kérdezte Lázár, mikor lekisérte Jánost a lépcsőn.
Azután húsz forintot kért kölcsönbe Jánostól.
Mindenszentek dele.
János búsan ül a szobácskájában.
A Bárány Ignác Tanitók könyve van előtte.
De hiába nézi: nem mozditja az őt egy mozdulattal se a tanitóságra.
Már második napja nincs egy krajcárja se.
Milyen bolond volt , hogy olyan jószivvel adogatott Lázárnak!
Most aztán nevet cserélhetnek!
Már három hete nem járt nálok.
Pedig mindig felvidult a társaságukban.
Csak ne kisérte volna le mindig Lázár a lépcsőn!
Szinte megszokottá vált már:
- Pajtás adj egy forintocskát: ezekben a napokban kapok a nénémtől...
Most már neki kellett volna a forint.
Katica előtt restelte az állapotát, hát csak ott csavargott az Ujvilág-útcán .
Ha Katicát pillantja meg, elinal.
Ha Lázárt, hozzásiet.
S órák multával előtünt Lázár.
Még ki se mondta a végét, Lázár búsan legyintett:
- A néném is megtagadott.
Gyerekeket tanitok, egy ruhafestőnek a kölykeit .
Két hét mulva már leróhatok valamit.
A zálogház útját már régen megtalálta: csak Bárány Ignác fordithatna még néhány garast a zsebébe.
Dehát akkor miből tanul?
Alkonyodik.
A vakudvarra nyiló ablakocska előtt hópelyhek szállingóznak alá.
János kábult az éhségtől.
Arra gondol, hogy nem érdemes élni.
Az élet csupa fájdalmas várakozás.
És a várakozásból uj várakozások fakadnak és azok se teljesülnek.
Az Isten csak az állatoknak terit asztalt.
Tán nem is embereknek alkotta ezt a földi világot!
Vigasztalan süllyedezések a halál posványába...
A konyhaajtó nyilik.
Nehéz csizmák topognak a konyha kövén.
Bizonyosan a szenesember.
- Itt lakik Pöhöly János úr? - kérdi egy mély öreg hang.
János megrezzen.
Elsápad.
A feje a mellére konyul.
Nem látta, mert nem nézett rá.
Hallotta, hogy a nehéz falusi csizmák kop-kop belépnek a szobába.
S megállnak.
Egy percnyi csend következik.
Egy perc, amit valami láthatatlan kéz felfüggeszt, hogy az idő folyása megálljon, és a helyét tompa, velőbe hatoló zúgás töltse be.
Megragadja -e az apja, s viszi magával a szemináriumba?
Vagy fölemeli a botját és agyonüti?
Érezi, hogy nem védekezhetik.
Pöhöly Máté azonban sem az egyiket, sem a másikat nem cselekszi.
Belenyúl a kebelébe és elővon onnan egy tenyérnyi papiros-csomólékot.
Az asztalra teszi.
Ránéz a fiára megvetőn, komoran:
Egy minutányi csöndesség.
Aztán a nagy nehéz csizmák megindulnak ujra kifelé .
Kop-kop, egyre halkabban elhangzanak a lépések a folyosón.
János mintha mély álomból ocsudott volna föl.
Az asztalra bámult.
Egy kis négyszögletes ujságpapiros-csomó: fonállal van átkötve.
Feltépi.
Csupa ötvenes meg százas.
Összehajtotta ujra ujságpapirosostól, és a zsebébe gyömöszölte.
S fölkapta a kalapját.
Az apja után futott.
Jobbra-balra sietett az útcán .
Nekiütődött az embereknek.
A hó már akkor sűrűn omlott: nem látott öt lépésnyire.
- Meg kell találnom, - mondotta fuldokolva, - meg kell találnom!
Fölugrott egy bérkocsira, és kidugta a fejét az ablakon.
Dugta jobbról, dugta balról.
Majd a bakra ült a kocsis mellé, és úgy hajtatott vendéglőtől-vendéglőig.
Kiment a vasuti állomásra is.
Az öreg parasztot nem találta meg.
Akkor az Aranysashoz hajtatott.
Ott kifizette a kocsit.
Benézett az ebédlőbe.
Üres.
Az óra éjfélt mutat.
János azt kérdezte, kaphat -e szobát?
- A 17-est vagy a 15-öst?
Lábujjhegyen ment el a 16-ik számu ajtó előtt.
Ott fog hálni.
Reggel meghivja őket ebédre.
Előre örült, hogy a barátainak örömet szerezhet.
Hát reggel föl is ébredt, de az álom olyan teherrel nehezkedett ujból reá , hogy nem birt fölkelni.
Dél volt, mikor fölnyitotta a szemét, akkor is beszéd zajára ébredt.
- Takarodjál! - rikoltott egy női hang a szomszéd szobában, - takarodjál !
Gyáva!
Ajtónyilás hangzott.
Valaki takarodott.
János sietve felöltözött, és kopogott a Lázárék ajtaján.
- Szabad! - hangzott a Katica szava.
- Jó, hogy jösz, - mondotta a leány fölpattanva, - kiadtam neki az útat.
- Azért mert nem férfi!
Nem férfi!
Gyere ebédeljünk.
Az ebédnél aztán elmondta, hogy Lázár az apjától levelet kapott.
Azt írta neki az apja, hogy térjen haza, és folytassa a teológiát, különben kitagadja, megátkozza.
- Hiszen az apja beleegyezett abba, hogy jogász legyen.
Nekem azt mondta , hogy hatvan forintot kap havonkint.
- Hazudott!
Mindig hazudott.
Csak addig volt hős, mig beszélt.
Mikor hallgatott, gyáva volt.
Óh a nyomorult!
S a boros poharat úgy vágta a falhoz, hogy ezer darabra csörrent.
Gyönyörü volt ebben a tüzes haragjában!
János uj pohárért intett, és megtöltötte azt villányival.
Katica fölemelte a gyöngyöző poharat:
- Éljen az élet!
Én nem térek vissza!
Égek, mig éghetek!
Mint az üstökös csillag!
Aztán belehullok a sötétségbe!
Akarsz -e velem együtt égni?
Parasztembernek legnagyobb úr a pap.
A pap az Isten bizalmasa.
Szent .
Mindenki kezet csókol neki.
A báróné is, mikor gyónik.
Pedig a báróné méltóságos asszony, és az ura a királynak barátja.
Minden faluban az Isten háza a legszebb ház.
A pap az úr az Isten házában is.
Aranyos ruhákban cselekszi ott a tiszteleteket.
Az ostyát Krisztus testévé változtatja.
A Krisztus testét a kezébe veheti és felmutathatja.
Apja, anyja, ott ülhet az első padban, és a hivek mögötte tisztelettel susognak:
- Azok ni... ott az első sorban.
Az az öreg ember a papunknak apja; az öregasszony meg az anyja.
Még a Jézus is úgy néz rájok a keresztről, mintha mondaná:
- Ismerlek benneteket: a fiatok a papom.
Mikor Pöhöly János elhagyta a reverendát, kilépett abból az aranyrámából is , amely a nevét a faluban környezte.
Pöhöly Máté komoran és sárgán érkezett haza.
A szemöldöke sötéten ereszkedett beesett szeme fölé.
Péter előfutott a pajtából a kocsizörgésre, de csak elhőkölt:
Pöhöly Máté se felelt.
Ledobta magáról a szűrt, és bement a házba.
- Ilyen hamar visszajött kend? - kérdezte az asszony.
- Hát János?
- Micsoda János? - mordult meg a fejét fölemelve Pöhöly Máté.
Pöhöly Máté megrázta a fejét:
- Nekem olyan nevű fiam nincsen.
Nem volt szabad többé emliteni előtte a fiut.
Az István szolgától megtudták, hogy a tisztelendő úr éjjel elvitte a lovat .
Reverenda nélkül ment el.
Egy hét mulva levelet hozott a kisbiró.
Pöhöly Máté a tüzhely mellett ült, és a parázsra bámulva pipázott.
- Mi az? - kérdezte fölforranva.
- Levél, - felelte a kisbiró.
És szokása szerint rátámaszkodott a botjára.
Várta, hogy mit olvasnak ki a levélből?
Pöhöly Máté átvette a levelet, és beledobta a tüzbe.
- Mondd meg a póstamesternek, - szólott, - hogy máskor, ha levél jön, küldje vissza.
A póstamester-kisasszony másnap sokaknak ujságolta, hogy a Pöhöly-kispap Pesten van, az Árok-utcában a 13-ik szám alatt.
- Ennek rossz vége lesz! - mondogatták a faluban.
Ez a numerus tán hetek, hónapok mulva a fülébe jutott Pöhöly Máténak is.
Éjszaka fölült az ágyában, és hangosan mormogta:
Másnap tarisznyát vetett a vállára és eltünt.
Négy napig nem látták.
Mikor hazatért épp olyan komor volt, mint azelőtt.
A vacsoránál csak ennyit mondott:
- Mától kezdve kétezer forint teher van a földeken.
Kis idő mulva hozzátette:
- A föld pedig az asszonyé, meg Péteré.
Másnak nincs benne jussa.
Aznaptól a Péter gyerek volt a mindene.
Azzal járt ki a földekre.
Tanitotta szántani, vetni, gazdálkodni.
- A föld nem csal meg senkit, - mondotta Péternek a mutatóujját fölemelve.
- Aki a földön jár, jó helyen jár.
Aki a kövön jár, rossz helyen jár.
Néhány év mult el igy.
Jánosról semmit se tudtak.
Elszállott, elmúlt.
Egyszer az a hire terjedt, hogy meghalt, egyszer meg az, hogy nagy úr, meg is házasodott.
Az öregnek azonban nem mertek szólni semmi hirről.
Csak egyszer, karácson estéjén bátorkodott az asszony egy tányérral többet tenni az asztalra.
Régi jámbor szokás ez olyan házaknál, ahonnan élő családtag hiányzik.
- Minek az? - kérdezte Pöhöly Máté felhörkenve.
- Ha valaki jönne, - mentegetődzött az asszony, - valami szegény utas...
És könnybe lábadt a szeme.
Pöhöly Máté lesöpörte a karjával a tányért úgy, hogy csörömpölve hullott a szoba szögletébe.
János volt, nincs.
Azt lehetne vélni, nem is volt.
Hanem azért valaki mégis várta őt mindennap.
A mester leánya.
Nyári estéken kitárta az ablakát és nézte a csillagokat.
A csillagok az Isten betüi.
Aki lélekkel nézi az ég kitárt könyvét, reménységet olvas ki abból.
Négy éve mult, hogy János eltünt.
Levél nem jött tőle, ő sem irhatott .
Faluhelyen a leány nem kaphat levelet és nem küldhet.
Faluhelyen nincs titok, csak amit két ember tud.
Amit már hárman tudnak, az nem titok, - kivált ha a harmadik a póstamester-kisasszony.
Csak egy-egy hirlap érkezett olykor az öreg tanitónak a cimére.
Az ilyesmi nem fog szemet.
A lapok gyakorta küldenek mutatványszámokat.
Maga az öreg mester se tudta, mért érkeznek azok a hirlapok?
Pedig ha megnézte volna a lap hajtását belől...
Alig olvasható apró írások voltak mindenikben.
van, de te vagy az egyetlen!
nem irtam.
Visszatér mindig
Kaliforniába megyek.
Meg-
nem.
Néhány hónap és bol-
Egy áprilisi estén, mikor Pöhöly Máté a konyhába lépett, a szoba ajtaját nyitva látta.
A szobában Péter gyerek valami levelet olvasott bakogva a lámpásnál.
Hosszu haja előre omlott a lehajlásban és félig eltakarta az arcát.
Pöhölyné a szemet törülgetve hallgatta.
Pöhöly Máté megállott ott a sötétben.
Megállott, mintha kőfalba ütközött volna.
...nem volt senkim, aki egy ital vizet adott volna.
A kunyhóm az erdő belsejében.
Ember, nincs közel.
Az ágyam fűágy.
Takaróm egy zsák.
A föld hideg.
Az ég vigasztalan.
Éjjelenkint rátok gondolok, a mi kis falunkra , rád kedves kis Péter öcsém, meg az én öreg haragos apámra; a mi csöndes szalmafödeles házunkra.
Látlak benneteket.
Látom az Istvánt is, amint itatja a szomjas lovakat.
Látom a földünket, amint hullámzanak rajta a kalászok , mig te apámmal ott állsz derékig a búzában, és beszélgetitek, hogy az idén megáldotta a földet az Isten.
Ó te jó föld, te édes anyaföldem!
Úgy szeretnék leborulni reád, mint a gyermek az anyja kebelére.
Hiszen én is belőled nőttem, mint a búzakalász.
Apám, apám, mért szakitottál el ettől a földtől? miért akartad, hogy én úrrá legyek.
Az úr csak mostoha gyermeke a földnek, vándor ördögszekér.
A sors vihara ide oda fujja.
Az úr nem szereti a földet.
Nem tudja, mi az otthon.
Óh bár én se tudnám, hogy ne vinné el minden hazaszálló gondolatom a nyugalmamat!
Óh milyen boldog lehettem volna az én kis falum jámbor világában.
Az én lelkem abban a levegőben nőtt fel , abban is kellett volna élnem, és meghalnom.
Óh ha letéphetném ezt az úri ruhát; ha mégegyszer fölvehetném a mezei ember egyszerű köntösét!
Ha mégegyszer végigszánthatnám a földünket, és a munka után mégegyszer odaülhetnék a tüzhely mellé, és láthatnálak téged, és apámnak ősz, fehér fejét...
Pöhöly Máté kifordult a konyhából és néhány lépést járt az udvaron.
Nagyokat lélekzett, mint aki fulladozik.
Azután az ajtófélfának támasztotta a fejét, és úgy hallgatta tovább a Péter olvasását:
...Itt csupa angolok vannak, akikkel beszélni nem tudok.
Nincs társam, csak a jóreménység.
Folytatom az ásást egyedül és nem pihenek addig, amig aranyra nem találok.
Gazdagon akarok visszatérni.
Földet veszek otthon és megmutatom apámnak, hogy nem az a derék sor, ha valaki úr lehet, hanem az, ha boldog tud lenni...
...Péterkém, mondd meg Juliskának, hogy ne menjen férjhez.
Azon az éjszakán Pöhölyék nagy-öreg aranybuckákkal álmodtak.
Nem mindig igaz az, hogy a gólya áldás a házon.
A gólya boszuálló madár.
Lám , hogy Pöhölyék ujra zsuppoltatták a házukat, s lerontották a gólyafészket , mit tett a gólya?
Tüzes gallyat vitt a kertek aljáról.
Szél fujt.
Az oltásra gondolni se lehetett.
Pöhölyék háza másnapra kormos düledék volt.
Pöhöly Mátét szinte megbetegitette ez a csapás.
A biztositó intézet megtériti majd a kárát, de az öregember már megszokta a régit.
Lovak is lesznek ujak , de a Szellőt, Sárit nem adta volna az egész Bábolnai ménesért.
A tehenek is...
Hogy bőgött a tüzben a szegény Szegfü!
Érteni lehetett, hogy a gazdáját hivja: Segits rajtam, segits!
Péter vigasztalta az anyját:
- Ne búsúljon kend, majd hazajön a...
Az apja lecsüggedt fővel állott mellettök.
A szőlőbe vonultak.
Ott is volt egy kis házuk.
A régi házat majd ősszel felépítik.
Szebb lesz, nagyobb lesz, mint volt.
Cseréppel födik.
Az egyik szobát meg is padlóztatják.
Egy nyári éjjelen Pöhöly Máté fölkelt és puskát vetett a vállára.
Az omladékház gyümölcsös kertjébe igyekezett.
Alma érik ottan.
Egy-egy lövés jó figyelmeztető a tolvajoknak.
A teli hold akkor emelkedett föl a rét fűzfái mögül, és fehér világossággal árasztotta el az alvó falut.
Pöhöly Máté a házak sötét árnyékán ballagott csöndesen.
Az egyik kezében bot.
Kell az már az öreg embernek.
Egyszercsak megáll és visszafordul.
A parasztember megérzi az idegent, mint a kutya.
A poros út közepén egy toprongyos csavargó vánszorog.
Kétszer olyan hosszu árnyék imbolyog előtte, mint amilyen hosszu ő maga.
A nyomaiban meg, mintha füstölne a föld, ahogy a port szántja.
Az égett ház irányában megáll.
És csak áll.
- Hé! - kurjant rekedten Pöhöly Mátéra, amint meglátja a tulsó soron, - melyik a Pöhölyék háza?
Pöhöly Mátén, mintha hideg viz ömlött volna végig.
Megállott.
Kinyujtotta a botját az omladék felé:
A rongyos ember odavánszorgott.
Megállott a kormos düledék előtt.
Megállott .
Aztán a térdére esett, és ráborult a kövekre.
Pöhöly Máté odaballagott.
Leült melléje a kőre.
Az állát a botjára támasztva nézte a porban síró embert.
Aztán, mikor az fölemelte a fejét és az ő lábához borult, az öreg is megmozdult.
Vén szemében egy könnycsepp jelent meg.
Belenyúlt a tarisznyájába: kenyeret vett belőle elő.
És odanyujtotta a csavargónak: