II.
Ez a két vívódó, vergődő emberi lélek már régóta várta a megváltás nagy pillanatát.
A férfi, a negyvenéves, szép, magyarfejü, finoman, arisztokratikusan vékony, halványszőke, ideges és fáradt Hedry Kálmán legfőbb királyi ügyész, az egész büntető adminisztráció feje, aféle kis rendőrminiszter, az állam fenyegető hatalmának hordozója, - az asszony, a dúsgazdag, ujonnan bárósitott pénzfejedelem, bankvezér, hajóstársasági elnök, Gotthard Ervin felesége.
A legszebb, legparádésabb, leggazdagabb, leghóditóbb asszony az Adria keleti partján.
Barna volt, villogó fekete szemü és magas, ruganyos, ragadozókra emlékeztető termete megfosztotta józan eszétől azt, aki a Quarnero habjaiban , vagy a Lido fövenyén megpillantotta.
De a mosolygása, a tekintete, a hangja nyomban észretéritette.
Egyszerü volt és leányos, az egész szive kiült a szemébe.
Bátran és tudatlanul nézett a világba és könyörgő volt a hangja, mint a gyermeké.
Mindenki zavarba jött a megjelenése és a modora között lévő égbekiáltó ellentét láttára.
Soha nem volt kalandja.
Nem akadt férfi, aki megtámadta volna.
Gyerekes , szemérmet és tettetést nem ismerő boldog őszinteséggel sugárzott minden megmozdulásából, hogy ő a legboldogabb asszony a világon.
Az emberek irigyelték érte az ötvenötéves, zord, pedáns, szakállas Krőzust, az urát.
Az asszony pedig , hacsak emberileg lehetséges volt, délután hat órakor felkapaszkodott az óváros végén levő öreg villába, ahol a főügyész lakott.
És ott volt kilencig.
Ezért sugárzott le róla a megtámadhatatlan asszonyi hűség gőgös boldogsága.
De belül sokat sírt és most eljutott oda, hogy mindent kockára tegyen a szerelemért .
Amikor megvallotta nagy, nehéz titkát, egyszerre megrémült.
Hátha eltaszítja ezzel a férfit, aki nemcsak szerelmes ember, - de talpig úr, kényes a becsületére és imádja a hivatását.
Tudta, hogy tele van becsvággyal, határtalan ambiciói vannak, régi ősnemes vére űzi, hajtja a hatalom, az uralkodás, a fény , a ragyogás felé... majdnem összeesett, ahogy mégegyszer megkérdezte:
A férfi lecsókolta a száját.
És nagy kék szemével belenézett az asszony sápadt, ijedt arcába.
- Szeretsz? - kérdezte amaz boldogan.
- A feleségemmé teszlek.
Minden áron, az életem árán is.
- Akkor minden jól van.
Akkor a feleséged leszek.
Még ma este megmondom Ervinnek.
- És ha ő nem akarja?
Ha fél a botránytól?
Az asszony fekete szeme fellobbant.
Most félelmetes volt és az ügyész nem ismerte meg az ő szerelmes, gyáva kis szeretőjét.
- Akkor kicsikarom a beleegyezését.
Erővel kényszerítem.
A hatalmamban van.
A két kezemben van a becsülete, a karrierje, a nyugalma, az élete...
- A Dornbach-esetre! - kiáltotta az asszony.
- Megfenyegetem, hogy kikürtölöm a titkát.
- Magda! - riadt fel az ügyész - te nem tudod, mit beszélsz.
- Ez az egyetlen mód.
Ő a botránytól fél, azért nem akar válni.
Nos hát, majd éppen a botránytól való félelmében adja vissza a szabadságomat.
Az ügyész szelíden nézte az asszonyát.
- Magda, Magda, hát én rám, az én helyzetemre nem gondolsz?
Mi szükség van erre ?
Én odamegyek Ervinhez, megmondom neki, hogy szeretlek és nyiltan, férfiasan elkérlek tőle.
Te elválsz, a feleségem leszel.
Nekem nincs vagyonom, de van makulátlan ősnemesi nevem, előkelő pozicióm, kényelmes kis fészkem, a jövedelmemből még komornát is tarthatsz s legfeljebb, hogy autó helyett bérkocsin jársz az operába.
Az asszony a fejét ingatta.
- Nem, nem, Kálmán, bízd csak rám a dolgot.
Én nem akarok gondot, lemondást , kényelmetlenséget jelenteni a te számodra.
Nekem jogom van a milliók egy részére.
A férfi még mindig nyugodt volt és reménykedő.
- Hogy képzeled te ezt?
Én, az igazság őre, az állam legfőbb pribékje, a király főügyésze, én osztozzam a Dornbach báró ellopott millióin?
Az asszonynak legörbült a szája széle.
Az ügyész könyörgésre fogta.
- Magda, az Istenért, hallgass meg engem.
Tegyük fel, hogy a szerelmem nagyobb , mint az erkölcsi meggyőződésem.
- Az enyém mindennél nagyobb - vágott közbe az asszony - a két gyönyörű kislányomhoz tapadt anyai ösztönömnél is...
- Óh, milyen boldognak kellene lennem, hogy így beszélsz! - védekezett a férfi.
- De gondold meg, mit tesz az: beállni cinkosnak a Dornbach báró holtteste körül bujkáló bünszövetkezetbe.
Nem olyan volna -e a látszat, hogy én befurakodtam a Gotthard báró házába, elcsábítottam a legjobb barátom feleségét, mert megkivántam a Dornbach báró pénzét?
Az asszony szemén már felszáradt a könny.
- Hát jó!
Értem.
Te exponált államhivatalnok vagy.
Te a karrierednek tartozol eggyel-mással, például a szerelmeddel és az én boldogságommal.
Hát jó.
Nem kérek tőled semmit.
De...
- Szeretlek Magda és feleségemnek akarlak.
De ilyen áron nem szabad.
Ez a kétségbeesés, a boldogtalanság útja... amely a bukás, a gyalázat, a halál szédítő örvényébe szakad.
Az asszony hangja erős, tompa, majdnem gúnyos volt, ahogy válaszolt.
- Ne szólj.
Nem tudsz megrendíteni.
Én elvégzem a magam dolgát, Kálmán.
Ha készen vagyok, független, szabad és gazdag, akkor telefonon bejelentem neked.
Még ma .
Ma éjjel.
Éjfélkor telefonálok.
Ha nem lehet, akkor korán reggel, hajnalban , mondjuk legkésőbb reggel hat órakor.
- Igen, kedves barátom, akkor majd lesz szíves nyilatkozni, hogy kellek -e még , vagy nem.
Az asszony ezalatt magára szedte bundáját, kalapját és az ajtóhoz közeledett .
Onnan szólt vissza.
- A magam felelősségére csinálom.
Vagy éjfélkor, vagy reggel 6 órakor megszólal a telefon.
- Magda, ne menj el, várj, az Isten szerelmére!
Magda, nem látod, hogy az örvény felé rohansz?
Az asszony visszafordult az ajtóból.
- Majd telefonon jelenteni fogom.
Ne félj szívem.
Vigyázz a telefonra.
Adieu!
És csók, bucsú, szemvillanás nélkül kisurrant az ajtón.
Az ügyész utána akart rohanni, de lenyügözve, mintha keze-lába bilincsben volna , csak fetrengett és vergődött a székben.
- Mi ez? - hörögte kétségbeesett kinlódással.
- Megnyomorodtam?
Igézet alatt állok?
Hipnózis ez, vagy megőrültem?
Az álló óra tizet ütött a kandalló mellett.
A parázs összeroskadt a rácsos , tátongó sötétvörösszájú kandallóban.
Hedry ijedten megrezzent.