III.
Báró Gotthard Ervinné szinte futva sietett le a bástya lépcsőjén, hogy kiérjen a körútra, elcsipjen egy bérkocsit, amellyel hazaviteti magát palotájába.
A báróné sűrű fátyollal takart arcát a sötét éjszakában senki emberfia fel nem ismerhette; de ez még félénkebbé és bizonytalanabbá tette Magdát.
Bizonyos , hogy így, éjnek idején, sietve, fátyolosan, kész prédája az éhes férfi-vakmerőségnek.
Megborzongott.
Már közel volt a körúthoz.
Azon törte a fejét, hogyan állít Ervin szeme elé .
Mindegy, ő nem marad mellette, ha az életét kockáztatja is.
Aztán a gyermekei jutottak eszébe.
Itt összeszorult a szive.
Ha Gotthard nem adná oda a gyermekeket!
Kicsordult szeméből a könny.
Mindegy, a gyermekeit is elhagyja Kálmánért.
- Harmincötéves vagyok - gondolta - és még nem ismertem a szerelmet.
Soha senkit sem ismertem, csak Ervint: amikor az övé lettem, szinte vérfertőzésnek éreztem , mert annyira olyan volt ő, mintha apám lett volna.
Később beletörődtem.
Két kis leányt szültem neki: anya voltam csak.
Ezenfelül dísztárgy a házban, de soha nem éreztem az igazi szerelmi csók édességét.
Az első szerelmem Kálmán.
Ahogy megpillantottam, elhatároztam, hogy az övé leszek.
Nem is vártam, hogy kérje , hogy ostromoljon érte...
A legutolsó pillanatban jött, amikor eldőlt a sorsom .
Nélküle vagy megőrültem, vagy azzá lettem volna, ami lelkemtől-testemtől a legtávolabb áll: a mindenki kész prédája.
Már csak néhány lépcső választotta el a körúttól.
Addig azonban éles kanyarulattal jobbra fordult az út egy sötét mellékutcába, szerpentinszerűen , hogy enyhítse a lejtőt.
A fordulónál hirtelen egy sötét, zömök alak toppant eléje.
- Jó estét, asszonyom! - köszöntötte olaszul.
A báróné felsikoltott.
Majdnem elájult ijedtében.
Az idegen is láthatóan megrémült.
- Ne féljen kérem, ne féljen, szegény ördög vagyok.
- Az Istenre kérem, ne féljen!
- Távozzék!
Mit akar?
Segitség! - sikoltotta az asszony.
- Ne féljen kérem, szegény ördög vagyok.
- Itt van - lihegett a báróné és az idegen felé dobta arany retiküljét.
- Engedjen, kérem...
Az idegen a fejét csóválta.
Felemelte a pénztárcát és visszanyujtotta az asszonynak.
Magda lába megbénult, moccanni sem tudott, pedig lélekszakadva erőlködött, hogy elfusson a sötét, munkáskülsejű, szakállas, lázas szemű ember elől.
Az idegen hangja is szánalmasan reszketett.
- Vegye vissza, asszonyom, a pénzét.
No, no csak vegye vissza.
Nem pénz kell nekem, Excellenza.
Magda még jobban megrémült.
Most már behunyta a szemét és Istenhez fohászkodott .
Ha ebből az emberből a férfi beszél, akkor nincs menekvés.
Sem kiáltani, sem elfutni nem tud.
Mi ez, megbénitotta az Isten minden szervét, még a szívét is?
- Akkor vége minden szépségnek, álomnak, anyaságnak, szerelemnek, mert ő széttépeti magát, de sem védekezni, sem elfutni nem tud.
Leroskadt a lépcsőre...
- Asszonyom, könyörgöm, térjen magához.
Nem akarok semmi rosszat, a Szűz Anyára mondom.
Ne féljen, ne féljen, lássa én is félek, reszketek, én kérek öntől vigaszt és feloldozást.
Magda lassanként magához tért és kinyitotta a szemét.
A férfi ott térdelt mellette és félénken nyujtotta a kezét, hogy felemelje.
Magda a kérges, erős , nagy tenyérbe kapaszkodott.
- Így ni - biztatta a férfi - tessék csak felemelkedni... nono... csak bátran ...
Megütötte magát?
Magda felkelt és csodálkozva nézett az idegen lázas, vörös, kisírt szemébe.
- Hagyjon magamra - könyörgött.
- Igen, magára hagyom, de előbb hallgasson meg, Excellenza.
Hallgasson meg.
Én hajómunkás vagyok.
Azelőtt vitorlás voltam.
Merre igyekszik, Excellenza?
- No, odáig elkisérem.
Ott keresek egy kocsit.
Nem szabad gyalog járni magános hölgynek errefelé.
- Nono, csak bátran.
Ha én kisérem, az ördögtől se féljen.
Hajómunkás vagyok , azelőtt vitorlás voltam a Madonna Cecilián.
- Nono, de részeges vagyok ám és kirúgtak a társaságtól.
Megérdemeltem.
- Mit akar tőlem az Istenért, mit akar? - kérdezte és ujra sírva fakadt.
- Bűnbocsánatot és feloldozást.
Magda most attól rémült meg, hogy őrülttel van dolga.
- Könyörög Excellenza?
Nono...
Én könyörgök Önnek, vessen rám keresztet és szabadítson meg a gonosztól.
- Mit akar, mit akar? - sirdogált a báróné.
Az idegennek zihált a melle és a szó hörögve jött ki a torkán.
- Részeges voltam, de becsületes egész életemben.
Az anyám cseléd volt Raguzában , de ő is becsületes.
Nem loptam soha, embert nem bántottam, bár sokat kártyáztam és veszteni szoktam.
De tegnap valami történt velem.
Azóta nem tudok aludni és ördögöt látok és boszorkányok szálltak a mellemre.
És futok, futok, pedig a lábam már leszakad a derekamról.
Excellenza, tegnap történt velem valami.
- Mi történt, az Istenért?
Magda felsikoltott és futásnak eredt.
Az idegen elkapta a karját.
- Nem bántom.
Esküszöm a Madonnára.
Várjon, csak egy pillanatig várjon.
Így volt .
Korcsmában ültünk egy pajtásommal.
Az is becsületes, istenfélő ember.
Ittunk .
Pipáztunk.
Velünk szemben egy öreg, hosszu, csontos fickó üldögélt, iszogatott és pipázgatott.
Egyszerre csak mi ketten, én meg a pajtásom összenéztünk és elkiáltottuk magunkat.
Nini, a cukros bácsi!
Mert a pajtásomnak van egy tíz éves kislánya.
Hát azt a minap megszólitotta egy idegen, a kislány azt mondja, hogy öles, magas, sovány, vén fickó volt és cukrot kínált neki.
Én vagyok a cukros bácsi - ezt mondja a pajtásom kislányának és azzal elkezdi ölelgetni és csókolgatni.
A többit el sem mondom.
No hát ez jutott az eszünkbe, azzal neki az öregnek és én a végén, a verekedés végén, a bicskámmal hátbaszúrtam.
Az öreg összeesett, meghalt.
Magda most már nem félt és nem irtózott.
Szánakozva nézte a vergődő embert.
- Gyónom a mindenható Istennek és neked Szentséges Madonna...
És végig mondta a gyónási formulát.
A végén felemelkedett.
Magda annyira nyugodt volt már, hogy a kis brochetűje is eszébe jutott, amelyet elvesztett az ügyész szobájában.
Csak rá ne lépjen Kálmán.
- No most már rendben vagyok.
Most már tudok enni és el tudok innen menekülni .
Mert Excellenza, én becsületes ember vagyok.
Előbb vitorlás, most hajómunkás.
Egy bérkocsi döcögött az úton.
- Hé! - kiáltott a gyilkos és besegítette Magdát a bérkocsiba.
- A Szűzanya jutalmazza meg a jóságáért - szólt és eltünt a sötét éjszakában.